Az ezüstforint eredete

II. Rákóczi Ferenc Munkácson veretett ezüstforintja, azaz féltallérja, 1706

75 éves a forint

Az újkor kezdetére a florenus, azaz a forint kifejezés már kettős jelentéstartalommal bírt: értették alatta egyrészt az aranyból készült, nagyjából 3,5 gramm tömegű aranypénzt, illetve egy csak elméletben létező számítási egységet, a száz denár értékű forintot. A két jelentéssel is bíró kifejezés hosszú ideig élt párhuzamosan egymás mellett, így (pénz) történész legyen a talpán, aki a kettőt meg tudja különböztetni egymástól: rendszerint csak a szövegkörnyezetből lehet rájönni, mire is gondolt a szerző. Megkülönböztetésül ezért a 16. század elejétől a magyar aranyforintra is a dukát kifejezést kezdték alkalmazni, amely eredetileg a velencei aranypénz neve volt.

A középkor végén a növekvő volumenű kereskedelem és áruforgalom, valamint a folyamatos áremelkedés egyre fokozottabb mértékben igényelte a nagyobb értékű pénzeket, ezt az igényt pedig már sem a denár, sem a garas nem tudta kielégíteni. Létezett ugyan aranypénz, de az ennek veréséhez szükséges nyersanyag korlátozott volta Európában gátolta a kibocsátás mennyiségének növelését. Ezzel szemben a kontinens bővelkedett ezüstbányákban, így a gazdasági kihívásokra a választ az ezüstpénzek értékének növelésében találták meg. Az első, garasnál is nehezebb ezüstpénzek Itáliában jelentek meg, de a velencei lira tron és a milánói teston, majd később a tiroli pfundner csupán előfutárai voltak a 15–16. század fordulóján kialakuló új pénzrendszernek.

A prototípus végül Tirolban született meg, ahol a gazdag schwazi bányák hozamából Zsigmond főherceg 1484ben fél, majd 1486ban egész súlyú nagy ezüstpénz kibocsátását kezdte meg a halli pénzverdében. Ez a pénz egyenértékű volt a rajnai aranyforinttal (rheinische Gulden), ezért guldinernek vagy guldengroschennek nevezték, súlya miatt (31,93 g) időnként unciálisnak. A guldiner már valóban ki tudta váltani értékben az aranypénzt, így hamarosan Tirolon kívül is számos követőre talált. Magától értetődik, hogy főként azokban az országokban, amelyek nagy nemesfémtartalékokkal rendelkezett.

Zsigmond tiroli főherceg guldinere, 1486 I. Ferdinánd magyar király Körmöcbányán veretett nehéz ezüstpénze, az első magyar tallér, 1553

A guldiner azonban csupán előfutára volt a tallérnak, az újkori pénztörténet szédületes karriert befutó nehéz ezüstpénzének, amelynek létrejötte a Schlick grófokhoz köthető, akik Csehországban, az Érchegységben megnyitott ezüstbányákból származó nemesfémből kezdték meg a guldinerek verését 1519ben. Mivel az általuk vert ezüstpénzek némiképp más pénzláb alapján készültek, súlyuk és nemesfémtartalmuk valamivel alacsonyabb volt a korabeli guldinerekénél, ezért ezeket a vereteket – megkülönböztetésül – készítési helyükről, Joachimstalról (ma Jáchymov, Csehország) Joachimstalernek, röviden Talernek kezdték nevezni. A név hamarosan címletté vált, és a hasonló jellegű pénzeket immáron az egész világon tallérnak kezdték nevezni, persze mindenhol a helyi nyelv sajátos hangtani szabályainak megfelelő formában: német nyelvterületen a Taler kifejezést használták, az angol nyelvben ez dollárra változott, a svédek daler, míg a hollandok daalder néven emlegették, de az újkorban a crown, a lira vagy éppen a rubel név alatt is hosszú ideig a tallérszerű ezüstpénzeket értették. Az Újvilág meghódításának, főként a spanyol gyarmatosításnak köszönhetően a tallérverés újabb lendületet kapott a délamerikai gazdag ezüstbányák feltárásával, amelyek közül a leghíresebb a bolíviai Potosiban működött. Bár a világ szinte összes pénzkibocsátó hatósága kísérletezett tallérveréssel, ez természetesen csak ott vált igazán jelentőssé, ahol akár a helyi, akár a gyarmatokról származó folyamatos nyersanyagellátás biztosított volt, így például Németalföldön, Spanyolországban, továbbá a német és osztrák területeken. Forgalmuk viszont az egész ismert világra kiterjedt, nem véletlen, hogy a hagyományos pénztörténeti korszakolás a 16. századtól a 19. századig tartó időszakot tallérperiódusnak nevezte el.

Magyarországon egy epizódszerű nagyszebeni kísérletet (1552) követően a tallérverés megindulására 1553ban került sor Körmöcbányán, de különböző okok miatt már 1556ban félbeszakadt, és csak Miksa uralkodása alatt, 1573ban indult meg újra, és vált folyamatossá egészen a 19. századig.

Az aranydukátok és az ezüsttallérok egymáshoz és más fizetőeszközökhöz viszonyított értéke folyamatosan változott. Az 1659től az egész Habsburg Birodalomban egységesen a tiroli pénzláb alapján vert tallérok krajcárban kifejezett hivatalos névértéke már 1630 óta 90 krajcár, azaz másfél rajnai forint volt, forgalmi értéke azonban folyamatosan emelkedett, amelynek oka a nagy mennyiségben kibocsátott XV és VI krajcárban, valamint az aprópénzek minőségének romlásában keresendő. A tallér „ázsiója”, vagyis az eredeti 90 krajcáros névértéke, valamint az értékemelkedések közötti árkülönbség olyannyira megnőtt, hogy azt már a pénzügyi kormányzat sem hagyhatta figyelmen kívül, ezért új árfolyam bevezetésére került sor. Az 1692. szeptember 28án kibocsátott rendelet mintegy elismerte a tallér értéknövekedését, azt hivatalosan is 120 krajcárra, azaz két rajnai forintra (1 forint = 60 krajcár) emelte, amely érték ezután is állandó maradt. A forint mint számítási egység ezzel az aktussal újabb fogalomváltozáson ment keresztül: ettől kezdve a fél tallért hívták forintnak.