„Nem, nincs menekvés. Nincs olyan mennyország, amelybe csipetnyi pokol keveredik; nem dönthetünk úgy, hogy megtartunk valamennyit az ördögből a szívünkben vagy a zsebünkben. Le a sátánnal szőröstül-bőröstül!”
MacDonald GeorgeTranslated from The Great Divorce by C. S. Lewis Copyright © C. S. Lewis Pte. Ltd., 1946
Fordította: Petres Erika Lúcia OP Felelős szerkesztő: Ferenczi Andrea
Hungarian edition © 2022 by Harmat Kiadó
Published under the licence from The C. S. Lewis Company Ltd. All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Első kiadás 2006 Harmadik, javított kiadás 2022
Cover design: Kimberly Glyder
ISBN 978-963-288-739-5
www.cslewis.com www.cslewis.hu
E kiadvány a kiadó írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában.
Előszó
William Blake megírta a Menny és pokol házasságát. Én a szétválásukról írok, de nem azért, mert e nagy géniusz méltó ellenfelének tartom magam, vagy mert akár csak sejteni is vélem, mit akart mondani. Hanem azért, mert bizonyos értelemben a menny és a pokol összeházasítá sával az ember minduntalan megpróbálkozik. Teszi ezt abbéli hitében, hogy a valóság sohasem megkerülhetetlen „vagy-vagy” formában tárul elénk; hogy kellő ügyességgel és türelemmel, mindenekfölött pedig elegendő idő esetén mindig módot lehet találni a két alternatíva összeegyez tetésére; s hogy a rossz pusztán fejlődés, igazodás vagy tökéletesítés során valamiképp jóra fordul, és nem kény szerülünk arra, hogy véglegesen és maradéktalanul ki kelljen vetnünk belőle azt, amit meg szeretnénk tartani. Ezt a hiedelmet én végzetes tévedésnek tartom. Az ember nem viheti magával mindenét, valahányszor elutazik, sőt, van olyan út, amelyre még jobb kezünket vagy jobb sze münket sem vihetjük magunkkal. Nem olyan világban élünk, amelyben minden út egy nagy kör sugara, és ha végigmegyünk rajtuk, egyre közelebb kerülünk a többi -
hez, s végül valamennyi összetalálkozik a középpontban. Inkább olyan világban élünk, amelyben néhány mérföld után minden út kettéágazik, majd azok ismét szétvál nak, s minden egyes elágazásnál döntenünk kell, merre menjünk tovább. Az élet biológiai szinten sem folyóhoz hasonlít, hanem fához. Nem az egyformaság felé tart, hanem távolodik attól, és minél inkább tökéletesednek a teremtmények, annál jobban különböznek egymástól. Ahogy a jó érik, úgy különül el egyre inkább nemcsak a rossztól, hanem a másféle jótól is. Nem gondolom, hogy aki rossz utat választ, az elvész. De az illetőt csak akkor lehet megmenteni, ha visszake rül a helyes útra. Ha hibás az összeadás, csak úgy tud juk kijavítani, ha visszamegyünk ahhoz a ponthoz, ahol elrontottuk, s onnét újraszámoljuk – nem elég egyszerűen továbbszámolni. A rosszat jóvá lehet tenni, de a rossz soha nem képes „átalakulni” jóvá. Az idő nem gyógyítja meg. Az átkot apránként kell megtörni, „titokban, visszafelé mormolva az erős, szétválasztó szavakat”, vagy sehogy. Ez mindig „vagy-vagy” kérdése. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy megtartsuk a poklot (vagy a földet), nem fogjuk meglátni a mennyet; ha elfogadjuk a mennyet, nem tarthatjuk meg a pokol legkisebb és legmeghittebb emléktárgyait sem. Azt hiszem, aki eléri a mennyet, bizonyosan ráéb red, hogy amit odahagyott (még ha kivájt jobb szemét is), nem veszett el örökre: amit keresett, akár legalantasabb vágyaiban is, minden képzeletét felülmúlóan vár rá odafent „az égi országban”. Ebben az értelemben azok, és
csakis azok, akik végigjárják az utat, mondhatják majd el, hogy a jó – az minden, s a menny mindenütt jelenvaló. De nekünk, akik még az út innenső felén járunk, nem szabad előrevetítenünk ezt a visszatekintést. Ha így cselekszünk, valószínűleg a fenti nézőpont hamis és végzetes fonákját fogjuk magunkévá tenni, s azt képzeljük, hogy minden jó, és mindenhol mennyország van.
S mi a helyzet a földdel? – kérdezhetik joggal. Azt hiszem, a földet végső soron senki sem érzékeli világosan meghatározható helyként. Aki a földet választja a menny helyett, azt gondolom, úgy látja, hogy a föld mindvégig a pokol szeglete volt. Ám ha a mennyet részesíti előnyben, a föld olyannak tűnik majd, mint ami kezdettől fogva a mennyország része volt.
Két dolgot kell még megemlítenem ezzel a kis könyvvel kapcsolatban. Először is adósa maradok egy írónak, akinek nevét már elfelejtettem, s akinek írását évekkel ezelőtt olvastam egy színes amerikai tudományos-fantasz tikus magazinban. Ő sugallta nekem az itt leírt mennyei dolog hajlíthatatlan és törhetetlen jellegét, noha ő azt egé szen más, ám igen ötletes célra használta fel. Az ő hőse a múltba utazott vissza, és ott – igencsak találóan – olyan kemények voltak az esőcseppek, hogy puskagolyóként lyuggattak volna át bárkit, és a szendvicsekbe erőnek ere jével sem lehetett volna beleharapni, hiszen a múltban, magától értetődő módon, semmit sem lehet megváltoz tatni. Én kevesebb eredetiséggel, de talán nem kevésbé találóan mindezt az örökkévalóság szférájába helyeztem.
Ha ama történet írója valaha e sorokat olvassa, fogadja hálás köszönetemet! A másik dolog, hogy arra kérem a kedves olvasót, ne feledkezzen meg arról, hogy ez csak egy mese! Természetesen van tanulsága – legalábbis az volt a szándékom, hogy legyen. A halál utáni állapotok leírása azonban kizárólag a képzelet szüleménye. Még csak nem is találgatás vagy spekuláció azzal kapcsolatban, hogy mi vár bennünket odaát. Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bárkiben ilyen, tényekre és részletekre kiterjedő kíváncsiságot keltsek a túlvilág iránt.
C. S. Lewis 1945. április
1.
Úgy tetszett, egy buszmegállóban várok a sorban többedmagammal egy hosszú, jellegtelen utca végén. Már esteledett, és zuhogott az eső. Órák hosszat barangoltam hasonlóan jellegtelen utcákon, mindig esőben és mindig esti félhomályban. Az idő megállni látszott abban a gyá szos pillanatban, amikor egyes boltokban már kigyullad nak a fények, de annyira még nincs sötét, hogy a kirakatok vidámnak hassanak. S ahogy az este nem fordult éjszakába, úgy az én sétám sem vezetett el a város kellemesebb részeibe. Bármilyen messzire is mentem, csak piszkos vendégfogadókat és apró trafikokat láttam, hirdetőtáblá kat, amelyekről cafatokban lógtak a plakátok, ablaktalan raktárhelyiségeket, elhagyatott teherpályaudvarokat és Arisztotelész összes műveit árusító könyvesboltokat. Egy lélekkel sem találkoztam. A buszmegállóban összegyűlt kis csoportot kivéve az egész város néptelennek tűnt. Azt hiszem, ezért álltam be én is a várakozók sorába. Szinte azonnal kedvezett a szerencse, mert amint odasétáltam a sor végére, az előttem álló alacsony, zsémbes asszonyság odaszólt egy láthatólag hozzá tartozó férfinak:
– Hát jó. Én el se megyek. Tessék! – S azzal kilépett a sorból.
– Nézd – válaszolt igen méltóságteljes hangon a férfi –, nehogy azt hidd, hogy engem érdekel ez az út! Én csak a kedvedben akartam járni a békesség érdekében. Mit számít, hogy én mit érzek? Ezt nagyon is jól tudom!
S hogy szavainak kellő hitelt adjon, kilépett a sorból. „Nocsak – gondoltam –, ezzel máris két helyet nyertem.” Most egy mogorva kis ember mellé kerültem, aki leple zetlen ellenszenvvel mért végig, majd a kelleténél hangosabban megjegyezte az előtte álló férfinak:
– Az ilyesmitől az ember kétszer is meggondolja, hogy elinduljon-e.
– Mire gondol? – dörmögte a másik, egy nagy, tagba szakadt férfi.
– Hát, az igazat megvallva nem ilyen társasághoz vagyok szokva.
– Aha! – mondta a melák, majd rám pillantott, és így szólt: – Ne hagyja, hogy pimaszkodjon magával, uram! Csak nem ijed meg tőle?
Amikor látta, hogy nem reagálok, hirtelen nekiment a véznának, s rámordult:
– Nem vagyunk elég jók neked, mi? Majd befogom én a szád!
A következő pillanatban úgy képen törölte, hogy a sovány ember leperdült a járdáról, és elterült az úttesten.
– Hagyják csak, hadd feküdjön ott! – mondta a melák a társaságnak. – Lehet, hogy egyszerű ember vagyok,
de ugyanolyan jogaim vannak, mint akárki másnak, világos?
Mivel a vézna nem mutatott sok hajlandóságot, hogy visszaálljon a sorba, s hamarosan elsántikált, kissé óvatosan felzárkóztam a melák mögé, gratulálva magamnak, hogy megint egy hellyel előrébb kerültem. Egy perccel később két fiatal lépett ki előlem a sorból, s egymásba karolva távoztak. Mindketten nadrágot viseltek, és vékony, magas hangon kuncogtak, így nem voltam biztos benne, melyik nemhez tartoznak. De egyértelmű volt, hogy pillanatnyilag mindketten többre tartják egymás társaságát, mint azt, hogy feljussanak a buszra.
– Nem fogunk ennyien felférni! – siránkozott egy nő valahol négy hellyel előttem. – Öt shillingért helyet cserélek magával, asszonyom –mondta valaki. Pénzcsörrenést hallottam, majd a nő visítását, amelybe a sorban állók durva hahotája vegyült. A rászedett nő kiugrott a helyéről, hogy rávesse magát a szélhámosra, de a többiek azonnal felzárkóztak, s kitúrták maguk közül. Így azután a sor a történtek következtében végül elfogadható méretűvé zsugorodott, mire a busz megérkezett.
Szép jármű volt: aranyfényben ragyogott, és a szivárvány minden színében pompázott. A vezető maga is olyan volt, mintha fény sugárzott volna róla, és csak egyik kezét tartotta a kormányon. A másikkal maga előtt integetett, mintha a kellemetlen, szitáló esőt próbálná távol tartani. Ahogy a tömeg megpillantotta, rögtön felzúgott:
– Ő bezzeg élvezi a helyzetet, mi?… Lefogadom, hogy rém elégedett magával… Nem értem, drágám, miért nem tud természetesen viselkedni! Úgy tűnik, méltóságán alu linak tartja, hogy ránk nézzen… Mégis, mit képzel magáról?… Ez a csillogás és bíbor, ez aztán a pazarlás! Miért nem költik a pénzt inkább az itteni ingatlanjaikra?!… Uramisten, legszívesebben behúznék neki egyet!
Semmit nem vettem észre a vezető viselkedésében vagy arckifejezésében, ami kiválthatta volna ezt a szóáradatot, hacsak azt nem, hogy tekintélyt parancsoló volt, és komolyan vette a munkáját.
Utastársaim úgy marakodtak, mint csirkék etetéskor, hogy felkerüljenek a buszra, holott bőven volt hely min denki számára. Én voltam az utolsó felszálló. A busz csak félig telt meg, s én a többiektől kicsit messzebb húzódva, hátul telepedtem le. Egy bozontos fiatalember azonban rögtön hátrajött és lehuppant mellém. E pillanatban a busz is elindult.
– Úgy gondoltam, nem veszi rossz néven, ha csatla kozom magához – mondta –, mert észrevettem, hogy ugyanaz a véleménye a társaságról, mint nekem. Fel nem foghatom, mi a csudának ragaszkodnak hozzá, hogy eljöjjenek. Egyáltalán nem fog nekik tetszeni, ha odaérünk, és rájönnek, hogy sokkal jobban éreznék magukat otthon. De maga meg én persze mások vagyunk.
– Nekik tetszik ez a hely? – kérdeztem.
– Csak amennyire bármi más tetszik nekik. Van itt mozi, büfé, reklámok meg minden, amit akarnak. Őket
nem zavarja az intellektuális élet visszataszító hiánya. Amint ide kerültem, rögtön rájöttem, hogy valami hiba történt. Már az első buszra fel kellett volna szállnom, de azzal áltattam magam, hogy megpróbálom felrázni az embereket. Találkoztam néhány régi ismerőssel, és próbáltam irodalmi kört szervezni, de úgy tűnt, mindan y nyian lesüllyedtek a környezetük szintjére. Olyanokkal kapcsolatban, mint Cyril Blellow, már idejövetelünk előtt is megvoltak a kételyeim. Mindig az volt a véleményem, hogy hamis a nyelvezete. De ő legalább intelligens, lehet, hogy nem erőssége az alkotás, de a kritikáját mindig érdemes volt meghallgatni. Most viszont a jelek szerint már semmi más nem jellemző rá, csak az önteltség. Amikor legutóbb megpróbáltam neki felolvasni egyik írásomat… várjon csak, szeretném, ha vetne rá egy pillantást. Elborzadva láttam, hogy vastag, gépelt iratköteget vesz elő. Gyorsan motyogtam valamit az otthon felejtett szem üvegemről, majd felkiáltottam: – Hűha! Hiszen elhagytuk a földet! Így is volt. A város eső áztatta háztetői félig már ködbe veszve összefüggő sorokban nyújtóztak több száz lábra alattunk, ameddig csak a szem ellátott.
2.
Nem sokáig maradtam a bozontos poéta könyörületére utalva, mert beszélgetésünket hamarosan egy másik utas szakította félbe. Ám mielőtt még sor került volna erre, sok mindent megtudtam a fiatalemberről. Úgy tűnt, ala posan elbánt vele az élet. A szülei nem tartották sokra. Öt iskolába járt, de egyik sem volt alkalmas tehetsége és sze mélyisége gondozására. Ráadásul a vizsgarendszer pont olyan gyerekek esetében működik a legigazságtalanabb és legképtelenebb módon, mint amilyen ő volt. Amikor egyetemre került, ráébredt, hogy mindezen igazságtalan ságok nem véletlenül estek meg vele, hanem gazdasági rendszerünk elkerülhetetlen következményei. A kapita lizmus nemcsak a munkásokat dönti szolgasorba, hanem az ízlést is eltorzítja, és az intellektust is lealacsonyítja. Ez az oka, hogy oktatási rendszerünk olyan, amilyen, s ezért nem veszik észre és nem méltányolják az új géni uszt. E felismerés hatására lett kommunista. De amikor kitört a háború, és látta, hogy Oroszország kapitalista kormányokkal szövetkezik, újra egyedül találta magát. A katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadta.
Elmondta, mennyire megkeserítették a megaláztatások, amelyeket pályájának ebben a szakaszában kellett elszen vednie. Úgy döntött, hogy az ügyet leginkább úgy tudja szolgálni, ha kivándorol Amerikába, ám hamarosan Amerika is belépett a háborúba. E ponton felfedezte, hogy Svédország az igazi új és radikális művészet hazája, de az elnyomó hatalom különféle képviselői meghiúsították a kiutazását. Anyagi gondjai voltak. Apja, aki soha nem tudta levetkőzni a viktoriánus kor jellegzetes lelki maga tartásait, az önelégültséget és a nagyképűséget, nevetségesen kevés járadékot juttatott neki. S nagyon csúnyán elbánt vele egy lány is. Azt hitte róla, hogy civilizált és érett személyiség, aztán kiderült, hogy burzsoá előítéletek és monogám hajlamok vezérlik. Pedig ha ő valamit nem tud elviselni, az a féltékenység és a birtoklási vágy. A végén a lány még pénz dolgában is zsugorinak bizonyult. A férfi számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Vonat alá vetette magát… Összerezzentem, de beszélgetőpartnerem észre sem vette.
Még ezek után is üldözte a balszerencse, folytatta. A szürke városba küldték. Természetesen csak tévedésből. Biztosíthat róla, hogy rajta kívül minden más utas ott lesz velem visszafelé a buszon. Ő nem, ő „ott” fog maradni. Biztos volt benne, hogy olyan helyre megy, ahol végre az ő finoman kritikus lelke sem háborog többé az értetlen környezet miatt. S ahol végre elismerésben és nagyrabecsülésben lesz része. Addig is, ha már nincs nálam szem -
üveg, felolvassa nekem azt a passzust, amellyel szemben Cyril Blellow olyan érzéketlen volt…
E ponton félbeszakították a beszélgetésünket. A buszon folyamatosan duruzsoló veszekedések egyike fékezhetetlen erővel robbant ki, s egy pillanat alatt eszeveszett tülekedés kezdődött. Kések kerültek elő, pisztolyok sültek el, mégis az egész furcsán ártalmatlannak tűnt. Amikor véget ért a zűrzavar, ott ültem sértetlenül, igaz, egy másik ülésen és egy másik utas mellett. Intelligensnek tűnt, nagy krumpliorra volt, a fején keménykalap. Kinéztem az ablakon. Olyan magasan jártunk már, hogy alattunk minden felismerhetetlenné vált. Nem láttam sehol hegyeket, mező ket és folyókat, s az a furcsa benyomásom támadt, hogy még mindig a szürke város tölti ki az egész látóhatárt. – Pokolian hatalmas városnak tűnik – törtem meg a csendet –, de épp ez az, amit nem értek. Amennyire láttam, üres és lakatlan. Régen sokkal több lakosa volt, ugye? – Á, dehogy! – válaszolt a szomszédom. – Az a baj, hogy mindenki veszekedős. Idekerülnek és beköltöznek valamelyik utcába. De nem telik bele huszonnégy óra, s összevesznek a szomszédjukkal. Egyetlen hét alatt annyira elmérgesedik a helyzet, hogy egy utcával odébb költöznek. Nagy valószínűséggel a következő utcát üresen találják, mert az ott lakók mind összekülönböztek a szomszédok kal, és odébbálltak. Ha tehát üres az utca, beköltözködnek. Ha valamilyen véletlen folytán az utcában még más is lakik, akkor tovább keresgélnek. Ám ha ott maradnak, az sem tesz semmit. Mert előbb-utóbb úgyis összevesznek,
s akkor továbbállnak. Végül aztán addig költözködnek, amíg ki nem érnek a város szélére, s ott építenek házat. Tudja, itt könnyen megy az építkezés. Csak ki kell gon dolni a házat, és már ott áll előttünk. Hát így növekszik ez a város. – És egyre több az üres utca is… – Pontosan. Az idő is furcsán működik errefelé. A busz megálló, ahol felszálltunk, több ezer mérföldre van a Pol gári Központtól, ahová befutnak az új utasok a földről. Azok, akikkel találkozott, valamennyien a buszmegálló körül laknak, de a mi időszámításunk szerint évszázadok alatt, többszöri költözéssel kerültek oda.
– És mi van azokkal, akik előttük érkeztek? Úgy értem, nyilván sokan vannak, akik jóval hamarabb kerültek ide a földről.
– Így igaz, itt vannak ők is, de folyamatosan kifelé költöztek. Egyre távolabb egymástól. Most már annyira messze laknak, hogy nem is tudnának idejönni a megál lóhoz. Fényévekre vannak innen. Ahol én lakom, emelke dik egy kis domb, s az egyik szomszédnak van távcsöve. Azon keresztül több millió mérföldre látni lehet azoknak a házaknak a fényeit, amelyekben a régiek laknak. Több millió mérföldre tőlünk is meg egymástól is. Időnként még távolabb költöznek. Ez az egyik nagy csalódásom. Azt hittem, hogy érdekes történelmi alakokkal találkozhatok majd. De nem. Túl messze vannak.
– De ha elindulnának, odaérnének időben a megállóba?
– Hát… elméletileg igen. De fényévekben számolható
távolságokról van szó. És az olyan öreg bútordaraboknak, mint Timurlenk, Dzsingisz kán, Julius Caesar vagy V. Henrik, már nemigen lenne kedvük idejönni.
– Nem lenne kedvük?
– Nem hát. A régiek közül Napóleon lakik legközelebb. Onnan tudjuk, hogy egyszer két fickó elindult felkeresni.
Természetesen jóval azelőtt kerekedtek fel, hogy én ideke rültem, de mire visszaértek, már itt voltam. A mi időszá mításunk szerint körülbelül tizenötezer évet vett igénybe az utazás. Most már azt is tudjuk, melyik házról van szó. Egy aprócska fénypont, s körülötte több millió mérföldnyi pusztaság.
– És eljutottak hozzá?
– El hát. Épített magának egy hatalmas, empire stílusú kastélyt… fényárban úszó ablakok hosszú sorai, bár ahol én élek, onnan csak egy gombostűfejnyi fényes pont.
– És látták Napóleont?
– Hát persze. Felmentek, benéztek az egyik ablakon, és ő ott volt.
– Mit csinált?
– Föl-alá sétált. Egyre csak föl-alá, egyfolytában, jobbról balra, balról jobbra, megállás nélkül. A két fickó jó egy évig figyelte, de egyszer sem pihent meg. És folyton motyogott magában: „Soult az oka… Ney az oka… Joséphine az oka… Az oroszok… Az angolok…” És így tovább, szünet nélkül. Egy percre sem hagyta abba. Ala csony, kövérkés ember, kissé fáradtnak tűnt. Mintha nem tudta volna abbahagyni.
C. S. Lewis A nagy válás című művében ismét megcsillogtatja a mesék és az allegorikus történetek terén tanúsított különleges tehetségét. A pokol ból a mennybe látogató turistacsoport beszélgetéseit végigkövetve elmél kedik a jó és rossz, a kegyelem és ítélet nehezen értelmezhető fogalmairól. Arra az örök emberi kísérletre kíván rámutatni, amellyel minduntalan szeretnénk összeházasítani a mennyet és a poklot, mígnem szükségszerű en bekövetkezik e kényszerházasság vége: a nagy válás. A szerző újszerű felismerése szerint a pokol kapui belülről vannak zárva: „Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy megtartsuk a poklot (vagy a földet), nem fogjuk meglátni a mennyet; ha elfogadjuk a mennyet, nem tarthatjuk meg a pokol legkisebb és legmeghittebb emléktárgyait sem.”
„Lewis olyan érdeklődést ébreszt bennünk a halál utáni élettel kapcsolatban, amellyel tudatosabban tekinthet ünk az itteni világra.”
The Guardian