Elisabeth Mittelstädt (kiadó)
Hadd üljek le a csillag mellé Készülődés a karácsonyra Kedves emlékek, Nagyszerű ötletek Egy szívhez szóló karácsonyi könyv
Hátsó borító:
Hadd üljek le a csillag mellé ... A kötet olyan adventi történetek gyűjteménye, mely megtörtént eseteket, kedves emlékeket mond el, rengeteg, gyakorlati ötlettel szolgál és gondolatokat szeretne ébreszteni az Olvasóban:
Nyissuk ki házunkat és szívünket az Istennel és emberekkel való találkozásra
Töltsük az ünnepnapokat felszabadult légkörben, ötletes módon családunk
tagjaival és barátainkkal
Ajándékozzunk olyasmit, ami nem vehető meg pénzen és értékét sem veszíti el
Őrizzük meg a kincset érő régi hagyományokat és teremtsünk újakat is
Maradjunk kicsit csendben - és figyeljünk olyan elbeszélésekre, melyek
átmelegítik a szívünket
Gondolkodjunk el Isten legnagyobb ajándékán!
2
Olyan könyvet tart kezében az Olvasó, amely segít újból felfedezni az advent és a karácsony titkát.
AJÁNDÉK AZ OLVASÓNAK
Szeretem a karácsonyt - de különösen a karácsonyi történeteket. Valószínűleg az Olvasó sincs ezzel másképp! Miért gondolom, hogy közös bennünk ez? A LYDIA magazinnál - ennél a nőknek szóló keresztyén folyóiratnál - minden évben csodálatos karácsonyi történeteket kapunk. Többet, mint amennyit a magazinban meg tudunk jelentetni. Ezeket a történeteket az évek során kincsesládámban gyűjtögettem, hogy most ajándékba átnyújtsam az Olvasónak. Belepillanthat. Üljünk le együtt a csillag mellé, és örüljünk a karcolatoknak, melyekből - e könyvben - a Karácsony tükröződik vissza! A sok új történet mellett talál itt majd néhány olyant is, melyek az elmúlt években a legkedveltebbek közé tartoztak.
Több mint ötven nő (és néhány férfi) osztja meg velünk titkait őszintén és sok humorral. Jó néhány élmény mosolyra fakasztja majd az Olvasót, másoknál pedig lehet, hogy könnybe lábad a szeme. Talál utánzásra érdemes ötleteket is, melyek felejthetetlenné teszik az ünnepnapokat családja, barátai és az idegenek számára is. Egy dolog közös minden szerzőben: ajándékukkal a születésnapos Gyermeket dicsőítik.
3
Sok örömet kívánunk az olvasáshoz! Ajándékba karja adni a könyvet? Ha igen, úgy barátai és ismerősei is megtudhatják, miért ünnepeljük szívből ezt az ünnepet.
És hogy a születésnapi party tovább folytatódjék, könyvünket olyan fiatal keresztyén újságíróknak és kiadóknak szenteljük - Szibériától Szófiáig - akik a kelet-európai gazdasági válságban életben maradásukért küzdenek. Az eladásokból befolyó összeg egy részét nekik szánjuk. Támogatni szeretnénk őket, hogy hazájukban „tovább írják” a jó hírt, és még sokan ünnepeljék velünk a karácsonyt. Mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen”.
Elisabeth Mittelstädt
Tartalomjegyzék
FELEJTHETETLEN AJÁNDÉKOK Hadd üljek le a csillag mellé... Úgy éreztem magam, mint egy hercegkisasszony Nem hallod a kis harangot?
4
A kékkötésű könyv Az ajándék Mit szólnánk egy sivatagi kúthoz? Szívet melengető zene Fényt gyújtasz a lelkemben Charlotte legszebb karácsonyi ajándéka Apám legnagyobb ajándéka Egy felejthetetlen szerelmi vallomás Személyesen kézbesítve
MENNYEI SEGÍTŐTÁRSAINK - AZ ANGYALOK Őrangyalok Miért féljek? „Ne féljetek!” Az angyal fája Találkozás egy angyallal Egy háborús éjszaka csodája „... olyanok leszünk, mint az álmodók” Egy angyal önéletrajza Megbízatásunkat egyetlen angyal sem teljesítheti Bízz Istenben
5
TITKOK ÉS MEGLEPETÉSEK Az öreg kabát Két szív, egy gondolat Ajándék kedvesemnek A tíz legjobb ajándék gyerekeinknek A babkávé-mintás pulóver Beszélgessünk gyerekeinkkel a hitről Önmagunkat adjuk – időt adjunk ajándékba! Ajándékozzunk több kosárnyi örömöt
KARÁCSONYI HAGYOMÁNYOK Családi hagyományaink Karácsonyi süteményt sütünk Mennyország és paradicsom Boldog titkolózások Családi ünnep barátoknak és ismerősöknek Karácsony Inesszával Születésnapi party Jézusnak A „fehér elefánt”
BIZTONSÁGOS OTTHON Karácsonyfa idegen földön
6
Az ünnepnapokon kerüljük a veszekedést Az ember ott van otthon, ahol megértik Köszönöm, hogy szeretitek egymást Őrizzük meg az örömöt A születésnapos gyereknek! Szép ajándék?! A „tökéletes” karácsonyi ünnep
VENDÉGSZERETET KARÁCSONYESTE Kézzel, lábbal és szívvel Ez most máshogy volt szép Van hová mennie szenteste? Sárgabarck-öröm Mindig adjunk a stílusra
KARÁCSONYI GONDOLATOK Drágább az aranynál Balszerencse vagy szerencse Köszönöm csodálatos ajándékodat!
FELEJTHETETLEN AJÁNDÉKOK
Olyan ajándékot keres,
7
mely szívből fakad és szívhez szól? Legjobb tanácsadóink: a szeretet és képzelőerő
értékesebb az aranynál olyan emlék forrása, mely egy életen át felejthetetlenek marad.
HADD ÜLJEK LE A CSILLAG MELLÉ ...
Marianne Zink
Advent első napjától kezdve ismét nappali szobánk virágos ablakában függött a ragyogó herrnhuti csillag. Christian tavaly még alig vette észre. Idén azonban más.... Fellelkesítette a csillag látványa a kisfiút. Újra és újra bejött a szobába, sőt, leszaladt a lépcsőn, hogy az utcáról nézze meg „betlehemi csillagunkat”. Csodálatos látványt nyújtott, amikor hazafelé menet az esti szürkületben, vagy a téli sötétben a csillag sárgásvörös fénye messziről felénk ragyogott. Együtt örültem neki Christiannal mintha még sosem láttam volna ilyet.
8
Tegnap este pizsamában volt, sőt a nagypapának is jó éjszakát kívánt már. Ekkor azonban odabújt hozzám:
Nagyi, leülhetek még egy kicsit a csillag mellé?
Már húzott is a nappali szoba ajtajához. Vajon nem a lefekvés idejét akarja kitolni a kis kópé? Kutatva néztem rá.
A gyermekarcon azonban valamiféle különös vágyakozást fedeztem fel. Igen, valamilyen nagy várakozást. Mondhattam-e nemet kérésére? Akarja, hogy ott legyek vele én is? A kis ember megrázta a fejét.
Á, nem! - jelentette ki. – Nyugodtan csinálhatsz valami mást a konyhában!
És már el is tűnt a sötét szobában, hogy az ablak alatt álló nagy díványra telepedjen. A kis hároméves ott üldögélt tisztán, megfürösztve, egyedül a csillag szelíd fényében. Halkan becsuktam az ajtót. Most nem volt rám szüksége.
Gondolatban azonban vele maradtam. Mit akart átélni ez a gyermek teljesen egyedül abban a nagy, sötét helyiségben, amelyet csak a csillag sárgáspiros fénye ragyog be? Mi foglalkoztatja a szívét? Erre a csendre, ezekre a percekre volt szüksége? Hogy támadt az az ötlete, hogy itt keressen, itt várjon valamit? Teljesül a vágya? De mire vágyik? Hiszen nem történhet vele ott semmi megfogható, semmi látható, semmi megmagyarázható!
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a vasalással. Hirtelen apró lépteket hallottam. Az
9
ajtó kinyílt. Christian arca ragyogott, és odafutott a karomba. Mély sóhaj tört fel a gyermekből:
Ó, de szép volt!
Mi volt olyan szép? - akartam kérdezni. De nem mondtam semmit. Talán
tönkretettem volna valamit, valami szépet és jót. Valamit, ami ajándék volt a gyermek számára, és úgy betöltötte, hogy most már teljesen felszabadultan jelentette ki:
Akkor most megyek lefeküdni! - és már ment is.
Később még egyszer ránéztem. Mélyen aludt, és még álmában is mosolygott. Nyilván megtalálta, amit keresett, amire szüksége volt. Többnek kellett lennie egy szép hangulatnál. Csodálkozva álltam ott ágyánál - a pillanat varázsától meghatódva.
Majd elgondolkoztam saját magamon. Vajon én, az ötven évvel idősebb, mindig pontosan tudom, mire van szükségem? Tudom-e mi az, ami lelkem legmélyén valóban segít nekem - hol találok békességet, elvehetetlen örömet és új erőt? Még mindig tudom? Keresem-e minden vélt tennivalóm kényszere ellenére, mely naponta annyira igénybe vesz? A csábító, de gyakran csalódást okozó tévéműsorok ellenére is?
Talán nekem is le kellene ülnöm egy kicsit a csillag mellé. Csak úgy egyszerűen leülni. Egészen csendben. Fellélegezni. Mély vággyal és nagy várakozással. Hagyni, hogy a szelíd fény hasson rám. Addig várni, míg én leszek a megajándékozott, és
velem, illetve bennem történik valami.
1 0
Hogy újra önmagam legyek és visszataláljak az Istennel való szoros, meghitt közösségbe.
„ÚGY ÉREZTEM MAGAM, MINT EGY HERCEGKISASSZONY!”
Ruth Martin
Karácsony és újév között engem, a „beteget” a nappali szoba díványára fektettek. Úgy hétéves lehettem, de már nem emlékszem, melyik gyerekbetegség varázsolt az örökmozgóból csendes kislányt.
Nagyobb és kisebb testvéreim apánkkal egy ünnepi rendezvényre mentek. Édesanyám leült mellém és élvezte a csendet. Végre olvashatott. Pillantásom a kis varróasztalkán álló Karácsonyfánkra tévedt. A gyertyákat - a hagyományoknak megfelelően - háromszor vagy négyszer gyújtottuk meg: szenteste, karácsony első és második napján és szilveszter estéjén. Ilyenkor énekeltünk is. Azon az estén az foglalkoztatott, hogy édesanyám nem tesz-e kivételt és nem gyújtja-e meg a gyertyákat, csak úgy kettőnknek. Előhozakodtam kérésemmel és édesanyám, legnagyobb örömömre, teljesítette kívánságomat! Amikor meggyulladtak a gyertyák,
1 1
a kis szobában nem volt szükség más fényforrásra. Édesanyám visszaült olvasnivalójához, én pedig a lobogó lángokat figyeltem. Házunkban ritkán honolt ilyen csend, még a gyertyák apró sercegését is hallani lehetett. Úgy éreztem magam, mint egy hercegkisasszony. Egyedül nekem égtek a gyertyák, csillogtak a fán a díszek. Hogyan tudnám elmondani, mit jelentett nekem az a csendes negyedóra? Fontos vagyok édesanyámnak, fontos vagyok Istennek!
Ez a gyerekkori élmény máig elkísér. Évente egyszer, karácsony idején, csendes élvezettel figyelem a gyertyaláng lobogását. Szavak nélkül adok hálát Istennek nagy szeretetéért.
NEM HALLOD A KIS HARANGOT?
Iris Knechtli-Staub
A karácsonyestét, mint mindig, most is különös izgalommal várták a gyerekek - az ajándékvárás feszültségében. Amikor végre elült a nagy zsongás és én is megcsodáltam ajándékomat, egy hálóinget, mindnyájan lefeküdtünk. Férjemmel jó éjszakát puszit adtunk egymásnak, majd eloltottuk a lámpát.
Ám férjem szokásától eltérően, nem kezdett el rögtön horkolni. Hirtelen mintha
1 2
nagyon csöndes, alig hallható csengettyű szólna. Nem – mondtam magamban -, tévedsz! Még végig sem gondoltam, mikor férjem megszólalt:
Hallod a csengettyűt? Ez biztos a Karácsonyi Gyermek. Valamit elfelejtett!
Ó, ne ugrass, nem vagyok már gyerek! - feleltem.
Hallgasd csak, hiszen újra szól! - Férjem nem hagyta annyiban. – Biztosan hozni
akar még valamit.
Megadtam magam, és fejemet csóválva követtem a nappaliba.
És most mi lesz? - kérdeztem tanácstalanul. Azt mondta, menjek a
karácsonyfához, és nézzem meg, nem csillog-e ott valami.
Megtettem amit mondott, de semmi különöset nem láttam. Férjemet majd szétvetette a feszültség, és segített a keresésben – egy apró, aranyszínű csomag függött az egyik felső ágon. Csodálatosan szép, zafírokkal ékesített karkötőt rejtett, mely azóta is a legkedvesebb ékszerem és a mai napig erre az estére emlékeztet!
Amikor újra ágyba bújtunk, megint megszólalt a kis harang ... Nevetve kiáltottam, hogy most már legyen vége a meglepetéseknek! Férjem azonban nem tágított: menjünk és nézzük meg mi az. Ez alkalommal „hideg”, „langyos”, „meleg” utasításokkal irányított a rejtekhely felé. Nagyon elcsodálkoztam, amikor végül újabb kis csomagot találtam. Ám egy kis cédula volt benne, melyen ez állt: „nem nyert, az igazi ajándék nem ebben a dobozban van!”. Kicsit később a kezemben tartottam a karkötőhöz illő fülbevalót.
1 3
Ezen a rendkívüli karácsonyi ünnepen olyan ajándékot kaptam, ami nagyon jellemző a férjemre: szeretettel és nagy fantáziával gondolta ki, hogy szerezhetne nekem örömet, ami messze felülmúlja az ajándék pénzben kifejezhető értékét. És ez az erős férfikéz - amelyben szinte eltűnik az enyém - egy apró karácsonyi csengettyűt fog, hogy a rám váró nagy meglepetésekhez csalogasson!
Ilyen Isten útja is: tele kedves meglepetésekkel, ha készek vagyunk figyelmesen meghallgatni és várni, hogyan akar vezetni. Aki rá hallgat, azt is tudja majd, mikor jön el annak az ideje, hogy másoknak is elvigye a legnagyobb ajándékot - Isten Fiát, akinek a születését ünnepeljük karácsonykor.
A KÉKKÖTÉSŰ KÖNYV
Lilli Rommert
Wartburg vára alatt, Eisenachban, vagyis az egykori NDK-ban lakom. Az akkori szocialista államban alig lehetett keresztyén irodalomhoz jutni. Én azonban, aki titkárnőként dolgoztam egy keresztyén Hospice-ban, rendelkeztem olyan kapcsolatokkal, amelyek mások számára elérhetetlenek voltak. Egyszer a főnököm „Az utolsó idők” című könyvvel lepett meg, ami rögtön felkeltette érdeklődésemet.
1 4
Férjemnek régi kívánsága volt, hogy ezzel a témával közelebbről megismerkedjen, hiszen az Újszövetség sokat ír a világ vége előtti utolsó időkről. Ezért is nagyon örültem a könyvnek.
Amikor férjem beleolvasott, nagyon megtetszett neki. Ám rögtön el is szomorodott, mert egy hét múlva vissza kellett adnia.
Abban az időben egy kis hordozható írógép boldog tulajdonosa voltam, és eljátszottam a gondolattal, hogy legépelem a könyvet.
Férjem azon a héten éjszakai műszakban dolgozott, úgyhogy munkához láttam. Távollétének minden percét gépelésre használtam fel; kis írógépem éjfélig kopogott. Nagy öröm töltött el, mintha szárnyakat kaptam volna, és magam is csodálkoztam, milyen gyorsan haladok. Csak röviddel hazaérkezése előtt bújtam gyorsan ágyba, miután gondosan eltüntettem a nyomokat.
Férjem karácsony előtt mit sem sejtett titkomról; a könyvet ajándékba adom majd neki. Városunkban egy hívő könyvkötő a kétszáz A4-es lapot ingyen bekötötte, a könyvre kék fedőlap is került.
Elérkezett a szenteste. Sorban, mindenki kibonthatta az ajándékát. Szememet le sem tudtam venni a férjemről, és egyre nőtt bennem a feszültség. A kis csomagot kezében tartva gondolkodott ... egy könyv ... talán tankönyv ahhoz a továbbképző kurzushoz,
1 5
melyen akkoriban vett részt... na, nézzük csak. Különben oly higgadt férjem ujjongásba tört ki, szeme pedig csillogott. Azt a könyvet tartotta kezében - mégha más formában is - melyről azt hitte, sohasem látja többé! Ragyogott a boldogságtól. Felfoghatatlannak tűnt számára, hogy ilyen rövid idő alatt le tudtam gépelni.
Tudom, hogy erre a teljesítményre pusztán saját erőmből nem lettem voltam képes. Magamra alkalmaztam az Ézsaiás 40,31 ígéretét: „akik az ÚRban bíznak, erejük megújul”.
Miközben e sorokat írom, előttem fekszik a könyv, amelynek lapjai már megsárgultak. Az azóta eltelt években - egészen a mai napig - ez maradt legkedvesebb karácsonyi emlékünk.
AZ AJÁNDÉK
Charles R. Swindoll
Jóléti társadalmunkban, melyben a legtöbb embernek több mint elég holmija van, gyakran már nem is tudjuk, mit ajándékozzunk rokonainknak, barátainknak születésnapjukra vagy karácsonyra. Egyeseknek – különösen azoknak, akiknek „mindenük megvan” - egy „normális” ajándékkal már nem lehet örömet szerezni. A bevásárlóközpontokban és áruházakban alig találunk olyat, ami valóban tetszene
nekik.
1 6
Szeretnék valamit javasolni - olyan ajándékot, ami nem tűnik különösen költségesnek és nem is feltétlenül a legmenőbb dolog. Mégis biztosíthatok mindenkit: garantáltan örömet fog szerezni vele! Nagy értékű ajándék, bár semmibe sem kerül. Nem veszíthető el és sohasem fogják elfelejteni. A méretével sincs gond. Minden alakra, minden életkorban és minden ízlésnek megfelel. Ez az eszményi ajándék ... maga a kedves Olvasó. Ha Ön éppen a kiforrott jellem titkát keresi, ne felejtse el, milyen értékes tulajdonság az önzetlenség.
Javaslatom tehát így szól: ajándékozzon saját magából egy darabot!
Ajándékozzon meg egy olyan valakit, akinek szüksége van Önre. Szánjon rá idejéből egy órát! Egy szomorkodónak, küldjön néhány biztató sort! Örvendeztesse meg egy levert ismerősét egy vigasztalást nyújtó látogatással. Vigyen meleg ételt egy betegnek! Valakinek, aki nemrég vesztette el társát, mondjon néhány együtt érző szót! Legyen barátságos egy olyan valakivel szemben, akin kissé lassú felfogása miatt, könnyen átnéznek az emberek! Jézus mondta: „amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Máté 25,40).
Teddy Stallard olyan fiú volt, akire jól ráillett: „egy a legkisebb atyámfiai közül”. Nem sokat érdekelte az iskola. Poros, gyűrött ruhában járt, a haja sosem látott fésűt. Kifürkészhetetlen arcú gyerek, aki semmi iránt nem mutatott érdeklődést. Üveges
1 7
szeme általában a semmibe meredt. Ha tanárnője, Thompson asszony felszólította, Teddy a lehető legszűkszavúbb válaszokat adta. Közömbösen, céltalanul élte napjait és teljesen magába zárkózott. Olyan fiú volt, akit nem lehetett egykönnyen szeretni. Bár a tanárnő mindig azt állította, hogy egyformán szereti minden diákját, ez nem felelt meg teljesen a valóságnak.
Amikor Teddy dolgozatait javította, szinte természetellenes élvezettel töltötte el, hogy a rossz válaszokat pirossal húzza alá. Ha pedig aláírta az „elégtelent”, ez szinte felemelő érzés volt számára. Pedig bölcsebbnek kellett volna lennie, hiszen látta Teddy korábbi bizonyítványait és így többet tudott a fiúról, mint amennyit kész volt akár magának is beismerni. A bizonyítványokban ilyesmi állt:
1. iskolaév: „Teddy teljesítménye és viselkedése jó kiindulási alap, de otthoni helyzete nagyon sok kívánnivalót hagy maga után.” 2. iskolaév: „Teddy többre lenne képes. Otthon kevés támogatást kap. Édesanyja súlyos beteg.” 3. Iskolaév: „Teddy rendes fiú, de túlságosan komoly. Lassú a tanulásban. Édesanyja ebben az évben meghalt. 4. iskolaév: „Teddy nem igazán halad az osztállyal, de a magaviselete jó. Apját alig érdekli, mi van vele.”
Közeledett a karácsony. Thompson asszony osztályában a gyerekek karácsonyi ajándékokat hoztak tanítónőjüknek. Ajándékaikat a tanári asztalra tették, és
1 8
várakozásteljesen körülállták, hogy lássák, mit fog szólni. Az egyik ajándék Teddy Stallardé volt. Thompson asszony csodálkozott, hogy ez a fiú is hozott neki valamit, de az ajándék valóban ott feküdt az asztalon, barna csomagolópapírban ragasztószalaggal lezárva. A papíron a következő egyszerű szavak álltak: „Thompson asszonynak Teddy-től”. Amikor a tanárnő kibontotta a csomagot, üveggyöngyökkel díszített ízléstelen bross hullott ki belőle. A gyöngyök fele hiányzott és a bross mellett egy üveg olcsó parfüm illatozott.
A lányok és a fiúk Teddy ajándéka láttán kuncogni, nevetgélni kezdtek. A tanárnő azonban elég bölcs volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt elhallgattassa őket. Ruhájára kitűzte a brosst és néhány csepp parfümöt szórt a csuklójára. Felemelte karját, megszagoltatta a gyerekekkel és megkérdezte:
„Ugye, milyen jó illata van?”
Diákjai helyeseltek.
Amikor véget ért a tanítás és a többi gyerek hazament, Teddy még ottmaradt. Lassan kiment a tanári asztalhoz és halkan így szólt:
Thompson asszony ... Thompson asszony, egészen olyan illata van, mint az
édesanyámnak ... és a bross valóban jól áll Önnek. Örülök, hogy tetszik az ajándékom.
Amikor a fiú elment, a tanárnő letérdelt a széke mellé és könnyek között kért bocsánatot Istentől.
1 9
Szünet után a gyerekeket egy teljesen megváltozott tanárnő fogadta. Thomson asszonyt mintha kicserélték volna. Most már nemcsak tanárnő volt, hanem Isten eszköze is. Attól kezdve valóban szeretni akarta tanulóit, és úgy akart velük bánni, hogy az kihasson a jövőjükre. Erejéhez mérten segített minden gyereknek, különösen azoknak, akik nem tudtak olyan jól haladni, legfőképp pedig Teddy Stallard-nak. Év végére Teddy jegyei rendkívüli mértékben feljavultak. Legtöbb osztálytársát behozta, sőt, egyeseket le is hagyott.
Thompson asszony ezután sokáig semmit sem hallott Teddy-ről. Egy nap azonban levelet kapott, amelyben ez állt:
„Kedves Thompson asszony! Önnel tudatom elsőként: én lettem az osztály második legjobb tanulója, így fejezem be az iskolát. Szeretettel üdvözlöm: Teddy Stallard.”
Négy évvel később újabb levél érkezett: „Kedves Thompson asszony! Éppen most tudtam meg, hogy én lettem az évfolyam legjobb hallgatója. Ön az első, aki erről tőlem értesül. Nem volt könnyű az egyetem, de élveztem. Szeretettel: Teddy Stallard.”
Újabb négy év múlva:
„Kedves Thompson asszony!
2 0
Mától kezdve nevem: Dr. Theodore Stallard. Mit szól hozzá? Ön legyen az első, aki megtudja. Jövő hónapban, pontosabban 27-ikén megnősülök. Szeretném, ha eljönne esküvönkre és elfoglalná azt a helyet, mely édesanyámat illetné meg, ha még élne. Ön az egyetlen hozzátartozóm; apám tavaly meghalt. Szeretettel: Teddy Stallard”
Thompson asszony elment Teddy esküvőjére és a fiú édesanyja helyén ült. Valóban rászolgált erre a helyre. Olyasmit tett Teddy-ért, amit a fiú sohasem felejtett el.
Ön mit adhat ajándékba? Ahelyett, hogy csak úgy vásárolna valamit, merjen olyat adni, ami tovább él! De kérem, legyen valóban nagylelkű! Ajándékozza oda önmagát egy Teddy Stallard-nak, egynek „a legkisebbek közül”, akinek segíthet abban, hogy az egyik „legnagyobb” váljon belőle.
MIT SZÓLNÁNK EGY SIVATAGI KÚTHOZ?
Eva Breunig
Karácsony: a szeretet, öröm, békesség ünnepe. Karácsony a család ünnepe. Az év legbensőségesebb napja. Gyertyák szelíd fénye tükröződik vissza a csillogó gyerekszemekben. A levegőben alma, fahéj és dióillat száll. Nagy egyetértésben gyűlik össze minden nemzedék egy kis bensőséges, otthoni zenélésre...
2 1
Hogyan? Az egy másik évszázad volt!
Ja, persze! Karácsony: a fogyasztói társadalom legnagyobb szent ünnepe. Karácsony: a házastársi viszályok és a gyomorfekély ünnepe. Az év feszültségekkel leginkább terhelt időszaka. Mohóságtól csillogó gyerekszemek tükröződnek vissza a drága elektromos kütyükkel teli kirakatok ablakaiban. Minden hangszóróból giccstől csöpögő, szívet facsaró dallamok áradnak. Nagy egyetértésben gyűlik egybe minden nemzedék az áruházak katalógusai köré ...
Hogy változnak az idők!
Ha jobban megnézzük, karácsony valójában Jézus születésnapja. Jézus emberré lett annak minden következményével együtt - azaz: neki is volt születésnapja. Még ha nem is tudjuk pontosan mikor született, hanem egyszerűen kitűztek erre egy napot. Egyesek úgy vélik, hogy a karácsony egy pogány fényünnep helyét foglalja el, ezért elvetendő. Szerintem azonban Jézus születése idejét tudatosan tették a pogány ünnepre, hogy így szorítsák ki azt. És egyáltalán – nem szép hasonlat, hogy a Megváltó születésnapját, az új reménység szárba szökkenését az év legsötétebb időszakában ünnepelhetjük?
De hogyan ünnepeljük! Vannak emberek, akik az egész karácsonyi nyüzsgést olyan következetesen elutasítják, hogy náluk valóban nincsenek ajándékok és semmi ehhez
2 2
hasonló. Nekem ők azonban kicsit olyannak tűnnek, mint a jeti a Himalájában: mindenki hallott róla, de senki sem látta. Hiszen tényleg nehéz egy olyan széleskörben elterjedt szokás alól kivonni magunkat, mint a karácsonyi vásárlási és ajándékozási láz. Ki akar lehetetlenné válni főnöke és kollégái, vagy a saját gyerekei előtt?
Így aztán ádventkor minden évben kitör a nagy izgalom. Kinek mit ajándékozzunk? Aurélia néni példának okáért kézzel faragott orrkarikákat gyűjt, amiket a Dingdongszigeteken menő eljegyzési ajándékként tartanak számon; Tamás sógor leghőbb vágya egy pneumatikus kereszttiplis szögbeverő, míg nagypapa boldogságához más sem hiányzik, mint egy olyan fűthető takaró, amely eljátssza az „Egy kis éji zenét”. Az ilyen kedves embereket könnyű megajándékozni. (Egyébként semmi sem szól az ellen, hogy ezeket a csinos holmikat már októberben beszerezzük, mielőtt embertársaink milliói kapkodnak utánuk.)
De mi van a többiekkel, akiket szintén meg akarunk ajándékozni? Azokkal, akiknél már Dunát lehetne rekeszteni a selyem nyakkendőkkel, a bölcs mondásokat tartalmazó ajándék-könyvecskékkel és az illatos fürdőhabos flakonokkal?
Én viszont mit tegyek a sok batikterítővel, teáskannával és illatos olajjal, amiket semmi kétség - viszonzásul én is kapni fogok?
Lenne egy kreatív javaslatom: ajándékozzunk emberséget! Hiszen valóban éppen
2 3
elég olyan ember él ezen a bolygón, akinek a legszükségesebb is hiányzik az életben maradáshoz. Mi értelme van barátaimnak készpénzért olyan holmit vásárolni, amire nincs szükségük, sőt nem is szeretnék – csak azért, hogy én is kapjak tőlük olyasmit, amire meg nekem nincs szükségem, és amit nem is szeretnék?
Gabriellát tehát kúttal ajándékozom meg a sivatagban, Liza megkapja egy afrikai kislány iskolai költségeit, és Leó, az osztrák hazafi, valami hazait kap: meleg ruhákat és korcsolyát egy hegyekben élő parasztgyerek számára.
És amit én kapok cserébe: Egy olyan dzsip „darabját”, amit egy misszionárius használhat a Fülöp-szigeteken; orvosi ellátást egy háborús vidéken és kerekes széket valamilyen árva gyerek számára. Nekem ugyanis ezek a dolgok okoznak igazán örömet - ráadásul nem foglalnák a helyet itt a lakásomban, és nem kellene állandóan letörülgetnem róluk a port.
Mivel pedig az ajándékban legjobb a kibontás, az igazolást, melyen a befizetett adomány összege és a felhasználás célja látható, természetesen szépen be lehet csomagolni. Például selyem nyakkendőbe csavarhatom, bölcs mondásokat tartalmazó könyvecskébe dughatom, fürdőhabos flakon köré tekerhetem, vagy valami hasonlót találhatok ki.
Miután így tisztáztuk az ajándékok kérdését, hátra van még maga az ünnep. A legtöbb család úgy osztja meg az előkészületekkel járó munkát, hogy az egyik szülő
2 4
elviszi a gyerekeket, hogy a másik azalatt otthon nyugodtan dolgozhasson. (Úgy tűnik, hogy ezen a feladatoknak a férj-feleség közötti felosztása - én sem tudom, miért - egy bizonyos mintát követ !) Ez a térbeli elszakadás azzal az előnnyel jár, hogy az egyik nem szólhat bele a másik dolgába, hogyan végezze el a ráeső részt. Végül is az embernek szüksége van beszédtémára az elkövetkező ünnepnapokon. Hogy a liba például valóban kevésbé égett volna oda, ha a papa vigyáz rá, és hogy Pistike a mama óvó szeme előtt nem szakadt volna be a befagyott tóba ...
Egyedülálló szülők természetesen nehezebben tudnak megszabadulni gyerekekeiktől a fa díszítése idejére. Mi lenne, kedves „kettesben nevelő szülők”, ha a papa délelőtt nemcsak saját gyerekeivel menne el a szuper, EU-konform játszótérre és a MacDonald's-ba, hanem az egyedül nevelt Gyuszikát is magával vinné? Akkor Gyuszika édesanyja is nyugodtan tudná becsomagolni az ajándékokat. Nem lenne ez a keresztyén emberbaráti szeretet igazi jele? A gyerekeknek is nagyobb mulatság, ha más gyerekek is velük mennek.
Végül elérkezik a nagy pillanat: elkezdődhet a karácsony: a család, a szeretet ünnepe. Már csak az a kérdés marad, hogy mekkora családot szeret ilyenkor az ember. Az anyát, apát és a gyereket? Vagy még néhány embert?
Én a magam részéről úgy vélem, hogy az ilyen ünnepek kiváló alkalmakat nyújtanak arra, hogy a távolabbi rokonsággal is összejöjjünk. Nem lenne pótolhatatlan veszteség, ha a gyerekeknek később egyáltalán nem maradna emlékük Aurélia
2 5
néniről, aki azokat a furcsa orrpereceket gyűjtötte? És fordítva: az özvegyen maradt nagynéni összes orrperecével egyedül ücsörögjön otthon, miközben mindenki ünnepel, csak azért, mert ő csak a másodfokú sógornő mostoha nagynénje? Éppen olyan alkalmakkor, mint a karácsony, különösen sok magányos ember követ el öngyilkosságot. Közben pedig az egyedülálló, távoli rokonok meggazdagíthatnak mindenféle családi ünnepet. (Minél bogarasabbak, annál szebb gyerekkori emlékekké válnak később. Ám a legtöbbjük egyáltalán nem is olyan bogaras.)
Tulajdonképpen miért kell a meghívottaknak egyáltalán rokonoknak lenniük? Mi van legidősebb fiam barátjával, aki nem tudott hazautazni családjához, mert éppen katonai szolgálatát tölti? Kuksoljon a szabad estéjén vigasztalanul egy kaszárnyában? Vagy igya magát három másik magányos katonával szép lassan az asztal alá? Akkor már inkább becsomagolok még egy üveg borotvaszeszt és odateszek még egy széket az asztalhoz. Közismert tény egyébként, hogy egy öt kilós pulykát elég nehezen gyömöszöl magába az ember egyedül, míg tíz-tizenkét embernek ez korántsem jelent akkora kihívást.
Végre most már mindenki összegyűlt, eléneklik a „Csendes éj”-t és kicsomagolják az orrpereceket, a kereszttiplis szögbeverőt és a sivatagi kutat. Legalább most itt a pillanat, hogy az este hősére, a születésnaposra, Jézusra gondoljunk. Apa például felolvashatja a karácsonyi történetet a Bibliából, hogy a kevésbé hívő hozzátartozókat is emlékeztesse az ünnepeltre. Hiszen mindegy, milyen csendesen vagy zajosan folyik az ünnep, milyen sok vagy kevés dobozt kell kicsomagolnunk - a
2 6
legfontosabb ajándékot mégiscsak Jézus kínálta fel mindnyájunknak: megbékélést Istennel, szabadulást minden bűntől. És ezt nemcsak ma, hanem minden nap! Ha ez nem elég ok az ünneplésre ...
Hát akkor: Boldog Karácsonyt!
SZÍVET MELENGETŐ ZENE
Bettina Kahl
Családunkban mindig különösen szép volt a szenteste, mert mi, testvérek együtt zenéltünk. Először furulya-kvartettet alkottunk. Két bátyám és egy öcsém van. Szüleim nem dúskáltak a pénzben, ám zenei képzésünket olyan fontosnak tartották, hogy édesanyám hetente többször bevitt a városba, így igen jó zeneiskolában tanulhattunk.
Amikor serdülőkorba kerültünk, érdeklődési köreink eltávolodtak egymástól, de továbbra is zenéltünk közösen, most már oboán, fuvolán, hegedűn és zongorán. Akkoriban három vagy négy egymást követő évben is vettük a fáradságot, és pár héttel karácsony előtt kottákat kerestünk elő, hogy két vagy három darabot begyakoroljunk pusztán azért, hogy szüleinknek örömet szerezzünk, és tanújelét
2 7
adjuk: milyen hálásak vagyunk szeretetükért, odaadásukért és a belénk, illetve zenei képzésünkbe fektetett pénzért és időért. Ezzel együtt azonban a szívünkbe és lelkünkbe is befektettek! Jó volt együtt lenni három testvéremmel, együtt gyakorolni és izgulni, hogy szentestén valóban sikerül-e előadásunk.
Az én szememben a karácsony és a zene összetartoznak. Vannak nagyon vidám énekek, amelyek megmelengetik a szívemet. Karácsony az öröm ünnepe, mert örülhetünk, hogy Jézus eljött hozzánk! Úgy tudom legjobban kifejezni örömömet, ha valakit átölelek - vagy ha zenélek, illetve nagyon hangosan vagy nagyon halkan énekelek. Sok karácsonyi ének - különösen a régebbi korálok, mint a „Pásztorok, pásztorok Betlehembe” vagy a „Dicsőség mennyben az Istennek” - az örömnek ebből a légköréből ad át valamit, ami akkor tölt be, amikor a szív hiszi, amit a száj énekel.
FÉNYT GYÚJTASZ A LELKEMBEN
Jürgen Werth
A LEGJOBB AJÁNDÉK, AMIT A FELESÉGEMTŐL KAPTAM: Ő MAGA.
Zene vagy, ami tetszik nekem,
te vagy világom alaphangja.
2 8
Te vagy az ütem, mely bennem lüktet, a Cantus Firmus, amely hordoz.
Új bátorságot dalolsz a szívembe, te vagy a dal fájdalmam ellen. Te vezényled szimfóniáimat, és én új dallamokat hallok.
Te vagy bennem az érték, mely sohasem vész el; otthonom a világban. Énekeddel színessé teszed a szürke hétköznapot. Amit megérintesz, többé nem fáj.
Elbizonytalanodott tekintetemet előre irányítod, enyhíted az aggódást, lecsillapítod a haragot, gyengéden befeded félelmeimet; te vagy a lényem, én pedig a tied.
Te vagy Mozartom, te vagy Bachom, utánam jössz sötét álmaimba. Beragyogod lelkemet és távlatot adsz,
örökkévalóságot hozol az időmbe.
2 9
CHARLOTTE LEGSZEBB KARÁCSONYI AJÁNDÉKA
Christel Oechsle
Több mint ötven éve történt, és tulajdonképpen senki sem hívta „Charlotte”-nak, hanem csak „Lotti”-nak.
Legidősebb lánya volt édesanyjának, Bertának, aki négy gyerekével egy kis falu szegényházában lakott Felső-Frankföldön, már ha ezt egyáltalán „lakásnak” lehet nevezni. Egy alacsony, kb. 3x4 méteres helyiségben két ágy, egy asztal, egy pad és egy nagyon régi, ócska ruhásszekrény állt, melynek a teteje a mennyezet gerendáját súrolta, és úgy tűnt, mintha a szegény szekrénynek még a szoba mennyezetét is tartania kellene. Ezen kívül állt ott még egy ágyú formájú kályha, ami a szoba közepét átszelő, hosszú csőre csatlakozott.
A kályha körül halomban tűzifa, amire égető szükség volt és még meg kellett száradnia. Mellette egy billegő pad állt egy vödör vízzel, oldalán lelógó merőkanállal. Ez volt a „vízvezeték”. Mindent, amire a családnak még „folyékony nedvesség gyanánt” szüksége volt, néhány háznyi távolságból, egy „romantikus” falusi kútról
3 0
kellett hozni. Veszélyes vállalkozás ez télen, a tükörsima jégen! A kályhacső mellett Berta mama - gyakorlatias asszony lévén - egy drótot húzott ki, mert négy gyereknél mindig akadt valami szárítani való: pl. Karl-Heinz zoknija, vagy a kis Herta pelenkái, aki még gyerekkocsiban feküdt.
Igen - szegények voltak, sőt nagyon szegények. Ha valaki belépett a szobába, ezt első pillantásra megállapíthatta, bár a napsugárnak alig sikerült bekukucskálnia a kis ablakon. Ebben a kastély parkjának magas fala és vastagtörzsű öreg tölgyfák akadályozták.
Lotti családja azért volt ennyire szegény, mert az emberiségnek azon csoportjához tartoztak, akik a paradicsomból való kiűzetéshez hasonlót éltek át. Menekülteknek hívták őket. Ragasztottak ugyan rájuk egyéb neveket is, de ezek nem mindig voltak hízelgőek.
Szeretett szülőföldjükről a Közép-Németországig vezető hosszú és veszélyekkel teli úton gyakran szereztek olyan tapasztalatokat, mint Mária és József Betlehemben: „Nem jutott hely nekik a vendégfogadóban”. Öten voltak, ami mindig túl soknak bizonyult. Egyszerűen szétosztották őket, két különböző helyen kaptak szállást, vagy hoppon maradtak az elosztásnál, mert senki sem akarta befogadni a népes családot.
Igen: ezért hát ez a kis szoba a szegényházban, összekoldult bútorokkal és szalmazsákokkal. Mégis örültek, mert együtt lehettek; örültek, mert nekik sikerült az,
3 1
ami sokaknak azokban az időkben nem: életben maradtak!
Megmenekültek az orosz páncélosoktól, az angol bombázóktól és az amerikaiak bevonulását is ép bőrrel úszták meg. A félelmetes háború végre befejeződött. Egy nap majd - legalábbis remélték - apa is rájuk talál, sőt előkerül még a nagymama és az összes nagybácsi, nagynéni is. Együtt indulnak majd haza, és mindent újra felépítenek, ami tönkrement. Ugyanezt élte át Berta mama az I. világháború után, miért lenne ez most másként? De Az, aki a történelmet irányítja, máshogy gondolta.
Most pedig közeledett a karácsony! Hogyan lesz egyáltalán karácsony karácsonyfa nélkül? Pedig egy fának már igazán nincs helye a kis szobában! Karácsony libasült és a színes tányérok nélkül, melyeken oly csábítóan sorakoznak a mézeskalácsok és a marcipán? Karácsony, Lotti szeretett Barbara babája, és a hőn óhajtott könyvek nélkül? A csodálatos lovasszán nélkül, amivel a nagymamához, a nagybácsikhoz és a nagynénikhez utaztak? Nem, ilyenre még gondolni sem lehetett, és Berta mama arcát gyakran a szomorúság árnyékolta be, mikor az ágy szélén ülve a kis Hertát szoptatta.
A szerény háztartás terheinek könnyítésére – és főleg azért, hogy otthon egy éhes szájjal kevesebb legyen – Lotti munka után nézett. A szép kastélyban - bár csak a kocsisok részére szánt épületben - egy grófi család talált szállást, akiknek szintén menekülniük kellett Sziléziából. Iskola után Lotti két kislányukra vigyázhatott. Ezért ebédet, vacsorát és havonta 15 birodalmi márkát kapott. De idővel a gyerekvigyázáson túl takarítania és mosogatnia is kellett, valamint ellátni a grófi
3 2
sertéseket, kecskéket, nyulakat. A kecskéket meg kellett fejni, hogy tejet kaphasson a két kis „hercegkisasszony”. Így tanult meg Lotti fejni is. Közben jó néhány könnyet ejtett, mert a kis kecskék egyszerűen nem maradtak nyugton. Fejés közben hirtelen ugrottak egyet és még szerencse, ha nem lökték fel a vödröt! Lotti azonban szívesen ment az istállóba, mert a lovak régi otthonára emlékeztették, és még jó meleg is volt ott. A kocsisok gyakran üldögéltek a nagy zabos ládán és beszélgettek. Köztük a kedélyes Meier úr, aki Fritzet és Lieslt (ezek húzták a grófi hintót), valamint két muraközi lovat gondozott. Külön bokszban állt még egy szép, nemes paripa, melynek semmi mást nem kellett tennie, mint a kastély káplánját kocsikáztatnia, mert autója akkoriban senkinek sem volt. Pierinek - így hívták ezt a lovat - külön kocsisa volt: Jónás. Valahonnan Magyarországról került ide és a háború után itt ragadt. Akadozva beszélt németül, ami időnként mulatságosan hangzott, ráadásul két méter magas és igen sovány ember volt. Naponta lecsutakolta a lovat és a bokszba mindig friss szalma került. Ahogy Jónás betette a lábát az istállóba, a ló már nyerített, bár gondozóját még nem is láthatta.
Így közeledett a 12 éves Lotti legszomorúbb karácsonya. Kint mindent hó borított és nagyon hideg lett. Szenteste napján nem kellett iskolába mennie, és egész nap a konyhában segített. Most már csak az istálló volt hátra, aztán mehet haza édesanyjához és testvéreihez. Biztosan megint főtt krumplit, túrót és egy kis margarint vacsoráznak. Vagy talán jut egy külön adag hering is? Különben biztosan nincs semmi egyéb, aminek előre lehetne örülni.
3 3
Ezekkel a gondolatokkal szaladt le Lotti - kezében egy forró vízzel teli vödörrel a disznók moslékához - a csigalépcsőn, majd végig a hosszú udvaron a lóistállóhoz. Közben el kellett haladnia az óvoda előtt, ahol a főapáca éppen havat söpört le a házhoz felvezető lépcsőről. Ismerte Lottit és mindig örült, amikor a kislány már messziről köszöntötte.
Kislányom, nem fázol? - kiáltotta, amikor meglátta Lotti csupasz karját.
Nem, nem – felelte Lotti – hiszen az istállóban meleg van! - Magában meg ezt
gondolta: „Csak egy kiskabátom van, de abban iskolába kell járnom”.
Az istállóban a szokásos jelenet fogadta: a lovak a szénájukkal voltak elfoglalva, Jónás Pierit kényeztette:
Igen, igen, Pieri, te kedves, ügyes paci ... - A ló ma biztosan külön adag zabot is
kapott. Jónás közben azt figyelte, hogyan aprítja fel Lotti a disznóknak a krumplit, hogy szórja rá a korpát és önti fel forró vízzel.
Minden nap ugyanaz – ma azonban mégis más volt egy kicsit. Jónás odajött, odaállt a zabosláda mellé és úgy tett, mintha keresne valamit. Amikor Lotti felemelte a láda fedelét, hogy szokása szerint merítsen egy kis zabkorpát, meglepődött. A zab között ott lapult egy kis csomag. Csodálkozva nézett fel Jónás ravasz képére:
„A tied, kislány, hogy nálatok is karácsony legyen” – mondta kissé szégyenlősen.
Nagy örömmel nyúlt Lotti az ajándék után. Valaki - éppen olyan szegény, mint ő gondolt őrá, a kis Lottira, és örömet akart neki szerezni! Tétovázva bontotta ki a piros
3 4
gyapjúfonalat, amivel az újságpapírba csomagolt ajándék át volt kötve. Amikor óvatosan kicsomagolta, három színes karácsonyfagyertya gurult elő, mellette néhány csillogó szál. Lotti úgy nézett az ajándékára, mint valami nagy kincsre.
Nagyon köszönöm, Jónás úr – dadogta kezét nyújtva és illedelmesen pukedlizett,
ahogy az akkoriban még szokás volt. Jónás csak maga elé dörmögött:
Jó, jó, semmi az egész -, majd kabátja ujjával megtörölte szemét, mintha beleesett
volna valami, és eltűnt lova bokszában.
Nehéz szavakkal kifejezni, mi ment végbe Lottiban. Úgy érezte, mintha hirtelen fényesebb lenne az istálló, bár csupán a szívében fakadt dal. Átölelte a kecskéket és arcát a nyulak puha bundájához szorította. „Ha karácsony van, ha karácsony van, eljön hozzánk a szent Krisztus, és három lámpást gyújt Lotti örömére.” Még éneket is költött, amit magában dúdolgatott. A konyhában megkapta becsomagolt vacsoráját, és amilyen gyorsan csak tudott, hazaszaladt, hogy édesanyjának megmutassa kincsét. Ám közben a szegényes szobácska is megváltozott, Berta mama nem volt már olyan szomorú. A gyülekezet diakonisszája meglátogatta: meglepte egy feldíszített fenyőággal és egy nagy rúd bejglivel. Lotti ragyogó szemmel állította fel három gyertyáját a fenyőág mellé és elmesélte édesanyjának, hogy mi történt. Átjött a szomszédasszony is egy zacskó liszttel és néhány tojással. Karácsonyra tehát elkészülhetett a tipikus kelet-porosz karácsonyi leves az unalmas főtt krumpli helyett.
Lotti egyik kis iskolatársa eljött, hogy együtt elmenjenek az esti istentiszteletre, és amikor a végén elénekelték az „Ó, jöjjetek hívek...” kezdetű éneket, Lotti is teljes
3 5
szívből együtt zengte a többiekkel. Amit senki sem hitt volna, mégis megtörtént. Karácsony lett a kis szobában. Három piros gyapjúszállal összefogott, újságpapírba csomagolt egyszerű karácsonyi gyertya, ami egy zabbal teli ládában lett elrejtve, csodát tett: egy szomorú gyerekszívbe beköltözött a karácsony öröme!
Sok évvel ezután, amikor Lotti már boldog feleség volt és saját gyerekei vették körül, gyakran elmesélte ezt a történetet, és minden egyes alkalommal így fejezte be:
Gyerekek, ha ma már meg sem tudjátok érteni, akkor nekem az volt a legszebb
karácsonyi ajándékom!
Lányomnak, Claudiának (6) meséltem a karácsonyi történetet és azt is elmondtam, hogy a napkeleti bölcsek ajándékokat – aranyat, tömjént és mirhát – hoztak Jézusnak. Természetesen el kellett magyaráznom kislányomnak, mi is az a tömjén és mirha.
A tömjén illata egy jó parfüméhez hasonlít, a mirha pedig olyan, mint egy finom
salátafűszer ... - oktattam. Mire így válaszolt:
Igen, papa, a tömjént azért vitték ajándékba, hogy az istállóban ne legyen olyan erős a trágyaszag ...
APÁM LEGNAGYOBB AJÁNDÉKA
3 6
Levél édesapámnak
Sarah Koesball
Ha kisgyerekkoromra gondolok, arra az időre, amikor úgy hat éves lehettem, különösen a családi áhítataink jutnak eszembe. Ott hasaltál a földön és előhúztad a gyermekbibliát. Olyan közel bújtunk hozzád, amennyire csak lehetett. Egyikünk a testvérek közül elfoglalta a legkedveltebb helyet: a hátadon ült. Milyen örömmel kapaszkodtam a hátadra, a vállad felett előredugtam a fejem, és jól megnéztem magamnak a képeket! Ott feküdtünk és bibliai történetet hallgattunk, miközben mama a kis Christiant tartotta az ölében.
Majd mindnyájan megrohamoztunk és megpróbáltunk a földhöz „szögezni”. Mind a három kuncogó, rohamozó gyerek erejére szükség volt ahhoz, hogy az egyik cipődet lehúzzuk, elszaladjunk vele és eldugjuk. Ez azt jelentette, hogy legyőztünk.
Amikor iskolába kezdtünk járni, minden nap elkísértél az erdők között vezető úton. Nagyon szerettem ebben az első hat évben iskolába menni és hazajönni. Foghattuk nagy meleg kezedet, és a nap eseményeiről beszélgettünk. Ezek a családi körben eltöltött órák szoros kapcsolatot építettek ki közöttünk, testvérek között. Ma is szívesen időzünk együtt, bárhol is legyünk –autózás közben vagy a terített asztal mellett. Az otthon számomra a meghitt közelség helyét jelenti. Felszabadultan
3 7
beszélgethetünk és nevethetünk, mert együtt nőttünk fel.
Tudtad, hogy szükségünk volt egy olyan erődre, melynek biztonságában akár hibákat is elkövethettünk. Ezek a hibák aztán szeretetteljes kiigazítást vontak maguk után, olykor egy-egy fenekessel is együtt járva. Mi lenne mára belőlem, ha sohasem büntettél volna meg? Azt hiszem, keményebb fellépésed időnként tekintélyedtől való némi félelemmel töltött el, és ez jól belevésődött a szívünkbe. Ha nemet mondasz, senki sem mer ellenkezni. Tekintélyeddel szemben még serdülő éveimben sem vettem fel az elkeseredett harcot. Sok barátom attól szenved, hogy rossz döntéseket hozott és elvesztette szülei bizalmát. Azt hiszem, segített, hogy hihetetlen örömmel teljesítetted szívünk kívánságait.
Azzal is neveltél, hogy elmagyaráztad, milyen erkölcsi alapelvek szerint kell élnünk. Ezt úgy erősítetted meg, hogy megakadályoztad: otthonunkban nehogy aláássa ezeket az elveket bárki vagy bármi – például a televízió. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mi nem tévézhetünk, és videót is csak hétvégén nézhetünk. Ma nem is tudom, hogy a házi feladataim és a zenélésben talált öröm mellett honnan lenne időm még a tévézésre is. A könyvek iránti nagy szeretet - melyet édesanyával együtt te ültettél el bennünk - jobban vonz, mint a televízió.
Leginkább életstílusod tetszik, melyen észrevehető Isten utáni éhséged. Rendszeres bibliaolvasásod (különösen decemberben) arra késztet, hogy mennyei Atyámat egyre jobban meg akarjam ismerni. Szeretem, ha összekuporodva fekszem az ágyamon, te
3 8
pedig bejössz a szobámba Bibliával a kezedben. Majd széket húzol az ablakhoz, rád süt a napfény, miközben a kincset érő oldalakat lapozod és így szólsz:
Nézd csak, mit találtam itt!
Elmagyarázol egy olyan igét, ami megérintette a szívedet, ámulattal és csodálattal töltött el. Micsoda szabadságot jelent nekem, hogy bármikor odamehetek hozzád, és ezt mondhatom:
Papa, Isten valami bámulatosat tett az életemben!
Milyen ajándékot adott nekem benned!
Azok a határok, amelyeket mamával együtt állítottatok fel – Isten előtti imádságban és iránta való tiszteletből – erősnek bizonyultak. Az utóbbi évek betegségem miatt, nehéz idők voltak egész családunk számára.
Két és fél év alatt: három nagy műtét, számtalan kivizsgálás és hónapokig tartó kórházi ápolás. Ezekben az órákban, amikor a szobámban ültem és az ablakból az arra szálló repülőket figyeltem, a veled folytatott beszélgetések jelentették nekem a csúcspontot. Mellettem voltál a fájdalmas pillanatokban, simogattad a fejem, hangosan imádkoztál és megpróbáltad enyhíteni szenvedésemet. Ezekben az órákban semmit sem kellett mondanom. Az őrzött meg a kétségbeeséstől, hogy egyszerűen ott voltál - miattam voltál ott - még ha nem is tudtad enyhíteni bajomon. Egyikünk sem emlékszik vissza szívesen ezekre az időkre, mégis közel voltunk egymáshoz és
ez megédesítette a keserűt.
3 9
Ha arra gondolok, mit jelentesz számomra, világosan látom: azokat a tulajdonságokat, melyeket legjobban tisztelek benned, mennyei Atyámban is megtalálom. Áhítatom csendjében ezt hallom tőle: „Örömmel vagyok veled, Sára”. Ilyenkor semmi kétségem afelől, hogy kincsként tekint rám! Biztos vagyok abban is, hogy örömmel fogadja gyerekes csevegésemet; kezemet, mely nagy, erős kezében pihen; bizalmamat, hogy a görbe utakat ki tudja egyenesíteni. Örömteli izgalommal várom azokat az alkalmakat, amikor tiszteletet parancsoló bölcsességét megosztja velem. Akkor sem vagyok szomorú, ha figyelmeztet vagy fegyelmez, mert tudom, hogy a legjobbat akarja nekem. Legsötétebb óráimban, amikor a testi fájdalom felemészti erőmet, szabad folyást engedek könnyeimnek – ez az én segélykérő imám. Ám még ilyenkor is bízni tudok Istenben, hogy megsimogatja a fejemet és karjában tart, amíg elmúlik a vihar. Semmi különöset nem kell tennem és neki sem kell hallhatóan beszélnie. Tudom, hogy mellettem van, és jelenléte beragyogja a keserű pillanatokat. Akkor is mellettem van, amikor te nem tudsz itt lenni.
Papa! Nagyon ritka ajándékot kaptam tőled. Segítettél, hogy megértsem mit jelent Isten gyermekének lenni. Az Ő nagy családjában sok gyereknek nem volt lehetősége arra, hogy saját apjától tapasztaljon egy kicsit a mennyei Atya jóságából. De hálát adok, hogy minden gyerekével egészen sajátosan, különlegesen bánik. Még azok is tökéletes apát találnak Istenben, akiknek saját apjuk csalódást okozott! Ez a tudat csodálattal tölt el és lenyűgöz.
4 0
Köszönöm, drága apám, hogy olyan sok mindent megosztasz velem az életben!
Szeretettel: Sára
EGY FELEJTHETETLEN SZERELMI VALLOMÁS
Andrea Lambertz
Szenteste éltem át életem egyik legszebb napját! Miért is? Délután, rögtön az istentisztelet után barátommal kis padlástéri lakásába mentünk. Gyertyafénynél kezdtük bontogatni az ajándékokat. Először neki kellett kibontania minden nagy és kis, szeretettel készített csomagomat, én meg csak örültem csodálkozó arcának. Meg voltam győződve róla, hogy ötletes ajándékaimat nem lehet felülmúlni!
Ám utána én kerültem sorra: egy óriási dobozból álomszép téli kiskabát került elő ... de a java még hátra volt! Kibontottam egy közepes nagyságú csomagot - és egy halom, szalvétákból hajtogatott virágra bukkantam rá. Mindegyik egyforma színű volt – kivéve hármat a csokor közepén.
Vedd ki azt a hármat! - szólt a barátom. Vigyázva húztam ki e három szálat a
„virágtenger”-ből. Az első virágban egy diót találtam. Barátom egy kis kést adott a
kezembe és mosolyogva ezt mondta:
4 1
Nyisd ki, de óvatosan!
Amikor felnyitottam, apró papírszeletet találtam benne, amelyen csak egy szó állt: „Szeretlek!” Hirtelen melegség öntötte el szívemet. Barátom eddig még sose vallott szerelmet nekem! A másik két szalvétavirágban is diók voltak. Amikor kinyitottam, a gyomrom hirtelen görcsbe rándult: mindkét dióban gyűrű volt – eljegyzési gyűrűk!
Azóta a diók látványa mindig arra a csodaszép szentestére emlékeztet ...
SZEMÉLYESEN KÉZBESÍTVE Diane Zickell és Priscilla Larson
Beléptünk a Krónikus Betegek Klinikáján a liftbe. Két lányunk, a hatéves Susanne és a hároméves Jennifer azon versenyeztek, hogy ki nyomja meg a gombot, ami majd felfelé röpít bennünket.
A lift nyögve, csikorogva elindult. Hirtelen kétségeim támadtak: helyes volt-e egyáltalán magammal hoznom a lányokat. Nem fognak-e félni? Nem lesz-e ez túl sok nekik? Talán inkább most is azt kellett volna tennünk, mint az elmúlt években. Akkor mindig levettünk egy névkártyát a gyülekezeti ”adományfá”-ról, megvettük a kért
4 2
ajándékot, nagy szeretettel becsomagoltuk, ám a címzetthez már valaki más juttatta el.
Amikor azonban két héttel ezelőtt a névkártyákkal teleaggatott fa előtt álltunk, hirtelen az jutott eszembe, hogy ezek nemcsak kártyák, mögöttük hús-vér emberek rejlenek igazi szükségletekkel. Ki lesz az, akit most mi fogunk megajándékozni? Egy rab? Valaki az idősek otthonában? Vagy egy szegény gyerek a belvárosban?
Hat éve voltam már keresztyén, és évről évre rossz érzést keltett bennem, ahogyan Jézus születését ünnepeltük. Rettenetes, hogy egyszerűen csak ajándékokat váltunk egymással! Sokkal szívesebben tanítottam volna meg a lányaimnak: milyen szép dolog adni anélkül, hogy viszonzást várnánk. Ha idén személyesen visszük el az ajándékot, talán mindnyájan megérthetünk valamit a karácsony igazi jelentéséből.
A liftajtó nyikorogva kinyílt. Vizelet- és fertőtlenítőszer szaga csapta meg orrunkat. Hosszú folyosóra kerültünk, melyet fekete-fehér kockás linóleum borított. Szinte szédelegve mentünk.
Susanne és Jennifer lopva bepillantottak a kórtermekbe. Nyomorúságos volt a látvány: mindenütt csövek, üvegek és gépek, melyek vagy az életet hosszabbítják meg, vagy legalább enyhülést hoznak.
Gondolj arra, győzködtem magamat, miért vagy itt! Azért, hogy reménységet
4 3
terjessz! Nem küldte-e el Isten az ajándékát, egyetlen Fiát mennyei reménységül erre a világra, emberi testbe csomagolva?
A 312. betegszoba ajtajánál megálltunk. Az ajtó előtt egy asszony ült kerekes székben és barátságosan üdvözölt.
Jó napot! Terri vagyok. Talán engem keresnek?
Kicsi volt, sovány, és csipkés blúzt viselt. Amikor bemutatkoztunk, barátságosan ránk mosolygott. Átadtuk neki az ajándékot „adományfánk”-ról.
Nagyon köszönöm – mondta látható örömmel. – Remélem, nincs kifogásuk az
ellen, ha csak karácsonyeste bontom ki. Nem jönnek be, hogy megnézzék a szobámat?
Felemelte erőtlen kezét és nagy nehezen begurította magát a kis szobába, mely tizennégy éve otthonául szolgált.
Terri mesélni kezdett magáról. Kilenc gyerekes családból származott, s csak egyedül ő volt már életben. Nem volt olyan rokona, aki meglátogathatta volna. Miközben beszélt, benyúltam a táskámba és megkínáltam mentás cukorral.
Legszívesebben vennék belőle – mondta -, de tizenhat éve nem eszem semmit.
4 4
Susanne és Jennifer hitetlenkedve meredtek rá.
Nem vagy éhes? - akarta tudni Susanne.
Nem, kislányom – válaszolta Terri. – Az ápolónő egy csövön keresztül táplál, ami
egyenesen a gyomromba megy. Szklerózis multiplexem van, és már nem tudok nyelni. De, majd ha a mennybe érek, rögtön megkérdezem Istent: „hol van a szelet sült hús, amire már olyan régen várok?
Még beszélgettünk egy ideig, majd elbúcsúztunk. Mielőtt elhagytuk a kórtermet, így szóltam:
Látom, hogy van scrabble társasjátékod. Lehet, hogy megint eljövök, és akkor
játszhatunk.
Nagyon örülnék neki – felelte Terri.
Az ajtóból még mindnyájan boldog karácsonyt kívántunk egymásnak és végiggyalogoltunk a hosszú folyosó kockás padlóján, vissza a lifthez.
Nagy csendben hajtottunk hazafelé. Mindnyájan saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Végül férjem törte meg a hallgatást.
Miért nem mondtad meg Terrinek, hogy melyik nap mész el hozzá, hogy együtt
játsszatok?
Mert tudom, milyen csalódást okoz egy betegnek, ha valaki megígéri, hogy eljön,
és mégsem teszi meg – feleltem. – Még egyáltalán nem tudom, hogy az ünnepek után lesz-e kedvem ismét meglátogatni – tudod, anyám halála miatt.
4 5
Este sokáig ébren feküdtem ágyamban és Terrin gondolkoztam. Biztosan kedvelte volna anyámat, és anyám, a képzett ápolónő, jól kijött volna vele. Mindig nagy szeretettel volt a mozgáskorlátozottak iránt. Világosan éreztem: Isten azt akarja, hogy újra meglátogassam Territ. Amikor kétezer évvel ezelőtt nekünk, embereknek adta kibeszélhetetlen karácsonyi ajándékát, azzal nem lett mindennek vége. Még ma is itt van velünk, és gondja van ránk.
Néhány nappal később újra Terrinél jártam a kórházban. Élénk beszélgetés alakult ki közöttünk – annyira, hogy egészen megfeledkeztünk a társasjátékról.
Terri mesélt nekem legjobb barátnőjéről, egy Gabi nevű fiatalasszonyról, aki három kórteremmel arrébb lakott. Gabi édesanyja gyülekezetünk tagja volt és gyakran elhozta az istentiszteletek hanganyagát a kórházba, amit Gabi és Terri együtt hallgattak meg.
Szeretem az Urat – mondta Terri – és nagyon szeretnék elmenni az
istentiszteletre.”
Egy pillanatra elgondolkoztam. Igen, ezt meg lehetne valósítani!
Megpróbáljuk – mondtam bizakodva. – Felhívom a mobil segélyszolgálatot és
megbeszélem, hogy vigyenek el. Nekik vannak külön a kerekes székesek szállítására alkalmas járműveik.
4 6
Így kezdtük el Territ egyszer egy hónapban elvinni az istentiszteletre. Később még a bevásárlóközpontba is eljutott. Ekkor már rendszeresen látogattuk a kórházban is.
Nem sokára már gyakorlatilag a családhoz tartozott. A lányok csüggtek rajta, ő pedig láthatólag élvezte a sok puszit és ölelést. Amikor a férjem rájött, hogy Terri lelkes sportrajongó, egy nap kirándulást terveztünk egy jónak ígérkező meccsre. Terri a kerekes székeseknek fenntartott sarokból kiabált és fütyült, míg mi teljes hangerőnkből ordítva szurkoltunk a fölötte levő lelátóról.
Amikor Susanne hétéves lett, ragaszkodott hozzá, hogy Territ is hívjuk meg a születésnapra. Mivel azonban a mobil segélyszolgálat nem szállított többé vasárnap, nekünk kellett elhozni kocsival. Terri bár meglehetősen sovány alkatú volt, szállítani nem volt könnyű. Amikor a férjem nagy nehezen be akarta emelni a kocsiba, váratlanul az ölébe huppant, s ekkor úgy nevetett, mint egy iskolás lány.
Mielőtt este visszavittük a kórházba, kiürítettem a katéteres zacskóját. Meghatott, amikor ezt mondta:
Szeretném nektek megköszönni, hogy ma itt lehettem. Évek óta most éreztem
magam újra embernek!
Hirtelen megértettem, milyen fontosak lehettek neki közös kirándulásaink.
Amikor egyszer ismét bent voltam nála a kórházban, Terri a betegségéről kezdett
beszélni.
4 7
Ahhoz képest, hogy milyen régóta szenvedek szklerózis multiplexben, az orvosok
szerint bámulatra méltó, mi mindenre vagyok képes – jegyezte meg. – Sokan jöttek be és mentek ki a kórházból, én pedig még mindig viszonylag egész jó formában vagyok. Ám szeretnék már most - amíg tudok - mindent előkészülni mennyei hazamenetelemre. Diane, nem vennéd kezedbe az ügyet?
Természetesen, szívesen – feleltem, és megpróbáltam lenyelni a torkomban levő
gombócot. Nem akartam arra gondolni, hogy Terri egy nap nem lesz már köztünk.
Éppen azokban a napokban, amikor úgy gondoltam, hogy a fájdalom teljesen hatalmába kerít, Isten Territ hozta az utamba és benne igazi barátnővel ajándékozott meg.
Ő tanított meg arra, mit jelent adni. Ő, aki sem menni, sem nyelni, sem sok minden mást nem tudott megtenni, kerekes székével kórteremről kórteremre járt, hogy betegtársait meghívja a péntek délutáni bibliaórára. Amikor a szobájában ült és kazettákról igehirdetéseket hallgatott, gondosan ügyelt rá, hogy olyan hangosra állítsa a magnót, hogy mások is hallhassák, ha akarják.
Terrinek fiatal korában az volt szíve vágya, hogy misszionáriusként szolgáljon, mint egészségügyis. Biztosítottam róla, hogy vágya teljesült. Minden reggel így imádkozott:
Uram, kérlek, használj engem ma!
Az Úr pedig felhasználta.
4 8
Amikor újra közeledett a karácsony, biztosan számítottunk rá, hogy Terri az ünnep első napját nálunk tölti. Hiszen tudtuk, mennyire örül mindig, ha elhagyhatja a kórházat. Megdöbbenésünkre azonban nem fogadta el a meghívást.
Semmiképpen sem hagyhatom magukra a többieket – magyarázta.
Így történt, hogy a szentesti istentisztelet után elmentünk Territ meglátogatni. Lányaink pólókat festettek neki és fényes filccel ezt írták az ujjára: „Szeretlek, Terri”. Szeme versenyt csillogott a pólókkal, mikor átvette az ajándékait.
Terri azonban sokkal többet adott nekünk, mint amivel mi tudtuk valaha is megajándékozni. Azon a szentestén biztosan tudtam már, hogy családunk soha többé nem elégszik meg azzal, hogy pusztán ajándékokat váltsunk egymással. Határaink kitágultak.
Egy évvel ezelőtt azért mentünk a kórházba, hogy ajándékot adjunk át - és Isten jelenlétét találtuk ott. Hiszen ebben a törékeny asszonyban, aki minden nap azért imádkozott, hogy használja fel az Úr, vele találkoztunk, aki bennünk, emberekben akar lakni.