APOSTOL TEKINTÉLYE ÉS EVANGÉLIUMA

Mind a négy városban volt tehát gyülekezet. Az Újszövetség szóhasználatában az „Isten egyháza” kifejezés (Gal 1,13) az egyetemes egyházra utal, mely helyi gyülekezetekből áll. Nem felekezetekből, hanem gyülekezetekből, melyek földrajzi és politikai szempontok alapján rendeződtek csoportokba. Így beszélhetünk „Galácia gyülekezeteiről” (1,2) vagy „Júdea ... gyülekezeteiről” (1,22), vagy egyszerűen „Akhájáról” (2Kor 9,2). Ezek az utalások alátámasztják a regionális egyház jogosultságát, azaz a helyi gyülekezetek terület szerinti szövetségének bibliai gyakorlatát.

Pál már a Galata levél első bekezdésében említi azt a két témát, amihez újra és újra visszatér: apostolságát és evangéliumát. Az ókorban minden levél a szerző nevével, a címzett nevével és egy üdvözléssel vagy üzenettel kezdődött. Pál azonban a szokásosnál hosszabban – levelei közül is a legrészletesebben – ecseteli írói tekintélyét és üzenetének megbízhatóságát. Nem véletlenül teszi ezt.

Utolsó galáciabeli látogatása óta hamis tanítók zavarták meg az újonnan alapított gyülekezeteket, akik élesen támadták Pál tekintélyét és tanítását. Pállal ellentétben azt tanították, hogy nem kegyelemből, hit által igazul meg az ember, vagyis a Krisztusba vetett hit nem elegendő az üdvözüléshez. Azt vallották, hogy a hívőknek körül kell metélkedniük és meg kell tartaniuk a mózesi törvényeket (ld. ApCsel 15,1.5). Miután megkérdőjelezték Pál üzenetét, kétségbe vonták az apostol tekintélyét is. „Kicsoda ez a Pál? – kérdezték megvetően. – Nem tartozott Jézus tizenkét tanítványa közé, és tudomásunk szerint még csak felhatalmazást sem kapott senkitől. Nem más, mint egy önjelölt szélhámos.”

Pál felismerte ennek a kettős támadásnak a veszélyét, és rögtön levele elején kiáll apostoli tekintélye, valamint a kegyelem evangéliuma mellett. A későbbiekben bővebben kifejti ezt a két témát, de már a köszöntés is félreérthetetlen: Pál apostol ... kegyelem néktek. Ez a két szó, „apostol” és „kegyelem” az adott helyzetben különös jelentőséggel bírt, melyeknek megértése feltárja előttünk a Galata levél két fő mondanivalóját.

Pál tekintélye (1,1–2)

Pál apostol, aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jé- zust a halottak közül – és a velem levő atyafiak mindnyájan: Galácia gyülekezeteinek. Pál pontosan azt a címet mondja magáénak, amit a hamis tanítók megtagadtak tőle. Apostol volt, Jézus Krisztus apostola. Ez a kifejezés pontosan körülhatárolt fogalom volt: „A zsidók körében jól meghatározott jelentése volt a szónak; olyan különleges státuszú küldöttet jelentett, aki egy nálánál hatalmasabb személytől kapta megbízatását és küldetését.”1 levél elején azonban nyomatékosan kifejti, hogy elhívása nem emberektől, hanem Istentől ered. Szó szerint azt mondja, hogy nem emberektől, nem is emberek által nyerte apostolságát. Vagyis nem emberek nevezték ki: nem a Tizenkettő, sem a jeruzsálemi vagy az antiókhiai gyülekezet. Szokás volt ugyanis, hogy a zsidó Szanhedrin apostolokat, hivatalos követeket küldött ki, hogy a Szanhedrin nevében utazzanak és tanítsanak. Pál, még mint tarzuszi Saul, maga is részt vett egy ilyen küldetésben, ahogy arról az ApCsel 9,1–2-ből értesülünk. Keresztény apostolsága azonban nem emberi kinevezés eredménye volt. Még csak nem is emberi közbenjáró tudatta vele isteni eredetű apostoli kinevezését, mint az Barnabás vagy Anániás esetében történt. Pál határozottan állítja, hogy egyetlen embernek sem volt köze az ő apostoli küldetéséhez, sem közvetlenül, sem közvetve. Ez teljes mértékben Istentől származott.

Jézus is ezt a szót használta kiválasztott képviselőinek, küldötteinek megnevezésére. Tanítványai széles köréből kiválasztott tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett, és kiküldte őket a világba, hogy hirdessék Isten országát (Lk 6,13; Mt 10,2). Így tehát személyesen Jézus Krisztustól kapták elhívásukat és küldetésüket, s Ő maga hatalmazta fel őket, hogy a nevében tanítsanak. Az Újszövetségből világosan kiderül, hogy egy kisszámú és különleges csoportról van szó. Az olyan szavakkal ellentétben, mint „hívő”, „szent” vagy „testvér”, az „apostol” kifejezés nem alkalmazható minden keresztényre. Csakis a Tizenkettő viselhette ezt a címet, valamint az a néhány ember, akiket Jézus személyesen hívott el feltámadása után. Nem beszélhetünk tehát apostoli utódlásról, csak az Újszövetség apostoli tanításának továbbadásáról. Az apostoloknak nem volt utódjuk: tisztségük természetéből adódóan egyedi, át nem ruházható.

Pál azt állította magáról, hogy ő ehhez a kiválasztott csoporthoz tartozott. Éppen ezért helyesebb, ha Pál apostolnak hívjuk, nem pedig Szent Pálnak, mert míg az Újszövetség szóhasználatában minden keresztény szent, egyetlen ma élő hívő sem tekinthető apostolnak. Pál határozottan megkülönbözteti magát a többi hívőtől, akik levele írásakor körülvették: őket nevezi a 2. versben velem levő atyafiaknak. Örömmel említi őket köszöntésében, de minden szégyenkezés nélkül saját magát helyezi az első helyre, s az apostoli címet egyedül magára vonatkoztatja. A többiek mind „atyafiak”, köztük ő az egyetlen apostol.

Pál nem hagy kétséget apostolsága természetét illetően. A többi levelében egyszerűen mint „elhívott apostol” (Róm 1,1) mutatkozik be, vagy mint „Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola” (1Kor 1,1), esetleg nem is említi elhívását: „Isten akaratából (rendeléséből) Krisztus Jézus apostola” (2Kor 1,1; Ef 1,1; Kol 1,1; 1Tim 1,1; 2Tim 1,1). A Galata 1 Cole, 31. o.

Küldetését Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által kapta, aki feltámasztotta Jézust a halálból. Az „emberektől” és az „emberek által” kifejezésekkel való szembeállítás azt fejezi ki, hogy apostoli kinevezése nem emberektől, hanem az Atya Istentől eredt, és elhívását nem emberek által, hanem Jézus Krisztus által kapta (amivel egyben arra is utal, hogy Jézus Krisztus nem csupán ember volt). Egy másik beszámolóból megtudhatjuk, hogy valóban így történt. Az Atya Isten választotta ki Pált az apostolságra – elhívása „Isten akaratából” történt –, és a feltámadt Krisztus által nevezte ki erre a tisztségre. Pál a feltámadt Úrtól kapta meg küldetését a Damaszkusz felé vezető úton, és több helyen is úgy beszél a Krisztussal való találkozásáról, mint apostolsága nélkülözhetetlen feltételéről (ld. 1Kor 9,1; 15,8–9).

Miért fektet Pál ekkora hangsúlyt apostolságának védelmére? Olyan nagyképű volt, vagy annyira szeretett dicsekedni? Nem. Esetleg sértett hiúságból, amiért néhányan kétségbe merték vonni tekintélyét? Nem. Maga az evangélium sorsa forgott kockán. Ha ő nem Jézus Krisztus apostola, akkor bárki elutasíthatja a tanítását – és ezt kétségtelenül meg is tették volna. Pál ezt nem tűrhette: ő Krisztus üzenetét hirdette Krisztus megbízásából. Azért kellett megvédenie apostoli tekintélyét, hogy ne férhessen kétség üzenete hitelességéhez.

Pál apostol különleges, isteni tekintélye önmagában elegendő ahhoz, hogy megcáfoljon bizonyos modern nézeteket az Újszövetséggel kapcsolatban. Hadd említsek ezek közül kettőt.

A radikális nézet

A modern, radikális teológiai álláspontot a következőképpen lehetne öszszefoglalni: „az apostolok csupán Jézus Krisztus első századi tanúi voltak, mi viszont az Ő huszadik századi tanúi vagyunk. A mi tanúbizonyságunk tehát legalább olyan jó, mint az övéké, ha ugyan nem jobb”. Pál leveleinek számukra nem kívánatos részeit ilyen szavakkal teszik félre: „Ez Pál nézete. Én másképp gondolom.” Ezek a teológusok úgy beszélnek, mintha maguk is Jézus Krisztus apostolai lennének, éppúgy mint Pál, s ugyanazzal a tekintéllyel dönthetnék el, hogy mi a helyes és az igaz tanítás. Íme egy részlet egy kortárs radikális gondolkodó tollából: „Szent Pál és Szent János hozzánk hasonlóan érzelmekkel és indulatokkal rendelkeztek. Bármekkora is volt az isteni sugallat, ... mivel emberek voltak, ihletettségük nem mindig egyforma erővel és azonos módon nyilvánult meg... Ihletettségüket óhatatlanul befolyásolta sajátos pszicho-patológiai felépítésük, mely az emberi természet velejárója. Bizonyos mértékig őket is olyan belső indítékok motiválták, melyeknek nem voltak tudatában. Tanításuknak tehát önmagát kell hitelesítenie, éppúgy, mint a zenében. Ha ez nem történik meg, nem is szabad elfogadnunk, sőt elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megkérdőjelezzük.”2 Amint látjuk, az elutasításra bátorít, tisztán szubjektív alapon. Saját, személyes ízlésünket Krisztus apostolainak tekintélye fölé helyezi.

Hivatkozhatunk még C. H. Dodd professzorra, aki – figyelemreméltó teológiai munkássága ellenére – így ír a Római levélhez írt kommentárjának bevezetésében: „Néha úgy vélem, hogy Pál tévedett, és ennek több helyütt hangot is adok.”3 Valójában azonban nem áll szabadságunkban, hogy így vélekedjünk, és ezt hangoztassuk. Jézus Krisztus apostolai különleges helyzetben voltak. A történelmi Jézus ismerete, a feltámadt Úrral való találkozás, a Krisztus megbízásából történő küldetés, és a Krisztus Lelkétől származó sugallat terén egyedülálló tapasztalatokkal rendelkeztek. Nem helyezhetjük saját nézeteinket és tekintélyünket az övéké fölé, mert az apostolok véleménye és tekintélye egyaránt Krisztustól származik. Ha Krisztus tekintélye előtt meghajlunk, akkor az övéké előtt is fejet kell hajtanunk. Krisztus mondta: „aki titeket befogad, az engem fogad be” (Mt 10,40; Jn 13,20).

2 H. A. Williams: Objections to Christian Belief. Constable, 1963. 55–56. o.

3 C. H. Dodd: The Epistle to the Romans. In: Moffatt New Testament Commentary. Hodder, 1932. xxxiv-xxxv. o.

A római katolikus nézet

A római katolikus egyház azt tanítja, hogy mivel a Biblia szerzői egyházi emberek voltak, az egyház írta a Bibliát. Így az egyház a Biblia felett áll, és nem csak az értelmezéshez, de a Szentírás kiegészítéséhez is joga van. Megtévesztő állítás az, hogy az egyház írta a Bibliát. Az Újszövetség szerzői, az apostolok Krisztus apostolai voltak, nem az egyházé, és leveleiket is Krisztus, nem pedig az egyház megbízásából írták. Pál sem úgy kezdte levelét, hogy „Pál, az egyház apostola, akit elhívott az egyház, hogy írjon nektek, galáciabelieknek”. Épp ellenkezőleg: nyomatékosan hangsúlyozza, hogy küldetése és üzenete Istentől származik, nem egy embertől vagy embercsoporttól, mint amilyen az egyház (ld. még 1,11–12).

A Biblia kijelentése szerint tehát az apostolok Istentől, Krisztus által nyerték tekintélyüket. Az apostoli tekintély isteni tekintély, nem embertől vagy az egyháztól ered. És mivel isteni, meg kell hajolnunk előtte.

Forduljunk most Pál személyének hitelességétől írása céljához – tekintélyétől az evangéliumához.

Pál evangéliuma (1,3–4)

Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól... Mint a többi levelében is, Pál a kegyelem és a békesség üzenetét küldi a galatáknak. Ezek azonban korántsem pusztán formális, üdvözlő szavak; mindkét szó alapvető teológiai tanítást hordoz. Ez a két szó foglalja össze Pál örömhírét az üdvösségről. Az üdvösség természete szerint megbékélés: béke Istennel, béke az emberrel, és béke önmagunkkal. Az üdvösség forrása pedig a kegyelem, Isten szabad adománya, ami nem függ az emberi érdemtől vagy cselekedetektől. Isten hosszútűrő szeretete ez az érdemtelenek iránt. A kegyelemnek és a békességnek ez a forrása az Atyától és a Fiútól ered.

Pál nyomban rá is tér arra a páratlan történelmi eseményre, amely nyilvánvalóvá tette Isten kegyelmét, és amely által elnyerhetjük az Ő békességét. A 4. vers Jézus Krisztus kereszthaláláról szól: aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Pál korábban (1) már kijelentette, hogy az Atya feltámasztotta Krisztust a halálból, most azonban arról ír, hogy Krisztus azáltal váltott meg minket, hogy önmagát adta a kereszthalálra. Vizsgáljuk meg alaposan Pál tanítását Krisztus halálával kapcsolatban.

Krisztus meghalt a bűneinkért

Halálának természetét jelzi az önmagát adta bűneinkért kifejezés. Úgy is mondhatnánk, hogy „feláldozta magát a bűneinkért”. Jézus Krisztus halála elsősorban bűneinkért hozott áldozat, nem szeretetének kifejezése vagy a hősiesség példája. A fennmaradt leghitelesebb kéziratok a peri elöljárószót használják a „bűneinkért” kifejezésben, ami egybecseng az Ószövetség „vétekáldozat” szavával.4 Az Újszövetség azt tanítja, hogy Krisztus halála vétekáldozat volt, egy egyedülálló áldozat, mely által lehetővé vált bűneink megbocsátása és eltörlése. Pál itt nem fejti ki ezt a nagyszerű igazságot, de később, a 3,13-ban azt írja, hogy Krisztus a kereszten „átokká lett értünk.” Bűntelenségében magára vállalta a mi bűneinkért járó átkot, azaz ítéletet.

Luther Márton úgy kommentálja, hogy e mondat szavai „mindenfajta ‘igazság’ – vagyis önigazolás – ellen szóló mennykőcsapás”.5 Ha megértjük, hogy Krisztus „önmagát adta bűneinkért”, belátjuk, hogy bűnösök vagyunk, akik nem képesek saját maguk megmentésére, s így feladjuk az önmagunkba és igazságunkba vetett bizalmat.

4 LXX peri hamartias, ld. 3Móz 5,11; 4Móz 8,8. vö. Róm 8,3 és 1Pt 3,18, ahol ugyancsak megjelenik a peri elöljárószó.

5 Luther, 47. o.

Krisztus meghalt, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló világból

Ha Krisztus kereszthalála a „bűneinkért” történt, célja az volt, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból (4). J. B. Lightfoot püspök szerint a Pál által használt ige („kiemel”, „kiszabadít”) „rátapint a levél lényegére”. Ugyanitt hozzáteszi: „Az evangélium szabadítás, a megkötözöttségből való felszabadulás.”6

A kereszténység valóban felszabadító vallás. Az itt használt ige a görögben igen nyomatékos kifejezés (exaireó, mediális alak). Az Apostolok Cselekedeteiben ugyanez az ige fejezi ki az izraeliták megszabadítását az egyiptomi szolgaságból (7,34), Péter kiszabadulását a börtönből és egyben Heródes király kezei közül (12,11), valamint Pál megmenekülését a feldühödött tömeg elől (23,27). A Galata 1,4 az egyetlen hely, ahol a megváltás metaforájaként szerepel. Krisztus azért halt meg, hogy megszabadítson minket.

Miből szabadít meg a halálával? Nem a mai gonosz világból. Isten célja nem az, hogy kivegyen minket ebből a világból, hanem hogy megmaradjunk benne, és a „világ világossága”, „a föld sója” legyünk. Krisztus azért halt meg, hogy „kiszabadítson minket ennek a mai világnak a gonoszságából” (kat. ford.), vagy – talán még pontosabban – a „Gonosz jelenvaló korából”, hiszen a Gonosz az úr felette. Hadd magyarázzam ezt meg. A Biblia két szakaszra osztja a történelmet: a jelenkorra és az „eljövendő kor”-ra. Azt is feltárja, hogy az eljövendő kor már elérkezett Krisztussal, bár a jelenkor még nem múlt el teljesen. Vagyis a két korszak egyidejűleg, egymást átfedve halad. A hívő ember megtérésekor megmenekül az előző korból, és átlép az újba, az eljövendő korba. A keresztény élet nem más, mint az eljövendő kor megélése a jelenkorban.

Krisztus halálának célja tehát nemcsak a bűnbocsánat, hanem hogy megbocsáttatván új életet élhessünk, az eljövendő kor életét.

Krisztus Isten akarata szerint halt meg

Miután megvizsgáltuk Krisztus halálának értelmét és célját, tekintsünk most az eredetére. Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint történt – mind a jelen, gonosz korból való megszabadításunk, mind pedig ennek módja. Semmiképpen sem mondhatjuk, hogy ez a mi akaratunkból jött létre, mintha mi váltottuk volna meg önmagunkat. Nem is csupán Krisztus akarata volt ez, mintha az Atya vonakodott volna a cselekvéstől. A kereszten az Atya és a Fiú akarata tökéletes harmóniában volt. Súlyos tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a Fiú olyasmire vállalkozott, ami az Atya akarata ellen lett volna, vagy hogy az Atya kényszerítette volna a Fiút. Pál azt írja, hogy a Fiú feláldozta magát (1,4a), és áldozata „Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint” történt (1,4b).

6 Lightfoot, 73. o.

Úgy foglalhatjuk össze ennek az igeversnek a tanítását, hogy Krisztus halálának lényege a vétekáldozat, célja a mi megmentésünk a jelenlegi gonosz világból, és eredete az Atya és a Fiú könyörülő akarata.

Összegzés

A levélnek ezekben a bevezető verseiben az apostol bemutatja az isteni megváltási terv három állomását. Az első Krisztus kereszthalála a bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz korból. A második állomás Pál apostoli kiválasztása, hogy tanúja legyen a meghalt és feltámadt Krisztusnak. Végül a harmadik állomás annak a kegyelemnek és békének az ajándéka, melyet Krisztus nyert el számunkra, akik hiszünk, és amelyről Pál tanúságot tett.

Mindhárom lépést az Atya és a Fiú együttesen végezte, illetve végzi el. Jézus vétekáldozata egyrészt önfeláldozó tett, másrészt az Atya Isten akarata volt. Pál apostoli tekintélyét „Jézus Krisztus által [kapta], és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül”. És az a kegyelem és béke, amit mindennek eredményeként megtapasztalhatunk szintén „Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól” származik. Milyen csodálatos is ez! Előttünk áll a mi Istenünk, az élő Isten, az Atya és a Fiú, amint kegyelméből megmentésünkön munkálkodik. Először, kereszthalálával lehetővé tette ezt számunkra. Másodszor, kijelentette mindezt választott apostolain keresztül a Szentírásban. Harmadszor pedig nap mint nap részesíti ebben a benne hívőket. Mindhárom lépés nélkülözhetetlen. Nem élhetnénk meg keresztény hitünket, ha Krisztus nem végzi el munkáját a kereszten, és ha az apostolok nem tesznek mellette