Masnap reggel

rPAHT MATEBOCHH: nOXMEJIbE JlMTEPATYPHAa APMEHB, 1973 , 9-10 HUNGÁRIÁN TRANSLATION © HERING MARGIT, 1976 VÁNDOR ANNA, 1976

„ ... A napraforgók örülnek, nagyon örülnek, és maguk elé néznek. Állnak némán, s csak néznek.

Együttesen csináltak valami titkos, tilos dolgot, együtt csináltak valamit, az öreg lépteinek neszére kiegyenesedtek, néznek és hallgatnak. Mint egy gyerekcsapat. Ha a méheknek van nyelvük, ha a darvak ék alakban szállnak, és vezért küldenek az élre, ha a kanca legel, s közben időnként mérgesen a csikajára pillant: hova szaladsz, te engedetlen? - nem azt jelentie mindez, hogy a földön minden emberi nyelven beszél? Például az erdő is. Hogy az hogy nyomul előre.

A cserjék mennek az élen, és utánuk már maga az erdő következik. A Kék-hegy kopár oldalán megkapaszkodott egy borókabokor, hívja az erdőt is a horhosból, de az erdő nem mozdul. Hívja, hívogatja, de végül is kiszárad, mert a földön megsokasodott az ember és a jószág, hová legyen hát az erdő? . . .”

Azt hiszem, sikerülni fog. Jó elbeszélés lesz.

Legalábbis ez az utolsó bekezdés nekem tetszik. És nem sajnálom a fáradságot meg a doboz drága cigarettát, amit az éjszaka elszívtam. A borókabokor tehát hívja maga után az erdőt lentről, a horhosból, hogy együtt menjenek egészen . . . egészen . . .

Elmentem megmosakodni, és a hideg víz meg a szappan volt a jutalmam, a friss, durva törülköző, no meg az, hogy amikor kijöttem a mosdóból, nekiütköztem egy lánynak, akin a trikó alatt semmi se volt, ő is mosakodni indult; rövidlátó szemével rám hunyorgott, megismert, és könnyedén elmosolyo5

dott. Kik vagyunk mi egymásnak? Senkik, de a folyosón az egyik szobában mégis létezik számomra, mint ahogy én is létezem az ő számára.

A nadrágom méretre készült, a lábam erős és izmos, a széles nadrágszíj, ahogy ez már illik, az utolsó lyukba kapcsolódik, az elbeszélés pedig valóban jó lesz. A vastag gyapjúpulóver meleg és kényelmes, jól érzem benne magam. Aszmiknak sikerült megkötnie még a szülés előtt. Taxira van pénzem, s ha nem adnak ma ösztöndíjat, holnaputánig is kihúzom. Eldar Guramisvili szibériai húsosdere- lyét főzött, és hozott a boltból két üveg tejszínt is. Eldar most nem ír, de hogy hamarosan nekilát, az abból látszik, amilyen buzgón rólam gondoskodik: Mi van az öregeddel, mit csinál?

A kertjében tesz-vesz, és töpreng.

Min? Azon, hogy az Avetikok nemzetsége hiába házasodik, és hiába megy férjhez.

Na, egyél, ha kihűl, már nem olyan jó.

A vajas, borsos húsosderelye nagyon ízlett, kenyérdarabbal kitörülgettük a tányért, levettük a kis üvegekről a kupakot, és két kortyintással le is eresztettük torkunkon a hideg tejszínt, a vajas hideg ital kellemes volt az egész éjszakai dohányzás után.

Hogy hívják azt a lányt a 150-esből vagy 151- esből?

Melyikre gondolsz, a kazahra vagy a rövidlátóra?

A rövidlátóra.

A kazalt nagyon szép nő.

Nem tiszta kazah, az anyja orosz.

A lift foglalt volt, gyorsan leszaladtunk a lépcsőn, végigpillantottunk a portásnő asztalán, van-e levelünk, és a taxiállomásra mentünk. Száraz, fagyos idő volt, s belülről sem melegedtünk át még a tejszín után.

6

Valahol délen a sivatagban áll egy magas emelvény, s az emelvényen egy nagy paradicsom.

Az ötlet tetszett, szinte láttam a vörös, fényes paradicsomot. - Ez meg mi? - kérdeztem.

Lehet nálunk valami jelentéktelen dolognak emléket állítani? Ugye, hogy nem?

S ha nem, én fogom magam és elmegyek Afrikába, felállítok a tűző napon egy magas emelvényt, és azon nem lesz más, csak egy paradicsom. Egy fényes piros paradicsom.

Rubinból.

A Filmesek Háza mellett megkértük a vezetőt, hogy álljon meg, viszonylag bőkezűen fizettünk, és kiszálltunk. S ezt azért tettük, mert mikor a Filmesek Háza felé közeledtünk, és azt mondtuk a sofőrnek: Főnök, itt tegyen ki bennünket -, a taxis hasonló hangnemben válaszolt: Hé, főnök, az aktatáskát itt ne felejtse!

A ruhatárban a tanulmányi osztály vezetője éppen azzal volt elfoglalva, hogy a csizmáját félcipőre cserélje. Amikor meglátott bennünket, kiegyenesedett, s hogy minél előbb elfelejtsük, amit láttunk, sietve megjegyezte: Én is elkéstem, mint a Kaukázuson túli elvtársak, pedig a film egyébként jó.

De kárpótlásként találkoztunk önnel, Raisza Vasziljevna, önnel pedig - hogy is mondják oroszul? - semmitől sem fél az ember.

A maga nyelvtudása pedig nagyon szépen gyarapszik, Mnacakanjan.

Csak azért igyekszem, hogy önnel beszélgethessek, Raisza Vasziljevna, hogy legalább beszélgethessek ...

A nézőteret már elsötétítették. Óvatosan és biztosan mentünk előre, és mosolyogtunk a sötétben.

Megtaláltam a sort, a helyemet, és közben éreztem,

hogy egy kedves szempár szemrehányóan néz rám, 7

mintha csak látta volna, hogy idétlenkedtem a ruhatárban a TO vezetőjével.

A szempár felé hajoltam, de a nő elfordította az arcát.

AZ ÉJSZAKA

Atomfelhőhöz hasonló gombaszerű alakzat. Akármerre fordul a kocsi, a gombaszerű alakzat a szemük előtt lebeg. Az asszony szomorú, szomorú a szeme, a szeszélyes szája, a férje pedig nem törődik a szomorúságával és az atomfelhővel, mivel író, s legalább százezer ilyen szomorúságot és gombát papírra vetett már. Mennek, hogy meglátogassák nagyon tehetséges költő barátjukat, aki a Fehér Kórház nagyablakos, világos szobájában, tisztára mosdatott üvegházi virágokkal körülvéve, egy hótiszta ágyon haldoklik. Ö haldoklik, az ablakban pedig, mint egy néma szfinx, ott lebeg a gombaszerű alakzat. A nagyon tehetséges költő tulajdonképpen nem is él, fizikai elmúlása csak napok kérdése, már minden meghalt benne, ezt ő maga is tudja, már csak a külvilág zaklatott élete ingerli - fülsiketítő bőgőssel közeledik, dübörög és elszáll a feje fölött egy helikopter -, nézi a barátait, akik még élnek, még lélegzenek, még szeretnek és unatkoznak, s búcsúzik tőlük. Utoljára érinti hideg ajkával Jeanne meleg, még meleg kezét, és valami hirtelen fellobban benne: haldokló ajkáról ömlenek a szavak a hajdani szerelemről, az elsőről, az egyetlenről, a soha el nem múlóról, a szenvedélyes, kínzó, ki nem elégült szerelemről, és az ajak falja, csókolja, csókolja, csókolja, és ki tudja, még mit csinál ezzel a kézzel, és a rendező mindezt csak azért csinálta, hogy igazolja undorító filozófiáját, hogy bemutassa, hogy halott testünkkel együtt férfiúi lényünket is eltemetik majd, amely pedig él, és nem akar meg-

8

halni, s eközben a gombaszerű alakzat szfinxként tűnődik a távolban, rejtelmesen és némán tűnődik, és másokat is gondolkodásra késztet. Az asszony meg - a berendezés is más, és a férj is jelen van, meg valami gyanús szenvedély is - kirántja a kezét a halott kezéből, elhúzza a remegő ajaktól, és zokogását visszafojtva gyorsan kimegy a haldoklással és ingerültséggel teli szobából. Marcello pedig azt kívánja a haldokló és nagyon tehetséges költőnek - felesége, valamint saját barátjának, akinek mától kezdve már csak a versei emlékeztetnek majd arra, hogy ez a tehetséges, nagyonnagyon tehetséges költő valaha is élt a világon -, hogy bátran és nyugodtan hajózzon át a Nemlét békés vizeire.

Marcello még egyszer utoljára rámosolyog tehetséges tollforgató társára, és kimegy a kórteremből. Kimegy, hogy megkeresse zsebében a cigarettát és az öngyújtót.

A hosszú folyosó s rajta a számtalan ajtó úgy várja, mint valami hallgatag kelepce. A kelepce csöndjébe valami érthetetlen, valami megnevezhetetlen dolog keveredik.

Az egyik kórterem ajtajában - teljesen mindennapi ajtajában - egy félmeztelen nő áll, s úgy néz, mint egy párduc meg mint egy vérbajos. A nő a rokonszenves úrhoz fordul - nem úgy, mint egy tüzelő párduc, de nem is úgy, mint egy vérbajos, hanem a legmegszokottabb emberi hangon -, s egy egészen apró szívességet, tüzet kér tőle, s az ujjai közé szorított cigarettát a szájához emeli, közben pedig egyáltalán nem is hasonlít párducra. Marcello gyufát gyújt, és az érthetetlen dologhoz érinti, ami most a cigaretta végében ölt testet a kép középpontjában az asszony-párduc nagy és szép szája, remegő orreimpája és férfi utáni vágyában eszeveszett és szánalomra méltó szeme. A nő elfújja a gyufát, a nő a passzív hím szemébe néz, ölelgeti a nyakát, a vállát, a hátát, és hirtelen

9

összecsuklik, átöleli a férfi térdét, hozzásimul a testéhez, ágyékához, hasához.

Mindez a kórház folyosóján történik. Marcello észbe kap, felemeli a földről az asszonyt, hogy bevigye a kórterembe. És a félmeztelen asszony becsapja maga mögött a kórterem ajtaját, lassan hátrál, és a fehér falhoz simul. A fehér falhoz simul, széttárja a kezét a fehér falon, elhessegeti, elűzi csodálatos, gyönyörű testében lakozó beteg lelkét, és hívja, csalja a megbabonázott férfit - a fehér, betegesen fehér ágy felé. Hirtelen ledobja éjszakai köntösét, és csodálatos, meztelen testét végigfekteti a fehér lepedőn. És vár. Várja, mi lesz a szendergő, éberen alvó férfival, és felsír, mert már övé a férfi, felnyög, görcsben vonaglik, mint egy párduc.

Sárkánykígyót várt, bomba robbanását várta, mindent felégető villamos áramért könyörgött, s mindössze egy férfit kapott, egy férfit, de közben feltépik az ajtót, és berohannak a kedvesnővérek, meztelen testét betakarják, összekötözik a kezét, és csípős pofonokat és ütéseket mérnek finom arcára és vállára, hogy kiűzzék a betegséget a gyönyörű és boldogtalan testből. Marcello zavartan kimegy a kórteremből - „Mire való ez az egész, kinek kell üres szavaink puszta halmaza?” -, s a kórház nagyon nagy. Ötven, száz, százötven, ötszáz, ezerötszáz kórterem van benne, a kórház udvarán ott áll Jeanne, a falhoz simul, a halálra ítélt, beteg világot siratja, és a csendben, a távolban, mint egy modern szfinx, ott lebeg a gombaszerű alakzat. ... Aztán jön a cselédlány, hogy Marcellót fel- költse.

Amikor Marcello fölébred, az ablakban ugyanazt a gombaszerű alakzatot látja és a cselédlányt - „Ó, bocsánat, bocsánat, a világért sem költöttem volna fel, hiszen tudom, hogy csak most aludt el, természetesen tudom, de asszonyom telefonált. Asszonyom azt mondta, hogy . . . nagyon io

friss volt a hangja . . . Azt mondta, hogy a város másik végén van, a város szélén, a mezőn, és valami érdekeset, valami nagyon érdekes dolgot látott.”

A város szélén, a mezőn munkásgyerekek, kamaszok saját készítésű rakétákat lőttek fel, amelyek legalább nyolcszáz méterre szálltak függőlegesen, az égbe fúródtak, és természetesen észrevették ezt a gazdag negyedből való asszonyt, aki úgy tesz, mintha nem tudná, mit akar, holott nagyon is jól tudja. És a sűrűn lefüggönyözött nagy szobában Marcello a földre dobja, szétdobálja a zakóját, nyakkendőjét, nadrágját, mert unalmában a fotelban aludt el felöltözve. Űj inget s hozzá új nyakkendőt választ, a nagyon közönséges, nagyon üde cselédlány pedig nézegeti, keresgéli, nincs-e valahol egy porszem az öltönyén, de közben azt is figyeli és várja, nem ébredt-e fel a mohó megkívánás a férfiban, amely a birtoklás erejével az ő paraszti ösztöneit is életre keltené - s ez unalmas és fárasztó.

A betonházak rideg, egyenes vonalakban törnek az ég felé, az egyforma és élettelen alakok minden emeleten a betontetők és az atomfelhő felé néznek; a betonutcán négy lyukat hagytak a négy kopasz, csenevész fának, hogy valami éltető nedvet szívhassanak az aszfalt alól, s ez is unalmas és elszomorító. „Mi történt, Jeanne? Miért késtél?” - „Marcello, a fiúk rakétát engedtek fel, maguk csinálták a rakétát, és nyolcszáz méterre is felment... Ö, de hát téged semmi sem érdekel...” S néznek egymásra, álomtól, ételtől, élvezetektől csömörlötten, még arra is lusták, hogy gyűlöljék egymást, s majd belehalnak az unalomba, amelynek okát adni sem tudják. Most el kellene menniük, és be kellene venni egy halálos adag altatót, hogy itthagyják végre, elhagyják ezeket az élettelen ablakokat és beton- építményeket, lélektelen kapcsolataikat és pompás

II

lakásukat, a gyilkos unalmat és a sóvárgást, ami úgy fojtogatja a torkukat, mint egy vattacsomó. De nem, kaptak még egy lehetőséget, hogy ne legyenek öngyilkosok, s még vagy két órát éljenek: elmennek egy estélyre, amit egy milliomos lányának a születésnapjára rendeznek. A milliomos millióinak se szeri, se száma - a csodálkozástól annyit se tudnának mondani, hogy ohó!, mert a torkukra forrna a szó -, de ezenkívül minden úgy van, ahogy másoknál szokás. A milliomos lánya tiszta véletlenség- ből nem itta még meg a halálos adag altatót, de az is lehet, hogy megitta, és már nincs is jelen közöttünk az életben, Milánóban, az egymilliárd lírás villában, ezek közt az őrült drága ruhák közt, amiket úgy varrtak, hogy hol elfedjék, hol szabadon hagyják a nők combját. De az is lehet, hogy éppen valamelyik másik korban bolyong, és járás közben naivan elővillantja meztelen térdét és alatta a göd- röcskét.

Marcellóval együtt nézi a saját térdét, és mintha csak kislány lenne, nem érti, mi benne az érdekes. Marcello leplezetlen sóvárgással nézi a lány térdét, megsimogatja tekintetével - a gödröcs- két is -, aztán feljebb emeli pillantását, dermed- ten néz, és bár semmi reménye sem lehet, Marcello mégsem szomorú, Marcello szinte örül, mert most már tudja szomorúsága okát.

Marcello feleségének halálos sóvárgása már majdnem közönséges kalandba fullad: az esős, népiden országúton, a kocsiban, keskeny arcát már- már száraz és érzéki tenyerébe fogja egy férfi, szeszélyesen legörbülő ajka már-már megremeg a férfi meleg leheletétől, szemhéja már-már lecsukódik, hogy két percre maga alá rejtse szemének évezredes szomorúságát. „Nem ... nem szabad, menjünk vissza, nekem férjem van.”

A gazdagok szórakoztak, esett az eső, majdnemhogy zápor, de a zápor nem hozott enyhülést, és

12

nem frissítette fel ezeket a Nero ideje óta rothadó részeg testeket, amelyek az úszómedence éjszakai esőtől gyűrűző vizében úszkáltak. A milliomos lánya megpróbálta megérteni, mitől ásítozik és ébredezik egyszerre Marcello jelenlétében, de aludni küldték.

Egy gyerekkori autószerencsétlenség következtében valami történhetett az idegrendszere mélyén, s nem lehetett eldönteni, hogy a felnőtté érés folyamán aluszékonysága nemi kívánsággá avagy poétikus eksztázissá fejlődött, s ez természetesen megijesztette és óvatosságra intette mind a személyzetet, mind pedig az anyját. Valamint az apját is. Marcello értette, mi ásítozik a lányban, és Marcello szerette volna legalább egy félórára boldoggá tenni ebben az esztelen, őrült világban, de Marcello egyszerre csak azt vette észre, hogy a feleségével áll szemben, a felesége meg akarta mondani Marcellónak, mit várt tőle, és mit várt és mit ígért ő maga, mert ígért, ígért, nagy, soha el nem múló, halálos szerelmet, pedig egyszerű, mindennapi ember, pedig félig halott, az életük pedig unalmas, a bánatuk oktalan bánat, a félelem mindig ... De Marcello megfogta, átnyalábolta, és a mezőn egy mélyedésbe dobta, beledobta, összekeverte és összetaposta - a szavait, a szomorúságát, a szeszélyességét, a testét, a ruháját, a bánatát, a saját lélegzetét, a lábát, a vállát, a nyakát, és követelt és könyörgött, és kérte a száját. Nem, nem, nem - tiltakozott a nő, nem akarta és gyűlölte, de Marcello a civilizáció labirintusaiban még egyszer utoljára valahogy rátalált férfiúi dicsőségére. És Marcello fogta és összekeverte az asszony bánatát és ellenállását és őt magát is önnönmagával.. .

NA mélyedés a mezőn pedig úgy keletkezett, hogy felszedték a gyeptéglákat, és darabonként elhordták a betonudvarra, hogy a villájuk előtt gyepszőnyeget csináljanak belőle, és a föld meztelenül ma il

radt, mint ahogy az idegek is meztelenek lesznek, ha lefejtik róluk a bőrt és a húst. És megremegtek és mozdulatlanná dermedtek a mélyedésben. Ú, ne!

A távolban mozdulatlanul állt a kis ház, az erdő olybá tűnt, mintha a fák hadserege lenne, minden fa önmagában állt, külön, az erdőszéli tölgyfának semmi köze se volt az erdőhöz, a göndör bokor is külön állt, magában, minden fa külön állt, magában és magának, és senkinek nem volt köze senkihez.

VÉGE

Afilm aranyérmet nyert a következő filmfesztiválokon:Cannesb a n 1 9 6 1 - b e n , Ve l e n c é b e n 1 9 6 2 - b e n , Sao Paulóban...

Hát én azt mondom nektek: öt gyereket kellett volna szülniük, ércbányában kellett volna dolgozniuk vattás pufajkában, jégesőben juhokat fejniük a hegyekben, fát kellett volna úsztatniuk a folyón, vagy bölcsődében takarítaniuk, bizony ez kellett volna. Hogy a mellük a csecsemők mohó szájától fonnyadjon el, hogy a derekuk megtörjön, az arcuk megráncosodjon, ezer ránc legyen rajta, hogy amikor esik az eső, tető alá menjenek, tüzet rakjanak, és átfagyott csontjaikat melengessék.

A teremben kigyúlt a fény, és Éva Ozerova szánalmas látványt nyújtott, de nemcsak ő, hanem minden asszony és lány, aki csak a teremben volt.

Mindenbe belekötő újságíró szerettem volna lenni, meg cinikus, akitől mindenütt tartanak, és még azt is szerettem volna, ha Örményország Olaszország lenne, és Jereván nagyváros ...

- Na, mit szólsz hozzá? - kérdezte azerbajdzsá-

14

nul Makszud. - Mit szólsz hozzá? - ismételte meg oroszul is.

Nagyon jó, Makszud, de ez nekem nem újság. A mi Bakuncunk már ötven évvel ezelőtt megcsinálta ugyanezt.

Na persze, az örmények mindenben az elsők.

Viszont az azerbajdzsánoké a jövő. És mit csinált az a Bakunc?

Egy parasztnak megtetszik egy városi lány, aztán ezt a lányt megtalálja a saját feleségében. Egyszóval beéri a régivel.

De itt ez csak a külső burok. És mi a lényeg?

Elmegyünk sörözni a vita után?

Nem szeretem a sört.

Most van cseh sör, és biztos lesz hozzá rák is.

Van egy üveg konyakom.

A konyakkal egyelőre várj.

Kit hívjunk meg?

Mnacakanjan, vár a pénztáros.

Köszönöm.

Már el akar menni, rögtön bezárja a pénztárt.

Köszönöm, Germán.

Hát akkor: Eldar, te, én és Viktor Ignatyev. Bár Eldarral nem érdemes inni.

Lányokat hívjunk?

Ha akarod, Évát elhozhatod, de inkább ne.

Na jó, majd meglátjuk.

A gyermektelenségit nem kellett volna levonni, mivel a feleségem nem szülhet, mondtam mosolyogva Valentyina Szergejevnának. Hogyne szülhetne a felesége, amikor két gyerekük van, mondta ugyancsak mosolyogva Valentyina Szergejevna. A gyermektelenségit tehát kár volt levonni, mivel a feleségem szülhet, és van is két gyereke, mondtam

mosolyogva. A gyermektelenségit mégsem ok nélkül vontuk le, mivel a gyermekekről szóló igazolást eb-

ben az évben nem mutatta be, mondta mosolyogva Valentyina Szergejevna. De hát honnan tudja, hogy két gyerekem van, mondtam még vidámabban mosolyogva. Hát a tavalyi igazolásból tudom, hogy két gyereke van, mosolygott még kedvesebben Valentyina Szergejevna. Hát akkor fogja és épp ilyen kedvesen mosolyogva javítsa ki azon az igazoláson a dátumot.

De akkor ez már nem igazolás lesz, hanem hamisítvány. Ebben az esetben adja ide a szép kis kezét, és én a maga kis kacsójával kijavítom a dátumot. És akkor mindketten hamisítók leszünk, mondta mosolyogva Valentyina Szergejevna. És akkor mindkettőnket börtönbe zárnak, egy cellába, mondtam mosolyogva én. De elég legyen a tréfából, fordította komolyra a szót, és megígérte, ha bemutatom az új igazolást, visszafizeti az eddig levont teljes összeget.

Kissé telt, de egyébként igen szemre- való fiatal nő volt, kár, hogy a rivaldafényben sütkérező színésznők és hamvas diáklányok - a tanfolyam hallgatói seregében észre sem veszik. így aztán csak az ösztöndíjakat és a fizetéseket osztogatja, és hallgatag mosollyal eszi a tejfölt és a rücskös uborkát a szoba sarkában, az asztal szélén szétteregetett újságpapíron.

A távoli Cmakutban pedig szegény Khoren nagybátyámat elhagyta az idegbajos felesége, és az egész világot elátkozva elment a faluból. És szegény Khoren bátyám már hét hónapja asszony nélkül van.

Hiába mondták a feleségének: „Férfinak férfi, hát akkor mit akarsz?” - erre csak azt felelte: „Férfinak férfi, de mást se tud” - és elátkozta az egész világot, és elment Cmakut- ból.

Mnacakanjan, már elkezdődött Polonszkij előadása.

Nagy gondban vagyok, Raisza Vasziljevna, Moszkvában szeretnék alkalmas élettársat találni a nagybátyámnak.

16

Hát azt meg hogy érti, hogy alkalmasat? Talán a tanulmányi osztály segíthet.

Olyat, aki alkalmas a falusi életre, jó tenyeres-talpasat. Házsártos se legyen, hogy a nagybátyámnak érdemes legyen éjjel meglógni a juhoktól, és leszaladni hozzá, és hogy ilyenkor az asszony azzal fogadja: Hát itt vagy végre?

Madame Raisza Vasziljevnának, a tanulmányi osztály vezetőjének egy pillanatra elborult a tekintete, már kapiskálta, mire megy ki a játék. S a madame harciasán elmosolyodott: Mit jelent az, hogy meglógni a juhoktól?

Azt jelenti, hogy az ember otthagyja a juhokat a karámban, otthagyja alvó társát a tábortűznél, éjszaka lemegy a hegyről, és még aznap éjjel vissza is jön.

Szép. A forgatókönyvedben is benne van?

Aha, beleírtam, hogy aztán maguk kihúzhassák.

Tehát hiába írtad bele?

Azt mondtam magamban: lehet, hogy valakinek tetszeni fog, és akkor az illető kiáll érte.

Legyen nyugodt, senki sem fog kiállni érte.

Azt mondtam magamban: hátha nő lesz az illető, és akkor lehet, hogy mégsem húzzák ki.

A maga orosz nyelvtudása valóban nagyon sokat fejlődött, Mnacakanjan.

Köszönöm a segítséget, Raisza Vasziljevna.

Azonnal mondok magának valamit oroszul, és akkor kiderül, eléggé elsajátítottae már ezt a nyelvet. Polonszkij előadása

megkezdődött, és maga már öt percet késett, Mnacakanjan.

A háborúban az ilyesmiért hadbíróság elé állítanának, ugye?

Amint az illető - azazhogy én - kijött az igazgatóságról, behunyt szemmel megrázta a fejét: hát meddig fogod még ezt csinálni, mikor nő már be a 17

fejed lágya, te harmíncesztendös vén szamár? Elég volt, csillapodj le végre. És meglátta, hogy egész teste görcsben rángatózik, egy pillanat - és felüvöl- tök. No, jól van, de legalább több marhaságot már ne csinálj, mondta, azaz mondtam én magamnak, és nagy erővel fegyelmeztem magam, hogy ne szaladjak, hanem szép lassan menjek a teremig. És már megint ez az idétlenkedés a pénztárosnő előtt. Harmincéves vagy, te marha. De mert érezte, hogy a szavak megölik önnön tartalmukat, megismételte: harmincéves vagy, te marha, családod van, családfő vagy.

Barátaim - kérdezte Polonszkij -, hogy tetszett önöknek Michelangelo Antonioni filmje? A vitát megnyitom, kérem, hogy mindenki vegyen részt benne.

Eldar Guramisvili a jegyzetfüzetében kaparászott, kis emberkéket rajzolt fekete tintával, egyetlen vonallal, anélkül, hogy a tollat felemelte volna.

Azt szeretnénk tudni, van-e Michelangelo An- tonioninak anyósa?

Mindig ilyen komolytalan, ragyogó szobrásztehetségével egyetlen nap alatt meg tudna csinálni egy síremléket Kutaiszi tiszteletre méltó polgárainak, s közben még magának is építene egy kisebb középkori várat Tbiliszi központjában, de nem, ehelyett itt ül az utolsó rubelével a zsebében, és egész ruhatára egyetlen nadrágból áll. Az ügyefogyott festőről szóló forgatókönyve ott tartott, hogy már-már meghódítja az egész országot, de ő elnevette magát, és egy szempillantás alatt tönkretette önmagát is, a rendezőt is: „Persze, mi elismert és hasznos szerencselovagok vagyunk, és nevethetünk az ügyefogyott szerencsétleneken, amennyit csak akarunk.”

Barátaim, pontosan fogalmazzuk meg a kérdéseket. És a véleményüket, kedveseim, legyenek 18

szívesek alátámasztani. Tehát az anyós. Ki kérdezte?

Polonszkij szemüvege mögül Guramisvilire pillantott, s utána minden fej feléje fordult. Most ő testesítette meg mindnyájunk számára a nagy és fel nem ismert tehetséget, Puskin korának grúzait; s a fiatalkora óta szenvedélyes alkoholfogyasztó, ideges, rendetlen, duzzadt, vörös szemhéjú férfi csak ült, és rajzolta a füzetbe az emberkéket, de a kérdést nem ismételte meg.

Azt kérdezi - magyarázta Tánya, s közben nagy élvezettel cukrot szopogatott hogy van-e Antonioninak anyósa, azazhogy .. .

Polonszkij arca felragyogott. Számítógépébe betáplálták az ilyen feladatok megoldásához szükséges adatokat. Ö, kedves barátaim - a számítógép működésbe lépett -, aki a kérdést feltette, a realizmus, a parttalan realizmus álláspontján áll. A realista filmről és óriási eredményeiről vég nélkül beszélhetnénk. Az önök számára megvan a saját válaszom; a tárgyak és szituációk tömegéből, az egész élet káoszából a művészet csak az adott feladat megoldásához szükséges tárgyakat és szituációkat választja ki. A mai anyagban az anyós jelenléte teljességgel fölösleges.

Ezt mind értjük. Csak azt szeretnénk tudni, magának Antonioninak van-e anyósa vagy nincs?

Ebben a filmben, Mnacakanjan, Antonioni nem tartotta szükségesnek, hogy az anyósokról beszéljen.

De miért? Mert az anyósoknak nem elég szép a térdük?

Például.

Akkor - állt fel szuszogva Szerafim Germán - feleslegesnek tarthatjuk a sógorokat és sógornőket, a pelenkákat és minden egyéb

göncöt, az újságokat, 1 9

a vietnami háborút, vagyis mindent, ami hozzájárul az élet valóságos légkörének kialakulásához. Ez mind nagyon szép, de nem becsületes eljárás, Geor- gij Konsztantyinovics.

No de barátaim, az olasz neorealizmus éppen azáltal lett nevezetes, hogy bevitte a filmbe a ruhát, a fehérneműt, a pelenkát, és ha van a művészetben fejlődés, márpedig én azt tartom, hogy van, akkor az új olasz filmnek meg kellett szabadulnia a pelenkák, anyósok és makarónik önkényétől.

Természetes, hogy meg kellett szabadulnia - helyeselt látszólag Ignatyev. Antonioni meg is szabadult, és én nagyon szeretnék az ő filmjei légkörében élni, és nem ebben a förtelmes, érti, förtelmes kollégiumban az Uszpenszkij utcában.

Hát így lett nevezetes Viktor Ignatyev, Eldar Guramisvili, Germán, a geológus, és a jereváni Mnacakanjan, de már emeli a kezét a sarokban, és mindjárt nagyon jelentős dolgokat fog dadogva - félig oroszul, félig kirgizül - kinyilatkoztatni Mur- za Okujev . .. De így is csak egy szép lány jut ezer vőlegényre, életünk pedig csak egy van, és azt győztesként kell leélni, még ha nagyapa csak folyami halász volt is, apa meg pályamunkás, s egy ezer kilométeres vasútvonal jelentéktelen bakterházában él; Moszkvában babérokat osztogatnak, Moszkvában fogadásokat adnak, és Moszkvában rengeteg lány van ... És ekkor - miközben szórakozottan a más dobozából vett ki egy cigarettát, elővette az öngyújtóját, de nem gyújtotta meg - egy magas, széles vállú fiú állt fel helyéről, komolyan végignézett rajtunk - évfolyamtársunk, Viktor Makarov állt előttünk; Mindaz, amit a fiúk - Vitya Ignatyev, Germán, Mnacakanjan Gevorg, no és természetesen Guramisvili - mondtak, az mind teljesen érthető és nagyon kedves, és meg kell mondanom, hogy én

20

személy szerint egyetértek velük, azazhogy nincs semmi kifogásom ellene. Antonioni tagadja azt a valóságot, amelyben elvtársunk, Viktor Ignatyev, saját bevallása szerint élni szeretne. Ugyebár helyesen értettelek, Vitya? Köszönöm. Viktor Ignatyev természetesen nem szeretne a burzsoá valóságban élni.

Viktor Ignatyev ezt tréfának szánta, de a tréfa mögött nekünk észre kell vennünk a következőt: Michelangelo Antonioni, a nyugati művészet képviselője, bár tehetséges rendező, most csődöt mondott, amit tagadni akart, úgy mutatta meg, hogy mi szépnek láttuk. Tehát a negatívot kívánatosnak tüntette fel. De én most másról szeretnék beszélni. - És Viktor Makarov megállt, és várta, hogy Polonsz- kij és az egész hallgatóság megkérdezze: miről akarsz beszélni?

Polonszkij végül is megkérdezte: Tehát miről akar beszélni? És Viktor Makarov folytatta: Szeretném hozzáfűzni mindahhoz, amit barátaim, Viktor, Germán, Mnacakanjan és Eldar már elmondtak, és úgy vélem, ők is egyetértenek majd velem ...

Te csak hagyj békén bennünket, ne tégy te hozzá semmit ahhoz, amit mi elmondtunk, úgyse fogunk egyetérteni veled.

- A hallgatóság, mert tartottak Makarovtól, nem tudta, mire akar kilyukadni, így az én szavaimra jóváhagyólag felmordult.

Gevorg, mint prózaírót becsüllek, de szerintem mint teoretikusnak nem valami nagyok a kilátásaid. És mint férjnek?

A felszólalót nem zavarta a hallgatóság fülsiketítő hahotája.

Jól van - mondta -, meg kell adni, jól föltaláltad magad. De arra kérlek, Mnacakanjan, hallgass meg, lehet, hogy mégis egyetértesz majd velem.

21

de ha nem, én szívesen meghallgatom baráti megjegyzéseidet. Tehát, Georgij Konsztantyinovics, hogy Michelangelo Antonioni milyen módszerrel alkotja meg filmjeit, ez az ő dolga. Minket, a mi országunk művészeit, más problémák kell hogy izgassanak, mégpedig az, hogy mindenféle irányzattól és áramlattól függetlenül van lelkesítő és van dekadens művészet. Mi a kommunizmust építjük, és én személy szerint a lelkesítő művészet pártján vagyok. Ezt csak úgy mellesleg. De azt mondja meg nekem, Georgij Konsztantyinovics, miről szól Antonioni filmje?

Arról, hogy az ember magányos, Makarov.

Hát akkor azt mondja meg, hogyan épült fel a bratszki erőmű?

A kapitalista társadalomban magányos, Makarov.

Elnézést, de akkor hogyan mehetett végbe az októberi forradalom egy kapitalista társadalomban?

Az emberek megpróbálták megérteni egymást, Vitya.

Alekszejevics az apai nevem. És ön szerint meg tudták érteni egymást, Georgij Konsztantyinovics?

Szerintem igen, Viktor Alekszejevics, különben hogyan építették volna fel a bratszki erőművet?

Ahá, köszönöm. Máskülönben nem lenne bratszki erőmű, nagyon jó. És hogyan jött létre az óriási fasiszta hadsereg, Georgij Konsztantyinovics, és hogyan jönnek világra a gyerekek, hogy keletkeznek a katonai blokkok?

Tegyük föl, hogy a katonai blokkok a közös érdekeltség alapján jönnek létre, és ugyanígy jönnek világra a gyerekek, és alakulnak ki a hadseregek. Tegyük fel, hogy így van, Viktor Alekszejevics, de mi 2 2

kรถvetkezik ebbล l?

2 3

Azt jelenti-e ez, Georgij Konsztantyinovics, hogy az emberek képesek megérteni egymást?

Feltétlenül. És hol marad akkor az ön Antonionija a magányos emberével, Georgij Konsztantyinovics?

Helyes, helyes... És miért hullnak akkor széjjel, Makarov, a családok, a hadseregek, a nemzetek és az államok?

De ahhoz, hogy széjjelhulljanak, előbb létre kell jönniük, Polonszkij elvtárs!

Tökéletesen igaz.

Viktor Makarov már leült, úgy mondta: A legelején megegyeztünk, hogy mi a harcos művészet pártján vagyunk, igaz, Georgij Konsztantyinovics?

Viszont ellenezzük a valóság meghamisítását. És ha - Viktor Makarov szürke szemét Po- lonszkijra függesztve ismét felállt -, ha a nemzet, az állam, a haza érdekében egy kicsit, egy icipicit meghamisítjuk a valóságot, Georgij Konsztantyinovics, akkor mi van?

Az nem lehet, Makarov, hogy a hazaszeretet hazugságra késztessen bennünket.

De ha a hazaszeretet, tegyük fel, csak bennem van meg, Polonszkij elvtárs, és csak én tudom, hogy kell-e hazugság vagy nem?

Eddig helyesen beszélt, Makarov elvtárs, de most már kissé túlfeszíti a húrt, nem gondolja?

Lehetséges, lehetséges - mormolta kitérően Makarov, és most már rágyújtott. Mára alkalmasint elég. Még egy évig elélhet itt Moszkvában. „Az első vonalban” című regényéből maradt még némi pénze a takarékkönyvben. A forgatókönyvéről minden vélemény pozitív. Be kell menni a szerkesztőségbe, el kell olvasni a regényéről írt recenziót, még mielőtt megjelenne. Azt mondják,

az írója nem fukarkodott a dicsérettel, egy kicsit ki kell gyomlálni.

25

A túlzott dicséret is ártalmas lehet. Apának a 370- es feltételes megállón pénz kell kenyérre és vodkára, a pozitív recenzióra neki nincs szüksége, a pozitív recenziót majd elküldjük Orszkba, a börtönigazgatónak, hogy respektálja Viktor Makarovot, és hamarabb kiengedje Tolik Makarovot, ezt a gyámoltalan hülyét, ezt a kis tolvajt, oktalan kölyköt, aki nehéz kőként nyomja a lelkét. Én viszont se Makarovot, se önt, Georgij Kon- sztantyinovics, nem értem - természetesen Anatolij Jungvald-Zuszev nem bírta ki, ő szólt bele a beszélgetésbe. Csak hadd törje magát, hadd forogjon egy kicsit. Hogy valamit elérjen az ember, le is kell nyelni egyet s mást. Jól van.

Mindenki kíváncsian várta, mit fog mondani JungvaldZuszev, a nyílt és cinikus Jungvald-Zuszev. És mindenki tudatáig eljutottak Anatolij Jungvald-Zuszev szemérmetlen és cinikus szavai: Mielőtt bírálnánk, talán próbáljuk meg megérteni Michelangelo Antonionit, hiszen nem akárkiről van szó, hanem Antonioniról. Antonioni ma látott filmjével azt akarja elmondani, hogy minden nemi közösülés erőszaktétel. Hogy ebben mi az elfogadhatatlan, egyszerűen nem értem.

Antonioni az emberi kapcsolatok legősibb és legtermészetesebb válfaját teszi vizsgálat tárgyává, két ember, egy férfi és egy nő szövetségét, a családot, és arra a következtetésre jut, hogy még a legintimebb együttlét közben, amikor havonta egyszer két ember a meztelen idegei révén kerül kapcsolatba, még akkor sincsenek együtt, még akkor is mindegyik megmarad a maga burkában, és ha még ez a szövetség se természetes, akkor hogyan lehetne egységes organizmusnak és egységes egésznek nevezni az emberek tömegét?

Tehát Zuszcv havonta egyszer képes a meztc-

2 4

9 len idegei révén kapcsolatot teremteni, micsoda féktelen temperamentum!

Van valami ellenvetésed, Mnacakanjan?

Mindjárt, Georgij Konsztantyinovics.

Hogy hívják a sok madarat együtt, Makszud?

Csapat. Madárcsapat. „És hogy lehet az, hogy a madarak, amelyek különkülön élnek, a fészkükben, a mocsárban, mindegyik magamagának, hogyan tudnak mégis csapattá szerveződni, hogy Egyiptomba repüljenek?” - mondta magában örményül, és felállt, hogy oroszra fordítsa a saját szavait. És hogy lehet az, hogy a madarak, amelyek külön-külön élnek, a fészkükben, a mocsárban, mindegyik magamagának, hogyan tudnak csapattá szerveződni, amikor arra készülnek, hogy ...

Az illetőnek, azazhogy nekem, hirtelen nem jutott eszébe, hogyan mondják oroszul, hogy „költözés”. Mit mondanak, amikor a madarak más tájra akarnak repülni?

Azt akarod mondani, hogy költözésre készülnek?

Igen, költözésre, köszönöm.

A költözésre készülő madárcsapat mondta lassan, szinte szótagolva JungvaldZuszev - olyan egység, amely különálló egyedekből áll. Ügy van. - Mnacakanjan hirtelen úgy érezte, hogy Jungvald-Zuszev kisiskolásnak nézi.

A madárcsapat eléri Egyiptomot, és megszűnik mint csapat, a madarak ismét különkülön fognak élni, a saját fészkükben, a mocsárban, avagy nem így van? Így van, Zuszev, pontosan így van. Leült. - Köszönöm. - Kényelmesen elhelyezkedett. - Tökéletesen igaz. - Igen, helyeselt, de valami nem stimmelt, valami mégse úgy volt. . . Bosszantotta, hogy Jungvald-Zuszev

hogyan mondja, amit mond. Érez25

te, hogy helyes feleletet tudna adni, hogy végül is eszébe jut, amit mondania kellene, de a válaszra most lett volna szükség. A költöző madárcsapat valami nagyon kellemes emléket idézett fel benne. Hallotta, hogyan kiáltoznak a madarak a hideg őszi égen, és még az anyja hangja is felrémlett. Ügy érezte, hogy megtalálta a legeklatánsabb példát, és ezzel a példával eldönthetné a vitát. És most tulajdonképpen becsapták, átejtették.

Mit gyötrőd magad? - mormolta mellette elégedetlenül Guramisvili. Eldar különféle pofákat rajzolt a füzetébe, ez Zuszev, ez rám, azaz Mnaca- kanjanra hasonlít, ez meg Polonszkij, a szájából vattacsomó lóg ki, s azon valami szöveg. ..

A gyenge egyedek, való igaz, egyesülnek, úgy van, egyesülnek ... Az egyik birka a másikhoz húzódik, a birkák a többi birkához, és nyáj lesz belőlük, és ez a nyáj, ha tudnátok, hogy elbánik ez a nyáj a farkassal...

Mert hiszen erről beszéltél, Zuszev, nem?

Bocsássanak meg neki, kaukázusi a fiú.

Ha birkákról beszélhet, még az evésről is elfelejtkezik. Én viszont északi vagyok, szegény birkákról, de főként a jellemükről semmit sem tudok. Különben elképzelhető, hogy a birkáknak, ha el akarnak bánni a farkassal, nyájba kell tömörülniük. Az pedig, hogy időnként a nyáj tehetetlen a farkassal szemben, már egészen más kérdés.

A fiú oda se figyelt a gúnyolódásra, mosolyogva tovább gombolyította és mondatokba foglalta az alapgondolatot: - Ha a madár elszakad a csapattól, nem jut el a célig, a madárcsapatnak nincs vezetője, és nem a vezetőről van itt szó, nem, a madárcsapatot valami olyan dolog irányítja, ami kü- lön-külön egy madárban sincs meg, mert ha minden madárban meglenne ez a valami, akkor minden madár egyedül is könnyen elköltözne .. .

26

Térjünk vissza, Zuszev, ahhoz a példához, amiből kiindultunk ...

Szegény orosz nyelv, veled aztán jól elbánnak!

Moszkva felett repül egy madár . . . madár ... madárnyáj. A birkákról lehet, hogy semmit se tudsz, a madarakat viszont ismered.

Zuszev mosolygott, a többiek hahotáztak. Nem az oroszok. Egy orosz se nevetett, ha a többiek hibásan beszéltek oroszul. Mások nevettek, azok, akik megtanultak annyira oroszul, hogy különbséget tudtak tenni a „nyáj” és a „csapat” között - ők nevettek, nekik volt nagyon fontos, hogy hibátlanul beszéljenek oroszul.

Elkeseredett és leült, aztán megint felugrott.

Jóemberek, segítsetek megmagyarázni ennek a moszkvainak, hogy a költözés idején önmagában egy madár se létezik, hanem csak együtt, a csapatban.

Nyájban.

Hát nem érted, hogy mit akarok mondani?

Azt akarod mondani, hogy Antonioni nem létezik, csak a költöző madárcsapat Moszkva fölött.

Hadd súgjak valamit a füledbe, Zuszev.

Neked is, meg az Antonionidnak is, érted? . ..

Bár különben a te dolgod. Tőlem tépheted a szádat, amennyit csak akarod. Kezdheted, a lányok már várják.

Mnacakanjan! Most már zavarsz!

Hogyhogy most már, Georgij Konsztantyino- vics?

Minden madárnak van szárnya. S szárnyát lengetve minden egyes madár el tud repülni a hidegek beálltáig a meleg Egyiptomba. De egy madár sem tud egyedül Egyiptomba repülni, mert nem ismeri az utat. Az utat csak a csapat ismeri. A csapat egy test, s ez a test rendelkezik valami olyan ösztön27

nel, aminek segítségével megtalálja az Egyiptomba vezető utat. Ez az ösztön csak a csapatra jellemző, és csak akkor lép működésbe, amikor a madarak csapatba egyesülnek. Ha a csapat szétrepül, elvész az ösztön, és a madarak holtan hullnak le az égből, egyik a másik után, a Fekete-tengerbe, Szibériába, Skandináviába, Budapestre, Kurszkra, Asztra- hanyra, Palesztinába. A költözés idejére minden madár a csapat részévé válik, minden madár feloldódik a csapatban. A költözés idején a madár mint olyan eltűnik, s csapattá, a csapat részecskéjévé lesz.

Igen, de Zuszev már falat húzott a sima, csiszolt frázisokból és fordulatokból, és tátott szájjal figyeltek rá mindazok, akik a tadzsik legelőkről, Odesszából, a moldvai falvakból, Joskar-Olából, Azerbajdzsánból jöttek.

Murza Okujev most már pontosan tudta a „szex” szó jelentését, és befelé mosolyogva valamit jegyezgetett a noteszébe.

Ki az a Don Juan? Mindegyikünk, aki a női lélekben keres menedéket, s ha nem találja, akkor megfordul és visszavonul - mondta Zuszev. - Ki volt Don Quijote? Ki volt Hamlet?

Ki vagyok én? Viktor Makarov miért nem akarja megérteni Po- lonszkijt? Miért omlanak össze a hidak? Miért vitáznak ősidők óta az apák és fiúk? Miért jutnak zátonyra a házasságok? Miért hullnak szét a kormányok, bomlanak fel a hadseregek, dőlnek íe a bálványok? - Így rakta, rakta, rakta a falat Ana- tolij Zuszev, végül is felrakta, tornyot emelt rá, kiállt a toronyba, és mindenki füle hallatára elkiáltotta: Ku-ku-ri-kúI Mi ez már megint, Mnacakanjan, mi ez?

Kiderült, hogy Mnacakanjan kukorékolt, azazhogy én, Zuszev pedig bástyája magasából a következőket mondta: - Mert valódi egyesülés nincs, 28

r

fe.'

í szintézis, mint olyan, nem létezik, és nem' is lehet,' V csak párhuzamos, egymás mellett létezés képzelhető el - s ez nagyon tetszett a társaságnak, csakúgy, mint az utánakövetkező nagylelkű kérdés is: És mi van, ha én most a pofádba vágok?

Csak nem, Zuszev? A lányok is látják, te pedig lovag vagy, Zuszev.

Nem értesz egyet azzal, amit Zuszev mondott, Mnacakanjan?

Dehogynem.

Hát akkor miért kukorékoltál, nem mondanád meg?

Zuszev marhaságokat beszél, maguk meg csak hallgatják, és egy szót se szólnak. Van erre az egészre egy jó szó: hülyeség.

De hiszen te is egyetértesz ezzel a hülyeséggel. Magad mondtad.

Igen, hogy egyedül hagyjam a hülyeségében. Az ember magányos!

Tehát nem értesz vele egyet? Rendben van, akkor mondd el, hogyan értelmezed te Antonioni filmjeit?

Sehogy. Nem fogadom el.

Miért?

Az anyós miatt. Nincs benne anyós.

Mi van magukkal, megbolondultak ma?

- jött méregbe a mosolygó Polonszkij. - Mi bajuk ezzel a szerencsétlen anyóssal?

Nem az anyóssal van baj.

Hát?

Az egész élettel. Amikor a fúrófej próbafúrást végez, behatol a földbe, áthatol az agyagon, grániton, szénen, föld alatti vizeken, és vagy eléri vagy nem, vagy megtalálja vagy nem a keresett aranyat, hiszen maga a fúró vak. Ismét eltévedtem az idegen, a számomra nehéz orosz nyelv homályában, makacsul és álnokul nem akart a nyelvemre jönni a

z

9

„keresgélni” szó. Még szerencse, hogy Eldar Guramisvili éppen most kérdezte meg Anatolij Jung- valdZuszevtől, vajon azért hord-e keményített nyakkendőt, hogy legyen valami a nyakában, avagy valami célja van vele. Kihasználtam a zajt, és elhallgattam, Eldar Guramisvili pedig halkan tovább bosszantotta Zuszevet, és mindenféle pofákat rajzolt a füzetébe . . .

Barátaim - ütötte össze tenyerét Polonszkij -, ahhoz, hogy Antonioni legyen vagy ne legyen valaki, előbb meg kell tanulnia a film ábécéjét! Figyeljenek, feladat következik.

Filmkroki öt képben, témája: az orvos és betege, idő: tizenöt perc. - Az órájára nézett: - Egy, kettő, három . . . Kezdjék!

Minek néz minket, Georgij Konsztantyino- vics? Kisiskolások vagyunk, vagy mi?

A jutalom három üveg pezsgő, együtt isszuk meg.

Kevés! - elégedetlenkedett a hallgatóság. Öt - mondta ragyogó arccal Polonszkij.

S hozzá kijevi rántott csirke!

Helyes, Ignatyev, kijevi rántott csirke.

Miért ne?

Nem, nem mennek el a hegyekből, a filmedet pedig benevezik Cannes-ba. És a feleséged ezek után még beenged?

Nekem nincs anyósom, Guramisvili.

Akárcsak Antonioninak. Boldog ember!

- Zsebre vágta a noteszét, becsavarta a filctollat.

- Tehát az üveg pezsgő, Georgij Konsztantyinovics. Nem gondolta meg?

Egyáltalán nem, Guramisvili.

Természetesen csak azzal a feltétellel, ha a megoldás nekem is tetszeni fog.

Esküszöm, ilyen nagyszerű embert, ha lámpással keres, akkor se talál az ember, se 3°

Kelet-, se Nyugat-Grúziában! - Guramisvili zakójának egyik

3°

gombja az asztalba akadt, és lerepült. - Öt üveg pezsgő az öt üveg pezsgő. Tehát: egy zsebben kotorászó kéz és női sikoly: első kép. Egy kéz elengedi a villamos fogantyúját, lábdobogás: második kép. A sebész keze a műtőkéssel, halk nyögések: harmadik kép. Verejtékben úszó és lassan felnyíló szemhéj, szünet: negyedik kép.

Lassan mozduló kéz, amely lopva az orvos zsebe felé nyúl: ötödik kép! Hol a pezsgő?

Magyarázza meg.

Kérem. A tolvaj benyúl egy zsebbe, utána elmenekül. Menekülés közben villamos vagy autóbusz alá kerül. Baleset. Aztán az orvos megoperálja, a tolvajba visszatér az élet, feléled, és a keze magától az orvos zsebe felé nyúl.

Egy pillanatig mindenki hallgatott, aztán valaki azt mondta, hogy „Bumm!” - a pezsgősüveg dugója ad ilyen hangot, utána pedig mintha a pezsgő sisteregne, kirobbant a nevetés. Nevetés közben láttuk, hogy nyílik az ajtó, és Leonyid Mihajlovics Vajszberg filmdramaturg - akinek négy filmje nyert díjat különböző fesztiválokon - néz ránk, arcán semmire sem kötelező mosoly ül.

Mi történt, elvtárs uraim? Mi történik itt?

A forgatókönyveit mindig társszerzőkkel írja.

Filmjei nem is voltak rosszak a maguk idejében, de most már nehéz eldönteni, mondhatnám, igen- igen nehéz eldönteni - különös tekintettel a sok járulékos dologra, amit csak ő tudhat -, hogy a díjat ő kapta-e vagy a társszerzője, avagy mind a ketten?

Leonyid Mihajlovics mosolyog, és családias, baráti hangon kérdezi: Na, hogy megy a munka? Mi újság, Guramisvili? Ö, micsoda szerencsénk van az idén, micsoda tehetséges társaságot kaptunk. S nálad, Mnacakan- jan?

3i

Ezzel a néhány szóval a magas, szikár, erős férfi mintegy mellékesen és tapintatosan éreztette Polonszkijjal, hogy túlságosan sokat enged meg hallgatóinak, mosolygó, friss és élénk arca jelezte Iza Vitautának, az elvált asszonynak, hogy visszajött a kiküldetésből, és végül egy kis replika formájában tudtunkra adta, hogy észrevette Lakerbaj, Kalihan Muhtarov és Mihail Bezrodnij távollétét, aztán úgy örült és örvendezett Guramisvili krokijának, valósággal olvadozott a gyönyörűségtől, de azért nem felejtette el megjegyezni, hogy az ember nem süllyedhet ilyen mélyre, és hogy a művészet célja nem az aljas tettek és alantas tulajdonságok bemutatása, egyébként pedig csak azért jött, hogy figyelmeztesse a társaságot: már szünet van, és éppen ideje, hogy igyunk egy csésze kávét, s harapjunk hozzá egypár falat süteményt. Egy csésze kávét vagy legalább egy pohár gyümölcslevet, rendkívül értékes energiánk fenntartására . . .

- Micsoda tehetségek, micsoda tehetségek, mintha csak összeválogatták volna őket - nyújtotta mosolyogva a szót. Ebben a pillanatban önmagát, azután majd a pénzügyminisztert győzi meg, hogy minden évfolyam harminc kiváló szakembert ad az országnak, mire a bizalmatlan és fukar pénzügyminiszter, a maga számára is váratlanul, kiutal négymillió rubelt, és ő - jogászokból, vívókból, prózaírókból, diákokból és falusi tanítókból - megint kiválogathat egy csoportra való friss tehetséget.

De nem, mégsem. Vajszberg azért jött - szó sincs itt semmiféle kávéról és süteményről! -, azért jött, hogy a harminc emberből kiválassza Mnacakan- jant, a vállára tegye a kezét: azért jött, mert elragadtatással olvasta forgatókönyvének első változatát (mert ez csak változat, igen, feltétlenül csak változat), azért jött, hogy sikert, biztos sikert jósol ja

jón Mnacakanjannak, elsőrangú filmet, valóságos csodafilmet. Világos?

A munka oroszlánrészét elvégezted.

Kiváló munka, nagyon tisztelem a tehetségedet, de a néző, tudod, a néző látni akar valamit a pénzéért: írj bele a forgatókönyvbe valami asszonyt vagy lányt, szerelem is legyen benne, legalább egy szerelmi jelenet. Egyébként Siraz, a költő, mit csinál? Ismered? Szerintem nagyon jó költő.

De Leonyid Mihajlovics, én semmiféle lányt vagy asszonyt, semmilyen szerelmi bonyodalmat vagy szerelmi jelenetet nem írhatok a forgatókönyvembe. Hiszen egyik témája éppen az, hogy a hegyi pásztorok életéből hiányzik a nő.

Csak nem?

Igen. Ezért is hagynak ott mindent, és mennek el a hegyekből, mert a hegyekben nincs nő. Én is tudom, meg te is, Mnacakanjan, mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy nem hagyják ott a hegyeket, és nem nem mennek el sehová. Egy kicsit zúgnak, zúgolódnak, aztán megnyugosznak, hiszen szeretik a munkájukat, és tovább legeltetik a birkáikat az üde legelőkön, a meseszép hideg források mellett.

Azt mondja, hogy nem mennek el?

Nem bizony. A hegyekben maradnak, a filmedet pedig benevezik a cannes-i fesztiválra. A feleséged meg minden nő körülötted fog ugrálni, szaladgálni fognak a drágalátos Mnacakanjanunk körül, és velem is elégedett lesz a főnökség, és örülni fognak, hogy van okuk örülni, és hogy elégedettek lehetnek velem. Értsd meg, Mnacakanjan, nagyon sokan szeretnének most a helyedben

lenni. Csakis erről ábrándoznak.

Ezerkilencszáznegyvennégytől ezerkilencszáznegyvennyolcig télen csak krumplit ettem, nyáron csalánlevest, egy hónapig mócsingos húsmaradékot, 33

két hétig lencselevest az amerikai segélyből, ami legfeljebb fél százalékát tette ki a mi akkori veszteségeinknek. A mezőn elájult az éhségtől a legjobb aratónk, Vani.. . Igen, de hogy magyarázzam meg ezt most ennek az embernek, hogy értessem meg vele? . . .

Leonyid Mihajlovics, otthagyták a hegyeket, elmentek a városba, munkások lettek vagy munkavezetők, rendőrkapitányok, főiskolai igazgatók. Hogy mondhatnám, hogy nem mentek el, ha egyszer nincsenek ott?

Szereted őket? Én is onnan jöttem.

Akkor pedig, kedves Mnacakanjan, ne menj te Cannes-ba, menj vissza a hegyekbe, és légy megint pásztor.

Megremegett az állam. Meggyűlöltem ezt az embert, meggyűlöltem a logikáját. Nem is rejtettem véka alá a gyűlöletemet: Maga meg legyen a társszerzőm, menjen el Cannes-ba, és vegye át a fél kiló aranyat.

Vajszberg elnevette magát, és velem együtt a földszintre indult, s vállamat még mindig átölelve tartotta. A márvány és a futószőnyeg kellemesen simult a talpunk alá, a lányok figyelmes pillantása is kellemesen érintett, és hirtelen rádöbbentem, hogy tetszik nekem ez a Vajszberggel folytatott beszélgetés.

Mit gondolsz, Mnacakanjan, lehet-e a művészetben legalább egy kevés hazugság?

Lehet-e benne kitalálás? Én reális eseményeket vettem és reális embereket. Még a nevüket is úgy hagytam, nem változtattam meg, nehogy a legkisebb hazugságot is elkövessem. Az egyik közülük a nagybátyám, az apám testvére.

De Mnacakanjan, kedvesem, annak érdeké3 4

ben, hogy a néző megértse, miszerint a pásztoraid azért hagyják ott a hegyeket, csak azért mennek el onnan, mert ott nincsenek nők, csak annyit teszel, hogy egy fél évre megfosztod a nézőt attól, hogy a feleségét vagy más nőt láthasson. Bezárod egy sötét terembe, csokoládéval és mogyoróval eteted, és egy fél évig egyfolytában vetíted neki az unalmas filmedet, a néződ csak akkor fogja megérteni, hogy a pásztorok azért mennek el a hegyekből, mert ott nincsenek nők.

Szóval így állunk. - Kicsúsztam Vajszberg öleléséből, zsebre vágtam a kezem, és szembefordultam vele, mert meg akartam védeni a saját elképzelésemet: És ha nyári hőséget írok bele a filmbe, egészséges, erős férfiakat, akik egyenletes ritmusban kaszálnak, és ha oldalt valahol felvillan egy szép lány félig vagy egészen felöltözve, vagy meztelenül, egy egészen mindennapi, szép városi lány, akkor mindenki megérti, hogy azért hagyják el a hegyeket, mert ott nincsenek nők?

Szó nélkül elmosolyodott. Szomorúan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

Nagyszerű - mondta aztán. Nagyszerű. Ösz- szegyűjtesz néhány nem nélküli fővárosi színészt, akiket elkényeztetett a komfort, összegyűjtőd őket, és kiviszed a mezőre, hogy azt mondja, itt vannak az egészséges és erős aratók. Aztán begyűjtőd a faluból a kaszákat, a markukba nyomod, tessék, suhintsatok, és vessetek lángoló pillantást a szép városi nőre. És azt hiszed, hogy ezzel a minimumra csökkentetted a hazugságot. Hát ez aztán nagyon jó, mondhatnám, ragyogó. Sat lav e - ismételte meg örményül. - Barátom, az a korosztály, amelyik húsz-huszonhat között született, a fronton maradt, akik huszonhatharminchat között születtek, gyomorfekéllyel

kínlódnak, az utánuk következő nem35

zedék csupa szemüveges aspiráns, hol találsz negyven erős férfit, hogy összegyűjtsd őket, megszervezd velük a kaszálást, és ámulatba ejtsd Vajszberget?

A válasz szinte magától, tőlem függetlenül bukott ki a számon: elmegyünk a hegyekbe, és lefilmezzük apámat, az apám földijeit.

El se mosolyodott, epésen rám pillantott, megállt, odahívta Éva Ozerovát, és még utánam szólt: Mit bolondítasz itt mindenkit? Azt hihetné az ember, hogy az apád faluja valahol Kurdisztán- ban van, úgy játszod itt az egzotikust. Éva Ozerova kezéből kivett egy gyufaskatulya nagyságú játékszert, kinyitotta, végiglapozta, mert nem játékszer volt, hanem egy Korán. Éva a nagy angol öngyújtóját adta cserébe a miniatűr Koránért.

Egy ezüstláncot akart szerezni a Koránhoz, és azon akarta hordani bizsuként a ruháján vagy a kosztümjén.

Ma puha szarvasbőr kosztümöt viselt, és a jói kidolgozott szarvasbőrön nem sütött át csípője, melle és válla melegsége.

Gondolkozom a dolgon, Leonyid Mihajlovics, nagyon hálás vagyok - mondtam Vajszbergnek, és önkéntelenül elmentem mellőlük.

Itt a bőrfotel meg a linóleummal borított padló, körben a matt olaj festékkel mázolt fal; itt van Éva Ozerova szarvasbőr csomagolásban - klasszikus ívű lábán halványan csillog a nylonharisnya, magas szárú csizmát visel; és itt vannak a neonlámpák, hideg, fehér fényt szórnak rám; ez az új fekete cipőm; ott meg negyvenhatos születésű fiúk meg náluk is fiatalabb lányok állnak, s moszkvai zsargonban gördülékenyen és hadarva a fasizmus keletkezésének pszichológiaifilozófiai előfeltételeit elemzik, a sarokban pedig Armen Varlamov azt magyarázza egy csinos nőnek, hogy a szakállát tulajdonképpen a Nagy Öldöklés ötvenedik évfordulójára növesztette meg, annak emlékére, hogy 1915-ben az ifjútörö-

36

kök kiirtottak másfél millió örményt. - Micsoda al- ' jas gazemberek ezek a törökök! - mondja önelégülten, közben pedig Éva Ozerova elbúcsúzik Vajsz- bergtől, és felém indul. Odaér, leül mellém, cigarettát kér, egyik lábát átveti a másikon, és megvárja, amíg tüzet adok. - Tetszett Antonioni? - kérdezte. - De még mennyire! - felelem. - A legősibb ösztönöket, az élet mozgatórugóit mutatja meg - határozza meg pontosan és hidegvérrel, és ebben a pillanatban rettenetesen viszketni kezd a sarkam.

A vitorlavászon cipő könnyen átázik, és zavart volna a járásban, ezért inkább bocskort kötöttem, amit apám font, és a jégen és holdfényen át, Dszeh kutyáinak messze hangzó ugatásától kísérve, Vanadzorból az állomásig vergődtem, egy darabig a tehervonat mellett szaladtam, elengedtem magam mellett a vagonokat, majd fölugrottam, és a térdemmel és az ujjaimmal teljes erővel belekapaszkodtam az utolsó vagonba. Az ujjaim hozzáfagytak a hideg vasszegélyhez - még szerencse, gondoltam magamban, mert ha elkezdem keresgélni, hová tegyem a lábam, könnyen leeshettem volna. A sapkám alig állt a fejemen, mindjárt lerepül, a térdem véresre tört, de a vér nem folyt, mert hideg volt. „Sulaverbe megyek - hazudtam a kalauznak -, meghalt a nagymamám.” A kalauz megszánt, befogadott, helyet adott a bundája alatt, és ettől a jóságtól kissé elbágyadtam. Meg is hatódtam, de csak nem mondtam meg, hogy a negyedik állomáson leszállók, hadd higgye, hogy majd valahol Sulaver körül megkapja a pénzét.

Amikor a vonat kiindult az állomásról, ahol le kellett szállnom, de még nem gyorsult fel, kibújtam a bunda alól, és leugrottam. Kezdettől fogva jól ment minden: 37

jó volt, hogy nem ijedtem meg a dszehi kutyáktól, a jeges széltől és a temetőtől se. Hajnalban belöktem a házunk ajtaját, és mosolyogva mondtam: „Megjöttem.” - „Gevo- dzsan!” - ült fel az ágyban apám. Pénzünk nem volt, valahonnan lisztet szereztek, kenyeret sütöttek, batyuba kötötték - két hétre elég lesz a diák fiuknak. A visszaút is szerencsés volt, bár amikor leugrottam a vonatról, megütöttem a sarkam a jégen, aztán pedig útközben meg is fagyott. És amikor mentem a kenyérrel a hátamon, a sarkamba nagyon beleállt a fájás. Azt hittem, a fáradtságtól. Leültem a hóba, levettem a bocskort, levettem a gyapjúzoknit, és elkezdtem dörzsölni a lábamat, de amikor megmelegedett, még sokkal jobban fájt, a fájdalom szétsugárzott, a fájdalom lágy hullámokban szétterjedt az egész lábamba. Egy pillanatra megijedtem, és már majdnem elsírtam magam, hogy „jaj, anyám”, de hát segítséget úgyse várhattam sehonnan. Ismét felhúztam hát a zoknimat, rá a bocskort, és amikor felnéztem... egy kóbor kutya ült előttem a havon, és csak nézett rám. „Betyár?” - mondtam neki barátságosan, de ő lassan odébb ment, és nem fogadta el a baráti szót, mert nem kutya volt, hanem farkas. „Már csak te hiányoztál, átkozott dög!” morogtam. És ettől a helytől egészen Dszehig kísért, alig egy kicsivel elmaradva mögöttem. „Mit akarsz tőlem, átkozott dög?” - kiáltottam rá és megálltam, erre ő is megállt (ezen a télen Muszeg bácsi háromszáz rubelért adott el farkasbőrt az államnak). Később még hálás is voltam a farkasnak, mert az Ajgetaktól kezdve Dszehig egyáltalán nem fájt a megfagyott lábam.

38

Amikor felálltam a bőrfotelból, könnyedén Éva Ozerova térdére támaszkodtam. - Klassz térded van, Éva - mondtam, s úgy éreztem, hogy ezzel mindent elmondtam. És elpirultam.

Igen? - Nyújtotta a kezét, hogy - az illendőségnek megfelelően - segítsek neki felállni, és köny- nyedén elmosolyodott, mosolygott is meg nem is: - Neked van ízlésed, mondd, miért írsz mégis mindig a faluról?

Hogyan állapítottad meg, van-e ízlésem vagy nincs?

Szimatra.

A filmeket is ilyen alapon osztályozod?

A forgatókönyvednek jónak kellett volna lennie. Ügy képzeltem. De most már nem tetszik.

Aztán észrevettem, hogy az étterem felé megyünk, s hogy sántikálok, mint azon a napon. De nem, akkor nem sántikáltam és nem lépkedtem, hanem csak mentem a magam útján, s közben nem mondtam magamnak, hogy most a magam útján megyek. A faluban voltam, aztán Vanadzorban. A kenyér meg sós volt. Hogy miért sózták el any- nyira?

Beszélsz te valamilyen idegen nyelven?

Nem én, Éva, egyen se. És oroszul is alig tudod kifejezni magad.

Ez a szerencsém, különben egy szép napon még szerelemről beszélnék neked.

A szerelemről nem beszélni kell.

Igazán? Hát ezt honnan tudod, talán a filmekből?

Te jó ég - mondta -, de tüzes ifjút küldött a Kaukázus. És az illető nem jött rá, hogy a követ nem lehet ellágyítani.

Meglágyítani - javított ki.

Mindegy, úgyse érzem a szavaitok

aromรกjรกt.

39

ízét - javított ki.

Aha, tudom, hogy az aroma az íz, de mégis helytelenül, hibásan beszélek, és nem érzem a saját hibáim aromáját.

Armen Varlamov és Szergej Ginzburg jött velünk szembe. Armen Varlamov hangosan megkérdezte örményül: „Fogsz vele csókolózni?” Mintha a Filmesek Háza valahol az egekben lenne, Armen pedig annyira megnyúlt volna, hogy szinte elszakadt a gyökerétől, felnyúlt egész a Filmesek Házáig, és mintha csak néha emlékezne és térne vissza az őstalajra. „Csókold meg, érdemes” - tanácsolta, és továbbment, a dinamizmusról és a statikáról beszélgetve Ginzburggal... hogy mi?

Semmi.

Majd meglátjuk, majd meglátjuk szóltam utána örményül, hadarva és grimaszolva.

Azt mondják, nagyon tehetséges.

Nyilván így van, de végtelenül excentrikus.

Aha. A divatos külföldi lapok mind azt tanácsolják, hogy legyünk excentrikusak.

Azt mondta, hogy csókolj meg?

Nem. Hanem azt, hogy most Londonban él, de azért nem felejtette el édes örmény anyanyelvét.

Biztosan azt mondta, hogy csókolj meg. A ti népetek hasonlít az olaszra, és ti magatok is hasonlítok az olaszokra.

Egy férfi felemelte a fejét a tányérjáról, mintha Évára mosolygott volna, engem pedig kritikus pillantással mért végig. Amikor az asztala mellett haladtunk el, felállt - magas, jóképű férfi -, megdicsérte a Koránt, és azt mondta, hogy nyolckor ...

A kedvenc asztalom szabad volt. Miközben az étlapot néztem, néhányszor odapillantottam. Szerettem volna féltékeny lenni rá Éva miatt, de nem sikerült. Itt ülök az étteremben a megszokott asztalomnál, a birkahúst nem szeretem, a gombás bélszínt szeretem, az összes hajszínből - kékesfeketé40

bői, feketéből, gesztenyeszínből, aranyszőkéből, a majdnem fehérből és a zöldes lenszínből csak a tört, sápadt kenderszín hajat szeretem, ha simára van fésülve; nem szeretem a nagy, testes nőket, nevetségesen félek tőlük; nem szeretem a kicsi és kövér nőket, a magas, sudár, vékony derekú és széles csípőjű lányokat, egyáltalán nem szeretem a lányokat, csak az olyan asszonyokat szeretem, akik egy kicsit alacsonyabbak nálam, nem szeretem a kövéreket, nem szeretem a soványakat. Nagyon sok lehetőségem volt életemben, a sajátomban, nem a máséban, és nem könyvekben, hanem magában a Filmesek Házában, az ember ül és válogathat kedvére, ez tetszik, ez nem, parancsoljon. Ez az igazi luxus!

Ki az a szemét alak ott a sarokban? és nyújtottam az étlapot. - Válassz.

Az a szemét.. . - Hirtelen felvidult: Nekem hideg tokhalat kérj. Fehér bort. Ecetes gombát. Kész. Más nem kell.

Van konyakom. Iszol majd belőle?

Halhoz? Én iszom. A feleségem küldte.

Tehát két tokhalat, fél üveg fehér bort és ecetes gombát, két gombás bélszínt, ecetes uborkát, egy üveg ásványvizet és végül kétszer másfél deci konyakot narancslével.

Nekem egy egész üveggel van.

Jó, majd nyolcig szép csendesen megisszuk. Nyolckor pedig megnézzük a Bergmant. Oszvald meghívott bennünket.

Miféle Oszvald?

A férjem. A minisztériumban dolgozik, ismer téged, a forgatókönyved is tetszik neki. Ö dicsérte meg a Koránodat?

Igen. Ö nem ír, nem is forgat, kisebb tisztsé4i

get tölt be a minisztériumban, de ízlés szempontjából abszolút megbízható.

Ez a te Oszvaldod reggelente tornázik?

Tornázik, no és?

Te is tornázol, tudom.

Tornázom, no és? Én is tornázom, mert védenünk kell a drága egészségünket.

Bemutatlak benneteket egymásnak, még hasznodra lehet a jövőben.

Inkább én lehetek hasznára, azt hiszem.

No és? - mondta. - Könnyen meglehet.

Nem tudom, Éva, de ha mások segítségével csinálok valamit, az olyan kínos érzés, hogy minden örömömet elrontja.

Már csak azért is érdemes lenne, mert te Jerevánban vagy, ő meg Moszkvában, a forgatókönyveddel meg még lesz épp elég bajod. Idehívjam Oszvaldot?

Nem, ne hívd ide Oszvaldot. Ne haragudj, Éva, de én semmit se akarok mások segítségével csinálni, legalábbis igyekszem úgy élni, hogy ne kelljen senki segítségére rászorulnom, ne haragudj. Jerevánból hozok neked legközelebb egy pár fonott bocskort, a nyakadba akaszthatod, a Korán mellé.

Bocskorom már van. Oszvald hozta.

Adj egy cigarettát. Oszvald Grúziából hozta.

De van egy kis harangunk is Szuzdalból és egy fából faragott Madonna, véleményünk szerint a XIII. századból. És van még... - a pincér hozta az ételt, és mind a hárman elmosolyodtunk. - Van még egy kancsónk Gosavankból.

Milyen Gosavankból?

42

A tiétekből. A Szevanon túl van egy mély szurdok ... Megfürödtünk a hideg Szevanban, két napig süttettük magunkat a tűző napon, aztán lc-

43

mentünk a Dilizsani-szorosba, hogy megnézzük Gosavankot.

Nálunk sültél le ennyire? Éva a térdére pillantott: - Palangában. És Örményországban mikor jártatok?

Csináltam néhány szinkront, Oszvald valami filmhez írt dialógust, és amikor meghiúsult a japán út, elhatároztuk, hogy elmegyünk Palangába. De Palangában eluntuk magunkat, elrepültünk Tas- kentba, onnan meg Jerevánba. Államat a kezemre támasztva, homlokom mellett a békésen füstölgő cigarettával elgondolkoztam. A szememen látszott, hogy agymunkát végzek, az ujjaim halaványak, a cigarettámból kivonták a nikotint. A csúcsosra hajtogatott fehér szalvéta a tányéromtól balra állt nyugodtan, és valahol a közelben ott ült Oszvald Ozerov, és módjával tisztelt is engem . .. Én szintén bizonyos tisztelettel viseltetek iránta, mindketten jól neveltek és szívélyesek vagyunk, annyira, amennyire ez a tányér, ez a szalvéta és ez a rozsdamentes acélból készült tompa kés tiszta - a halántékomat dörzsölgettem, és gondolataimba merültem .. . Bejöttek a háború után született fiúk, és hanyagul, de nem kihívóan a szomszéd asztalnál helyezkedtek el, különösebb gondolkozás nélkül rendeltek négyszer egy deci vodkát, két üveg ásványvizet, négy adag hideg salátát és négy krémkávét. És a szomszéd asztalnál az egyszerű szavakból álló bonyolult mondatok áradtak, csobogtak: A háború éppoly természetes jelenség, mint maga a világ vagy a föld. Az a kívánság, hogy kapcsolatban maradjunk a múlttal, történelmi kutatásokhoz vezet.

Nagyon csábító dolog hidat verni a múlt felé.

A háború pedig a jól megtanult történelmi lecke következménye. Vagy leckéké.

Egyszerre többé. Én nemcsak én vagyok, hanem egyidejűleg

43

az őseim is, és mostani magatartásomat az őseim diktálják. Csak így lehetséges.

A tiszta abroszon hidegen és nyugodtan várakozott ránk a fehér bor, a tokhal felől lassan sűrű, fűszeres illat áradt, a rozskenyér összeesett, szikkadt, a fehér kenyér naiv egyszerűséggel kínálta magát, a mustár ugrásra várt, mint a vadmacska, a sárga trapezunti dohány lassan parázslóit és hamvadt, s az asszony vonzereje percről percre csökkent, élettől duzzadt teste erejét vesztette és öregedett - így távolodik az idő, így fárad el a vér, így váltogatják, cserélgetik helyüket értelmes homlokom mögött a gondolatokkal teli agysejtek, amelyek a híreket viszik, hozzák, menedéket keresnek, meg-megálla- nak, lerombolják a meglévő kapcsolatokat, és elhalnak.

Gyermekeim anyja nem küldött szép szavakkal teli levelet, helyette csomagot küldött; nem vett meleg ruhát a fiamnak, helyette húst vett, zörgő mogyorót és fényben szikrázó konyakot. A hús magába szívta az elmúlt ősz szelíd napfényét, az egész szelíd őszt, az Ararát völgyében termelt piros paprika mérgét, őrjöngését, az ezeresztendős nahicse- váni só ízét. A mogyorót arról a fáról szedték, amely a kopár sziklákon nő, ahol csak úgy nyüzsögnek a kígyók, ezt a mogyorót keresztül-kasul átjárta a száraz napfény. A konyak harmincöt évig egyfolytában szívta magába a tölgyfa hordó nedveit. A hordót olyan fából csinálták, ami sok villámot és napot látott, ezerkilencszázharminckettő nyarától kezdve lassan szívta magába a tölgyfából a villámok és a napfény ízét - a szőlősgazdát később Keres alatt megölték -, de a konyakkészítő pincemestert minden hónapban, minden héten, minden nap, minden pillanatban rá akarják beszélni, hogy fűrészelje szét a tölgyet, csináljon belőle fűrészport, a fűrészport szórja a konyak nyersanyagába, és ne

44

érlelje olyan sokáig, hanem egy csapásra változtassa konyakká a nyersanyagot. A konyakkészítő mester a harmincöt év alatt már belefáradt, hogy állandóan ellenálljon az okos érveknek, és a maga szent és hivő esztelenségét védelmezze. Ha még egyszer eljönnek és megkérdezik: „Szétfűrészeljük?” - igent fog mondani, ez a palack az utolsók közül való, a napfény évről évre gyengül, a régi villámok megszelídültek, ebben a tölgyfában és ebben a konyakban öltöttek testet. Azok a villámok nincsenek többé, renyhe artériám a föld válogatott aromáinak koncentrátumát juttatta agyamba.

Lágyan, mint az árnyék, surrant le a hegy lejtőjéről a kölykeivel a nőstény farkas. Én ijedtemben félrenyeltem, és ösz- szeszorítottam a kiskutyánk pofáját. Előjöttek a bokrok közül, előjöttek, és közrefogták a kisbor- j ónkat, összesűrűsödtek, mint az árnyék, és egy pillanat alatt felzabálták, felfalták a vért, a kiáltást, a bőgést, a belsőrészeket, a bőrt, a húst.

Aztán észrevették engem, lustán rám néztek és elkullogtak, elvitték magukkal a borjú patáit és a farkát. Anyám elvette tőlem a vesszőt, és verte, verte, verte végig a lábamat, és én csak akkor értettem meg, hogy a farkasok a mi kisborj ónkat falták fel, és sírva fakadtam: „Jaj, a kisborjóm!” Aztán anyám még elverte a kis buta kutyát is, amelyik nem ugatott, amikor kellett volna, jaj, a kiskutyám!

- Ez komoly kérdés, Éva - mondtam, és ujjheggyel megdörzsöltem a halántékomat, éppen úgy, mint Avetik Iszahakjan a fényképen. - Azt hiszem, több cikket lehetne írni a kérdésről. Vajon a művészet fogadja-e magába az életet, és oldja meg az élet kérdéseit, vagy fordítva, az élet fogadja magába a művészetet, és oldja meg benne, ahogy akarja, a saját problémáit? Vagy például a szobrász... a szobrász, ha veszi az agyagot, akkor az agyag lehetőségeit oldja meg, vagy az agyag se-

4 5

gítségével önmagát akarja megvalósítani? Ha az élet kerekedik felül, akkor hol marad a művészetből az alkotó egyéniség? De ha nem, akkor hol marad az anyag saját logikája? Tehát csak hazudunk, hazudunk, és...

A fekete kenyér szikkadozva, csendben lázadozott, az asztali lámpa, Éva Ozerova nyaka, kedves tekintete és a hideg fehér bor halvány fényt vetett az asztalra.

Ebben a csendben titokban elfogott az öröm, hogy milyen okosan tudok beszélni művészetelméleti kérdésekről. De a háború után született gyerekek okosabbak voltak nálam. A szomszédos asztalnál, a nagy bőr karosszékben ülő csoport könyörtelenül és megfellebbezhetetlenül nyilatkozott: Ki kell irtani minden koldust, mert felháborodunk, amikor látjuk, hogy koldulnak, és akkor is felháborodunk, ha nem koldulnak.

Ha én egyszer megoldom ezt a kérdést, ha meg tudom oldani a magam számára, Éva ...

Csak a tekintetével kérdezte: milyen kérdést?

Hogy a művészet önmagáért van-e vagy az életért? És? - A villa megállt a kezében, és úgy várta a választ.

De a háború után született gyerekek tovább fejtegették bölcs gondolataikat, nyugodtan, hidegen, ide-oda csapongva mondtak ki valamit, egy pillanatig még hallgatták, hogyan hangzott, amit mondtak, aztán mintha távolabb léptek volna tőle, onnan vették szemügyre, majd megint közelebbről nézték, nyugodtan levágtak belőle egy darabot, és kényükre-kedvükre boncolgatták.

Ebben a pillanatban feltűnt előttem a hegyi tisztás, hosszan elnyújtózó kocánk a belecsimpaszkodó szopós malacok seregével, és három kisfiú, akik a bükkfába három nevet véstek: GEVORG, SZAM- SZON, RAZMIK, 1947. A betűk szépre sikerültek, 46

a számok még szebbre, csak az O-val nem tudtunk megbirkózni, a kés mindig félrecsúszott; a koca felállt, és két, csecsébe kapaszkodó malaccal az erdőbe ment. „Engedd, hogy én írjam, engedd, hogy én ..

Te jól ismered Nietzschét?

Nem, én csak Tumanjant ismerem jól.

Nem viccelek. Csak hallomásból ismerem Nietzschét, csak azt, amit más könyvek idéznek tőle, ezek meg kívülről mondanak el egész oldalakat, emlékezetből idéznek és vitatkoznak. Szörnyű nemzedék, a fiúk is, meg a lányok is. Én meg azt hiszem, hogy nem is olyan szörnyű, nagyon örülnék, ha szörnyű lenne. Azt hiszem, egész közönséges könyvmolyok, akárcsak te meg én, Éva, közönséges könyvmolyok. Szépen iszod a konyakot, Éva, szépen tudod inni a konyakot.

Nagyon jó konyak. Isteni. De én mégis jobban szeretem a whiskyt. És honnan veszitek? Éva megrázta a fejét - még kérdezed? -, és megígérte, hogy egy üveggel nekem is ad majd a nevezetes italból.

Nagyon szeretlek - mondtam.

Miért volt olyan sós a kenyér?

Micsoda? - ült fel az ágyban apám.

Jaj, mi baj van már megint, jaj, de szerencsétlen vagyok - anyám még meleg volt az álomtól.

A lámpában felcsavarták a belet. A szobában világos lett. Grajr felült a széles faágyon, hatalmas feje ingott a vékony nyakán, csupa láb az egész gyerek, a feneke meg pucér. Na- narik pityeregve ébredt, szintén felült az ágyban, kerekre nyitotta a szemét.

Meggyújtották a lámpát - mondta, az47

tán rózsaszín pofácskája kikerekedett, a szeme is mosolygott, a szája a füléig húzódott.

Végem van, végem van, biztos nincs már pénzed, pénz nélkül maradtál, valld be...

A kályha pattogott, a kályha majdnem kiugrott a helyéről, áradt belőle a forróság, a szeretet, a családi tűzhely melege.

Mi az, máris hazajöttél? - ingatta nagy fejét Grajr. - Mondok egy találós kérdést, ha kitalálod, elmegyek helyetted Kirovakanba.

Orra forró, fara hideg, mi az?

Te is szépen fogadod a bátyádat mondta apám, és felkötötte a bocskorát.

Miért? Ö se hozott nekem semmit. Éhes szegény gyerek, átfázott, se otthona, se lakása, jaj nekem, szegény anyádnak.

Apám kiment, hogy enni adjon a teheneknek, az istállóból kiszaladtak a tyúkok, a kecske várta a szénaköteget, Nahsun tehén a nyakát nyújtva nézett rám, és szintén várt valamit. Nagyon kövér lett, szinte szétfolyt, nemsokára elleni fog. Szatik is megborjadzik május végére.

Ez az év lesz a legnehezebb, ha kibírod, novemberben az egész pénzt odaadjuk, amit Nahsunért kapunk.

Nem kell.

Apám kedvesen elmosolyodott, és ahogy elment mellettem, magához ölelte a fejemet. Gyorsan kisöpörtem az istállót, összeszedtem a széthullott szénát, és kitapogattam a tehén hasában mozgolódó borjút.

Szimon nagyapád minden doktornál jobban értett a tehenekhez - jött be anyám az istállóba -, de soha nem kelt fel jóllakottan az asztaltól. Nehogy állatorvosnak menj, ne kínlódj a jószággal.

48

Reggelire olajban sült krumplit ettünk, és teát ittunk hozzá aszalt körtével. Ebédre főtt krumpli volt és savanyú káposzta. Grajr hirtelen felkiáltott: medve, a falra mutatott, és közben elcsente Nanarik elől az egyik krumplit. A falon persze semmiféle medve nem volt, de a kislány egyik krumplija nyilván az asztal alá gurult.

A medve vitte el a krumplidat.

Gevo, hány krumplim volt?

Négy. És ez itt négy?

Grajr megszámolta a krumplikat: Egy, kettő, négy.

Egy, kettő, három, négy.

Egy, kettő, négy, három.

Gevo, tényleg így van?

Egy, kettő, négy, három, öt, kilenc, harminc.

Grajr rávett, hogy javítsam meg a csapdáját, a vállára dobta és elment, hogy rókát fogjon, és hogy megfagyassza két nagy fülét.

Rókanyomokat látott a hóban. Apám még mindig nem jött haza.

Jaj nekem, fiam, jaj de szerencsétlen vagyok, nagyon fázol ott a városban, Gevorg- dzsan?

Tanítás után bemegyek Aszmikhoz, üldögélünk együtt a kályha mellett, amíg haza nem jönnek a szülei.

Aztán visszamegyek, bebújok az ágyba, és olvasok. És reggel?

Reggel sietni kell az órákra, és ha siet az ember, már nem is fázik.

No de az ágyban biztosan már csak regényt olvasol, és akkor a leckét mikor tanulod meg? És Aszmik kiféle-miféle lány?

49

Egyszer színházban is voltam.

Ne szégyclld magad, menj el néha Szed- rak bácsihoz is.

Minek?

Legalább néha ennél egy kis főtt ételt.

Apa zavartan nyitotta ki az ajtót, lisztet nem tudott szerezni, egy kis búzát hozott. A mi malmunk befagyott, még lejjebb, Ovitban, szintén.

Jaj nekem! Ha megőröljük a búzát darának, tudsz-e belőle ebédet főzni magadnak? Akkor legalább mindennap ehetnél valami meleg ételt, Gevorg-dzsan, és elég lenne egy hónapra, ez nem kenyér, hogy tönkremenjen.

Főzök, persze hogy főzök. Csak tűzifa nincs. Amikor az iskolában fát adnak, két nap alatt eltüzeljük az egészet. És Aszmik, kiféle az a lány?

Megfőzhetné, és átvihetné neked.

Hát persze - mondta az apám.

De ők ezt csak gondolták, mert hát milyen ebédet lehet főzni darából, sóból és vízből?

Előkeresték valahonnan a két malomkövet, és Grajr, nagy fejét ingatva, elkezdte forgatni. A feléből Nanarik pirított búzát készített.

Elmeséltem nekik az „Othelló”-t elejétől a végéig. Grajr hallgatta, és időnként megpróbált elcsenni egy-egy marék pirított darát, és húgom minden alkalommal a kezére ütött fakanállal, anyám meg közben vizet melegített a pitvarban.

Jágó tehát ellopta a kendőt, Othello meg szerecsen, fekete, borzasztóan fekete, csak a szeme villog. Előadás után, amikor mentem hazafelé, a mi utcánkban, már nem féltem Othellótól... És az egész őrölt búzát átszitáltuk, külön tettük a darát, a megmaradt durva lisztet ismét beszórtuk a kövek közé, és tovább

őröltük. Aztán megőröltük azt a búzát Is, amit Nanarik megpirított, de hogy Grajr ne nagyon áhítozzon rá, Nanarik elkergette, és maga kapaszkodott a malomkő fogantyújába. És végül az egészből lett egy csomó apró szemű dara, elég tisztességes liszt, és maradt még pohindz is csemegének. A kenyértészta majdnem olyan lett, mintha igazi lisztből dagasztották volna, a darát beszórták egy zsákba, a pohindzot egy másikba.

A szégyentelen Grajr mégiscsak elcsent belőle egy marékkai - a mama jóvoltából.

Ez mind miattad történik - fakadt sírva Nanarik -, minden miattad van! Anyám semmit se szólt, magában elmosolyodott, és boldog, felhőtlen napokat kívánt a lányának, meg rendes férjet, és azért könyörgött az Úristenhez, hogy fiának, Grajrnak, adja meg a lehetőséget, hogy kórusvezető lehessen valami fényes, meleg, városi palotában, engem meg a tábla előtt látott tiszta fehér ingben, ahogy a leckét magyarázom a nebulóknak, és az egész világ olyan tiszta volt, és a hangok olyan kedvesek, és úgy zengett a boldogság, és olyan nagy volt, hogy szétömlött a tájon, és anyám már a sírhelyét is kiválasztotta magának a virágos temetőben, egy csendes kő alatt, és repesett a szíve, és majd megszakadt örömében és bánatában.

Grajr, indulj tanulni, Nanarik, te a sarokba mész, Gevorg, gyorsan a teknőbe!

Milyen teknőbe?

Gevorg fürödni fog! Én öntöm a vizet!

Te kislány vagy, Gevorg pedig fiú, állj szépen a sarokba, és fordulj a fal felé.

De hiszen tegnap mosakodtam!

5i i

És a hátadat ki súrolta le, a hajadat ki mosta meg, a lábadat ki sikálta meg? Jaj, de szerencsétlen vagyok!

Hogy ki? Aszmik - olvasta a könyvből Grajr. Feléje indultam, befogta a fülét, és olvasott, nagy figyelemmel olvasta a leckét. Pedig én azért mentem, hogy befejezzem Othello történetét, aki velencei hadvezér volt, nagyon híres hadvezér, és mindenkit legyőzött.

Még Szuvorovot is?

Hogy süllyedjen el az Othellód ott, ahol van, süllyedjen el a föld mélységes fenekére, még mindig ott vagy a teknőben?

Na, egykettőre!

Ha akarnék, én is tudnék darabot írni.

Hát miért nem írsz?

A kollégiumban hideg van.

Majd megírod nyáron, ha hazajössz.

Tényleg megírod?

Kihűl a víz, siess! - Anyám a teknő felé tuszkolt, és már azon vettem magam észre, hogy meztelen vagyok, és az alsónadrágomat fogom, nem engedem, hogy lehúzza, anyám lefelé rángatja, én felfelé. Anyám elnevette magát, a kezemre ütött, én megsértődtem, majdnem sírva fakadtam, de a forró víz hirtelen betapasztotta a számat, végigforrázta a fejemet. A szappanhabon keresztül láttam, hogy meregeti rám a szemét és hümmög elégedetten Grajr, és a sarokban ott áll engedelmesen a falnak fordulva Nanarik.

Meztelenül álltam, kezemmel nagy igyekezettel próbáltam eltakarni azt a valamit, de a forró víz ismét a fejemre zúdult, a kezemet a fejemhez kaptam, hogy megvédjem: jaj, forró-ó-ó! Fulladoztam, a szappan a szemembe ment, és a hideg víz szinte sütötte a vállamat. Hide-e-eg! Vizes kéz

csattanása hallatszott és Grajr nevetése, aztán a se nem forró, se nem hideg víz lágyan végigömlött rajtam, tetőtől talpig végigsimogatott és megvigasztalt. Erős ujjak ragadták meg az orromat: „Fújd ki! Még egyszer!” - és a bolyhos törülköző beburkolt, betakart, körülölelt . . .

Eélszendergésemben még hallottam, hogy Nanarik valami hegyes dologgal kapiírgálja a vállamat, egy borostás arc fölém hajolt és homlokon csókolt, a sarkamban kiújult a régi, ismerős fájás, de az is lehet, hogy egyszerűen viszketni kezdett a sarkam. Leugrottam a vonatról, és puha vattába estem. Ez a házunk. Grajrral együtt fogjuk a szánkót, elmegyünk az erdőbe, hazahozzuk a száraz, töredező rozsét, a szánkó megcsúszik a jeges ösvényen. Hideg bocskorunkat megfeszítjük, hogy megtartsuk a szánkót és magunkat is. A szánkó ugrál és csúszkál a köveken. Összefagyva, hidegtől dermedten odaadjuk a tehénnek a szénát és a vizet, és futunk a kályha mellé. A kályhára krumpliszeleteket dobunk, megsózzuk, és leülünk mellé a „Jean Christophe”-ot olvasni. Ha betegek vagyunk, valaki együttérzően, siránkozva megcsókolja a homlokunkat, apánk nővére jött el a falu másik végéről, és a félálomban, lázálomban még látjuk riadt mosolyát és az ajándékot - egyetlen szem almát -, és ezért a láz mindig almaszagú.

- Nem megyek Kirovakanba!

- Kicsi még, olyan kicsi, még kilencéves sincs!

- Hideg van, mindenkinek van kabátja, csak nekem nincs. Nem kell a kenyeretek!

- Mindjárt megfojtalak, mint egy kutyát!

5}

Senkit se fojtasz meg, a kenyeret meg egyétek meg magatok. Egészségetekre!

De hiszen tudod, hogy Szaak tartozik apádnak. Ha megadja, veszünk kabátot.

Májusban?

De hát mit akarsz, menjünk el és öljük meg?

Felőlem akár meg is ölhetitek.

Gevorg, okos fiam vagy nekem, te vagy minden reményem, minden örömöm, az életem, te vagy apád segítője, első embernek kell lenned Kirovakanban.

Nem leszek.

De leszel, és akkof majd azt mondod, igaza volt anyámnak.

Ki kért rá, hogy megfürdess?

Este főtt krumplit ettünk, teát ittunk, és lepényt haraptunk hozzá. Apa megtanította Na- narikot hatig számolni: egy, kettő, három, négy, öt, hat, Grajr, bár iskolás volt, és el is járt az iskolába, mindennap eljárt, még nem tudott számolni, és a krumplitól és az édes teától mindnyájan émelyegtünk egy kissé. A tíz friss kenyeret az ablakpárkányra tettük hűlni, hogy aztán zsákba tehessük őket. A városban pedig tizennégy rubel ösztöndíjat kellett kapnom. Tizennégy rubelt.

Az „Othelló”-t már láttad, miért kell ismét Kirovakanba menned?

Ne beszélj ostobaságokat.

De hiszen ott olyan hideg van, papa, és egyedül azzal a nehéz zsákkal, annyi kenyérrel ...

Nanarik mosolygott, aztán hányni kezdett. Ha a városban megkapom a tizennégy rubel ösztöndíjat, reggel hatkor felkelek, sorba ál5-4

lók, és veszek tíz fehér kenyeret, és szombat este elhozom Nanariknak.

Apa kiment, hogy a tehenek után nézzen.

Amíg fürdettelek, a húgod vizet öntött a tésztába, szórt még rá egy kis lisztet, és tovább dagasztotta, hogy több kenyered legyen.

Az ágyban ült, csukott szájjal rám mosolygott, az arcocskája piros.. . Apa visszajött az istállóból - mit hozott, mit hozott, mit hozott? -, a hideg télben Nanariknak egy fehér, sima tojást hozott. Mi tojta, mi tojta, mi toj- ta? Én!

Buta vagy, Grajr!

Aranytollacska . . .

Ki eszi meg, ki eszi meg, ki eszi meg?

Rákenjük . . . rákenjük . . . rákenjük suttogta dadogva Nanarik - a kenyérre . . .

Gevorgnak.

Anyám titokban könnyet törölt ki a szeméből: Nem fog sokáig élni, olyan jó kis lélek, hogy nem erre a világra való . . .

Aztán aludni tért a család: Grajr összegömbölyödött, Nanarik a térdével Gevorg mellének támaszkodott, Gevorg egyik tenyerét a húgocskája, másik tenyerét a maga feje alá tette.

Nagyokat lélegzett tiszta rózsaszín tüdejével, és minden tíz percben tíz egész centimétert nőtt. Grajr álmában mindenkit beugta- tott, azt mondta, hogy rókát fogott, akkorát, mint egy farkas, de lehet, hogy farkas is volt. A kályha pattogott, s lassan hűlt a sötétben, anya nyitott szemmel feküdt, és látta a holdfényben fürdő hideg Kirovakant, látta a mézillatú, napfényes nyarat, a szép fehér inget

i 5 5

Gevorgon, a kecske duzzadó tőgyét és a kertben pirosló paradicsomot. . .

Ha Szaak megadja az adósságot, küldjétek el nekem, veszek rajta fülessapkát Grajr- nak és kabátot Nanariknak ...

Nanarik mindig itthon ül, Grajr délután megy iskolába, nem kell nekik se fülessapka, se kabát.

A három nyári hónapra negyvenkét rubel ösztöndíjat kaphatsz, hallod?

Hallom, hallom, csak ne maradozz le. És mennyibe kerül neked egy kabát?

Egyszer elmentem, hogy megnézzem, de az üzlet zárva volt.

Miért rakosgatod olyan furcsán a lábad?

Nem tudom, hogy fáj-e, vagy csak viszket.

Annyi baj, nem a fejed.

Márciusban hazajöjjek a szünetben?

Te tudod, ahogy alkalmasabb. És ha mindenki hazamegy? Mit csináljak ott egyedül?

Te nem mindenki vagy, te Gevorg vagy.

Ezt ne felejtsd el.

Ha nyáron hazajövök, majd szedünk málnát, és elvisszük Dilizsánba eladni.

Keress inkább valami könnyű munkát Kirovakanban, próbálj meg valahová éjjeliőrnek elszegődni.

Nyáron?

Nagyon lemaradozol. Ügy látom, mégis fáj a lábad.

Nem tudom, viszket-c vagy fáj. Ha pénzről van szó, akkor mégis legjobb a málna.

Hagyd csak a falut, ne is gondolj rá, elég volt belőle.

De hiszen nyáron . . .

Amikor a Kivilov-dombról visszanéztem, apám még mindig ott térdepelt Szent Szargisz ; kápolnája előtt. Amikor elértem a kanyarig, visszapillantottam, még mindig ott állt a ká- ; polna előtt. Megálltam a Hóvirág-dombon, úgy tettem, mintha a zsák szíját igazgatnám, és a vállamon keresztül visszanéztem, ott állt a kápolna előtt a fehér hóban, és integetett: menj, ne állj meg, menj csak, menj! A hideg csendben mintha még a hangját is hallottam volna, vékony volt, mint a rokka hangja: i - Menj csak, menj, menj, menj .. . ... Ajgetakban leültem pihenni, a sarkamban szúró fájdalmat éreztem, mintha megfagyott volna, lehúztam a bocskort, és hóval dörzsölgettem a lábam. És akkor minden szúró fájdalom egyesült, de aztán valahogy lágy lett és gömbölyű, mint a sült alma. A sarkam megfagyott, a fájdalom szétáradt, és apró hullámokban a térdemig terjedt, az apró csontokig, aztán egyre feljebb és feljebb kúszott vettem egy marék havat, és addig dörzsöltem ezt az átkozott sarkamat, amíg a fájdalom végül is elcsendesedett. Felhúztam a gyapjúzoknit, rá a bocskort, átkötöttem a szíjat, s amikor felálltam és felnéztem, a havon egy kóbor kutya ült előttem, és merően nézett. „Betyár?” barátságosan, túlságosan is barátságosan kérdeztem tőle, de nem reagált, mert farkas volt.

Kissé arrább ment, de nem menekült el, csak annyival ment arrább, amennyiből megérthettem, hogy ellenségek vagyunk. „Mit akarsz tőlem, te dög?” - kiáltottam rá, de ő szétterpesztette a lábát, s nem vette le rólam a tekintetét. „Még csak te hiányoztál, hogy az anyád .. Hátát megfeszítve, s ujjait szétterpesztve a fiú elindult, percről percre erősebb és felnőttebb

I

57

J

lett - és elindult a farkas fele. A farkas a Iába közé húzta a farkát, és vicsorított - megijedt? . . .

Nanarik mosolygott álmában, az apa az egész napi fáradság után elszundított a díványon, a japánok tönkretették Szimon nagyapa térdkalácsát... A fiú zöld szeme találkozott a farkas bárgyú tekintetével, és a fiú elindult, hogy megfojtsa. A fiúnak kiszáradt a torka, de biztatgatta magát. A farkas levette róla a tekintetét, lehajtotta a fejét, és lábával fehér hófelhőt kavart maga körül. Naivan így akarta becsapni a fiút, hogy aztán majd ráugorjon, de a fiú csak közeledett, lassan és keményen, mint egy darab fa, és a farkas elfelejtette, hogy ő farkas, és fogát vicsorítva arrább ugrott, visszahőkölt tőle. A fiú most már ott állt az összetaposott, összejárt havon, ott, ahol az előbb a farkas állt. A fiú kiegyenesedett, és egyszerre megnőtt, most már embernyi ember volt, húsz, huszonöt éves falusi férfi. „No, gyere, gyere, rajta!” - mondta gúnyosan. A farkas hátrált, és ugrott egyet, megint hátrált, és megint ugrott, ismét fölkavarta maga körül a havat, és ismét vicsorított. És félreugrott. Aztán előreugrott. Egy helyben forgott. Ismét eltávolodott, és a viselkedésében hirtelen valami tervszerűség rémlett fel, és a fiú rettenetesen megijedt. Egy farkassal állt szemben, de lehet, hogy hiénával, és az is lehet, hogy magával a halállal. A fiúban lassan minden megdermedt, idegei mintha váratlan ütéstől bénultak volna meg. A fiú úgy érezte, hogy szörnyethal, még mielőtt a farkas rátámadna. „Apá-á-ám!” - kiáltotta, de érezte, hogy a hangja már halott. A farkas még mindig táncolt, hol közeledett, hol eltávolodott, fel-felugrott, tombolt, forgott, egy gondolatnyit megint közeledett, majd két-

tőt ugrott, mintha üldöznék, és menekülne. És a fiú akkor meglátta, hogy a havas mezőn bottal a kezében anyja közeledik. Feltápászko- dott. A fehér havon meglátott még valamit, valami nagyon kedveset, közelit, családjukhoz tartozót.

A kedves lényhez lépett, és akkor látta meg, hogy a kenyereszsák. „Kedves zsákom” - mondta. A farkas pedig még mindig táncolt, távolodott, közeledett, közeledett, távolodott. A fiú meg elmondta, elpanaszolta a zsáknak, hogy a farkas be akarta csapni, ahogy általában a szamarakat csapják be a farkasok.

Az órák után mindig elhúzod a csíkot a kollégiumba.

Hát mit csináljak itt?

Uramisten . . . emberekkel találkozhatnál, beszélgethetnél . . .

Sürgős munkám van, nincs időm.

Most mit írsz?

Egy öreg a falunkból a felesége halála után tizenöt napig semmit sem evett, és akkor meghalt. És ezzel mit akarsz mondani?

Hát azt, hogy a régi faluban volt hűség, egymás iránti állati szeretet.

Látod, ezért mondom, hogy nem beszélgetsz az emberekkel. Ülsz otthon magadban, bezárkózol, és a régi falu létező és nem létező öregeiről irkálsz.

Arról írok, akiről akarok. És különben is, kevés az ösztöndíj, csak az ösztöndíjból nem tudok megélni.

Nem olyan sok kell egy csésze kávéra.

Ezek csak szavak. Szavak, szavak, szavak .. .

Mi kifogásod van ellenük? Semmi rosszat nem látok se a szavakban, se a filmekben, se az ismeretségekben.

-

Nem kellenek.

59

Vigyázz, így teljesen bezárkózol.

Jo lenne, de nem sikerül, ne félj.

Csak arra vagyok kíváncsi, miért szeretned, miért akarsz egyáltalán ilyesmit?

Csak. Szeretném megőrizni a szánalmas kis egyéniségemet.

Ez már önteltség, nem gondolod?

Ha nem akarok beleavatkozni a mások dolgába, az már azt jelenti, hogy öntelt vagyok?

De Polonszkij előadásán a vita során mindenkinél jobban kakaskodtál, vagy tévedek?

Tudod mit, beszélj kevesebbet, a szavak olyanok, mint az egerek ... elfelejtettem oroszul azt a szót, hogy „szétrágnak”.

A szavak olyanok, mint az egerek? Én szeretlek téged, te meg csak beszélsz, beszélsz.

Nem látom, hogy szeretnél.

Bebizonyítsam?

A poharat a szája előtt tartotta, úgy rázta meg a fejét, hogy ne.

Ennyiből áll az egész bátorságod.

Milyen alapon beszélsz te az én bátorságomról, mit tudsz te rólam?

Hasonlítsz a feleségemre. Egy kicsit.

Igazán?

Talán az alakod ... vagy a szemed vágása? ... Egyikőtöknek se hosszú a lába, inkább rövid.

Elmosolyodott, de megitta a konyakot.

Ezt te csak gondolod - mondta -, ebben a ruhában nem látszik jól. De a Filmesek Háza valóban szörnyű, és ugyan honnan kerülnek elő ezek a hosz- szú lábú, üde, nagyon intelligens lányok ... Ez már a háború utáni jólétben felnőtt nemzedék ...

60

Hogy is versenyezhetnĂŠnk velĂźk?

61

Elgondolkoztam, de nem jutott eszembe oroszul a „hamvas” szó.

Nem szeretem őket - mondtam.

Oszvald is azt mondja. Nekem meg tetszenek.

Ki az az Oszvald?

A férjem.

Miért nem szereti őket?

Nem tudom. Nem szereti, és kész. És te miért nem szereted őket?

Nem tudom, de nem szeretem. Különkülön még elviselhetőek, de együtt iszonyúak.

Lem is ír erről, hogy milyen szörnyű egyszerre ezer Mozart.

Ki az a Lem? Nem olvastad? „Ezer Mozart egyszerre szörnyű” - mondja Lem, és ő maga jelentkezik ezeregyediknek. Egyél, kérlek, borzasztóan lefogytál. Amikor megjöttél Jerevánból, szép voltál, de most rossz rád nézni.

Igyunk Lemre.

Máris megártott neked.

Tavaly ősszel elmentünk a barátaimmal Gosa- vankba, el se tudod képzelni, mennyi eperpálinkát megittunk.

Ragyogó őszi nap, a kék gránit Harniban, diófák zúgása és előttünk az egymásra türemlő hegyek; az egyik bazalt oszlopfődarabon kecske ugrál; méltósággal teli diófás kert; gyerekek és madarak dézsmálta szőlőtőkék s néhány, csodával határos módon épen maradt fekete szőlőfürt, az ajtón piros paprikafüzérek - az idő együtt élt az örökkévalósággal, békében és egyetértésben. Lassan a számhoz emeltem a konyakot. Ö is ivott egy keveset, aztán felhajtotta a kávét.

Tehát mit ígértél nekem?

Mit is? . . . Igen, egy üveg orosz vodkát.

61

A szűzföldön az orosz asszonyok sült libát és vodkát ígértek, ha kályhát rakok nekik. És raktál?

Raktam, és a mai napig szeretettel és kissé szomorúan gondolok vissza arra az időre.

Egy borotválatlan, puha arc érintette a fülemet.

Szervusz, Eldar. Üdvözletem, hölgyem. Mit akar ettől az én szerencsétlen barátomtól? Már nem is alszik maga miatt, gondolatban megcsalja a feleségét, és éjszakánként a hűségről ír elbeszéléseket. Átölelte a vállamat: - Kedves, drága barátom - s halkabban: - Te kis hülye - felállított a székről, a terem sarka felé vezetett, gúnyosan és szeretettel nevetett, úgy számolta az ujján: - Behálózta a kis hülyét, ez egy, a férj fiatal, erős legény, ha odacsap, a csontjaid se szeded össze, ez kettő, az angol bőrruhát nem szívesen veti le, ez három, te elveszted a fejed, teljesen elveszted, ő meg azt mondogatja majd, hogy Ingmar Bergman, mivelhogy sznob a lelkem, ez négy, és adj húsz rubelt, ez öt.

Máris részeg vagy?

Nem vagyok.

Hova tetted az ösztöndíjad?

Megadtam az adósságaimat, és tizenöt rubelem maradt.

Tizenöt rubel. Négy napra.

Pezsgőt ittunk, összejöttünk vagy tízen.

De hiszen Polonszkij hívott meg benneteket.

Polonszkij a fizetéséből él.

Az ördög vigye cl őket, legalább ezer rubel van a zsebében mindegyiknek, igyanak, ahogy' akarnak, és fizessenek is, ahogy akarnak.

De hát, Gogi kedves, te nem tudod, hogy ezer rubel kerek summa, azt nem lehet csak úgy felváltani?

62

Mellétünk megint üvegeket beváltani.

Lehet, hogy leközlik a Zakariadzekarikatúrá- mat.

Eldar a fiúkhoz sietett, én meg lassan a helyemre ballagtam. Itt ül a színész, ez a csúnya, nem nélküli lény, de a filmvásznon szép, és a lányok Szov- jetuniószerte szerelmesek belé, ez a nő meg itt fejőnőket játszik, és igazi fejőnő lélekben, külsőben, beszédmodorban, de itt most nem fejőnő, könyörgöm, hanem a szerelem papnője; ezek a lányok a szomszéd irodából jöttek át, hogy az ebédre szánt két rubeljükből megebédeljenek, és közben még a Montmartre-on is legyenek; ennek a nőnek olyan a szeme vágása, hogy a tekintete mindig nyugtalannak látszik, mintha azt hinné, hogy becsapják, de a filmvásznon csak gyönyörű, riadt, nyugtalan szemét látjuk; vajon ne menjek-e mégis oda Armen Varla- movhoz, hogy összevesszek vele, és legalább egyszer odasózzak neki ezért a pimasz szakállért, amit a Nagy Öldöklés évfordulójára növesztett - még csak te hiányoztál, te taknyos . . .

Viktor Ignatyev és Eldar egy percre az asztalunknál időztek. Viktor szomorúan végigmért, és elmenőben megjegyezte; Disznók, ti itt közben a világ legjobb konyakját vedelitek.

Viktort Éva hívta és ültette le az asztalunkhoz.

Azért - mondta sóhajtva -, mert már verekedni akart. A bevert kobakját jóddal kenték volna be, és mindkettőtöket kivágtak volna a tanfolyamról. És Vityka nem utazhatna el Japánba, egészen biztosan nem.

No és?

Hogyhogy no és?

Hát miért olyan érdekes az a Japán?

Jó, jó, ne dühöngj. Tolsztojt megértem, de a tolsztojánusokat nem. Az ember élete egyszeri és 63

1 megismételhetetlen. Az légy, ami vagy, önmagád légy, és ne tolsztojánus. Ide figyelj, mert ez a saját megfogalmazásom: jelentéktelen emberek a nagy emberek eszméivel fegyverkeznek fel, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk, és legalább egy kicsivel nagyobbak legyenek általuk. No milyen? - kérdezte, és a tenyerébe támasztotta az arcát.

Ezerszer hallottam.

Tudod - mondta -, a pontos megfogalmazás mindig ismerősnek tűnik.

De mintha már ezt is hallottam volna valahol, mintha arra is emlékeznék, hogy ki mondta. Éva az arcát a kezébe támasztotta, úgy nézett rám - de hiszen ez Aszmik, ő ül előttem.

Ki akart venni egy cigarettát, de letakartam a dobozt, és ő gondolatban feljogosított, hogy eldöntsem, rágyújthat-e vagy nem .. . Csend volt, hallgattunk, éreztük magunkban a konyakot, és tetszett nekünk a konyak. A konyakkal együtt ő is tetszett nekem, Éva Ozerova, a filmesztétika-aspiráns. És talán én is tetszettem neki. A szomszéd asztalnál egymásra figyelve a háború után született fiúk beszélgettek hangosan. A beszélgetés alapján rájöttem, hogy „A nürnbergi per”-t látták, és azt vitatják most meg.

Könnyen lehet, hogy egyáltalán nem bíznak a rendezőben, s már utanánéztek az anyagnak a könyvtárban. Tetszett nekem, ahogy minden előítélet nélkül, hidegvérrel felvetik és megoldják a problémákat. Éva a cigaretta után nyúlt.

Engedd meg, hogy rágyújtsak.

Csinálj, amit akarsz, a te dolgod.

Igen - mondta Éva kissé szomorúan és elnézően. - Az a régi, jó, naiv realizmus meg a régi, kedves, naiv vélemény: „Mivel az emberi emlékezet véges, a mi nürnbergi perünk figyelmeztetés és tárgyilagos 64

krรณnika ... de egyben anyag is az eljรถ-

65

vendő történészek és politikusok számára . . É á még ezt nevezik filmnek .. .

Ki vigyáz a gyerekedre, Éva?

Miért? Napköziben van, este meg az anyámnál.

Ki szülte azt a gyerekedet, Éva?

Jól van, na. „Arra vagyunk kíváncsiak, van-e Antonioninak anyósa vagy nincs.” Nem áll jól neked ez az excentrikusság, és különben is, a hazug excentrikusságod volt az oka, hogy a Jungvalddal folytatott vitában alulmaradtál.

Mi a jobb, Éva, az egzisztencializmus vagy a gyerek? Az egzisztencializmus nem sír.

Hát te miért hagytad ott a gyerekeidet, és jöttél ide, ezért az egzisztencializmusért talán?

Pontosan szemben ültem vele, és azt mondtam: Én férfi vagyok. Éva nem válaszolt azonnal. Gondolkozott, és a tíz lehetséges válaszból a legszebbet választotta ki: Isten se tudja, mit csinálsz te abban a rémes kollégiumban. Élek magamnak.

Hányas szobában laksz?

A 167-esben.

Mehetnénk már.

Nem iszunk többet?

Nem, gyerünk innen. Én még tudnék inni. Van egy bizonyos határ, s ha addig nem rúg be az ember, akkor már nyugodtan ihat. Éva elmosolyodott, pontosan úgy, mint Aszmik.

Persze, persze, te nem rúgsz be, te hős vagy. - A száját festette. Szép volt a keze, szép volt a kissé bandzsa, mandulavágású szeme. És a sima magas homloka. És a kenderszínű haja. Az örmény nőknek nincs

ilyen homlokuk. Ilyen homloka csak egy orosz nőnek lehet. De most legjobban a keze 65

tetszett. Sötét Ceruzával körülrajzolta a szája vonalát, és elégedetten nézte magát a tükörben. - Egy kicsit segítünk a természetnek, így . . . Most már jó - és a zsebembe dugta a háromrubelest, amit borravalónak hagytam az asztalon ... És az ismerős öröm, vagy inkább riadalom, egy pillanatra elszorította a szívemet.

Aszmik nagyon szereti az olajbogyót: „Kifogyott az olajbogyó, az üzletben meg nincs” - és mint egy kis bolond néz az arcomba. Nem, ez inkább riadalom.

Nem, Aszmik nem festi így a száját.

Maradt valamennyi pénzed?

Mennyit adjak?

Miattad kérdezem.

Ha kell. . . Mondd csak nyugodtan, mennyi kell?

Mondom, hogy miattad kérdezem. Isten tudja, hogy éltek abban a rémes kollégiumban.

A vállamig ér, nem, egy kicsit feljebb, körülbelül az államig. Feszes bőrszoknya van rajta, széles bőröv, szarvasbőr kabátka, barna csizma. Az is ismerős és kedves, ahogy járás közben a kenderszín haja meglebben. A nagydarab nőket lehetetlen szeretni, mert. . . s ebben a pillanatban szerettem volna, borzasztóan szerettem volna kézen fogni, csak a kezét megfogni, és erősen, erősen megszorítani. . .

Tudod mit, Éva ... - Sok mindent szerettem volna neki mondani, valami nagyon határozottat, hogy majdnem olyan legyen, mintha a falhoz szorítanám, de ebben a pillanatban egy grimaszt vágott, és a tekintete elutasítást fejezett ki.

Nem szeretnék még egyszer szerelmes lenni, Éva.

Kibe akarnál beleszeretni?

Beléd.

Szép, de ki engedte meg neked ?

66

En engedtem meg magamnak, és téged is kényszerítclck.

Ne hazudj, unalmas.

Azt hiszem, hogy ez nem hazugság.

Akkor azt mondd meg, hogy most szerelmes vagy?

Bocsáss meg, kérlek.

Ne sértődj meg, légy szíves. Bármit is mondanál most, mindenképpen hazugság lenne.

Tudom, hogy ennyi film, színésznő, lány, étterem és kávéház között, ebben a környezetben lehetetlen igazat mondani. És különben is, nem vagyok rá felkészülve, és azt hiszem, te sem.

Bocsánatot kérek.

De ne sértődj meg.

Nem sértődöm meg.

Majd egyszer benézek már a kollégiumba, hogy éltek ott.

Aha. De ne felejtsd el magaddal hozni a férjedet.

Hiába sértődsz meg, Gevorg. Nos, nem bánom, csókolj meg. Csókolj meg, de úgy, hogy senki se lássa.

Szó se lehet róla.

Eljössz nyolckor a Bergmanra?

Az erdőből nyírfatörzseket és -ágakat hordtak öszsze, bevonszoltak néhány tönköt, és fasorrá változtatták a termet, a lámpára piros rongyot dobtak az lett a tűz. Az új erdő egyik sarkába a magnót rejtették el, mi meg hallgatjuk a régi dalokat a hazáról és az ellenségről. És ez jobb, mint az igazi erdő, mert itt nincsenek muslicák. Itt vagyok én is, és ez is jó, mert mintha itt se lennék. Két szerelmes mindjárt csókolózni kezd ebben a díszletszerű nyírfaligetben, de ez már visszataszító, mert a férfi ko-

6 7

pasz, és nem hiszem, hogy elbűvölte volna a lányt...

Szia, öregem.

Szevasz, öregfiú.

Kellemesek ezek a szőnyegek, és kinn az ablakon túl a puha hó is, kellemesek a márványlépcsők, a száraz cipőd is kellemesen simul a lábadhoz.

A szerelmesekre a nyírfaligetben rá se lehet nézni, mert a lány térde olyan vaskos, mint egy diáklányé, a férfi meg kopasz, és szó sem lehet itt szerelemről, s ez visszataszító. Na, azért legyen benned egy kis becsület, és valld be, hogy a lány egészen jó külsejű, de már más nemzedék, az ilyen korú lányokat az ő korosztályukhoz tartozó fiúknak kell megkapni, és ez az egyetlen igazság, mert minden más alattomos lopástól vagy pimasz rablástól bűzlik.

Hogy vagy, Gevorg?

Köszönöm.

Csak hogy tudd, nagyon elégedett vagyok a forgatókönyveddel. És nemcsak én.

Köszönöm, igazán jólesik.

Majd hétfőn bővebben beszélünk róla. Minden jót. Vajszbergnek bele kell kötnie, ez a kötelessége, de téged ez ne nyugtalanítson.

Köszönöm.

Hétfőn tizenkettőkor itt leszek.

Leülünk, megbeszéljük Vajszberggel együtt.

Egyelőre ennyit, megyek.

Viszontlátásra.

Kellemes ez a békés neonfény, ez a telefon, amely egy kétkopejkás finom csörrenése után a kacskaringós város, Moszkva másik végébe visz, egy tiszta meleg lakásba, ugyanolyan tisztába és melegbe, mint ez, a Filmesek Háza. „Öregem, nem akarod megnézni a Bergmant?” A vécé ragyogó fehér, mint a szállodai ágynemű a legelső napon. És a tulajdon egészséges vesédnek majdnem úgy örülsz, 68

mint egy kezdődő szerelemnek. . . Kellemes a meleg víz, az illatos szappan, a halvány kezed, a neonfény, a törülköző. Neonfény, törülköző, tükör a falon, és néhány korjelző ránc a homlokodon. És jó, hogy nem vagy negyvenéves, és nem vagy huszonöt, hanem pontosan annyi, amennyi: harminc.

Eh, te - magamra kacsintottam, és orron fricskáztam magam a tükörben. - Hát szó, ami szó, jóképű legény vagy .. .

Gyerünk biliárdozni - mosolyogtam magamra.

Kivel játsszunk? - a terem lágy félhomálya nyugodtan magába ölelt.

A fal mellé állított asztalkánál a sakkozók a táblák fölé hajolva töprengtek a következő lépésen, gondolataik szálai a terem csöndjében úszkáltak, nem találták egymást. A futballpálya tisztaságú biliárdasztalokon fehér golyópiramisok csillogtak, a csíkos golyó valamivel odébb némán várakozott, mindjárt megindul, és számítón, hidegen, nyugodtan beleütközik a piramisba. Állát a dákóra támasztva, félig az árnyékban, valaki csüggedten partnerra várt. A katonás rendbe tömörült becsületes dákók tapintatosan titkolt odaadással és magától értetődő szeretettel szolgálataikat ajánlgatták. Soha még kasza nem várta ennyire a kaszást - olyan készségesen, mint egy erős, mint egy meztelen és erős lány. Így kínálja a kecske duzzadó tő- gyét a gidának, így ajánlották éltes szenátoroknak a fiatal rabnőket a római fürdőkben. Ez rövid. Ennek a végéről lement a bőr. Ebben .. . ebben a kelleténél két grammal több az ólom. Ez túl síkos, csúszkálni fog a kezemben. Miután a sorból kiválasztott egy dákót és bekrétázta ráncos bőrét, az illető, azazhogy én, a sakktáblára pillantott: a sötét lovat áldozott, matt vagy valami hasonló lógott a levegőben. Minden szenátor zseniális hadvezér volt, agyafúrt politikus és szigorú törvényhozó, és 69

minden szenátor testét fiirdős rabszolgák százai törölték, gyúrták, paskolták, vízzel öntözték, simogatták, masszírozták, frissítették, illatosították, üde rabnők százai pedig rugalmas ifjú testük ujjongásával ajándékozták meg a szenátort és öregedő testét, s a szenátor teste későn öregedett, politikus elméje mindig hajlékony maradt, hajlékony, mint a kígyó.

Hát akkor rajta, öregem - szólt az illető, illetve én, olyan repeső lelkesedéssel, a partner iránti olyan szeretettel, amely mindig csak a biliárdasztalnál fogott el. - A Bergmanig játszunk, öregem, aki veszít, azaz ön, az fizet.

Kezdje ön, mégpedig a tizennégyessel.

A sarkam elkezdett veszettül viszketni. És hogy lehet ilyeneket mondani: nem szeretem a kövér nőket, nem szeretem a karcsúakat, nem szeretem az iskoláskorú lányokat - hogy lehet méretek szerint osztályozni, az élet már önmagában is kész gyönyörűség. Sarkát úgy nekifeszítette, azaz feszítettem, a padlónak, hogy már fájt, s egy reccsenéssel a lyukba irányítottam a I4~est - a nikkel csaknem szétrepedt, és visszavágta a golyót -, az újra nekiütközött a csíkosnak, és mintegy kényszerből, nehezékként a hálóba akadt. A 8-as is a hálóba került, a 3-as lökte meg, maga a 3-as lassan az asztal közepére gurult, a csíkos pedig a szélre szorult és megállt. A 8-ast ragyogóan ütöttem le, a 14-est közeli rokonomnak éreztem.

A partnerem a kupacba irányította a csíkost. A csíkos szorosan a 10-es mellett beállt a sarokba. A 10est két ütésből lehetett beütni... a 10-es az egyetlen lehetséges módon hullt a lyukba, a csíkos oda került, ahová kellett. Vlagyimir Majakovszkij, aki minden biliárdteremben, mindig győzött, teljes magasságában kiegyenesedve, zavartan és krétapo- rosan szokott távozni. Egy nyesett lökés, és a 6-os

70

mindjárt a középső lyukba kerül. A nyesett lökésre nagyon büszkék vagyunk, de Gevorg Mnacakaujanban valami félelem nőtt, növekedett, nyugtalanította ... A 6-os bement, a partner megdicsérte Gevorgot... Most mit fogunk csinálni? ...

Ami azt illeti, rendes ember a partner ...

A 15-ös jobb helyzetben volt az 1-esnél, de a partner melléfogott. A 15-őst most megcélozni merő képtelenség, de Gevorg épp a 15-őst választotta, s a 15-ös úgy állt be, hogy már csak meg kell érinteni és kész, de a partner megint melléfogott. A 15-ös most rosszul állt be, a csíkos meg középre gurult. Gevorg a 15-ös egyharmadát célozta meg, nagyon alaposan bemérte - „Bravó”, dicsérte meg a partner -, de hogy be is ment, az a puszta véletlennek köszönhető. Ügy gondolta, jó lenne rágyújtani, de az öngyújtója nem volt a zsebében, ma az Aszmik kötötte pulóverben jött órára, nem zakóban, és ezek szerint elvesztette Grajr ajándékát - s közben az öngyújtó a kezében volt: a benzin szaga elrontja a cigaretta ízét, gyufával kell rágyújtani. A 3-as fölényesen és hetykén végiggurult az asztalon, és bement a lyukba. „Magára akár fogadni is lehetne” - mondta a partner, ez dicséret volt, de valami szűkülésre emlékeztető dolog növekedett benne, amitől félt. A Napóleonok töltötték napjaikat biliárdasztalok mellett, te meg, gondolom, nem vagy Napóleon. Hogy belökd a 12-est... a hátsó feleddel... az asztalnak kell támaszkodni... a dákót szintén a hátsó feledhez szorítsd... csavard a nyakad, amennyire tudod, és a bal... bal kezed hüvelykujjához támaszd a dákót... A füst marni kezdte a szemem. A 12-es nem ment be, a falnál pedig ott állt Lia Ozerova.

A partner lökésétől a 12-es kiugrott, leesett a földre, de visszatettük középre, a vonalhoz. Remek.

Nem Lia Ozerova, hanem Éva Ozerova.

7i

A partner míves pontossággal lökött, s az 5-ös egyenesen a lyuk fölött állt meg, jó pár pillanatig vártunk, hogy beleesik-e vagy sem. A partner ellenséges pillantást vetett rám.

Ne féljen, nem lököm be. . . . Ha az ember gyűlöli a hozzá hasonlót. . . Zöld asztal, golyópiramis, s a csíkos, készen arra, hogy szétvesse a piramist, a golyók fehérsége és a posztó zöldje juhkarámra emlékeztet és ugrásra kész tigrisre, amelyik mindjárt szétkergeti a nyájat, s aztán egyenként elpusztítja a birkákat. „Keresett - mondtam magamnak. - Ásatag: a hasonlatok irodalma hazug irodalom. Jó Shakespeare-nek, jó Ovanesz Tumanjannak, jó mindenkinek, aki már csinált valamit, és meghalt. Lehet, hogy nem is csináltak sokat, de legalább meghaltak, legalább most nem kínlódnak. Jó Gogolnak, Tolsztojnak, Avetik Iszahakjannak. Éh, lennél inkább kaszás, kaszálnád a szénát a többi embernek és a teheneknek, ne ismernéd a betűket. Lennél kaszás, és álmodnál a biliárdról.”

Sakkozni szokott, fiatalember?

Elnézést. Megadom magam, ön nyert.

- A dákót az asztalon hagytam, adtam a felírónak egy rubelt, és a kijárathoz mentem; Éva Ozerova ellépett a faltól, és szomorú mosollyal közeledett felém.

Régóta itt vagy?

Mióta a tizennégyest belökted.

A farkas azért tettette magát gyávának, mert azt akarta, hogy kövessem - kövessem valami szakadékig vagy erdőig, én pedig megfordultam, hogy fölemeljem a zsákomat a darával és kenyérrel. A farkas állt, és a helyzeten töprengett, ám furcsa zsákmánya nem hagyott időt a gondolkodásra: távolodott. A farkas akarata 72

ellenére is utána, azaz utánam kullogott, abban bízott, hogy útközben majd csak rájön, mit csináljon tovább. Az illető, azazhogy én, megmegállt - ilyenkor megállt a farkas is; ha megszaporázta lépteit, a farkas is gyorsabban poroszkált. Visszafordult, és megkérdezte: „Mit akarsz tőlem, te dög?” ... A farkas zavartan körülnézett, nem értette, mit mondanak neki. A fiú megigazította a zsákját, és továbbment, most már ügyet sem vetett a farkasra, a farkas meg utánaindult, de inkább útitársként,' a társaság kedvéért. A dombok mellett újra megigazította a zsákját, és azt mondta: „Gyere csak, gyere, a dszehi kutyák már nagyon várnak” - de észrevette, hogy a farkas egy ugrándozó mezeiegeret bámul a havon. A kanyarnál egészen közel kerültek egymáshoz, a farkas teste megfeszült, már-már ugrani készült, ám ekkor óriási zajjal egy sugárhajtású repülőgép húzott el fölöttük, kutyaugatás hangzott fel - s feltűntek a falu hunyorgó fényei. A farkas nem fordult vissza, tűnődött, és tovább jött mellette. De elöl ott volt a kutyaugatástól hangos falu, olyan lágyan burkolózott bele, mint valami sűrű, meleg nemezbe, ott hunyorogtak a fények. És a fiú gúnyosan mosolyogva hívogatta a farkast a faluba. „Na, mit kéreted magad? Gyerünk.”

S az útjaik lassan eltávolodtak egymástól, az övé a faluba vezetett, ezé a bolondé meg az erdőbe, mintha csak a kutyaugatást akarná kikerülni, de aztán, amint beért az erdőbe, a hangtalan lopakodásból vágtába csapott át, a bolond, és inaszakadtából loholt vissza az Ajgetakhoz, ahol dőre elképzelése szerint a kisfiú még mindig ott ül a hóban, és fagyott lábát dörzsölgeti.

73

Dszehig a farkas miatt, utána meg a farkas emléke miatt nem éreztem a fájdalmat a lábamban. A váróterem fényben úszott, jól be volt fűtve. Néhány legény egy sztyepanavani divathölgy rovására tréfálkozott; egy kapitány felesége, nem is feleség, elefánt! fejét a férje térdére hajtva aludt... Valaki, aki nagyon hasonlított apámra, letépett egy csirkecombot, és a kezembe nyomta; kétéves kisfia megsózta a húsdarabot, amit ő kapott, a húst a földre dobta, aztán megsózta az apja kenyerét, majd szétszórva a sót, lemászott a pádról, és ott állt előttem; valakinek az anyja meleg, cirógátó pillantást vetett rám, nagy melle alatt keresztbe fonta a karját, szomorúan nézett, és ekkor robbant a fájdalom - a hússal a számban fetrengtem a pádon, csaknem belepusztultam . . .

De bejött a vonat. „Kitépem a füled, érted? Levágom” - szólt nyugodtan a postakocsi kísérője. „Levághatod, ha fölösleges, de ha nem, akkor minek?”

- „Nem, már látom, a nyelvedből kell levágni, nem a füledet, túl hosszú a nyelved.” ~ „Miért kéne levágni?” - „Tudod, hová másztál be? A postakocsiba. Tudod, hogy ez tilos?” „Szándékosan másztam ide, hogy ellopjam a postádat, legyen otthon olvasnivalóm, egyszerre több zsákkal.” - „Ügy látszik, mégis le kell vágnom a nyelvedből.” - „És hogy fogok akkor vizsgázni?” - „Diák vagy?”

- „Tanítóképzőbe járok.” - „Szóval tanító leszel? Hová való vagy?” - „A falunkba.” „Nyelvelni, azt tudsz. Mit viszel a zsákban?”

- „Egy bivalyt, neked adjam a felét?” „Mindjárt megállítom a vonatot, és kiteszlek a mezőre.” - „Állítsd meg, és tegyél ki.”

Megütött vagy megsimogatott, nem is tudom.

„De fölvágták a nyelvedet. .. Mit mondtál, mi van a zsákban?” - „Nem mindegy az neked?” - „Ha rendes kocsiba szállsz, menynyit adtál volna a kísérőnek?” - „Semeny- nyit.” - „Mit képzelsz, ez az apád kordája?” - „Pontosan, az apámé.” - „Mi van a zsákban?” - „Kenyér. Kenyér, de magamnak hoztam, nem neked.” - „Mindjárt lelöklek a vonatról.” - „Vagy én téged.” - „Gyerünk, gyerünk, ugorj, vagy mindjárt segítek.” - „Ugorj magad.” - Mire Kirovakanba értünk, teljesen kihozott a sodromból.

A kenyér megint sós volt, és mint a homok.

Hogy jobb legyen, Nanarik vizet öntött a tésztába, meg sót tett bele. Már csaknem dühbe gurultam, de eszembe jutott a pofija, ahogy csukott szájjal mosolyog. Ám a kenyeret akkor sem bírtam megenni, amikor már marta a gyomrom az éhség.

Bár meglehet, nem is marta annyira, mert egyremásra pohindzot szórtam a markomba, és azt rágtam. A leninaka- niak már mind megették a maguk kenyerét, a pénzük elfogyott, és a könyvek fölé görnyedve sandán méregették a zsákomat, de ez a kenyér olyan sós volt, hogy szégyelltem kínálni. Az ajtóban Aszmik bájos fejecskéje tűnt fel - azért jött, hogy megkérdezze, hol található az Appennini-félsziget, no meg hogy engem lásson, és gyönyörködjön bennem. De nekem nem volt időm, és nem tudtam, hol van az az átkozott félsziget, így aztán az előadásokon készült jegyzeteimet tanulmányoztam figyelmesen. „Nem is kell!” Aszmik megsértődött és elment, a füle is piros lett a sértődéstől, teljes erejéből bevágta az ajtót, és ettől vastag copfja, amelyet a tövénél szorosra kötött fehér szalagcsokor fogott össze, meg75

lendült és körültekeredett a nyakán, de a kenyér - jaj, a kenyér ehetetlenül sós volt. A hideg víztől megfájdult a torkom. Aszmik anyja forró teát hozott, de nekem nem kellett a teájuk . ..

Vizsgára készültem, mi az ördögnek jöttek a nyakamra. Úgy hírlett, Mamiko- jan, az irodalomtanár meg akar látogatni, felöltöztem, lakatra zártam a szekrényajtót, és elmentem otthonról. Varjak károgtak, az Arev szanatórium tornyai mozogtak a szélben, a hóban feltűnt és újra eltűnt egy nagy narancs vagy alma, a kutyaugatás a távolból jött, mint az emlék, de a lábam körül csakugyan valami kutya forgolódott - bementem a házba. Szed- rak bácsi háza tiszta volt és tágas, a fűtött konyhában főtt étel szaga érződött, de a menye mindig mérges volt, nem emlékszem, hogy valaha is rám mosolygott volna. Melyik utcában is van a kollégiumunk, az Iskola utcában vagy az Építőkében? Üristen . .. Éjszakára a háziak magukhoz vettek. Aszmik apja vizesruhát tett a homlokomra, az anyja sürgött-forgott, fölmelegítette az ebédet. Amikor Jerevánban tanult, egyszer Aszmik apja beteg lett, a háziak lánya gyógyította meg, én pedig megsértettem Aszmikot, borzasztó, Aszmik nem engedte volna, hogy beteg legyek. Aszmik kész orvos. „Szóval sózott halat ettél, és hideg vizet ittál rá? Hát szabad ilyet csinálni? Na, jól van, jól van .. .” A számba erőszakolta az ebédet. „Mintha a gyermekem lennél, mindjárt megverlek, egyél!” Rákényszerített, hogy lenyeljem a könnyeimet, a forró ebédet, az átkozott gorii- bócot a torkomban, a sértést.

Reggel elment, ügyeletbe ment, én meg fölkeltem, beosontam n szobámba, és a magam ágyába feküdtem.

- Hoztam neked teát. Citromosat.

- Senki sem kérte, hogy citromot is tegyél bele.

- Inkább citrom nélkül innád?

- Citrom nélkül sem kérte senki.

- Ezt nevezem!

- Menj innen!

- Nem megyek!

- Azt mondtam, hogy tűnj el!

Aszmik apja is megjött a munkából.

- Ejnye, vejem, beteg vejcm, nincs kivel innom, hallod, gyere, igyunk meg egy pohárkával. És hogy ne szégyenkezzem, hogy nyugodt lélekkel üljek le velük ebédelni, kivett a szekrényemből egy kenyeret. Istenem, az az út a szobámból hozzájuk, és a kenyerem az ő asztalukon, és... Lassan, komótosan fölhajtotta a vodkát, kinyújtotta a kezét, tört a kenyérből, megszagolta, és enni kezdte. Rám kacsintott: - Igyál.

A felesége is megkóstolta a kenyeremet: - Jaj, micsoda anya ... Ha nekem lenne egy fiam, aki. ..

- Hallgass - szólt rá a férje. - Nem rád tartozik, nagyon jó kenyér.

Régóta itt vagy?

Mióta a tizennégyest belökted.

Egyszóval festőművésznő . . .

Kicsoda?

Várj, ne szólj közbe.

Megiszunk egy kávét?

Mindjárt.. . Festőművész, lehet, hogyan nagyon tehetséges, ősz van, és olajfesték illata veszi körül. A férje rendes fiú, mondjuk mérnök.

A férj kolbászos szendviccsel eteti, kávét főz neki, de mérnök, vagyis más a foglalkozása. Ö meg olyan igazi erős nő, úgy tud dolgozni, mint a bivaly.

Minden barátja festő, a festők rendes emberek. Éva, nekem tetszenek. Neked vannak festő ismerőseid?

Képzőművészetit végeztem.

Remek. Képzeld, hogy te vagy az illető. Tehát a nő fest, fest, fest - nem tetszik.

Lekaparja az egészet. Nem, nem fésülködött, éhes - újrafesti. A férj úgy gondolja, a kép már jó. „Tessék?” - mondja tűnődve a férj. „A kép kész” - mondja a férj. És kéri: „Menjünk, szellőztessük ki a fejünket, ha akarod, egy étterembe is elmehetünk.” - „Ne zavarj” mondja a nő, és fest, fest, fest... A legfontosabb jól sikerült, mondjuk egy fekvő nőalak . . . nyugalom ... a falon legyen egy ugró tigris, vagy mondjuk egy fa az ablaknál, vagy egy „Keresztrefeszítés”-vázlat a falon, esetleg egy szőnyeg mintázata, dámszarvas, madár, gyümölcs, halálos vágyakozás a nyugalom vagy akár a halai után. És az asszony csak fest, fest. . . Ekkor megérkezik egy barátja, szintén festő: „Mit csinálsz, te lány? . . . Látom, jó dolgot. . . Szedd csak le innen ezt a fekete foltot. És az ablak, nem kellene inkább becsukni? Csukd be, nézzük meg, mi lesz belőle. Hát ez meg mi itt a falon? Nem tudom, a tigris nekem nem tetszik, hát neked?

Krisztus? Nem tudom ...” A férj feláll, elmegy otthonról, ez a két őrült meg hol kérdez valamit, hol az egyik színt próbálják ki, hol a másikat, összekenik magukat, kimerülnek.

Megjön a férj - a kép kész vagy majdnem kész, ők meg a díványon fekszenek, és nem értik a férj zavarát és dühét. Valami más világból nézik. Ki ez, mit akar, mi történt, miről van szó? ... És tovább?

7 8

Kész. Vége. Nem értik, miért kiabál, kivel kiabál, kivel kiabál . . . Ügy gondolod, ez jó?

Nekem tetszik. Biztosan rosszul mondtam cl, valami elsikkadt belőle.

Nem tudom - mondta az asszony. - Te ezt érdekesnek találod?

Nekem tetszett, kár volt elmondanom. Örültem, hogy lejöttél a biliárdszobába, eszembe jutott, és elmondtam.

De mi végre kellett megírnod, mi ellen, mi mellett, milyen célt tűztél magad elé? Mit javasolsz? - Táskáját az asztalra tette, hátradőlt a fotelban, keresztbe tette a lábát, és várt, hogy tüzet adjak, rágyújtott, fölvetette a fejét, a szemét lehunyta. - A célod? És hirtelen az egész napot olyan üresnek éreztem: a biliárd, a vég nélküli fecsegés, a tokhal, a konyak, Antonioni, a fiúk higgadt józansága, ezek a festők, mind-mind olyan üresnek, élettelennek és fölöslegesnek tűnt hirtelen; magamtól is megundorodtam. Mikor kasza volt a kezemben, kaszáltam, egy hektárért tizennégy rubelt fizettek, a tüdőm majd kiszakadt, a kuka Mehak a sarkamat érte egy perc, és belevág aztán megállt, és gurguláz- va nevetett, hogy megijesztette a városit. De mikor látták, hogy már beleszakadok, hogy még egy kicsi és egyszerűen felfordulok, elküldték a hegy túlsó oldalára, hogy hozzak forrásvizet - ez volt a pihenőm. A közös pihenő pedig az volt, amikor leültünk ebédelni. A nap lágyan sütött, a hórihorgas Szpandar a kuka Mehak gurgulázó nevetése közepette merész csípőket és melleket rajzolt a levegőbe, de ez azt jelentette, hogy mikor jóllaktunk, elfelejtettünk felállni és megfenni a kaszát, hogy kaszáljunk, kaszáljunk, kaszáljunk a végtelenségig, kaszáljuk a füvet.

79

Szereted őket, ezt a festőnőt, a festőt meg a férjét? - kérdezte, és sima, gömbölyű volt a nyaka, és sima térdéről felcsúszott a szoknya.

Senkit sem szeretek. Hát mi vagyok én, hogy szeressek vagy gyűlöljek, betűfaló vagyok, papírfaló, itt maradsz? És te elmész? Hát tudod mit, szeretheted vagy gyűlölheted őket, mindegy, végül is az igazi művészek nem éreznek szeretetet vagy gyűlöletet a hőseik iránt, de valamilyen írói szándékra szükség van, a távlati célról már nem is beszélve.

Mit akarsz mondani? Hogy festőnőnek ne legyen mérnök férje, a művész időben siessen kollégája segítségére, a művésznek ne legyen családja, hogy a család ne zavarja az alkotó munkát - ezt?

Nevetséges. Hát ősz van, tegyük fel: Jerevánban van ősz, no és? Miközben a művészet nevében az anyaggal kínlódnak, a festő és a festőnő hasonulnak egymáshoz? Hát csak hasonuljanak, és akkor mi van? Miféle cél ez?

Akkor is megírom, Éva, és jó novella lesz. írjad, a te dolgod, de így nem lesz író belőled. Vagyis lehet, hogy lesz, de nem modern, nem mai. írd meg.

A ruhatárban Vaiszberggel találkoztunk. Míg a bundáját gombolta és fejébe húzta füles szőrmesapkáját, leereszkedően rám mosolygott: Gondolkoztál a szavaimon, Mnacakanjan?

Gondolkoztam, Leonyid Mihajlovics. És kigondoltam valamit.

Nos? Egy jó címet az ön következő filmje számára.

Hadd halljuk! „A lövöldözés az SS páncélszekrényéből jött.”

Tiszta szívből elnevette magát.

8 0

- Jó - dicsért meg, és újra fölnevetett. - És miért ne csinálhatnánk egy ilyen filmet? Ö, te lókötő! jó cím, nem igaz, Éva? Bűn lenne, ha nem

8 1

használnánk tel. „A lövöldözés az SS páncélszekrényéből jött”, ki-ttt-tű-nő. Hanem az előző tanfolyamon részt vevő örmény jobban ivott, Gevorg. Ne dolgozz éjszaka, árt az egészségnek. Sikerült begombolnia a kabátját. - Én is találtam valamit neked: ötletcsere, hogy úgy mondjam. Az üde, dundi Anait, a frissen végzett orvos, a hegyekbe megy dolgozni, a pásztorok közé - az örmények szeretik az ilyen kis töltöttgalambokat, nem?

Szerelem vagy szerelmi kaland, amelyik jobban megfelel a nemzeti önérzetednek, szerelem vagy kaland Anait és az egyik pásztor között.

Ki ez az Anait?

Valamelyik pásztornak a lánya, vagy ami még jobb: városi lány, szép városi lány, mély nemzeti öntudattal. Mi pedig ily módon kivédtünk minden támadást. A szerelem ellen egy szava sem lesz senkinek. Plusz: a városi lány önként vállalta a falusi munkát. Orvosi egyetemet végzett, a film vele kezdődik, a pásztorok között dolgozik. Szerelem, féltékenység, meztelen női test, késpenge villanása, kibékülés. így a falu szempontjából is megfelel, a nézőknek is jó lesz, a többi meg legyen úgy, ahogy a forgatókönyvedben van, de kiélezett konfliktus nélkül, ez magától értetődik. Rég kaptál levelet otthonról? Hogy vannak a gyerekek, nincsenek anyagi nehézségeitek?

Köszönöm, Leonyid Mihajlovics, otthon minden rendben van, a gyerekek egészségesek. Egy kis gondolkodási időt kérek, nem mondhatok egyből igent.

Tessék csak. Te vagy az utolsó narodnyikom. Neveld meg, Éva. Anyai gondjaidra bízom.

Ezek a célzások nem tetszettek.

Igen - mondtam -, falusi lázadó vagyok, és csupáncsak falusi lázadó, nem

kĂśnyvmoly, paraszt vagyok, mĂŠg tiszta szerencse!

SĂ­

De Polonszkij előadásának második feléről megléptél, te falusi lázadó, ami kétségkívül szintén szerencse. Csakhogy ez nem főiskola, hanem olyan intézmény, ahol az igazolatlan távolmaradást büntetjük. Egy rubel a büntetés, te is tudod.

Nem léptem meg, Leonyid Mihajlovics, hanem visszavonultam, és az ön szavain elmélkedtem.

Mi ketten, Mnacakanjan, nagyon agyafúrtak vagyunk, rendkívül agyafúrtak. Éva, csiszold a nyelvtudását is! - Odakacsintott: - Éva okos kislány, dugjátok össze a fejeteket, hogy mit lehet csinálni. A forgatókönyvre gondolok, természetesen, csakis a forgatókönyvre. - Megint rám kacsintott, és elment.

Mint váratlan közelség, mint a bormámor hulláma, mint a lelencnek ajándékozott mosoly, egy másodpercre a kezembe simult a bundácskája, a bunda magába fogadta, mint az ágy, éreztem az áldozati bárány vérének ízét és ennek az asszonynak a testét, könnyű, erős és szoborszerű ... szoborszerű ... de beleszédültem az áldozati bárány képébe ... gránitszentély, délvidéki ősz, préselik a szőlőt, napbarnítottá ifjak, könnyűek, húrként megfeszülő paripák, a kés kemény pengéje. Egy pillanat múlva a bun- dácska megint közönséges irha volt, az asszony pedig Ozerova aspiránsnő, durva nagykabátomba bújtam, és „az áldozati bárány vérének meleg íze” szavakat ismételgettem. Üdv, öregem!

Szevasz.

Van jegyed az Andronnyikovra?

Miről fog beszélni? „Ki volt az Álarcosbál Zvjozdics hercege?”

Nincs.

Szerezzek? Én vagyok Zvjozdics herceg, köszönöm.

Képzeld, Éva, az ókori örményeknek volt egy Anait is82

termőnek szentelt pogány szentélyük, a lányok odaadták magukat benne a fiúknak, a templomban, cl tudod képzelni?

Olvastam valami ilyesmit.

Engelsnél „A család, a magántulajdon . . bán van róla szó. Őszi napsütés, szőlő, kés, a ló ott vár, napbarnította ifjak . . .

A cél - szólt.

A cél? Mindjárt. - Szép volt, és itt állt mellettem, mind a ketten olyan nagyon okosak voltunk, felhajtottam a kabátom gallérját, el kellett döntenem, mi a célom, és ne felejtsek el Aszmiknak táviratozni, éljen a civilizáció, amely megszabadított a bocskortól, és cipőt adott helyette . . . mindez igaz, de mennyivel tökéletesebb, mennyivel elmélyültebb és tehetségesebb ez a Jungvald-Zuszev, festő és költő, színész, prózaíró, biztos jövőjű rendező, akinek szép homloka mögött tülekednek a gondolatok, és olyan zseniális gondolatok tülekednek a szép homloka mögött, hogy nem állta tovább a nyomásukat, itt helyben, a ruhatárban nekiesett az írógépének, és a gondolatok boldogan világra jöttek, olyan váratlan sietséggel, hogy szegény fiúnak még levetkőzni sem volt ideje, a kabátját leadni a ruhatárosnőnek, még a cigarettáját sem gyújthatta meg, csak hogy papírra vethesse legalább a morzsákat, kabát a vállán, a cigaretta a szájában, mellette ott a lány, a kabátja nem csúszik le a válláról, a cigaretta nem füstöl, a lány sem harangoz a lábával, nehogy zavarja. Megtorpantam, s csak később, mikor már az utcán voltunk, jöttem rá, hogy a ruhatárban, mikor megtorpantam, elkáromkodtam magam: „Szuka! Szuka és kurafi!” Megtorpantam, káromkodtam és továbbmentem, és a lépéseim ezt kopogták: „Olyan szép . . . olyan mélyenszántó . . . olyan

tehetséges ... a kabátja olyan jó. .. olyan Jungvald, majdnem Ingmar.. . majdnem Dosztovjevszkij . . .

83

Nem baj, Zuszev, akkor sem lesz belőled semmi... ne sértődj meg, de úgysem lesz belőled semmi.”

Cigarettával a szájában újra a gép fölé hajolt, A tükörben szembe mentünk önmagunkkal, a ruhatár mélyén ott maradt, múlttá vált a Zuszev-epizód, és a friss energia pusztításának újabb órája vette kezdetét.

Hány óra? - kérdezte Éva. Öt.

Még van három óránk.

Meddig?

A Bergmanig.

Elmész?

Feltétlenül.

Megtörténhet, hogy mégsem?

Nem, biztos, hogy elmegyek. Te mit fogsz most csinálni?

Semmit, fel kell adnom Jerevánba egy táviratot.

Kellemes, enyhe tél volt, ezen a télen csak azért esett a hó, hogy a szempillánkra ereszkedjen, azért fagyott, hogy egymásba karoljunk, a házmesterek azért voltak, hogy nekünk söpörjenek utat a hóban, a szánk, hogy beszéljen, beszéljen, egyre csak beszéljen.

Egy idősebb ember, egy öregember elcsúszott a jégen, elesett. A tejesüveg eltörött, a narancs egy kocsi alá gurult. Az öreg kínlódva föltápászko- dott: aszott térde meg a kemény jég nem valami szerencsésen koccant össze. Hány autó ment arra, és a narancs épen maradt. Átcikáztam egy dömper előtt, mely párát és füstöt lövellt, lábheggyel megpöccintettem a narancsot, fölvettem, és odaadtam az öregnek. Hanem a tejesüveg, az eltörött. És megnyugtató volt arra gondolni, hogy nem vagyunk öregek, hogy egy üveg tej nekünk semmi, hogy a taxi zöld fényét gyorsan, szinte minden nehézség nélkül meglátjuk, hogy a tél kellős közepén a met84

rólejárat előtt forró pirogot árulnak. Azt mondhatjuk magunknak, hogy már megéheztünk, azonkívül a pirogban van valami népies, amikor a pirogot esz- szük az utcán, valami könnyed öröm fog el bennünket, a pirog ránk néz, mi pedig naivan és őszintén nyeljük.

Bementünk a postára, hogy föladjuk a táviratot, aztán kijöjjünk, s szabad, független és gondtalan emberek módjára pirogot együnk.

Kinek táviratozol?

Mielőtt válaszoltam volna, a szemébe néztem: - A feleségemnek. A saját feleségemnek. - Féltékenységet vagy bánatot szerettem volna látni a szemében, nagyon akartam, hogy itt ő legyen belém szerelmes, Jerevánban pedig Aszmik ... Fogtam egy űrlapot, elővettem a toliamat, és végiggondoltam a szöveget: „Minden rendben küldj száz rubelt csókollak.”

Hány hibáig adsz jelest?

Add ide, majd én megírom.

Diktálni kezdtem: „Aszmik Mnacakanjan. Minden rendben . ..”

A szájában rágógumi volt. Rágógumival a szájában visszakérdezte: - Aszmik? - és várt. És a szája szép volt. Megfogtam a kezét, és vezettem a tollát: „Aszmik”. Tovább már diktáltam: „Mnacakanjan.

Minden rendben. Küldj száz rubelt.” Míg a kezét vezettem, és utána is olyan volt, mintha az enyém lenne, és ez gyalázatosán jólesett. „Aszmik Mnacakanjan. Minden rendben küldj száz rubelt csók Gevorg.”

A távirat nem tetszett. Undorító volt.

Kész?

Nem túl száraz? „Aszmik Mnacakanjan. Minden rendben küldj száz rubelt csók Gevorg.” Mit akarsz még egy táv- i rattól?

Semmit. De mégis tegyünk hozzá valamit. Add, majd írom. Vagy írd te.

Mit? „A novella jól halad két hét múlva küldöm olvasd el csókold meg a gyerekeket.”

Miféle novella? - kérdezte Éva.

Feladtuk a táviratot: „ A s z m i k M n a c a kan j a n. A novella jól halad két hét múlva küldöm minden rendben küld) száz rubelt csókollak csók o l d m e g a g y e r e k e k e t G e v o r g Mnacakanjan. ” Kifizettük a táviratot, felhajtottuk a gallérunkat, és kimentünk az utcára.

Miféle novelláról írtál?

Két szóban elmondtam, ő rágta a rágógumit és nézett, a szeme szép volt, a tekintete figyelemmel teli.

Belekaroltam.

Hátha tetszeni fog, figyelj csak. Egy öregnek meghalt a felesége. A makkegészséges ember a temetőben az emberek színe előtt megesküdött, megesküdött a halott feleségének, a legigazabb hívők módjára megesküdött, hogy nem hagyja egyedül abban a hideg, kietlen országban, hogy néhány nap múlva utánamegy, tűrjön pár napot, tűrjön egy kicsit, és bocsásson meg a késedelemért. És az öreg koplalni kezdett, s az embereknek azt felelte: „Mit ér az ökör, ha elpusztult a társa? Az ökör csak szomorkodik, nézgelődik szerteszét, és . .

Nem tudom, hogy mondják oroszul, hogy „bőg”, Éva nem segített, nem szólt közbe, kénytelen voltam utánozni, hogyan bőg az ökör. A tekintete átmelegedett, elevenné vált. „Rosszabbak vagyunk akármelyik ökörnél, azt mondod?” Az öreg pár nap alatt összeaszott, lefeküdt és meghalt - érted? -, lefeküdt és meghalt .. . Szép kertje volt. Ott keringett az almafák,

86

napraforgók, méhkasok között, és nem evett semmit, mint aki haragszik a háziakra, úgy tett, mintha haragudna, hogy ne beszélhessék rá az evésre . . .

Kezem jól átmelegedett a karja alatt, a fejünk majdnem összeért, a haja időnként az államat érintette, a tekintete szeretetet fejezett ki - szeretetet meg valami csúfondáros, iróniával vegyes melegséget.

Ki az az Aszmik Mnacakanjan? kérdezte.

Ki volna? A feleségem . .. Rendes nő . .. a gyermekeim anyja ... nem nagyon modern, de nagyon jó anya. Éva, az öregember története butaság?

Toporogva ettük a húsospirogot ott, ahol vettük, az utcán. A konyak, tokhal és egyéb éttermi ínyencségek után némi leereszkedéssel ettük, mintegy megbocsátva a pirognak, hogy csak pirog.

Te futballoztál valamikor?

Egy keveset. Miért?

Eszembe jutott, hogy rúgtad ki a kerekek alól a narancsot. Mit is akartam mondani? Ja, a festőd, a festőnőd meg a férje rendes emberek, lehet őket szeretni. - Megtörülte a szája sarkát. De a leiadat, találj ki valami feladatot, és ezekkel az emberekkel oldd meg.

Elakadt a lélegzetem, mert túl gyorsan ettem. A szívem is akadozva vert. Nem válaszoltam, szédültem.

A művészeknek nehezebb lett a sorsa, a helyzetük jóval bonyolultabbá vált - mondta. - Ha a ,,festőnő-férj-ősz” témából, ebből a témából Bunyin írt volna novellát, az jó novella lett volna. A modern művészet már nem érheti be ennyivel. Ha változik a kor tartalma, változnia kell a művészet tartalmának is. Nálunk bírálják a formát, holott fölösleges, mert ha elfogadjuk az új kor új tartalmát, nem vethetjük el az új formát sem, mivel 87

a forma - élénkült fel - a tartalom kifejezésének eszköze: az új tartalom új formát követel. A forma pedig az új tartalomra bejelentett igény. Akik elvetik a formát, a tartalom bajnokainak tüntetik fel magukat, de tulajdonképpen önmagukkal kerülnek ellentmondásba, minthogy a forma a tartalom burka, de ez nem jelenti - felsóhajtott -, ez nem jelenti azt, hogy a forma mint olyan nem önálló jelenség, ideje lenne már a forma formájáról beszélni. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de még a forma formájának a formájáról is beszélhetnénk, mert a forma a tartalomtól független saját tartalommal rendelkezik.

Ide figyelj, ez rád vonatkozik, a falu nem az a pont, ahol a huszadik század erővonalai metszik egymást. A falusi téma nem a huszadik század irodalma. Ez a te öregembered naivitás. Olvastad Salinger novelláit?

Biztos elkerülte a figyelmedet, különben nem írnál holmi öregemberről, aki nem eszik. A novella címe: „Szemem zöld, és csacska a szám.” A fiatalasszony egy öregembernél tölti az éjszakát, a férje és az öreg telefonon beszélgetnek, az egész novella ez a beszélgetés, a fiatalember a feleségéről érdeklődik az öregtől, de tudja, hogy felesége az öregnél van, az öreg is tudja, hogy a férj tudja, hogy a felesége nála van, a férj is tudja, hogy az öreg tudja, hogy ő tudja, hogy a felesége az öregnél van, és ezért az öreg haragszik, és azt mondja az asszonynak, jó lenne, ha nem fészke- lődne, hanem nyugton ülne a helyén. A fiatalasz- szony azért hajolt le, hogy fölvegye az öreg cigarettáját. Hát ez a huszadik század, kiélezett, remekül kigondolt és egyidejűleg a gorombaságig őszinte. A telefonbeszélgetés látszólag csak külső burok, de micsoda kolosszális tartalma van ennek a buroknak : először is az egész novella egy dialógus ilyen a forma és a forma önálló tartalma a maga részéről, cs a formában létrejön a forma, vagyis a forma for-

8 8

mája, így eljuthatunk a forma formája formájának a formájáig.

Egy taxi jött szembe.

Hogy rohadjon meg a forma formája formájának a formája!

Rohadjon. Gyerünk kávézni.

Hol laksz?

Otthon nem szoktunk kávézni.

Szerintem jó lenne, ha békén hagynád ezeket a festőket meg az öreget is, bár ebben a festőkről szóló sztoriban még van valami. Én a kollégiumba megyek.

Nem jössz a Bergmanra?

Nincs az a hatalom. Szóval hol laksz?

Inkább a Filmesek Házáig vigyél el.

Még ki tudtam préselni magamból pár tétova szót és mozdulatot, de ezzel már erőszakot tettem magamon. A térdére tettem a kezem, és erősen megszorítottam. Kellemetlen volt a merev nylonharisnyát tapintani, de nem rántottam vissza a kezem, még erősebben megszorítottam a térdét.

Ide figyelj - mondtam. - Még egy történet. Az utolsó. - Nagyon udvariasan hallgatott, a lehé- tő legudvariasabb figyelemmel és a legudvariasabb kétkedéssel. És nem tolta el a kezemet. - Tehát a következő.

Nyomozó és vádlott. A nyomozó nő, egyenruhát visel, a tekintete hideg és nyugodt, nincs benne semmi nőies. Szép asszony, de mintha nem is nő lenne. A vádlott férfi, szakmájának komoly szakértője. Fölkerült Moszkvába, akadémikus lett. A nő nyomozó alezredes. Azt mondja a férfinak, hogy ellenséges elemekkel állt kapcsolatban stb. stb. stb. A férfi elneveti magát, és közelebb húzódik hozzá. Az asszony azt mondja, hogy ... A férfi még közelebb ül.

Hőség van, a ventillátor semmit sem ér. A nyomozó azt mondja, hogy ... a férfi a nő hajára teszi a kezét, kiveszi a szájából a ciga

89

rettát, és csókolj a, csókolja hosszan cs erősen, nem hagyja szóhoz jutni. A szobában csend van, nyílik az ajtó, az emberek benéznek, hogy mi történt; az történt, aminek már rég meg kellett volna történnie ezzel az asszonnyal, akiben megszűnt, meghalt a nő - a nyomozó újra nő lett.

A vezető hátranézett és rám mosolygott, Éva eltolta a kezem, és azt mondta: A legközönségesebb, a leghétköznapibb történet. Semmi mélysége.

Azt képzeled, hogy ez az egzisztencializmus, holott ez banális és mindennapi.

Ezért vagy te esztéta, én meg, ha igaz, író leszek. És egyáltalán nem közönséges, hanem megható történet, az anyaság kiapadó és újraéledő érzéséről, ha úgy tetszik, nagyon is megható. Ami pedig a huszadik századot illeti, hát köpök rá, erre a te huszadik századodra. Soha egyetlen írónak sem volt fogalma arról, mi a század, és később minden művészettörténész és teoretikus az író művei alapján ítélte meg, milyen is volt az a század, és milyen volt az irodalma. Felfogtad?

Gyerünk a Bergmanra, mit akarsz a kollégiumban egyedül?

Lefekszem aludni. Ö, te lusta - nézett rám kedvesen.

Ne haragudj. Ha akarod, menjünk együtt a kollégiumba, török kávét iszunk, és a forma formája formájának a formájáról fogunk beszélgetni. Ó, te buta - nevetett, de csak a szájával: a nevetéstől ráncos lesz a bőre, és Éva még mindig reménykedett, hogy egyszer filmezni fog. - Egyszóval Vajszberggel együtt én is elutasítom a forgató- könyvedet.

Egészen más megfontolások alapján, de elutasítom.

9 0

Viszontlรกtรกsra. Ez engem egyรกltalรกn nem zavar.

9 1

Hadd csókoljalak meg. Ne búsulj.

Viszontlátás t-a.

Egy egész rövid ideig, egy pillanatig mégiscsak utánanéztem, és a bundája, a lába, a járása, minden nagyon közeli, nagyon kedves volt számomra.

Bizonyára szűkösen élnek a férjével: egy aspiráns ösztöndíj és egy kezdő hivatalnok fizetése. Biztosan társbérletben laknak, egy szobában - az előszobában idegen holmikba ütköznek, a konyhában idegen ebédek fortyognak, főnek, és idegesítik az embert.

Erejükön felül öltözködnek. Ha valami történne a bundájával, a vékony tavaszi kabátját venné fel. Ha egy nőnek mindössze egy alkalmi ruhája van . . .

Jó nő - szólt a taxis.

Aztán folytatta: Ha már költött rá, kár volt elengedni - és felsóhajtott: - Hiába, ez az élet. És az a történet á nyomozónőről - krákogott -, az igaz, vagy csak úgy kitalálta?

Nem, megtörtént.

Maga grúz, vagy . . . Örmény vagyok.

Azt beszélik, az örmény nők szigorúak, nem engedik magukhoz közel az embert.

Ha egyszer nem engedik, honnan lesznek a gyerekek?

Meg akarod írni ezt a történetet?

Nem tudom, majd meglátom.

Ha még nem írtad meg, ne is írd, szerintem fölösleges időpocsékolás.

Miért?

Nincs benne semmi tanulságos, amiről példát lehetne venni, úgysem nyomtatják ki. Hanem ide figyelj, majd én mesélek neked . . .

A lift nem volt lenn, megnyomtam a gombot, és vártam. Lusta voltam gyalog fölmenni. (,,Ó, te lusta.”)

Halk csikorgással jött a lift, vártam, és vala

hol - vagy közelembcn, vagy bennem - fel-íelvil- lant egy kis láthatatlan fény. Pontosan úgy, mint amikor a lányommal bújócskázom, és ő a legtitkosabb rejtekhelyről, az anyja háta mögül nyitott szájjal, lélegzet-visszafojtva néz rám. A lift ereszkedett lefelé, a kapusnéni újságot olvasott, előtte az asztal a levelekkel, a falon hatalmas óra. A száz levél közül magától kivált Aszmik levele. „A kiskutyánk, istenem, milyen aranyos az új kutyánk, te még nem is tudod, hogy milyen aranyos a kutyánk.” Majd a szobámban bontom fel a levelet, bezárkózom és felbontom. A lift még mindig nyikorog, és jön lefelé, a leveles asztal tovább suttogott, hogy valami kellemeset tartogat a számomra. Azt mondtam magamnak, hogy ezt az érzést Aszmik levele sugallja, és az asztal telepatikus jelzései mindjárt véget érnek. Rubik két hétre Egyiptomba utazott, Grajr nem szokott írni, a filmstúdió géppel írt figyelmeztetései nem hatnak rám ilyen telepatikusán. Mirbabajev, John Okúba, Guramisvili, Elma- novics, Szaka - rég nem láttam Szakát, biztos megint a ladyjéhez utazott -, Ivanov, Ivanov, Ivanov, Vaszjukov, Szaakjan, Germán, Bondarenko, Ma- karov („Fiamnak, Viktor Makarovnak . .. édesanyáddal együtt kívánjuk neked, Vitya ...”), Al- josa Alekszejev, Sztrokopitov, Belokurov, Bezrucs- ko Tolja, Bezrucsko Anatolij, Mnacakanjan G. A. Ez én vagyok. A, azaz Akop, vagyis Akopovics. Bizonytalan léptek, elfáradt, halálosan fáradt, de csak akkor fekszik le, ha végzett a munkával, a munkának soha sincs vége, hát aztán, a munkába még senki sem halt bele. Mindig borotválatlan, szégyenlősen mosolyog, és miközben elönt a verejték, ráébredek, hogy minden ígéreted csak üres szó. Mnacakanjan G. A. Alig ismertél magadra, a postás kézírása alapján. Az írás csomagról értesít.

9 2

MNACAKANJAN GEVORG AK. MOSZKVA I345 USZPENSZKIJ UTCA 150/11. 167. SZOBA Feladó: AKOP MNACAKANJAN CMAKUT FALU KIROVAKAN ÖRMÉNY SZSZK Megnyálazta a tintaceruzát, majd némi töprengés után újra megnyálazta, és íráshoz látott. A nyelve pettyes lett a tintaceruzától. Megemeltem a láda tetejét - almaillat csapott az arcomba -, és visszaengedtem a láda tetejét. Ráírta a címet, hóna alá fogta a dobozt, és bizonytalan léptekkel elindult Ovit faluba a postára, csak el ne felejtsen igazolást kérni az oviti kórházban, hogy október hó 5-től 27-ig az oviti kórházban feküdt radiculitisz- szel... Ö, ananász - ragyogott rám John Okúba. Éva ruhájában, olyan hajjal, mint az Éváé, egy Évánál valamivel magasabb nő jött fel velünk a liften. A néger keze a vállán nyugodott. A lány egykedvűen nézett rám.

Igen, ananász - mondtam.

Illat! A-ro-ma! Jó! - nevetett a néger.

Kérsz?

Kérek.

Nagyon kérsz?

Kérek.

Nem adok.

Nagyon kedves vagy - nevetett.

Egy hektár lekaszálása tizennégy rubel húsz. Ha éjjel nem esett harmat, fejenként háromezer métert kaszáltunk le egy nap alatt. Ha volt harmat, akkor négyezret. Az ebédet kihozták, az árát pedig levonták a végén. Napi két rubel hetven maradt meg. Kétszer vagy há93

romszor húst is hoztak, a hús jóízű volt, a húslevesről nem is beszélve, hallatlanul jól, mesésen jól esett, de aztán a húst városi áron vonták le. A legjobb az volt, ha éhgyomorral kaszáltunk, bár mi lehetett benne a jó? Senki sem kérte, hogy húst adj, mondtuk a raktárvezetőnek, kenyér és sajt, ez minden, amire szükségünk van. És akkor napi három rubel ötven maradna fejenként, vagyis százöt rubel tisztán az egész munka után. És kitaláltunk egy fortélyt: éjszakánként kaszáltunk, a legharmatosabb időben. Nappal meg aludtunk, így több jön ki. Az időtlen, álmos végtelenségben kaszáltunk, ott a Tejút, a Nagymedve, a Mérleg. És mint a mesében, úgy illatozott a kenyerünk, és mintha nem is te, valaki más húzná a kaszát, más izzadna, és mást szikkasztana a nap. A hangok az éjszakában tompán hangzottak, és fiatalabbik nagybátyám, Ovik, megállt mellettem, várakozóan nézett rám és szemrehányóan: „Vuej . .. fend meg a kaszát ... add, majd én megcsinálom^, és megfente a kaszámat. „Ama, ama, ama” nevetett, és tiltakozott a hátam mögött a kuka Me- hak, mint aki azt mondja, mi is emberek vagyunk, mi is kaszások vagyunk, a mi kaszánk is rosszul húz - és már az ő kaszája sikoltott a fenőkő alatt. „Szerencsétlen” - szánakozott a nagybátyám. „Vu-u-u-u” - bődült fel a kaszáló túlsó végén bika módjára a hórihorgas Szpandar. „Sá-á-á-tán” - fordultam felé. Én lent kaszáltam, s ahogy lassan emelkedtem, úgy ingadozott, mozdult el a hold és a csillagkoszorú is a telihold fényében, csodálatosan súlytalanul ingadoztak. Hajnalra szerelmünkből széna lett megrendelőink jószága számára, tizennégy rubel húsz kopejka lett belőle,

ragacsos kenyér meg száraz sajt. „Vuej csodálkozott minden hajnalban fiatalabbik nagybátyám, Ovik te még mindig itt vagy, Szpandar?” Aztán lóháton odanyargalt községünk elnöke: „Holnaputánra legyetek a hegyekben, kasza alá érett a fű.” Megkaptuk a száz rubelunkat, összehajtottuk, zsebre dugtuk, vállunkra vettük a kaszát meg a fejszét, fogtuk a fenőkövet, felkaptuk összeszíjazott vattakabátunkat, és libasorban elindultunk az ösvényen, hegynek föl, hegyről le, föl, le . . .

Feladó: AKOP MNACAKANJAN CMAKUT FALU KIROVAKAN ÖRMÉNY SZSZK Föltéptem a doboz tetejét. Az alma illata lassan körüllengte arcomat, fölszállt, megállt a meny- nyezet alatt, majd betöltött minden sarkot, minden rést, és Uszpenszkij utcai szobám falusi házunkká változott.

Fölvettem az asztalról Mikola Tárán poharát, el akartam tenni valahová, kidobni az ablakon, de aztán a fűtőtest mögé dugtam. Kihúztam a négy szöget a láda tetejéből, és a tetőt, amit apám csiszolt le és címzett meg, az asztalra tettem, aztán a falhoz támasztottam. Nem tudtam, kivegyem-e a ládából az összes almát, vagy benne hagyjam. Napsütötte tornácunkon októberben fecskék csapong- nak, s mindent betölt az almafa illata.

Az almafa kiválik a növényvilágból az illatával. Az illat betölti a levelek közti teret, lecsurog az ágakról, leereszkedik, lágyan ráborul a kaporágyásokra, bolyong a sűrű babban. A kutya kinyitja a fél szemét, hármat szimatol a levegőbe, és újra behunyja, jóízűen alszik, s közben horkol: de jó is az almafa árnyékában aludni.

Ott a kerítésünk, ott a sűrű bab, ott a két fiatal tölgy, ott a virágzó krumpli, és 95

i

mind az alma illatában élnek. És hirtelen - talán a kutyaugatástól, talán a rövid széli uvallattol - az illat a kertből a vörös útra röppen. A fecskék elhallgatnak. A vörös úton a távolban megáll a pásztor és a kutyája. A pásztor most jött le a hegyekből, hunyorog, kiáltani akar nekünk valamit a napsütésben, a kutyája égnek emelt pofával beleszimatol a napsütésbe, a hegyekből jött pásztor a házunk felé fordulva kiabál: ,,Ako-o-op!

Akop, szólj az almafának, húzza össze magát, mert lesz még éjszaka is, pásztorok is vannak, egy éve, hogy nem láttak gyümölcsöt, lopás is van a világon!” „Ne hazudj” - mondja apám, vagyis ne hazudj, az almaszag nem érzik az alsó útig, egyszerűen csak emlékszel, hogy jó almám van, csak képzeled, hogy azért álltái meg, mert az illata megállított. „Isten szent nevére mondom esküdözik a pásztor -, gyere, állj ide a helyemre, magad is meggyőződhetsz.” - „Semmirekellő” - nevet apám, és a szava félúton elhal, mert a pásztor messze van, nem érdemes teli torokból kiáltozni. „Gyere, gyere ide integet neki apám, és az orra alatt azt dünnyögi: Fajankó .. .”

Azt mondják, az almafa egykorú velem. Nem emlékszem. Mintha hároméves lettem volna, mikor apám a fát beoltotta. Este hazajött a mezőről, leült a kis almafa mellé a földre, a zsebéből egy nedves rongyot vett elő, és tompa hangon szólított: „Gevo, gyere ide, hozd a fűrészt.” Odavittem a fűrészt, megcsókolt, a térdére ültetett. Együtt metszettük meg a fiatal vadfácskát, azt mondta: „Ügyes vagy”, és én hittel hittem, hogy egyedül metszettem meg a fát, aztán apám a nedves rongyból elővette az oltóágakat. És ügyesen bedugta a törzsön vágott metszésekbe.

Azt mondják, öregszik az almafa, a gyökerei már nem tartják. Azt mondta, lefűrészelte a fölösleges ágakat, ne kelljen a gyökereknek azokat is táplál96

niuk... megjött, az alkonyaiban a fa mellé állt, és öreges hangon, a ház felé fordulva, ahol a kemencén teáskanna zubogott, így szólt: „Gevo, hozd a fűrészt”, aztán maga indult el az alkonyatban, elővette a fűrészt, és bizonytalan léptekkel visszament, az ágak felét lefűrészelte. És a fonott sövényhez húzta őket.

Leszedtem az asztalról a kávéfőzőt és a kávéscsészét, és az asztalon csak az alma maradt, meg az almásláda. Az illat betöltötte az egész szobát. Azt mondják, a madarak azért tudnak repülni, mert a szárnycsontjaik üregesek, az üregek levegővel telítődnek, és a madarak elragadtatásukban repülni akarnak.

Gránátalma?

Gránátalma. Négy darab. A mi falunkban nem terem. Szibériában van, Leningrádban van, mindenütt van - a kaukázusi kereskedő fogja a ládáit, elmegy Magadanba, és ott azt mondja: ez a gránátalma; ahol a gránátalma megterem, még él egy-két kertész, akinek tudatában a gránátalma és Magadan közt nincsen semmi kapcsolat. Lehunyom a szemem, és látom: Kazahban, a gránátalma hazájában, egy öreg azerbajdzsáni a házához vezette a szamarát. Egyenest az ajtó elé. És fejjel az örmény falu, Oma- kut felé állította. Aztán kihozott és a szamár hátára erősített két egyszerű kosarat. És azt mondta a szamárnak: állj nyugodtan és várj, és a szamár pislogva várt. Az azerbajdzsáni ízes, vöröslő gránátalmákat hozott ki, és belerakosgatta a fűzfa kosarába: kettőt ebbe a kosárba, kettőt abba, négyet ebbe, négyet abba, hatot ebbe, hatot abba, ne zavarj, mondta a szamárnak, belezavarsz a számolásba.

Nyolcat ebbe, nyolcat abba, tízet ebbe, tízet abba. A felesége rászólt a kisunokájára, nagyapa számol, még belezavarodik. Húsz darab az egyik oldalon, húsz a másikon. Száz darab az egyik oldalon, 97

száz a másikon. Száz-száz. „Tssss - mondta a szamárnak emlékszel még, hol van Omakut?” És útnak indult a lágy őszi napfényben, amikor a tetőn sárgul, érik a tök, a kutyák a napra figyelnek, a kakas taréja a legvörösebb vörös, de az ajtó körül a paprikafüzér ugyancsak vörös... És az azer- bajdzsáni már Omakut falvában kiabál: „Gránátalmát vegyenek, édes a gránátalma ... Gránátalmát cserélek krumpliért...” - és csak nézik, a kerítés mögött nincs senki, mert egyszínű a kerítés, a szamár, a kosár, az azerbajdzsáni. Csak egy nagyon vörös pont lángol-lobog — ott ni, és ha ez nem kakastaréj, akkor gránátalma az azerbajdzsáni kezében.

Egy pár fehér gyapjúzokni.

Ez az asszony képtelen elhinni, hogy az állam is tud olyat kötni, ami ugyanúgy melegít és ugyanolyan szép.

Szerinte az állam vagy meleg, de durva zoknit köt, vagy vékony szálút, de hideget. És nem az állam feladata, hogy az ő drágalátos fiának gondját viselje.

Ez az asszony senkire sem akarja áthárítani, hogy az gondoskodjék az ő fiáról. Gevorg elfelejt sálat csavarni a torkára, még majd megfázik a torka abban az országban. A földmunkától, a tüzelőaprítástól eldurvultak az ujjai. Ügyetlenek lettek, nem hajlanak rendesen, a kötőtű minduntalan kicsúszik közülük.

Apámnak üzletben vesz zoknit, hogy azt hordja, de nekem ő köt. És e gonddal-bajjal terhes tizenöt év alatt nem felejtette el, mekkora a lábam.

Egy sajt. „Mit gondolsz, apa, nem szégyen sajtot küldeni a gyereknek?” - „Mi van azon szégyellni való?” „Tudom is én, mégiscsak Moszkva, mit szólnak majd a barátai...” „Miért, a te fiad tán különb a többinél, vidd már, ne bolondítsd a fejem.”

9 8

„Ha majd abban a nagy Moszkvában kibontod ezt a csomagot, ne haragudj, hogy ilyen semmilyen, de anyád nincs itt, mindent én raktam össze, ahogy tudtam, és nagyon siettem, mert Valód kocsival Ovitba megy, vele akarom elküldeni, mivelhogy én nem hagyhatom itt a jószágot felügyelet nélkül, anyád meg járt a rokonaidnál, meg betegeskedik is, már egy hónapja, hogy a járási kórházban fekszik, és nincs róla semmi hír, én meg nem hagyhatom itt a jószágot, hogy elmenjek hozzá. A gazdaságot meg a kolhoz állatait úgy-ahogy ellátjuk Gi- korral felváltva, amíg anyád visszajön. A zoknit anyád kötötte a kórházban, és neked küldi. Vigyázz, nehogy részeges alakokkal barátkozz össze, szégyen lenne a te korodban valami verekedésbe vagy hasonlóba keveredni. Nekünk nem jött meg se a nyugdíj, se a fizetés, küldeni akartam neked egy kis pénzt, a pénzedért mind ennivalót vegyél. Már hívnak, befejezem, meg ne fázz. Akop.

Mikor küldök pénzt, vegyél nekem egy fülessapkát, nagyon fázik a fülem. Jó egészséget. A felsőbbséggel ne vitatkozz.”

Megy botladozva, bizonytalan léptekkel, a hóna alatt egy nyaláb széna, ha meglátják, egy nyalábért nem szól senki, egy köteggel már nehéz elvinni, a ló az ősszel eltűnt a hegyekben, jobban mondva ellopták, valami kazahi vagy idzsevani elkötötte. Idzsevaniak; Grajr megígérte a falubelieknek, hogy megoldják a legelő ügyét, Gevorg is jelentkezett, hogy majd segít neki, de aztán kínos volt, hogy Grajr s Gevorg foglalkozzanak ilyen dolgokkal, nem méltó ez már hozzájuk.

- Aludj, aludj - biztattam magamat -, mikor hazamégy, veszel neki egy jó órát, meg fülessapkát is veszel. - Betakaróztam és megfordultam. - Csukd 99

be a szemed, nyugodtan lélegezz, egyenletesebben . . . minden rendben van, aludj. Ám hívott az íróasztal és rajta a fehér papír meg a tintával teli töltőtoll, vonzott a hűvös szék.

Aludj, aztán fölkelsz, jól megkávézol, és akkorát dolgozol, hogy egy kaszásnak is becsületére válik . .. „Ha a méheknek van nyelvük, ha a dar- vak ék alakban szállnak ... A Kék-hegy kopár oldalán megkapaszkodott egy borókabokor, hívja az erdőt is. ..” Pusztulj, elegem van! lehajítottam a takarót, kiugrottam az ágyból, és az íróasztalhoz ültem. - A forma formája formájának a formája .. . Konyak 8 rubel plusz gombás bélszín 5 rubel plusz tokhal 3 rubel plusz rozskenyér 0,10 rubel plusz Winston cigaretta 3 rubel plusz taxi 1,50 rubel plusz ...

Kopogtak. Timur Mirbabajev mosolygott be az ajtón.

Mi van, Hem, dolgozol, Hem? De jó illat van nálad.

Dolgozom, Haszan Zade Hadzsi Murád.

Az amerikai Hem nadrágban dolgozott - bejött a szobába, jól ápolt volt, jól fésült, jól vasalt -, te, úgy látom, inkább pucéron. No nézzék csak, az örmény Hem csendéletet alkotott: alma, sajt, egy deszka, rajta a cím, miért nem hagyod abba az irodalmat, foglalkozz festészettel, Hem, az örmény irodalom feltétlenül nyerne az ügyön, nem gondolod?

Fogj egy almát, és tűnj el.

Mi van, nem jössz a Bergmanra?

Kituszkoltam, bezártam utána az ajtót, és viszszamásztam az ágyba.

Az az Éva Ozerova egészen jó nő, mi? - mondta már az ajtón kívül.

Elmenj Ozerovåval egyßtt, hogy az a.. .! Elegem van belőletek! - Magamban meg azt mond100

tatn: - Az élet telített és üres napokból áll, megengedhetsz magadnak pár üres napot, aludj. Byebye, te marha, bye-bye ...

A bölcsőből a fiam mosolygott rám lágyan fogatlan szájával, a lányom lábujj hegyen ment ki a szobából, hogy a kisöccse elaludjon, öcsike megnő, nagy öcsike lesz, együtt fogtok bújócskázni, a vasalóasztal mellől Aszmik mosolyogva szövögette a családi szövetséget, a meleg konyhában duruzsolt a teáskanna, eszembe jutott, hogy a fiamnak tejszaga van.

De hát... de hát, hogyan is lesz a kenyér? Öszszegyűjtik a kalászokat, mindegyik kalászban húsz szem van, két gramm, a kalászt kicsépelik, a szeme két megszárítják a napon, aztán a malomban meg- őrlik, így lesz a liszt, a lisztből tésztát csinálnak, fát hoznak, hogy begyújtsanak a kemencébe. És egész életükben szitkozódnak, marakodnak az erdésszel, hogy hát adtál te akár csak egy kiló kenyeret is az államnak?

Legalább ennyi hasznot hajtottál-e már? A kollégium zöld szobájában ébredtem, Moszkvában. A vállam átfázott, a lábam mintha meleg vattában lenne. „Orra forró, fara hideg, mi az? Ha kitalálod, elmegyek helyetted Kirovakan- ba.” Felébredtem, mert kopogtattak.

Tessék.

Kívülről megrángatták az ajtót, de az nem nyílt ki. Úgy rontott be, mint egy dühös kutya, és megkérdezte: „Csak nem aludtál?”, keresztülment a szobán, és az íróasztal melletti székre dobta magát.

Fölvettem a nadrágomat meg a puha papucsomat.

Fogta a tollat, s a papíron kaparászott. Aztán, szinte mellékesen, megkérdezte: Hová tüntetted el?

Kit? Éva Ozerovát. Fölhoztad?

IOI

Nem, Eldar, nem hoztam föl.

Rendes srác vagy - mondta.

Teljes figyelemmel az egyik papírlapot tanulmányozta, mielőtt fölnevetett volna, vörös szemöldöke alól rám sandított, és álnok hangon megkérdezte: Hát te meg mit műveltél?

Mit műveltem?

Elnevette magát, felugrott. Aztán a nevetése halk vihogásba ment át - figyelmesen nézegette a papírt.

Konyak 8 rubel plusz gombás bélszín 5 rubel plusz tokhal 3 rubel plusz rozskenyér 0,10 rubel plusz Winston cigaretta 3 rubel plusz taxi 1,50 rubel plusz pirog az utcán 1 rubel plusz hülye távirat 3 rubel plusz mustár 0,001 plusz fehér kenyér 0,15 rubel plusz sosem látott fehérségű só 0,003 rubel plusz 0000000000.

De hiszen örményül írtam, hogy jöttél rá?

Még mindig nevetett.

A konyakról. Az áráról - mondta. Meg a rozskenyérről. - Nézegetett és találgatott: - Ez meg hal. Ez a taxi. Amerikai cigaretta. - A papírral a kezében, a nevetéstől görnyedezve kiment a szobából. - Nulla-nulla kopejka.

A forma formája formájának a formája . . .

Végigmentem a hosszú folyosón, hogy megmosakodjam. Éjjel fél három volt. Fiatal vagyok és friss. Jerevánban most fél négy van, a fiam felébredt, és úgy tesz, mintha sírna, megint nagyobb lett ötórai alvással, és cicit kér újabb ötórai alváshoz. . . Ott röhögtek egy csoportban a vécéajtóban. Az én papírom fölött. A barátaim, szeretem őket, a jelenlétük a biztonságérzet meleg légkörét vonja körém. Jó tudni, hogy ott vannak Jerevánban, Moldvában, Tbilisziben, Moszkvában. Leningrádban. Viktor Ig- natyev így mondja: Pétervár. Lefröcsköltem őket. Elnevették 10 2

magukat, de most már másképpen - és

10 3

megvárták, amíg megtorlóm az arcom. Egy nő is volt velük, lágy, elmosódott arcvonásokkal. Nem volt egyikük felesége sem. Sárgás, kreol bőrű nő, a szeme kihúzva. Az egyik fiú átfogta a vállát; a mellét fogdosta.

Viktor Ignatyev volt. Előttem jöttek ki a mosdóból, és szaporán lépkedtek a folyosón; a fiúk háta, a nő lába, utánuk én, és a menet azt juttatta eszembe, hogy így lehet az éjszakai városban a kóbor kutyák falkája is.

Bezúdultak a szobámba. „De jó szag van” - mondta a nő, és az ágyamra ült. Viktor Ignatyev a maga nevében még egy sort írt az én egy sor nullámhoz, és nevetett: Furcsa számtan: összeadandók a csodálatos Antonioni, a legjobb cseh sör, az orosz kenyér és hús, és a végeredmény nulla kedvesen hozzám hajolt, úgy suttogta: - És Éva Ozerova.

Nem - mondtam. Értem.

Mit értesz?

Miről beszéltek? - kíváncsiskodott Makszud. - Miről? - kérdezte felhúzott szemöldöke.

Semmiről, csak úgy.

Ignatyev nullái alatt Eldar Guramisvili csámpás nullái sorakoztak idegesen.

Kazahi gránátalma?

Ugyan ki küldene Gevorgnak Kazahsztánból gránátalmát?

Hát pocsék napja volt ma szegény Eldarnak - mondta szomorúan az ágyamon az ismeretlen nő. Eldar ránézett, és elfehéredett.

Mindjárt valami kellemetlenség lesz a dologból.

Kazah Azerbajdzsán egyik területe, ha jól emlékszem, a nyugati részen mosolygott Makszud, fölvette a tollat az asztalról és a fülembe súgta: - Megverte Jungvaldot meg a nőjét a sánta miatt.

Miféle sánta miatt?

mert a

Ezek az én nulláim, azért írom őket, 103

mai nőm sánta volt, Nagya, ne szólj a barátnődnek, mert tulajdonképpen nem jártam rosszul vele. Nem értem, Gevorg Mnacakanjan miért adott nullát Éva Ozerovának? Én csak irántad való barátságból adok nullát, mert üres napok nincsenek. Meg va- gyök elégedve a napommal.

Gevorg biztos azért adott Éva Ozerovának nullát, mert föl sem hozta a kollégiumba, ugye, Gevorg? - ö, Viktor Makarov, egyetértett azzal, hogy üres nap volt a mai és a nullával egyenlő, fogta a tollat, cigarettát kért, leírt egy sor nullát, és megdicsérte az asztalon lévő almát. - De még mindig nem értem, hogy kerül Kazahsztán Nyugat-Azerbajdzsánba. Elvehetek egy gránátalmát? - Jó éjszakát kívánt mindenkinek, ásított egyet, nyújtózkodott és elment.

Légy szíves, add ide a papírt és a tollat - szólt az ágyról a kreol nő.

Ti még nem ismeritek egymást, Gevorg, ismerkedjetek meg Nagyával.

Miért nem hoztátok Gevorgot is?

Nem tetszett a nyirkos, hideg tenyere, kreol lágysága taszított, és hogy a lába ennyire kilátszik . ..

Mert Gevorg hű a feleségéhez Jerevánban és Éva Ozerovához Moszkvában.

A kreol bőrű nő mélyet sóhajtott, ö is írt egy sor nullát, egy másodikat, és a harmadikat félbehagyta.

Kért egy cigarettát, egy véletlen könnycsepp elmázolta a festéket a szemén, és elmosolyodott: Még mindig bántják a szelek a kisfiádat?

Ezt honnan tudja?

A fiúk mesélték a feleséged levelét.

Nem olyan veszélyes.

Minden bakui barátom örmény.

Inkább rólad hittem, Eldar, hogy örmény vagy. Én színtiszta grúz vagyok, uraim.

104

Makarov ma förtelmesen viselkedett.

Polonszkij óráján, vagy utána is volt még valami?

Makarov ért a dolgokhoz. Ugrás, átmegyünk hozzám, van két üveg borom, gyerünk, Gevorg.

Szó se lehet róla, dolgozom.

Akkor idehozom. Alma van, sajt van, gránátalma van. És egy új gyapjúzokni. Én eszem a gyapjúzoknit. Megéheztem, nincs kenyered meg hagymád, Gevorg?

Ez nem zokni, ez örményül gulpa, nem arra való, hogy megegyék, menjetek, dolgozni akarok.

Igaz is, Vitya, hozd ide a bort mondta a kreol nő.

Könnyű borocska, gyerünk, igyuk meg - állt föl Eldar. Kézen fogott, és húzni kezdett engem is. - Veled ma még nem is ittam.

Az osztankinói torony meg egyre magasabb lesz - fordult vissza az ablaktól Viktor Ignatyev. - Bor . . . csodálatos szó ez, hogy bor .

Gyerünk, de én nem iszom.

Ide figyelj, Gevorg, örményül hogy mondják a bort?

Nem gini?

De, Eldar, gini. Gi-ni, gini.

Gini, gi-ni - ismételte Ignatyev, és hallgatta, hogyan hangzik. - Szép szó. Gi-ni. És a betűitek is olyan méltóságteljesek, ünnepélyesek. A ti betűitek még azt is képszerűen mutatják, hogy „A lovasok összetiporták a zöld mezőket”.

Mindnyájan az ajtó felé indultunk. Az ismeretlen nő letette eddig keresztbe rakott lábát, és a kezét nyújtotta.

Nyirkos, lágy tenyere, vaskos térde utálni való és egyben kellemes volt. A szellőztetőablakhoz léptem,

hogy becsukjam, és kikényszerítettem magamból egy pfujt. Az ajtóban Makszud állt, engem várt.

105

Ki ez a nő?

Valóban nem hoztad föl Évát?

Nesze neked!...

Mi van? - nevetett.

Nesze neked!... És ha felhoztam is, mi közöd hozzá, kinek mi köze hozzá, miért tartozik ez rátok?

Elnevette magát, ezzel kért bocsánatot: Igen, ez a nyugtalan huszadik század legfőbb negatívuma.

Napról napra kövérebb leszel, és nyugtalan huszadik századról beszélsz, nesze neked ...

Azért hízom, mert abbahagytam a bokszolást.

A kreol nő az ablakdeszkára könyökölve állt.

Viktor a lába előtt ült - az üzbégek szoktak így ülni a szőnyegükön, de Viktor a mocskos padlón ült. Két üveg vörös borunk volt. Eldar egy törött szék szélére telepedett. Makszud az éjjeliszekrényen ült fél fenékkel. Én pohárral a kezemben az ajtónak támaszkodtatr'?

Barátok voltunk jóban-rosszban. Ez ennek segített, hogy meggyógyuljon, emez amannak - ki tudja, mi módon - meleg, puha sálat szerzett, nekem egy óra alatt összedobták a pénzt a jegyre, narancsra, ananászra és süteményre, és kikísértek a repülőtérre, hogy menjek haza, nézzem meg a gyermekeimet, ezek kikaptak egy meccsen ... Éjjel három óra van. A földgolyó lakossága négymilliárd. Mennyi fájdalom és mennyi gyöngeség.

Onasszisz negyvenkarátos briliánst ajándékozott a nejének. Mi az a karát? Gramm? Egyszer Khoren bácsikám megkérdezte: „Mennyi az a négyszáz gramm?” Onasszisz neje a nyakába akasztja a briliánst, és ott lesz a hasán egy brill, és hozzá az éhezők üvöltése, akik le nem veszik a szemüket a briliánsról meg a hasáról. És hála istennek, örök hála az Ürnak, hogy van még a világon nappal és éjszaka, napfény és eső, zöld és piros.

106

Igyunk, uraim, és tegyünk úgy, mintha holnap vasárnap lenne.

A folyosón léptek dobbantak, gyorsan közeledtek az üres folyosó visszhangzott -, aztán határozottan elhaladtak mellettünk. A kreol nő lejött az ablakpárkányról, és csúnyán szétvetett térdekkel ugrott.

Ajkát rágva hallgatózott.

Nem valószínű, hogy ő lenne mondta Viktor Ignatyev a padlóról. Fölöslegesen telefonáltál.

A nő vállat vont. Eldar apró kortyokban itta a bort.

Makszud rám kacsintott. Eldar a szájához emelte a poharat, mintha füttyenteni akart volna, vagy talán mégsem, a pohár borra meredt, aztán fölemelte a tekintetét, vaksin rám nézett, Makszud- ra, Viktorra, a vendég nő vaskos térdére — és fölállt.

A folyosón újra felhangzottak a lépések, újra közeledtek.

Szóval a gyerekednek még mindig vannak szélgörcsei? - kérdezte a nő.

Az enyémnek?

A nő tétován bólintott.

Nem olyan veszélyes. - Valaki hátba lökött, tarkón vágott, és a falhoz penderített; a fejem bevertem valamibe, a szemem előtt minden elsötétedett, valahol közel, de mintha a más testében, nem az enyémben, egy pillanatra élesen fellobbant és kialudt a fájdalom, a mocskos padló közeledett, már egészen az arcomnál volt - egy bakancs mindjárt az arcomba rúg —, megkapaszkodtam az ágy lábába, és felfogtam, hogy tartom magam, nem esem el, valami nehéz teljes erővel a homlokomra ereszkedett - vas, az agyam mindjárt kiloccsan a mocskos padlóra, de hogy egy apát úgy tapossanak szét, mint egy utolsó kutyakölyköt... A pohár, amit a kezemben tartottam, összetört. Valaki pofon vágta a nőt,

és

107

azt mondta: „Állj föl!” Kés nem volt a kezében. Ezt a dzsekit már láttam valahol. Belerúgott Viktorba, és azt mondta: „Állj fel!” A pohár összetört, fejjel az ajtónak estem. Üjra megütötte az asszonyt, az asszony azt mondta: „Ne, Szasa, ne!” Ütötte, és a nő nem takarta el az arcát, és nem fordult el.

Ej-ej-ej, ezt nem szabad! - Eldar közéjük állt, és ellökte a férfit. Nem. Ez nem olyan, mint az Éva férje. A pohárcserepeket az öklömben szorongattam. A bor végigfolyt az arcomon, a mellemen, egy csepp a szemembe is belefolyt, valahol a közelemben, mintha mosoly lenne, ott ragyogott Mak- szud szemüvegkerete. Rám kacsintott, és nem értettem, miért kacsingat tulajdonképpen .. .

Beleszeretni Éva Ozerovába, hogy aztán szétverjék a pofád, mint egy iskolás gyereknek ... A pohár ösz- szevagdosta a kezem.

Makszud mosolyogva átölelt.

Mit nevetsz? Engedj el. Engedj el, nem csinálok semmit, engedj.

Lassan közeledtem hozzá, Makszud óvatosan követett, készen arra, hogy ha kell, lefogjon, s ettől hirtelen heves üthetnékem támadt. A levegőbe csaptam, a pohárszilánkok szanaszét szóródtak, lábammal alig értem el, hogy a hátsójába rúgjak. Visszafordult.

Hát te meg ki vagy? Én én vagyok, inkább azt mondd meg, te ki vagy? Makszud, hagyj békén.

Nem ismerlek.

Makszud, eressz, eressz el, hadd mondjam meg neki, ki vagyok.

Szasa, drágám, ne, Szasa!

Jól rám sózott: „Söpredék, az vagy!” De én is bele tudtam rúgni, ám ekkor megint közénk került Makszud.

Aztán a kezembe akadt a törött szék, sír108

ni szerettem volna, nem sok híja volt, hogy egyszerre kettőjük fejére csapjak a székkel. Eldar kivette a kezemből a széket. S közberí a fülembe súgta: „Testvér, testvérem.” Megcsókolta az arcomat vagy a szememet, és hirtelen világos lett, hogy az egyik ostobaságot már majdnem egy második tetézte. Leültetett a törött székre, és odasúgta: „Köszönöm.”

Semmi - mondtam - semmi. Minden rendben van.

A kezem csupa vér volt, a falon csurgott a bor, az ágyat üvegszilánkok borították, a kreol nő hangtalanul zokogott az ablak mellett. Viktor Ignatyev nem volt a szobában. Makszud igyekezett komoly maradni, de mosolygott, mosolygott, és ez engem mélységesen sértett. Szinte gyűlöltem a mosolyáért.

Amelyik itt ült, az volt Viktor Ignatyev?

Eldar lassan fölemelte a fejét: - No és?

Hova tetted? Hozd vissza.

Eldar bort töltött a poharakba.

Viktor Ignatyev barátotok megszökött. A poéta! Elment, hogy eposzt írjon a bátorságról.

Makszud az éjjeliszekrényen ült és mosolygott, Eldar falfehér lett, és megkérdezte a fiútól, aki zsebre tett kézzel föl-alá járkált a szobában: Iszol egy kis bort?

Hová tűnt a barátotok?

Mindjárt megmondom, hová, eredj, öld meg.

Makszud elővette a zsebkendőjét, odaszólt: „Bekötöm a kezed”, aztán mosolyogva hozzám lépett, szétnyitotta a tenyeremet. Az egész tenyerem merő vér volt, letörülte és bekötötte a kezemet, de én meg voltam sértődve, rá se néztem.

Menjünk haza, Nagya.

A nő fagyos tekintettel a padlóra meredt.

Nincs itt az íród, megszökött az íród, Nagya, menjünk haza.

109

A nő vállat vont, és nem mozdult a helyéről.

Hívjátok ide. Megölni nem fogom, csak elbeszélgetek vele, mint férfi a férfival.

Nem iszol velünk egy pohárral?

Bort én is tudok venni, köszönöm.

Menjünk haza, Nagya.

A nő a földet nézte, valamit suttogott, senki sem értette, mit.

Az asszony elé állt, úgy mondta: Menjünk haza, Nagyenyka. Nagyusa, menjünk haza.

Szasa ... Én nem megyek haza veled.

Akkor meg minek telefonáltál?

A nő vállat vont.

A költőd megszökött, Nagya, öltözz, és menjünk haza.

Táncoltunk, jókedvem volt, hát fölhívtalak.

Gyereknek nézel, vagy mi?

Bocsáss meg, többé nem hívlak fel.

Mi van? A költőid ösztöndíjat kaptak, táncoltatok, jól érezted maga, és eszedbe jutottam?

Igen. És fölhívtál.

Igen.

Hogy megmondd, hogy boldog vagy nélkülem.

Az asszony fölemelte a fejét, és zavartan ránézett.

Szándékosan beszélt így, szándékosan magyarázta félre a szerencsétlen telefonhívást, hogy megint legyen ürügye az ütésre: - Mi? Hogy boldog vagy nélkülem? Az asszonynak a szeme sem rebbent, úgy válaszolt: Igen.

Fölnéztem: a férfi olyan léptekkel indult az ajtó felé, mintha vasárnap a parkban sétálna. Mikor mellém ért, szinte barátian rám hunyorított, barátságos mozdulattal megbökte a könyökömet, és tettetett mosollyal a következőket mondta:

IIO

Ügy látom, te rendes srác vagy, eredj, hozd ide Viktor Ignatyevct. Nagyon leköteleznél vele. Én meg rájöttem, hogy nem tudok rá haragudni, és semmi kedvem a verekedéshez.

Ma már nem megy - mondtam -, de talán holnap, holnap gyere föl.

Most - vetette oda félvállról, miközben a nő felé indult.

Fú! - Visszaültem a törött székre, és azt mondtam: - Én vagyok Viktor Ignatyev.

Térdre ereszkedett a nő előtt, úgy vetette oda tettetett csodálkozással: „Valóban?” - és térden állva könyörgött: Nagya, Nagyusa, Nagyenyka, kérlek, menjünk haza.

A nő szája megmozdult, alig hallhatóan mondta: Nem megyek.

Nagya, kérlek.

Az asszony a fejét ingatta, úgy suttogta: Nem. Jaj - s mintha elkeseredésében tenné, lehajtotta a fejét, egy darabig így maradt, majd könnyedén, erőlködés nélkül talpra ugrott.

Komoly verekedés készült. Odamentem, eléálltam. Makszud is odajött, közénk állt.

Eldar Guramisvili összehúzta magát, és a bort nézegette a poharában: Eldar egyszer két hónapot ült börtönben, vagy elbocsátották a munkahelyéről valami verekedés miatt, nem tudom pontosan, kaukázusi életében van valami titok, valami eset, olyan vonal, amely görbe, mint egy régi tifliszi utca, hol örvendezve, hol meg nevetve mondogatja időnként, milyen jó, hogy én vagyok a barátja, micsoda barátok vagyunk mi, forgatókönyvet írunk, tejet iszunk, filmeket nézünk. A dzsekis újra ütni készült.

Ide figyelj - kaptam el a kabátját -,

tŹnj el innen, elegem van belőled.

111

Szóval te vagy Viktor Ignatyev mondta. A nő szomorúan fölnevetett s azt suttogta: Milyen ocsmány vagy.

Helyes, Nagyusa, teljesen igazad van - fölnézett, a szemében könny csillogott. És zokogva megütötte az asszonyt. Közéjük álltam. Csak nézett rám, de nem látott, a szeme könnyes volt. Arra akartam kérni, hogy hagyja abba, de ő ellökött, én meg háttal a nő nagyon puha mellének vagy hasának estem. Makszud kihúzott a kupacból, de én nem hagytam magam.

Aztán a férfi az ajtó felé sietett, Eldar nem engedte, Makszud pedig mosolygott. A nő sehol sem volt. Eldar bezárta az ajtót, a kulcsot zsebre vágta, és azt mondta: Igyunk egy pohárral.

Nyisd ki az ajtót, nagyon kérlek.

Ne rongáld az állami vagyont, Szasa.

Add ide a kulcsot, könyörgök.

Ha akarod, idehozom Viktort, mindnyájan együtt iszunk.

Makszud váratlanul fölnevetett. Ránéztem, nevetett és engem bámult. Dühbe gurultam.

Mit röhögsz folyton?

Szasa - mondta még egyre nevetve -, innod kell Gevorggal egy pohárkával.

Adjátok ide a kulcsot, fiúk. - Sírt.

Makszud az asztalhoz vezette, a kezébe nyomta a poharat: Lezárt ügy, Szasa, fölösleges ostobaságokat csinálni. Igyál Gevorggal, én is iszom. - És újra mosolygott.

Kin gúnyolódsz, mi?

Rajtad, de nem gúnyolódom, csak nevetek.

Mi van itt nevetnivaló?

Jól elintézett. . .

Te meg segítettél neki. Gyere csak,

lefogom a kezed, Ĺ‘ meg hadd verjen, majd meglĂĄtjuk, mi lesz.

11 2

Nem segítettem neki. - És Makszud újrakezd- te: - Igyál Gevorggal, Szasa.

Szasa csendesen sírt.

Mit akartok?

Megütötted Gevorgot, innod kell vele. És Szasa lassan felém fordította az arcát, apró kék szeme könnyben úszott, becsukta, összeszorította a száját, megrázta a fejét, és suttogva mondta: Jól van. Te vagy Gevorg?

Gevorg - mosolygott rám Makszud.

Eldar robbant: Hagyd békén Gevorgot, érted? Vagy azt akarod, hogy összeverje ezt a szegény fiút? Állandóan vigyorog - nem őt verték el, nem az ő felesége szökött meg, hát ül és örvendezik.

Makszud újból elmosolyodott. - Semmi baj, mondd csak. Te csak mondd, én meg hallgatlak.

Gevorgnak hívnak? - kérdezte a fiú. Nagyon elintéztelek?

Nem érdekes - mondtam -, nem érdekes, így jött ki a lépés, megesik.

Hát igen.

Ittunk, kiürítettük az olcsó poharakat. És pohárral a kezünkben vártunk valamire. Valami ismerősismeretlen ízt éreztem a számon, le akartam nyalni, nem sikerült. És ez rossz volt, Elmegyek - mondta. - Ne haragudjatok rám. És amikor az asztalra tettem a poharat, észrevettem, hogy a kezem be van kötve egy zsebkendővel. A poharam eltört, és összevagdosta a kezemet. A másik pohár széle - azé, amelyiket most a kezemben tartottam - össze volt kenve, de nem borral és vérrel, hanem valami pirossal: rúzzsal. Na- gya pohara volt és Nagya rúzsa.

Mindnyájan kimentünk Viktor Ignatyev szobájából.

A folyosón egyszerre többfelől is írógépek kat113

togása hallatszott. Hallatszott, hogyan kezdenek új sort a költők - katt! A szemközti szobából John Okúba magas, sudár barátnője jött ki, becsukta maga után az ajtót, kihúzta magát, és meg sem várva a liftet és semmibe véve minket, megindult a lépcsőn lefelé.

Kis feketém - mondta nekem a liftben Mak- szud megfázol, te délvidéki, menj haza, mindjárt visszajövünk. Éjjel négy óra volt. A magas, sudár lány átvette a portásnőtől az igazolványát.. . Szarvasbőr kosztüm ...

Táskájába tette az igazolványt, kesztyűs kezét a bundája ujjába dugta, és várta, hogy ajtót nyissunk neki. Néma parancs volt. Egy pillanatig egyikünk sem mozdult, aztán egyszerre lódultunk ajtót nyitni. Kiment.

Visszarántottam a kezem, mélyen a zsebembe dugtam. Éva Ozerova emléke szúrt a szívembe, és árulás volt, így elengedni magam holmi... Kimentünk, a hideg pára egy másodperc alatt tetőtől talpig beburkolt, mintha meztelen lennék, sőt úgy éreztem, mintha a ruhát is csak a hideg tartaná meg rajtam, az préseli rám minden oldalról.

Vajon Ignatyev kabátban ment el, vagy csak úgy ... - Előttem mentek, nem tudom, melyik beszélt. Visszafordultam, bementem az épületbe. Az ügyeletes portásnő röpke pillantásából megértettem, mit gondol rólunk - azt gondolja, egy újsághír pontos és tömör megfogalmazásában, hogy az állam hiába költi ránk a pénzt, és hogy ő is feleslegesen kapja itt a fizetését. E percben ez az asszony teljes bizonyossággal tudja, hogy ifjúkorában minden költő romlott volt, minden vers sületlenség, és hogy őket, balgákat az iskolában, ki tudja, miért, félrevezették. A leveles asztal üres volt. A lift ajtaján nagy lakat lógott, megszokásból kérdőn a portásnőre néztem, az meg csak erre várt, hogy lehordIT4

hasson. De egyáltalán nem azt mondta, amit akart, mert csak ennyit mondott: - Éjjel négy óra van, annak a szegény liftnek is pihenni kell.

Fölmentem, s magammal vittem a szót, amit nem mondott ki: ingyenélők. Az egész folyosót betöltötte az írógépek kattogása. A költők csak írták egymás után a sorokat: Leírnak egy sort - katt!

Leírják a másik sort - katt!

Leírják a következő sort - katt!

Még egy sort - katt! És még egyet - az utolsót. ..

Az ajtóm zárva volt. A kulcs nem volt nálam. Az én szobám a 167-es. A kulcsom meg nem volt nálam.

Kerestem Viktor Ignatyev szobájában, az asztalon, az íróasztalon, a szekrényben, az ablakpárkányon, az ágyon, a széken, a padlón - a kulcs itt sem volt sehol.

Az ágy alatt piszok volt, nem szerettem volna, hogy a kulcsom ott legyen. Visszamentem, megálltam a 167essel, a saját szobámmal szemben. A zsebeimben ... a zsebeimben sem volt kulcs ... a zsebeimben ... a kabátzsebemben csak Aszmik levele volt, a levélben a fiam pityergése, bizonytalan mosolya, mintha már felismerné az anyját, sőt talán a nővérét is, „istenkém, de aranyos ez a kiskutya”. Megnyomta az ajtót, zárva volt. Megráztam. A 167-es. Zárva. Kénytelen leszek Viktor Ignatyev ágya alatt kotorászni. Meg kell kérni a virrasztó költőket a 160-ból, 161-ből, 162-ből, 163-ból, 164-ből, 165-ből, 166-ból, 168-ból - el kell kérni a kulcsukat, és megpróbálni kinyitni.

115

Leírnak egy verssort - katt!

Leírják a másikat - katt!

Leírják a harmadik sort - katt!

Shakespeare, Tolsztoj - katt!

Mit sem ér Csak egyedül én . . .

Sorok ezrei - ka-a-att!

Belerúgtam az ajtómba.

Ki az? - kérdezték belülről. A kulcslyukon át semmit sem láttam - sötétség és csend. De a meleg, sötét szobából a kulcslyukon át valami nagyon, nagyon otthoni illat áradt felém. Alma. Alma, a kazahi azerbajdzsáni gránátalmája, anyám durva ujjai. ..

Hogy az ördög ... Nyissátok ki!

Ki az? - kérdezte egy női hang. Én, de ott ki van?

Ki az az én? Én az én! Azonnal nyissa ki az ajtót!

Ki vagy?

De hát te ki vagy? - Biztosan férfival van, és lyukat beszél a hasamba, fecseg, hogy fel tudjon öltözni, időt nyerni. Belerúgtam a 167-es ajtóba. A túloldalon a kulcs a zárba siklott, megfordult, de az ajtó nem nyílt ki. A kulcs még egyet fordult a zárban - az ajtó nem nyílt ki.

Nem nyílik ki.

Nem az én dolgom, nyissa ki, ahogy tudja.

Megnyomtam az ajtót a váltammal, és az ajtó engedett, a félhomályban egy nagy és puha testre zuhantam, és egy női arcba vertem az orromat.

Felgyújtottam a villanyt - a kreol bőrű nő volt, Na- gya, belülről újra bezárta az ajtót. Szégyelltem magam.

Legalább villanyt gyújtanál -

mondtam.

116

-

Mit csinál?

Honnan tudjam? Kitől beszélsz?

Hát Szásáról.

Szasa a férjed?

Volt. Már egy hónapja nem élek vele.

Szasa elment.

Végképp elment?

Nem tudom. Elment.

Láttad, hogy elment?

Láttam.

Nagyon szomorú volt?

Nem mindegy az neked?

Szegény, szerencsétlen, szegénykém .

..

Igen - mondtam annyit vert, hogy szegénykének a keze is belefájdult. Ránéztem: az almával teli asztalra támaszkodva a padlót nézte, álla a tenyerében, és valamit suttogott, biztosan azt, hogy „szegénykém”. Telt lábikráján feszült a hosszú szárú csizma.

Ha sietsz, még utoléred, ilyenkor ritkán van taxi, biztos az utcán vár még.

Ahogy a székre könyökölt, felhúzódott á ruhája, szabadon hagyta kövér combját. Egyik kövér combja a másik kövér combjához ért, és a két kövér comb együtt szokatlanul széles felületet alkotott. És hirtelen egész más tartalommal telítődtek Szasa rimánkodó szavai, hogy menjen haza. Ahogy a combját néztem, még azt is megértettem, miért ütötte a férje. A szellőztetőhöz mentem, hogy becsukjam. A harisnyatartó gumija kellemetlen látványt nyújtott. Becsuktam a szellőztetőablakot, nekitámaszkodtam, és motyogni kezdtem: Ilyenkor nem lehet kocsit találni.

Most nem tudsz elmenni.

A hátam mögött csönd volt, aztán halkan megszólalt, de azért meghallottam : De jó illat van itt, minek van ilyen

szaga?

17

Alma ... apám küldte hazulról... Egyél egyet - mondtam.

Hány gyereked van? - kérdezte elgondolkozva.

Kettő - válaszoltam gépiesen. - Kettő - ismételtem meg gépiesen egy fiú meg egy lány. Állát az ujjai közé fogva búslakodott, mintha a két óriási comb nem is hozzá tartozna. Felsóhajtott.

Szégyelltem a szemébe nézni, és értettem a sóhaját és ezt az egész nappali és éjszakai mocskot ... Felsóhajtott, és ellépett az asztaltól: Elmegyek ... - Az almahegy szétgurult, szétszóródott a padlón.

Mit csináltál?! - De a következő pillanatban már a padlón másztam, és a mérgem mintha elfújták volna: - Annyi baj legyen, mindjárt összeszedjük - térden másztam, és szedegettem az almát. Lehajolt, és ő is fölvett egyet, a térde vaskos volt és fénylett, én meg térden csúszva még mindig az almát szedegettem, végre összeszedtem, elmásztam az asztal lábáig, az alma alig fért az ölembe, ő lehajolt, fölvett még egy almát, az utolsót, a padlót nézte, az almát a kezemben, és az, hogy nem nézett rám, én viszont csak az arcát, haját, vállát, hátát, térdét láttam, hogy már nem szégyelltem magam - mindez lehetővé, sőt szinte természetessé tette, hogy fogjam magam és nekiugorjak. És ez nem az ember, a test megtámadása lett volna.

Valami ostobaságot dörmögve, olyasmit, hogy „nesze, ez a tiéd”, Gevorg Akopovics Mnacakan- jan az összes, apja - Akop - által küldött almát, azt az almát, amelynek illata az ágakról lecsurog a kapor- és a babágyásokra, és ebben az illatban virul a nap alatt a kapor, a bab és két kis tölgyfa, az illatárba burkolt ajtó mellett pedig apám áll és gyalul - ezt az almát Gevorg Mnacakanjan egy idegen, ismeretlen nő szoknyájába

szรณrta - nesze,

mondta, ez a tiéd és leszegett fejjel, hogy ne lássa a nő szemét, átölelte a testét, magához szorította, és a padlóra döntötte.

Mit csinálsz?! - És mert a nő rémült hangon kérdezte, arcát a ruhájába nyomta, a ruhájába fúrta, hogy ne lássa a szemét. Az asszony eltaszította a fejét, ő hízelkedve könyörgött: - Kedvesem!

Eressz, te szégyentelen! Ö meg közben forrón suttogott a nőnek, ígérte Jerevánt, Teheránt, Arábiát, az ég tudja, még mi mindent. A nő befelé figyelt, összerezzent, és panaszosan kérte: Engedj hát el! ö meg valami érthetetlen lerendezéssel hazu- dozott, hogy régóta szerelmes belé, és miatta kezdte a verekedést, mert szerelmes, meg még valamit, mintha csak könyvből olvasná.

Legalább hadd vetkőzzem le - mondta dühösen a nő.

Semmi baj, semmi baj - suttogta.

Nekiütköztek az asztalnak, az asztalról hangos koppanással potyogtak az almák, és a nő közönyösen engedett. Arca fintorba torzult, némán küszködött a köny- nyeivel. És sértő volt, hogy közönyös maradt. A folyosóról hangok hallatszottak. Igen, hangok hallatszottak, kopogtak, sőt meg is taszították az ajtót. Megdermedtek.

Kopogtak.

Mi az?

Elnézést - női hang volt -, nincs vendége? Hajnalodik, ideje, hogy a vendégek hazamenjenek.

De van, ezer meztelen asszony, adjon egy kis időt, hogy felöltözzenek.

Elnézést, Nagya, Nagyezsda Mihajlovna, a 175-be jött, de a 175-ben nincs senki.

Mi kรถzรถm hozzรก? Nekem nem kell beszรกmolnia a dologrรณl, hagyjon aludni.

119

- Elnézést, itt égett a villany . . .

Csend volt, Nagya arca eltorzult, a halántéka átforrósodott a könnyektől, a lépések távolodtak. Olyan érzés volt, mintha üres csizmák távoznának. A portásnő idős asszony volt, és félt a kollégium gondnokától.

Ez a mocskos padló, a padlón a szerteszóródott alma. Egy szétrepedt gránátalma és ez a harisnyatartó gumi. És a kemény gombok. És fémcsatok, sok-sok fémcsat, és a hosszú szárú csizma a lábán. És az asztal ferde lába. És ahogy csontos ujjaival fejbe ütötte, ahogy ellökte magától. Éva Ozerova a biliárdszobában a falhoz simulva állt. És ahogy egyszer apjával kecskét vágtak a saslikhoz, megnyúzták, kibelezték, már a szívét és a veséjét is kivették, amikor belül valami hirtelen mozogni kezdett - a gida a méhében. És a kecske félelmetes, elviselhetetlen, figyelmeztető mekegése a kés alatt Nekidőlt az íróasztalnak, ráejtette a fejét. És azt suttogta: „Mire vársz? Kelj föl, és takarodj innen” - és nem tudta, kinek mondja, a nőnek vagy önmagának.

Később ráébredt, hogy örményül mondta. És újra suttogni kezdett: „Mire vársz?” - és rájött, hogy örményül beszél. A szeme előtt, egészen közel, annyira közel, hogy már alig látta, érthetetlen szavak bukkantak fel, és eltűntek, újra felbukkantak, és újra eltűntek: „A Kék-hegy kopár oldalán megkapaszkodott egy borókabokor, hívja az erdőt is a horhosból. . Fölemelte a fejét, az ablakra nézett, a papírlapokra, a szögre a falban, a mennyezetre, a kabátjára, az ajtóra. Tekintete a női csizmába ütközött, és kikerülte. A tetőkön túl, a hideg homályban, mintha halott lenne, olyan keményen, a tévétorony magasodott. A nő térdére ejtett kézzel ült, az ujjait mozgatta, és nézte, figyelmesen szemlélte az ujjait. A város közös takarója 120

távolodott, egyre távolodott - a világosodó távoli homályig. A közeli épületekben néhány ablak nyirkos, vöröses fényt sugárzott. Ügy látszik, megizzadtak az ablakok. Férfiak és nők, férjek és feleségek, öregemberek és öregasszonyok, vidéki vendégek és helybeli szépasszonyok milliói, egyik emelet a másikon, harmadik emelet, negyedik emelet, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik, tizenhatodik, tizenhetedik, tizennyolcadik, egyik emelet a másikon, egyik skatulya a másikon, és a szú, a szú örök harca az olajfestékkel. A ruhatárban az asztalon egy lány ült, a lány szép hosszú lába ... a bundáját vette föl éppen, és felhajtotta a gallérját, én is magamra húztam durva kabátomat, ő rám pillantott, és a pillantása olyan volt, mint a kés, de egy másodperc alatt összeszedte magát, mosolyt erőltetett az arcára, nem engedte meg magának, hogy így nézzen rám. Ez meg itt, aki az ágyamon ül, lehet, hogy a barátnője, uram istenem, hogyan fogom én holnap kimondani: „Szervusz, Éva . .

Mondtam valamit, s csak jóval később hallottam meg, hogy ezt mondtam: A torony meg egyre magasabb lesz.

A fal felé fordulva válaszolt valamit, és elhallgatott.

Aztán azt mondta, és a profilján láttam, hogy mosolyog: Az almát mégiscsak össze kell szedni.

A torony meg egyre magasabb lesz.

Nekiláttam, hogy összeszedjem az almát. És nehéz minden egyes almáért külön lehajolni. De legalább elfoglalt, és ürügy volt, hogy csak a padlót nézzem, a széket, az almát. Lábával közelebb lökött egy almát, és végre fel tudtam emelni a fejem. Mellén összefont karral nézett rám, és mosolygott. Aztán ásított, megborzongott, és idegenül suttogta: Hideg van.

Ekkor tudtam kipréselni magamból: Bocsáss meg. Kérlek, Nagya, bocsáss meg!

Elfordította tekintetét, és ásított, vagy úgy tett, mintha ásítana. Én most kimegyek, te meg vetkőzz le, és feküdj le az ágyba.

Hát te?

Nappal aludtam.

Nézett rám és várt, rájöttem, arra vár, hogy kimenjek a szobából, az ajtóhoz mentem, és azt mondtam: Az ágynemű tiszta, tegnap húztam föl.

Nem érdekes - mondta -, alszom egy kicsit, jó? - De erőltetett volt a mosolya is, meg az is, ahogy kért.

A villanyóra mutatója a szemem láttára ugrott és megremegett. A zuhanyozóban már biztos van meleg víz. A folyosó véges-végig üres. Valamelyik szobában egy írógép kopogott nagy megszakításokkal - vagy fáradt volt, aki írt, vagy egyenesen gépbe írt. Valami jót mégiscsak tettem. Lehetőséget adtam ennek a nőnek, hogy nyugodtan levetkőzzön, és ágyba bújjon.

Most lefekszik, kényelmesen elhelyezkedik, én meg fogok egy törülközőt, egy kemény szappandarabkát, lemegyek a zuhanyozóba, és sokáig fogok fürödni, kigőzölöm, lecsutakolom magam. Holnap semmi vész, holnap megint ágyneműt cserélek. Nem a nyirkos tenyere kellemetlen, nem a festéktől fekete könnyei, sőt nem is az erőszak, hanem az, hogy szerelem nélkül történt. Ha szerelem van, szép lehet ez is, az is, amaz is. Te meg ne hazudj magadnak - tegnap adtak tiszta ágyneműt, tehát legközelebb csak nyolc nap múlva kapsz. Az undortól borzongva egész héten ebben az ágyneműben fogsz aludni. Nem baj, majd ruhástul fekszel le, a kabátoddal fogsz takarózni. Most meg indulj a zuhanyozóba, alaposan mosd le magad.

12 2

A zuhanyozóban most hideg van, a cementpadló hideg, a csempczett fal hidegen fénylik, nem baj, utána ágyba fekszel, és azt gondolod ... Csakhogy az ágyad foglalt, bemégy Viktor Ignatyevhez, az ő ágyába fekszel. Az ágy alatt kosz van, az ágyán üvegszilánkok, az egész szoba bortól bűzlik. Fogd a szappant meg egy durva törülközőt...

Még a takaró alatt is látszott, mennyire kiáll a csípője, a dereka szinte behorpad - lélegzetvisszafojtva álltam, és azon tűnődtem, hol lehet a durva törülközőm. A ruhája a széken hevert, lehet, hogy a törülközőm alatta maradt? Nyakig betakarózva csodálkozóan pislogott rám.

Mit csinálsz?

Eltűnt a törülközőm, mosdani szeretnék.

A törülköző a kezedben van. - Egy percig üres tekintettel nézett rám, aztán ásított, és kinyújtózott a takaró alatt.

A törülköző csakugyan a kezemben volt.

Elnézést - mondtam.

Nem oltanád el a villanyt?

Szívesen.

Elindultam, hogy eloltsam a villanyt, hogy aztán talán éppolyan gépiesen kimenjek, hogy lemenjek, és esetleg megmosdjak. Nagya egy szót sem szólt.

Rád zárjam az ajtót? - kérdeztem. Ö hallgatott és hunyorgott, a sötétben én meg vártam a választ. És ekkor halkan kopogtak, szinte csak megkaparták az ajtót. És mivel minden látható jel alapján ártatlan voltam - az ágyamat átengedtem egy meggyötört, összevert asszonynak, magam pedig törülközővel a kezemben éppen indulok, hogy lezuhanyozzam, esetleg hogy a saját szememben tisztára mossam magam, derűs élénkséggel kiszóltam: Ki az? Tessék parancsolni - és törülközővel a kezemben magam nyitottam ki

az ajtรณt.

123

Nem az állt előttem, akit Szásának hívnak. El- dar Guramisvili volt. Egy papírlapot tartott a kezében.

Nem aludtál, mosdani készülsz, gyerünk együtt, nézd, mit rajzoltam neked. Bejött a szobába, villanyt gyújtott, az íróasztalhoz ment és leült. - Gyere csak ide hívott közelebb kajánul, és örvendezőn nevetve, mikor megpillantotta azt, ami az ágyban volt. Rám nézett, az ágyra nézett, szavak nélkül kérdezve: mi ez? Illetve: ki ez?

Halkabban - mondtam -, alszik.

Mikor bejöttem, aludt. Jövök, hát látom, az ágyamban alszik. - Vállat vont, suttogva felelt: „Az ördög meg érti.”

Jövök, látom, alszik, mégsem mondhattam, kelj föl, és menj innen.

Nem baj - mondta -, valahogy kibírod az órák végéig. - És a kezével intett, hogy menjek közelebb. - Nézd. Neked rajzoltam. Tetszik?

Tetszik.

Nézd csak. Tehát. Ez a Rioni folyó. A világ legsebesebb folyója. így folyik. Nem lehet rajta átkelni se csónakkal, se hídon, se repülőgéppel, se kötél segítségével. Olyan gyors. Ezek meg turisták, szakszervezeti beutalóval bejárták az egész országot, Örményországot is, most értek ide, nagyon szeretnének átmenni a túlsó partra, de nem lehetett se csónakkal, se ejtőernyővel. Én meg ott vagyok a túlsó parton, ez a hazám, én magam építettem, a helyet is magam választottam ki. Ezt a helyet, Ge- vorg, egyedül én ismerem. Valóban létezik ilyen hely, amint lesz pénzem, Gevorg ... A házat kőből építettem, a folyóból hoztam őket, látod, egyik kő a másikon, jó kis fal, ugye? A házban csak egyetlen szoba van. Egyetlen szoba, egyetlen ajtó, három ablak: keletre, 12 4

nyugatra és délre. Itt az ajtó, ki van nyitva.

Meleg van. A verandán ülök, van ve-

12 5

randa is. Ez meg a kerítés. Magam vertem be minden szögét. Ez meg kukorica, kukoricát is vetettem. A kukorica megnőtt, már sárgul. Hová vezet ez az ösvény a kukorica között? A vécéhez vezet, ez a másik kisebb vécé ebben a sarokban, ezt a gyerekeknek építettem. A gyerekek most nincsenek itthon, a gyerekek elmentek a patakra fürdeni. Hőség van, áll a forróság a levegőben, igaz? Ez meg a kutyaól. A kutya neve Peri, ez Peri, a turistákat nézi kerek szemmel. Ez almafa, a gyerekek teljesen elpusztították, nem is gyerekek, ördögfiókák minden ágát letörték, minden almát zölden megettek, csak egy maradt, ez a ráncos. A pincében bor van, csöndben forr a hordóban . . .

HRANT MATEVOSZjAN a mai szovjet-örmény irodalom legismertebb alkotói közé tartozik. 1935- ben Örményország északi hegyvidékén született, gyermekkori élményei, a zord hegyek s a hegyi pásztorok világának hol derűs, hol árnyékosabb képei színesítik műveinek alapszövetét is.

Pedagógiai főiskolát végzett, 1959-től jelennek meg írásai. Hírét hazájában és a külföldi olvasók körében a Mi és a hegyeink (1962) című kisregénye alapozta I meg, amelynek látszólag egyszerű, szinte idillikus 1 pásztortörténetei általánosabb emberi problémák, \ mélyebb erkölcsi konfliktusok felismerésére késztetik i I az olvasót. Írásait, így az 1967-ben megjelent ■ Augusztus darabjait is nehéz lenne az irodalomelmélet i kategóriái szerint osztályozni, elbeszéléseiben (Tamási Áronhoz hasonlóan) gyakran szimbolikus, tündéri történetek keretében, játékos nyelvi fordulatokkal mutatja meg az ember egyszer vonzó, másszor elfordulásra késztető igazi és álorcáit.

Néhány városi témájú elbeszélés után a Másnap reggel-ben a városi értelmiségi környezet és a természetbe visszavágyó ember érzelemvilágának párhuzamos rajzával összegezi rangos eredményeket szülő alkotói kísérleteit.

i

FORDÍTOTTA

HERING MARGIT ES VÁNDOR ANNA

HRANT MATEVOSZJAN

MÁSNAP REGGEL

E U R Ó PA K Ö N Y V K I A D Ó