Ra Hidok & Kim Jongha 2016 by Koreai Kulturális Központ

RA HIDOK

Ra Hidok1 1966-ban születt. A Yonsei Egyetem koreai irodalom tanszékén folytatta felsőfokú tanulmányait, itt szerzett PhD fokozatot koreai nyelv és irodalom főszakkal. 1989-ben első díjat nyert kreatív írás kategóriában a Joongang napilap éves versenyén, ezután hét verseskötete, valamint két esszéket és más írásokat bemutató kötete jelent meg. Eddig három kötete jelent meg angol fordításban What is darkening, Scale and Stairs és Wild Apple címmel. Számos alkalommal ismerték el költészetét szakmai díjakkal, pl. a Kim Sooyoung Díjjal, a Hyundai Irodalmi Díjjal és a Midang Irodalmi Díjjal. Jelenleg a gwangju-i Chosun Egyetemen tanít, az irodalom és alkotóművészet professzoraként.

나희덕, Ra Heeduk

[나희덕] 1966년 충남 논산에서 태어나 연세대학교 국문학과와 동 대학원 박사를 마쳤다. 1989년 중앙 일보 신춘문예에 당선되면서 작품활동을 시작, 시집 <뿌리에게> <그 말이 잎을 물들였다> <그곳이 멀지 않다> <어두워진다는 것> <사라진 손바닥> <야생사 과> <말들이 돌아오는 시간> 등을 출간했으며 시론 집 <보랏빛은 어디에서 오는가> 산문집 <저 불빛들 을 기억해> 등 다수의 저서를 냈다. 김수영 문학상, 오 늘의 젊은 예술가상, 현대문학상, 이산문학상, 소월시 문학상, 임화문학예술상, 미당문학상 등을 수상했다. <어두워진다는 것> <야생사과> 등 세 권이 영어로 번 역 출판되었다. 현재 조선대학교 문예창작학과 교수 로 재직중이다.

그림자는 어디로 갔을까 아침마다 서둘러 출근을 하지만 그림자는 집에 있다 그를 두고 나오는 날이 계속되고 거리에서 나는 활짝 웃는다 그림자 없이도 웃는 법을 익힌 뒤로는 내 등 뒤에 그림자가 없다는 걸 아무도 눈치 채지 못한다 구내식당에서 점심을 먹을 때 집에서 혼자 밥 말아 먹고 있을 그림자 그림자 없이도 밥 먹는 법을 익힌 뒤로는 내가 홑젓가락을 들고 있다는 걸 마주 앉은 사람도 알지 못한다 어느 저녁 집에 돌아와보니 그림자가 없다 안방에도 서재에도 베란다에도 화장실에도 없다 겨울날에 외투도 입지 않고 어디로 갔을까 신발도 없이 어디로 갔을까 어둠 속에 우두커니 앉아 그림자를 기다린다 그가 나를 오래 기다렸던 것처럼

AZ ELTŰNT ÁRNYÉK Minden reggel, míg én az irodába rohanok az árnyékomat otthon hagyom. Ugyanígy telnek a napok, szóval egészen vígan elvagyok. Jól megy már a mosolygás árnyék nélkül is, senkinek fel sem tűnik, hogy mögöttem még árnyék sincs. Míg én a menzán kanalazgatok, árnyékom levesét otthon eszi meg. Jól megy már az evés árnyék nélkül is, a szemközt ülő illetősem lát át a szitán: pedig kezemben csupán egy pálcika. Aztán egy nap arra értem haza, hogy árnyékom nincs sehol; Üres a szoba, a dolgozó, a tornác,sőt a fürdőszoba is. Kabát és cipő nélkül, ilyen hidegben hová mehetett? A sötétben üldögélve vártam az árnyam, ahogy ő is folytoncsak várt reám. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

HOVÁ MENT AZ ÁRNYÉKOM? Reggel, ha munkába megyek, az árnyékom otthon marad. Napok telnek el így, az utcán hangosan nevetek. Megtanultam, hogy kell árnyék nélkül nevetni, senki sem mondja meg, hogy nincs a hátam mögött. A menzán, ha ebédelek, otthon eszi az árnyék a húst, a levest. Megtanultam, hogy kell árnyék nélkül enni, aki szemben ül, nem veszi észre, hogy egyetlen evőpálcát fogok. Egy este hazaértem, eltűnt az árnyék. Szobában, vécén, verandán, sehol sem találtam. Kabát és cipő nélkül, a nagy hidegben hová mehetett? Ülök a sötétben. Ahogy ő várt rám, várom árnyékomat. G. István László fordítása

초승달 오스트리아 마을에서 그곳 시인들과 저녁을 먹고 보리수 곁을 지나고 있을 때였다 갑자기 등 뒤에서 어떤 손이 내 어깨를 감싸쥐었다 나는 그 말을 알아들었다 그가 몸을 돌려준 방향으로 하늘을 보니 산맥 위에 초승달이 떠 있었다 달 저편에 내가 두고 온 세계가 환히 보였다 그후로 초승달을 볼 때마다 어깨에 가만히 와 얹히는 손 있다 저 맑고 여윈 빛을 보라고 달 저편에서 말을 건네는 손 다시 잡을 수 없음으로 아직 따뜻한 손 굽은 손등 말고는 제 몸을 보여주지 않는 초승달처럼

FÉLHOLD Épp a Bódhi-fánál jártam az osztrák faluból érkezett költők társaságában töltött vacsora után. Hirtelen kéz ragadta meg hátulról a vállam. Rögtön tudtam mit akar. Az ég felé emeltem arcom, jól láttam a hegyek fölött a félhold ragyogását. Láttam a világot, mit hátrahagytam a hold árnyékos oldalán. Az a kéz még mindig vállamon pihen, ha a félhold felragyog. A hold árnyékos oldaláról üzeni érintése, hogy tekintsek csak a tiszta, pőre fény felé. Az érintést még érzem, de nem viszonozhatom. A félholdat behajtott ujjaim közül kutatom. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

꽃바구니 자, 받으세요, 꽃바구니를. 이월의 프리지아와 삼월의 수선화와 사월의 라일락과 오월의 장미와 유월의 백합과 칠월의 칼라와 팔월의 해바라기가 한 오아시스에 모여 있는 꽃바구니를. 이 꽃들의 화음을. 너무도 작은 오아시스에 너무도 많은 꽃들이 허리를 꽂은 한 바구니의 신음을. 대지를 잃어버린 꽃들은 이제 같은 시간을 살지요. 서로 뿌리가 다른 같은 시간을. 향기롭게, 때로는 악취를 풍기며 바구니에서 떨어져내리는 꽃들이 있네요. 물에 젖은 오아시스를 거절하고 고요히 시들어가는 꽃들, 그들은 망각의 달콤함을 알고 있지요. 하지만 꽃바구니에는 생기로운 꽃들이 더 많아요. 하루가 한 생애인 듯 이 꽃들 속에 숨어 나도 잠시 피어나고 싶군요. 수줍게 꽃잎을 열 듯 다시 웃어보고도 싶군요. 자, 받으세요, 꽃바구니를. 이월의 프리지아와 삼월의 수선화와 사월의 라일락과 오월의 장미와 유월의 백합과 칠월의 칼라와 팔월의 해바라기가 한 오아시스에 모여 있는 꽃바구니를.

VIRÁGKOSÁR Tessék: itt ez a kosárnyi virág. Februári frézia, márciusi nárcisz, áprilisi orgona, májusi rózsa, júniusi liliom, júliusi kála, és augusztusi napraforgó egyetlen oázisban. Micsoda harmónia. Apró az oázis, és túl sok az a gombostűvel hátba szúrt virág, amely egyként sír fel a kosárból. Leszakajtván az anyaföldről, egyszerre ontják életük. Haláluk órája egy, de gyökerük más és más. Illatozva vagy sem, a kosárból kihull egy-egy szál virág. Ezek a renegátok nem állják a nedves oázist, inkább csendben, kókadozva átadják magukat az édes feledésnek. Persze marad megannyi ragyogó szál. Elbújok köztük, életem egyetlen egy nap csupán, bárcsak virulhatnék egy kicsikét legalább. Szeretnék újra nevetni, félve, mint a szirmot bontó rügy. Tessék: itt ez a kosárnyi virág. Februári frézia, márciusi nárcisz, áprilisi orgona, májusi rózsa, júniusi liliom, júliusi kála, és augusztusi napraforgó egyetlen oázisban. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

안개 나는 바늘이다 하얀 무명의 장막 속으로 떨리는 몸을 밀어넣기 시작한다 나는 종이다 엎질러진 물 위에 오래 누워 있다 더 이상 젖을 수 없을 때까지 나는 갈매기다 너무 멀리 날아와버렸나보다 갯내가 나지 않는다 나는 박쥐다 나는 새가 되지 못한 게 아니라 쥐가 되지 못했다 나는 맨드라미다 닭벼슬 같은 입술을 그가 삼켜버렸다 금잔화가 따라 울었다 나는 느티나무다 가지 끝으로 허공을 찌르고 있음을 너무 늦게야 깨달았다 나는 가로등이다 어둠이 내리기 전 그는 내 배경이 되어줄 수 없다고 한다 나는 좌석버스다 아무도 올라타지 않았는데 좌석은 이미 만원이다 나는 자전거다 나를 타고 간 사람 돌아오지 않고 어디서 쳇바퀴 도는 소리 자꾸 들린다 나는 이미 지워졌다

KÖD Tű vagyok, fehér muszlin áradatba fúrom remegő testem. Papír vagyok, addig mártózom a kilöttyent víz tetején, míg a nedvesség teljesen el nem nehezít. Sirály vagyok, aki talán túl messzire repült, a tenger iszap szaga ide már nem ér el. Denevér vagyok nem azért, mert madár nem lehettem, hanem mert nem egérnek születtem. Kakastaraj virág vagyok, ő nyelte le kakastaréj ajkam, mire felsírt a gólyahír. Szilfa vagyok, ágaim átdöfték az eget, mire észbe kaptam, késő volt már. Utcai lámpa vagyok, ő azt mondja, támaszom nem lehet, és leszállt az éj. Autóbusz vagyok, amire senki fel se száll, hiszen már rég tele van. Bicikli vagyok, aki ült rajtam, vissza soha nem tér, de még hallom, hogy kerekem tovább forog, Pedig én már nem vagyok. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

다시, 십년 후의 나에게 십년 후의 나에게, 라고 시작하는 편지는 그보다 조금 일찍 내게 닿았다 책갈피 같은 나날 속에서 떠올라 오늘이라는 해변에 다다른 유리병 편지 오래도록 잊고 있었지만 줄곧 이곳을 향해 온 편지 다행히도 유리병은 깨어지지 않았고 그 속엔 스물다섯의 내가 밀봉되어 있었다 스물다섯살의 여자가 서른다섯살의 여자에게 건네는 말 그때의 나는 첫아이를 가진 두려움을 이렇게 쓰고 있다 나는 한마리 짐승이 된 것 같아요, 라고 또하나의 목숨을 제 몸에 기를 때만이 비로소 짐승이 될 수 있는 여자들의 행복과 불행, 그러나 아이가 태어나 자란 만큼 내 속의 여자들도 자라나 나는 오늘 또 한통의 긴 편지를 쓴다 다시, 십년 후의 나에게 내 몸에 깃들여 사는 소녀와 처녀와 아줌마와 노파에게 누구에게도 길들여지지 않는 그 늑대여인들에게 두려움이라는 말 대신 사랑이라는 이름으로 책갈피 같은 나날 속으로, 다시 심연 속으로 던져지는 유리병 편지 누구에게 가 닿을지 알 수 없지만 줄곧 어딘가를 향해 있는 이 길고 긴 편지

MÉG EGY LEVÉL TÍZ ÉVVEL KÉSŐBBI ÖNMAGAMHOZ Korábban kaptam meg a levelet, melynek első sora így szólt: „A tíz évvel későbbi önmagamhoz”. Palackpostán érkezett az üzenet, hánykolódva az idő tengerén, vagy mint az üres lapok egy könyvben, csak úgy sodródott felém az a régen elfeledett levél. Szerencsére az üveg ép maradt: elrejtve magában huszonöt évvel ezelőtti magamat. Egy nő szavai egy 35 éves asszonyhoz: akkoriban, ahogy írtam állat módjára éltem, mert féltem első terhességem miatt. A nők állatokká lesznek, ha testükben más életet hordoznak; ám az én testemben azóta is növekszik több nő, pedig gyermekem már rég megszületett. Ma újra írok egy szép, hosszú levelet 10 évvel későbbi önmagamhoz: a lányhoz, a hajadonhoz, az asszonyhoz és a nénihez, kiket testemben hordozok; a farkasasszonyhoz, akit senki szeretettel meg nem szelídít, akit mindenki csak retteg. Messze indul a palack, sodródik céltalan, mint üres lapok a könyvben, alászáll az élet mélyén, újra és újra; ez a hosszú levél, aztán előbukkan egyszer, s ki tudja kinél talál célba. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

한 아메바가 다른 아메바를 손보다는 섬모가 좋다 인간다움이 제거된 부드러운 털이 좋다 둥글고 잘 휘어지는 등이 좋다 구불구불 헤엄치는 무정형의 등이 좋다 휩쓸고 지나가도 아무런 흔적을 남기지 않는 온순한 맨발이 좋다 한 걸음 한 걸음 옮길 때마다 매순간 새롭게 생겨나는 위족이 좋다 때로 썩어가는 먹이를 구하지만 소화시킬 수 없는 것은 다시 내보내는 식포가 좋다 맑은 물에도 살고 짠물에도 살며 너무 많은 물은 머금지 않는 수축포가 좋다 물과 공기가 드나드는 투명한 막이 좋다 일정한 크기가 되면 둘로 쪼개지는 가난한 영토가 좋다 둘로 나뉘지만 아무것도 잃어버리지 않아서 좋다 그는 사랑한 것이 아니라 어느 날 찾아온 목소리를 들었을 뿐이다 한 아메바가 다른 아메바를 끌어안았던 태고, 그 저녁의 온기를 기억해낸 것뿐이다 섬모와 섬모가 닿았던 감촉을 다시 느끼고 싶었을 뿐이다

AMŐBA ROMÁNC Szeretem a csillószőrt, jobban, mint a kezeket. Szeretem a csillószőrt, mely emberen nem nőhet. Szeretem a könnyen hajló kerek hátat és szeretem ívesen hullámzó, finoman formátlan alakját, szeretem a szelíd mezítlábat, mely nem hagy nyomot, mikor halad. Szeretem a lépésenként folyton újjá születő állábat. Szeretem a rothadó betevő után kutató és a feleslegtől megszabaduló fagoszómát. Szeretem, hogy édes és sós vízben is megél és a kontaktilis sejtje sohasem henyél. Szeretem a vizet és levegőt ki-be és áteresztő membránt. Szeretem, hogy beéri egy szerényebb testtel és ha túlnő önmagán: kettéválik. Szeretem, hogy az osztódás nála nem számít. A szerelmeskedés nála kizárva, de a szerenád jöhet; mint azon a bizonyos forró, ősi estén... Ó de fájó is ez az emlék: két amőba csillószőrölelése. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

EGY AMŐBA A MÁSIKAT Szeretem a csillószőrt jobban mint a kezeket szeretem a puha szőrt ami semmiben sem emberi szeretem a könnyen hajló kerek hátat szeretem a kacskaringósan úszkáló formátlan hátat szeretem a szelíd mezítlábat ami nem hagy nyomot mikor elhalad szeretem a lépésről lépésre minden pillanatban újonnan születő állábat szeretem a rothadó betevő után kutató az emészthetetlen darabokat magából kilökő fagoszómát szeretem, hogy édes és sós vízben is tud élni és a kontaktilis sejtjével kilöki magából a felesleges vizet szeretem a vizet és levegőt ki-be eresztő áteresztő membránt szeretem, hogy beéri a szerényebb területtel és inkább kettéválik, ha már elért egy bizonyos méretet szeretem, hogy nem szenved hiányt a kettéosztódásnál nem szeret csak hallotta egy nap az őt meglátogató hangot csak emlékszik az ősi idő estéjének melegségére amikor egy amőba a másik amőbát átölelte csak még egyszer érezni vágyik azt, ahogy csillószőr csillószőrhöz ért Kovács Janka fordítása

어둠이 아직 얼마나 다행인가 눈에 보이는 별들이 우주의 아주 작은 일부에 불과하다는 것은 눈에 보이지 않는 암흑물질이 별들을 온통 둘러싸고 있다는 것은 우리가 그 어둠을 아직 뜯어보지 못했다는 것은 별은 별은 별은 별은 별은 별은

어둠의 어둠의 어둠의 어둠의 어둠의 어둠의

문을 여는 손잡이 망토에 달린 단추 거미줄에 맺힌 밤이슬 상자에 새겨진 문양 웅덩이에 떠 있는 이파리 노래를 들려주는 입술

별들이 반짝이는 동안 눈꺼풀이 깜박이는 동안 어둠의 지느러미는 우리 곁을 스쳐가지만 우리는 어둠을 보지도 듣지도 만지지도 못하지 뜨거운 어둠은 빠르게 차가운 어둠은 느리게 흘러간다지만 우리는 어둠의 온도도 속도도 느낄 수 없지 얼마나 다행인가 어둠이 아직 어둠으로 남아 있다는 것은

A SÖTÉTSÉG MARAD Megnyugtató, hogy az égen látható csillagok a világűrnek töredéke csupán és hogy a fekete anyag átöleli őket puhán. Ahogy az is, hogy ezt a sötétséget közelebbről nem ismerjük még. A csillag a sötétségre nyíló ajtón a kilincs. A csillag a sötétség köpönyegén fityegő gomb. A csillag a sötétség pókhálójába ragadt éjjeli harmat. A csillag a sötétség ládikáján a minta. A csillag a sötétség tócsáján ringó falevél. A csillag a sötétség dalát fütyülő száj. Ha ragyognak a csillagok, ha lehunyom szemem: érzem elsuhanni mellettem a sötétség uszonyát; bár látni, hallani, érinteni nem tudom. Mondják, hogy a forró sötétség gyorsan hömpölyög míg a hideg sötétség lassan halad, de a sötétség igazi hője és sebessége számunkra ismeretlen marad. Megnyugtató hogy legalább a sötétség megmarad annak, ami. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

A SÖTÉTSÉG MÉG... örülök hogy a szemeinkkel látható csillagok pusztán parányi részletei a világűrnek hogy szemeinkkel nem látható sötét szubsztancia öleli körül a csillagokat és hogy ezt a sötétséget mindeddig nem tudtuk alaposan megvizsgálni csillag, a sötétség ajtaját nyitó kilincs csillag, a sötétség köpenyén csüngő gomb csillag, a sötétség pókhálójában megülő éjjeli harmat csillag, a sötétség dobozára karcolt minta csillag, a sötétség pocsolyáján úszó falevél csillag, a sötétség énekét dúdoló ajak ahogy a csillagok megcsillannak ahogy a szemhéj pislant egyet a sötétség hátuszonya elsuhan mellettünk de a sötétséget látni, hallani, tapintani ugyan ki tudná mondják hogy a forró sötétség gyorsan a hideg sötét lassabban folyik pedig a sötétség hőfokát, vagy sebességét érezni ugyan ki tudná örülök hogy a sötétség még megmaradt sötétségnek lenni Kovács Janka fordítása

여우와 함께 살기 여우가 아이를 물곤 하지만 이 나라의 법은 여우 사냥을 금하고 있다 붉은 야생동물이 남아 있다는 것이 어떤 관용의 증표라도 되는 듯 사람들은 뒷마당을 들락거리는 여우에게 관대하다 외국인이 유난히 많은 도시에서 여우처럼 근근이 살아가는 법을 배우고 있다 더 이상 위험하지 않은, 길들일 수도 내칠 수도 없는 존재가 되어 세금을 내고 도서관에 가고 갤러리에 가고 산책을 한다 밤마다 들리는 여우 울음소리에 익숙해져간다 바비큐 파티를 하고 고기를 남겨두지 않으면 정원을 온통 헤집어놓는 여우도, 취객처럼 꼬리를 흔들며 흥얼거리는 여우도, 지하철에 올라타는 여우도 있다 문명화된 여우도 도심에서는 종종 길을 잃는다 이 유쾌하고 호기심 많은 이웃은 거리에서 마주쳐도 도망치는 법이 없다 행인을 물끄러미 바라보다가 불 꺼진 가게 앞을 기웃거리다가 도로를 유유히 가로질러 방책 너머로 사라지는 여우, 런던의 밤길을 걷다 보면 내가 길 잃은 여우 같다는 생각이 든다 여우와 함께 사는 법을 터득하면서 과묵한 이웃의 시선에서 점점 많은 것을 읽어내고 여우를 만나면 인사를 잊지 않는다 안녕, 여우! 이따금 여우가 집 안으로 뛰어들고 죽은 쥐나 고양이를 현관에 물어다 놓지만 그래도 여우가 없는 풍경이라니, 여우가 사라진 삶이라니, 사람들은 고개를 내저으며 오래된 숲으로 걸어간다

VÁROSI RÓKÁK Bár nagyritkán megharap egy-egy gyereket, rókára vadászni nálunk nem lehet, törvény tiltja. Hogy eme rőt faj fennmaradt semmi másnak nem köszönhető mint, hogy az ember toleráns és elnézi, ha a hátsókertbe róka kóborol. Ahogy a sok vadidegen ember a nagyvárosban egymás mellett megfér, úgy a róka is megtanulta az urbánus túlélés rendjét. Veszélyektől nem nagyon tart, és bár elfogadja az emberi létformát, be nem simul, ám nem is lázad: adót fizet, könyvtárba megy, galériába jár, vagy épp sétál. Éjjelente sírdogál, de ehhez is hozzászoktunk már. Olykor megesik, hogy a kerti hússütés után, a földet túrja kis rókakománk némi maradék után kutatva, vagy pityókás emberhez hasonlón farkát lóbálva dudorász, ha éppen nem a metróra száll. Volt már olyan is, hogy eltévedt a városban egy környékbeli példány. Ez a kedélyes és érdeklődő állat kíváncsi, kik élnek a szomszéd utcában, és ugye az nem törvénytelen, hogy mindeközben járókelőket vizslatja. Ahogy az éjjeli Londonban bolyongok, az embereket és a boltok fényreklámjait nézem, gyakran látok az úton áthaladó és hirtelen köddé váló rókát. Ilyenkor arra gondolok, hogy én is olyan vagyok, mint egy elveszett róka. A rókával való együttélés mesterévé válva, egyre többet tudok kiolvasni a szótlan „szomszéd” szeméből és ha találkozunk, már előre köszönök: „Szia, Róka!” Megesik, hogy a házba is beszalad, s akad szájában egy-két finom egér vagy macskafalat, melyet ajándékul a köszöbre rejt. Róka nélkül az élet nem lenne már ugyanaz. Az ember pedig mit tehet? Hálásan fejet hajt, ha az erdőbe megy. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

RÓKÁVAL EGYÜTT ÉLNI Bár előfordul, hogy a róka megharapja a gyereket, ebben az országban a rókavadászatot törvény tiltja Azt, hogy ez a vörös vadállat még nem halt ki egyfajta nagylelkűség ékes példájaként is értelmezhetjük: az emberek toleránsak a hátsó kertekbe be-beosonó rókával szemben Az olyan nagyvárosokban, ahol külföldiek különösen nagy számban élnek – akárcsak a róka – megtanuljuk, hogyan maradjunk életben nehéz körülményeink ellenére Veszélyektől mentesen, elfogadva a létformát, amibe sem tökéletesen beleszokni, sem tőle nagyon eltérni nem lehet, adót fizetünk, könyvtárba járunk, galériába járunk, sétálgatunk: lassan hozzászokunk az éjjelente visszhangzó rókaüvöltéshez Van az egész udvart feltúrós róka, aki megkeresi maga a finom falatokat (ha mi nem hagytuk volna elől a barbeque parti maradékát) van részeg ember mód farkát csóválva magában dudorászós róka, és van metrón utazós róka Előfordul, hogy a civilizált róka is elveszik a belváros utcáit járva Ez a kedélyes és kíváncsi természetű szomszéd nem tud elmenekülni az olyan helyzetekből, amikor összetalálkozol vele az utcán London utcáin tett éjjeli sétám közben, járókelőket, és a boltok fényreklámjait bámulva, látva az autóúton ráérősen átsétáló és az útmenti korlát mögött ködbevesző rókát arra gondolok, hogy én is olyan vagyok, mint egy útját vesztett róka A rókával való együttélés mesterévé válva, egyre többet tudok kiolvasni a szótlan szomszéd szeméből és, ha rókával találkozom, nem felejtek el köszönni neki. Szia, Róka! Megesik, hogy a róka beszalad a házba és ledob egy a szájában hozott döglött egeret vagy macskát a küszöbre, de milyen is lenne a táj róka nélkül! milyen is lenne az élet róka nélkül! az emberek fejükkel biccentve a régi erdő felé indulnak Kovács Janka fordítása

풀의 신경계 풀은 돋아난다 일구지 않은 흙이라면 어디든지 흙 위에 돋은 혓바늘처럼 흙의 피를 빨아들이는 솜뭉치처럼 날카롭게 때로는 부드럽게 흙과 물기가 닿는 곳이라면 어디든지 풀의 신경계는 뻗어간다 바람이 스치기만 해도 풀은 풀과 흔들리고 풀은 풀을 넘어 달리고 매달리고 풀은 물결기계처럼 돌아가기 시작한다 더 이상 흔들릴 수 없을 때까지 풀의 신경섬유는 자주 뒤엉키지만 서로를 삼키지는 않는다 다른 몸도 자기 몸이었다는 듯 휘거나 휘감아들인다 가느다란 혀끝으로 다른 혀를 찾고 있다 풀 속에서는 풀을 볼 수 없고 다만 만질 수 있을 뿐 제 몸을 뜯어 달아나고 싶지만 뿌리박힌 대지를 끝내 벗어나지 못해 소용돌이치는 풀, 그 소용돌이를 타고 어디론가 가고 싶고 나는 자꾸 말을 더듬고 매순간 다르게 발음되는 의성어들이 끓어오르고 풀은 너무 멀리 간다 더 이상 서로를 만질 수 없을 때까지

FŰSZÁLAK Fű serken mindütt a földön: egyszer csak ott terem mint hólyag a nyelven s úgy issza a föld nedvét, mint a vért a sebre kötött gyolcs. Hol pára öleli és puha föld nyoszolyája ott idegrendszert növeszt a tájra. Ha szél suhan át a pusztaságon fűszál fűszállal táncra perdül és a mező mozgásba egyként lendül, amíg csak bírják szusszal. A fűszálak idegrostok: összekapaszkodva nőnek. Ringatóznak, egymáshoz dörgölőznek. Monoton mozognak, mint a hullámzás. A sok fű-idegszál egymást öleli, de soha meg nem folytja. Többszörös önmagát – bár érzékeli, nem pillanthatja meg soha. Testét kitépve menekülni vágyik, de a földből, melybe gyökeret eresztett, kitörni képtelen. Csak hullámzik tovább: „Szeretnék a hullámokon elvágtatni messzire, de ti ezt meg soha, de soha sem érthetitek.” - ismétlik önmagukat kakofón-kuszán, mintha máris túl távol kerültek volna egymástól. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

A FŰ IDEGRENDSZERE fű sarjad bárhol, ami föld mint egy a földre nőtt kelés vattacsomóként szívja a termőföld vérét néha metszőn, néha puhán bárhol, ahol földet és párát érhet a fű idegrendszere terjeszkedik akkor is, ha a szél csak éppen elsuhan fölötte fű a fűvel ringatózni, fű a fűvel versenyezni kezd: a fű hullámgép módján működésbe lendül egészen addig, míg már nem tud tovább ringatózni megesik, hogy a fű idegrostjai egymásba gabalyodnak, de egymást soha el nem fojtják ahogy egy-egy fűszál a másik testet, mintha csak a saját teste lenne hajlítja vagy körbecsavarja nyelvének karcsú végével keresi a másik nyelvét a fű közepéből füvet látni nem csak érezni lehet testét kitépve menekülni akar, de a földből, melybe gyökereit mélyen eresztette végül kitörni nem tud az örvénylő fű „szeretnék az örvény hátán elmenni” hebegek-habokok folyvást és minden pillanatban máshogy felhangzó hangutánzó szavak forronganak a fű túl messzire megy ahol már nincs többé mód egymást megérinteni Kovács Janka fordítása

신을 찾으러 검은 부츠를 그곳에 두고 왔다 뒤늦게 신을 찾아가라는 연락을 받았지만 너무 오래 신어서 이젠 없어도 된다고 대답했다 낡은 벽장 제일 아래 칸, 신은 지금도 어둠에 갇혀 있을까 신이 나를 부르셨다,고 말하는 사람들을 만났다 조용히 빛나는 눈과 밤하늘에 울려 퍼지는 합창 소리, 백합 한 송이를 쬐며 온화하게 웃는 사람들 신을 벗어야 신을 만날 수 있는 불꽃나무의 영토를 그들은 알고 있을까 아일린은 말했지 신의 나라는 멀리 있지 않다고 지상의 하루하루, 피 흘리는 싸움 속에 있다고 데이비드는 바울에 대해 말했지 다마스커스의 빛에 눈멀어 말에서 떨어진 사람 신의 신으로 십 년 넘게 떠돌았던 사람 질그릇으로 빚어진, 질그릇처럼 깨지기 쉬운, 때로는 질그릇에서 엎질러진 물 같은 사람 그래서 더 이상 젖지 않게 된 사람 그곳의 하늘에는 북극광이 흘러가고 있었다 처음 본 빛이었다 빛은 어디서 오는가, 빛은 도둑처럼 찾아온다고 했지만 삶은 검은 부츠처럼 낡아가고 꿈에서나 중얼거린다 그곳에 가야 하는데 신을 찾으러 가야 하는데

TEREMTŐ KUTATÁS Ottfelejtettem fekete cipőm. Későn szóltak, hogy menjek érte, de amúgy is elhasználtam már, nem bántam, hogy elvesztettem. Az ódon szekrény legalsó polcán, talán még mindig ott hever a sötétben az az egyetlen pár. „Isten szólított!” – mondták titokzatosan csillogó szemekkel, az éji égboltot betöltő kórust zengve, egy szál liliom körül mosolygón melegedve. Vajon jártak-e a lángoló csipkebokor földjén, ahol le kell oldani sarudat, hogy Istennel lehess? Aileen mondta, hogy Isten országa nem messze távol van, hanem itt, napról-napra teremtődik vérverejtékes csatákban, kutató-keresés közepett’. Dávid Pálról beszélt, a damaszkuszi fénytől megvakult, majd lováról leeső emberről, az isteni sarut tíz éven át koptatóról, a kehellyé lett emberről, a kehelyhez hasonlóan törékenyről, a kehelyből kilöttyenő vízről, a folyékony, de el nem ázó, el nem ömlő, el soha mássá nem párolgó lélekről. Ott láttam meg azt az égen ömlő fényárt, amihez nem fogható semmi más. Életem, akárha fekete cipőm: használt. Morgok álmomban, vissza kellene mennem oda, megtalálni, amit elhasználtam, engedni cipőmre hullni fényt. Balogi Virág és Weiner Sennyey Tibor fordítása

ISTENT KERESVE otthagytam fekete bakancsom később szóltak, hogy menjek el érte, de ’elég sokáig hordtam már, nem is bánom, hogy nincs többé’ – válaszoltam a régi szekrény legalsó polcán, a cipő talán még mindig ott hever a sötétben bezárva ’Isten elhívott’ mondták titokzatos csillogó szemekkel az esti égboltig visszhangzó kórust zengve egy szál liliom körül melegedő nyájasan mosolygó emberek ők vajon ismerik-e a lángoló bokor vidékét ahol le kell oldanod sarudat, hogy Istennel találkozhass Aileen mondta, hogy Isten országa nem egy messzi helyen, hanem e Föld napról napra vérthullató csatái közepette van David Pálról beszélt, a Damaszkusz fényétől megvakulva a lóról földre eső emberről az Isten cipőjét több mint tíz évig koptatva vándorló emberről a cserépedényként gyúratott, a cserépedényhez hasonlóan könnyen törő emberről, aki mint víz a cserépből kiöntetik így többé maga át nem ázik ott véget nem érően ömlött a sarki fény sosem láttam ehhez foghatót vajon honnan jön a fény… azt mondták a fény tolvaj módjára látogat meg, de az élet akárcsak a fekete bakancs folyton vénül és csak álmomban mormogok ’csak el kéne menni oda’, ’csak meg kéne keresni Istent’ Kovács Janka fordítása

G. IST VÁN L ÁSZLÓ

G. István László (1972), Füst Milán- és József Attila-díjas költő, műfordító, tanár. A Károli Gáspár Református Egyetemen tanít összehasonlító irodalmat, kortárs költészetet és kreatívírást. Kötetei: Öt ajtón át , versek (1994); Kereszthuzat, versek (1996); Merülő szonettek, versek (1998); Napfoltok, versek (2001); Amíg alszom, vigyázz magadra, versek (2006); Homokfúga, versek (2008); Sandfuge, kétnyelvű versek, Solitude, Stuttgart (2009); 7 Poets, 4Days, 1 Book, renga hat költőtárssal, Trinity University Press, (2009); Pentagram, versfordítások (2009); Választóvíz, versek (2011); Hármasoltárok, versek (2013); Dekonstruált ritmika, tanulmánykötet (2014); Repülő szőnyeg, versek (2015). Megjelenés előtt álló verseskötete Fél Kandi fél címmel fog megjelenni 2017ben a Magvetőnél.

이슈트반 라슬로는 1972년에 태어난 시인이자 문학 번역자, 교육자이다. 퓌슈트 밀란 상, 요제프 아틸라 상 등을 수상했다. 현재 비교문학, 비교시, 문학 창작 등을 개혁교회 카롤리 가슈파르 대학에서 가르치고 있다. 1994년 이후 10여권의 저서를 냈으며, 다수는 시집이다. 가장 최근작은 2015년에 출판한 ‘나는 양 탄자’이며, 2017년 ’Fél Kandi fél’이라는 제목으로 새 로운 시집을 출판할 예정이다.

SZÁRNY CSAP SZÉT „Szárny csap szét testeden”. Ezzel a mondattal vigasztaltak, hosszan, nem tudom, kik, velem élő asszonyok talán, mintha másnak nem, de ennek lehetne örülni, és láttam a bőrömön, mint valami gyulladást, a lapockák fölé ért a legyezőszerű tollsáv viszkető és vörös nyoma, a széle égetett leginkább, karcolt, örök életre szóló tetoválás fantomképe, és legbelül, a mellem legalján redőzött ég boltja tolult ki, felhőfutás, záporfakasztás nyáremléke feszített szét, mintha levegőt pumpálna belém, egy táguló égakna, ki akartam belőle törni, aztán visszatérni, de csak sodródott, szállt, emlékeit kondenzcsíkként hagyta maga után, ami belőlem útrakelt.

A FOGVATARTOTT ANYAG Két, egymás röptét zavaró denevér sehonnan nem figyelhető meg. Kívülről ornamentika, a naplementét díszíti csak a sötét szárnyverdesés vonalrajza. Belülről kényszer, ösztönkésztetés – az ultrahanghullámok torzítva érnek vissza: útban van a másik, de csak akadály, nem valódi. Közvetlen közelről a bőrlebernyegek izommunkája, esti tánc, állattesteket hajtó kettős erő. Távolról megkülönböztethetetlen a lehulló levelektől, miket fel-felkap a szél. Ha az anyag nem lenne fogva tartva, az egész füstté válna.

날개가 펼쳐진다 “날개가 네 몸에서 펼쳐진다” - 이 말로 나를 위로하려 했다, 누구인지는 모르지만, 아마도 나와 살았던 여성들이, 다른 어떤 것으로도 행복할 수 없고 오로지 이것만이 나를 즐겁게 할 것처럼, 그리고 나는 보았다 내 피부에서 염증과도 같이 어깨죽지 위로 있는 부채처럼 생긴 가려운 깃털의 선을, 붉은 흔적, 그 끝은 타는 듯이 아프게 했고 날카롭게 새겨진 영구 문신의 환영 이미지 같았다, 그리고 내 안에서, 깊숙한 가슴 안에서, 주름진 하늘이 뛰쳐나갔다, 구름-경주, 갑작스런 소나기의 여름-기억은 나를 폭발시켰다, 팽창하는 천공이 내 몸에서 공기를 불어넣는 것 같았다, 도망쳤다가 나중에 돌아오고 싶었다, 하지만 단지 표류하고 날고 있었고, 기억들을 비행운처럼 뒤에 남겼다, 나로부터 출항하는 것은.

갇혀 있는 물질 두 마리, 날면서 서로를 방해하는 박쥐들은 어디서도 관찰되지 않는다. 장식이다, 어두운 날개를 펄럭거려 그려서 석양을 장식한다. 안으로부터의 압박, 본능의 압력 초음파는 왜곡되어 돌아온다: 또다른 것은 제 갈 길을 가지만, 이것은 장애물일 뿐, 진짜가 아니다. 가까이에서 보면 그것은 근육의 일, 저녁의 춤, 동물의 육체를 압박하는 이중의 힘. 멀리서 보면 나뭇잎이 바람에 흔들려 날다 떨어지는 것인지 분간이 쉽지 않다. 물질이 갇혀 있지 않다면 모든 것들은 연기가 될 것이다.

현대시와 공동체 나희덕 왜 공동체를 말하는가 이 질문에 바타이유는 “모든 인간 존재의 근본에 어떤 결핍의 원리가 있기 때문”이라고 대답합니다. 결핍에 대한 인식은 자기 자신에 대한 문제의식에서 시작되어 결국 타자를 필요로 하고 공동체를 찾게 한다는 것이죠. 모리스 블랑쇼는 『밝힐 수 없는 공동체』에서 바타이유의 이 말을 인용하면서 “공동체에 대한 이해마저 사라 져버린 시대에 그 요구에 관련된 공동체의 가능성 또는 불가능성이라는 물음”을 던집니다. 그런데 블랑쇼가 말하는 공동체는 완전하고 단일한 연합체가 아닙니다. 오히려 인간 존재의 유한성을 드러내 며 그들이 죽을 수밖에 없는 존재임을 가르쳐 줍니다. 문학적 공동체도 마찬가지입니다. 개체적 생명에게 죽음 이 언도된 것처럼 모든 글쓰기는 말할 수 없음에서 출발하며 지워짐이라는 운명으로부터 자유로울 수 없으니 까요. 또한 작가는 자신이 누구를 위해서 쓰고 있는지 알 수 없고, 독자는 텍스트를 읽는 순간 그것의 문을 열 고 빠져 나옵니다. 바타이유는 문학의 소통을 둘러싼 그러한 익명성을 “부정의 공동체, 어떤 공동체도 이루지 못한 자들의 공동체”라고 부르고 있습니다. 바타이유의 이 말은 오랫동안 군림해 온 근대적 주체와 언어의 유용성에 종언을 고하는 것처럼 보입니다. 그 러나 그와 동시에 세계의 불가능성 속에서 새로운 공동체를 이룰 수 있는 희미한 가능성을 타진하는 목소리로 들리기도 합니다. 공통된 이념이나 신념이 없이도 공동체는 가능하며, 오히려 공동체의 전체주의적인 속성을 극복할 때라야 비로소 나와 타자의 새로운 관계가 열린다는 것이죠. 그것은 나와 타자가 동일성의 원리에 기대 지 않고 제 3의 영역으로 무한히 열려 있는 소통의 공간을 형성할 때 가능한 일입니다. 문학 중에서도 시는 이러한 공동체의 정의에 가장 가까운 장르가 아닐까 싶습니다. 말할 수 없음을 말하려 한다는 점에서, 단일한 해석을 거부하고 다양한 소통의 가능성을 열어두고 있다는 점에서, 스스로의 부재를 통해 다른 존재를 드러낸다는 점에서 그러합니다. 시의 목표는 더 이상 주체와 세계의 합일을 유려하게 표현함 으로써 독자적인 언어의 왕국을 건설하는 데 있지 않습니다. 시인은 시를 쓰는 동안 스스로의 한계에 대면하 면서 어디에 존재하는지 알 수 없는 목소리들을 받아 적습니다. 바타이유가 『문학과 악』에서 블레이크의 시 에 대해 말했던 것처럼,“시는 부재라는 이름의 불가능에 눈뜨게 하는 종교”인 셈이지요. 시와 공동체의 문제를 이야기하면서 어려운 점 중 하나는 우리가 시와 공동체를 손에 잡히는 어떤 실체로 상 정하고 그에 대한 고정관념을 갖고 있는 데서 비롯됩니다. 특정한 이념이나 조직을 매개로 하지 않고서는 공동 체가 이루어질 수 없다는 게 통념이지요. 시 역시 문학 제도나 형식의 영역 안에서만 이해하려고 하고, 그러다 보니 시와 공동체는 무관하거나 때로 공존하기 어려운 것처럼 여겨지기도 합니다. 하지만 시와 공동체의 특정 한 개념이나 역사적 범주를 괄호 안에 넣고 보면, 시를 쓰는 일이 공동체의 회복을 위해 기여하는 일이 될 수 있고, 시 자체가 언어적 공동체라는 사실을 받아들이게 됩니다.

한국 현대시와 공동체 한국 현대시에서 고향 상실이나 공동체의 복원이라는 주제가 두드러지게 나타났던 때는 대체로 삶의 기반이 흔들리고 공동체적 질서가 심각하게 위협받던 시대였습니다. 이런 시기에는 발화의 주체가 ‘나’라는 단수에서‘ 우리’라는 복수로 바뀌면서 시대적 상실감이나 결핍을 상상력으로나마 메꾸어 나가려는 시인들의 노력이 두드 러집니다. 그렇게 시는 현대사 속에서 전체성의 폭력에 응전하는 공동체의 역할을 오랫동안 해왔지요. 먼저, 1930년대 식민체제의 수탈로 농촌 공동체가 파괴되고 모국어가 훼손되는 상황에 맞서 시를 썼던 이용 악, 백석, 정지용 등을 들 수 있습니다. 이용악이 서사적 방식으로 이농민의 현실을 담담하게 증언했다면, 정지 용은 고향 상실의 정서를 절제된 감각으로 노래했지요. 백석은 『사슴』이라는 시집을 통해 고향의 토속적인 문화와 언어를 재현함으로써 공동체의 복원을 꿈꾸었습니다. 새끼오리도 헌신짝도 소똥도 갓신창도 개니빠디도 너울쪽도 짚검불도 가락잎도 머리카락도 헌겊 조각 도 막대꼬치도 기왓장도 닭의 깃도 개터럭도 타는 모닥불 재당도 초기도 문장(門長) 늙은이도 더부살이 아이도 새사위도 갓사둔도 나그네도 주인도 할아버지 도 손자도 붓장사도 땜쟁이도 큰개도 강아지도 모두 모닥불을 쪼인다

모닥불은 어려서 우리 할아버지가 어미아비 없는 서러운 아이로 불상하니도 몽둥발이가 된 슬픈 역사 가 있다 - 백석,「모닥불」

이 시에서 모닥불은 공동체적 시공간을 형성하면서 식민지의 슬픈 역사를 환기시킵니다. 모닥불을 타오르게 하는 존재들을 나열한 1연이 ‘사물들의 공동체’라면, 모닥불을 쬐고 있는 존재들을 나열한 2연은 ‘사람들의 공 동체’라 할 수 있습니다. 여기에 호명된 사물들과 사람들은 어느 하나가 중심을 이루는 것이 아니라 나란히 어 깨를 맞대고 도란거리고 있습니다. 크고 작음, 낡음과 새로움, 탈 수 있는 것과 탈 수 없는 것의 구별도 없고, 남 녀노소 신분고하의 차별이나 사람과 짐승의 구분도 없습니다. 이처럼 보잘 것 없는 존재들이 모여 서로 온기를 나누는 오롯한 광경은 전근대적 공동체의 원형이라 할 만합니다. 공동체에 대한 시적 관심은 1970년대에 와서 다시 두드러지게 나타납니다. 신경림의 『농무』는 산업화와 도 시화에 의해 농촌 공동체가 처한 위기를 실감있는 언어로 보여주었지요. 공동체적 공간인 마을과 장터는 예전 의 활기와 웃음을 잃어버렸고, 그 속에서 농민들은 고통과 소외의 피붙이로서 살아가고 있습니다. 하지만 “우 리의 괴로움을 아는 것은 우리뿐”(「겨울밤」)이나 “못난 놈들은 서로 얼굴만 봐도 흥겹다”(「罷場」) 등의 구절 에서 체념과 자조는 특유의 낙천성과 민중적 생명력으로 전화되는 걸 볼 수 있습니다. 공동체란 강력한 리더가 이끄는 일사불란한 조직이 아니라 사회적 약자들이 어쩔 수 없이 몸을 기대고 부비면서 생겨나는 것임을 여기 서도 확인하게 됩니다. 그 공감의 연대는 단지 살아 있는 사람들에 국한되지 않습니다. 여든까지 살다 죽은 팔자 험한 요령잡이가 묻혀 있다 북도가 고향인 어린 인민군 간호군관이 누워 있고 다리 하나를 잃은 소년병이 누워 있다 등너머 장터에 물거리를 대던 나무꾼이 묻혀 있고 그의 말더듬던 처를 꼬여 새벽차를 탄 등짐장수가 묻혀 있다 청년단장이 누워 있고 그 손에 죽은 말강구가 묻혀 있다 생전에는 보지도 알지도 못했던 이들도 있다 부드득 이를 갈던 철천지원수였던 이들도 있다 지금은 서로 하얀 이마를 맞댄 채 누워 묵뫼 위에 쑥부쟁이 비비추 수리취 말나리를 키우지만 철 따라 꽃도 피우고 열매도 맺으면서 뜸부기 찌르레기 박새 후투새를 불러 모으고 함께 숲을 만들고 산을 만들고 세상을 만들면서 서로 하얀 이마를 맞댄 채 누워 - 신경림,「묵뫼」 묵뫼란 오랫동안 돌보지 않아 황폐해진 무덤을 말하는데요. 시골 마을에는 역사의 상처를 간직한 묵뫼 같은 게 하나씩 있기 마련이지요. 전쟁과 살육, 사랑과 배신의 흔적도 다 사라지고 이제 흙 속에 묻혀 하나가 된 존 재들, 그들을 품고 있는 묵뫼를 ‘죽음의 공동체’라고 부를 수도 있지 않을까요. 살아 있을 때 서로 알지 못했던 이들도, 철천지원수였던 이들도 “지금은 서로 하얀 이마를 맞댄 채 누워” 있으니까요. 물론 이 죽음의 공동체 는 그들의 능동적 의지나 화해를 통해 이루어진 것은 아닙니다. 누구나 죽을 수밖에 없다는 한계상황이 현실 에서는 불가능한 공동체를 묵뫼를 통해서 구현된 것이지요. 그런데 이 시에서 주목해 볼 것은, 인간의 죽음이 또다른 생명을 키우고 꽃 피운다는 사실입니다. 묵뫼 위에 피어난 쑥부쟁이, 비비추, 수리취, 말나리, 그리고 그 꽃과 열매를 찾아 날아든 뜸부기, 찌르레기, 박새, 후투티 등은 인간이 죽음으로 피워낸 ‘생명 공동체’의 구성원들입니다. 삶과 죽음은 울로보로스처럼 맞물려 순환적 41

질서 속에 놓여 있습니다. 「묵뫼」는 1990년대 후반에 펴낸 시집 『어머니와 할머니의 실루엣』에 실려 있는 데, 이 시에서처럼 자연과 인간사를 하나의 유기체로 바라보게 된 것은 『농무』에 나타난 사회적 공동체가 생 명 공동체로 확장된 결과입니다. 이러한 변화는 신경림 시인뿐 아니라 1990년대 시 전반에서 나타났습니다. 1980년대가 노동시, 농민시, 교육 시 등 계층과 이념의 동질성을 바탕으로 한 집단적 발화가 활발하게 제기된 시대였다면, 1990년대는 집단에서 개인으로, 이념에서 감각으로 중심이 옮겨오면서 사회적 이상이나 공동체적 기반은 약화된 것처럼 보였지요. 하지만 저는 이런 변화가 단순히 공동체의 축소나 단절이라기보다는 새로운 공동체를 향한 모색의 계기였다고 생각합니다.

생명 공동체와 감수성의 혁명 한국 현대시에서 ‘생명 공동체’라는 말이 익숙하게 사용된 것은 1990년대 중반 이후입니다. 그 무렵 문예지 들은 앞다투어 생태문학을 특집으로 다루었고, 생태시가 독립된 장르인양 인식되기까지 했지요. 하지만 2000 년대 들어서면서 그런 관심은 유행처럼 지나가버리고, 생명 공동체에 대한 깊이있는 천착은 이루어지지 못했 습니다. 이성적인 차원에서 주제론적인 접근은 어느 정도 이루어졌지만, 시인들의 감수성에 ‘제대로 된 혁명’을 가져오지는 못했지요. 「제대로 된 혁명」은 원래 D.H.로렌스의 시제목인데요. 이 시는 “돈을 쫓는 혁명”이나 “획일을 추구하는 혁 명”, “노동자 계급을 위한 혁명”대신 “재미를 위한 혁명”을 제안하고 있습니다. 여기서 ‘재미’라는 말이 다소 가 볍게 들리기도 하지만, 단순한 흥미나 유희적 차원보다는 충일한 자유를 누리는 상태를 의미하는 게 아닐까 싶습니다. 그리고 사회적 변혁의 필요성을 부정하는 듯한 표현도 ‘우주적 자유’를 위한 모험의 감행을 강조하면 서 생겨난 것이겠지요. 동자꽃, 편도나무, 참나무, 장미꽃, 석류, 모과, 마가목 열매, 반딧불이들, 사슴, 뱀, 모기, 물고기, 박쥐, 남생이, 벌새, 코끼리, 캥거루 등 수많은 동식물들이 등장하는 로렌스의 시집은 그 자체가 하나 의 생명 공동체를 이루고 있습니다. 나는 희미하게 한번 커다란 민물꼬치가 돌진하고 작은 물고기가 파편처럼 나는 것을 보았다. 그래서 마음속으로 말했다, 마음아 넌 한계에 갇혔어 그리고 유일하신 분 하느님도. 물고기들은 내 세계에서 벗어나 있다. 내 영역에서 벗어난 다른 하느님들, 내 하느님을 능가하는 신들…… - D.H.로렌스,「물고기」부분 로렌스는 물고기를 노래하면서도 “물고기들은 내 세계에서 벗어나 있다”고 말합니다. 그러면서 마음이 얼마 나 좁은 한계에 갇혀 있는지를 깨닫지요. 그 한계에 대한 고백이 로렌스로 하여금 거대한 생명 공동체의 발견 에 이르게 한 힘이었는지 모릅니다. 만물을 “다른 하느님들”이라고 부를 때, 그것은 묘사의 대상이 아니라 경외 의 대상을 의미하지요. 이처럼 시인은 마음의 한계를 무릅쓰고 자기 세계 바깥의 존재를 노래하는 사람입니다. “바깥의 인간은 자기동일성 바깥으로, 의식의 능동적인 힘 바깥으로, 결국 문화의 세계 바깥으로 열려 있는 인 간이며, 자아로 하여금 자신과 연결되게 하는 능동적인 힘이 무력화되는 가운데, 자기동일성의 말소와 함께 완 전한 수동성 가운데 자연으로 향해 가는 존재로 변한다”는 박준상의 정의처럼, ‘바깥의 경험’은 인간의 한계를 자각하고 공유하는 데서 나옵니다. 인간이 자연의 지배자가 아니라 자연이라는 거대한 그물의 한 고리에 불과 하다는 인식 역시 그 연장선상에 있습니다. 그런데 자연이라는 생명 공동체의 한 개체를 들여다보면, 그 몸은 또다른 개체들로 이루어진 공동체라는 걸 42

발견하게 됩니다. 도킨스는 생명의 역사상 가장 결정적인 사건으로 진핵세포의 탄생을 들었습니다. 그 후로 두 개의 진핵세포가 모여 다세포생물이 등장하는 데 다시 20억 년이 걸렸다고 합니다. 그런데 단세포생물과 달리 다세포생물의 경우 하나의 세포가 병들어 죽어가기 시작하면 나머지 건강한 세포도 죽음을 향해 움직여가야 만 합니다. 두 개의 세포가 하나의 생명체를 이루고 있는 이상 사는 것도 죽는 것도 함께 해야 한다는 협약이 이루어진 것이지요. 그래서 어떤 과학자는 “다세포생물의 탄생으로 ‘죽음’이 발명되었다”고 하더군요. 250가지 가 넘는 다양한 세포들로 이루어진 우리의 몸은 ‘세포들의 공동체’인 셈입니다. 장회익 선생은 개인과 공동체의 관계를 세포와 몸의 관계에 빗대어 설명합니다. 한 가지 다른 점이 있긴 하지 요. 세포들이 모여 몸을 이루는 경우 세포 단위에서는 삶이라는 말이 적용될 수 없지만, 개인들이 모여 공동체 를 이루는 경우는 공동체와 개인이 각각 독립적인 삶의 주체로서 인정될 수 있다는 것입니다. 삶의 주체로서의 ‘나’는 공동체적 주체인 ‘우리’와 공존하거나 갈등하면서 그 관계를 형성하고 있습니다. 자연의 유기체적인 질 서가 인간의 공동체에서는 잘 관철되지 않는 것도 이러한 주체의 복합성 때문이 아닐까 합니다. 윤리적 감각이 나 감수성이 늘 깨어 있지 않으면 ‘나’는 이기적 동기나 욕망의 기준에 따라 행동하게 되니까요. 특히 시인에게 감수성이란 만물을 만나는 통로이자 방식으로서 부단한 성찰과 혁명을 필요로 합니다.

시, 부정의 공동체 2000년대 이후 한국시에는 공동체 개념의 확장뿐 아니라 서정적 주체를 둘러싼 반성적 논의가 이어지고 있 습니다. ‘미래파’(권혁웅)로 명명된 새로운 감수성의 등장은 ‘다른 서정’(이장욱), ‘분열증과 아나키즘’(이광호), ‘ 전복을 전복하는 전복’(신형철) 등으로 표현되기도 하며 서정의 갱신을 요구하고 있지요. 신형철의 평론 「시적 인 것들의 분광(分光), 코스모스에서 카오스까지」는 최근 시들의 다양한 스펙트럼을 잘 보여주고 있습니다. 유기체적 질서에 바탕을 둔 ‘코스모스’의 세계와 부단히 부정의 변증법을 도모하는 ‘카오스’의 세계 사이에서 한국시는 진동하고 있다는 것이죠. 젊은 시인들에 한정해 보더라도, 문태준, 손택수, 김선우, 박성우 등은 코스모스의 세계를, 이장욱, 황병승, 김 경주, 김행숙, 진은영 등은 카오스의 세계를 지향한다고 할 수 있습니다. 같은 세대지만 그들은 전통이나 언어 에 대한 태도를 달리하고 공동체를 추구하는 방식도 각기 다릅니다. 전자가 생태적 감수성을 바탕으로 재현적 언어에 충실한 편이라면, 후자는 인공적 언어들이 생산해내는 시적 혼란에 귀를 기울입니다. 이런 차이에도 불구하고 양자를 아우르는 공동의 지점이 있다면, 그것은 현대성의 폭력 앞에서 ‘찢겨진 존 재’ 또는 ‘지워진 얼굴’로서 말하고 있다는 점입니다. 전자가 분열된 존재를 치유하고 봉합하는 데 초점을 두는 반면, 후자는 분열의 실상을 언어적으로 드러내는 데 초점을 두기 때문에 두 경향이 아주 다른 것처럼 보일 뿐 이지요. 따라서 전자는 공동체적 지향이 강하고 후자는 개인적 취향이 강하다고 말해버리는 것은 표피적 관찰 일 수 있습니다. 자연과 인공, 전통과 현대, 실재와 언어 등 수많은 대립항 사이에서 그들은 진자처럼 움직이고 있으니까요. 이제 새로운 세대에게 1930년대 백석이나 1970년대 신경림의 시가 지녔던 농경적 상상력이나 공동체의 재 현을 기대하기는 어려운 듯 합니다. 시를 통한 공동체의 추구는 다른 방식으로 이루어지고 있고, 또한 이루어 져야 합니다. 물론 이 말이 농촌공동체를 노래하는 시들이 필요하지 않다거나 불가능하다는 뜻은 아닙니다. 다만, 시가 공동체를 구현하는 방식을 소재나 내용에서만 찾을 게 아니라 시인이 시적 대상이나 언어와 관계 맺는 방식에서도 고민해 보아야 한다는 것입니다. 그런 점에서 최근 서정적 주체에 대한 반성과 낯선 화자들의 출현은 주목할 만한 일입니다. 이런 현상은 서정 시가 단일한 주체가 만들어낸 언어적 구조물이 아니라 다양한 타자들의 집합체라는 인식에서 나온 것이지요. 앞서 언급한 바타이유의 정의처럼, 시는 오늘날 “부정의 공동체, 어떤 공동체도 이루지 못한 자들의 공동체”에 가까워져가고 있습니다. 부정의 공동체 속에서 화자는 명료한 목소리를 들려주거나 단일한 얼굴을 보여주지 않습니다. 서정적 주체가 오랫동안 누려온 권위를 내려놓고 비운 자리에서 이질적인 목소리들은 만났다 흩어 지며 시의 분산적 리듬을 만들어냅니다. 그 목소리들은 더 이상 견고한 자아를 구성하지 않습니다. 명료한 목 표나 지향이 없기 때문에 집단이 개체를, 중심이 주변을 억압하지도 않습니다. 그로 인해 새로운 경향의 시들 은 난해하거나 산만하다는 비판을 받기도 하지만, 저는 그 우연성이 빚어내는 혼돈의 세계에서 새로운 공동체 의 가능성을 발견합니다. 단일한 ‘나’로 존재하는 것을 포기하거나 반납함으로써 새로운 ‘우리’에 다가가고 있 는 것이지요.

A MODERN VERS ÉS A KÖZÖSSÉG RA HIDOK1 Miért beszélünk pont közösségekről? Erre a kérdésre Bataille így válaszolt: „Azért, mert minden emberi lény alapjában benne lakozik valamilyen hiány alapelve”. E hiány érzékelése az önkritikával kezdődik és végső soron egy másik személy szükségeltetik hozzá, ezzel eljuttatva minket a közösségig. Maurice Blanchot “A megvallhatatlan közösség2”című művében Bataille fentebbi szavaiból idéz, majd “a közösség iránti vágyakozással kapcsolatban a közösség megvalósíthatóságára, avagy megvalósíthatatlanságára” kérdez rá “egy olyan korban, mikor az emberek már azt sem tudják, mi a közösség”. A közösség, amiről Blanchot beszél nem teljes, páratlan szövetség, hanem inkább az emberi lény múlandóságát hangsúlyozza, azt tanítva ezzel hogy előbb-utóbb mindenki meghal. Az irodalmi közösség pontosan ugyanilyen. Mint ahogy az individuum létébe is bele van oltva az elmúlás, az írás mindig az elmondhatatlanból indul és nem szabadulhat attól a sorstól, hogy ő is előbb-utóbb eltörlődik. Emellett az író nem tudhatja azt sem, hogy kinek ír, az olvasó abban a pillanatban kilép a szöveg ajtaján, mikor olvasni kezdi azt. Bataille ezt az irodalmi érintkezést körbevevő anonimitást “negatív közösség, a semmilyen közösségbe sem tartozók közösségé”-nek nevezi. Bataille ezen szavaiból úgy tűnhet, hogy a hosszú ideje uralkodó modern szubjektumra és a nyelv rugalmasságára mond végítéletet. Ugyanakkor viszont értelmezhetjük ezt annak kinyilatkoztatásaként is, hogy a világ lehetetlenségében mégis megvan egy újfajta közösség létrejöttének a halvány lehetősége. Vagyis, akkor is lehetséges közösséget létrehozni, ha nem áll rendelkezésre közös világnézet vagy hit, sőt túl is kell lépni a közösség ilyen diktatórikus tulajdonságán annak érdekében, hogy egy újfajta kapcsolat jöhessen létre köztem és a másik ember között. Ez csak akkor lehetséges, ha én és a másik személy nem az azonosság alapelvére támaszkodunk, hanem e helyett létrehozunk egy harmadik területet, a határtalan kommunikáció terét. Véleményem szerint az irodalomban a vers az a műfaj, ami a legközelebb áll egy ilyen közösség definíciójához. Hiszen, egy részről a vers is az elmondhatatlant próbálja elmondani, másrészről a vers is megtagadja az egyetlen féle lehetséges értelmezést, helyette sokféle kommunikációs lehetőséget nyitva meg. Ráadásul saját nem-létén keresztül egy másik lényt, létezőt 나희덕, Ra Heeduk 2 angolul: The unavowable community 1

jelenít meg. A vers célja többé már nem az, hogy az Alany és a világ egységét elegáns szavakkal kifejezve önálló nyelvet és annak önálló királyságát hozza létre. A költő versírás közben saját korlátait feszegetve ki tudja honnan jövő hangokat hall meg és vet papírra. Pont ahogy Bataille az “Irodalom és a gonosz” című művében mondja Blake verséről: “A vers egy olyan vallás, mely ráébreszt bennünket arra a lehetetlenségre, melynek neve nem létezés”. Az egyik legnagyobb nehézség amibe ütközünk ha a vers és közösség problémájáról beszélünk onnan ered, hogy hajlamosak vagyunk ezt a kettőt kézzel fogható valamiként bemutatni, és hogy kőbe vésett elképzeléseink vannak róluk. Például ott van az a közhit, miszerint egy speciális ideológia, vagy szervezet közvetítése nélkül nem is jöhet létre közösség. A verset szintén csak az irodalom rendszerében, vagy formailag próbáljuk értelmezni, ezért a versre és a közösségre gyakran egymástól független, vagy egymással összeegyeztethetetlenként gondolnak. Azonban ha a vers és a közösség ilyen speciális koncepcióját, történelmi kategóriáját egy pillanatra zárójelbe tesszük, a versírást nevezhetjük a közösség helyreállításáért folytatott erőfeszítésnek, sőt a versre magára is egy nyelvi közösségként gondolhatunk.

A modern koreai vers és a közösség A modern koreai versben olyan időszakokban jelent meg hangsúlyosan a szülőföld elvesztésének és a közösség helyreállításának témája, mikor az élet alapja rengett meg és a közösség rendje súlyos veszélybe került. Az ilyen időszakokban a kifejezés szubjektuma az egyes számú “én”-ről a többes számú “mi”-re helyeződött, a költők pedig igyekeztek az időszak veszteségérzetét és hiányát képzelőerejükkel feltölteni és így túljutni azon. A vers a modern történelemben így már hosszú idő óta a totalitás támadásával szembeszálló közösség szerepét tölti be. Erre példa mindenekelőtt Li Jongak3, Bek Szok4, Dzsong Dzsijong5, akik az 1930-as években, a japán gyarmati uralom kizsákmányolása alatt lerombolódó falusi közösségek és pusztuló anyanyelv helyzetét látva, annak ellenállva írták verseiket. Míg Li Jongak elbeszélő módban állít komor bizonyságot a falut elhagyó földművesek valóságának, addig Dzsong Dzsijong az otthon elvesztésér énekli meg visszafogott érzelmekkel. Bek Szok a „Szarvas” című verseskötetén keresztül az szülőföld népies kultúráját és nyelvét elevenítette fel újra, a közösség helyreállításáról álmodozva. A kötélhágcsó is, az elhordott cipő is, a marhatrágya is, a cipő talpa is, a kutya foga is, a tábla töredéke is, a rendetlen szénakazal is, a lehullott falevelek is, a hajszál is, az anyagdarab is, a farúd is, a tetőcserép is, a csirke tolla is, a kutya szőre is a máglyában ég

이용악, Lee Yong-ak 백석, Baek Seok 5 정지용, Cheong Ji-yong 3 4

A szertartás-mester is, a közhivatalnok is, az öreg falusi elöljáró is, a napszámos gyerek is, az új vő is, a friss anyós após is, a vándor is, a gazda is, a nagypapa is, az unoka is, az ecsetárus is, a bádogos is, a nagy kutya is, a kölyökkutya is mind a máglyánál melegszik A máglyának szomorú története van: hogyan lett nagyapámból sajnálatos módon anya-apa nélküli szomorú gyerekként csupasz törzs. Bek Szok: Máglya Ebben a versben a máglya formálja a közösség terét és idejét, eközben a japán gyarmati időszak szomorú történelmét elevenítve fel. Ha a máglyát felszító lényeket felsorakozató első versszakot „a dolgok közösségé”-nek tekintjük, a tábortűznél melegedő lényeket felsoroló második versszakot az „emberek közösségé”-nek vehetjük. A versben sem a tárgyak, sem az emberek nem kerülnek középpontba, hanem egymás mellett, fejüket összedugva suttognak egymáshoz. A nagy és a kicsi, a régi és az új, az éghető és az éghetetlen nem válik el egymástól, nincs különbség férfi és nő, öreg és fiatal, különböző társadalmi osztályok, vagy ember és állat között. Ezt a tökéletes képet, ahogy ezek az egyszerű lények összegyűlnek és megosztják egymással saját testük melegét a pre-modern közösség eredeti formájának is nevezhetjük. A közösség iránti érdeklődés az 1970-es évektől ismét hangsúlyos lesz a versben. Sin Gjongrim6 „Földművelők tánca” című műve mindennapi nyelvezettel mutatja be az iparosodás és urbanizáció okozta faluközösség válságát. A falu és piac mint a közösség tipikus terei elvesztették korábbi életteliségüket, vidámságukat, a földműveseknek pedig a szenvedés és elidegenedettség vált osztályrészükké. Azonban “A saját szenvedésünket csak mi értjük” (Téli este) vagy „Ezek a buta emberek már annak is örülnek, ha egymás arcát látják” (Piac zárás) és hasonló sorokban feltűnhet, hogyan változik át a beletörődés és az önlekicsinylés különleges optimizmussá és népies életerővé. Itt újra visszaigazolást nyer az, hogy a közösség nem egy tökéletes rendszer szerint működik erős kezű vezetővel az élén, hanem a társadalom leggyengébbjeinek szerveződése akik azért vetik egymásnak hátukat és bújnak össze, mert nincs más választásuk. Az azonosságtudat ilyen kötése pedig nem csak az élő emberekre korlátozódik. Nyolcvanéves korában meghalt nehézsorsú szelleműző van itt eltemetve A néphadsereg északról származó fiatal katonai ápoló tisztje fekszik itt Egyik lábát elvesztett gyermekkatona fekszik itt Favágó van itt eltemetve, ki a hátán vitte piacra a halat, és az ő házsártos feleségével összekavarodott, hajnali vonaton utazó házaló is itt van eltemetve Az ifjúsági szervezet vezetője fekszik itt, és a halott rizscséplő ki az ő kezétől lelte halálát is itt van eltemetve 신경림, Shin Gyeong-rim

Vannak akik életükben nem is látták, nem is ismerték egymást Vannak akik ádáz ellenségekként fogukat csikorgatták egymásra Most fehér homlokukat egymásnak téve fekszenek Az elhagyatott sírhalmon őszirózsa, lándzsás útifű, synurus, turbánliliom nő Az évszakok szerint virág is virágzik, bogyók is érnek A vízityúk, a seregély, a cinege, a búbosbanka odasereglik rá És együtt alkotja az erdőt, együtt alkotja a hegyet Együtt alkotja a világot miközben fehér homlokukat egymásnak téve fekszenek. Sin Gjongrim“Elhagyatott sírhalom” A mugmve7 hosszú idő óta nem látogatott, ápolatlan sírt jelent. Ha falura megyünk biztosan találunk egyegy ilyen elhagyatott sírt, mely a történelem sebeit viseli magán. A háború és vérfürdők, szerelem és árulás nyomai is rég eltűntek már és a föld mélyébe temetett lények is immár eggyé váltak, így az őket magába foglaló elhagyatott sírhalmot a “halál közösségé”-nek is nevezhetjük. Azok akik életükben nem is ismerték egymást, sőt azok is akik ádáz ellenségek voltak “most fehér homlokukat egymásnak téve fekszenek”. Természetesen a halál ilyen közössége nem az ő aktív akaratukból vagy megbékélésükből jön létre. Az a korlát, mely szerint mindenkinek meg kell halnia a valóságban megvalósíthatatlan közösséget hoz létre az elhagyott sírhalmon keresztül. De amire különösen érdemes odafigyelni a versben az, hogy az ember halála más élőlényeket táplál és virágokat éltet. Az elhagyott sír tetején virágzó őszirózsa, lándzsás útifű, synurus és turbánliliom, és a virágok és bogyók miatt odarepülő vízityúk, seregély, cinege, búbosbanka és mások az ember halálán felvirágzó “élőlények közösségé”-nek tagjai. Az élet és a halál Uroboroszként kapcsolódik egymásba és ciklikus rendet alkot. Az “Elhagyatott sírhalom” az 1990es évek végén megjelent “Anyám és nagyanyám sziluettje” című verskötetben található. Az hogy ez a vers a természetre és az emberiségre egy organizmusként tekint annak eredménye, hogy a “Földművelők táncá”ban megjelenő társadalmi közösség az élőlények közösségére bővült. Ez a változás nem csak Sin Gjongrim verseiben, hanem az 1990-es évek verseinek egészében megjelenik. Ha azt mondjuk, hogy az 1980-as években a munkás, a földműves, az oktatással kapcsolatos és egyéb, a társadalmi állás és ideológia egyneműségén alapuló közösségeknek a kérdése volt a versek középpontjában, akkor az 1990-es években úgy tűnhet a közösségről az egyénre, az ideológiáról az érzékelésre helyeződött a hangsúly, a társadalmi ideál és közösség alapja pedig meggyengült. Véleményem szerint azonban ez a változás nem egyszerűen a közösség összezsugorodását vagy szétesését mutatja, hanem sokkal inkább egy új közösség megtalálásának lehetőségét foglalja magában. 묵뫼, mook-moe

Az élőlények közössége és a fogékonyság forradalma A koreai modern versben az “élőlények közössége” kifejezés az 1990-es évek közepétől lett széles körben használatos. Ekkoriban kezdtek el az irodalmi folyóiratok egymással versengve különkiadásokat kiadni az ökoirodalomról, sőt, az ökoverset is önálló műfajként kezdték elismerni. Azonban a 2000-es években ez az érdeklődés, mint valami idejét múlt divat letűnt, az élőlények közösségével kapcsolatos mélyebb kutatás nem valósult meg. Racionális szinten a tematikai megközelítés valamennyire létrejött, de a költők fogékonyságában „igazi forradalmat” nem tudott előhívni. Az “Igazi forradalom” eredetileg D.H. Lawrence versének a címe. Ez a vers a „pénzt kergető forradalom” vagy a „megerősítést kereső forradalom”, „a munkás osztályért folytatott forradalom” helyett „szórakozásért folytatott forradalmat” hirdet. Itt a “szórakozás” szó nagyon is könnyednek tűnhet, de véleményem szerint nem egyszerűen az érdekesség, vagy játék szintjét, hanem ezen túlmutatóan a túlcsorduló szabadság keresését jelenti. Illetve a társadalmi forradalom szükségességét tagadó kifejezés is a “kozmikus szabadság”-ért folytatott kutatás hangsúlyozásával jött létre. A mécsvirág, mandulafa, tölgy, a rózsa, a gránátalma, a japán birs, a vörösberkenyefa gyümölcse, a szentjánosbogarak, a szarvas, a kígyó, a szúnyog, a hal, a denevér, a teknőc, a kolibri, az elefánt, a kenguru és sok más növény és állat jelenik meg Lawrence verses kötetében, amely így önmaga is egyfajta élőlények közösségét alkot. Láttam, halványan, Egyszer egy nagy csukát felém úszni. És kis halakat szilánkokként tovaszállni. És a szívemhez szóltam, megvannak a határaid neked is, szívem; És az egy istennek is.. A halak az én világomon túl vannak. Más istenek Elérhetőségemen túl… istenek az istenemen túl.. D.H. Lawrence: Halak, részlet Lawrence a halakról ír, mégis azt mondja: “a halak túl vannak az én világomon”. Ezen keresztül jön rá, hogy szíve mennyire keskeny határok közé van zárva. Ezzel a saját határaival kapcsolatos vallomás vezette el talán ahhoz Lawrence-t, hogy a hatalmas élőlények közösségének felfedezéséig jusson. Mikor ezt a sokmindent “más istenek”-nek nevezi, nem a leírás tárgyaként, hanem vallásos tisztelet tárgyaként tekint rájuk. Ezzel együtt a költő a saját határait túllépve, a saját világán kívül eső lényekről énekel. “A külső ember önazonosságán kívülre, a tudat aktív erején kívülre, és végsősoron a kultúrális világon kívülre nyitott ember, és az Ego az őt saját magával összekötő aktív erő elerőtlenedése mellett, az önazonosság kitörlődésével a tökéletes passzivitással együtt a természet felé tartó lénnyé válik”. Pak

Dzsunszang8 ezen definíciójához hasonlóan a “külső tapasztalat” az ember saját határaira való ráébredésből és annak másokkal való megosztásából áll. Az a tudat, hogy az ember nem a természet irányítója, hanem a természetnek nevezett hatalmas háló egyetlen hurka csupán szintén ennek a kiterjesztése. Azonban, ha a természetnek nevezett élőlények közösségének egyetlen entitását vesszük szemügyre, azt fedezhetjük fel, hogy annak teste szintén más entitásokból összeálló közösség. Dawkins az élőlények történelmében a legfontosabb eseménynek az eukarióták megjelenését tartja. Ez után újabb 2 milliárd évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek az eukarióták összeszerveződjenek és megjelenjenek a többsejtű organizmusok. De az egysejtűektől különbözően a többsejtű organizmusok esetében ha egy sejt megbetegszik és haldokolni kezd, a többi egészséges sejt is pusztulásnak indul. Onnantól kezdve, hogy két sejt egy organizmust kezd alkotni, egyesség jön létre köztük, hogy nem csak életüket hanem halálukat is összekötik. Ezért néhány tudós azt is mondja, hogy „a többsejtű organizmusok megszületésével találtuk fel a halált”. Testünk, mely több mint 250 féle sejtből épül fel a “sejtek közösségének” is nevezhető. Dzsang Hveik9 fizikus az egyén és közösség kapcsolatát a sejt és a test kapcsolatán keresztül magyarázta el. Van azonban a kettő között egy nagy különbség. Amikor a sejtek összekapcsolódásából megszületik a testünk, a sejt szintjén nem beszélhetünk külön életről, de amikor egyének alakítanak közösséget minden egyént külön-külön önálló élet birtokosaként kell, hogy elismerjünk. Az élet fő szubjektumaként működő “én” a közösség fő szubjektumaként funkcionáló “mi”-vel együtt létezik és azzal konfliktusba keveredve alakítja a kettő kapcsolatát. Az, hogy a természet organikus rendje az emberi közösségben nem nagyon figyelhető meg szintén az ilyen Alanyok komplexitása miatt van. Hiszen ha nem igyekszünk mindig ébren tartani magunkban a moralitást vagy a fogékonyságot, az “én” önző érdekekből, vagy csak vágyainak megfelelően kezd cselekedni. Különösen a költő számára a fogékonyság olyan módszer, melynek segítségével sok ezer dologgal léphet kapcsolatba, ehhez azonban folyamatos szemlélődésre és forradalomra van szükség.

Vers, a negatív közösség A 2000-es évek a koreai versben nem csak a közösség fogalmának kiszélesedéséhez, hanem a lírai Alannyal kapcsolatos elmélkedéshez is vezetett. A “futurista”ként Kvon Hjogung10 emlegetett újszerű fogékonyság megjelenését „másféle líraként” (Li Dzsanguk11), “skizofrénia és anarchia”-ként (Li Gwangho12) a “felforgatást felforgató felforgatás”-ként (Sin Hjongcsol13) stb. is nevezték, ezzel követelve a líra megújítását. 박준상, Park Jun-sang 장회익, Jang Hwi-ik 10 권혁웅, Gwon Hyeok-ung 11 이장욱, Lee Chang-uk 12 이광호, Lee Gwang-ho 13 신형철, Shin Hyeong-cheol 8 9

Sin Hjongcsol “a lírai dolgok spektruma, a kozmosztól a káoszig” című kritikájában a közelmúlt verseinek széles spektrumát mutatja be. A koreai vers az organikus renden alapuló „kozmosz” világa és a folyamatos tagadás dialektikáját hangsúlyozó „káosz” világa között vibrál. Ha csak a fiatal költőkre szorítkozunk, Mun Tedzsun14, Szon Tekszu15, Kim Szonu16, Pak Szongu17 a kozmosz világát, Li Dzsanguk18, Hvang Bjongszüng19, Kim Kjongdzsu20, Kim Hengszuk21, Dzsin Ünjong22 stb. a káosz világát közelíti meg. Bár egy generáció, elválasztja őket a hagyományhoz és nyelvhez való kapcsolatuk és az a módszer, ahogy a közösséget közelítik meg. Előbbi az ökológiai fogékonyságot veszi alapul, és ezen keresztül a leíró nyelvhez igyekszik hűséges maradni, utóbbi pedig mesterséges nyelvezet hoz létre, őket a lírai zűrzavar érdekli inkább. A különbségek ellenére, ha van a két oldalt ősszekötő pont, akkor az a modernitás erőszaka előtt “kettétépett lények”, “kitörölt arcok” megszólaltatása. Az egyetlen oka annak, hogy a két megközelítést an�nyira másnak értékeljük az, hogy míg előbbi a széthasadt élőlény gyógyítását, összevarrását tűzi ki célul, az utóbbi a szétdarabolás valóságát próbálja meg nyelvileg kifejezni, erre koncentrál. Ezért sekélyes megfigyelés egyszerűen azt állítani, hogy az előbbiben a közösség-orientáció, az utóbbiban pedig az egyén-orientáció az erős. A természetes és a mesterséges, a hagyományos és a modern, a valóság és a nyelv, ilyen és ehhez hasonló, sokféle egymásnak ellentmondó fogalom között lengenek erre-arra, mint egy inga.

fogásából születik. Ezzel egy lépéssel még közelebb kerülünk a feljebb olvasott Bataille definícióhoz, hogy a vers manapság “negatív közösség, azoknak a közössége, akik egyetlen közösséget sem tudtak létrehozni”. A negatív közösségben a narrátor nem szól hozzánk tisztán, artikulált hangon, sőt nem is egyetlen, egyféle arcát mutatja meg. A lírai Alany hosszú ideje birtokolt tekintélyét teszi le, és megüresedett helyén sokféle ismeretlen hang találkozik majd szóródik újra szét, így alkotva meg a vers szétszóródott ritmikáját. Ezek a hangok már nem alkotnak stabil, erős ént. Nincs egyértelmű céljuk vagy irányuk, és nem nyomja el a közösség az egyént, a központ a perifériát. Emiatt ezeket az újféle verseket gyakran kritizálják miszerint túl nehezek, vagy nem elég koncentráltak. Én azonban ebben a véletlenszerűség által okozott kaotikus világban inkább egy új közösség lehetőségét látom. Hiszen azzal, hogy feladjuk, visszafordítjuk azt a gondolatot, hogy csak egyféle “én” létezik, egy újfajta “mi” felé közelítünk. Fordította: Urbán Alexandra

Az új generációban már nem lehet a földműveléssel kapcsolatos képzeletet, vagy közösség újra megjelenését várni úgy, mint az 1930-as években Bek Szok, vagy az 1970-es években Sin Gjongrim verseiben. A közösség keresése a versen keresztül más módon jön létre, és más módon is kell, hogy létrejöjjön. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a falusi közösséget megéneklő versekre nincs szükség, vagy hogy ezeknek nincs létjogosultságuk. De annyin érdemes elelmélkednünk, hogy azt hogy a vers hogyan tesítesíti meg a közösséget ne csak a témában és a tartalomban, hanem a vers témája és a nyelv közötti kapcsolat milyenségében is keressük. Ebből a szempontból érdemes beszélnünk a közelmúlt lírai Alanyról szóló elmélkedéseire és a szokatlan, újszerű narrátorok szerepeltetéséről. Ennek a jelenségnek az alapgondolata az, hogy a lírai vers nem csak egy nyelvi szerkezet melyet egyetlen Alany hoz létre, hanem hogy sokféle különböző személy össze 문태준, Moon Tae-jun 손택수, Son Taek-su 16 김선우, Kim Son-u 17 박성우, Park Song-u 18 이장욱, Lee Jang-uk 19 황병승, Hwang Byeong-sung 20 김경주, Kim Kyeong-ju 21 김행숙, Kim Haeng-suk 22 진은영, Jin Un-yeong 14 15

KIM JONGHA

Kim Jongha2 Szöulban élő író. 1996 óta hét regényt publikált, köztük az angolul I Have the Right to Destroy Myself, a Your Republic Is Calling You és a Black Flower címen megjelent írásokat. Ezenkívül négy novellakötetét mutatták be. Az összes hazai rangos irodalmi díjat magáénak tudhatja már, megkapta ugyanis a Dongin, Hwang Sun-won, Manhae és Yi Sang díjakat. Műveit több mint tizenkét nyelvre lefordították. Hosszú ideig a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetem professzoraként dolgozott, valamint állandó irodalmi programja volt az egyik kereskedelmi rádióban. 2008-ban mindkét pozícióról lemondva teljesen az írásnak szentelte magát, bár 2013-14 között vállalta, hogy íróként közreműködik a The International New York Times szerkesztésében.

[김영하] 1996년부터 <나는 나를 파괴할 권리가 있다 > <검은 꽃> <빛의 제국> 등의 장편 소설과 <무슨 일 이 일어났는지는 아무도> <오빠가 돌아왔다> <호출> 등 소설집을 출판하였다. 동인문학상, 황순원문학상, 만해문학상, 현대문학상, 이상문학상, 김유정문학상 등을 수상하였으며, 그의 작품들은 미국, 프랑스, 독 일, 일본, 이탈리아, 네덜란드, 터키 등 해외각국에서 활발하게 번역 출판되고 있다. 한국예술종합학교 연 극원 교수로 일했으며, 책을 주제로 한 라디오 프로그 램의 진행을 꾸준히 맡았다. 2008년 가을 글쓰기에 전념하기 위해 다른 직업을 모두 그만두었다. 201314년 뉴욕 타임즈에 고정적으로 칼럼을 기고했다.

김영하, Kim Young-ha

마지막 손님 김영하

“아무래도 저녁을 차려야 하지 않을까?” 영선은 분홍색 고무장갑을 벗어들며 거실 쪽을 향해 물었다. 부엌과 거실 사이엔 두 사람이 겨우 앉을 수 있 는 호두색 식탁이 있었다. 식탁 너머에선 정수가 등을 보인 채 작업을 계속하고 있었다. “밥은 무슨. 금방 왔다 갈 거야. 신경쓰지 마.” 정수는 목장갑을 낀 왼손으로 땀을 닦으며 말했다. 영선은 마른행주로 싱크대를 훔쳤다. 그리고 고개를 들어 개수대 위쪽으로 난 창에 시선을 주었다. 가끔 도둑고양이가 창틀에 앉아 빤히 그들의 반지하방을 내려다보고 있을 때도 있었다. 그럴 때면 영선은 먹다 남은 생선토막이라도 던져주곤 했다. 그러나 요즘 들어 그들의 방문 은 조금 뜸해졌다. 장수가 가는 붓을 물통에 담가 헹구자 영선은 그 물통을 화장실 변기에 가져가 비웠다. 그리고 새로 물을 받 았다. “하필 오늘 같은 날 온다는 거야? 그것도 오밤중에.” 거실에 켜놓은 텔레비전에선 보신각 타종을 구경하러 종로로 몰려드는 인파를 보여주고 있었다. “뭐, 자기도 궁금하겠지.” “하여간 부엉이들이야. 아, 내년이 원숭이 해라며?” 영선은 물통을 가져다주며 정수의 어깨에 살며시 손을 얹었다. 정수는 여러 색의 물감을 섞어 자신이 원하는 색을 만들고 있었다. “너, 원숭이지?” “응.” 영선은 스물넷이었다. 미술로 유명한 대학의 조소과를 졸업했고 졸업장의 잉크가 마르기도 전에 같은 과 선 배인 정수와 결혼했다. 청첩장을 돌렸을 때 장난으로 생각했던 친구가 많았을 정도로 이른 결혼이었다. 결혼 전부터 이미 그녀는 인터넷 관련 회사에 취직해 그래픽 디자인 일을 하고 있었고 남편은 아는 사람의 소개로 들어간 한 영화사의 미술부에서 일하고 있었다. 소규모 벤처기업에 다니는 영선도 바빴지만 정수는 더했다. 밤 샘작업이 날마다 이어졌다. 일정이 넉넉한 영화는 한 편도 없었다. 장도리와 망치를 끼고 사는 세월이었다. 며 칠 만에 뚝딱뚝딱 근사한 세트를 만들어내기도 하고 그렇게 만든 세트를 단 몇 시간 만에 박살내기도 했다. 미 술부의 일이라는 게, 잘한 건 여간해서 티가 안 나고 못한 건 눈에 확 띄었다. 좋은 소리보다는 욕을 많이 먹는 일이었다. 영선은 그런 곳에서 썩히기엔 남편의 재능이 아깝다고 생각하는 편이었다. 그러나 입 밖에 내서 말 하지는 않았다. 일주일 전, 정수는 화방에서 재료들을 사와 집에 들여놓았다. “이게 다 뭐야?” “시체가 필요하다는군. 감독이 전공을 살려보래.” 정수가 최근에 시작한 영화는 연쇄살인사건을 다룬 미스터리 스릴러였다. 시나리오상으로는 모두 다섯 구의 시체가 등장하는데 그중 네 구는 배우들을 특수분장시켜 찍을 생각이었다. 나머지 한 구가 미술부의 몫이었 다. 마네킹에 분장을 하고 적당한 변형을 가해 진짜 시체처럼 만들어야 했다. 정수는 정말 열심히 일했다. 조소 과에서 오 년 동안 익힌 기술과 영화판에서 어깨 너머로 배운 기법을 모두 동원해 그야말로 그럴듯한 여고생 시체를 만들어가고 있었다. 물론 영선도 틈틈이 그를 도왔다. 마네킹에 입힌 교복도 영선 것이었다. 그들은 아 직 결혼식의 부케도 시들지 않은 신혼이었다. 영선은 학창 시절처럼 함께 뭔가를 만들고 있다는 것만으로도 행 복했다. 비록 그것이 살해된 여고생의 마네킹일지라도. 50

“감독은 언제 온대?” “거의 다 왔대.” “혼자 오는 거야?” “응.” “결혼은 했어?” “했었지. 몇 달 전에 마누라가 뉴질랜드로 떴어. 중학교 다니는 딸까지 데리고.” 영선은 물끄러미 남편의 손동작을 지켜보았다. 그의 붓은 입가에서 목으로 흘러내리는 핏자국을 검붉은 물 감으로 그리고 있었다. 가장 섬세한 터치를 요구하는 얼굴 부분에서 그는 바짝 긴장하고 있었다. 그쪽으로 클 로즈업이 들어올 게 분명했다. 거무튀튀하게 부패해들어가기 시작한 목줄기는 훤한 형광등 불빛 아래에서도 정말 감쪽같았다. 만약 도둑이 들어와 이 마네킹에 발이라도 걸려 넘어졌다면, 아마 심장이 턱, 멎어버렸을 것 이다. 그 생각을 하며 영선은 쿡, 웃었다. “뭐가 웃겨?” “아니야, 아무것도. 아, 이제 다 끝나가네?” “너도 고생 많았어. 감독만 오케이하면 내일부턴 좀 쉬자. 가까운 온천에라도 다녀올까?” “늙은이들처럼 무슨 온천?” “새해잖아.” 영선은 벽시계를 쳐다보았다. 밤 열한시가 다 되어가고 있었다. 정수는 마네킹을 훑어보다가 발 쪽을 가리켰 다. “어, 저 오른발 좀 제껴라. 너무 똑바로잖아. 시나리오엔 달아나다 발목이 부러지는 걸로 돼 있어.” 영선은 여고생 마네킹의 오른발을 잡아 살며시 비틀었다. 그러나 의외로 완강했다. 그녀는 두 손으로 힘껏 바 깥쪽으로 발목을 비틀어 젖혔다. 으드득. 발목이 돌아갔다. 어쩐지 기분이 좋지 않았다. 바로 그때 딩동, 벨이 울렸다. 정수는 붓질을 멈추었고 영선은 현관으로 나갔다. 문을 여니 안경을 쓴 감독이 서 있었다. 영선은 가끔 신문의 연예면에 등장하는 그 얼굴을 기억하고 있었다. “어서 오세요. 날이 춥죠?” 감독은 조용히 합성세제가 담긴 비닐봉지를 내밀었다. “이거 받으세요.” “뭘 이런 걸.” “신혼집에 그냥 오기가……” 영선은 세제선물세트를 받아 식탁 옆에 세워놓았다. 감독은 파카도 벗지 않고 바로 정수가 서 있는 거실 쪽 으로 걸어갔다. 정수와 목례를 나눈 후, 마치 강력계 형사처럼 거실에 가로누워 있는 시체 모형을 조심스럽게 내려다보았다. “이거구만.” “네.” 장난을 하다 들켜버린 어린아이처럼 정수의 볼이 발갛게 상기되어가는 것을, 영선은 슬쩍 훔쳐보았다. 이런 저런 전시회에 내보낼 작품을 완성할 때면 정수는 언제나 저런 표정을 짓고 있었다. 그것은 그녀에겐 아주 익 숙한 모습이었다. 감독은 그런 정수에겐 관심이 없었다. “잘 나왔네.” 감독이 쯥, 입맛을 다셨다. 영선은 정수의 눈치를 살피며 감독에게 물었다. “저, 커피 한잔 드릴까요?” 52

“아 네, 좋지요.” 영선은 감독을 그들 부부가 아침마다 얼굴을 맞대는 식탁으로 안내했다. 식탁으로 가면서도 감독의 시선은 계속 거실의 시체를 힐끗거렸다. 감독이 후드 달린 오리털파카를 벗으며 의자에 앉자 정수도 감독의 반대편에 자리를 잡았다. “하, 벌써 올해가 다 가다니.” 감독이 부엌 벽에 붙어 있는 달력을 보며 말했다. “그러게 말이에요.” 정수가 불쑥 일어나 12월치 달력을 부우욱, 뜯어냈다. 달력이 걸려 있던 자리에 텅 빈 벽이 나타났다. 달력 때문에 때를 덜 타서 그런지 주변보다 조금 밝아 보였다. “고생 많았겠는데?” “뭘요.” “시체는 처음이지?” “네, 근데 생각보다 쉽지 않네요.” 정수가 머리를 긁적였다. “그럴 거야.” “감독님도 미스터리는 처음이시죠?” 감독은 대답하지 않았다. 대신 양손으로 제 양볼을 쓰다듬으며 마른세수를 했다. 피로해 보였다. 영선은 커 피메이커에서 포트를 분리해 감독과 남편에게 커피를 따라주었다. 감독은 각설탕을 넣고 스푼으로 휘휘 저었 다. 어정쩡하게 서 있던 영선은 작은 스툴을 가져다 그들 사이에 앉았다. “개봉일은 언제쯤인가요?” 감독이 영선을 빤히 쳐다보자 영선은 슬쩍 그 시선을 피해 식탁의 설탕단지를 끌어당겼다. “글쎄요, 촬영이 끝나봐야.” 감독은 어깨를 슬쩍 치켜올리고는 커피 잔을 들어 한 모금을 홀짝거렸다. 영선은 그런 남자들을 알고 있었 다. 모든 것에 불투명한 태도를 보이면서 심지어 그것을 멋으로 생각하는 남자들. 그는 왜 이혼했을까. 바람이 라도 피운 것일까. 생각해보았지만 답이 없었다. 그러는 사이 감독의 눈길은 거실에 누워 있는 여고생 마네킹 쪽으로 돌아갔다. 그의 시선을 따라 정수와 영선의 시선도 움직였다. 결국 셋의 눈길은 교복을 입은 채 피를 흘 리며 쓰러져 있는 여고생 마네킹으로 모였다. 영선이 물었다. “거의 다 된 거 같은데…… 언제 가져가실 거예요?” 감독은 다시 영선의 눈을 정면으로 바라보며 천천히 입을 뗐다. “……여기 며칠 좀 놔둘 수 없을까요?” “왜요?” “가져가도 마땅히 놓을 데가 없어서요. 이 신 찍으려면 아직 며칠 남았거든요. 사무실도 비좁고……” 영선은 자신도 모르게 얼굴을 찌푸렸다. 입가에 피를 흘리는 마네킹도 문제였지만 무엇보다 작품이 눈앞에 있으면 끝없이 수정을 계속하는 정수의 성품이 마음에 걸렸다. 그러나 어쩌랴. 가져갈 데가 없다는 데야. 감독은 커피 잔을 깨끗이 비운 뒤, 자리에서 일어났다. 그는 마지막으로 거실에 가로누운 여고생을 힐끗 훔 쳐보고는 현관에서 검은색 구두를 신었다. 구둣주걱을 찾는 듯 주변을 두리번거리더니 포기하고 그대로 뒤꿈 치를 밀어넣었다. “벌써 가시게요?” “새해 복 많이 받으십시오. 정수 너도.” 53

영선은 문을 열어주었다. “안녕히 가세요.” “연락드릴게요.” 반지하의 계단을 올라가는 그의 발걸음 소리가 들렸다. 그는 아주 천천히 발을 옮기고 있었다. 둘은 큰 소리 가 나지 않도록 조심스럽게 문을 잠갔다. 그리고 거실로 돌아와 다시 마네킹 옆에 모여앉았다. 영선은 물끄러미 마네킹에 입혀진 자신의 교복을 내려다보았다. 정수는 굳기 시작한 물감을 풀고 있었다. “어라, 이것 봐라. 애가 원래 눈을 뜨고 있었던가?” 정수의 손이 마네킹의 눈을 가리켰다. 이런 장난이 한두 번은 아니었지만 영선은 새삼 그 눈빛의 생생함에 놀라 가벼운 몸서리를 쳤다. “아이, 왜 그래? 무섭잖아.” 영선이 눈을 흘기며 정수의 팔을 살짝 때렸다. 어디선가 야옹. 고양이 울음소리가 들렸다. 고개를 들어보니 창턱에 흰줄무늬의 도둑고양이가 앉아 있었다. 영선은 창 쪽으로 걸어가 고양이를 잠시 쳐다보았다. 낯선 놈이 었다. 영선은 손을 뻗어 쾅, 유리창이 깨지도록 거칠게 창문을 닫았다. 바로 그때 텔레비전에선 카운트다운을 하는 아나운서의 목소리가 들렸다. 뎅, 뎅, 뎅. 서른세 번의 둔중한 종소리와 함께 새해가 시작되었다. 종로에 모인 십만의 인파가 소리를 지르고 있었다. 불꽃과 폭죽 들이 도시의 대기 속으로 치솟아올랐다. 그제야 정수도 텔레비전으로 시선을 돌렸다. 아 무 표정도 없었다. 영선이 일어서며 방바닥에 굴러다니는 리모컨을 집어들었다. 텔레비전이 꺼지자 젤리처럼 끈적한 침묵이 그들의 반지하 신혼방으로 스르르 내려와 차곡차곡 고였다. 새해였다.

AZ UTOLSÓ LÁTOGATÓ Kim Jongha1 -

Nem kéne azért mégiscsak valami vacsorát készíteni? – kérdezte Jongszon a nappali felé fordulva, miközben a rózsaszín gumikesztyűt hámozta le magáról. A konyha és a nappali között egy kis diófaszínű étkezőasztal állt, melynél épp hogy csak megfértek ketten. Az asztal másik oldalán, annak háttal Csongszu tovább folytatta a munkát.

Jaj dehogyis. Csak beugrik pár percre. Ne is törődj vele – felelte, miközben fehér pamutkesztyűs bal kezével letörölte homlokáról az izzadságot. Jongszon egy száraz törlőruhával megtörölgette a mosogató szélét, majd feltekintett a mosogató feletti ablakra. Néhanapján előfordult, hogy egy kóbor macska ült az ablakuk előtt, és bebámult az fél-alagsori lakásba. Olykor-olykor Jongszon adott is neki egy kis maradék halat vagy más ételmaradékot. Mostanában azonban egyre ritkábbak lettek a látogatásai.

Csongszu a vékony ecsetet a vizesedénybe mártogatta, Jongszon pedig felvette az edényt, tartalmát a wc-be öntötte, majd új vizet hozott. -

Amúgy is, miért épp ma kell jönnie? Ráadásul az éjszaka közepén.

A nappaliban a bekapcsolt tévé képernyője épp a Csongróra özönlő embertömeget mutatta, akik a Bosingak harang szavát jöttek meghallgatni2. -

Hát biztos ő is kíváncsi rá.

Tejóég, még a végén olyanok lesztek mint a zsák, meg a foltja. Tényleg, jövőre a majom éve lesz ugye?

Jongszon visszaadta a vizes edényt Csongszunak, és finoman a vállára tette a kezét. Csongszu éppen azon igyekezett, hogy többféle festékből kikeverje azt a színt, amire szüksége volt. -

Te is majom vagy, ugye?

Aha.

Jongszon 23 éves volt. Egy híres művészeti egyetem szobrász szakán diplomázott, de szinte még a tinta se száradt meg a diplomáján máris összeházasodott a vele egy szakra járó Csongszuval. Olyannyira hirtelen jött az esküvő, hogy mikor a meghívókat osztották szét sok barátjuk azt gondolta, hogy csak vicc az egész. Jongszon már az esküvő előtt elhelyezkedett egy internetes cégnél grafikusként, férje pedig egy ismerősön keresztül egy filmkészítő cég művészeti osztályán kezdett el dolgozni. A kis cégnél dolgozó Jongszon is elfoglalt volt ugyan, de Csongszu még sokkal inkább. Nem kevésszer előfordult, hogy hajnalig dolgoznia kellett, nem volt egyetlen olyan film sem, melynek elkészítésére bőséges idő állt volna rendelkezésre. Gyakorlatilag a , és gyakran hosszú napokat töltött egy kifinomult díszlet elkészítésével, amit azután alig néhány óra alatt darabokra szedett. A művészeti osztályon a jól sikerült munka magától értetődő volt, ezért nem kapott dícséretet, de ha valami nem jól sikerült az azonnal szembetűnt. Olyan munkahely volt, ahol dicséretet nem, csak szidást kap az ember. Jongszon titokban sajnálta, hogy a férje egy ilyen helyen pocsékolja el a tehetségét, de kimondani sosem merte ezt. Egy héttel ezelőtt Csongszu a kellékboltban vett kellékeket rakosgatta le a szoba padlójára. -

Mi ez a sok minden?

Egy holttest kell nekik. A rendező azt mondta, itt az idő hogy használjam amit a suliban tanultam.

A film amin Csongszu nemrég kezdett dolgozni egy sorozatgyilkossággal kapcsolatos thriller volt. A forgatókönyv alapján öt darab holttest kellett, de ezek közül négynél az eredeti színészeket masz 김영하, Kim Yong-ha Újévi szokás Koreában a bosingak (보신각) nevű harang megszólaltatása. Az eseményt a televízióban élőben közvetítik.

1 2

kírozták el. A maradék egy hulla a művészeti osztályra maradt. Csongszunak egy próbababát kellett felöltöztetnie és annyira elmaszkíroznia, hogy az egy igazi holttest benyomását keltse. Éjt-nappallá téve ezen dolgozott, a szobrászszakon eltöltött öt év szakmai tudását és a filmeseknél felcsipegetett technikai ismereteket egyesítve munkálkodott, hogy a gimnazista lány holtteste minél valóságosabbra sikerüljön. Szabadidejében persze Jongszon is igyekezett segíteni neki. A próbababára húzott iskolai egyenruha is az övé volt. Fiatal házasok voltak még, szinte a virágok se száradtak el Jongszon esküvői csokrán, ezért ő már akkor is boldog volt, ha valamin együtt munkálkodhatott Csongszuval úgy, mint az egyetemi években. Még akkor is, ha az épp egy meggyilkolt gimnazista lány modellje. -

Mit is mondott a rendező, mikor ér ide?

Már majdnem itt van.

Egyedül jön?

Aha.

Házas?

Csak volt. Néhány hónappal ezelőtt a felesége elhagyta őt és Új-Zélandra költözött. A gimnazista lányukkal együtt.

Jongszon hosszasan nézte férje kézmozdulatait. Éppen a szájszéltől a nyak felé lecsordult vérnyomokat festette feketés-vörösre. Csongszu nagyon izgult az arc matt, hiszen ez igényelte a legaprólékosabb munkát az esetleges közeli felvételek miatt. A nyak vonalán a szürkés elszíneződések, melyek a bomlás jeleit mutatták még a vakító neonlámpák éles fényében is szinte igazinak tűntek. Ha éjszaka valaki betörne hozzájuk és véletlenül elbotlana ebben a próbababában, biztos hogy azonnal szívrohamot kapna, gondolta Jongszon és felkuncogott.

Mi olyan vicces?

Semmi, semmi. Úgy látom, már tényleg szinte kész van.

Te is sokat dolgoztál vele. Ha tetszik a rendezőnek, holnaptól pihenjünk kicsit. Utazzunk el valahova, mondjuk mit szólsz egy fürdőhöz?

Fürdőbe menjünk, mint az öregemberek?

Hiszen újév van.

Jongszon rápillantott a faliórára. Már majdnem este tizenegy volt. Csongszu a próbababát vizslatta, majd a lábára mutatott. -

Csinálj már a jobb lábával valamit légy szíves. A forgatókönyv szerint kificamította a bokáját menekülés közben, de ez túl egyenes.

Jongszon megragadta a próbababa jobb lábát és finoman megpróbálta meghajlítani, azonban az sokkal merevebb volt, mint gondolta. Ezért minden erejét összeszedve két kézzel kifelé hajlította a bokát, az pedig egy reccsenő hanggal engedett. Egy csöppet sem töltötte el kellemes érzéssel, sőt. Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Csongszu kezében megállt az ecset, Jongszon pedig az előszoba felé indult. A nyitott ajtóban ott állt a rendező. Jongszon emlékezett az arcára, korábban látta már a fotóját egy-egy magazin sztárrovatában. -

Fáradjon be. Jó hideg van odakinn, ugye?

A rendező szerényen átnyújtott neki egy szatyrot, benne szintetikus mosószerrel.

Egy kis semmiség.

Oh, erre igazán nem volt semmi szükség.

Friss házasokhoz csak nem jöhettem üres kézzel.

Jongszon átvette a mosószer szettet és az étkezőasztal mellé állította. A rendező le sem vette a dzsekijét, hanem úgy ahogy volt azonnal a nappaliban álló Csongszuhoz lépett. Üdvözölték egymást a rendező pedig mint valami helyszínelő nyomozó aprólékosan szemügyre vette a nappaliban fekvő holttest modelljét. -

Szóval ez az.

Igen.

Jongszon titokban rápillantott Csongszu arcára, ami vörös volt mint egy gyereké akit valami huncutságon kaptak. Sokszor látta már férjének ezt az arckifejezését. Csongszu mindig ilyen képet vágott, mikor egy-egy kiállításra készített kép végül elkészült. A rendezőt azonban nem Csongszu érdekelte. -

Egész jó lett.

Elégedetten csettintett a nyelvével. Jongszon Csongszu arcát vizslatva a rendezőhöz szólt. -

Esetleg kér egy csésze kávét?

Oh, azt igen köszönöm.

Jongszon odavezette a rendezőt az asztalhoz, ahol ők ketten férj és feleség minden reggel együtt költötték el a reggelijüket. A rendező még az asztal felé lépkedve is egyfolytában a nappaliban fekvő holttestet vizslatta. Levette kapucnis, kacsatollal bélelt széldzsekijét, és leült az egyik székre. Csongszu vele szemben foglalt helyet. -

Hát megint véget ért egy év. – jegyezte meg a rendező miközben a falon lévő naptárat nézegette.

Hát igen.

Csongszu hirtelen felállt és egy mozdulattal letépte a naptár utolsó, decemberi lapját. A papír helyén láthatóvá vált az üres fal. Talán a takarás miatt kevesebb kosz érte azt a részt, mindenesetre a fal többi részéhez képest kicsit világosabbnak látszott. -

Sokat fáradoztál vele.

Jaj dehogy.

Ez az első holttested, ugye?

Igen. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. – válaszolta Csongszu a fejét vakarva.

Azt elhiszem.

A művész úrnak is ez az első misztikus thrillerje, ugye?

A rendező nem felelt, csak két kezébe temetve az arcát megdörzsölte az orcáját. Kimerültnek látszott. Jongszon kiemelte a kávés kannát a kávéfőzőből és töltött a rendezőnek és a férjének is. A rendező egy kockacukrot dobott a kávéba majd a kiskanállal jól elkeverte. Az asztal mellett félszegen álldogáló Jongszon egy kis zsámolyt húzott az asztalhoz és a két férfi közé ült. -

Mikor is lesz a bemutató?

A rendező egyenesen Jongszon szemébe nézett. Jongszon megpróbálta elkerülni a tekintetét, és a cukortartót húzogatta. -

Hát az attól függ. Majd ha vége lesz a felvételnek.

A rendező kicsit felemelte a vállát és a kávéscsészét a kezében tartva kortyolt egyet belőle. Jongszon jól ismerte az ilyen férfiakat. Az a fajta volt, akinek minden cselekedete kétértelmű, ráadásul ezt még vonzónak is gondolja magában. Vajon miért vált el? Talán csalta a feleségét? Hiába tűnődött rajta, persze nem tudott rá válaszolni. Ez alatt a rendező tekintete megint a nappaliban fekvő gimnazista lány modelljére siklott. Jongszon és Csongszu is követte a tekintetét. Végül már mindhárman az egyenruhát viselő, véres, élettelenül fekvő gimnazista lányt nézték. 59

Jongszon szólalt meg először. -

Már majdnem kész van….Mikor viszi el?

A rendező megint egyenesen Jongszonra nézett és lassan így felelt. -

…Esetleg nem maradhatna itt még néhány napig?

Miért?

Ha el is viszem nem tudom sehova rendesen lerakni. Eltart még pár napig míg ehhez a jelenethez érünk. Az irodában is szűkös a hely…

Jongszon akaratlanul is elfintorodott. Persze annak sem örült túlzottan, hogy egy próbababa van a házban, akinek a szájából vér szivárog, de különösen Csongszu miatt aggódott. Ismerve férje természetét addig amíg a mű a szeme előtt van folyamatosan javítgatni fogja. De hát, ha tényleg nincs hova tenni, akkor nincs más megoldás. A rendező felhörpintette a kávéját, és felállt a helyéről. Egy utolsó, hosszú pillantást vetett a nappaliban fekvő gimnazista lányra és elindult az előszobába hogy felvegye a fekete cipőjét. Körbepillantott, láthatólag a cipőkanalat keresve, de aztán feladta a keresést és valahogy a cipőbe passzírozta a sarkát. -

Máris megy?

Igen, boldog Újévet kívánok. Neked is Csongszu.

Jongszon kinyitotta az ajtót. -

Viszontlátásra.

Majd még jelentkezem.

Lépései visszhangoztak a felfele vezető alagsori lépcsőkön, ahogy lassan lépegetett felfelé. Halkan, hogy ne csapjanak zajt ,becsukták mögötte az ajtót, majd visszamentek a nappaliba és megint a próbababa mellett ültek le. Jongszon lenézett a saját egyenruhájára, amit most a baba viselt. Csongszu újra felvizezte a festéket ami már kezdett megszáradni. -

Te jó ég, idenézz! Ennek eleve nyitva volt a szeme?

Csongszu rámutatott a próbababa szemére. Már nem először viccelte meg ezzel Csongszu, mégis mikor a babára tekintett Jongszon akaratlanul is összerezzent az ijedségtől, annyira valóságos volt a tekintete. -

Ezt most miért kellett? Megijesztettél!

Jongszon rosszalló képet vágott és rácsapott Csongszu karjára. Valahonnan egy macska nyávogása hallatszott. Ahogy feltekintett, az ablak résében ott állt egy fehér csíkos kóbor macska. Jongszon kicsit közelebb lépett az ablakhoz hogy jobban szemügyre vegye, de az egy ismeretlen állat volt. Jongszon széttárta a karját és egy hirtelen mozdulattal behúzta az ablakot. Akkorát csattant, hogy kishíján megrepedt az üveg. Ebben a pillanatban a tévében elkezdődött a bemondó visszaszámlálása. Bimm bamm, bimm bamm. A harminchárom mély harangszóval megkezdődött az újév. A Csongrón összegyűlt tömeg hangosan éljenzett. Tűzijáték és petárda szállt a város levegőjében. Csongszu csak ekkor emelte a tévére a tekintetét, de az arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Jongszon felállt és felvette a padlón heverő távirányítót. Ahogy a tévé elhallgatott, a csend ragacsos zseléként megülte a félalagsori lakást és megsűrűsödött benne. Újév volt. Fordította: Urbán Alexandra

SZŰTS ZOLTÁN

dr. habil Szűts Zoltán médiakutató, 2008-ban doktorált irodalomtudományból – hálózati irodalomból, 2015-ben habilitált az információs társadalom témaköréből az ELTE-n. A ZSKF rektori megbízottja, a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének főiskolai tanára, a BME Műszaki Pedagógia Tanszékének adjunktusa. Rendszeresen publikál hipertext, az újmédia, digitális pedagógia és információs társadalom témájából tanulmányokat és ismeretterjesztő cikkeket a hazai és külföldi tudományos lapokban. A világháló metaforái – Bevezetés az új média művészetébe és az Egyetem 2.0 kötetek szerzője. 2004 és 2007 között a szöuli Hankuk University of Foreign Studies vendégtanára volt.

[졸탄 쉬츠] 졸탄 쉬츠는 지그몬드 키라이 비즈니스 스쿨의 커뮤니케이션/미디어 학과 교수이자 학과장 이다. ELTE대학에서 공부했고 문학 박사와 사회학 교수 자격을 취득했다. 한국외대에서 2004년부터 2007년까지 강의했다. 온라인 미디어와 커뮤니케이 션, 하이퍼텍스트 문학, 온라인 커뮤니티와 디지털 페 다고지에 관심을 가지고 있다. <월드와이드웹의 은유 들>, <대학교 2.0> 등의 최근 저서가 있다.

Valami régi, valami új, valami kölcsönkapott, valami szomorú

egyszerű, a posztmodernre jellemzően minimalista marad, mégis, bizonyos leírásoknál még a túlbeszéd is megjelenik.

dr. Szűts Zoltán

Írásaira jellemző, hogy nem dolgozza ki karaktereit. Ennek egyik oka az lehet, hogy a posztmodernben a szereplők felcserélhetők, a hősök eldobhatók, jellegtelenek, feláldozhatók. Egyik főszereplőjét sem lehet igazán megszeretni. Egyik sem példakép. Az ember pedig gyakran azért olvas (és itt a klasszikus olvasási élményeinkre kell visszaemlékezni), hogy mintát találjon. Mind a Fekete virág, mind A köztársaságod szólít téged, mind Jogom van hozzá, hogy tönkretegyem magam főszereplői felejthető karakterek. Ráadásul A köztársaságod szólít téged rendelkezik valódi főszereplővel. Pozitív hősök azonban nincsenek ezekben a művekben. Állandó morális konfliktusban élnek, hogy aztán kicsinyesen, önmaguk javára döntsenek, saját túlélésük, boldogságuk érdekében bármire képesek, és mintha elfelejtenék, hogy koreai társadalom alapértéke a közösség. A szerző az ilyen jellegű viselkedésre a globalizációt, a modern kort hozza fel mentségül. Ezt a kort az átalakuló erkölcsök, a vágyak kiteljesedésének koraként írja le. Nem túl pozitív a kép, melyet fest. Kim szereplői nem mennek át valódi fejlődésen keresztül. Döntéseiket pillanatnyi helyzetük, ösztöneik, túlélési vágyuk határozza meg. Valódi jövőképük nincs.

Kim Young-ha 1968-ban született Hwacheonban, DélKoreában. A koreai írók fiatal, külföldön is ismert és elismert tagja. Az őt megelőző, nemzetközi hírnévre szert tett koreai szerzőkkel (Hvang Szun-von, Cso Sze-hi) szemben nem a klasszikus koreai történelmi témák felé fordul. Előadásomban három regénye, a Fekete virág, A köztársaságod szólít téged, illetve a Jogom van hozzá, hogy tönkretegyem magam kapcsán szeretném bemutatni munkásságát. A Yonsei egyetemen tanult Szöulban, és üzleti területen szerzett diplomát, de hamarosan azonban hivatásos íróként kezdte el karrierjét. Erre nem sokat kellett várni, mivel 1996-ban a Tükörben való meditáció című, ismertséget hozó novellája megjelenése után egy évvel a kritikusok nagy lelkesedéssel fogadták a Jogom van hozzá, hogy tönkretegyem magam című kisregényét és a fiatal íróknak szóló rangos díjjal jutalmazták. Az írói tevékenységével párhuzamosan Kim a Korean National University of Arts dramaturgiai iskolájának oktatójaként dolgozott, és irodalmi témájú rádióműsort vezetett. Végül 2008-ban a további sikerek hatására minden egyéb munkájáról lemondott és csak az írásnak szentelte magát. Mint az az irodalmi stílusán látszik is, jó ismerője az angol és amerikai irodalomnak, ehhez kapcsolódik fordítói tevékenysége is. Nem kisebb munkát ültetett át angolra, mint F. Scott Fitzgerald a Nagy Gatsby című regénye. Az első, koreaiul megjelent regénye Jogom van hozzá, hogy tönkretegyem magam nagy sikert aratott, és lefordították számos világnyelvre, angolra, németre, franciára, de saját nyelvükön olvashatják a hollandok, törökök, kínaiak, vietnámiak csehek és lengyelek is. A szerzőnek eddig nem jelent meg magyarul kötete, de reméljük, a közeljövőben fog. Kim tipikus posztmodern író (ha létezik még olyan, hogy posztmodern). Egyszerre ír le személyes, a szereplőknek nagyon is fontos, gyakran élet-halál történeteket és velük párhuzamosan történelmi eseményeket, úgy, hogy valamennyinek azonos a jelentősége. A személyes történeteken keresztül bontakoznak ki a globális történelem elemei, ahogy például a Fekete virág szereplőinak szenvedéstörténetében benne van a kor valamennyi koreai emberének története, úgy A köztársaságod szólít téged Szöulba telepített északi alvó ügynökének élettörténetében benne van mindaz a változáson, melyen Dél-Korea átment. Kim egy újfajta, egészen különös érzékenységet fejlesztett ki az élet szépségei és nehézségei iránt. Művei nem könnyű olvasmányok. Hiányzik belőlük az állandóság, alapelemük a folyamatos változás, a modern társadalom, a globalizáció kihívásai, melyek összeroppantják az egyént, és melyekkel még az olyan kollektív társadalom, mint a koreai sem tud igazán megbirkózni. Ez a birkózás mintha végigkísérné az alkotó pályáját is. Birkózik témával, nyelvezettel, mely alapvetőn mindig 64

Más szerzők (Hvang Szun-von, Cso Sze-hi) munkáival szemben, Kim Young-ha már nem a koreai modernkori történelem két kiemelkedő eseményét, a japán megszállást és az országot ketté szelő háborút helyezi elsődlegesen munkája fókuszába, bár ezek hatása is érződik, sokkal inkább azzal foglalkozik, mi történt előtte, és mi történik utána. A Fekete virágban a koreai tradíció még megjelenik, de már a múlté. Mindhárom regényében egy új világ köszön vissza. A köztársaságod szólít téged alvó ügynöke szakít a múltjával, jelenét már akaratlanul is a modern Szöulban, a fogyasztói társadalomban képzeli el akkor is, ha ezt a közeget kiüresedettnek tartja és az író rajta keresztül bírálja. A Jogom van hozzá, hogy tönkretegyem magam szereplői egy olyan korban élnek, mely szakít a múlttal, de még nem találták meg a jövőt. Talán azért is, mely olyan korban éltek, melyben a jövő, a jelen, ahogy most ismerjük még csak formálódott. A gazdasági fejlődés, a városiasodás olyan társadalmi változásokat szült, melyek elsodorják az útjukba kerülő emberi sorsokat. Ha a művekről egyenként is beszélünk, akkor elmondhatjuk, hogy a Fekete virág egy elfelejtett, már-már fantasztikus (értsd hihetetlen) korszakát mutatja be a koreai történelemnek, hiszen a jelenből nézve ez ötlet, hogy a koreaiak a jövőjüket Mexikóban találják meg egészen szürreális. Még most, a globalizáció, globális telekommunikáció és repülőgépek által kikezdett távolságok és összezsugorodott világban is álomszerűnek tűnik a koreaiak utazása Mexikóba, hiszen az amerikai kontinensen ma már az USA a célpont, az ország, ahol a külföldi hallgatók legnagyobb tömegét a koreaiak alkotják. Abban az időben, amikor a magyar kivándorló milliói mentek a tengerentúlra a boldogságot keresni, és Ady is azt írta, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió

emberünk” az elképzelés valósnak tűnhetett. A köztársaságod szólít téged posztmodern kémregény, melyet, ha megtisztítunk a látszólag felesleges mellékszálaktól, egy társadalmi változás történetét kaphatjuk, míg a Jogom van hozzá, hogy tönkretegyem magam egy posztmodern, ha nem abszurd kisregény, mely töredékekre épül és „kis történetet” mesél el.

A szerző angolul is olvasható művei

Kim szereplői mindig úton vannak, a sebesség megszállottjai. Ez a sebesség nem jelenik meg a bevándorlókat, jövendőbeli rabszolgákat szállító hajó esetében, ettől is szenvednek az utazók. A taxit minden körülmények között őrült sebességgel vezető testvér sohasem talál megnyugvást, ahogy az álmából felébresztett alvó ügynök sem, akinek a környezete is állandóan rohan és stresszben van.

Why, Arang (2001),

A Fekete virág szereplőit kiragadják a mindennapi környezetünkből: arisztokraták, falusiak, volt katonák és csavargók alkotnak egy specifikus sorsközösséget a hajón, az előbbieknek ez drámai zuhanás, de a többiek is idegennek érzik magukat ebben a környezetben (29, 32 oldal).

I Have the Right to Destroy Myself (1996) Whatever Happened to the Guy Stuck in the Elevator? (1999)

Black Flower (2003) Brother has Returned (2004) Your Republic Is Calling You (2006) Quiz Show (2007) Nobody Knows What Happened (2010) I Hear Your Voice (2012) A Murderer’s Guide to Memorization (2013)

Kim valamennyi művében, a koreai irodalomra nem annyira jellemzően kiemelten foglalkozik a testi világ, a szexualitás lecsupaszított leírásával, a fizikai valósággal, már-már naturalisztikus, de mégis visszafogott megfigyelő stílusában, mely éppen, hogy nem válik vulgárissá. Míg a Fekete virágban a tradicionális férfi és női szerepek megjelennek a női sors nehézségei, a jelenben és közelmúltban játszódó műveiben már emancipált szereplőkkel találkozunk.

Something Old Something New Something Borrowed Something Blue Zoltán, Szűts PhD Kim Young-ha (1968) was born in Hwacheon, South Korea. He belongs to the internationally recognized group of young Korean writers. Opposite to wellknown Hwang Sun Won and Cho Se-hui he doesn’t turn to „traditional” Korean topics such as Japanese occupation and Korean War. In my talk I will introduce his work through his novels: Black Flower, I Have the Right to Destroy Myself, Your Republic Is Calling You. Kim had studied at Yonsei University in Seoul, receiving both BA and MA in Business Administration, but soon he started focusing on writing. His career started in 1995 right publishing Meditation on Mirror in Review. Soon after, in following year he won the 1st New Writer’s Award given by Munhak Dongne with the novel, I Have a Right to Destroy Myself. Parallel to writing, Kim worked as a professor in the Drama School at Korean National University of Arts and was a host of a literary radio show. Finally, in 2008, he had resigned all his jobs and soon he devoted himself only to writing. He also translates English language novels, one of them including F. Scott Fitzgerald’s The Great Gatsby. His first novel published was I Have the Right to Destroy Myself. Since 1996 it has been translated into world language such as English, French and German as well as into Czech, Dutch, Polish, Turkish, Chinese, and Vietnamese. He still has not been translated into Hungarian, this hiatus I think has to be filled. Kim is a postmodern writer (if there is still such a phenomenon as postmodern). The same time he describes personal stories that are a question of life and death only for his characters, and presents historical events in a manner that both seem to hold the same importance. Through his personal stories global events unravel themselves. In his novel, Black Flower, the passion and misery of one man tells the story of millions. In his book Your Republic Is Calling You the personal history of sleeper agent from North carries all the bright and grim sides of the period know The miracle on Han river. Kim has developed a special sensibility towards the beauties and burdens of life. His works are not easy to read. There is no joy in it. They lack the stability, they represent the constant change of modern society, we are constantly faced with the challenges of globalization that can easily crush a person. These are issues that a collective society even such the Korean is cannot answer. This struggle accompanies Kim’s his literary opus. He copes with the subject, language that is basically very simple, minimal, even though at places he says too much. Kim’s characters are sketchy. The reason for this could be that they are interchangeable, dispos66

able, featureless, and expandable. None of them are idols. None of the may be really loved. And one often reads to find a pattern (just try to remember what you had to read at school). Almost all the characters of Black Flower, I Have the Right to Destroy Myself and Your Republic Is Calling You are easy to forget. There are basically no positive characters in these works. And maybe only the quasi-spy novel has a real main character. They live in a constant moral conflict, they always decide in order what is the best for them, they would do anything to survive and they don’t care for the community anymore. The reason for this can be found maybe in the phenomenon of globalization. Morals are fading, desires are commanding people and not the opposite. Not a bright picture, not a brave new world. The characters don’t go under a change. They remain the same. There decisions are made according to their mood, instincts, the urge to survive. They have no future. Opposite to other authors, Kim Young-ha deals with the before and after of the Japanese occupation and Korean War. In Black Flower some tradition can be witnessed but it is fading. In Your Republic Is Calling You the sleeper agent tries to break up with his past, his present is in pulsating Seoul, he lives in consumer society, even though the author has some reservations about this way of life. The characters of I Have the Right to Destroy Myself live in the age where there is no past anymore and no future yet. The developing economy, the fast pace of urbanization brings novelties that sweep away the individuals. Talking about the novels one by one, we can say the Black Flower is a fantastic (I mean unbelievable, unreal) story where the Koreans wanted to find their Paradise in Mexico. Instead, they found hell. Even today in the age of global communication and transportation, Mexico is not a target destination. The novel Your Republic Is Calling You is a postmodern spy novel, which tells the story of a society that can be described by the Korean words „faster, faster”. The short novel I Have the Right to Destroy Myself is a postmodern, absurd work made of story splinters. The characters in Kim’s works are always on the road, they are fascinated by the speed. When this speed slows down while crossing the ocean on a ship, they are literary sick. The driver of the bullet taxi will never find peace, and the sleeper agent either will not rest ever. The characters of Black Flower are taken out of their comfort zone: aristocrats, peasants, former soldiers and thieves share the same fate on a ship. This is a story of a fall and a melting pot (pp. 29, 32). In all his works, Kim’s speaks about sexuality and needs in a simple, almost naturalistic way, maneuvering on the edge of vulgarity. While in Black Flower the traditional rolls of men and woman are still to be found, the books that tell the stories of (post) modern Seoul, the characters are emancipated and interchangeable.

Selected translated works I Have the Right to Destroy Myself (1996) Whatever Happened to the Guy Stuck in the Elevator? (1999) Why, Arang (2001), Black Flower (2003) Brother has Returned (2004) Your Republic Is Calling You (2006) Quiz Show (2007) Nobody Knows What Happened (2010) I Hear Your Voice (2012) A Murderer’s Guide to Memorization (2013)

Zoltán Szűts PhD is a professor and head of Communications and Media Department at King Sigismund Business School in Budapest, Hungary. Studied at Eötvös Loránd University, Budapest, earned his PhD degree in literary science and dr. habil degree in sociology. Was a lecturer at Hankuk University of Foreign Studies, Seoul, Korea, from 2004 to 2007. His research interest is focused on the theory and practice of online media and communications, hypertext literature, online communities and digital pedagogy. Author of numerous articles. Latest books: Metaphors of World Wide Web (2013, Osiris, Budapest) and University 2.0 (2014, KJF, Székesfehérvár). E-mail: szutszoltan@gmail.com 67

FORDÍTÓK / 번역

WE INE R SE NNYE Y TIBOR

Weiner Sennyey Tibor (Eger, 1981) költő, író, a DRÓT főszerkesztője. Hosszú évek óta jelennek meg műfordításai. A klasszikus világirodalomból többek között fordított a Gilgamesből újonnan megtalált részletet, John Milton, Walt Whitman és Jorge Luis Borges verseit. Híresek az ójávai kawi epikus irodalomból megjelent fordításai, melyek a holland P. J. Zoetmulder, az ausztrál Helen Creese és saját gyűjtésein alapulnak. A kortárs világirodalomból fordította Szimin Behbaháni perzsa-, Lauri Sommer észt-, Warsan Shire szomáliai angol-, Gil Won Lee koreai költő verseit. Fordításain általában együtt dolgozik feleségével, Virággal. Legutóbbi könyvei a Pihik - válogatott és új versek és Az elveszett királyság - 7 esszé. Szentendrén él.

티보르 바이네르 셰녜이는 작가, 시인 이자 www.drot.hu의 책임편집자이 다. 다년간 문학작품 번역을 해왔으며, 그 중에는 존 밀턴의 시나 길가메시 서 사시의 새로 발견된 단편 등 세계 고전 도 있다. 또한 고대 자바 서사시를 개성 있게 번역한 것으로도 유명하다. 현대 문학 작품으로는 이란의 시민 베흐바 하니, 에스토니아의 라우리 소메르, 소 말리아의 바르산 셔, 한국의 이길원 등 을 번역했다. 파트너인 비러그 벌로기 와 번역 작업을 함께 하고 있다. 시집 “Pihik”과 에세이집 “잃어버린 왕국” 등이 있다.

Kovács Janka 1989-ben született. 2011ben, alapszakos pszichológus diplomájának megszerzése után iratkozott be az ELTE Koreai Tanszékére. Már az egyetemi évek alatt érdeklődött a kulturális mediáció és a nyelvészet iránt. A műfordítás rejtelmeibe Osváth Gábor és Pál Ferenc kurzusai vezették be. 2014 nyarán az Academy of Korean Studies ösztöndíjasaként járt először Koreában. A Korean Literature Translation Institute (KLTI) 2015 évi műfordítói programjának ösztöndíját első magyar ösztöndíjasaként Kim Dzsunghjok Hangszerek tára című novelláskötetének fordításán dolgozott.

연커 코바치는 1989년에 태어나 심리 학과를 졸업하고 ELTE대학 한국학과 에서 공부했다. 문화 매개와 언어학에 관심이 많으며, 가보르 오슈바트와 페 렌치 펄 교수의 지도 아래 문학 번역을 시작했다. 2014년 한국학중앙연구원 여름 프로그램에 참여하였으며, 2015 년 헝가리에서는 최초로 한국문학번역 원 해외 원어민 번역가 초청연수 프로 그램을 이수하였다. 이 기간 동안 김중 혁과 한강의 작품을 번역했다.

Urbán Alexandra 1988-ban született. 2006 és 2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem japán főszakos hallgatója volt fordítás és tolmácsolás specializációval. A baduk nevű logikai táblajátékkal való megismerkedés terelte érdeklődését Korea felé. A diploma megszerzése után a délkoreai Sogang Egyetem egyéves intenzív kurzusán sajátította el a koreai nyelv ismeretét, majd folytatta egyetemi tanulmányait koreai nyelv- és irodalom mesterszakon. Magyar anyanyelve mellett négy nyelven beszél (latin, japán, koreai, angol) és számos alkalommal bizonyította tolmácsolási képességeit. Az utóbbi években egyre több felkérést kap nagyszabású művészeti és műfordítói projektekben való részvételre. 2016 januárjában az ő fordításában mutatták be a dél-koreai Nemzeti Színházban az Alföldi Róbert rendezte Téli regét koreai nyelven. Jelenleg a Seoul National University PhD hallgatója nemzetközi kapcsolatok szakon koreanisztika specializáción.

알렉산드라 우르반은 1988년에 태어 나 개혁 교회의 카롤리 가슈파르 대학 에서 일본학을 전공하며 통번역에 관 심을 쏟았다. 바둑을 통해 한국에 관 심을 갖게 된 그는 졸업 후 서강대에 서 1년간 집중 언어코스를 이수하고 서 강대에서 국어국문학 석사과정을 마쳤 다. 일본어, 한국어 외에 영어, 라틴어 등에 능통하며 통번역 활동을 하고 있 다. 최근에 한국 국립극장에서 로베르 트 알푈디가 연출한 셰익스피어의 ’겨 울 이야기’에 주요 통번역가로 참여하 는 등 문학 및 예술 분야 프로젝트에 집중하고 있다. 현재 서울대 박사과정 에서 한국을 중심으로 한 국제 관계를 공부하고 있다.

KOVÁCS JANK A

URBÁN ALE X ANDR A

Készült a Koreai Kulturális Központ megbízásából. Fordította: Balogi Virág, G. István László, Kovács Janka, Urbán Alexandra, Weiner Sennyey Tibor Közreműködött: Yang Changseop Illusztrációk: Tuza Edit Szerkesztette: Katona Barbara Nyomda: Perfect Lines Kft. © Koreai Kulturális Központ, 2016. Minden jog fenntartva. Copyright 2016 by Korean Cultural Center, Budapest. All rights reserved. A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.