A ROMLÁS VIRÁGAI I.
Charles Baudelaire
2
A ROMLÁS VIRÁGAI I.
Charles Baudelaire
A ROMLÁS VIRÁGAI I.
Charles Baudelaire
FORDÍTOTTÁK
Babits Mihály József Attila Kálnoky László Radnóti Miklós Somlyó György Szegzárdy-Csengery József Weöres Sándor Illyés Gyula Kardos László Kosztolányi Dezső Rónay György Szabó Lőrinc Tóth Árpád
TARTALOMJEGYZÉK
12 Előhang 18 Kapcsolatok 22 Az ellenség 26 Korábbi életem 30 Szépség 34 Exotikus illat 38 Egy dög 44 De profundis Clamavi 46 Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon 50 A balkon 54 Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan 58 Visszaháramlás 62 Esti harmónia 66 Mindenestül 70 Beszélgetés 72 Őszi ének
76 Egy kreol hölgynek 80 Áhitat 84 Héautontimorouménos 88 A macskák 90 Egy malabár nőhöz 94 Szökőkút 98 A vakok 102 Találkozás egy ismeretlennel 106 A szép cseléd, kitől féltettél egykoron engem 110 Köd és eső 114 Párizsi álom 120 Az utazás 134 A szörny avagy a hátborzongató nimfa dícsérete 144 Hajnali egykor 148 A felevilág egy hajsátorban 152 A Hold jótéteményei
ELŐHANG
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit; s mint koldús éteti öntestén férgeit, mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek. És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva; ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár, aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár, s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva. Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten, a Sátán s álmot ád, mely romlással marat, s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat, párává lobban el az alkimista-üstben.
13
Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk! Ki enyhülést akar, a rondaságba váj, s mindennap közelebb az alvilági táj, hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk. Mint züllött részeges, ha némi női roncsot, vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar, titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar, facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot. Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó, agyunkat démonok raja lepi tele, s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele, mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó
14
Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge ha víg ábráikat eddig nem hímezék sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még, azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge. De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén, mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém, bűneink átkozott állatkertjét rutítván, van még egy — ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott? Ez, bár alig mozog és ordítani rest, romokba döntené a földet örömest, s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:
15
az Únalom! — szemén rest könny ragyog kövéren, huká-t pöfékel és bitók felé mered: finom szörny! ugye őt te is jól ismered, én álszent olvasóm — képmásom — bús fivérem? Tóth Árpád fordítása
16
KAPCSOLATOK
Templom a természet: élő oszlopai időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli. Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak valami titkos és mély egység tengerén, mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, egymásba csendül a szín és a hang s az illat. Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák, — s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
19
melyek a végtelen kapuit nyitogatják, mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé: test s lélek mámora zeng bennük ég felé. Szabó Lőrinc fordítása
20
AZ ELLENSÉG
Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt; csak néha láttam egy kivillant sugarat. A villám és a szél ellene tépve harcolt, hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt. S elértem végre így a Gondolatnak őszét; most kéne fogni már ásót és gerebent, s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét, mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem. S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban leli csodálatos álmom: az új virág? —
23
Óh, kín! óh, fájdalom! — Létünk az óra őrli s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág, vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni. Babits Mihály fordítása
24
KORÁBBI ÉLETEM
Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam, száz színt vert bennük a tengeri nap tüze, s pilléreik között az este fekete barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan. Az ár-apály a menny képét dajkálta, de zenéjében, az ős, mindenható dalokban, ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban, az égő alkonyat, szemeim öröme. Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép, ott éltem, víz, azúr és ragyogás között; homlokom meztelen, illattal-öntözött
27
rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték, s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet a bús titok, amely úgy gyötri szívemet. Szabó Lőrinc fordítása
SZÉPSÉG
Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom, s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt, poétákat felém dús szerelemre ránt, mely mint az ősanyag, némán győz a halálon. Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog. Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők, és büszke szobrokat idéz minden redőm, tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,
31
s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm: mert minden bús dolog szépülve tündököl föl e két nagy és finom, örök fényű tükörből! Tóth Árpád fordítása
32
EXOTIKUS ILLAT
Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárúl és szívemig szivom keblednek hév szagát, elém boldog sziget tárja dús évszakát, hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull. Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárúl ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát, edzi a férfiak ideges derekát, s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárúl. Óh, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt, tág öblöt látok én, árboc- és vitorla-rajt, mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, —
35
zöld tamariszkliget lehe a légbe gyűl, s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám, s a matrózok dala lelkemben elvegyűl. Tóth Árpád fordítása
36
EGY DÖG
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyu dög nyitotta lábait cédán magasba lökve, mig izzadt méreg járta át, élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, kipárolgással telt hasát. A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülő szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött.
39
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme; a bűz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele. A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle, folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve másztak az élő rongyokon. S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve s gyöngyözve néha felszökellt: a test bizonytalan dagadva-lélegezve sokszorozott életre kelt.
40
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, mint futó szél a tó vizén, vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában ütemre forgat a legény. A széteső alak már-már nem volt, csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a művész emlékezete. Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva nézett bennünket dühösen, sóváran lesve a percet, amikor újra lakmározhat a tetemen.
41
— És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága te, lázam, üdvöm, angyalom! Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő, s kövér gyom burjánzik buján. De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet! Szabó Lőrinc fordítása
42
DE PROFUNDIS CLAMAVI
Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok, az örvényből: ide, ide zuhantam én. Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém, s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok; félévig nap süt, óh, melegnélküli fény, a másik féléven át sötét fed, örök éjfél; meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél; se állat, se patak, se erdő, se növény! Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek, s ezen a megujúlt fekete káoszon. Boldogabb nálam a leghitványabb barom: irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet, olyan lassan pereg orsaja az időnek! Szabó Lőrinc fordítása
45
ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON
Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon nyújtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott, s a fizetett gyönyör mellett felragyogott a szomorú szépség, kire hiába vágyom. Elmerengtem azon a büszke tisztaságon, láttam a bájt s erőt, szeme fegyvereit, s haját, mely illatos, dús sisakká szökik, és emlékével is felgyújtja régi vágyam. Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem, s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva burkollak százezer, mélységes, puha csókba,
47
ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen, csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát, tompítja szemeid jéghideg ragyogását! Szabó Lőrinc fordítása
48
A BALKON
Emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő, te, minden drága kéj, te minden szent szabály! Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnő: a méla kályhatűz, a bűvös esthomály — emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő! Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén, a balkonunk estelét a rózsaköd beszőtte, mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én! Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe, gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.
51
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony! Mily nagy mélység a tér! mily hősi úr a szív! Éreztem, legdicsőbb úrnőm, kebledre hajlón, hogy véred illata, mit cimpám fájva szív. Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony! Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj, de a homályon át szemem szemedre lelt még, ittam lehelleted — óh, drága mérgü kéj! — s fivéri kezeim alvó lábad ölelték. Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj.
52
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol, idézve múltamat, mely térdeidre hullt. Édes szépségedet hol is keresni máshol? Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a múlt! Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol. Ti eskük, illatok, sok végnélküli csók! Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény? s keltek-e, mint napok, új égre gyulladók, a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén? — Óh, eskük, illatok, sok végnélküli csók! Tóth Árpád fordítása
53
LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN
Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan nevem jövő korok partját eléri zengve, s a földi agyvelők esténként elmerengve fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan, emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne, kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan; titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan, kötözzön akkor is kevély, örök rimembe; te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel a magas egekig más, mint én, nem felel, — óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal
55
tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű, ám a buták előtt vad vagy és keserű, — éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal! Tóth Árpád fordítása
56
VISSZAHÁRAMLÁS
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás, az önvád, szégyen, az unalom, rémület s a lidérces vad éj, amikor szivedet mint papírt gyűri és markolássza a romlás? Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás? Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi? S a görcsös ököl, a keserű könny daca, amikor pokoli sorakozót ver a Bosszú, s erényeink őt rohannak követni? Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
59
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak, melyek, a menhelyek fakó kapuinál, mint kivert had, amely csak a gyér napra vár, mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak? Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak? Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok, s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa leplezett borzadály a szem hódolata, melyből sokáig és mohón ittuk a lángot? Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?
60
Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal, Dávid a vég előtt tavaszod erejét kérte volna, büvös tested friss delejét! Én csak imáidat kérem haló szavammal, boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal! Szabó Lőrinc fordítása
61
ESTI HARMÓNIA
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva ontja minden virág a szent tömjénszagot; járják az est legét a hangok s illatok; valcer bús dallama, epedés kába sodra! Ontja minden virág a szent tömjénszagot; felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna; valcer bús dallama, epedés kába sodra! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt. Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
63
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot, gyűjti a csillogó múlt romjait halomba! Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja... Emléked mint arany szentségtartó ragyog. Kálnoky László fordítása
64
MINDENESTÜL
A Démon bús, magas szobámba ma reggel látogatni jött és megkisérteni kivánva szólt: „Valld be mindenek fölött, az ezer édes, szép dolog közt, miből varázsa összenő, sötét és rózsaszín tagok közt, melyekből áll a drága nő, melyik a legszebb?” — S válaszoltam a Kárhozottnak akkor én: „Mert benne minden drága balzsam, semmi se szebb a többinél.
67
Hol kéjek intenek sereggel, a mámor okát ne keresd: ő elvakít, miként a Reggel, és megvigasztal, mint az Est. Teste finomabb szálu hímzés, sokkal nagyobb harmónia, hogysem a gyarló, vak elemzés figyeljen akkordjaira. Óh, rejtelem! hogy minden érzék általa eggyé olvadott: lehellete zenét zenél szét, mint hangja édes illatot!” Babits Mihály fordítása
68
BESZÉLGETÉS
Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy, de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap, s ha visszafut, maró emlékü számadásnak itt marad ajkamon a keserű iszap. Ájuló keblemet hiába tapogatja, barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest: szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma. Megették szivem az állatok; ne keresd. Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös, és most itt tombol, öl, iszik és acsarog. — Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös! Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod! Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok, gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok! Szabó Lőrinc fordítása 71
ŐSZI ÉNEK
1 Sötétség és hideg vesz körül nemsokára; tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled! Hallom, kopogva hull már házunk udvarára a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet. Visszajön az egész tél belém: vad robotban gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem, és mint a lemenő nap a sarki pokolban, vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem. Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak; ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat. Lelkem torony, amely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt.
73
S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam, hogy koporsót szegez itt valahol az ács... Kié lesz? Hogy siet! — Tegnap nyár volt; ma ősz van. A zaj titokzatos, mint egy elutazás. 2 Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását, szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok, s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát, csak a napot, amely a tengeren ragyog. De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre, még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen; szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente vagy őszi glória tűnő életemen.
74
Rövid szerep! A sír már les az áldozatra! Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át, hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva, az őszutó szelíd és sárga sugarát! Szabó Lőrinc fordítása
75
EGY KREOL HÖLGYNEK
A parfőmös hazán, hol enyhe nap bizserget, s a hajló lombivek tüze bíborparázs, s a szemre lusta kéjt a pálmák búja perget, kreol nőt láttam én, ki csupa új varázs. Arca sápadt s meleg és kábulatba kerget barna nyakán a lágy, kényes, finom vonás; mint karcsú nagy vadász, barangolja a berket, mosolya nyugalom és szeme hallgatás. Úrnőm, honunkba jöjj el, mely az örök gloire-é, a Szajna partja vár s a kedves, zöld Loire-é, s mely antik kúriák dísze lehetne, vidd
77
szépséged versirók közé, hogy árnyas csendben hajtson szonetti rajt szivük s hűségesebben imádják nagy szemed, mint néger rabjaid. Tóth Árpád fordítása
78
ÁHITAT
Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma. Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd: setét legét a halk városnak leplül adja és békét hint emitt, amott meg gondokat. Most, míg a csőcselék szivét kínnal maratja a mord hóhér, a Kéj s vad ostort bontogat, a rossz dáridón a nép az únt csömört aratja, add, Bánatom, kezed: hagyd a bolondokat. Jer! Nézd, lehajlanak holt éveink az égi erkélyekről, fakó ruhájuk selyme régi; mély habból mosolyos Megbánás ring ma fel;
81
egy vén híd-ív alá a Nap holtan zuhan már, s Keletre hömpölyög hatalmas gyászlepel: ott — hallod, édesem? — a csöndes Éj suhan már... Tóth Árpád fordítása
82
HÉAUTONTIMOROUMÉNOS
J. G. F.-nek
Megütlek, mint tagló a barmot, düh s gyűlölet nélkül; ahogy Mózes a sziklára csapott! — S hogy pillád kútja hűtse zsarnok Szaharámat, kipréselem szemedből vizeit a kínnak: reményvitorlás vágyaim vad hajója sós könnyeiden nagy és szabad tengerre lendűl, s zokogásodtól részegen úgy visszhangzik majd a szivem, mint dob, mikor rohamra perdűl.
85
Vagy nem torz akkord vagyok-e az isteni szimfóniában a Gúny miatt, melynek falánkan ráz és marcangol a dühe? Sötét mérge bennem a vér! A hangomban ő rikoltozik! A kárhozott vagyok, akit tükrének használ a Megaera! Az arc vagyok és az ököl! A tőr s a seb, melybe a tőr csap! A kerék s a kerékbe tört tag és a hóhér és akit öl:
86
saját vámpírom — a valódi nagy árvák egyike, kire örök kacajt mért végzete, s aki már nem tud mosolyogni! Szabó Lőrinc fordítása
87
A MACSKÁK
A lázas szeretők és a szigoru bölcsek ért éveik során egyaránt szeretik a macskákat, a ház nagy, puha díszeit, melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek. A tudományok és a kéj barátai, a homály rémeit keresik és a csöndet; gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket, ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani. Ha merengenek, oly nemes szobor alakban nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban, melyeket az örök álom deleje fog. Ölükből bűvösen pattog a villamosság, s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok, kis aranydarabok szikrái csillagozzák. Szabó Lőrinc fordítása
89
EGY MALABÁR NŐHÖZ
Lábad, akár kezed, finom s a legfehérebb irígy csípőket is nagy csípőddel feléred; értő müvésznek a te tested enyhe, szép, bársonyos nagy szemed bőrödnél feketébb. Hol Isten alkotott, a forró, kék vidéken dolgod ügyelni, hogy urad pipája égjen, palackra szedni az illatos, friss vizet, űzni a szúnyogot, ha az ágynál zizeg, s menni, ha zenditi a hajnal a platánfát, bazárba s venni ott ananászt és banánát. Egész nap meztelen lábbal jársz szabadon, míg régi, idegen dallam zsong ajkadon; s ha szállni látod a skárlátköpenyü estet, gyékényes ágyadon szelíden dől le tested, álmod úgy leng körűl, mint víg kolibrihad s mindig virágos és bübájos, mint magad.
91
Boldog gyerek! miért vágyol bús frank hazánkba, hol a sürű lakost a szenvedés kaszálja? Mi vonz, hogy sorsodat vad matrózkarra bízd s itthagyd örökre a sok kedves tamariszt? Tested, melyet csupán félig takar a lenge muszlin, a hó s a dér honában dideregne, visszasírnád a tűnt, édes, szabad időt, ha a barbár füző börtönözné csipőd s kenyérért kellene tallóznod a galád sárt, idegen illatú bájakkal csapni vásárt, míg lesné bús szemed a szennyes ködön át a messzi kókuszok szétrezgő fantomát! Tóth Árpád fordítása
92
SZÖKŐKÚT
Fáradt szemed, szegény szerelmem, hagyd hunyva hosszan: ne beszélj. Maradj e hanyag helyhezetben, amelyben meglepett a kéj. Künn a szökőkút, mely csevegdél, és nem szűnik sem éj, se nap, táplálja, melybe meritettél ma: elragadtatásomat. Ezer virágot ont ki s ezer lepét, melyekre Phébe hinti ezer szinét; nagy könnyeit ugy önti záporba szét.
95
Így a te lelked, melyet hően a gyönyörök villáma gyújt, kirebben gyorsan s vakmerően szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt. De majd lehalva, szárnyelejtőn bús bágyadásba márt az ár, amely egy láthatatlan lejtőn lelkemnek is mélyébe száll. Ezer virágot ont ki s ezer lepét, melyekre Phébe hinti ezer szinét; nagy könnyeit ugy önti záporba szét.
96
Te, kit oly széppé tesz az éjjel, de jó, ha kebleden vagyok, az örök panaszt színi kéjjel, mely a medence közt zokog. Hold, zengő víz s te éj, te áldott s ti fák magányos borzama, szeplőtlen melankóliátok szerelmem édes tükre ma. Ezer virágot ont ki s ezer lepét, melyekre Phébe hinti ezer szinét; nagy könnyeit ugy önti záporba szét. Babits Mihály fordítása
97
A VAKOK
Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat! Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják. Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat. Szemük, honnan kiszállt, eltűnt az égi szikra, minthogyha messze, fel, meredne, ég felé, sohase láthatod a kövezet fölé hajolva zord fejük lecsüggni vállaikra. Így járják éjüket, a nagy sötét gödört, amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében
99
én is, az iszonyig keresve a gyönyört, tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört szívvel kérdem: „Vakok, mit lestek ott az égen?” Babits Mihály fordítása
100
TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL
A kába utcazaj vad hangokat vetélt. Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel emelve ringatón a fodrot és szegélyt. Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre görbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt, a kába mézet és a gyilkoló gyönyört szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője. Egy villám... s újra éj! — Óh, illanó csoda, kinek tekintete lelkem újjászülötté igézte — az örök időn látlak-e többé?
103
Másutt — óh, messze majd! későn! talán soha... Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok? Te, kivel — s tudtad ezt! — lehettem volna boldog! Babits Mihály fordítása
104
A SZÉP CSELÉD, KITŐL FÉLTETTÉL EGYKORON ENGEM
A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem, most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben. Vihetnénk néki pár virágot, angyalom! A holtak, a szegény holtak búsak nagyon s ha október szele, öreg fák tördelője, sírjukon zordonan lehell a néma kőre, az élőket bizony rosszaknak vélhetik, kik testüket meleg ágyban melengetik, míg ők, lélekmaró fekete álmodásban, nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban, de féregjárta bús vázak, a föld alatt, érzik szivárgani csontjukra a havat s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.
107
Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng, meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk; ha egy decemberi kékhideg éjszakában lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában, komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő s ki megnőtt gyermekét mégegyszer látni jő: mit mondhatnék neki e néma fájdalomra, látva, hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja? Babits Mihály fordítása
108
KÖD ÉS ESŐ
Óh, őszutók, telek, sara a kikeletnek, altató évszakok! dicsérlek és szeretlek, amiért szomorú agyamat-szívemet légies sírral úgy körűllebegitek. Egy nagy síkon, ahol téli vihar diderget, s hosszú éjeken az érckakas mind rekedtebb, lelkem, melyre alig hat tavasz és meleg, most hollószárnyakon hasítja az eget. Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja régóta a szivet és zúzmara lepi, óh sápadt évszakok, égövünk urai,
111
mint fakó éjetek állandó, mély borúja, — vagy, máskor, kettesben, holdtalan éjszakán elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán. Szabó Lőrinc fordítása
112
PÁRIZSI ÁLOM
Constantin Guys-nek
1 A szörnyü táj, melyhez hasonlót ember nem látott sohasem, még reggel is, bár szertefoszlott, üdíti a képzeletem. Csoda az álom, érthetetlen! Különös szeszély vezetett és képemből számkivetettem a rendetlen növényzetet, és, mint zsenimre büszke festő, élveztem roppant vásznamon, hogy a víz és érc s a nemes kő úgy részegít s oly monoton.
115
Lépcsők és árkádok tolongó bábele volt e palota, matt vagy barna aranyban omló zuhogók s medencék sora; és szakadó nagy vízesések kristályfüggönyként nehezen csüngtek alá vakítva részeg káprázatú érc-hegyeken. Oszlopok állták körbe, nem fák, a mélyen alvó tavakat és vizükben gigászi nimfák nézték magukat álmatag.
116
Nagy vizek nyúltak szerte, kéken, zöld s rózsa partok közt, ezer s ezer mérföldnyi messzeségben, s a végtelenben vesztek el: hallatlan drágakövek voltak s bűvös hullámok: mind csupa óriás jéglap, egybeolvadt képek s tükrök káprázata! Gondtalan és néma közönyben bő-urnás égi Gangeszek ürítették gyémántözönben dús örvényükbe kincsüket,
117
s én, tündérálmok épitésze, drágakő-alaguton át vezettem, szívem örömére, egy megfékezett óceánt; s minden, még a fekete szín is villózva égett és hevűlt; a vizek glóriája Írisz fénykristályává merevűlt. Egyébként semmi fény felülről, se alkonyat, se csillagok: az egész varázstáj belülről s egyéni tűzben ragyogott!
118
És (szörnyü újság: a szem ittas s hang nincs egyetlen rezdület!) e sok mozgó csoda felett az öröklét csöndje lebegett. 2 Felnéztem... A fény még zsibongott... S láttam, odúm mily nyomorúlt, s éreztem, hogy az átkozott gond tőre megint szivemre sújt; síri szózatával az óra brutálisan delet ütött, s a fekete ég gomolyogva szállt a dermedt világ fölött. Szabó Lőrinc fordítása
119
AZ UTAZĂ S
Maxime du Camp-nak
1 A kisdiák mereng mappán és tarka képen s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág. Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ! Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel, és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen, megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el, ringatva végtelen lelkünk véges vizen. Van, akit futni készt megútált hona szennye, van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan, ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe, s most vészes illatú Circéjétől rohan;
121
hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány, fut és teret iszik, fényt és égi parázst, húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván, lassan lemossa majd arcán a csókmarást. De igaz utazók azok csupán, kik mennek, hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább, kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek, s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább! kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye, ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve, vonz új és változó, titkos kéjek veszélye, miknek még emberi nyelven nem volt neve!
122
2 S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve, mint pörgettyűk s golyók, — álmunkban is igáz a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe a vágtató Napok csóváival csigáz. Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan, s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol! De az Ember elé remény reményre csillan s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol. Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába vágyik s fedélzetén hang zendül: „Part!” — s a hírt a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja: „Üdv! hírnév! szerelem!” — s fúj, poklok! itt a szirt!
123
Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl, ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj, felé a képzelet dús orgiákra lendűl, de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály. Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán? Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa, és sósabb ár tolong a délibáb nyomán. Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad, még légbe szimatol és szeme hályoga Édent sejt arra is és csábos Cápuákat, hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.
124
3 Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága meséket szemetek tengermélyeiben! Nyíljon emléketek kincses ládája tágra, hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen. Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon! Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz, dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon, mit emlékeitek látköre keretez. Mi mindent láttatok?
125
4 „Láttunk csillagvilágot, hullámokat, sivó homok síkságait, s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott, úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt. A nap dicső tüze a lila óceánon, s dicsőült városok a húnyó nap tüzén, felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon vad láza, hol felé hívón zendűl a fény. Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát, de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen, mint azok, miket a felhők szeszélye formált. És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!
126
— A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb. Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör, s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed, ágad a nap felé még közelebbre tör! Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve ciprusnál szökkenőbb? — De mégis, gyűlt a kép, sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe, fivérek, akiket vonz minden messzi szép! Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog, sok remek palotát, hol a tündéri pompa bús vággyal rontaná minden bankárotok;
127
ruhákat, melyeket látni is mámorító, nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk, tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó... 5 S tovább, mit még? tovább! 6 „Óh, gyermeki agyak! Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot, mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt, míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott, láttuk az örökös, únott látványt, — a Bűnt:
128
a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel mint imádja magát, gúny- és csömörtelen, s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel, bár rabok rabja és a szenny közt förtelem; hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez; zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez; láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez, egekre kúszni bús ostromra; szenteket, kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez, kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;
129
láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja, az Emberfaj, amely máig sem változott, duhaj, agóniás dühhel istenre rontva: — »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!« S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját, kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám, s maguk az Ópium roppant ölébe adják! — Ez az örök körút a földgömb szűk porán...” 7 Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak! Ma, tegnap, holnap és örökre a világ egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak, unalom-sivatag fájó oázisát!
130
Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni, menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl, s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni, az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl: bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak, nekik már se vasút, se hajó nem elég az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék. Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor, megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út! S mint mikor kínai vizekre vont a bátor vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,
131
megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja, s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám. Hallga! figyeljetek az édes, bús danára, ezt zengi: „Erre mind, aki enni kiván lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje, amelyre szívetek éhes, itt vár csupán, jertek, halk s különös mámorral a szivekre csak itt vár a soha nem szűnő délután!” S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb, holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk, „Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!” — zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.
132
8 Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra, óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már! Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra, tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár! Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge! Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl, örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe, csak az Ismeretlen ölén várjon az Új! Tóth Árpád fordítása
133
A SZÖRNY AVAGY A HÁTBORZONGATÓ NIMFA DÍCSÉRETE
1 Bizony nem vagy te, drágaságom, Veuillot-nak zsenge szűze rég. Tréfa, szerelem, dínom-dánom rotyog benned, öreg fazék! Odavan hamvad, drágaságom, vén infánsnőm! De legalább, hála hóbortos útjaidnak, megszerezted a patinát, a dolgokért, mik bár avittak, de csábosak is legalább.
135
Jómagam nem tartom sivárnak fanyar-szép negyven évedet; érett gyümölcsű Ősz, imádlak, unlak, virágos Kikelet! Nem! te sosem látszol sivárnak! Vázad a ritka kellemek, a furcsa báj tárháza nékem, és különös fűszert lelek két sótartód mély üregében; vázadban ritka kellemek!
136
Ördög vigye az ostobákat, minden dinnye - s tökkedvelőt! Kulcsánál Salamon királynak Kulcscsontod sokkal megnyerőbb, és sajnálom az ostobákat! Hajad, mint sötétkék sisak, marcona homlokodra ráhull, hol alig van pír s gondolat, s végződik szétbomolva hátul, mint lófarokban kék sisak.
Szemed mint iszapos morotva, hol lámpafény bolyong le-fel, s festett arcodban felragyogva pokoli villámot lövell! Szemed sötét, mint a morotva! A megvetés, a bujaság keserű ajkadon kihívó; igéri az Édent magát, vonzó s egyben visszataszító. Mily megvetés! mily bujaság!
138
Lábad, ez az inas, szikár láb a tűzhányók ormán tapos, s a kánkánt fékevesztve járnád, bár hó hull s erszényed lapos, A lábad inas és szikár láb; forró bőröd már nem üdébb cserzett képű zsandárokénál, nem tudja, mi a veriték, s szemed se tud könnyezni rég már. (S bőröd nekem annál üdébb!)
139
2 A pokolba tartasz, te balga! Mennék veled én is, de hát félek, nagyon is fölkavarna ez az ijesztő gyorsaság. Szállj hát magad pokolra, balga! Vesém, tüdőm, térdem ma már nem enged buzgó hódolatra ama Nagyúrhoz, mint dukál. „Ó, jaj be kár!” — ezt mondogatja vesém s térdhajlatom ma már.
140
Ó, be hiányzik az a látvány, a híres feketemisék, hol kéneset durrant a Sátán, s te csókolod az ülepét! Ó, be hiányzik ez a látvány! Fenemód szomorú vagyok, mert nem lehetek fáklyatartód s neked már nem szolgálhatok, pokoli fáklya! Lásd magad, hogy mennyire szomorú vagyok,
141
mivelhogy régóta szeretlek, s logikusan! Mert úgy igaz: a Rossznak is csak krémje kellett, és szörny, ki ízig-vérig az, szeretőül! vén szörny, szeretlek! Kálnoky László fordítása
142
HAJNALI EGYKOR
Végre! egyedűl! Már csak néhány kései és fáradt fiáker robogása hallatszik. Ha a nyugalom nem is, néhány órára miénk lesz a csönd. Végre! megszűnt az emberi arc zsarnoksága, és most már csak saját magamtól fogok szenvedni. Végre! szabad tehát elernyednem a homály fürdejében! Mindenekelőtt két fordítás a záron. Úgy érzem, e kettős kulcsfordulat növeli a magányomat, és erősíti a torlaszokat, melyek ténylegesen elzárnak a világtól. Szörnyű élet! Szörnyű élet! Összegezzük a napot. Találkoztam néhány íróval, egyikük megkérdezett: eljuthat-e az ember Oroszországba szárazföldi úton (nyilván szigetnek gondolta Oroszországot); nemesen vitatkoztam egy folyóirat szerkesztőjével, aki minden ellenvetésemre azt válaszolta, hogy: „Ez a lap a becsületes emberek pártján áll”, ami annyit jelent, hogy a többi lapot mind gazember szerkeszti; köszöntem húsz embernek, tizenötöt nem ismerek közülük; kézfogásokat osztogattam ugyanilyen arányban, mégpedig a nélkül az óvintézkedés nélkül, hogy kesztyűt vásá-
145
roltam volna; az időt agyonütni, egy zápor alatt, felmentem egy kötéltáncosnőhöz, az arra kért, hogy tervezzek neki Vénustre-jelmezt; tisztelegtem egy színigazgatónál, aki, miközben lerázott, így szólt hozzám: — „Talán jól tenné, ha Z... úrhoz fordulna; valamennyi szerzőm közül ő a legnehézkesebb, legbutább és leghíresebb; vele talán elérne valamit. Keresse föl, s aztán majd meglátjuk”; eldicsekedtem néhány ocsmány cselekedettel, melyet sohase követtem el, és letagadtam, gyáván, néhány gonosztettet, amit gyönyörrel végrehajtottam; a kérkedés vétke ez, bűn az emberi önérzet ellen; megtagadtam egy csekély szolgálatot egy barátomtól, és ajánló levelet írtam egy hétpróbás gazembernek; huhh! vége a beszámolónak? Elégedetlenűl mindennel és elégedetlenűl magammal, szeretném megváltani magamat és büszkélkedni egy kicsit az éji csöndben és magányban. Lelkei azoknak, akiket szerettem, lelkei azoknak, akiket megénekeltem, erősítsetek, gyámolítsatok, távolítsátok el tőlem a hazugságot és a világ rontó gőzeit; te pedig, Uram-Istenem, add kegyelmedet, hogy
146
írhassak még néhány szép verset, amellyel bebizonyítom saját magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek között, hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek. Szabó Lőrinc fordítása
147
A FELEVILÁG EGY HAJSÁTORBAN
Hadd szívjam be, hosszan, a hajad illatát, hadd mártsam bele teljesen az arcomat, mint forrás vizébe a szomjazó, és hadd lengessem meg a fürtjeidet, mint illatos zsebkendőt; emlékeket szórok velük a levegőbe. Csak tudhatnád mindazt, amit látok! mindazt, amit érzek! mindazt, amit hallok a hajadban! Az én lelkem az illaton utazik, ahogy másoké a muzsikán. Egész álomvilágot zár magában a hajad: tele van árbocokkal és vitorlákkal; nagy tengereket zár magába, kalandos szelei kedves égtájak felé sodornak, ahol kékebb és mélyebb a menny, ahol gyümölcs, lomb és emberi bőr illatosítja a levegőt. Kikötőt látok a hajad tengerében: mélabús dalokkal és minden nemzet erős fiaival nyüzsög, és mindenféle alakú hajókkal — finom és bonyolult építményük fölrajzolódik a végtelen égre, ahonnan örök forróság dől. Simogató hajadban újraélem a hosszú órákat, melyet egy kabinban töltöttem, a pamlagon, egy szép hajóban: virágcserepek és üde párolóedények közepette észrevehetetlenűl ringatta az időt a kikötő hullámzása.
149
Hajad égő tűzhelyében dohányszagot szívok, mely ópiummal és cukorral keveredik; hajad éjszakájában újra fölragyog előttem a trópusi azúr végtelene; hajaddal-pelyhes tengerpartokon a kátrány, a mosusz és a kókuszolaj illatkeveréke részegít. Hadd harapjam, soká, súlyos és fekete fürtjeidet. Amikor rugalmas és lázadó hajadat harapdálom, úgy érzem: emlékeket eszem. Szabó Lőrinc fordítása
150
A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI
A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: „Ez a gyermek tetszik nekem.” És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél. Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: „Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!
153
És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit.” És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak. Szabó Lőrinc fordítása
154