Az akaratos gyerek

Az akaratos gyerek

AZ AKARATOS GYEREK SZÜLETÉSTŐL A SERDÜLŐKORIG ÁTDOLGOZOTT ÉS ÁTÍRT VÁLTOZAT

DR. JAMES DOBSON

Originally published in the U.S.A. under the title: The New Strong-Willed Child by Dr. James Dobson.

Copyright © 1978, 2004 by James Dobson, Inc. All Rights Reserved.

Hungarian edition © 2016 by Foundation for Christian Education with permission of Tyndale House Publishers, Inc. All rights reserved.

Magyarországi felelős kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány A Member of Entrust 1135 Budapest, Béke utca 35/A Tel.: (1) 350-7201 info@kiakonyvek.hu www.kiakonyvek.hu Fordította: Köves Gábor és Ács Márta Borító: Boltos Péter Tördelés: Mandulavessző Szociális Szövetkezet, Lengyel Felelős kiadó: Monty Taylor A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-615-5446-21-4 Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány Budapest, 2016

TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ

9

AZ AKARAT VADHAJTÁSAI

15

ANYÁK MESÉLNEK

31

MITŐL ILYENEK, AMILYENEK?

57

AZ AKARAT FORMÁLÁSA

77

A LÉLEK VÉDELMÉBEN

97

A LEGGYAKORIBB HIBÁK

113

A GYEREKRE SZABOTT FEGYELMEZÉS

133

A TESTI FENYÍTÉS ÉS AZ AKARATOS GYEREK

165

A TESTVÉREK KÖZTI VISZÁLY

193

AZ AKARATOS SERDÜLŐ (VAN MÁSMILYEN IS?)

209

AZ ADHD-S GYEREKEK NEVELÉSE

257

EGY UTOLSÓ BÁTORÍTÓ SZÓ

281

JEGYZETEK

293

5

Tiszteletteljes szeretettel ajánlom ezt a könyvet saját édesanyámnak, aki mindig értett a gyermekekhez. Ösztönösen alkalmazta a következő oldalakon leírt fegyelmezési alapelveket, melyek jó részét tőle tanultam a gyakorlatban.

Amint mindenki láthatja, hihetetlenül jó munkát végzett a nevelésemet illetően. Egy zavaró kérdésre azonban nem találok választ: Miért felejtette el az én bátor édesanyám a „nem” szó jelentését abban a pillanatban, amikor nagymamává avattuk őt?

7

ELŐSZÓ

1

978-ban, amikor Az akaratos gyerek első kiadása megjelent, a karrieremet illetően éppen túl voltam egy drámai változáson. Otthagytam a Dél-kaliforniai Orvosi Egyetem tanári karát, ahol évek óta a gyermekgyógyászat klinikai docense voltam. Azért döntöttem úgy, hogy feladom ezt az eredményes és sikeres pozíciót, mert egyre jobban tudatosult bennem, hogy a család, mint intézmény gyors bomlásnak indult, és feltétlenül meg kell tennem mindent, amit csak lehet, hogy segítsek. Elhagytam hát biztonságos fészkemet, hogy megalapítsak egy szerény és kicsi nonprofit szervezetet, amit Fókuszban a család névvel ruháztunk fel. Elindítottunk egy rádióműsort, amit eleinte huszonnégy állomás sugárzott. Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy a telefon valaha is meg fog-e csörrenni.

Most, 30 évvel később a rádióműsort és a belőle kinövő programokat 220 millió ember hallgatja naponta 160 országban, 7300 rádióadón keresztül a világ minden táján. 850 munkatársunk van, akik elkötelezetten fáradoznak a családok megőrzésén. Havonta több mint 200 000 hallgató vagy olvasó keres minket telefonon és írásban, és közülük sokan arra kíváncsiak, hogyan lehet egészséges és jó modorú gyermekeket nevelni. Ma, ha találkozom azokkal a szülőkkel, akikkel az évek során kapcsolatba kerültünk, egyesek mosolyogva mesélnek a gyerekeikről, mások megölelnek, és van, akinek könny szökik a szemébe. Sokan mondják: „Köszönöm, hogy segített a gyerekeim nevelésében!” Az, hogy segítséget nyújthattam ezeknek a rendkívüli embereknek a gyermeknevelésben, életem egyik legnagyobb beteljesedését adja személyesen és szakmailag is.

Az egyik első írás, amivel megbirkóztam azután, hogy otthagytam az egyetemet, ennek a könyvnek az eredeti verziója volt. Ahogy a címe is mutatja, a gyerekek alapvető tulajdonságaira fókuszált, illetve arra, minek a hatására teszik, amit tesznek. Számomra különösen érdekes az a jellemvonás, amit én „az akarat erejének” nevezek. Úgy tűnik, hogy egyes gyerekek könnyen kezelhető, szolgálatkész termé9

AZ AKARATOS GYEREK szettel születnek, és ez örömtelivé teszi a nevelésüket. Csecsemőként ritkán sírnak, a második héttől kezdve végigalusszák az éjszakát, gőgicsélnek a nagyszülőknek, mosolyognak pelenkázás közben, és türelmesen várnak, ha késik az ebéd. És persze soha nem büfizik fel az ételt istentiszteletre menet. Később, mikor már nagyobbak, örömmel rendben tartják a szobájukat, és különös örömüket lelik a házi feladatok elkészítésében. Attól tartok, az ilyen rendkívül készséges gyerekek nincsenek túl sokan, bár tény, hogy néhány családban előfordulnak (mindenesetre nem az enyémben).

Amilyen bizonyossággal vannak természetüknél fogva engedékeny, alkalmazkodó gyerekek, ugyanúgy vannak olyanok, akik mintha már az anyaméhből kikerülve ellenszegülők lennének.

Szivarozva jönnek a világra, üvöltözve adják a személyzet tudtára, hogy a szülőszoba hőmérséklete nem megfelelő, az ápolónők nem elég rátermettek, az orvosi ellátás pedig nehézkes. Az ilyen erős akaratú gyerek édesanyja sokszor már jóval a gyermek születése előtt tudja, hogy odabent valami furcsa dolog zajlik, mert a baba belevési kézjegyét odúja falaiba. Csecsemőkorukban igencsak dühbe gurulnak, ha késik a cumisüveg, és kikövetelik, hogy egész nap ölben legyenek. Kedvenc játékidejük a hajnali három óra. Később, mint tipegők, ellenszegülnek mindenfajta tekintélynek, és legkedvesebb tevékenységeik közé tartozik a szőnyeget kidekorálni mami rúzsával, vagy a család macskáját lehúzni a vécén. Kétségbeesett szüleik azon tanakodnak, vajon hol rontották el a dolgot, és a gyermeknevelés élménye miért különbözik annyira az elvárásaiktól. Nagyon nagy szükségük van rá, hogy valaki egy kicsit segítse őket abban, mit is kéne tenniük.

Akkor, 1978-ban ez volt könyvem alapvető elindítója. De aztán az évek nagyon gyorsan elteltek, és a vasakaratú gyerekek, akikről írtam, felnőttek, megtéve lélegzetelállító utazásukat a babakorból a kamaszkoron át a felnőttkorig. Legtöbbjüknek már magának is megvan a saját akaratos gyereke, és ha belegondolunk, ez elég vicces. Gyerekként alaposan feladták a leckét a szüleiknek, de most őket is utolérte ugyanaz a sors. Ezek az újdonsült apukák és anyu10

AZ AKARATOS GYEREK kák most megkapják igazságos büntetésüket, hiszen megérdemlik mindazt, amivel csemetéik most az ő idegeiket borzolják. Szüleik, akiknek az eredeti könyvet címeztem, már valószínűleg nagyszülők, akikből mostanra hiszékeny, elnéző „balekok” lettek, pontosan úgy, ahogy az én nagyszerű édesanyámból is, mikor nagyszülővé avattuk. Így folytatódik az élet körforgása nemzedékről nemzedékre, amiben minden családtag eljátssza az előre megírt szerepet, ami ugyan újnak tűnik, valójában azonban az ókorban gyökerezik.

Emiatt aztán nagy kedvvel tértem vissza a témához, ami amúgy is életre szóló szenvedélyem. Az akaratos gyerek majdnem 3 millió példányban kelt el több tucatnyi nyelven, de az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kéziratot fel kell frissíteni. Új információk tömege látott napvilágot, mióta először papírra vetettem a gondolataimat (igen, papírra: az eredeti kéziratot ugyanis tollal írtam sárga színű írótömbre, a papírlapokat aztán összeragasztottuk, ebből tekercs lett, ami néha túllépte a tizenöt méter hosszúságot is. Érthetetlen, de a huszadik századnak majdnem a végére értünk, mire áttértem a számítógép használatára.)

De miért volt szükség huszonöt év nyugalom után felújítani ezt a könyvet? Egészen biztosan nem azért, mert a hetvenes évek óta megváltozott volna a gyerekek természete. A gyerekek mindig is gyerekek lesznek. Inkább azért, mert eme apró emberkék veleszületett adottságainak tudományos megértése most sokkal jobb, mint volt két vagy három évtizeddel ezelőtt. A legfrissebb kutatási eredmények, melyek a gyermekfejlődéstan területén születtek, gondos vizsgálódás eredményei, és én megosztom Önökkel ezeket a következtetéseket. A figyelemzavaros hiperaktivitással (ADHD) – vagy hiperaktivitással, ahogy korábban hívtuk – kapcsolatos kutatások például még nagyon gyerekcipőben jártak, amikor nekiültem az írásnak. Abban az időben még keveset tudtunk erről a rendellenességről, s még kevesebbet arról, hogyan kezeljük. Ezt és más újabb kutatásokat hozzávéve ideje, hogy újragondoljuk, milyen is az akaratos gyerek, és hogyan neveljük. Az eltelt évek azonban semmiképpen sem cáfolták meg alapvető teóriámat, 11

AZ AKARATOS GYEREK inkább megerősítették az alapelveket, melyeket ifjú pszichológusként és professzorként leírtam.

A másik ok, ami miatt nekiálltam a könyv megújításának az, hogy mostanra már sokkal több év tapasztalata gyűlt össze a családokkal való közös munkában, és ez lehetővé teszi, hogy összevessük a sikeres szemléletmódokat a nyilvánvalóan sikertelenekkel.

Ezeket a tapasztalatokat beleszőttük az új kiadás szövetébe abban a reményben, hogy segítséget és bátorítást nyújtanak majd a mai szülőknek és az utánuk jövő nemzedéknek. Ki tudja? Talán a türelmünket megpróbáló ifjak és lányok, akik ma nagy kihívás elé állítják a szüleiket, felnőnek, és a távoli jövőben majd előveszik ezeket a sorokat, mert kétségbeesetten keresik a megoldást saját kis zsarnokuk kezelésére. Remélem, hogy így lesz.

Kezdjük azzal, hogy beismerjük: gyereket nevelni időnként nehéz feladat, különösen ma, amikor a kultúra vérre menő harcot folytat a szülőkkel gyermekeik szívéért és elméjéért. Ahhoz, hogy helyesen neveljük őket, Salamon bölcsességére és egy olimpikon eltökéltségére van szükségünk. Ráadásul a feladat sokkal könnyebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban. Az öntelt szülők, különösen azok, akik még csak az elején tartanak, arra a férfira emlékeztetnek engem, aki életében először lát golfozókat. Így tűnődik: „Hát ez igazán könnyűnek látszik. Mindössze azt a kis fehér labdát kell úgy megütni, hogy a zászló irányába repüljön.” Aztán magabiztosan odalép az elütési helyhez, meglendíti a golfütőjét, és „a kis fehér labda” három méterre balra száll. „Talán nagyobb lendületet kell vennem – gondolja magában –, ahogy a profi golfozók.” De minél nagyobbat üt, annál jobban lekerül a pályáról. Ugyanígy van a gyerekneveléssel is. Mindenfelé homokbuckák és akadályok várnak azokra a szülőkre, akiket erős akaratú gyerekekkel áldott meg a sors. Ezeknek az apukáknak és anyukáknak egy jól megtervezett „játékstratégiára” van szükségük az otthoni elkerülhetetlen kihívásokhoz. Egy ilyen stratégia nélkül csak belebonyolódnak a véletlenszerű próbálkozásokba.

12

AZ AKARATOS GYEREK Egy barátomnak, amikor fiatalabb volt, volt egy kicsi, egymotoros repülőgépe. Egy alkalommal az otthona felé igyekezett, ami egy kis vidéki repülőtér mellett volt. Szerencsétlen módon túl sokat késlekedett a hazaindulással, és mire odaért a közelbe, a nap már lebukott a hegyek mögött. Mire felkészült a landoláshoz, már ködös sötétségbe burkolózott alatta a leszállópálya. Nem volt világítás, ami vezethette volna, és a kis repülőtéren már senki sem volt szolgálatban. Még egy kört írt le a levegőben, újra megkísérelve a leszállást, de a sötétség addigra még áthatolhatatlanabbul telepedett a leszállópályára. Két szörnyű órán át repült körbe-körbe az éjszaka feketeségében, tudva, hogy a biztos halál vár rá, mihelyst kifogy az üzemanyaga. Mindjobban pánikba esett. Ekkor csoda történt. Valaki odalent meghallotta a repülő folyamatos zúgását, és felismerte a pilóta kínos helyzetét. Ez az ember megkönyörült a barátomon: az autójával folyamatosan fel-alá hajtott a kifutópályán, lámpáival kirajzolva a leszállósávot, majd a pálya végéről fényszóróival bevilágította a terepet, mialatt a gép lefelé ereszkedett.

Ez a történet jut eszembe most is, amikor a menetrend szerinti repülőgéppel az esti sötétségben leszállunk. Ha kinézek az ablakon, előttem zöld lámpák sorát látom, amelyek a leszállópályát körvonalazzák, mutatva a pilótának, hová irányítsa a gépet. Ha a lámpák határolta övezetben marad, minden rendben lesz. De jobbra és balra katasztrófa leselkedik rá.

Ugyanez igaz a gyermeknevelés nagy erőpróbát jelentő feladatára is. A szülőknek szükségük van a leszállópálya fényeire – a megbízható jelzésekre –, amelyek megvilágítják a szélsőségek közötti biztonságos területet. Kettő e vezéralapelvek közül meglehetősen egyszerű: szeretet és irányítás. Ha elfogadjuk a gyerekeinket és megfelelően betöltjük a szükségleteiket, a velük való kapcsolatunk valószínűleg egészséges lesz – az elkerülhetetlen hibák és hiányok ellenére. De vigyázat! Az erős akaratú gyerekek esetében sokszor nagyon nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt a szeretet és az irányítás között. Nagy a kísértés, hogy egyik vagy másik oldalra kibillenjünk – vagy az izzó harag és a zsarnokság, vagy az 13

AZ AKARATOS GYEREK engedékenység és az irányítás teljes hiánya felé. Miért? Mert az állandó csatározás miatt, amit ezek a keményfejű gyerekek kiváltanak, a szülők vagy kiabáló zsarnokká válnak, vagy szánalmas módon ráhagyják a gyermekre az irányítást. Pedig a „leszállópálya” mindkét oldalán veszélyek várnak az ifjú emberre. Ha a szülői gép roszszul landol, a kukoricaföldön kötünk ki megjósolhatatlan következményekkel. Erről még beszélünk nemsokára.

Ennek a könyvnek – az eredeti verziónak és a mostani megújított változatnak is – az a célja, hogy biztosítsa a feltételeket a szülői feladat hozzáértő ellátásához. Leginkább a fegyelmezés témájával fogunk foglalkozni, mégpedig a nehezebben nevelhető, független szellemű ifjú emberekre vonatkozóan.

Ezen a ponton elég annyit megjegyezni, hogy ha jó munkát végzünk a szülői szerepünkben, a jutalom megéri mindazt a vért, verítéket és könnyet, amit belefektettünk. Bár a gyerekeim már felnőttek, amivé lettek, az életem legnagyobb megnyugvást nyújtó teljesítménye. Biztosak lehetnek benne, hogy bővebben is kifejtem majd mindezt az előttünk álló oldalakon.

Nos, vágjunk hát bele! Az a reménységem, hogy a könyvem kivilágított leszállópályaként szolgál majd a szülőknek, akik át akarják vezetni gyerekeiket a sötétségen.

Dr. James C. Dobson

14

1.

AZ AKARAT VADHAJTÁSAI

V

alamikor a Dobson háznépet egy anya, egy apa, egy kisfiú, egy kislány, egy hörcsög, egy törpepapagáj, egy magányos aranyhal és két reménytelenül ideges macska alkotta. Viszonylagos harmóniában éltünk, minimális nézeteltérésekkel és viszályokkal. „Családunknak” azonban volt még egy kevésbé alkalmazkodó tagja, Sigmund Freud (Siggie), a makacs, ötkilós tacskó, aki abban a hiedelemben élt, hogy ő a háziúr. Azt mondják, a tacskók általában hajlamosak az önfejűségre, de Siggie több volt ennél: megrögzött forradalmár volt. Nem volt sem mérges, sem harapós, mindössze irányítani akart; ezért mi ketten állandó hatalmi harcban álltunk egymással, amíg élt.

Siggie nemcsak makacs volt, de a dolgát sem akarta tenni a családban. Hűvös reggeleken nem hozta be az újságot, nem labdázott a gyerekek kedvéért, nem űzte ki a kertből a pockokat, és egyetlen mutatványra sem volt hajlandó, amit a legtöbb művelt kutya produkál. És fájdalom, elutasított minden nevelési programot, amit az ő érdekében kezdeményeztem. Teljesen elégedett volt az életmódjával, azzal, ahogy végigbaktat az életen, szimatolgatva, időnként maga alá piszkítva, minden mozgó tárgyat megugatva.

Még csak jó házőrző sem volt. Ez a gyanúnk azon az éjszakán igazolódott be, amikor hajnali háromkor egy csavargó keveredett a kertünkbe. Hirtelen, mély álomból ébredve kiugrottam az ágyból, és anélkül, hogy a villanyt fölkapcsoltam volna, tapogatózva végigbotorkáltam a házon. Tudtam, hogy valaki van a teraszon. Siggie ugyanúgy tudta, mint én, mert őgyávasága ott lapult mögöttem!

Miután néhány percig hallgattam a saját szívem zakatolását, kinyúj15

AZ AKARATOS GYEREK tottam a kezemet, hogy megfogjam a kilincset. A hátsó kapu abban a pillanatban kinyílt, majd csöndesen becsukódott. Valaki egészen eddig körülbelül egy méterre állt tőlem, és ez a valaki most már a garázsunkban kutatott. Siggievel rövid megbeszélést tartottunk a sötétben, és arra a döntésre jutottunk, hogy kettőnk közül ő fog a birtokháborítás végére járni. Kinyitottam a hátsó ajtót, és kiadtam a parancsot: „Fogd meg!”. Azonban mintha Siggiet fogta volna meg éppen valami, saját félelmétől megbénulva állt ott, reszketve és remegve, olyannyira, hogy még kilökni sem bírtam az ajtón. A jelenettel járó zajban és zavarban a betörő – kutya és ember kölcsönös megelégedésére – meglépett.

Kérem, ne értsenek félre: Siggie a családunk tagja volt, és nagyon szerettük. Anarchista, rendbontó természete ellenére végül is megtanítottam néhány egyszerű utasítás végrehajtására. De mielőtt vonakodva alávetette volna magát az irányításomnak, volt néhány klasszikusnak mondható mérkőzésünk. A legnagyobb összeütközésre akkor került sor, amikor Miamiból, egy háromnapos konferenciáról hazatérve felfedeztem, hogy távollétemben Siggie lett a főnök a házban. De csak később, aznap este döbbentem rá, hogy új, kapitányi szerepe milyen fontos a szemében.

Este tizenegy óra tájban azt mondtam Siggienek, hogy menjen a helyére, vagyis a nappaliban a számára elkülönített sarokba. Hat éven keresztül minden este ugyanezt az utasítást adtam neki, és ő hat éven át engedelmeskedett. Most azonban meg sem mozdult.

A fürdőszobában, a puha, bolyhos huzattal ellátott vécétetőn ült.

16

1. AZ AKARAT VADHAJTÁSAI Ez volt a kedvenc helye, mivel itt élvezhette a közeli elektromos fűtőtest melegét. Mellesleg szegény Siggienek saját kárán kellett megtanulnia, mennyire fontos, hogy a vécétető lecsukott állapotban legyen, mielőtt fölpattan rá. Soha nem fogom elfelejteni azt az estét, amelyen ezt a leckét megtanulta. Beviharzott a kinti hidegből, hatalmas ugrással vetette magát a levegőbe, és csaknem megfulladt, mire ki tudtam húzni.

Nagy csatánk estéjén tehát, amikor felszólítottam puha, meleg helyének elhagyására, lelapította fülét és lassan felém fordult.

Megfontoltan harci állásba merevítette a testét: egyik mancsát a bolyhos vécétakaró szélére helyezte, majd felhúzta vállait, vicsorított, hogy zápfogai kilátszottak, és félelmetesen morgott. Siggie nyelvén ez azt jelentette: „Takarodj!”

Ismertem már régebbről ezt az ellenszegülő magatartását, és tudtam, hogy tennem kell valamit. Az egyetlen mód, hogy engedelmességre bírjam, a vesztével való fenyegetés. Semmi más nem használ. Megfordultam, kimentem, és kivettem a szekrényből egy keskeny szíjat Mr. Freuddal szemben való „érvelésem” segédeszközéül. Feleségem, aki figyelte a drámai események kibontakozását, elmondta, hogy amint kiléptem a fürdőszobából, Siggie leugrott „trónjáról”, és kinézett a folyosóra, hogy lássa, hová mentem.

Azután az ő háta mögé bújt és morgott.

Amikor visszatértem, felemeltem a szíjat, és újra fölszólítottam mérges kutyámat a takarodóra. Nem mozdult, így erőteljes csapást mértem a hátsó felére, ő pedig beleharapott a szíjba. Újra megütöttem, és ekkor engem próbált megharapni. Nehéz leírni azt, ami ezután következett. Ezzel a kicsi kutyával olyan ádáz küzdelembe keveredtünk, amilyen ember és állat között még nem zajlott. Faltól falig üldöztem, miközben mindketten karmoltunk és morogtunk.

Még ma is zavarba jövök, ha visszagondolok a jelenetre. Szinte centiméterről centiméterre hajtottam a kutyát a nappaliban levő fekhelye felé. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként fölugrott a heverőre és a sarokba húzódott, a heverőt végső harci állásként használva, s onnan acsarkodott rám. Végül a helyére ment, de 17

AZ AKARATOS GYEREK csupán azért, mert én közel kilencven kilót nyomtam az ő öt kilójával szemben.

A következő este újabb ütközetre számítottam Siggie lefekvési idejében. Meglepetésemre azonban vonakodás és ellenkezés nélkül követte az utasításomat, s tökéletes engedelmességgel kocogott a nappali irányába. Mi több, soha többé nem ismételte meg az akkori jelenetet.

Most már világos előttem, hogy azon az első estén Siggie az ő kutyanyelvén mit próbált nekem mondani: „Nem hiszem, hogy elég kemény legény vagy ahhoz, hogy engedelmességre bírj.” Úgy tűnhetek föl, mint aki humanizálja egy kutya viselkedését, pedig ez nem így van. Az állatorvosok állítják, hogy némely kutyafajta, különösen a tacskók és a juhászkutyák nem fogadják el gazdájuk irányító szerepét, amíg azok ki nem állják a tűzpróbát, és be nem bizonyítják, hogy alkalmasak a feladatra. A döntő összecsapásban vettem Siggie üzenetét, és élete végéig jó barátok maradtunk.

Ez a könyv azonban nem a kutyaidomításról szól. A fenti történetnek van egy fontos tanulsága, amely a gyermekek világában is aktuális. Amilyen biztos, hogy egy kutya időnként dacol a felette álló tekintéllyel, ugyanolyan biztos, hogy a gyermekek is hajlamosak erre, még sokkal inkább. Fontos megfigyelés ez, mert az emberi természetnek egy olyan jellemvonásáról van szó, amely sok szakértő figyelmét elkerüli, aki a fegyelmezés témájában ír.

Amikor 25 évvel ezelőtt nekiláttam az írásnak, nem találtam olyan szülők vagy nevelők számára írt könyvet a fegyelmezés tárgykörében, amely elismeri ezt a harcot – az akaratok összecsapását –, melyet az erős akaratú gyerekek láthatóan igen kedvelnek.

Az effajta gyerekek nagyon ritkán fogadják el kihívás nélkül a felnőttek irányító szerepét: csak akkor, ha kipróbálták, és méltónak találták őket a tiszteletükre. A gyereknevelés egyik zavarba ejtő tényezője ez, és erre a legtöbb szülőnek magának kell rájönnie.

18

1. AZ AKARAT VADHAJTÁSAI Az erő és bátorság hierarchiája De miért ilyen kötekedőek a gyermekek, különösen az erős akaratúak? Az egyik leegyszerűsített válasz az (a harmadik fejezetben összetettebb magyarázattal is szolgálok majd), hogy mind a lányok, mind a fiúk nagy becsben tartják az erőt és a bátorságot. Időnként egyszerűen nem fogadnak szót, pusztán azért, hogy leteszteljék a felettük álló tekintély eltökéltségét. Miért? Mert rendkívüli módon izgatja őket, hogy „ki az erősebb”. Ez magyarázza a szuperhősök – Robin Hood, Tarzan, Pókember, Superman – népszerűségét a gyermekek világában. Ezért büszkélkednek így egymás között: „Az én apukám erősebb a te apukádnál!” (Egyszer egy kisgyerek erre az állításra így válaszolt: „Az semmi! Az én anyukám még az apukámmal is elbír!”)

Valahányszor egy ifjú ember új lakóhelyre vagy új iskolába kerül, általában meg kell harcolnia (szóban vagy tettben) a befogadásért, hogy az erő hierarchiájában elfoglalhassa az őt megillető helyet.

Az erő és bátorság eme tisztelete készteti arra is a gyerekeket, hogy kipróbálják, milyen erősek a vezetőik. Ezért – legyünk bár szülők vagy nagyszülők, cserkészvezetők, buszsofőrök vagy tanárok –, garantálom, hogy előbb vagy utóbb a ránk bízott gyerekek egyike ökölbe szorítja kis kezét és harcra hív. Mint Siggie a lefekvéskor, ő is ezt sugallja a viselkedésével: „Nem hiszem, hogy elég kemény legény vagy ahhoz, hogy szófogadásra bírj.” Jól teszed, ha azon nyomban bebizonyítod neki, hogy tévedett, különben újra és újra kihívás elé fog állítani.

Ezt a hatalmi párbajt egészen kicsiny gyermekek is meglepő szakértelemmel vezetik elő. Egy édesapa mesélte, hogy hároméves kislányát kosárlabda mérkőzésre vitte. A gyermeket természetesen minden érdekelte a mérkőzésen kívül. Az apa megengedte neki, hogy szabadon mászkáljon a lelátókon, de pontosan behatárolta, meddig kóborolhat el. Kézen fogta kislányát, és a terem padlójára festett fehér sávhoz vezette. „Janie, mindenütt játszhatsz az egész épületben, de ne menj túl ezen a vonalon!” – szólt az apai utasítás.

Még vissza sem tért a helyére, amikor csemetéje máris a tiltott terület felé osont. A határvonalnál megállt egy pillanatra, válla 19

AZ AKARATOS GYEREK fölött ravaszul apjára sandított, majd egyik lábával szándékosan és méltóságteljesen átlépett a vonalon, mintha csak ezt mondaná: „Kíváncsi vagyok, mit csinálsz most?” Valójában nincs a világon olyan szülő, akinek ezt a kérdést még nem tették volna föl.

Az egész emberiséget ugyanaz a makacs szembehelyezkedésre való hajlam sújtja, amelyről a hároméves kislány viselkedése árulkodott. Magatartása nem különbözik túlzottan Ádámnak és Évának az Édenkertben elkövetett oktalanságától. Isten megmondta nekik, hogy bármit megehetnek az Édenkertben, a tiltott gyümölcsöt kivéve („ezt a vonalat ne lépd át”). Ők mégis kihívóan szembeszálltak a Mindenható hatalmával, és tudatosan megszegték a parancsát. Talán úgy is mondhatnánk, hogy ez az önfejűségre való hajlandóság az eredendő bűn lényege, amellyel az emberiség átitatódott. Bizonyára elég indok ez arra, hogy miért fektetek ekkora hangsúlyt a gyermekkori tudatos ellenszegülésre adott helyes válaszra. Ez a lázadás az egyén tragédiájának magvait hinti el. A belőle kinövő szúrós kis gyomnövény a serdülőkor problémákkal teli napjaiban tekervényes, mindent benövő tüskebokorrá nőhet.

Amikor egy szülő nem fogadja el gyermeke dacos kihívását, valami megváltozik a kapcsolatukban. Az ifjú ember némi tiszteletlenséggel kezd apjára és anyjára nézni, mert úgy gondolja, nem méltók arra, hogy engedelmeskedjen nekik. S ami még ennél is fontosabb, azon fog töprengeni, hogy ha a szülei igazán szeretik őt, vajon miért engedték meg neki, hogy olyan veszélyes dolgokat tegyen. A gyermekkor paradoxonja, hogy a fiúk és lányok egyaránt igénylik a szülői irányítást, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a szüleik kiérdemeljék ezt a vezetői szerepet.

Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akiknek még nem volt részük efféle összecsapásban, hadd fessem le, hogyan is néz ki egy tipikus akaratos kölyök. Születésekor még megtévesztésig hasonlít engedelmes testvérkéjére. Három és fél kilót nyom, és teljes mértékben rá van szorulva az őt gondozókra. Valóban, egy-két napnál többet nem is élne túl a figyelmük nélkül. Tehetetlen kis lábacskái és karocskái úgy kapálóznak céltalanul mind a négy irányba, mint20