A magyar számítási forint

Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) uralkodása idején lett törvénybe iktatva a száz denár értékű számítási forint használata

I. (Hunyadi) Mátyás (1458–1490) 1467-es nagy pénzreformja fél évszázadra biztosította az egy aranyforint=100 denár értékarányt, tovább erősítve így a magyar számítási forint elterjedését

75 éves a forint

A középkori gyakorlatban az akkor még értékjelzés nélküli pénzekkel – azaz az ezüstből készült apró denárokkal – általában nem darabonként, hanem nagyobb egységekben, ún. számítási pénzekben számoltak. Ezek rendszerint egy-egy súlymértékből – márka vagy font – alakultak ki, és ennek nevét vették fel. Nyugat-Európában Nagy Károly pénzreformjától kezdve egy 408 g tömegű ún. Karoling fontból 240 darab ezüstdenárt vertek, így hamarosan kialakult a denárfont elnevezésű számítási pénz, ami alatt akkor is 240 denár összegét értették, ha azok összsúlya már jóval alacsonyabb értékű volt egy fontnál.

Ennek emléke maradt fenn még a közelmúltban is használt, predecimális angol pénzrendszerben. Nagy Britanniában 1971-et megelőzően ugyanis alapjaiban egy, a középkorra visszamenő pénzrendszer volt használatban, miszerint 1 font 20 shillinggel, illetve 240 pennyvel volt egyenlő, vagyis 1 shilling 12 pennyt ért, ami a tízes számrendszerhez szokott ember számára legalábbis szokatlannak számít. A font rövidítése az £ betű, amely a latin libra szóra megy vissza. A shilling a latin solidus angol nyelvű változata, és a penny rövidítése sem ’p’ betű, hanem ’d’, ami pedig a latin denarius kezdőbetűje.

Magyarországon az Árpád-korban, sőt, még a 14. század elején is az ún. penzaszámítás dívott, miszerint egy penza alatt kezdetben 30, majd 40 denárt értettek, mígnem a 13. században megjelent a denármárka kifejezés, amelyre általában 10 penzát, azaz 400 denárt számítottak. Nehezítette a helyzetet, hogy a Kárpát-medencét magában foglaló Magyar Királyság nem számított egységes piackörzetnek, így 4–5 különféle márkasúly volt egyidejűleg használatban. A legáltalánosabban használt márkasúlyok – magyar (233,84 g), a budai (245,53 g), az erdélyi (206,76 g), a kassai márka (210,46 g) stb. – között a korabeli emberek az értékviszonyt törtszámokkal fejezték ki, példának okáért a kassai márka a budainak a 6/7 része volt.

Az Anjou-korban az új címletek, az aranyforint és az ezüstgaras megjelenése még differenciáltabbá tette a számítási rendszert. Mivel ezek értéke megle

I. Ferdinánd magyar királyként Körmöcbányán 1556-ban veretett 72 krajcár névértékkel ellátott tallérja, a krajcárrendszer használatának egyik korai emléke

hetősen stabilnak számított, szemben az egy időben forgalomban lévő akár tucatnyi, különböző súlyú és finomságú apró denárral, a közöttük fennálló értékviszonyt különböző számítási pénzekkel igyekeztek kifejezni. A csupán elméletben létező denár-, garas- és egyéb fizetőmárkák nem kis fejtörést okozhattak a kereskedőknek és adószedőknek, mígnem a 14. század második felében kezdett letisztulni a kép. I. (Nagy) Lajos (1342–1382) uralkodásának második felében, 1360 táján olyan új ezüstdenár került kibocsátásra, amelyből kereken száz darab ért egy aranyforintot. Mellette kialakult a számítási garas, amely négy folyó (azaz éppen forgalomban lévő) denárt jelentett. A százdenáros forint és a négyforintos márka együttesen már egy számítási rendszert alkotott. Magyarországon az 1360-as években megszűnt a garasverés, és még száz éven át szünetelt, így a számításokat a továbbiakban az aranyforintra, a denárra és a száz denár értékű számítási forintra alapozták.

A forintszámítást végül Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) 1405. évi II. dekrétumának 7. cikkelye „betonozta be”, amely elrendelte, hogy ezentúl a forintot csak aranyforintban vagy százdenáros forintban szabad számolni. Zsigmond uralkodásának végén már egész Magyarországon kizárólag forintban és királyi denárokban számoltak.

A Zsigmond halálát követő évtizedek a középkori magyar pénzverés mélypontját jelentették. 1437 és 1458 között három király és egy kormányzó váltotta egymást, miközben az amúgy is zavaros politikai viszonyokat két interregnum is súlyosbította, ami kihatott a gazdasági életre is. Az ezüstpénzeket radikálisan csökkentett nemesfémtartalommal verték, így a réz mellett ezüstöt csak nyomokban tartalmaztak. Ennek ellenére, míg a stabil értékű aranyforint akár 400 vagy annál több denárt ért, a számítási forintra továbbra is száz denárt számítottak. A százdenáros számítási forint továbbélését biztosították I. Mátyás 1467-es pénzreformjai, amelynek következtében fél évszázadra újra helyreállt az egy aranyforint=100 denár értékviszony.

A 16. századtól ez az értékviszony – egyrészt az ezüstpénzek leromlása, másrészt a két nemesfém közötti viszony megváltozása révén – felborult ugyan, de addigra már a magyar forint százdenáros kurzusa olyannyira megrögződött a mindennapi gyakorlatban, hogy továbbra is megmaradt számítási pénznek. Az aranyforintot pedig a százdenáros forinttól való megkülönböztetésképpen mindinkább magyar dukátnak kezdték nevezni.

A mindennapokban tehát a parasztok és urak, papok és kereskedők dukátokkal, denárokkal, garasokkal, krajcárokkal, tallérokkal és poltúrákkal, magyar és külföldi pénzekkel fizettek, ugyanakkor a számadásokban az éppen aktuális árfolyamuknak megfelelően ezeket értéküknek megfelelően átszámították denárokba, majd ezeket százasával forintokba olvasták össze. A százdenáros magyar, más néven kamarai forint használata évszázadokig tartott, mígnem a 17. század második felére végleg kiszorította a mindennapokból a 60 krajcár értékű rajnai forint, mint számítási egység.