A konvenciós forint

Mária Terézia magyar királynő a konvenciós pénzrendszer és a papíralapú fizetőeszközök bevezetésével új alapokra helyezte a magyar pénzrendszert

75 éves a forint

A török megszállás megpróbáltatásaiból még szinte magához sem tért, a Rákóczi-szabadságharc, majd az azt követő, politikailag és gazdaságilag zavaros időszak sújtotta Magyar Királyság Mária Terézia uralkodása (1740–1780) alatt indult meg a konszolidáció útján. A királynő negyvenéves uralma alatt az ország jelentős átalakuláson esett át. Sor került az oktatás és az egészségügy reformjára, központilag szabályozták a jobbágyok földesúri terheit. Uralkodásának első felére ugyanakkor két hosszú háborús időszak is rányomta bélyegét. Némiképp negatív mérleggel zárult az örökösödési háború (1741–1748), amely hatalmát ugyan megszilárdította, viszont elvesztette Sziléziát és néhány kisebb itáliai területet. A Poroszország ellen vívott hétéves háború (1756–1763) szintén nem hozott területi gyarapodást.

A háborúk gazdaságilag kimerítették az országot, az államadósság hatalmasra nőtt. Ennek finanszírozására kezdődött meg 1762ben az első papírpénzek, a Bécsi Városi Bank bankócéduláinak kibocsátása, valamint a nemesfémek pótlására a réz váltópénzek bevezetése 1759 után.

Mária Terézia uralkodása alatt számos újítás történt a magyar pénztörténetben. A pénzügyek és a kereskedelem területén komoly hátránynak számított, hogy az egyes országok különböző pénzlábak és pénzverési alapsúlyok szerint verették nemesfémpénzeiket, azért meglehetősen nehéz volt köztük az átváltás, ennek egységesítésére került sor a királynő uralkodásának második évtizedében.

A pénzügyek terén az egyik legjelentősebb változtatásnak a konvenciós pénzrendszer bevezetése számított, amellyel nem csupán a Habsburguralom alatt álló országok, hanem szinte a teljes német nyelvterület pénzkibocsátását kívánták egységesíteni. A Habsburg Birodalom és Bajorország között 1753ban jött létre az az érmeegyezmény – közismert nevén konvenció (Münzkonvention) –, amely a különféle pénzrendszerek egységesítését tűzte ki célul. Bár az egyezményből Bajorország már a következő évben kilépett, a konvencióhoz az ellenséges Poroszország, valamint a Hanzavárosok kivételével az egész német birodalom

Mária Terézia körmöcbányai tallérja 1780ból, talán az egyik legszebb éremképű magyar pénz 20 Gulden (forint) értékű AnticipationsSchein, 1813. április 16., amelyet a korábban kibocsátott bankócédulák beváltására bocsátottak ki

csatlakozott. Az egyezmény szabályozta az ezüstpénzek címleteit, azok értékét és technikai paramétereit a tallértól a három krajcár értékű garasig, elősegítve azok határokon átívelő szabad forgalmát. Az aranypénzekre és a garasnál alacsonyabb értékű, alapvetően a helyi pénzforgalom számára vert ezüst és rézpénzekre a konvenció hatálya nem terjedt ki, azokról minden tagország saját belátása szerint rendelkezhetett. A konvenciós pénzláb értelmében 1 kölni márka (233,86 g) súlyból 20 forint értékű pénzt vertek, 1 forint 60 krajcárral, vagyis egy féltallérral volt egyenlő. 1754ben annyiban változott a rendszer, hogy a kölni helyett a nehezebb bécsi márka (280,64 g) lett a pénzverési alapsúly, de ez maguknak a pénzeknek a súlyát nem változtatta meg.

A konvenciós pénzrendszer hosszú időt élt meg, felfüggesztésére rövid időre csak 1811 és 1816 között került sor. Ekkor a napóleoni háborúk által gerjesztett infláció miatt a pénzügyi élet elérte a mélypontját. A forgalomban lévő papírpénzek névértéke meghaladta az 1 milliárd forintot, amely már kezelhetetlen államadósságnak minősült. A teljes gazdasági összeomlást csupán egy drasztikus gazdasági lépéssel lehetett elkerülni: 1811ben bejelentették a valuta 80%os leértékelését, az ún. csődpátens (Bankrottpatent) kihirdetésével életbe lépett a bécsi értékű (Wiener Währung) pénzek kora, amely öt éven át tartott. Mivel Ferenc császár ígéretet tett arra vonatkozólag, hogy nem szaporítja tovább a bankjegyek számát, ezért a papíralapú fizetőeszközök beváltójegyek (Eislösungschein) és előlegezési jegyek (Anticipationsschein) néven jelentek meg. Mivel a lakosság nem bízott meg bennük, hamar veszítettek az értékükből. 1816ban újabb 40%os devalvációra került sor, azaz az 1811 előtti bankjegyek értéke 8%ra esett vissza. A napóleoni háborúk végével 1816ban újra visszatért a konvenciós értékű forint, bár a bécsi érték szerint kibocsátásokat még 1858ig beváltották.