Amit csak a férfiak tudnak by KIA

Preston Gillham | Amit csak a férfiak tudnak

Preston Gillham

Amit csak a férfiak tudnak

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány Budapest, 2012

A könyv eredeti címe és kiadója: things only men know © harvest house Publishers, eugene, oregon 97402 A magyar nyelvű kiadás: © Grace ministries Alapítvány 1126 Budapest, királyhágó u. 5/b.fszt.4. tel.: 212 9302; email: gmbuda@pronet.hu

tartaLOm

felelős kiadó: robert clogg Borítóterv és tipográfia: Boltos Péter minden jog fenntartva. A bibliai idézetek a magyar Bibliatársulat szakbizottsága által készített javított új fordítású Bibliából származnak. (magyar református egyház kálvin János kiadója, Budapest, 1994) A könyv a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány 1135 Budapest, Béke u. 35/A Tel.: 350-7201 gondozásában jelent meg isBn 978-963-9390-89-8 2. újrafordított kiadás Budapest, 2012.

11. A tartóoszlop felállítása

12. A férfiakra többé nincs szükség

13. A ragadozó

14. hol rontottuk el?

15. mi a férfi?

16. érinthetetlen erő

17. cody története

18. Ászok és hátrányok

19. A régmúlt álmai

10. számíthatsz rám

11. Ülj le, eula

12. Apád áldása

101

13. fiúkból férfiak

111 5

Amit csak a férfiak tudnak

14. nettó értéked

121

15. nem csak férfi vagy

129

16. mennyire fontos a férfi?

139

17. A pokol háborús stratégiája

151

18. A férfi biztonsága

155

19. A barátság becsülete

169

20. ted, Bill és Jean-Pierre

181

21. Bukás és gyógyulás

195

22. A bátran élt élet

205

23. A vezetést nem te választod

213

24. A döntő pillanat

219

25. Amit csak a hősök tudnak

231

Jegyzetek

233

f EJEZ Et

A tartÓOsZLOP fELÁLLÍtÁsa

kisteherautó platóját zsúfolásig megraktuk nehéz szerszámokkal. Aznapra nagy forróság ígérkezett. Vittünk magunkkal ásókat, egy másfél méteres feszítővasat a sziklák széthasításához, volt csákányunk, kőtörő kalapácsunk, hat zsák cementünk, egy talicskánk, két kapánk, egy méter húszas szintezőnk, négy darab 4x12es és néhány 12x16-os felületkezelt oszlopunk és egy láncfűrészünk. cecil és én kerítést akartunk építeni, és éppen a tartóoszlopot készültünk lerakni hozzá. A kerítésépítés művészet. minden farmer büszke a kerítésére: hogy milyen ötletes a kivitelezése, hogy milyen jól karban van tartva, na meg hogy milyen mutatós. rendszerint a vidék diktálja, hogy milyen lesz a kerítés. Van gazda, aki számára az a művészet, hogy olyan helyre építsen kerítést, ahova még senki más nem volt képes. Pár hónapja láttam Arkansasban egy farmer kerítését, ami egy sziklapárkány mentén futott. lehetetlen lett volna tartóoszlopokat leverni a sziklába, így régi gumiabroncsokat töltött meg cementtel, és fém tartóoszlopokat helyezett a közepükbe. nem volt szép látvány, de ötletes volt és bevált. más gazdák nyílegyenes kerítést építenek, olyan feszes huzalokkal, mint a bendzsó húrjai. 7

Amit csak a férfiak tudnak

Bárhová is épüljön a kerítés – egy arkansasi ökofarm köré, egy texasi óriásbirtok határán, egy kaliforniai ház udvara elé, vagy a virginiai Sturtevant úr gyümölcsöse köré, hogy távol tartsa a szomszédasszony legelőjének kecskéit − egyvalami minden rendes kerítésre igaz: a tartóoszlopot jól rögzítették. Végigzötykölődtünk a legelő menti úton, felzavartunk egy csapat foglyot, kikerültünk egy napozó teknőst, és néztük, hogyan oszlik el a hajnali pára a völgyben, amint a nap keleten a fák fölé emelkedik. Ha minden a terv szerint megy, az ásás nagy részét befejezzük, mielőtt beáll a rekkenő hőség. Bár ha gödröt ás az ember, mindig megizzad, akár tél van, akár nyár. A kerítésépítés olyan, akár a legtöbb munka – ha büszke akarsz lenni arra, amit elvégeztél, készülj fel alaposan és figyelj oda a részletekre. Azt már tudtuk, hogy hol kell állnia a kerítésnek; a tegnapelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy meghatározzuk a tartóoszlop helyét. Az igazi munka csak most kezdődött. Ástunk három gödröt, amelyek derékszöget alkottak. A tartóoszlopnak ásott gödör volt a középső, a szög csúcsa. Mindegyik gödör háromszor szélesebb volt, mint az oszlop átmérője, és körülbelül egy méter mély. Kemény munka volt. Azt kívántam, bárcsak lenne olyan talajfúróm, amit traktor elektromos kapcsolójához lehet csatlakoztatni. De ahogy az ásóm a mélyülő lyuk aljához ütközött, vis�szazökkentem az álmodozásból a valóságba. Hamarosan szünetet kellett tartanunk. Cecil és én jól tudtunk együtt dolgozni, egyikünk sem akart vetélkedni a másikkal. Hasonló iramban haladtunk, figyeltük, hogy a másik mit tervez, mire van szüksége. Társak voltunk. A pihenők alatt felültünk a teherautó platójára, nagyokat kortyoltunk és megbeszéltük, hogy halad a munka. Reggel kilencre az izzadtság már a bőrkesztyűmön is átütött. Mikor végeztünk az utolsó gödörrel is, kiválasztottuk a legnagyobb oszlopot tartóoszlopnak, levonszoltuk a teherautóról és a

A tartóoszlop felállítása

gödrébe állítottuk. Miután a másik két oszlopot is a helyére tettük, hátraléptünk, hogy megszemléljük az eredményt, aztán nekiláttunk a következő feladatnak. Lementünk a patakhoz, magunkkal cipeltük a húszliteres vödröket meg az elemózsiás csomagunkat. Egy nyárfa alá ültünk, és elfogyasztottuk korai ebédünket. Aztán visszatértünk a patakvízzel megtöltött vödrökkel, hogy kikeverjük a cementet. Van egy módszer, ha ezt alkalmazzuk, a cement megfelelő állagúvá áll össze, és Cecil barátom ebben remekelt. Az én feladatom az volt, hogy a vizet öntsem, miközben ő a kapával kevergette a cementet. Végül Cecil a valódi szakértő gyakorlott szemével megállapította, hogy a cement elkészült, tölthetjük a gödrökbe. Egy kis cement, néhány kavics. Egy kis cement, néhány kavics. Ledöngöljük egy vasrúddal, hogy a kavicsok a helyükre kerüljenek, és megszűnjön a buborékosodás. Egyenesítsd ki a tartóoszlopot a szintezővel. Még több cement és kavics. Újra a vasrúd. Aztán a szintezés. „Egy kicsit még feléd kell dőlnie, Cecil. Ott jó.” A vasrúd. Még több cement, még több kavics. Még egy utolsó ellenőrzés a szintezővel, és jöhet a maradék cement. Majd később feltöltjük földdel. Megismételtük ugyanezt a másik két oszloppal, és a tervezettnél korábban végeztünk. Így maradt időnk megmártózni a patakban, mielőtt az esti feladatokhoz láttunk volna. Erre a legelőre még nem hajtották ki a marhákat, úgyhogy nem kellett a oszlopokat kitámasztanunk. Maradhattak úgy, ahogy voltak, amíg az alap megszilárdul. Holnapután már össze is lehet kötni a oszlopokat, és felhúzhatjuk a kerítést. Ilyentájt az időjárás nem túl változékony. Két nappal később a meteorológus beharangozta, hogy jön a hidegfront, ami egyetlen éjszaka alatt megszünteti a napok óta tartó, perzselő, 37 fokos kánikulát. Másnapra kellemes 33 fokot ígért. Nagyra értékeltem az időjós optimizmusát, de azért kíváncsi voltam, érzem-e majd a

Amit csak a férfiak tudnak

ülönbséget 37 és 33 fok között, miközben az új kerítés szögesdrótk jával bíbelődöm. Amint kimásztunk a teherautóból, első dolgunk volt, hogy az oszlopokat megveregessük, megpaskoljuk a tenyerünkkel, megdöngessük a csípőnkkel, és sikeresnek nyilvánítsuk addigi munkánkat. Fontos, hogy a kis dolgokat is megünnepeljük. Aztán Cecil állt az egyik oldalra, én meg a másikra. A oszlopokba százas szögeket vertünk. A tartóoszlopot százhúsz centivel a talaj fölött, párhuzamosan futó felületkezelt deszka kötötte össze az oldaloszlopokkal, kitámasztva az oszlopok tetejét, míg az aljukat a beton rögzítette. Végül átlósan felszegeltünk egy tartógerendát a tartóoszloptól a két oldalsó oszlopig, a kereszttagok találkozásánál. Amíg előkészítettem a láncfűrészt, Cecil megmérte a legrövidebb oszlopot, és egy zsírkrétával bejelölte a magasságot a másik két oszlopon. Közben feltöltöttem a láncfűrész olajozóját meg a benzintartályt, és feszesebbre húztam a láncot. A két magasabb oszlop tetejét levágtam, a többit hozzájuk igazítottam, Cecil pedig mögöttem jött, összeszedte a hulladékot és a kocsi platójára dobálta. A tartóoszlop jól rögzítve, készen állt. Mostantól ettől a tartóoszloptól mérjük ki, hova kell lerakni a többit és hova illesztjük a kerítés végét. Az oszlopok között huzalokat vezetünk, és szorosra húzzuk traktorral. Három méterenként közbenső oszlopokat verünk le, szögesdrótot erősítünk rájuk, majd ott fejezzük be, ahol elkezdtük – a tartóoszlopnál. Elkötjük a huzalokat, és ezzel kész a kerítés. A tartóoszlop jelként magasodik, de mellé állnak be a traktorral is, úgyhogy állandó nyomás alatt van. A jó tartóoszlop szilárd és a kiválóság mércéje. Az alapját mélyen rögzítették, felülről pedig meg van támasztva. A férfi sokban hasonlít a tartóoszlopra.

A tartóoszlop felállítása

A férfi jelleme A férfi élettörténete a helyes és helytelen, a jó és gonosz közti küzdelem klasszikus meséje. Állandó feszültségben él; és ahogy úrrá lesz az életén és megalapozza magát, megmutatja, hogy valóban érti-e, mit tesz férfinak lenni, vagy sem. Amikor a marhákat új legelőre terelik, azok kipróbálják a kerítést, nekitámaszkodnak az oszlopnak, és lefejelik a gerendákat. A férfi erős: ereje lehetővé teszi, hogy a világ, a családja és barátai rátámaszkodjanak és megpróbálják őt. Ezekben a próbatételekben az erős férfi sziklába horgonyozva áll, és a vállánál kötelékek támogatják – más férfiak. Mielőtt egy útvonalat megterveznek, szükség van egy kiinduló pontra. A férfiak feladata az, hogy tőlük indulhassunk ki, ők a szilárd pontok, hogy tájékozódhassunk, kiismerhessük magunkat, ők hoznak mértéket és józanságot az élet káoszába. A férfi az a forrás is, amelyből a társadalom egyensúlyát meríti – és az ihletést, mel�lyel jövőnket tervezi. Ha a férfi nem ilyen, hol találja meg a világ a támaszát? Ugyanazért van szükségünk a férfira, mint a tartóoszlopra: mert határjelző, mert mérték – mert erkölcsi mérce. Ha hozzá viszonyíthatunk mindent, akkor irányt jelez, útmutatásként szolgál a körülötte élőknek. Határjelzőként a férfi biztonságot nyújt a közösségnek. Ha egy férfi szilárdan áll, jelentősége vitathatatlan. Nyámnyila férfiak körül zűrzavar uralkodik. A férfi biztonságot sugároz – biztos pont változó világunkban. A szilárdan megalapozott és felülről is megtámasztott férfi megbízható. Az élethez való hozzáállása ezt sugallja: „Nem futamodok meg. Állj mellém.” De nincs csüggesztőbb és kiábrándítóbb, mint egy megbízhatatlan férfi. Ha nincs tartóoszlopként rögzítve, a rá támaszkodók érzik ingadozását, és úrrá lesz rajtuk is a kétség, a bizonytalanság.

Amit csak a férfiak tudnak

A férfi társadalmi helyzete a kiválóság mércéje. ha rozoga a tartóoszlop, ne reméld, hogy minőségi lesz a kerítés. A férfi megállja a helyét. Pozíciója megköveteli, hogy becsületben éljen. Védelmező, gondoskodó, harcos és példakép, a körülötte lévők pedig csatlakoznak hozzá. ez az férfiasság lényege. isten legalább annyira büszke a saját kerítéseire, mint bármely földi gazda. s nem tévedek, ha úgy vélem: ma is állít tartóoszlopokat.

f EJEZ Et

A férfiakra tÖBBé nincs sZÜkséG

női test felépítése arra utal, hogy szerepe az életadás, a táplálás, a gondoskodás. két nemzedékkel ezelőtt azonban a feminista mozgalom képviselői a nők hatalmát és képességeit állították előtérbe, úgy tekintettek rájuk, mint akik „képesek mindenre, amire a férfiak”. elégették a melltartóikat, ing nélkül szaladgáltak, nem azért, hogy érzékien a mellüket mutogassák, hanem hogy úgy éljenek és viselkedjenek, mint a férfiak. Úgy vélték, hogy valójában nincs is szükség a férfiakra. egy híres, Gloria steinemnek tulajdonított kijelentés szerint: „A nőnek pont annyira van szüksége férfira, mint a halnak biciklire.” A férfiak pusztán akadályoknak tűntek a női beteljesedés és a végső cél, az egyenlőség útjában. fonda, steinem és Brown propagandáját követve a nők feláldozták hagyományos szerepüket, hogy meghódítsák az amerikai üzleti világ tőlük elzárt karrierlehetőségeit. könyveikkel, cikkeikkel és sikereikkel lettek tele a könyvesboltok és a média beszámolói. elvetették a család szerepéről szóló hagyományt és újraírták saját ideológiájuk szerint. A férfiak a nők elleni gonosz és szégyenteljes megkülönböztetés okozóivá, vakbuzgó fanatikusokká váltak a szemükben – a férfiasság pedig szexizmussá, türelmetlenséggé és 13

Amit csak a férfiak tudnak

e lőítéletté. A férfiak többé nem a társadalom, a nők és gyermekek védelmezői és gondoskodói voltak, hanem hímsoviniszta disznók. Ez az üzenet befészkelte magát a nők szívébe, átadták lányaiknak és fiaiknak, azok pedig továbbadták a következő generációnak. S hol tartunk most? Az amerikai könyvesboltok feminista irodalma és propagandája elcsendesedett, felváltották a férfiasságról szóló könyvek. A férfiak válságban vannak. Harminc éven keresztül sulykolták nekik, hogy a férfiasság rossz, egyenlő a nők elnyomásával; küzdjenek ellene, szelídítsék meg és győzzék le. A férfiarcot fekete álarc takarja, a férfiasságot a lényegétől fosztották meg. Valóban egy gonosztevő rejtőzne az álarc mögött, akitől meg kell védeni a társadalmat? Tényleg le kell rántanunk az álarcot, leleplezni valódi mivoltát, valóban el kell pusztítaniuk a gazembert? Egy 1998-as Newsweek-cikk szerint „a feminista mozgalom hatására még a normális fiúviselkedést is betegesnek tekintik.”1 Bár a férfiasságról szóló könyvek elterjedtek, nagy részük elsősorban arról szól, hogy mit tesznek a férfiak – ami példaképek hiányában lényeges is. Ám miközben fontos látnunk, hogyan cselekednek a férfiak, alapvető, hogy megértsük, kik ők valójában. Hogyan érik egy fiú férfivá? Mitől férfias egy férfi? Hogyan taníthatják meg a férfiak a férfilétre a fiúkat? A feminista mozgalom hatására a társadalom azt várja el a férfiaktól, hogy adják fel férfimivoltukat, legyenek kedvesebbek, érzékenyebbek és figyelmesebbek. Mintha azt sugallnák: „Modern korban élünk, ti férfiak pedig lemaradtatok. A férfiasság barbár és civilizálatlan. Hisz csupa szőr a testetek! A muszkli divatjamúlt, most a tudatosság a divat. Mik ezek a horkantások és morgások? Váltsatok öntudatos párbeszédre! Vége az összeszorított fogú elszántságnak, összpontosíts érzéseid gyöngéd kifejezésére! Mellesleg most a romantika a menő, mik ezek a szenvedélyes kirohanások? De tényleg! Nem gondoljátok fiúk, hogy ideje haladni a korral?” Robert Bly gon-

A férfiakra többé nincs szükség

dolatébresztő könyvében, az Iron Johnban így ír erről: „Az elmúlt húsz évben a férfiak figyelmesebbekké és gyöngédebbekké váltak. Azonban nem lettek szabadabbak.”2 Bly szerint a férfiak alapvetően elbizonytalanodtak. Mintha valami szégyenletes lenne abban, ha valaki férfinak születik. A férfiasság gyanús, legyőzendő dolog, akadály az érzékenységhez, figyelmességhez és igen: a nőiességhez vezető úton. A nyugati társadalom idegenke dik a férfias energiától. A tesztoszteront a primitív, vad, civilizálatlan élettel azonosítják. Pedig Robert Bly azt mondja: „A miénk kivételével minden nagy kultúra őrzi és használja ennek a pozitív férfienergiának a képeit.”3 Dr. James Dobson pedig a New York-i Városi Egyetem professzorának, Dr. Charles Winicknek a tanulmányára hivatkozik, melyben a szerző a világtörténelem több mint kétezer kultúráját elemezte. Winick csupán ötvenöt olyan kultúrát talált, amelyben a férfiasság és a nőiesség közti határok elmosódtak. Ezek közül az uniszex társadalmak közül egyik sem működött néhány évnél tovább.4

Különbözni jó A tény, hogy sok férfi lebecsülte és lenézte a nők munkáját és a társadalomban játszott szerepét, olaj volt a feminista mozgalom tüzére. A férfiaknak ez a hozzáállása megbocsáthatatlan. Ahogy Jack Hayford tiszteletes mondja: „Ha a férfiasság kicsinyes, eltorzult és kiegyensúlyozatlan, ha félreértik, ha impotens és rombol, ha bármi mássá válik, ami kevesebb Krisztus képének pontos visszatükröződésénél, akkor ez az egész világ vesztesége.”5 Ha a férfiak csődöt mondanak, nemcsak a nők szenvedik meg, de egész társadalmunk. Azonban a probléma mélyebbről és belülről fakad. Nyilvánvaló, hogy a férfiaknak szükségük van a nőkre. Ez így helyénvaló. A férfiaknak szükségük van férfiakra is, és ezt a későbbiek-

Amit csak a férfiak tudnak

ben meg is vitatjuk, de nők nélkül nem lehetséges megérteni a férfiasság lényegét. Az összehasonlítás és a szembeállítás a férfiak javát szolgálja. Magunkban így okoskodunk: „ha a nőiesség ilyen, akkor a férfiasság meg minden bizonnyal emilyen”. Más szóval a férfiak tudják, hogy szükségük van a nőkre saját erejük és szerepük kibontakoztatásához. A nők sokkal tehetségesebbek, amikor női szerepüket ösztönösen, intuícióval kell megérteniük, a férfiak viszont minden rendelkezésre álló forrást felhasználnak, hogy összegyűjtsék a szerepükre vonatkozó tudást. A férfiak módszerének megvannak az erősségei, a nők ösztönös tehetségében pedig hatalom van. Amikor a hetvenes évek feminista mozgalma kibontakozott, olyan eredményeket ért el a nők jogainak kivívásában, melyek bevezetése már rég időszerű volt. De ahogy ez a társadalmi mozgalmakkal gyakran lenni szokott, a céljaikat nem mindig határozták meg világosan. Bár vannak csodálatos hasonlóságok és közös jellemvonások a két nem között, a nők nem kell, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak, mint ahogy a férfiak sem kell, hogy olyanok legyenek, mint a nők. A nők egyenjogúsága mellett meg kell becsülnünk különbözőségünket is. James Dobson egyszer azt mondta: „A kisfiúkat és kislányokat meg kell tanítanunk arra, hogy nemük egyformán értékes, ám egyik a másiktól nagyon különbözik.”6 A nők férfias viselkedése a társadalomban és a munkahelyen gátolja a nők természetes képességeit, és összezavarja a férfiakat. A társadalmi változások ilyen értelmezése feszültséghez, a nemekkel kapcsolatos bizonytalansághoz, érzelmi zavarodottsághoz vezet. Ráadásul ha a nemek közötti különbségeket próbáljuk eltörölni, valójában a célként kitűzött egyenlőséget torpedózzuk meg.. Hadd szögezzem le gyorsan, hogy a nők szerepéről vallott felfogásom egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nőknek otthon kell maradniuk, hogy nincs helyük a munkahelyen, az igazgatói irodában,

A férfiakra többé nincs szükség

a katonai szolgálatban, vagy a szakmai életben. A fenti fejtegetések egy életszemléletre, egy hozzáállásra és a nőknek a nőiességükbe vetett hitére vonatkoznak. Ahhoz, hogy egy nő ugyanolyan munkát végezzen, mint egy férfi, s azért ugyanolyan fizetést, előnyöket és megbecsülést élvezhessen, nem szükséges, hogy feláldozza nőiességét, és úgy viselkedjen, mint egy férfi. Ezzel az elképzeléssel a feminista mozgalom vezetői és filozófusai sokat ártottak a nőknek. A mozgalom által óhajtott egyenlőség az egyén iránti tiszteleten kell alapuljon, míg ez a mondvacsinált egyenlősdi aláássa a férfiasságot, a nőket pedig férfias szerepjátékokra buzdítja. Néhány éven át Kanakukban dolgoztam, nevelő voltam egy keresztény nyári táborban, Missouri államban, Branson közelében. Az egyik játéknak, amit játszottunk, indián foci volt a neve. Hasonlít a baseballra, csak nagyobb és puhább labdát használnak hozzá. A kesztyű használata felesleges, az indián focit puszta kézzel kell játszani. A táborozók megérkezése előtti héten a nevelők a felső pályán gyűltek össze vegyes csapatokban indián focizni. Pár kivétellel a baseball szabályai voltak érvényben: mindegyik csapat kiállította a saját ütőjátékosát, de a fiúknak fordítva kellett ütniük, vagyis a jobbkezeseknek bal kézzel, a balosoknak meg jobbal. A cél az volt, hogy a férfiaknak megnehezítsék az ütést, és a pályán lévő nők is élvezhessék a játékot. Az ötlet nagyszerűen bevált! Mindenki remekül szórakozott. Gondolkozzunk el azonban: helyénvaló lett volna-e, ha a játék után a nők azt a következtetést vonják le, hogy ugyanolyan ügyesen ütnek, mint a férfiak? Természetesen nem. Valójában ennek épp az ellenkezője volt igaz. A nemek közötti erőkülönbség még nyilvánvalóbbá vált – az indián foci során ezen jól szórakoztunk. De ezt a hamis logikát az élet más területén sem alkalmazhatjuk. Ha az egyenlőség megteremtésére tett törekvés szerepcserével jár, az bizonytalanságot és csalódottságot okoz férfiaknak és nőknek

Amit csak a férfiak tudnak

e gyaránt. A nők leereszkedésnek érzik, a férfiak pedig a megbecsülés hiányának fogják fel – egyik sem a tisztelet megnyilvánulása, mely pedig az egyenlőség alapja kell legyen. A nő soha nincs alantas helyzetben, ha azon a helyen van, amit Isten szánt neki. Ugyanez mondható el a férfiról is. Minden értékes vívmánya ellenére a nőmozgalom sokat ártott mind a nőknek, mind pedig a férfiaknak, amikor elhomályosította a szerepük közötti különbséget. Ha a nemi szerepek elbizonytalanodnak, a következő kérdések tolulnak elő: Kik a nők? Kik a férfiak? Mit kell tenniük? Hogyan bánjanak egymással? Mindkét fél számára fogós kérdések, de különösen nehéz a megválaszolásuk a férfiak számára, akik nincsenek felkészülve ezeknek a problémáknak a kezelésére. Ha egy nő kőkemény az üzleti tárgyaláson, majd hirtelen női személyiségébe vált át, és azt várja a férfitól, hogy megértő gyengédséggel bánjon vele, a férfi összezavarodik, kibillen egyensúlyából. Így tűnődik magában: „Ha a nők elvárásai nem következetesek, ha szeszélyesen, kiszámíthatatlanul viselkednek, akkor hogy a csudába tudhatom, hogy kik ők, mi a nőiesség, mit várnak el tőlem, és hogyan bánjak velük?” Ha egyáltalán lehetséges választ adni, legalábbis intuitív elemzés szükségeltetik hozzá, sok férfi pedig egyszerűen képtelen ilyesmire. A legtöbb fickó már arra is büszke lehet, ha sikerül körvonalaznia a problémát. Amíg a nők kétségbe vonják női mivoltukat, a férfiak bizonytalanok maradnak, hogy mi az elvárás velük szemben, és nem tudják a nőiséggel szemben megfogalmazni önmagukat sem. Ha a nők azon iparkodnak, hogy férfimódra viselkedjenek, mert így vélik elérni az egyenlőséget, azzal saját magukat fosztják meg a nőiességtől, és ez nagy veszteség a férfiaknak is. A férfiak nem ostobák vagy alkalmatlanok, csupán nem rendelkeznek azzal az adottsággal, hogy átgondolják ezeket a dolgokat.

A férfiakra többé nincs szükség

Egyrészt persze igen egyszerű teremtmények. Ha meg vannak győződve arról, hogy a jó úton járnak, akkor rendületlenül törnek előre, nem törődve az akadályokkal. Viszont ha nem biztosak a dolgukban, akkor kétségek gyötrik, bizonytalanság kísérti őket, és oda a magabiztosságuk. Ilyenkor vagy blöffölnek, és próbálják a tőlük telhető legjobbat kihozni a helyzetből, vagy a frusztráltságuk irányítja őket. Amikor belső ügyeikről van szó, sok férfinak nehézséget jelent még azt is felismerni, hogy mi az, amivel meg kell küzdeniük.

Vajon sikerülni fog? És vajon mi a helyzet a nőkkel? Hogyan áll az egyenlőségükért folytatott küzdelem? Hogyan halad a társadalmi változást célzó törekvésük? A Washington Post 1992. január 11-i számában Sally Quinn azt írja, hogy a nők úgy érzik, a nőmozgalom szószólói elárulták őket: Elárultnak és becsapottnak érzik magukat, mert gyakran kudarcot vallanak magánéletükben, ha a modern nézetek szerint próbálják alakítani, ahogyan azt Steinem, Fonda, Streisand, Kelly és a többiek példája mutatja. Ha a feministák bevallanák, hogy tévedtek a nők férfiakra illetve a férfiak nőkre való ráutaltságát illetően, akkor miben volt egyáltalán igazuk? Nem erkölcstelen-e, ha élik az életüket, közben pedig egy teljesen más életformáért állnak ki?7 Jane Fonda feleségül ment Ted Turnerhez, és bejelentette: most, hogy megházasodott, hátat fordít a színészi pályának. „Ted nem olyan ember, akit magára lehet hagyni, amíg forgatáson vagyok – mondta. – Arra van szüksége, hogy állandóan mellette legyek.”8 Gloria Steinem önéletrajzában azt írja, hogy feminista ideáljainak

Amit csak a férfiak tudnak

nagy része azért született, hogy leszámoljon egy férfival, aki ros�szul bánt vele.9 Barbra Streisand, aki nemrégiben kötött újabb házasságot, így nyilatkozott: „Bár a feminista énem azt mondja, hogy az embereknek függetleneknek kell lenniük, és nincs szükségük egy másik ember gondoskodására, ez azonban nem mindig működik így. Tudják, van egy emberi tényező is.”10 Quinn így folytatja cikkét: „A feminista vezetők nyilvánosan hirdették háromgyerekes családanyáknak, hogy csodás dolog elhagyni férjüket és függetlenül élni – aztán titokban jól kicsípték magukat az imádott férfi kedvéért.”11 Miután a feminista mozgalom vezetői így kisemmizték őket, a nők olyanok, mint a vadlúdcsapat, ami felszállt a tóról, hogy hazarepüljön, s most rendezni próbálja sorait. Már fölszárnyaltak, de még bizonytalanok: ki fog vezetni, s merrefelé? Vajon sikerülni fog-e nekik? Képesek lesznek-e újra felfedezni női mivoltukat? Úgy hiszem, igen. Elvégre az egyik legnagyobb különbség nők és férfiak között az, hogy a nők képesek ösztönösen megismerni önmagukat és szükségeiket. Természetes számukra, hogy találkoznak és támogatják egymást, hogy beszélgetnek és megosztják érzéseiket. Kevésbé versengők, nyitottabbak az elfogadásra. Ha kell, helyesbítik az irányt, és megtalálják útjukat. Ennek első jelei már társadalmi szinten is megmutatkoznak. Hát a férfiak? Ők az erdőben gyülekeznek, harci festéket mázolnak magukra, megfújják a csatakürtöt, és a tűz körül üldögélnek pipázgatva, vagy igyekeznek érzékenyebbek lenni és kevésbé versengők – s hogy eleget tegyenek az elvárásoknak, egyre kevésbé férfiasan viselkednek. Próbálkoznak, hogy helyreállítsák az igaz férfiasságot és visszaszerezzék ellopott identitásukat. A kérdést, hogy kicsoda a férfi, össznépi lesajnálás és gúny övezi. A templomi padokban, a gyárakban és farmokon a férfiak visszavonultak, mivel tanácstalanok férfiszerepüket illetően. John Gray

A férfiakra többé nincs szükség

„A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról” című nagy sikerű könyvében úgy nevezi a jelenséget, hogy „férfibarlangban élnek”.12 Minden férfinak van egy barlangja, ahova elvonul, hogy visszanyerje a dolgok feletti uralmát. Ilyen barlang lehet a munka, a hobbi, a gyülekezet, a sport, a sztoicizmus, az alkohol, a kábítószer, a hallgatás, a depresszió, az erőszak, a szexuális deviancia, a ridegség, vagy bármi más, ami a férfitudatosság alternatívája. A férfiaknak nem erősségük az identitásproblémák kezelése. A nőknek ez sokkal jobban megy. Még ha egy férfi tapasztalja is a problémát, túlságosan személyesnek és zavarbaejtőnek találja ahhoz, hogy megbeszélje élete asszonyával. Hogy kritikusan értékelje saját férfiasságát? Mintha gyenge leosztással ülne egy pókerasztalnál, és kiterítené a lapjait az ellenfele orra előtt. A férj ránéz a vacsoraasztalnál mellette ülő feleségére − akiért erősnek kell lennie, akit támogatnia kell és megvédenie, és akitől elvárja az erős férfinak járó tiszteletet és csodálatot −, és úgy dönt, jobb, ha nem fedi fel a kártyáit, és nem kezd el identitásproblémákról beszélni. Ehelyett inkább elrejtőzik. A barlang vonzóbb választásnak tűnik. A gond az, hogy a férfibarlang nem éppen a megvilágosodás helye. Nem bástya, melyről bátor csatát vívunk, nem is síkság, ahol szembeszállunk az ellennel. A barlang nem várkastély. A barlang a sötétség helye, denevéreknek és pókoknak való, ahol hason kúszol a nyirkos, nedves hidegben. A barlangban előírt útvonalat követsz, vagy kötélbe kapaszkodsz, mint az óvodások. Egy barlangban nem tudsz felegyenesedni, hogy körülnézz és rálátásod legyen az életedre.

Beesett mellkasú férfiak „Amerikában még a reflektorfénybe került férfiak, a népszerű győztesek is kételkednek önmagukban”, írta Gail Sheehy a Parade

Amit csak a férfiak tudnak

magazinban. „Határozottan állítom, hogy elcsüggedtünk. – mondta Bill Geist, a CBS tudósítója a New York Timesnak. – Elvesztettük a fonalat. Most férfiasabbnak vagy pedig érzékenyebbnek kellene lennünk? Lehetséges, hogy a férfiak kora leáldozott, és többé nincs is rájuk szükség?”13 Már látom, ahogy dühödten lapozol a lábjegyzetekhez, és így dohogsz: „Ki ez az idióta? Hogy mondhat ilyesmit? Micsoda hülyeség! Hihetetlen, mennyi szemetet írnak mostanában! Mit ért az alatt, hogy „nincs rájuk szükség”? Kiviszem a szemetet, lenyírom a füvet, ismerem a fickót, aki az autónkat javítja, fizetek, amikor vacsorázni megy a család. Ugyan hol lennének most a kölykök, ha én nem vagyok, amikor Louise-zal összeházasodtunk? A csudát nincs rám szükség! Nem is léteznének nélkülem!” A tény azonban tény marad: a nyugati férfi keményen küzd, hogy visszanyerje önazonosságát és férfiasságának értelmét. Robert Bly „Iron John” című könyvsikerében azt írja: „Mindazok a tettek, amikért a férfiakat egykor szerették, fölöslegessé váltak.”14 Az elmúlt korokban a férfiak kézzelfogható, nyilvánvaló módon védelmezték a nőket, a gyermekeket és gondoskodtak róluk. Mindennap összegyűltek és elindultak, hogy meghódítsák a tágas, ismeretlen és veszélyes földeket. Ha a férfiak elvégezték a dolgukat, mindenki biztonságban alhatott és élhetett. A nyugati világban azonban nagyon kevés férfi éli ilyen nemes és gyakorlati módon az életét. Ma az igazgatói irodák, a gyárak és az üzleti telefonok rejtik az igazi veszélyeket. Néhány évvel ezelőtt abban a kiváltságban volt részem, hogy egy hawaii keresztény egyetemen tarthattam előadást. Ez azóta rendszeressé vált, és három-négy éve már, hogy minden évben tanítok a szigeten. (Nem könnyű elfoglaltság, de valakinek ezt is meg kell csinálnia.) Keményen dolgoztam és fantasztikus élményekben volt részem. Sok csodálatos emberrel találkoztam, akik megtanítottak delfinekkel úszni, lepényhalra vadászni, vízesések szikláin mászni,

A férfiakra többé nincs szükség

és elkerülni a vaddisznókat. Hawaiinak és kultúrájának olyan oldalát mutatták meg nekem, amit nem sokan ismerhetnek meg. Az ott végzett szolgálatom, az ottani barátaim és tapasztalataim pótolhatatlanok. Mégis azt kell mondanom, hogy még ez a paradicsom sem tökéletes. Ahogyan Bly mondaná, azok a dolgok, amikért a hawaii férfiakat egykor szerették, fölöslegessé váltak. Ahelyett, hogy reggelente halászni mennének a tengerre, vagy vadászni a dzsungelbe, a szállodába indulnak, hogy kosztümös előadásokban eljátsszák Kamehameha király uralkodását a sziget látogatói előtt. Sokan a tengerparton lófrálnak a a hullámtörést bámulva, vagy a városban lógnak. Ahelyett, hogy mint gondoskodókat és védelmezőket tisztelnék őket, csupán turistalátványosságok. A hawaii férfiak belerokkannak férfiazonosságuk elvesztésébe, és úgy próbálják meg visszaszerezni tartásukat, hogy visszatérnek Pali, a vulkánistennő ősi imádatához. Eközben a japán és ázsiai kultúrák is behatolnak a szigetre a vállalkozásokon és befektetéseken keresztül. A hawaiiak életvidám, oldott kultúráját kiszorítja az ázsiaiak agresszív munkamorálja és eredményorientáltsága. A következmény? A hawaii férfiak úgy érzik, hogy a nagy társadalmi nyomás alatt önazonosságuk megroppan. Növekszik a gyermekbántalmazás, a házastárs bántalmazása, a kábítószerezés, az alkoholizmus és a bűncselekmények száma. Vendéglátóim beszámoltak arról, hogy ezek a problémák gyakoribbak a hawaii kultúrában, mint a sziget többi közösségében. Ám polinéz testvéreink nem az egyedüli példák. Ugyanez mondható el az amerikai indiánok különböző törzseiről is. Nézzünk szembe a tényekkel: manapság valóban nincs szükség a hős indiánokra, akik harci pónijukat megülve átvágtatnak a prérin, bölényre vadásznak, hogy asszonyaik és gyermekeik táplálékhoz és ruhához jussanak. Arra a szerepre, amit egykor az amerikai indián férfiak betöltöttek, nincs szükség,

Amit csak a férfiak tudnak

s a társadalmi bomlás jelei nem sokban különböznek a hawaii férfiak identitásválságának nyilvánvaló tüneteitől. nézzük a mindennapok tragédiáját Amerika belvárosaiban, ahol hiányzik az erős férfiak vezetése és példamutatása. Az a tény, hogy országszerte az afroamerikai gyermekek 70%-a leányanyáktól születik, jól mutatja, hogy az afroamerikai férfiaknak fogalmuk sincs arról, mi a férfiasság lényege.15 de nem kell ahhoz szociológus vagy pszichológus gurunak lennünk, hogy lássuk: a férfiidentitás összeomlása nem csak a csendes-óceáni szigetvilágra, a középnyugati rezervátumokra, vagy Amerika belvárosainak aszfaltdzsungeleire korlátozódik. Az önazonosság elvesztése, a zavaros szerepek, a hiányzó példaképek, az elidegenedett kapcsolatok, az elvetett erkölcsi normák, az elszigetelt férfiak mind egy olyan világról árulkodnak, ahol a tartóoszlopok, a férfiak – bőrszínre, vallási háttérre, otthonukra való tekintet nélkül – gyengék és ingatagok. Amikor a férfiak megpróbálják visszanyerni tartásukat, amikor a fiatalok az idősebbekre tekintenek, hogy példát vegyenek róluk, beesett mellkasokat és szégyenkező arcokat látnak maguk körül. szívüket és lelküket eltompította a kétség és a bizonytalanság. A férfiasság tiszta képe helyett a férfiak homályt, zavarodottságot, ellenségeskedést és csalódottságot látnak társaikon. Azok a férfiak, akik elveszítették az irányt, és maguk sem ismerik az igazi erő forrását, vajmi keveset tudnak nyújtani azoknak, akik tőlük várják az útmutatást. Ők maguk is elkeseredetten próbálják visszaszerezni a céljaikat és a tiszteletet. Bárhogy is próbálkoznak, a magabiztosság elkerüli, a hiány felemészti őket. A társadalmi problémák pedig csak tovább mélyülnek ott, ahol a tartóoszlopok maguk is rázkódnak és inognak.

f EJEZ Et

A raGadOZÓ

züleim minden nyáron felraktak egy távolsági buszra, ami az oklahomai Poteau-ba tartott. ez a kisváros az arkansasi államhatár szélén fekszik, a világ legnagyobb hegyének, a cavanaugh-nak a tőszomszédságában, amit mi „nagyapa hegyének” neveztünk el. nagyapám szerint ugyanis ez volt az a hegy, amire a medve felmászott, hogy körülnézzen. Bár hoyle nagyapám csak 175 centi magas és 65 kiló volt, mégis óriásnak tűnt. A házában eltöltött egy hét olyan gyorsan telt el, mint egy perc new Yorkban. minden egyes utazás alkalmával különleges élmény várt, mint például a látogatás a smith erődbe és az ottani ebéd, ám a hét főként nagyapa hétköznapi tennivalóival telt. minden reggel bemásztunk a régi chevrolet kisteherautóba, amit a kocsifeljárótól az útig számtalanszor be kellett tolni. Gondolom, ez könnyebb volt, mint az indítót használni, ami egy nagy kerek gomb volt a padlón, rögtön a gázpedál mellett. Ami engem illet, nagyon menőnek tartottam a kocsiját. Az első megálló a bíróság volt, ahol nagyapa, a békebíró, ülést tartott. Alkalmasint a helyettesek felhoztak valakit a fogdából, aki roppant büszke volt arra a tettére, ami a le flore megyei börtönbe 25

A ragadozó

Amit csak a férfiak tudnak

juttatta. Ez nagy hiba volt (mindjárt a második az után, amit előző este követett el). Csakúgy, mint Zorróval, Hoyle bíróval sem volt tanácsos ujjat húzni. Nagyapa mindig igazságos és kedves volt, ám ha felbőszítették, jeges kék szeme azt üzente az őt megsértőnek: „Ön igen rosszul ítélte meg a bírót.” Amikor Hoyle bíró elnökölt, az egész terem odafigyelt, beleértve a gyanúsítottat is. Természetesen Marcus Hoyle unokájaként velem is mindig nagy tisztelettel bántak. Következő állomásunk a posta volt, ahol a postafiókot ellenőriztük, aztán lesétáltunk az utcán, hogy köszönjünk Holton úrnak, majd körutunkat a biztosítási ügynökségen fejeztük be, ahol Betty nagynénit és Bill nagybácsit látogattuk meg. Késő délelőttre már rendszerint úton voltunk nagyapa háza felé. A nap hátralevő részében zöldséget szedtünk a kertben, horgásztunk a tóban, társasjátékot játszottunk, tojásokat gyűjtöttünk a csirkeólból, és felfedező útra mentünk Sporttal, nagyapa vörös kutyájával. Vacsora után vagy nagyapa testvérét, Vassar bácsit látogattuk meg, vagy az udvaron üldögéltünk a híradó kezdetéig. Nagyapából ekkor kezdtek el áradni a történetek. Pipával a szájában beszélte el történeteit, és a „Prince Albert” dohány illata belengte az estét. Az első történetek igaz történetek voltak, de amikor többet akartam hallani, képzelete szárnyra kapott, és engem is magával ragadott. Történetei végén rendszerint elkapta a csirkeólban portyázó rókát, farkánál fogva ragadta meg a ház alatt mászó csörgőkígyót, és akkorát suhintott vele, hogy leszakította a kígyó fejét. Egy este, amikor hazaért, őzet talált a garázsánál, máskor a kutyával felkergettek egy anya mosómedvét a terasz melletti tölgyfára. Elbeszélését rendszerint a hegyi ragadozók és a kecskefejő kiáltásai szakították meg. Ilyenkor szünetet tartott, figyelte és utánozta őket. Jellegzetes déli tájszólással fűszerezett történeteit tárgyilagos stílusban mesélte el, mintha nem történt volna semmi drámai esemény, csak egy újabb hétköznap a dombon álló házban.

Nem mindig volt nyilvánvaló, hol csaptak át a történetek a valóságból a képzelet világába, de amikor hirtelen szünetet tartott, vadállatok távoli kiáltására figyelve (hallod a hiúzt, a pumát, a vadmacskát?), biztos voltam benne, hogy csak engem ugrat. Nemigen említette a prérifarkasokat, s ahogy most visszagondolok, sejtem, hogy jó oka volt rá: azzal tönkretette volna a kiáltozó hiúzról szóló történetet, amit mindig a legvégén mondott el. Bár az árnyékban ólálkodó és a hátsó udvarhoz egyre közelebb lopódzó hegyi ragadozókról szőtt történetek nagyapa élénk képzeletében teremtek, mégis lenyűgöztek, felvillanyoztak és számos órán át táplálták képzeletemet. Aztán mintegy végszóra, nagyapa kiverte pipájából a hamut a kerti szék karfáján, jelezve: itt az idő, hogy bemenjünk, megegyük a kalácsot, megigyuk a tejet, meghallgassuk a híreket, és nyugovóra térjünk. „Fiam, holnap nehéz nap vár ránk.”

Az ellenség A Biblia azt mondja, hogy a Sátán ordító oroszlánként jár szerte, keresve, kit nyeljen el (1Pt 5:8). Bár a Sátán nem mitológiai alak, mégis úgy képzelem el portyázását, mint nagyapám történeteiben a hegyről kiáltozó hiúzt. A Sátán tudja, hogy mint bármely más ragadozónak, a zsákmányejtés az élete; ő az emberek szívét akarja felfalni. Tudja azt is, hogy amikor a férfiak kudarcot vallanak, Isten országa sebezhetővé válik vádaskodásaival szemben. Szellemi csata folyik azoknak az férfiaknak a szívéért és életéért, akiknek elhívásuk, hogy felmutassák a kapcsolatot, amelyre Isten vágyik valamennyi emberrel. A férfiaknak a hét minden napján a valós életet kell élniük. Ezért ez a könyv nem a vallásos cselekedetekről szól, sem pedig azokról a módszerekről, melyek a fejlődés illúzióját kelthetik. A férfi élete

Amit csak a férfiak tudnak

alapjában véve a jó és a gonosz közti harc története. A mi életünk a Mennyei Atyáról szól, aki hűségesen szeret minket, s az Ő elszánt, bosszúálló ellenségéről, akinek az a terve, hogy minket becsapva aláássa Isten munkáját. Az ellenség tervéhez mi vagyunk az eszköz. Parasztok vagyunk a sakkjátszmájában, módszer az őrületéhez. Az egyetlen ok, amiért a Sátán célba vesz minket, az, hogy Istenhez jusson. Ha az ellenség képes bennünket rávenni, hogy testben járjunk, s ezáltal meghazudtoljuk Mennyei Atyánk elegendő mivoltát életünkben, elég alapja lesz ahhoz, hogy Istent megvádolja: kevesebb annál, mint akinek mondja magát. A Sátán logikája meglepően egyszerű: az Úr Isten-mivoltának igazságát támadja azáltal, hogy az embereket megkísérti: éljenek Istentől függetlenül. Ha nem vetjük alá életünket Istennek, az ellenség munkáját segítjük elő, s Isten méltatlanságát bizonyítjuk mindenki előtt. Ha a Sátán megfogalmazná érvelését, ezt mondaná: „Az emberek azért nem vetik alá magukat Istennek, mert Ő nem méltó a szövetségükre.” Ekkor nyilvánvalóvá válik valódi célja: „Azt hiszem, valaki másnak kellene Isten trónján ülnie. S ki lenne erre alkalmasabb nálam, aki lelepleztem Isten méltatlanságát?” A Sátán célja ugyanaz ma, mint amikor lázadást szított a mennyben: Isten akar lenni, Isten trónjára akar ülni. Célja megvalósításához pedig a legközvetlenebb út az emberekkel kötött szövetség. A Sátánnak mindegy, hogyan éri el célját. Ugyanolyan elégedett lesz azzal az emberrel, aki Istentől függetlenül végzi bibliaoktatói munkáját, mint azzal, aki egész éjszaka részegen fetreng a csatornában. Az ördög célja maga a függetlenség, de az közömbös, hogy milyen formában nyilvánul meg. Aki úgy dönt, hogy Istentől függetlenül él, az az ördög kezére játszik, és alkalmat ad neki, hogy Istent vádolja. Mi a jó és gonosz közötti nagy csatában veszünk részt. Ezért amikor a mindennapjainkban megmutathatjuk, mi járt Isten fejében,

A ragadozó

amikor először gondolt az ember megteremtésére, sokkal több, sokkal fontosabb annál, mint hogy reggel felkelünk, dolgozunk a megélhetésünkért, aztán hazamegyünk. A férfi – nagyon is valós értelemben – harcos, aki nagyszerű ügyért küzd: Isten méltóságáért.

Az elszigeteltség veszélye Mintha a férfiasságról töprengeni, és a férfilét terhét viselni nem lenne elég nehéz, Isten és az ember ellensége egy kifejezetten férfiakra szabott támadást intéz ellenünk: az elszigeteltséget. A filmekben felmagasztaltuk a férfias magányt, a férfiakat senkitől sem függő lényekként mutattuk be, ezt az ideált aztán megpróbáltuk átvenni, elfogadni és a magunkévá tenni. A valóság azonban az, hogy a férfiaknak szükségük van más férfiak társaságára. Az egymással szemben megnyilvánuló versengés és agresszivitás ellenére a férfiak életében az egyik legmélyebb szükség a férfitársaság. Gordon McDonald így beszél erről: „A bensőségességre teremtettünk, a lelkek kapcsolódására, melyet azonban a legtöbb férfi nem tapasztal meg. Ennek hiánya magányosságot szül (nem ismerek igazán senkit), és táplálja a távolságérzetet (senki sem ismer igazán).”16 Az elszigeteltség veszélyes. Bár a legtöbben egyetértünk abban, hogy szükségünk van férfitársaságra, amikor azonban Isten az utunkba hoz más férfiakat, nem tudjuk, mihez kezdjünk. A barátság mintát követő és tanult viselkedés. Ha nem láttunk rá példát, ijesztő kihívást jelent, és olyan ambivalens érzelmekkel járhat, amelyek elkerülhetőek, ha magányosak maradunk. Ha a Bibliában megjelenő férfiakra gondolunk, akár az Ó- akár az Újszövetségben, bármilyen különcök is voltak, akár fiatalok, akár öregek, Isten emberei ritkán voltak egyedül. Nem tudunk úgy gondolni Mózesre, hogy ne jutna eszünkbe Áron is. Ugyanezt

Amit csak a férfiak tudnak

mondhatjuk Illésről és Elizeusról, Dávidról és Jonatánról, Pálról és Barnabásról, Pálról és Silásról, és természetesen Jézusról és tanítványairól, Péterről, Jakabról és Jánosról. Ha ezeknek a férfiaknak ennyire fontos volt más férfiak szövetsége és barátsága, akkor nyilvánvaló, hogy olyan bölcsesség rejlik választásukban, amit érdemes nekünk is megfontolnunk. Régen a férfiak együtt dolgoztak, együtt harcoltak, csoportban éltek és termeltek és egymástól függtek. Az ipari forradalom beköszöntével azonban a nyugati kultúra eltávolodott mezőgazdasági gyökereitől, a társadalomban alapvető változások történtek. Többé nem éltek nagycsaládként egy gazdasági közösségben, s a kiscsaládok a városokba költöztek. A férfiak idegeneknek kezdtek el dolgozni, nem pedig a családtagjaikkal vagy a a szomszédaikkal együtt. A mellettük álló férfi már nem segítőként, hanem versenytársként jelent meg. A férfiak természetes agresszivitása és versenyszelleme többé nem a környezetre irányult, hanem a társukra, a termelés előmozdítása érdekében. A bajtársiasság helyett a versengés került előtérbe, ahol a másik az ő székét, az ő ötletét, az ő érdemét akarja megszerezni. A legtöbb férfi számára a munka világa nem a másoktól való kölcsönös függést jelenti, hanem a versenyt, sőt sok esetben a bizalmatlanságot és a gyanakvást is. A férfiak többé nem éreznek késztetést arra, hogy a közös jóért munkálkodjanak. Tudják, hogy magukkal kell törődniük. A függetlenség életmóddá vált. Soha ne állj meg – menj tovább! Soha ne bízz másban – te irányíts! Soha ne függj senkitől – sziget vagy! Ne mutass gyengeséget – csak magadért és a karrieredért vagy felelős! Emerson ezt hirdette „Önbizalom” című munkájában: „Bízz magadban. Minden szív erre az acélhúrra rezeg”.17 De az acélhúrok nem rezegnek, az ember szívében meg csak tompa zörej hallatszik. Invictus (A legyőzhetetlen) című versében William Ernest Henley megfogalmazza a hitvallást, amit oly sok férfi tett magáévá:

A ragadozó

Az éj börtöne nem enged, Fogva tart, de a sötétből Hálát adok az Istennek, Hogy a lelkem meg nem tört. Az élet mért rám szenvedést, De én nem sírok, nem csüggedek, Ha véres is e halánték, Nem hajtom le fejemet. A haragon és könnyön túl, Árnyak prédája a lélek; Mégis, ha veszély tüze gyúl, Láthatjátok, nem félek. Utamon, mi utolér, A csapásokat hárítom. Én felelek lelkemért, A sorsom én irányítom.18 Ez a függetlenségre törekvés alapvetően ellentétes a férfi természetével és szükségleteivel. Az Invictust olvasva érezzük a szavak erejét, azonosulunk a Henley által megidézett győzelem költői portréjával, megragad a belőle sugárzó függetlenség, hatalom és önbizalom. Azonban amikor ezt a független filozófiát ajánlja a férfiaknak, szem elől téveszti, hogy mi az ideális számukra, s így kevesebbet kínál, mint amit a Teremtő eredetileg eltervezett nekik.

Isten terve a férfiakkal Sok vállalatnál az az új irányzat, hogy a munka során csapatokat alkotnak és csoportvezetőket jelölnek ki. Miért? Mert felismerik,

Amit csak a férfiak tudnak

milyen jelentős az emberi közelség, a személyes oktatás, és az idősebb férfiak hatása a fiatalabbakra. Rájönnek, milyen hasznos, ha a férfiak egységben dolgoznak, kölcsönösen függenek egymástól, és tanulhatnak egy idősebb férfi tapasztalatából. A férfiak sokkal termelékenyebbek és rugalmasabbak, amikor környezetüktől bizalmat és személyes támogatást kapnak. Együtt képesek legyőzni az elszigeteltséget, és hatékonyabbak is, mint egymástól elkülönülve. A férfiakat Isten arra teremtette, hogy közösségben éljenek, hogy megértsék: erejük nem autonómiájukból és függetlenségükből fakad, hanem éppen hogy a függőségükből. A férfi génjeiben ott a kód, ami arra ösztönzi, hogy életét egy ügynek szentelje, hogy védelmezzen, gondoskodjon, stabilitást teremtsen, szolgáljon, hűséges legyen, s ha szükséges, életét is letegye hitéért. Ám egyetlen férfi sincs, aki egymaga képes a legtöbbet tenni mindezért. Ha fel is áldozza az életét, egyetlen férfi sem akar egyedül meghalni. Stu Weber azt mondja a család iránti elkötelezettségről: Készek vagyunk meghalni feleségünkért és gyermekeinkért, és sokan valóban meg is teszik ezt. De bár hajlandóak vagyunk akár a halált is vállalni a családért és az otthonért, bennünk van a vágy valaki után, akivel együtt meghalhatunk. Valaki után, aki mellett meghalhatunk. Valaki után, akihez igazodhatunk. Egy másik férfi után, akinek olyan a szíve, mint a miénk.19 Ha ez Isten terve a férfiak számára, vajon meglepő-e, hogy Isten ellensége – a ragadozó – elszántan ostromolja a férfi értelmét, hogy elterelje figyelmét Mennyei Atyja tervéről? Ha az ördög képes a férfit becsapni, elvonni a figyelmét, elkülöníteni és elzárni őt más férfiaktól, a magányban megnő a kísértés esélye. A történelem és a mitológia példái arra tanítanak, hogy a férfiak hivatása az ellenséggel való harc − valóban nemes elhívás. De ha el-

A ragadozó

szigetelten kell kockáztatni az életüket és testi épségüket, az még a legerősebbeket is megviseli: így könnyebben elbizonytalanodnak és föladják a harcot. A csalódottság pedig végül a férfiak közötti ellenségeskedéssé fajulhat. Nem az a kérdés, felismerjük-e, mi ellen harcolunk. Azt kell tudnunk, hogyan harcoljunk ellene.

A vallásosság veszélye Teljes szívvel az egyház és a Biblia mellett állok, de az az elképzelés az Isten szerint való férfiúról, melyet több felekezet ideálisnak tart, csak ámítás, kitaláció, csalás és manipuláció. Megnyomorítják a férfiasságot, hogy beilleszthető legyen egy vallásos keretbe, amely nem biblikus és nem keresztény. Ez a vallás által alkotott férfitípus hamis, és semmi köze ahhoz, ami Isten elméjében született. Amikor tisztelettel beszélnek a férfiasságról, minden férfi szíve megrezdül. Sokan azonban soha nem ismerhették meg ezt a büszkeséget, mert a férfias szenvedélyt vallásos körökben nem látják szívesen. Elnőiesedett társadalmunk megpróbálja átalakítani a szenvedélyt, az indulatot, és sok vallás követi a példát. A férfias mértékletességről beszélnek, ezt példázzák, tanítják, javasolják, bűntudat által betartatják, a szenvedélyt viszont szankcionálják, tiltják és elnyomják, mert a hagyományos férfiasság nem illik bele az Isten szerint való emberről kitalált klisébe. Az ilyen vallásosság által elképzelt, „Isten szerinti” ember szelíd és gyöngéd, kiegyensúlyozott és szerény, mindig mosolyog, mindig kellemes, tartózkodó, visszafogott és alkalmazkodó. A pas�szív és mindenbe beletörődő keresztény férfiakkal szoktak példálózni, akiket igaz, kegyes embernek tartanak. A passzivitás azonban nem Isten szerinti, hanem testi – csak egy emberi módszer, hogy

Amit csak a férfiak tudnak

elfogadtassuk magunkat. A testi módszer alkalmazása pedig bűn. Mindig az, és soha nem Isten szerint való. Amikor a férfiak azt látják, hogy a passzivitást kegyességként értékelik, a kegyesség elveszíti vonzerejét és belső tartalmát. Minden valamirevaló férfi tudja, hogy a férfiasságnak az erőhöz van köze, és szíve az igaz férfiasságra rezonál. A vallásosság szenvtelensége képtelen létrehozni ezt az erőteljes zengést a férfiszívben. A Sátánnak az egyik legálnokabb támadása a keresztény férfiak ellen az érzelmek elleni vallásos kirohanás. Kultúránk módszeresen idomítja a férfiakat arra, hogy mely érzelmek „helyesek” és melyek „helytelenek”. A vallás csatlakozik a kultúrához, és a félremagyarázott Írás sorait használja kalapácsként, hogy a kegyesség nevében kiverje a férfiakból a szenvedélyes érzelmeket. Helytelen a harag. Helytelen az intenzitás. Helytelen a szenvedély. Helytelen az elragadtatottság. Helytelen a kitörő öröm. Helytelen a lehangoltság. Helytelen az elbátortalanodás. Helytelen az ünneplés. Helytelen a megelégedettség. Helytelen a bizalom. Helytelen a büszkeség. A magabiztosság sem helyénvaló. Így hát a férfiak bezárkóznak. Jámbor mosolyt öltve meghozzák a döntést: utánozzák az álszenteket, amíg templomban vannak. Eközben azonban elvész az igazi férfiasság. Észrevetted már, mennyire helytelenítik, ha valakinek gondjai és küzdelmei vannak a gyülekezetben? A legtöbb vallásos körben, ha egy férfi összeszedi a bátorságát, és beszél a küzdelmeiről – hacsak nem igazán nagy bűnről van szó, mint a pornográfia, a bujaság, a káromkodás, a dühkitörések, vagy a mértéktelen ivás – a gyülekezet egyetért abban, hogy imádkoznak érte. Az üzenet azonban világos: ahhoz, hogy Isten szerinti ember légy, össze kell kapnod magad, s amíg ez nem megy, az Isten szerinti élet elérhetetlen. Mindenki, aki csak egy rövid ideig is foglalkozott a vallással, tudja, hogy a Biblia szerint csak Krisztusra van szükségünk, és „min-

A ragadozó

denre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít.”20 Miközben hétfőtől szombatig azon erőlködnek, hogy megértsék ezeket az igéket, bárki, akinek egy csöpp esze van, látja, hogy jobb nem elismernie küzdelmeit, ha nem akarja, hogy megvádolják: Krisztus elegendő voltát tagadja. Ha a hívő ember valóban „mindeneket” megtehet Krisztusban, aki megerősíti (melyben természetesen benne foglaltatik a toronyházakon való átugrás, és gyors tehervonatok megállítása puszta kézzel), akkor a segélykérés, a szükség kifejezése, gyengeségeink elismerése, vagy a küszködés bevallása támadás Krisztus elégségessége ellen. A levont következtetés világos: bármit is teszel, ne beszélj róla, legfőként a küzdelmeidről ne! Ha meg nem tetszik, odébbállhatsz.. A vallás által kitalált „Isten szerinti” ember fekete-fehér világban él. Jól megtanulta, hogy a Bibliában benne van minden válasz, vagyis nincs szüksége az odafigyelésre, az empátiára, a törődésre, vagy a beszélgetésre. Ezek a dolgok különben is kétesek, megfoghatatlanok, s mindig fennáll a veszélye annak, hogy beszennyezik a jól megmunkált vallásos hírnevet. Kérdéseket föltenni helytelen, mert a Bibliában minden válasz megtalálható, és ezeket a vallás már felvázolta. A próbatételeket, mint a válás, a bántalmazás, a házasságtörés, a homoszexualitás, személytelen eszközökkel kezelik, például a gyülekezeti szabályzat bizonyos alpontjaiban, melyekhez csatolják a megfelelőnek tartott igéket. A vallásos ember kapcsolatai rendszerint sekélyesek, biztonságosak és irányítottak, mert a valós kapcsolatok inkább szürkék, nem fekete-fehérek, a vallásosság pedig egyértelmű: a szürke a hívő ember számára elfogadhatatlan szín. A fortély ebben, hogy az álszent imposztorok a „kegyes ember” szerepében tetszelegnek számos gyülekezetünkben, a gondot meg a többi férfi nyakába varrják. A férfiasság igaz természetét meg sem említik, hiszen azt gyakorlatilag nem ismerik, sőt még helytelenítik is.

A ragadozó

Amit csak a férfiak tudnak

A férfiak meg ülnek a kempingszékükön a vasárnapi iskolában, vagy a padsorokban az istentisztelet alatt, kötelességtudóan szolgálnak a gyülekezeti vezetőségben, és nem kötődnek egymáshoz annál mélyebben, mint amit a jól lehatárolt vallásos férfiszemélyiségük megenged. Nem beszélnek egymással a fájdalmaikról, nem tesznek fel kérdéseket, nem öntik ki a szívüket, nem ismerik el küzdelmeiket, nem tűnődnek hangosan, nem imádkoznak szenvedéllyel, meg sem említik azokat a mély felismeréseket, amiket Isten felfed előttük, és palástolják férfibüszkeségüket. A kegyes emberről és annak tetteiről alkotott elképzelés terhével a vállukon a keresztény férfiak azért küzdenek, hogy hitüket elmélyítsék és személyessé tegyék. Egyedül maradnak egy törvénykező rendszerrel, amely ostoba, öncélú álca, és amelyből Istent kifelejtették. Néhányan jó benyomást keltenek, eljátsszák a vallásos játékot, megpróbálnak becsapni másokat, de magukat nem tudják: a szív már rég nem zeng, még annyira sem, mint a függetlenség acélhúrja. A férfiakat olyan kérdések kísértik, amelyeknek nem adnak hangot, mert a vallásos rendszer beléjük fojtja a szót. Ami különösen ijesztő, mert a problémákat jelentéktelennek tünteti fel. Mintha az áhított, a vágyott hitem értéktelen és erőtlen lenne a naponta engem érő támadásokkal szemben. Ha az Isten szíve szerinti ember nem több, mint aminek a vallás lefesti, akkor Isten sem több az Ő képére teremtett és a vallás által felemelt embernél. Ha Isten olyan, mint én, akkor túl kicsi ahhoz, hogy elbánjon mindazzal, amivel emberként szembesülök. Szeretném világosan megkülönböztetni a vallást és a kereszténységet. A két fogalom korántsem fedi egymást. A vallás nem több, mint az ember istenkeresése, s ennek nem sok köze van a kereszténységhez. A keresztény hit a világmindenség Istenéről szól, aki minden teremtmény fölött áll, szent, magasztos és dicsőséges. Arról az Istenről, akit „Atyának” szólíthatunk, és aki elhagyta mennyei

trónját, hogy átszelje a világmindenséget az emberrel való kapcsolatot keresve. A férfiak számára a kereszténység a férfi és férfi közötti kapcsolatról is szól. Jézus Krisztus, az emberré lett Isten arra törekszik, hogy kötődhessen hozzánk, és a mindennapokban is megmutathassa életét rajtunk keresztül. Ő az, aki teremtett minket, és Ő képes arra, hogy megpendítse a férfiasság húrját a szívünkben.

A férfi sorsa A Sátán, az ember ragadozója, körbejárja a földet, hogy a gyanútlan férfiakat felfalja. Sok férfi szégyelli férfiasságát. Mások összezavarodtak. Megint másokat kétség, csalódottság, ellenségeskedés gyötör. A hollywoodi történetek nem segítenek tisztába jönni férfi mivoltunkkal. Vallásos propagandisták manipulálnak minket saját programjuk érdekében, és nem beszélnek az igaz kegyességről, ami a férfiasság lényege. A hajtóvadászat nyomása alatt sok férfi egyszerűen „férfinak” nyilvánítja magát, merőben gyakorlatias megfontolásból. Folytatni akarják az életüket, felnevelni a gyermekeiket, meg akarják mászni a munkahelyi szamárlétrát, és persze megalapozni hőn óhajtott életmódjukat is. Ezért úgy döntenek, hogy elég a bizonytalanságból, nincs szükségük más jóváhagyására. A guruk kórusa, akik azt harsogják, „Én felelek lelkemért, A sorsom én irányítom”, meggyőzően hangzik. Lehet, hogy megfosztottak a tartásomtól, és a vallás nagy csalást követ el az igaz férfiassággal szemben, de egy erős férfi tud ez ellen küzdeni. Ilyen időkre teremtettem. Az a sorsom, hogy a gonosz ellen, a jóért harcoljak. Az ilyen dolgokkal szembekerülve fedezem fel erőmet, és kezdem megtapasztalni a valódi férfiasságot. A férfi kihívásokra született. Képes arra, hogy győzzön, hogy megfussa a pályát, hogy szilárdan megálljon, mint egy jól rögzített

Amit csak a férfiak tudnak

tartóoszlop. kötelessége, hogy erős és rendíthetetlen legyen, hogy megvédje és gondoskodjon a hozzá tartozókról. de mi a forrása ennek az erőnek? Amikor hétköznapi emberek krisztusra bízzák magukat, rendkívüli dolgok történnek. A hősök nem csak a jó és rossz küzdelméről szóló mesékben léteznek. A hős te vagy! nem, nem vagy szupermen, és nem is azt akarom elhitetni veled, hogy mert a filippi 4:13 azt mondja, hogy „mindenre van erőm a krisztusban”, képes vagy emberfelettivé válni. Azzal bátorítalak, hogy isten munkálkodik a szívekben és az életekben, mert értünk harcolt és meghalt, hogy visszanyerjen bennünket. isten ellensége elszántan próbálja meghamisítani isten törekvéseit, elhomályosítani kezdeményezéseit, és megkérdőjelezni szíve indítékait. isten megingathatatlan szándéka az, hogy közölje veled üzenetét: a férfiakra igenis szükség van. isten arra teremtett minket, hogy Vele járjunk, és Őt képviseljük a földön. eltökélt szándéka, hogy az Ő képére teremtett férfiak mellett álljon, erőssé téve és megáldva őket.

f EJEZ Et

hOL rOntOttuk EL?

va férje kezébe nyomta az ebédet, és búcsúcsókot adott neki, amikor az munkába indult. megígérte, hogy délután benéz hozzá, hogy lássa, hogyan halad a munka. Büszke volt rá. Ádám vezette isten kertjét, az édent, ő nevezte el isten zsenialitásának teremtményeit. mindez bizonyság volt emberének kreatív intellektusára. évát lenyűgözte Ádám esze, ellenállhatatlan jóképűsége és fesztelensége. minden kétséget kizáróan Apja fia volt. nos, elég a révedezésből, eleget bámulta a hivatalába igyekvő Ádámot. évának is akad tennivalója, ha időben oda akar érni férje délutáni pihenőjére. éva egész élete felhőtlen örömben telt. tökéletesnek is mondta volna, ha bármi máshoz tudta volna hasonlítani. Az édenben éltek, teljes ártatlanságban. három óra körül éva felfrissítette arcát, s beletúrt dús hajába. szempilláit megrebegtette, és megcsipkedte az arcát. egy séta a kertben megnyugtatná, és épp időben érkezne az Ádámmal való találkozóra. – Üdv. milyen frissen lépked ma, kedves éva. A szokásos körúton? – igen, Ádámhoz csatlakozom a délutáni pihenőjén. ez már hagyomány nálunk. elnézést, nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. 39