Fotóhónap2018 Hungarian Month of Photography by Magyar Fotóművészek Szövetsége

Hauer 65 2018. szeptember 18. – október 19. Artphoto Galéria / Artphoto Gallery 1119 Budapest, Bartók Béla út 30. artphoto.hu

A magyar fotográfia gazdasági, intézményi és kulturális státusza / The economical, institutional and cultural status of Hungarian photography konferencia / conference 2018. október 17.

Under That Name – Martinkó Márk, Vadászi Zoltán

Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház

2018. szeptember 29. – november 18.

1065 Budapest, Nagymező utca 20.

MyMuseum Galéria / MyMuseum Gallery

maimano.hu

/ Hungarian House of Photography – Mai Manó House

1077 Budapest, Dohány utca 30/a. mymuseum.co

WEEGEE – A HÍRES, 1935–1960 / WEEGEE – THE FAMOUS, 1935–1960

MFSZ ösztöndíjasok / The scholarships of the Association of Hungarian Photographers

2018. október 18. – 2019. január 20.

2018. október 11–14.

1065 Budapest, Nagymező utca 20.

Art Market Budapest 2018

maimano.hu

Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház / Hungarian House of Photography – Mai Manó House

Millenáris, 1024 Budapest, Kis Rókus utca 16-20. artmarketbudapest.hu

Alan Hyža: Memoria / Memory 2018. október 23. – november 23.

FOTÓképREGÉNY / PhotoComic

Budapesti Szlovák Intézet / Slovakian Institute in Budapest

2018. október 24. – 2019. január 20.

1088 Budapest, Rákóczi út 15.

Mai Manó Könyvesbolt és Galéria

www.mzv.sk

/ Mai Manó Gallery and Bookshop

Bodyfiction

We don’t play guitars – FFS új tagok bemutatkozó kiállítása / New comers show – Studio of Young Photographers’

2018. október 12. – 2018. december 20.

2018. október 24. – november 11.

Magyar Fotográfiai Múzeum

K.A.S. Galéria / K.A.S. Gallery

/ Hungarian Museum of Photography

1114 Budapest, Bartók Béla út 9.

6000 Kecskemét, Katona József tér 12.

kasgaleria.tumblr.com

1065 Budapest, Nagymező utca 20. maimano.hu

fotomuzeum.hu

Fotográfia és irodalom konferencia / Conference on Photography and Literature 2018. október 25–26. Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház / Hungarian House of Photography – Mai Manó House 1065 Budapest, Nagymező utca 20. maimano.hu

Monsanto®: A Photographic Investigation by Mathieu Asselin – STOCK EXCHANGE 2018. október 26. – december 8.

Elbeszélés – narratíva / Esztergomi Fotográfiai Biennále // Narrative / Esztergom Photography Biennial

TOBE Galéria / TOBE Gallery

2018. november 8–29.

1088 Budapest, Bródy Sándor u. 36.

B32 Galéria és Kultúrtér

tobegallery.hu

1111 Budapest, Bartók Béla út 32. ujbudakulti.hu

Puklus Péter Hős anya – Alcím / Hero Mother – Subtitle

efb.hu

2018. október 26. – december 8.

Város / Identitás // City / Identity

Glassyard Galéria / Glassyard Gallery

2018. november 14. – december 3.

1061 Budapest, Paulay E. u. 25-27.

FUGA – Budapesti Építészeti Központ

glassyard.hu

/ Budapest Center of Architecture 1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.

Féner 80

fuga.org.hu

2018. október 29. – november 30. 1119 Budapest, Bartók Béla út 30.

Győri Andrea Éva: Phantasy after Analyses

artphoto.hu

2018. november 15. – december 2.

Artphoto Galéria / Artphoto Gallery

MIKVE GALÉRIA – Budavári Palota nyugati pincerendszer

15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál / 15th Verzio International Human Rights Documentary Film Festival

/ MIKVEH Gallery – Buda Castle, Western cellars

2018. november 6–11.

Anatomy of Photography

verzio.org

2018. november 14. – december 2.

1014 Budapest, Palota út 1. varkertbazar.hu

MIKVE GALÉRIA – Budavári Palota nyugati pincerendszer

Anastasia Khoroshilova: Once the sea was here [Régen itt volt a tenger]

/ MIKVEH Gallery – Buda Castle, Western cellars 1014 Budapest, Palota út 1. varkertbazar.hu

2018. november 7–28. 1074 Budapest, Dob utca 24.

Kitalált igaz családtörténetek / Invented True Family Stories

facebook.com/hidegszobastudio

2018. november 14. – december 2.

Hidegszoba Stúdió

Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza / Budapest Gallery 1036 Budapest, Lajos utca 158. budapestgaleria.hu

Kedves Látogatónk!

A Fotóhónap2018 rendezvénysorozat nem csupán kiállítási programjában, hanem szerkezetében is kísérletező, követve a nemzetközi folyamatok irányát. 2018-ban a világ rangos kortárs művészeti eseményei az együttműködési gyakorlatokra, különösen a kurátori kollaborációra helyezik a fő hangsúlyt, amikor több alkotó- szakember felkérésével állítják össze a fesztivál tematikáját. A Fotóhónap2018 kurátorai a maguk aspektusából gondolkodnak a fotó alapú művészet jelenéről és jövőjéről, miközben kölcsönösen alakítják, egymás munkáját. Boros Lili, Dobokay Máté, Simon Kati, Szegedy-Maszák Zsuzsanna, Szigethy Anna és Tóth Balázs Zoltán kurátorok különböző utakon és gondolatmenettel közelítenek a fotográfiához, generációk és médiumok közötti feszültség/átjárás jellemzi a fotófesztivál idei kiállításait. Közös pont az emberi lépték megtartása, a mikrovilág vizsgálata, az intimitás. A test manipulálhatósága, virtuális újjáteremtése kurrens témái a digitális kornak, ezért a fesztivál kiállításaiban is megjelenik, vizsgálva az elidegenedés fogalmát is. Urbánus fesztivál lévén, a város, városimage is meghatározó szerepet játszik az idei programban. A Fotóhónap2018 fesztivál helyszínválasztásában is igazodik az európai folyamatokhoz, amikor a hagyományos kiállítóhelyek mellett számos olyan városi helyszínt fedez fel, s színesít meg, amelyek eddig nem elsősorban kiállítási térként voltak használatosak, a város rejtett értékeinek felfedezésére késztetve a nézőket. Mindezek mellett a Fotóhónap2018 fesztivál nemcsak kiállításokat szervez, hanem számos szakmai programot is kínál (beszélgetések, tárlatvezetések, konferenciák) a fotográfia iránt érdeklődő közönségnek.

Baki Péter

fotó: Benkő Sándor

Dear Visitor,

The Hungarian Month ot Photography 2018 event series follows international trends with a structure that is as experimental as its programme. In 2018 the world’s leading contemporary art events lay the emphasis on collaborative praxes, especially those of curators, when they invite several art professionals to develop the theme of one festival or another. Each of the curators of The Hungarian Month ot Photography 2018 considers the present and future of photo-based art from their own viewpoint, while they also influence, and reflect on, each other’s work. Curators Lili Boros, Máté Dobokay, Kati Simon, Zsuzsanna Szegedy-Maszák, Anna Szigethy and Zoltán Tóth Balázs take different paths and attitudes in their approach to photography, and this year’s festival is marked by both tension and passage between the generations and the media. What is shared is an adherence to the human scale, the study of micro-worlds, and an intimacy of moods. The possibility to manipulate and virtually recreate the human body is a hot topic in this digital age, and is addressed in some of the festival’s exhibitions, as is the concept of alienation. Since it is an urban festival, the city and its image play a crucial part in this year’s programme. The Hungarian Month ot Photography 2018 also follows the European trends with regard to the venues chosen, when alongside the traditional exhibition spaces, it involves and enlivens urban locales that have formerly tended to serve other than exhibition purposes, inviting audiences to discover some of the hidden treasures of the city. Along with the exhibitions, The Hungarian Month ot Photography 2018 festival also offers professional events (discussions, guided tours, conferences) to those who are interested in photography.

Péter Baki

Horizont vonal

A Fotóhónap2o18 az előző évekhez képest megújult kiállítási struktúrával jelentkezik. A főszervező, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elfogadta azt a kurátori praxisra vonatkozó javaslatot, hogy a döntések a korábbi hierarchikus rendszer helyett horizontális módon szülessenek meg. Megkérdőjelezve a domináns témák és előfeltevések uralta kurátori színteret, a fotófesztivál 11 kiadása egy új működési szisztémát vezetett be azzal, hogy a kurátorok a maguk kreatív ötleteit, egyéni látásmódjukat függetlenül mutatják meg, rávilágítva ezzel az egész művészközösség működésére. Hat különböző hátterű és gyakorlatot követő, más-más generációból való kurátort invitált a fesztivál, felkérve őket egyéni vagy csoportos kiállítás rendezésére, amelyben megmutatkozhat saját egyéni látásmódjuk, érdeklődésük, s egyben dialógusba is kerülnek társaikkal. Ennek eredményeként hat különböző, a fesztivál által támogatott kiállítás valósul meg: Boros Lili kurátor (Phantasy after Analyses) Győri Andrea Éva munkáin keresztül vizsgálja a test és lélek viszonyát a személyes és közösségi létezés viszonyrendszerében. A Dobokay Máté által létrehozott csoportos kiállítás (Anatomy of Photography) olyan művészeket gyűjt össze, akik alkotásaikban magára a fotográfia médiumára kérdeznek rá. Simon Kati Anasztázia Horosilova fotográfiáin keresztül (Once the sea was here) múlt és jelen lírai találkozását jeleníti meg, az emlékezés fragmentált voltát kutatva. Szegedy-Maszák Zsuzsanna a Kitalált igaz családtörténetek című kiállításban a történeti fotók manipulálhatóságát, manipuláltságát vizsgálja a választott alkotók segítségével. Szigethy Anna kutatása (Város / Identitás) a város image, város brand formálására irányul, elsősorban Berlin megjelenítése kapcsán. Tóth Balázs nemzetközi válogatása (Bodyfiction) a test a kortárs fotográfiában megjelenő reprezentációját mutatja be. A horizont vonal cím csak egy vezető a fesztivál koncepciójának megértéséhez. A cím a kortárs fotográfiában felvetődő különböző koncepciókat és téziseket hoz össze. A kiállítások a művészi nyelvhasználat sokszínűségét, szabadságát és kísérletezőképességét, kísérletezőkészségét mutatják fel, valamint azt a szerepet, amelyet a művészet a társadalmi érzékenység, érzékenyítés terén játszik. A horizont vonal nem egy átfogó cím, hanem annak a módnak a megnevezése, amely a fesztivál új kurátori gyakorlatát jellemzi. A meghívott kurátorok integrálták saját érdeklődésüket és kulturális kapcsolatrendszerüket, és megmutatják azokat a sokrétű hatásokat, amely munkájuk során érte őket. A Fotóhónap2o18 fesztivál új rendszere kísérletet tesz arra, hogy a személyes érdeklődés, kreativitás és érzelmek beépüljenek, sőt felülkerekedjenek a “diskurzuson”, az “uniformizáláson” és a kulturális közhelyeken. A művészeti életben uralkodó hatalmi struktúra megkérdőjelezésével és új gyakorlat bevezetésével a fesztivál igyekszik visszaadni a művészet szabadságába vetett hitet.

Uhl Gabriella

Horizon line

The Hungarian Month of Photography proposes a shift in the way the event was structured before. The organizer – Association of Hungarian Photographers – adopted the proposal to distribute curatorial decision-making in a more horizontal manner. As a way of questioning the predominant thematic model in contemporary curatorial projects, the 11th edition of Hungarian Month of Photography proposes an alternative “operating system” to shed light on the way that curators, in some cases artist-curators articulate and understand their creative communities. Six curators from different backgrounds, generations and art practices have been invited to each conceive a solo or group show in which the selected works dialogue with that of their peers. As a result, the photo festival will host six different exhibitions curated by the following experts: Lili Boros (Phantasy after Analyses) curator through Andrea Éva Győri’s works considers the relationship of body and mind as the reflection of personal and communal processes. The show curated by Máté Dobokay (Anatomy of Photography) is bringing together photographers whose artist- research are based on examing the medium and the structure of the photographic image. Kati Simon through the works of Anastasia Khorosilova (Once the sea was here) proposes a lyrical dialogue between the past and the present. Zsuzsanna Szegedy-Maszák (Invented True Family Stories) is developing a historical reflection on the translation or transmission of the images. Anna Szigethy (City / Identities) is focusing her research on the city or urban image and brand (Berlin and Budapest). Balázs Zoltán Tóth (Bodyfiction) will examine the contemporary photographic representation of the body, raising hidden or suppressed questions. Horizon line is the guiding principle behind this festival. The expression brings together several concepts and thesis on the contemporary photography. The presented projects discover the diversity of artistic languages, and their conviction that art is an expression of freedom and experimentation, and the social and transformative role that art can play by expanding sensibility. The title is explicitly not a theme for the exhibition, instead it reflects the way in which it was conceived. The invited curators is impacted their interests in showing the artistic and cultural links and affinities and the multiple influences that are intrinsic to the artistic process. In an attempt to align thought and feeling, creation and reflection, the Hungarian Month of Photography is conceived as an exhibition that favors experience over discourse, discovery over theme and plurality over uniformity. By questioning power relations within the art world and distributing decision-making, the festival aspires to reaffirm the power of art as a unique place to focus attention in, to, and for the world.

Gabriella Uhl

WEEGEE – A HÍRES, 1935–1960

Weegee, Being carried away, 27 January 1942 © Institut für Kulturaustausch, Tübingen, 2018

„Az évtized legismertebb képeit készítettem, különleges képeket, amelyek a város szívéről-lelkéről szólnak. Ehhez kevés volt az újságok és folyóiratok profi apparátusa, ehhez kívülről-belülről ismerni kellett a várost. És szeretni.” A harmincas-negyvenes években Weegee neve szorosan összefonódott New Yorkkal és az ottani városi élettel. Fotóriporterként mindig az igazi sztorira vadászott, és folyamatosan úton volt, hogy megörökítse a tökéletes pillanatot. Weegee egy depresszióval és gazdasági válsággal küzdő társadalomban szembesítette nézőit a magánnyal, a szegénységgel és a bűnözéssel. Ugyanakkor megmutatta a szépség és a boldogság pillanatait is, mert ez is hozzá tartozott a Lower East Side életéhez, Harlemhez, Boweryhez. A Mai Manó Házban megrendezett kiállítás – WEEGEE – A HÍRES, 1935–1960 – az életmű legjobb képei közül mutat be 104-et, amelyek meghitt közelségből rajzolják ki New York portréját „amely a részegség, a zűrzavar és a szenvedély legvadabb pillanataiban is gyönyörű”. (William McCleery) Weegee képei olyan lapokban jelentek meg, mint a PM Daily, a The Herald Tribune, a Sun vagy a Daily Mirror. Fotográfiái, túlmutatva a modern városi élet puszta dokumentációján, magát Weegee-t is megörökítik, hiszen a képeket mélyen átitatja alkotójuk karaktere és életrajza.

WEEGEE – THE FAMOUS, 1935–1960 “I had got the famous pictures of a violent era, the pictures that all the great papers with all their resources couldn’t get, and hat to buy from me. And in shooting these pictures, I also had photographed the soul of the city I knew and loved.” In the 1930s and 1940s Weegee’s name was closely associated with New York and life in the city. As a press photographer, he was always after a real story, and was always out on the streets to catch the perfect moment. In a society distressed by economic and mental depression, Weegee confronted his viewers with loneliness, poverty and crime. At the same time, he also showed moments of beauty and happiness, which were also parts of life in the Lower East Side, Harlem or Bowery. WEEGEE THE FAMOUS, 1935–1960, the exhibition at Mai Manó House features 104 of Weegee’s best photos, which draw intimate portrays of New York City, beautiful “even in her most drunken and disorderly and pathetic moments.” (William McCleery) Weegee’s photos were published in such periodicals as the PM Daily, The Herald Tribune, The Sun and the Daily Mirror. In addition to documenting life in the modern city, the photos also reveal much of Weegee himself, whose character and life pervade every image. Weegee was born as Arthur Fellig, into a family of Jews who lived near Lemberg (now Ukraine), and who emigrated to New York in 1910. He grew up in poverty, in the Lower East Side, an overcrowded neighbourhood in Manhattan. He soon dropped out of school to support his family with various odd jobs. He left his parents’ home at the age of 18, and slept at railway stations and homeless shelters, living on the meagre income he made during the day. One of these odd jobs introduced him to photography, when he worked as an assistant with a travelling photographer. In 1918 he took a job at a photographer’s studio, and then he set himself up as an itinerant lensman. “Armed” with a pony, he charmed and photographed children in the Lower East Side, and sold the photos he developed on location to their parents. In 1924 he started to work at ACME Newspictures, a news agency, as an assistant lab technician, only to quit his job in 1935 to start a freelancing press photographer career. To beat the competition and to make his profile distinctive, he specialized in night-time photography, recording human drama and sensational moments. In 1938 he was the first press photographer who was permitted to monitor police radio traffic. He maintained a darkroom in the trunk of his car, so he could instantly develop his photos. No other photographer could beat him to the scene of some sensation or crime, and no one had been able to submit the photos to the newspapers the same night, so they could make it to the front page the next morning.

10 Weegee, eredeti nevén Arthur Fellig, zsidó bevándorlók gyermekeként született a mai Ukrajna területén található Lembergben, ahonnan családjával 1910-ben New York városába emigrált. Szegénységben nőtt fel a Manhattan szomszédságában található, túlzsúfolt Lower East Side-on. Tanulmányait korán félbehagyta, hogy alkalmi munkákat vállalva segítse családja megélhetését. Miután 18 évesen otthagyta a szülői házat, az éjszakákat vasútállomásokon és hajléktalanszállókon töltötte, és a nap folyamán megszerzett szerény jövedelméből élt. Első találkozása a fotográfiával szintén egyik alkalmi munkájához köthető, amikor egy vándorfényképész mellett kellett segédkeznie. 1918-ban egy fényképész stúdióban kezdett dolgozni, majd hamarosan önálló tevékenységbe kezdett, mint vándorfényképész. Egy pónilóval „felszerelkezve” Weegee képletesen, és szó szerint is elkápráztatta és lefényképezte a Lower East Side gyermekeit, majd a szüleiknek eladta a helyszínen előhívott képeket. 1924-ben az ACME Newspictures képes hírújságnak kezdett dolgozni, mint segédlaboráns, egészen addig, míg végül 1935-ben elindította szabadúszó sajtófotográfusi karrierjét. A biztos megélhetése és saját arculatának kialakítása érdekében éjszakai fotózásra specializálódott, hogy emberi drámák és szenzációk pillanatait örökítse meg, ami után az újságok sóvárogtak. 1938-ban, mint sajtófotós, elsőként kapott engedélyt arra, hogy gépkocsijába rendőrségi rádió adóvevőt telepítsen. Az autóban emellett egy sötétkamrát is elhelyezett, amely lehetővé tette számára az elkészült fénykép azonnali előhívását. Nem volt fotográfus, aki nála előbb ért ki egy szenzációs esemény vagy bűncselekmény helyszínére, és senki sem tudott addig olyan felvételt készíteni, amit még aznap éjjel megkapott az újság, hogy a másnapi hírek címlapján közölje. Weegee munkássága azonban mégsem csupán a témája miatt vált ismertté, képeinek művészi ereje, drámai hatása, nyers realizmusa, éles kontrasztjai úttörő hatással voltak az elkövetkező fényképész nemzedékekre. 1943-ban és 44-ben Weegee nagyszabású kiállításon vett részt a New York-i Modern Művészetek Múzeumában, (Museum of Modern Arts), majd 1945-ben, karrierje csúcsán munkásságát a Meztelen város címen híressé vált könyvében is megjelentette, amely elsöprő sikert aratott. Weegee - A híres néven Arthur Fellig beírta magát az egyetemes fotográfia történetébe.

Baki Péter, kurátor

Weegee, Arrested for bribing basketball players, 25 January 1945 © Institut für Kulturaustausch, Tübingen, 2018

The subjects, however, were not solely responsible for Weegee’s renown: the artistic force, dramatic effect, raw realism and sharp contrasts of his pictures made him a pioneer for generations of photographers after him. In 1943 and 1944 he was featured at exhibitions of New York’s Museum of Modern Art, and in 1945, at the height of his career, he released Naked City, a runaway success of a book. As Weegee the Famous, Arthur Fellig earned an indelible place in the international history of photography.

Péter Baki, curator

Győri Andrea Éva: Phantasy after Analyses Győri Andrea Éva az emberi test és a tudat kapcsolatával mint a személyes és közösségi folyamatok reflexiójával foglalkozik. A személyes és közösségi lét észrevétlen határán mozgó viszonyokat modellez. Munkái nem explicite politikusak, mégis szociális és társadalmi kérdésektől elválaszthatatlanok: az intimitás, szexuális szokások, viselkedés, vágyak, a párkapcsolat kialakítása és fenntartása, a testet érintő – a betegség kezelésének következtében történő – beavatkozások mind-mind a társadalmi vagy politikai rendszerek által szabályozott (tabu)kérdések is egyben. De Győrit az érdekli, hogy az egyén hogyan működik e keretek között, ezért – gyakran együttműködésen alapuló projektjeiben – a ceruzarajzok, akvarellek, videók és szobrok személyes, részvételi lehetőséget felkínáló hangon szólalnak meg, melyeket erős analizáló és megismerésre törekvő alkotói módszer segítségével hoz létre. A 2016-os Manifesta 11 What People Do for Money című kiállításra készült, a müncheni Haus der Kunstban is bemutatott VIBRATIONHIGHWAY projektje jól tükrözi Győri Andrea Éva legjellemzőbb munkamódszerét. Ez a folyamatalapú munka a nézők számára a szexuális fantáziáival foglalkozó workshop női résztvevői és a művész által készített monumentális, barlangrajzokhoz hasonló – Győri egyik legfőbb médiumán – a ceruza és akvarell használatán alapuló rajzokon keresztül válik elérhetővé. Az intenzív, mozgalmas, vibráló jelenetek, (akt)tanulmányok vagy szexuálpszichológiai könyvek illusztrációihoz hasonló magyarázó

Győri Andrea: Anya megágyaz / Mom Makes the Bed, 2017 HD video, 7’, 16:9 videostill

Andrea Éva Győri: Phantasy after Analyses Andrea Éva Győri considers the relationship of body and mind as the reflection of personal and communal processes. She models relations that straddle the invisible line between life as an individual and as the member of a community. While not explicitly political, her works have inseparable social concerns: intimacy, sexual mores, manners, desires, entering into and maintaining relationships, intervention into the body (for medical purposes)—these are also issues/taboos that are controlled by social or political systems. Győri, however, is interested in how the individual functions in these frameworks, and consequently the pencil drawings, aquarelles, videos and sculptures, which often result from cooperation-based projects, have a personal tone and offer the possibility of participation. Her creative method is marked by a decidedly analytical method and a desire to get to the bottom of things. VIBRATIONHIGHWAY, a project she prepared for the 2016 Manifesta 11’s exhibition, What People Do for Money, and also presented at Munich’s Haus der Kunst, illustrates Andrea Éva Győri’s most typical working method well. This process-based work becomes accessible for the viewer thanks to the monumental pencil and aquarelle drawings – one of Győri’s chief media – which were made by the artist during her research during her participation in an orgasmus workshop of a sexual psychologist in Zürich where a group of female where also participated. Intensive, eventful and vibrant, the scenes, (nude) studies and the

Győri Andrea: Anya megágyaz / Mom Makes the Bed, 2017 HD video, 7’, 16:9 videostill

14 rajzok képzelet, fantáziakép és vizualizáció összetartozásáról, kapcsolatáról is szólnak: egyfelől kutatják a rajz és a fotó mint médium lehetőségeit. Másfelől vis�szahatnak az alkotóra (résztvevők, művész), mely során új dolgok más szinteket érnek el, tehát önmaga tanulmányozásának és megértésének az eszközévé válnak. Notoilette című projektjéhez a művész konkrét élethelyzete adta a kiindulópontot: mivel saját fürdőszobája nem volt, ezért másoktól kért segítséget, hogy használhassa a fürdőszobájukat: az intim helyzetet nyilvánossá tette és a tisztálkodás alkalmával a „vendéglátó” és a művész egyaránt készített fotót az eseményről. Itt a fotó használata a – mára már a nemzetközi művészeti életben igencsak aktuális – participatív művészet eljárásai közé tartozik, rávilágítva a fotó médiumának sokrétűségére, lehetőségeire. A Mom Makes the Bed (2016) című videomunka, ahogyan Győri legtöbb műve, „oktató” jellegű: az anya egy intim és személyes találkozás során tanácsot ad a lányának a hosszú távú párkapcsolatot illetően, miközben a reggeli ébredés után az ágyat veti be; a nézők intim, tanítói-tanulói viszonyba kerülnek. A közösségi nyilvánosság, a társadalmi tabuk láttatása és interpretálása Győri életének személyes történései alakítják – így a 2017-ben diagnosztizált daganatos megbetegedés következtében a melleltávolító műtétre való felkészülés, a haj elvesztését dokumentáló, analizáló videók és ceruzarajzok az önterápia irányába mozdulnak el, de mindezek mégis az emberi – legfőképp az anya és lánya közötti – kapcsolat kontextusában értelmeződnek (Nullbreastchest Ritual, Punkhairdo Ritual, By the Weight of Their Breast, 2018). Egy intim, személyes helyzetet tesz láthatóvá annak

Győri Andrea: Masturbation Portraits series / VIBRATIONHIGHWAY, 2016 Section 11. /13. Drawing, watercolor and pencil on paper 150 × 200 cm Commissioned by Manifesta 11

15 drawings that resemble illustrations from books on sexual psychology, are also about the relatedness of imagination, visual fantasy and visualization. On the one hand, they look into the possibilities of the media of drawing and photography, and on the other, they affect the creator herself (participants, artist), and as new things are placed in a different light, they become the means of self-study and self-understanding. The project called Notoilette was based on a particular situation in the artist’s life, when she did not have a bathroom of her own, and asked others to let her use theirs: she made the intimate situation public, and photos were made during her toilet both by her hosts and herself. In this case the use of photography is a method of participative art – now very much in vogue in international art –, highlighting the versatility and potentials of the medium. Like most of Győri’s works, the video called Mom Makes the Bed (2016) has an “educational” character: in intimate circumstances, as she is making the bed in the morning, the mother offers her daughter her advice on long-term relationships; the viewer finds herself in a personal, mentor-pupil situation. The way Győri presents and interprets communal publicity and social taboos is influenced by events of her personal life: if her preparation for mastectomy after she was diagnosed with breast cancer in 2017, and the videos and pencil drawings that document and analyse the loss of her hair aim towards self-therapy, they are nonetheless interpreted in the context of human relations, especially those of mother and daughter (Nullbreastchest Ritual, Punkhairdo Ritual, By the Weight of Their Breast, 2018). She makes an intimate, personal situation visible so that she can represent a taboo subject on a social scale. This is particularly true of the video Punkhairduo Ritual: the artists’ friends witness her mother make a punk hairdo for her daughter, who is undergoing chemotherapy. The exhibition is directly related to the central theme of The Hungarian Month ot Photography 2018, the body, and indirectly to the focus of the Budapest event series, as it looks at the medium’s potentials for self-reflectivity. If Győri uses photography and video to document the process-based works, they always go beyond their original purpose and almost always invite the viewer to participate. Socialization is key for Győri: it is in the course of visual analysis that the control and fashioning of masturbation and the image of the body (one’s own body) are transformed. The portraits, the “educational” or “explanatory” pencil drawings, which are treated like a process, are echoed in how the camera is handled in the video works, and how the artist and her mother behave and converse. The recipient, in her turn, becomes part of the personal, intimate world of the participants, the group. Following a short time at the Hungarian University of Fine Arts, Andrea Éva Győri studied at the Stuttgart State Academy of Fine Arts. She currently holds the scholarship of the residency programme of the Maastricht Jan Van Eyck

16 érdekében, hogy a tabutémát társadalmi szinten jelenítse meg. Ez különösen igaz a Punkhairduo Ritual című videomunkára: a művész barátai szemtanúi annak a jelenetnek, mely során az édesanya punk frizurát vág a kemoterápiában részt vevő lánya számára. A kiállítás a Fotóhónap2018 központi témájához, a test kérdésköréhez explicit módon, a budapesti rendezvénysorozat fókuszához pedig a (médium) önreflektivitásának lehetőségét kutatva áttételesen kapcsolódik. Győri alkotói módszerében a fotó és videó a folyamatalapú munkák dokumentációi, de ezek nem maradnak meg a puszta dokumentáció szintjén, szinte minden esetben részvételre szólítanak fel. A szocializáció meghatározó Győri számára: a maszturbáció, a tudat által befolyásolt (ön)testkép szabályozása és kialakítása vizuális analízis során alakulnak át. A portrék, az „oktató”, „magyarázó” jellegű, folyamatként kezelt ceruzarajzok a videomunkák kamerakezelésében, az anya és a művész viselkedésében és párbeszédében köszönnek vissza – a befogadó pedig a szereplők, a csoport személyes, intim világának részeseivé válhat. Győri Andrea Éva a Magyar Képzőművészeti Egyetemen eltöltött rövid idő után a stuttgarti képzőművészeti akadémián tanult. Jelenleg a Jan Van Eyck Multiform institute for fine art and reflection rezidenciaprogramjában ösztöndíjasként vesz részt Maastrichtben. Ezt követően a Künstlerhaus Schloss Balmoral egyéves rezidenciaprogram ösztöndíjasa lesz Bad Ems-ben, Németországban. 2018-ban önálló kiállítása volt a Vleeshal Center for Contemporary Art-ban, Middelburgban, Hollandiában, Münchenben, a Haus der Kunstban, 2017-ben pedig Berlinben, a Grimmuseumban állította ki munkáit. 2019-ben Belgiumban, Eupenben, az IKOB – Museum of Contemporary Art-ban nyílik önálló kiállítása.

Boros Lili, kurátor

17 Multiform Institute for Fine Art, Design and Reflection. Next she will spend a year in Bad Ems, Germany, on the scholarship of the Künstlerhaus Schloss Balmoral’s residency programme. In 2018 she had a solo exhibition at the Vleeshal Center for Contemporary Art in Middelburg, in the Netherlands, and in Munich’s Haus der Kunst. In 2017 her works were exhibited at Berlin’s Grimmuseum. In 2019 she will have a solo exhibition at the IKOB – Museum of Contemporary Art in Eupen, Belgium.

Lili Boros, curator

Győri Andrea: Head - Body - Elucidation series / VIBRATIONHIGHWAY, 2016 Section 11. /13. Drawing, watercolor and pencil on paper, 150 × 200 cm Commissioned by Manifesta 11

A fotográfia anatómiája A médium és a fotografikus kép szerkezetén alapuló kiállítás A fotográfia a valóságból építkezik, reprodukálja azt. Technikai kép lévén az automatizmusa által rögzít. Hétköznapi használatban, ha beállítottunk minden értéket a fényképezőgépen és megnyomjuk az exponáló gombot, onnantól a gép dolgozik: másolja a környezetünket. Ebből kiindulva nehezen vonatkoztatható el a körülöttünk lévő világtól. A kamerával készített felvételek - ellentétben a nem technikai képekkel - nem képesek önálló formák kialakítására, kizárólag lenyomatok. Ha a fotografikus kép létrehozásából mégis kivonjuk az apparátust, akkor egyben megszabadul a valóságábrázolás kényszerétől és mindemellett hangúlyosabbá válik a médium szerepe is, könnyen önelemző lesz. A kiállítás a fényképnek erre az önmagát analizáló pozíciójára koncentrál, ami nem kizárólag kamera nélküli eljárásokkal érhető el. A bemutatott példák gazdag anyag- és technikahasználata is ezt tanúsítja. A tárlat célja, hogy az ábrázolás tárgyától elvonatkoztatva is gondolkodjunk a technikai képről. A szelekció – ahogy a címben is szerepel – a fotográfia anatómiájába enged betekintést nyerni a médium alapvető attribútumainak körülírásával. A fotográfiát használó művészek is foglalkoznak a médium tulajdonságaival, feszegetik annak határait, ahogy a hagyományos művészeti ágakban alkotók. A fényképészet ahhoz hasonló átalakulás folyamatában van, mint a technikai kép megjelenésekor a festészet és a grafika, így azt gondolom nincs aktuálisabb téma, mint körbejárni, hogy mi is az az eszköztár, amit használunk. A kiállításon a fényképészeti apparátusra támaszkodó vagy a szűken vett fotográfiai képalkotással szakító alkotásokat egyaránt láthatunk. Mindazonáltal a tárlaton nagyobb hangsúlyt kap a printingszintaxis mint a kameraszintaxis (az előbbi kifejezés a kidolgozás metódusaira, az utóbbi a felvételkészítés mikéntjére utal). Ez egyrészt a személyes érdeklődésemre is visszavezethető, másrészt ezekben a munkákban valahogy mélyebbre, kezdetibb kérdésekre és nem csak kizárólag az optikai képalkotásra, hanem általában a fotoszenzitív anyagok működésére és így a fény leképezésének alapjaiba is betekinthetünk. A felvételkészítés előtt manipulált képnek, a felvételkészítés után manipulált képnek és a kamera nélkül létrehozott képnek nagyon különböző a valósághoz fűződő viszonya. Ezért mindegyik más tartalmak közlésére alkalmas, mindegyik mást mond el magáról a médiumról. Az itt felsorakoztatott alkotások között van-

The Anatomy of Photography An exhibition on the medium and the structure of the photographic image Photography relies on reality, reproduces it. Being a technical image, it records something in an automatic manner. Under everyday circumstances, when the appropriate settings have been made and the shutter button is pressed, the camera takes over responsibilities and copies our surroundings. In this light, it is difficult to dissociate it from the world out there. In contrast to non-technical images, the camera cannot fashion original shapes; its pictures are only impressions. If the device is nonetheless abstracted from the process of making photographic images, the latter is exempted from the constraints of representing reality, while the role of the medium also becomes more emphatic—and could be given to self-analysis. This exhibition concentrates on the position of the photograph when it analyses itself—something that is not restricted to procedures that do not use a camera, as is proven by the richness of materials and techniques used in the works on display. The exhibition encourages the viewer to abstract from the subject of the representation and think about the technical image. As the title suggests, this selection offers a view into the anatomy of photography, by describing the essential

Biró Eszter This Is Not A Photograph series 2014, typewriter on silver gelatine (inkjet print) 30 × 42cm

Czigány Ákos Darwin online: 20 üres oldal / 20 blank pages from Charles Darwin: The variation of animals and plants under domestication. Vols. 1-2. New York: Judd & Co. 1st American ed. 1868 2009, archival pigment inkjet print 24,4 × 46,5 cm ed. 8

Puklus Péter Test Strip 2012, Plaster sculpture of a female head, cut in five sections 25 × 25 × 45 cm

Puszt Zsófia Winter III. (részlet a Zeit sorozatból) 2018, fotogram instant filmen 10,8 × 8,8 cm

nak olyanok, amelyek a kamera percepciójára reflektálnak, vagy amelyek a nyersanyagok tulajdonságát járják körül, de akad olyan is, ami a fénykép hitelességével foglalkozik, vagy ami archív képekből alkot újat és olyan képeket is láthatunk, amelyek a képkészítés egy fázisába adnak betekintést, vagy azt imitálják. Ez a kiállítás kísérletet tesz arra, hogy a fotográfia jelenleg egyik legrelevánsabb kérdésével foglalkozzon, a médium struktúrájáról gondolkodjon, az általam fontosnak vélt mozzanatokon keresztül.

Dobokay Máté, kurátor

23 attributes of the medium. Like the creators of other art forms, photographers also investigate the nature of their medium, push its envelope. Photography is undergoing a transformation similar to that experienced by painting and graphic art at the time when the technical image appeared, so I think there is barely a topic more relevant than the character of the instruments we use. The selection contains both works that rely on the apparatus of photography, and ones that break with the photographic mode of image-making in the strict sense. Nevertheless, the modes of finish (the “printing syntax”) are given more space at the exhibition than the methods of image-making (the “camera syntax”). While this in part has to do with my personal interests, these works also offer insights into deeper issues, more original questions, and not only optical image-making but the working of photosensitive materials in general as well, and hence the fundamentals of representing light. Images manipulated before the exposure have a very different relationship to reality than those manipulated after the exposure, or those made without a camera. As a consequence, each type is capable of communicating different meanings, each reveals something else about the medium itself. Some of the works on view reflect on the perception of the camera, others explore the qualities of the raw materials, investigate the authenticity of the photograph, create new images from archival ones, and still others look into, or imitate, a phase of the image-making. This exhibition examines one of the most relevant questions of photography today, and considers the structure of the medium, through aspects I find important.

Máté Dobokay, curator

Művészek / Artists Balogh Viktória, Biró Dávid, Biró Eszter, Boldvai Balázs, Czigány Ákos, Csörgő Attila, Eperjesi Ágnes, Fodor Dániel János + Kristóf Gábor, Haris László, Kiss Richárd, Kútvölgyi-Szabó Áron, Nagy Tibor, Ősz Gábor, Puklus Péter, Puszt Zsófia, Regős Benedek, Schuller Judit Flóra, Szabó Dezső, Várnagy Tibor

Anastasia Khoroshilova: Once the sea was here [Régen itt volt a tenger] Pontosan utolsó látogatásom után egy évre tértem vissza Bezsinbe. Maria Ivanovnát szerettem volna még egyszer fotózni, a 86 éves idős hölgy egész életében ki sem mozdult szülőhelyéről. A rövid utcában hamar megtaláltam a házát, ahol a lánya várt az udvarban, hogy beengedjen. Maria Ivanovna egyetlen szót sem szólt a fotózás idején, csak elszántan nézett bele a kamerába. Annál többet beszélt a lánya, aki nagyon aggódott a ház csálé és rossz állapotú kályhája miatt, s hogy ezért nem tudták kidekorálni a szobát. Ez a hanyatlást, a lesüllyedést, a haszontalanná válást jelentette számukra. Nem hagyott fel a kályha miatti sopánkodással az egész fényképezés alatt. Maria Ivanovna továbbra sem szólalt meg, s türelmesen pózolt a kamerába, ügyet sem vetve a lányára. Megkértem, hogy üljön a ház előtti padra az utolsó képhez. Kijött az udvarra és csendben leült. Nem beszélgettünk, csak a fényképezőgép kattintásai zavarták meg a csendet.

Anastasia Khoroshilova Untitled (V. I.), „Once the sea was here“, 2015–2017, (analog) c-print on dibond, 60 × 75 cm

Anastasia Khoroshilova: Once the sea was here “I return to the village of Bezhin Lug. It’s been exactly a year since my last visit. I want to photograph Maria Ivanovna one more time. She is 86 and has lived in the same place her entire life. I find the house on ‘Small Street’ fairly quickly. Her daughter meets me in the courtyard and I ask the permission to enter the house. Maria Ivanovna doesn’t speak during the shoot, just stares intently into the camera lens. My work is accompanied by a non-stop commentary from her daughter, who is anxious that the stove in the house is lop-sided and that the room hasn’t been decorated with rushnyk cloths. These have ‘decayed’ and have been deemed useless. She doesn’t want for the stove to end up in the shot. Maria Ivanovna doesn’t utter a word and patiently poses, taking no notice of her daughter. I ask her to sit on the bench by the entrance to the house for the last shot. We come out to the courtyard. Maria Ivanovna follows me and sits down in silence. We don’t speak. For some time only the clicks of the camera are heard. Then the silence descends again. I have to make it to many other places today. I thank them and begin to pack my equipment and say my good-byes. Maria Ivanovna gives me a nod and suddenly, unexpectedly, motions me closer to her. I come over and for the first time she speaks to me: “Would you like to know what was here before?” “Yes, of course,” I reply politely and get ready to listen to the history of the kolkhoz that existed here at one time. Maria Ivanovna stands still for a moment, looking somewhere far off, and then says: “Once the sea was here”. Then she returns to the house.”1 The series was shot in Bezhin Meadow, a region in the Russian countryside, immortalized by Turgenev’s story and Sergei Eisenstein’s legendary film. This is where Anastasia Khoroshilova returns after twelve years, to visit the locals she photographed in the early 2000s, who back then still harboured some hope about the future. The abyss between the former expectations and the reality of the Russian countryside, its poverty, declining economy and disintegrating society, is shocking. Though the village in question can be reached from Moscow by train in a few hours, almost no one has remained here: there are no jobs, no medical service, no community. The school, the shop, the community centre stand abandoned. Young people come back, at most, to use the old houses as holiday homes, while the old seclude themselves in their houses, which they have surrounded with tall tin fences.

Anastasia Khoroshilova Untitled, (V. F.), „Once the sea was here“, 2015–2017, (analog) c-print on dibond, 60 × 77 cm

Anastasia Khoroshilova School yard, „Once the sea was here“, 2015–2017, (analog) c-print on dibond, 60 × 75 cm

Anastasia Khoroshilova Untitled, „Once the sea was here“, 2015–2017, (analog) c-print on dibond, 60 × 75 cm

Még sok helyre kellett eljutnom aznap, ezért elkezdtem összepakolni az eszközöket, s búcsút vettem. Ekkor Maria Ivanovna hirtelen odabiccentett és közelebb lépett hozzám. Visszafordultam, s ekkor először megszólalt: Tudni akarja mi volt itt régen? Természetesen, feleltem udvariasan, és vártam a történeteket a valaha itt működött kolhozról. Az idős hölgy csak álldogált, majd távolba meredő tekintettel így szólt: „Régen itt volt a tenger.” Majd visszatért a házába. 1 A színhely a Turgenyev által is megidézett orosz vidék és táj, a Bezsin-rét (Bezsin Lug), amely Szergej Eisenstein legendás filmjének címét is kölcsönözte. Ide tér vis�sza mintegy 12 év elteltével Anastasia Khoroshilova, hogy felkeresse a kétezres évek elején megörökített helyieket, akikben másfél évtizede még élt némi remény a jövőt illetően. Megrendítő a szakadék az egykori remények és az elszegényedő orosz vidék élete, hanyatló gazdasága, széthulló társadalma között. Bár a szóban forgó falu vonattal csak néhány óra Moszkvától, mégsem él már itt szinte senki. Elvándoroltak az emberek, nincs munka, nincs orvos, nincs közösség. Az egykori iskola, a bolt, a közösségi ház épületei elhagyatottan állnak. A fiatalok legfeljebb nyaralni jönnek még vissza, „dácsának” használják az egykori családi házakat. Az öregek bezárkóznak a mostanra magas bádogkerítéssel körülvett portáikra. A Bezsin-rét a társadalmi változások és konfliktusok ábrázolásának szimbolikus helye az orosz kultúrában. Az Egy vadász feljegyzései2 1852-es kiadását követően Turgenyevet lázítás vádjával egy évre családi birtokára száműzték és a könyv terjesztését is betiltották annak társadalomábrázolása miatt, az 1950-es évektől viszont mindmáig kötelező irodalom az iskolákban e regény. Eisenstein

Anastasia Khoroshilova Untitled, Saint Nicolas on Lipno, „Once the sea was here“, 2015–2017, (analog) c-print on dibond, 60 × 70 cm

30 filmjét 1937-ben még befejezése előtt betiltották, és az 1966-os részleges rekonstrukciójáig úgy hitték, hogy teljesen megsemmisült3 . A 20. század végén már nem a Gulág, hanem a széthulló Oroszország az élet metaforája Szorokin Regényében 4 . Pjotr Aleskovszkij Крепость [Erőd] 5 című regényének főhőse, a kispolgári „lúzer” képtelen megtalálni a helyét egy olyan társadalomban, ahol mindent a pénz és az összeköttetések határoznak meg. Khoroshilova érzékenyen reflektál mind Turgenyev realizmusára mind Eisenstein montázstechnikát forradalmasító formanyelvére. Gondosan megkonstruált képein a táj, a valaha összetartó falusi közösség életének helyszínei. A fényképeken az emberi test, ahogy az emlékezés is csak fragmentumokban jelenik meg. Antropológus tekintettel vizsgálja a mindennapi életet, új realista megközelítéssel ábrázolja a vidék társadalmának felbomlását. Vajon meddig képesek megőrizni belső erejüket a Bezsin-rét hátramaradt vesztesei?6 Van-e bármilyen jövője a vidéknek a mai Oroszországban? Teszi fel a kérdéseket sorozatával a művész.

Simon Kati, kurátor

× × × 1

Anastasia Khoroshilova: Once the sea was here [Régen itt volt a tenger], 2015-2017, részlet

Ivan Turgenyev: Записки охотника [Egy vadász feljegyzései], 1852. A ciklus egyik novellája a Bezsin Lug [Bezsin-rét]. Magyarul többek között Csopei László fordításában (1885), és Áprily Lajos fordításában (Révai, 1950, Új Magyar Könyvkiadó, 1953) olvasható.

Szergej Eisenstein: Бежин луг, [Bezsin-rét]. Író: Ivan Turgenyev (Egy vadász feljegyzései), forgatókönyv: Alekszandr Rzsezsevszkij (második változat: Iszak Babel), operatőr: Eduard Tissze, zene: Gavril Popov. Fekete-fehér, 35 mm, 1935–1937. Moszfilm. A filmhez többszöri utóforgatásra volt szükség, végül a musztereket megsemmisítették. A fennmaradt standfotókból elkészült filmet Naum Klejman állította össze, zene: Szergej Prokofjev. 25 perc, 1966.

Vlagyimir Szorokin: Роман [Regény], 1985–1989. Moszkva: Tri Kita, az Obscuri Viri

Pjotr Aleskovszkij: Крепость [Erőd], 2015. 2016-ban elnyerte a legrangosabb oroszországi

„A belső erő megőrzése a legfontosabb dolog jelenleg”. Pjotr Aleskovszkij (theculturetrip.com)

együttműködésével, 1994. irodalmi díjnak számító Orosz Booker-díjat.

31 Bezhin Meadow is a symbolic place in Russian culture for the representation of social changes and conflicts. Following the 1852 publication of A Sportsman’s Sketches,2 Turgenev was convicted of instigating revolt, was sentenced to one year of house arrest at his family’s estate, and the circulation of the book was banned owing to its representation of society. Since the 1950s, however, it has been compulsory reading at schools. Eisenstein’s film was banned in 1937, before it was finished, and was believed to have been completely destroyed until it was partially reconstructed in 1966.3 By the end of the 20th century, in Sorokin’s Novel, 4 it is not the Gulag that serves as a metaphor for life, but a disintegrating Russia. The hero of Peter Aleshkovsky’s novel, The Fortress,5 is a middle-class “loser” who is incapable of negotiating a society in which everything is decided by money and connections. Khoroshilova reflects with sensitivity on both Turgenev’s realism and Eisenstein’s formal idiom, which revolutionized the montage technique. Her carefully constructed photos show the surroundings, the places where the once close and loyal community used to live. The human body, like memory, only appears in fragmented forms in these pictures. She studies everyday life with the eyes of an anthropologist, represents the disintegration of rural society with a new realistic approach. How long can the remaining losers of Bezhin Meadow maintain their inner power?6 Does non-urban Russia have any future today? These are some of the questions the artist asks with her series.

Kati Simon, curator

× × × 1

Anastasia Khoroshilova: Once the sea was here [Régen itt volt a tenger], 2015-2017, részlet

Ivan Turgenev: Zapiski ohotnika (A Sportsman’s Sketches), 1852. “Bezhin Meadow” is a short story in the collection.

Sergei Eisenstein: Bezhin lug (Bezhin Meadow). Story by Ivan Turgenev (A Sportsman’s Sketches), written by Aleksandr Rzheshevsky (second version by Isaak Babel), cinematography by Eduard Tisse, music by Gavril Popov. Black-and-white, 35 mm, 1935–1937. Mosfilm. Several follow-up shootings were necessary, and the footage was eventually destroyed. The film was compiled from the surviving stills by Naum Kleiman, and new music was composed by Sergei Prokofiev. 25 min., 1966.

Vladimir Sorokin: Roman (A Novel), 1985–1989. Moscow: Tri Kita in cooperation with Obscuri Viri, 1994.

Peter Aleshkovsky: Krepost (The Fortress), 2015. In 2016 it won the Russian Booker Prize,

“Currently the most important thing is to maintain inner power.” Peter Aleshkovsky

the country’s most prestigious literary award. (theculturetrip.com).

Kitalált igaz családtörténetek1 A sokszor poszt-igazság címkével jelzett korunkban, amikor a történelem és fikció régi ellentétpárja már végképp nem tartható fenn, a fényképek átalakítása és manipulálása magától értetődő, majdhogynem természetes velejárója az események illusztrálásának. Ennek ellenére a fénykép médiumra ösztönösen, mint egyfajta hitelesítési stratégiára gondolunk, mely igazolja egy személy vagy egy esemény érvényességét. Nehezünkre eshet elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy fotózni csak azt lehet, ami van, noha a fotó manipulálása, elő- vagy utómunkálatok révén, egyidős a technika felfedezésével. A mesterkedés célja bizonyos esetekben, hogy a módosítások segítségével egy valódi történetnek az igazsághoz, a valósághoz hűségesebbnek vélt képét nyújtsa, melyre részben akkor szorulhatott az alkotó, amikor a felvétel készítésekor nem voltak adottak a megfelelő körülmények, esetleg a kép irreleváns részletei megzavarták, elvonták a figyelmet a lényeges részekről, vagy egyszerűen a valóságra csak utóbb derült fény. Ugyanez igaz a privát céllal készült családi fényképek esetére is: a kezdetekre vis�szavezethető, hogy a beállítások, a kompozíciók kulturálisan meghatározott konvenciókat tükröztek, melyek előttünk esetleg láthatatlan igazságokat takartak. Az utólagos manipulálások gyakorlata, legyenek azok a kisebb retusálások, a 19. századi szellemfényképek vagy a személyek hiányában beltingi jelenlét biztosítására irányuló átalakítások, hasonlóan elterjedt volt a privát, mint az esetleg reprezentatív funkcióval készült felvételek esetében. Emellett a fotó látszólag empirikus igazság értéke mellett mindig is ott lakozott a fétistárgyszerű funkciója, mely esetleg szimbolikus jelenlétet biztosíthat, megidézvén eltávozott személyeket és életük helyszínét. A privát és nyilvános szféra fent jelzett szétválaszthatósága ma már aligha mondható érvényesnek. Ellentétes erők kereszttüzében találjuk magunkat: korunkra egyszerre jellemző az egyre bővülő felügyeleti rendszerek hálója, a közösségi médiákba feltöltött privát életünkből anyagi vagy hatalmi hasznot húzó törekvések elterjedése és a személyi adatok tárolására vonatkozó szigorítások életbelépése. A Kitalált igaz családtörténetek kiállításon Csáky Marianne, Esterházy Marcell és Tranker Kata e tárlatra készült új alkotásai láthatók. Mindhármuk eddigi munkásságában meghatározó szerepet játszott a magánjellegű, saját vagy talált családi fotók felhasználása és fotó-alapú munkáikban e fotók digitális vagy mechanikai átalakítása. A jelen kiállításon bemutatott valamennyi mű lezárt anyaghalmazra épül: fekete-fehér archív fotók és mozgóképek átalakításával nyerik el formájukat. Műveikkel a fotó pillanatnyiságát helyesbítik, a kronológiát vagy a családon belüli szerepeket igazítják, kimaszkolják a lényegtelen elemeket, hogy a fotó dokumentumszerű jellegét segítségül hívva igaz történeteket találjanak ki.

Invented True Family Stories1 In this day and age, which is often labelled with the tag “post-truth,” when the old dichotomy between history and fiction no longer exists, the transformation and manipulation of photographs might seem self-evident, an almost natural concomitant of illustrating events. Nonetheless, our postmodern savvy notwithstanding, we still almost instinctively regard the medium of photography as a kind of authentication strategy, which verifies the presence or existence of a person or the occurrence of an event. We perhaps find it difficult to set aside the idea that only what exists can be photographed, even if the manipulation of photography, whether pre- or postproduction, is as old as the technology itself. In certain cases, the goal of such manipulation is to present a more faithful image of an actual event, of the (alleged) truth. The creator/artist is sometimes inclined to revert to the use of these kinds of transformations if the necessary circumstances were not given at the time the photograph was made or irrelevant details disturbed or diverted attention from the significant motifs or, simply, reality only came to light afterwards. The same holds true for family photographs made with a private function: the fact that the poses and the compositions reflected socially determined conventions can be traced back to the very beginnings of photography, a medium which (thus) may conceal invisible truths from us. And similarly, post-production manipulation, from 19th-century spirit photographs to transformations directed at ensuring presence (Belting), were just as common in the case of photographs

Csáky Marianne Time Tunnel 4, 2018, Photoprint, dibond Ed.: 2/2 +AP. 85 × 115 cm

Esterházy Marcell: Layers I.-III. (triptichon / triptych), 2018, giclée print 30 × 40 cm

Tranker Kata Háttértanulmány (részlet) / Background Study (detail) 2018, fotó, papír, műgyanta / photograph, paper, synthetic resin 25 × 15cm

Csáky Marianne munkájának kiindulópontja egy 1974-ben készült 8 mm-es filmből kiemelt képkocka. A barthes-i punctum itt egy lakásbelső: a családi otthonban forgatott karácsonyi home movie-ból kiválasztott jelenetben eredetileg nincsenek emberi alakok, csak a szobanövények és az antennákkal ellátott és tetejét tárgyakkal díszített televízió látható. A művész így jellemzi a majdnem fél évszázados felvételt: „sok mindent előre vetített, ami később történt (…) A művön az üres képre rétegekként ráapplikáltam a szereplők mozgását, akik, ha nincsenek is már ott, és egyáltalán nincsenek is, és az ott sincsen már – örökre eggyéváltak azzal a hellyel, és azzal az idővel.” A freudi Nachträglichkeit elgondoláshoz hasonlóan művével Csáky egy régi benyomást későbbi érzetek alapján rendez újra. 2 Esterházy Marcell videomunkáinak képi tartalma, mely több képrészlet rétegesen egymásra helyezett ábráit mutatja, számos technikai szűrőn esik át mielőtt elnyeri végső, animált formáját. A csembaló- és orgonaművész Sebestyén János3 egykori lakásában hátrahagyott archív családi negatívokról és papírképekről Esterházy először digitális felvételeket készített, melyeket egy hordozható nyomtatóval kinyomtatott, ezt követően a nyomtatópatron CMYK-ra bontott fóliáit fotogram-szerűen beszkennelte, majd az újabb digitális képeknek a színeit számítógéppel úgy manipulálta, hogy különböző képrészletek kerüljenek előtérbe. A digitális szűrők közé beiktatott mechanikai szűrő, vagyis a nyomtatópatron fóliák beszkennelése, annak áttetsző jellege digitális szoftverrel is elérhető, de így az eredeti, analóg technikával készült felvételek fizikai jelenléte ritmusosan előtérbe kerül. Hasonlóan ritmusosan váltakozik az additív és szubsztraktív színkeverés

37 made for private individuals as they were in the case of photographs with symbolic social functions. In addition to the seemingly empirical truth value of photographs, they also have a fetish object-like function because they offer a symbolic presence, summoning people who have passed away and the scenes in which they led their lives. The abovementioned separability of private and public life is hardly sustainable anymore. We find ourselves in the crossfire of oppositional forces: on the one hand, we live within an increasingly complex web of surveillance systems and attempts to profit financially or by gaining other forms of influence from our private lives uploaded on social media, while on the other, restrictions concerning the storage, accessibility, and use of personal information are being implemented. The exhibition Invented True Family Stories presents new works by Marianne Csáky, Marcell Esterházy and Kata Tranker. All three artists have created several works in which they used private family photographs – found or their own – and transformed them either digitally or mechanically. Each work presented at this exhibition is built on a final set of materials: they have been given form through the alteration of black-and-white archival photographs and moving images. With their works, the artists rectify the instantaneity of photographs, adjust the chronology or the roles within a family, mask superfluous elements and, by using the documentary-like quality of the photograph, invent true stories. The starting point of Marianne Csáky’s work is a frame taken from an 8 mm film made in 1974. Here, Barthes’ punctum is an apartment interior: in the scene, which was taken from a Christmas home movie, there were originally no human figures, only some indoor plants and a television set with antennae and some decorative objects on top of it. The artist describes the image, which is almost 50 years old: “it projected many things that happened later (…) I applied layers on top of the empty picture showing the movements of the characters, who, even if they are no longer there and indeed no longer ‘are’ at all and even the ‘there’ doesn’t exist anymore, have forever become united with that place and time.” With her work, Csáky rearranges an old impression according to later feelings, similar to Freud’s concept of Nachträglichkeit. 2 The visual content of Marcell Esterházy’s video works, which show several image fragments layered on top of one another, goes through several technical filters before assuming its final, animated form. From the archival family negatives left behind in the apartment of the harpsichordist and organist János Sebestyén,3 Esterházy first created digital images which he then printed with a portable printer. Next, he scanned the CMYK foils as photograms and manipulated on the computer the colours of the new digital images, allowing certain details of the images to appear in the foreground. The mechanical filter infixed among the digital filters, i.e. the scanning of the foils of the printer cartridge, results in a translucent quality which can be achieved easily with digital software, but because the foils

38 az analóg és digitális technikák cseréjével. A folyamat végén egyszerre van digitális, megfoghatatlan mozgókép és fizikai tulajdonságokkal rendelkező állókép. Az egész- és félalakos portrék mellett mérnöki alaprajz is megjelenik, mely az egykor a Sebestyén családnak, ma a művész családjának otthont adó lakás levéltári rajza: a közös helyszín révén a művész magáévá teszi, összeköti az idősíkokat. Tranker Kata ismeretlen embereket ábrázoló talált családi fotók átalakításával az átültetés fogalmát járja körül – tetszése szerint4 . A portrék megmunkálása révén – felszabdalása, részletek kicserélése, műgyantával bevonása – a bizonytalanság megidézésével átíródnak az emlékezés céljával készült családi fotók mögött húzódó élettörténetek is, esetleg több generációra is előrevetítvén. A három dimenzióság felé törekvő alkotások olyan fizikailag létező tárgyak, melyeknek idővel saját életeik bontakoznak ki, mely során további, újabb érzelmi jelentésekkel ruházódnak fel.5

Szegedy-Maszák Zsuzsanna, kurátor

× × × 1

„Igaz történetet csak kitalálni lehet.” Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat, 54.

A Nachträglichkeit fogalmát Joan Gibbons tárgyalja önéletrajzi elemeket tartalmazó kortárs alkotásokkal kapcsolatban. Joan Gibbons: Contemporary Art and Memory. Images of Recollection and Remembrance. I. B. Tauris, 2007, 15.

3 http://www.jsebestyen.org/ 4

“A fénykép olyan tárggyá tesz bennünket, mellyel mások tetszésük szerint rendelkezhetnek.” Hans Belting: Faces. Az arc története, ford. Horváth Károly, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2018, 262.

Bővebben erről lásd Lisa Hostetler bevezetője. Lisa Hostetler: A Matter of Memory. Photography as Object in the Digital Age. George Eastman Museum, 2016. 10-23.

39 have been physically scanned, the physical presence of the original photographs made with analogue technology rhythmically appear in time. The additive and subtractive blending of colours alternates with a similar rhythm to the switch between analogue and digital techniques. At the end of the process, one is left with both digital moving images which have no physical presence and still images which have a physical presence. Alongside the full and half-figure portraits, architectural ground plan drawings also appear, which are archival materials of the apartment which once provided a home for the Sebestyén family and now provides a home for the artist: with the common location, the artist appropriates and links the planes of time. By transforming family images of unknown identities, Kata Tranker elaborates on the concept of transplanting – according to her whim. 4 By reworking the portraits – cutting them into pieces, replacing details, coating them with synthetic resin – and summoning uncertainty, she rewrites the life stories behind family photographs made as a tool of remembrance, possibly going forward several generations. These works, which strive towards three-dimensionality, are physically existing objects which with the passing of time have their own lives unfold, during which process they are endowed with new emotional meanings.5

Zsuzsanna Szegedy-Maszák, curator

× × × 1

“True stories can only be invented.” Péter Esterházy: Simple Story Comma One Hundred

Joan Gibbons discusses the idea of Nachträglichkeit in connection with contemporary artworks

Pages – Mark’s Version, 54. with autobiographical elements. Joan Gibbons: Contemporary Art and Memory. Images of Recollection and Remembrance. I. B. Tauris, 2007, 15. 3 http://www.jsebestyen.org/ 4

Hans Belting in his latest book entitled Faces: A History of the Human Visage writes that the photograph transforms us into an object with which others can do as they please. Hans Belting: Faces. Az arc története, ford. Horváth Károly, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2018, 262.

See the introductory essay by Lisa Hostetler. Lisa Hostetler: A Matter of Memory. Photography as Object in the Digital Age. George Eastman Museum, 2016. 10-23.

Város/identitás Történeti és kortárs fotóművészek városképe Berlin és Budapest, illetve európai nagyvárosok kapcsán Sibylle Bergemann fotóművész kelet-berlini városképeit nézegetve, berlini könyvesboltokban és turistahelyeken sétálva fogalmazódott meg bennem, hogy Berlin milyen jól alakította a Fal lebontása óta a saját városképét, imázsát. Fontos persze ez a turizmus szempontjából, de ad egy öngerjesztő energiát is a városnak; a Made in Berlin címke a berliniek számára is különleges jelentéssel bír, egy erős hangulati tényező. Olyan albumok segítenek a város vizuális identitásának felfedezésében, mint Harald Hauswald fotóművész Ost-Berlin: Die verschwundene Stadt vagy Will McBride fotós és képzőművész Berlin im Aufbruch: Fotografien 1956-1963 című fotóalbumai. Vagy az egyes berlini városrészekről, korszakokról szóló Berlin Wonderland: Wild Years Revisited, 1990-1996, a Hinter der Stille: Berlin-PrenzlauerBerg 1979-1989 albumok 1 . A mindig is Berlinben élő, netán meghívásra vagy kíváncsiságból odaérkező, egy ideig a városban dolgozó fotóművészek sorozatait nézegetve egy nagyon határozott és erős anyagot kapunk a város múltjának ikonikus időszakairól, helyszíneiről. A fotók reflektálnak a múltra; hogy ne csak most és itt sétáljunk egy-egy városrész utcáit járva, hanem folyamatosan érezzük, hogy hogyan nézett ki mindez a hetvenes években, milyen érzés volt Nyugat-Berlinben sétálni a 80-as években vagy megismerni a Fal lebontása utáni eufória mindennapjait, kultikus helyeit. A Fortepan budapesti városképeinek sikere megmutatja, amit Berlinnel kapcsolatos fotókat, albumokat nézegetve is érzékelünk, hogy a mindenki által ismert városi helyek egy adott történelmi korból milyen másnak, ijesztőnek vagy nosztalgikusnak hatnak összevetve az aktuális képpel; egyáltalán, milyen erős emocionális töltettel bírnak. Kár, hogy Budapestről nincs ez felmérve, dokumentálva, kiadva-bemutatva – a turistáknak és budapestieknek egyaránt. Időnként előkerülnek sorozatok egyes művészek életműve kapcsán, de nem helyspecifikusan vagy tematikusan, ezért érdemes lenne ezt a közelmúltról összeállítani. A kiállítást ennyiben témaindítónak szánjuk, egy kutatási projektet kezdeményezünk Budapest saját identitásának vizuális kifejezésére az 1968-tól 1993-ig tartó időszakban.

City/Identity Berlin, Budapest and other European cities through the lenses of historical and contemporary photographers As I looked at Sibylle Bergemann’s photos of East Berlin, browsed in Berlin bookshops and visited tourists sights, I was struck by how successfully Berlin had shaped its own image since the fall of the Wall. And while it is important for tourism, it also lends the city a self-reinforcing energy: Berliners themselves attach a special value to the label “Made in Berlin,” which strongly contributes to the atmosphere. There are albums to facilitate the visual discovery of the city, like photographer Harald Hauswald’s Ost-Berlin: Die verschwundene Stadt, or photographer and visual artist Will McBride’s Berlin im Aufbruch: Fotografien 1956–1963. Berlin Wonderland: Wild Years Revisited, 1990–1996 is dedicated to neighbourhoods and a period, as is Hinter der Stille: Berlin – Prenzlauer Berg 1979–1989.1 The series of photographers who had always lived in Berlin or worked there for some time, drawn by curiosity or some invitation, offer a very firm and powerful

42 A csoportos kiállítás német fotóművészei Sibylle Bergemann a 70-es, 80-as években készült kelet-berlini városfotóival, életképeivel és egy kortárs művészpáros, Ute és Werner Mahler Külvárosi Mona Lisák portrésorozatával2 , amelyekben fiatal külvárosi lányok portréit mutatják be. Bergemann művei közül az egyik leghíresebb fotósorozatát láthatta már a magyar közönség is a Ludwig Múzeumban rendezett Koncepció: Fotográfia-Párbeszédek és állásfoglalások című kiállításon.3 A fotósorozat az NDK-ban egy, „a szocializmus apáit” bemutató szoborcsoport tervezésének, megvalósításának aprólékos fotódokumentációja, köztük olyan ikonikus képekkel, mint a még csak a térdtől lefelé látható alakok a talpazaton vagy a szállítás közben, a levegőben az Alexanderplatz felett elrepülő komor alak 4 . Ezt a sorozatot 1975-től 1986-ig készítette Bergemann, az első skiccektől a szoborcsoport felállításáig és Berlinbe szállításáig. Ugyanígy nézhetjük hatalmas folyamként, egybefüggő sorozatként az aktuális kiállításon látható fotóit kelet-berlini jelenetekkel, a hetvenes évektől a Fal lebontása

43 material about the iconic periods and locales of the city. The photos reflect on the past and make us reflect, so that we can feel, as we walk the streets here and now, what they looked like in the 1970s, what it was like to stroll around West Berlin in the 1980s, or how the euphoria that followed the fall of the Wall permeated everyday reality and created cultic places. The success of Fortepan’s Budapest cityscapes has shown what we can also sense as we look at photos and albums of Berlin: that urban locations everyone knows will assume a different, scary or nostalgic character—a strong emotional charge—when viewed at a different time in history. Regrettably, when it comes to Budapest, this is not surveyed, documented, and published, for the benefit of tourists and locals. Series may surface occasionally apropos of certain oeuvres, but they are not linked to locales or themes—a work well worth carrying out. In this regard, we intend this exhibition to start a subject for study, an initiative for a research project into visual expressions of Budapest’s own identity in the period between 1960 and 2000.

44 utáni időkig, a kilencvenes évek elejéig. Képei között nincs nagy különbség attól függetlenül, hogy 1976-os vagy a 90-es évek elején készült műről van szó. Nemcsak, mert egyfajta melankólia, általában kihalt városi terek, a fekete-fehér redukció jelenik meg itt is, ott is. Hanem mert ha éppen nincs is emberi alak a képen, egy otthagyott babakocsi, egy házfalra felírt mondat vagy vélhetően a tulajdonos által gondosan letakart trabant képében mindig fellelhető az emberi jelenlét, beavatkozás, amitől a távolságtartóan fényképezett, a kelet-berlini mindennapokat dokumentáló fotós művei olyan emberiekké válnak. Nemcsak a történelem ismeretében megrázó nézegetni ezeket a szomorú és komor képeket egy leigázott és szétszabdalt városról; beletörődött lakóiról, vádló tekintetű vagy groteszk maszkos kisgyerekekről. Lehet egy fotón a szocializmus dicsőségét megörökítő új lakótelepnegyed; az előtérben elszántan gyomláló néni azonnal megkérdőjelezi azt. Mindenféle előzetes ismeret nélkül is érzékeljük a kétértelműséget, az iróniát, a szomorúságot, amit Bergemann képes a fotóiba sűríteni.

Ute Mahler und Werner Mahler/OSTKREUZ

46 A három fotóművész kiállított munkái között kapocs az OSTKREUZ fotóügynökség közös megalapítása 1990-ben5 , méginkább a hasonló témaválasztás: városképek, a város és lakói viszonyának sokszor intim ábrázolása. Vagy zömében újságok megrendelésére készült fotóriport formájában, mint Bergemannál vagy a fotó médiumával létrehozott képzőművészeti projektként Mahlerék esetében. A kiállításon Ute és Werner Mahler művészektől közös munkájukból, a Külvárosi Mona Lisák című sorozatból válogattunk nagyméretű portrékat. Utazásaik során nagyvárosokban, mint Berlin, Reykjavík, Liverpool, Minszk vagy Firenze fiatal lányokat kerestek, akiket érdekesnek találtak. A régimódi portréfotózás hagyományát követve külön időpontban megjelentek a kiszemelt helyszínen, felállították mozgó műtermüket és ott készítették el néhány instrukciót megadva a „hivatalos” portrét. A portrékhoz mindig hozzáfűznek egy-egy városképet is, amelyek a portrékon megjelenő helyekhez hasonló átmeneti helyszíneken, zömmel városszéli környezetben készültek, és amelyek adalékul szolgálnak a képek főszereplőinek jobb megismeréséhez. A portrék távolba vesző háttere itt a kép témája lesz, figura nélkül méginkább ráirányítja a figyelmünket a helyszínre; bármilyen „mellékes” utcarészletet látunk, az adott várossal egyáltalán nem azonosítható, felcserélhető városrészletet, ezek a helyek a szereplők mindennapjainak része. A természetes, sallangmentes portrékon a szereplők saját karakterüknek megfelelően ültek le az előkészített kis székre, de a klasszikus festményekről ismert kompozíciónak, kéztartásnak és a fekete-fehér színhasználatnak köszönhetően időtlen hatása lesz a hétköznapi portréknak; a festészettörténetből ismert nagy portrék sorába illeszkednek. Viszont tőlük eltérően nem a kor híres embereit ábrázolják, hanem olyan nőket, akikről semmi különös nem mondható el eddigi élettörténetük vagy lakóhelyük alapján. A portrékból valamiféle nyugalom árad, optimizmus, magabiztosság vagy kedvesség: ezek a nők mind fiatalok, és valami előtt állnak: jönnek, ahonnan jönnek, de még koruknál fogva előttük áll az élet, minden nyitott. Mahlerék éppen valami között kapták el az arcukat: elővárosokban élnek belváros és vidék között, életkoruk miatt pedig a gyerekkor és a felnőttlét határán. A német fotóművészek munkái kapcsán szeretnénk felfedezni olyan alkotásokat, amelyekben speciális szerepet kapott egy-egy budapesti helyszín, és egy archívum formájában összegyűjtve akár egy kutatási projekt kiindulópontjaként a továbbiakban felhasználni. Ezért a kiállítás kiegészítéseként bemutatjuk a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék alapszakos hallgatóinak projektjét6, amelyben feldolgozták Budapest helyspecifikus művészeti alkotásait és fotóművészeket, képzőművészeket. Egy képzeletbeli térképre helyezve a fontos helyszíneket Budapestnek egy olyan arcát szeretnénk láthatóvá tenni, amelyben egyes városrészek, konkrét helyek többletjelentést kapnak az ott dolgozó művészek művei miatt; amit fel lehet

47 The featured German artists of this group exhibition are Sibylle Bergemann, who photographed streets and life in East Berlin in the 1970s and 1980s, and a contemporary duo, Ute and Werner Mahler, whose series, Suburban Mona Lisas,2 presents young girls from the suburbs. Of Bergemann’s works, one of the most famous series of photos has already been presented in Hungary, at Ludwig Museum’s Concept: Photography – Dialogues & Attitudes.3 The photo series is the meticulous documentation of the design and realization of a group of statues dedicated to the “fathers of socialism,” including such iconic images as the figures on their pedestal, without the torsos, or one of the sombre figures airborne over Alexanderplatz as it is being transported. 4 Bergemann worked on the series from 1975 until 1986, from the first sketches to the transport into Berlin and erection of the statues. In a similar manner, her scenes from East Berlin, from the 1970s until after the fall of the Wall, the early 1990s, can be considered at this exhibition as a vast current, a continuous series. It makes little difference to the photos whether they were made in 1976 or at the beginning of the 1990s—and not only because they are all pervaded by the same melancholy, and tend to show deserted urban spaces with the same black-and-white palette. The other reason is that even when there is no human figure in a picture, an abandoned pram, a graffiti on the wall, or a Trabant carefully covered by its owner will always remind us of human presence, some form of intervention, which makes the works of the photographer who merely documented common life in East Berlin with a great deal of reserve so humane. It is not only our knowledge of history that makes it shocking to see these sad and sombre images of a subdued and carved-up city, its resigned dwellers, the children with the accusatory eyes or grotesque masks. The main subject may be a new housing estate that is supposed to be to the glory of socialism, but the old lady persistently weeding in the foreground will immediately question such a message. No knowledge of the context is necessary to sense the ambiguity, the irony, and the sadness that Bergemann’s photographs encapsulate. If the three artists are connected by the photo agency OSTKREUZ, which they founded in 1990, 5 the choice of subjects is an even stronger common denominator between them: the cityscapes and the often intimate representations of the relationship between the city and its dwellers. Bergemann’s series answered to documentary purposes and were mostly commissioned by periodicals, while in the Mahlers’ case the medium served an artistic project. The large portraits presented at this exhibition are part of Ute and Werner Mahler’s joint work, the series they call Suburban Mona Lisas. As they visited Berlin, Reykjavík, Liverpool, Minsk or Florence, they looked for young girls they found interesting. Following the tradition of old-style portrait photography, they made appointments, set up their mobile studio at the chosen locations, and gave instructions to their models

Ute Mahler und Werner Mahler/OSTKREUZ

fedezni és beépülhet a városról alkotott, közös képünkbe. Képzőművészek, akik a várossal, konkrét helyszínekkel foglalkoznak, mint Mahlerék; és Bergemann dokumentáló jellegű képei, fotóriportjai két pólust mutatnak; ezért az adatbázis elkészítésekor is ezt a két irányt kerestük, dokumentumfotó sorozatokat és képzőművészeket, akik valamilyen konkrét helyen dolgoztak. Mindkét bemutatott fotósorozat a pillanatnyi jelennel foglalkozik. Sibylle Bergemann fotóin a harminc-negyven évvel ezelőtti városképek, életképek látszólag az adott történelmi kort, az NDK mindennapjait rögzítik hitelesen. Ahogy egy interjúban mondja: „Azt fényképeztem, ami ott volt”7, mégis ennél sokkal többet sikerült belesűrítenie a pillanatképekbe. Kilátástalanságot, elfuserált jelent, furcsaságot, kétértelműséget, a nagyvárosi vagy a kelet-berlini létből fakadó ellentétek vidám vagy szívfacsaró voltát.

49 to make “official” portraits. They always complement their portrait with an urban landscape, a view of some space of transience similar to the locale of the portrait, mostly somewhere on the outskirts, which can contribute to a better understanding of the model. The receding background of the portraits becomes the subject here, and the absence of a figure points up the locale; however “inessential” the details may seem, however nonspecific, freely replaceable the urban circumstances may appear, these places are parts of the models’ everyday reality. While the models “act in character” as they sit down on the small chair prepared for the artless, no-frills portraits, the composition mode and the position of the hands, both of which bring in mind classical paintings, as well as the use of a black-and-white palette, instil the commonplace portraits with a timeless feel, make them resemble the great painted portraits of art history. Unlike the latter, however, they represent not the famous personages of the time, but women whose life or place of residence has not given them any claim for fame. There is a certain calm, optimism, self-confidence or kindness radiating from the portraits: these women are all young, and there is still something to look forward to. They come from where they come from, but their life still lies ahead, and everything is still open. The Mahlers captured their faces in a moment of transition: they live in suburbs, between the city centre and rural areas, and their age positions them between childhood and adulthood. Encouraged by the German photographers’ works, we would love to discover photos in which Budapest locales play some special role, and hope to build an archive of such pieces, which could be put to use in a future research project. As a complement to this exhibition, we present a project by the BA students of the Hungarian University of Fine Arts’ Programme of Art Theory,6 who collected works, visual artists and photographers related to specific locations in Budapest. We want to place the important locales on an imaginary map, and make Budapest show a face in which neighbourhoods and specific locations gain a new meaning thanks to the works of artists who work there—a face to discover, one that can become part of our shared image of the city. Artists, like the Mahlers, whose subject is the city and particular locales, and Bergemann, whose photos are documentary in character, represent two poles, two directions that we also want our database to show. Both series we present concern themselves with the present moment. The views and scenes Sibylle Bergemann photographed thirty or forty years ago seem to be authentic records of life in the DDR, in a given historical era. As she said in an interview, “I photographed what was there,”7 and yet these records of those moments encapsulate so much more. They bear witness to hopelessness, a messy present, strangeness, ambiguity, the merry or heartbreaking nature of the contradictions that derive from life in a large city or East Berlin in particular.

50 Ute és Werner Mahler a sorozatát 2008 és 2011 között készítette – a résztvevő nőknek ez már emlék lehet, egy pillanatnyi állapot megörökítése. Biztosan megváltozott azóta az életük, legalábbis sok kérdés az akkori életkörülményeik és álmaik kapcsán azóta valamilyen irányba eldőlt. De a reneszánsz portrékat idéző, időtlen portrék főszereplőiként, háttérben a szinte vonzónak mutatott elővárosokkal mégis túlemelkednek a hétköznapi jeleneten, az akkor és ott pillanatán.

Szigethy Anna, kurátor

× × × 1

Harald Hauswald: Ost-Berlin: Die verschwundene Stadt; Jaron Verlag, 2017; Will McBride: Berlin im Aufbruch: Fotografien 1956–1963, Lehmstedt Verlag, 2013; C. Keller, A. Fesel: Berlin Wonderland: Wild Years Revisited, 1990–1996, Die Gestalten Verlag, 2014, Andreas H Apelt, Ron Jagers: Hinter der Stille, Berlin-Prenzlauer Berg 1979–1989, Mitteldeutscher Verlag, 2013

Ute és Werner Mahler: Monalisen der Vorstädte, 2008-11, fekete-fehér fotósorozat, 86 × 71 cm egyenként

Koncepció: Fotográfia - Párbeszédek és állásfoglalások. A fotográfia hagyományos műfajaitól a szerzői fotográfiáig. Válogatás a DZ BANK Művészeti Gyűjteményéből, Ludwig Múzeum, 2007

4 Sibylle Bergemann: Das Denkmal, 1975-86, fekete-fehér fotósorozat Ludwig Engelhardt szobrász, a szocializmus apáit megörökítő művének létrejöttéről és felállításáról. 5 OSTKREUZ Agentur der Fotografen, https://www.ostkreuz.de/ 6 MKE kurzus Lázár Eszter vezetésével a 2018/19 tanév első szemeszterében a Kiállítás rendezési gyakorlatok féléves szeminárium keretében 7 Interjú Sibylle Bergemannal, MDR, https://www.mdr.de/damals/archiv/video139596.html

51 Ute and Werner Mahler made their series between 2008 and 2011, and the moments they recorded are now a memory from the past for the participating women. Their lives must have changed, or at least many of the questions on their outlooks and dreams have been answered. Yet, as the models of these timeless, quasi-Renaissance portraits, with the suburbs in the background which are rendered almost attractive, they rise above the mundane scenes, the moment of then and there.

Anna Szigethy, curator

× × × 1

Harald Hauswald: Ost-Berlin: Die verschwundene Stadt. Jaron Verlag, 2017; Will McBride: Berlin im Aufbruch: Fotografien 1956–1963. Lehmstedt Verlag, 2013; C. Keller, A. Fesel: Berlin Wonderland: Wild Years Revisited, 1990–1996. Die Gestalten Verlag, 2014; Andreas H. Apelt, Ron Jagers: Hinter der Stille, Berlin – Prenzlauer Berg 1979–1989. Mitteldeutscher Verlag, 2013.

Ute and Werner Mahler: Monalisen der Vorstädte, 2008–2011, black-and-white photo series, 86 × 71 cm each.

Koncepció: Fotográfia - Párbeszédek és állásfoglálások. A fotográfia hagyományos műfajaitól a szerzői fotográfiáig. Selection from the DZ BANK Art Collection. Budapest, Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art, 2007.

Sibylle Bergemann: Das Denkmal, 1975–86, black-and-white photo series, 8 pieces, 58,5 × 70 cm each.

OSTKREUZ Agentur der Fotografen, https://www.ostkreuz.de/.

A practical course in exhibition curating. Hungarian University of Fine Arts, 2018/19 academic year, 1st semester. Instructor: Eszter Lázár.

Interview with Sibylle Bergemann. MDR, https://www.mdr.de/damals/archiv/video139596.html.

Bodyfiction A test, mint téma mindig is kiemelt szerepet játszott a fotográfia történetében. A szerteágazó, és különböző elméleti iskolák által kidolgozott narratívák mellett, vagy azokkal párhuzamosan fontos, hogy nyugaton az 1950-es évek végén, itthon valamivel később megjelenő happening, performance, body art és különböző akcióművészetek – többek között a testet is középpontba állító – azt kiemelt helyen szerepeltető alkotói tevékenysége radikálisan megújította a fotográfia szerepét és helyzetét a művészetben. A megújítás egyben a fotográfia státuszának a megváltoztatását is jelentette. Kezdetben az ezen művészeti áramlatok alkotói által dokumentációs céllal használt fényképezés a későbbiekben elvesztette a szimplán mechanikus, a valóság „szószerinti”, fényérzékeny anyagra átültető jellegét. A testet középpontba állító események sokszor a kamera kedvéért jöttek létre, és ezen az aktuson keresztül a fényképezőgépet előtte soha kezükbe nem vevő művészek is alkotóeszközként tekintettek az addig csak segédeszközként használt mechanikus apparátusra. A vázolt tendencia is közrejátszhatott abban, hogy a fotográfia médiumának határaira való folytonos rákérdezés a neoavantgárd, posztmodern korszakokban megfosztotta a fotográfiát indexikus jellegétől, és rámutatott, hogy lehetséges a fiktív világok – jelen esetben testek–, valóságok fotografikus létrehozatala. Ennek a folyamatnak számos egyéb következménye volt, és az is nyilvánvaló, hogy a testábrázolás fotográfiában betöltött szerepe közel sem határozható meg ezen megfigyelésekkel, de a változások detektálásához fogódzót nyújthat e tendencia figyelembe vétele. A Magyar Fotográfiai Múzeum Bodyfiction című tárlata kifejezetten a nyomés referenciahiányt már evidenciaként kezelő posztfotográfiai korszakban alkotó, fiatal európai fotográfusok munkáiból válogatott, amely alkotók munkáiban a test és a fotográfia médiuma közötti párbeszéd esztétikai értelemben kap kiemelt funkciót. Valamint határozott párhuzam vonható különböző elméleti fogalmak mentén az említett hetvenes - nyolcvanas évek fotóhasználati módjával. A kiállítás a European Month of Photography Bodyfiction munkacímre hallgató projektjének a része. A szervezet kurátorai által kiválasztott tematika alapján mintegy 60 európai fotográfus munkái kerültek be a „kalapba”, amelyből a múzeum kurátora a test reprezentáció és a fotográfia elméleti fogalmait érintő kompakt válogatásra törekedett. Mindegyik alkotó másképp és más céllal foglalkozik a test fotografikus reprezentációjával, de mindegyikükben közös, hogy munkáikban a fotográfia mediális kérdéseire való reflektálás is jelen van. Az alkotások az egyéni, sőt radikális ábrázolási módokon keresztül: a monitoron megjelenő pixelekre széthullott testek, az emberméretű életlenség, a manuálisan eltávolított arcok, a pixelekből újraszerkesztett testek, a fotografikus kép mágiáját (is) zárójelbe teszik. Kizárva az elka-

Bodyfiction As a subject, the body has always played a very important role in the history of photography. Alongside the multifarious narratives worked out by diverse schools of theory, happening, performance and body art, as well as the different kinds of action art, which appeared in the West in the 1950s and somewhat later in Hungary, radically changed the function and position of photography within art with praxes that also focused on the body, assigned it a special importance. This renewal brought along a change in the status of photography. Initially used by the artists of these trends for documentation purposes, photography later ceased to be a mechanical means of transferring a “verbatim” version of reality on to a light-sensitive medium. Such events that focused on the body were often created

Máté Balázs Unmade, 2012, Giclée-print, 100 × 75 cm

Mira Loew, Selfportrait, from the “Faceless” series, 2014, C-Type Print, 100 × 70 cm

pott pillanat evidenciáját, láthatóvá teszik a médiumot, és így nem csak a testek, arcok „akármilyenségét” reprezentálják, hanem a médium és a médiumhasználatok jelenkori problematikusságának sokféleségét is elénk tárják. A Web2-es alkalmazások valóság alakító hatása és funkciója ma már nem kérdés. Az azokat tartalommal megtöltő fénykép ereje pedig sosem volt nagyobb, mint manapság. A huszadik század második felétől fokozatosan teret hódító, már-már vallásos tébolykeltéshez hasonló erejű divat-, reklám és celebfotográfia számos társadalomtudományi, művészetelméleti meglátást implikált az általuk (is) megteremtett szimulákrum világunkról. A fotó ezekben az elméletekben egy eredet nélküli visszatükröződés visszatükröződése, egy kijárat nélküli útvesztő, referenciától megfosztott kép. A posztfotográfia digitális képalkotását a tizenkilencedik és huszadik század analóg fotográfiáitól elkülöníteni akaró elméletek többek között a varratnélküli montázselőállítás, a felfedezhetetlen manipulációs eljárások hétköznapivá válásának jelensége mentén érvelnek, rettegve a felismeréstől, hogy az analóg fotográfiák feltételezett eredete, „ezvoltja” örökre elveszett, csak annak álcázott csalóka látszatként létezik tovább. Függetlenül attól, hogy egyetértünk ezekkel az elméletekkel vagy sem, ott tartunk most, hogy a különböző eszközökkel eleve digitálisan „szépített” kép teremti meg a referenciáját, az arra (plasztikai) sebészettel hasonlítani akaró embert.

Eva Schlegel Untitled 142, 2007, Lambdaprint, 120 × 70 cm Ed of 5 Courtesy Galerie Krinzinger, Vienna

for the sake of the camera, and the act made artists who had never picked up a camera before consider what had been a mechanical aid as an original instrument of creation. The same tendency may have contributed to the fact that in the neo-avantgarde and postmodern periods the constant questioning of the limits of the medium divested photography of its indexical character, and showed it was possible to create fictitious worlds, realities – in this case, bodies – by photographic means. While the process had a number of further upshots, and these observations will evidently not exhaust the role the representation of the body plays in photography, noting this tendency should nonetheless facilitate the recognition of the changes. Bodyfiction, the exhibition of the Hungarian Museum of Photography now concentrates on the work of such young European photographers who take the absence of marks and references for granted: work that gives a special function to the aesthetic dialogue between the body and photography. Also, definite parallelisms can be made, via various theoretical concepts, with the already mentioned use of photography in the 1970s and 1980s.

Annelie Vandendael Sois Belle, 2012, Lambda print, 80 × 80 cm

Anna Horčinová Untitled, 2015, Giclée-print, 70 × 70 cm

This exhibition is part of a project for the European Month of Photography, whose working title is Bodyfiction. In accordance with themes defined by the organization’s curators, the works of around 60 European photographers were “pooled,” from which the museum’s curator created a compact selection to explore the representation of the body and theoretical concepts of photography. Each artist has a different reason for, and method of, considering the photographic representation of the body, but all the works are marked by some form of reflection on the media-related questions of photography. These works even cancel the magic of the photographic image (as well) with original, or even radical, modes of image-making that run the gamut from pixelated bodies on a monitor, through life-sized out-of-focus images and manually removed faces, to bodies re-composed of pixels. Ruling out the obviousness of the captured moment, they make the medium visible, and thus not only represent the “contingency” of bodies and faces, but also highlight diverse contemporary problems with the medium and its uses. It is no longer a question whether Web 2.0 applications alter reality, while the photograph, which fills them with content, has never been so powerful. Fashion, advertising and celebrity photography, on the rise since the second half of the 20th century and capable of instigating near-religious crazes, have provided the

Eva Stenram Drape (Colour I) 2011, C-Type Lambda Print, 60 × 60 cm, Courtesy of The Ravestijn Gallery

A kiállításon látható alkotók munkássága mind a fentebb felsorolt problémakörökkel foglalkoznak. Máté Balázs, Mira Loew és Eva Schlegel munkái a populáris kultúra képi világának megtévesztő, hamis voltára reflektálnak eredeti és elgondolkodtató módon. Munkáikban közös, hogy azok centrumában az emberi test ábrázolása áll, és mindannyian a fotografikus emberábrázolás egy alapvető tulajdonságát, az azonosíthatóság/felismerhetőség eszményét teszik életlenné, karistolják le, vagy eliminálják láthatatlan digitális beavatkozással. Máté Balázs az analóg negatívon végrehajtott manuális arceltávolító művelete a divatfotográfia „modellhasználatára” reflektál. Alapvetése, hogy a divatipar elszemélytelenítő működése annak minden szegmensében felfedezhető. Meglátása szerint a modellek valódi énje válik láthatatlanná a fényképezéshez történő előkészítés, azaz a smink, majd az utólagos retus rétegei alatt. Máté a divatfotográfia minden technikai fogásának felvonultatásával létrehozott tökéletes képein felvetését a probléma inverzének felmutatásával teszi láthatóvá, az arceltávolítás műveletének esztétikai hatásán keresztül. Mira Loew hasonló gondolati síkon mozogva Mátéval, vizsgálatának fókuszát azonban kiterjesztve a társadalmi én konstrukciójára, a mindennapi „testdíszletek” jelentést generáló és személyiséget kitakaró aspektusaira mutat rá varrat nélkül manipulált alkotásain. Szín és technika

59 social sciences and the theory of art with a number of insights into the simulacrum world they (too) created. In these theories, the photograph is the reflection of a reflection without an origin, a labyrinth without an exit, an image divested of reference. Such theories that want to distinguish the digital image-making of post-photography from the analogue method of the 19th and 20th centuries cite, among other things, seamless montage and the commonplace prevalence of unidentifiable manipulation methods, and are fearful of the recognition that the assumed origin, the “this is how things were,” of analogue photographs has been lost for ever, and what lives on is but an illusion. Whether we agree with these theories or not, we have reached the point where it is the image, “beautified” by various means, that creates its reference: man who wants to resemble it even if it takes (plastic) surgery. The artists featured at this exhibition all study the problems mentioned. The works of Balázs Máté, Mira Loew and Eva Schlegel are original and thoughtful reflections on the deceptiveness of the imagery of popular culture. All three artists concentrate on the representation of the human body, and through some invisible digital intervention they all put out of focus, scuff, or eliminate an essential quality of the photographic representation of man, the ideal of identifiability or recognizability. The face removal operation Balázs Máté performs on his analogue negatives reflects on how fashion photography “uses” the model. He believes the depersonalizing effect of the fashion industry can be identified in each and every one of its segments. He believes the real character of a model is lost underneath the layers of the preparation for the shooting, i.e. the make-up, and of the subsequent retouching. In pictures made perfect with all the technical tricks of fashion photography, Máté presents his proposition through the inverse of the problem, the aesthetic effect caused by the removal of the face. Mira Loew explores a field of thought similar to Máté’s, but extends her investigation on to the construction of the social self, using her seamlessly manipulated works to highlight such aspects of everyday “body accessories” that generate meaning and hide the personality. With the use of colour and technique, Loew’s provocative works, which are greatly at odds with the customary representations of the body and the face, also emphasize, or make visible, the physical quality of photography, opening their completely fragmented selves to decoding. In addition to the problems of the depersonalization, absence and unidentifiability that derive, among other things, from the mechanism of photographic image-making and the role it plays in (popular) culture, Eva Schlegel’s photographic easel paintings invite the viewer to consider the ways we see (photographically). As she challenges the traditions and rules of photographic image-making, and makes her images unfocussed, she creates a tension between photographic objectivity and painterly subjectivity.

60 használatával Loew a provokatív, megszokott test és arcábrázolástól radikálisan eltérő munkáin keresztül a fotográfiái tárgyi minőségét is kiemeli, láthatóvá teszi, amellyel felkínálja a maga teljességében töredezett munkáit a kódfejtés műveletére. Eva Schlegel többek között a fotográfiai képalkotás mechanizmusából, és annak a (populáris) kultúrában betöltött szerepéből fakadó elszemélytelenedés, hiány, beazonosíthatatlanság problémáin túl a (fotografikus) látás módozatai feletti gondolkodásra invitál fotografikus táblaképein keresztül. A fotográfiai kép alkotás hagyományait és szabályrendszerét provokálva, az életlenség eszközével élve teremt feszültséget a fotografikus objektivitás és a festői szubjektivitás között. Annelie Vandendael középformátumú analóg fényképezőgéppel készült képei is a divatfotográfia, valamint a különböző Web2-es alkalmazások természetesnek tűnő ám megtévesztő, a modellek személyiségét háttérbe szorító, hamis képet közvetítő működésmódjára reflektálnak. Az instagram influencereinek filterezett valóságát imitáló megrendezett képein keresztül a valóság díszleteivel kitakart arcú modelljeinek retusálatlan testbeszédére bízza az autenticitás visszacsempészését. Anna Horčinová a kristálytiszta, letisztult térben, a valóságban nem kivitelezhetőnek tűnő testtartásban ábrázolt modelljein keresztül alapvető emberi szituációk, érzések megjelenítésére tesz kísérletet. A testet kommunikációs csatornaként használó alkotó a furcsa, elbizonytalanító részleteken keresztül ejti zavarba a test egészét akadálytalanul befogni akaró tekintetet. A képen látható és a valóságos modell teste közötti szervesnek tűnő kapcsolatot ezeken az apró, ellentmondásos testrészpozíciókon keresztül lehetetleníti el, és készteti a befogadót olvasatok konstruálására. Eva Stenram fotográfiáin a narrativitás a hiány, és a jelenlét vizuális ábrázolásából fakadó feszültségen keresztül teremtődik meg. Stenram a hetvenes évek posztmodern művészetében gyökerező kisajátítás eljárásának kortárs művelője. „Talált tárgyai” a hatvanas évek pin-up fotográfiái, melyekről szkennelés után a lábak kivételével eltávolította a férfi tekintet számára izgató modell testét, így mutatva rá a női test dekoratív, tárgyszerű voltára ezen zsáneren belül (is). A Drape sorozatában ugyancsak a hatvanas évek férfimagazinok képi világára reflektálva az eredeti képek háttereként funkcionáló függönnyel takarta ki digitálisan a képek eredeti témáját, a meztelen női testet. Érmezei Lili Zoé Body Borders című sorozatában is központi szerepet játszik a meztelenség. Ez a meztelenség azonban a fotográfus és modellje közötti szándékosan megteremtett, digitális távolság által is motivált, mediálisan többszörösen rétegzett: számítógép, internet és fényképezőgép által rögzített. Sorozatában Érmezei a világ egy másik pontján lévő, szándékoltan semleges, fehér térben lévő modelljeit saját testük felfedezésére, megélésére invitálta.

61 The pictures Annelie Vandendael makes with her medium-format analogue camera also reflect on fashion photography and the working of Web 2.0 applications, which seems natural but is in fact deceptive, and makes light of the models’ personality. In her staged images, which imitate the filtered reality of Instagram influencers, it is up to the body language of the models, whose face is masked by some detail of reality, to furtively reintroduce authenticity. With models in crystal clear, simple spaces, who assume what seem unfeasible poses, Anna Horčinová seeks to represent essential human situations and emotions. With strange, puzzling details, the artist, who uses the body as a channel of communication, confuses the eye that wants to take in the whole of the body unhindered. It is with these small, ambivalent positions of the body parts that she undermines the organic connection between the bodies of the real model and the one visible in the picture, and urges the viewer to construct readings.

Érmezei Lili Zoé Body Borders – Skype Project, 2011, Giclée-print, Hungarian Museum of Photography

Carina Brandes “Untitled”, 2017, B/w Photograph on baryta 44,1 × 64,1 cm Courtesy BQ, Berlin Photo: Roman März, Berlin

Carina Brandes Between Dogs and Wolfes című fekete-fehér analóg nagyításokból álló sorozatában a hetvenes évek rendezői fotográfiáját és a kegyetlen, a test határait kereső performanceművészetet (is) megidéző, önkioldóval készült képein önmaga nőiességének feminizmus felöli olvashatóságát is felkínálja. A kiállításon szereplő alkotók mindegyike a már alapvetően mediatizált valósággal folytat párbeszédet. Munkáik meghatározó jellemzője a töredékesség, a hiány esztétikája, és ez egyben alkotásaik narratív funkciójának eredője. Bár mindegyik alkotás ilyen, vagy olyan módon kapcsolatba került létrejötte során a digitális képalkotás valamely szakaszával, az megfigyelhető, hogy reflektáltságuk nem technika központú, sokkal inkább a valóságfelfogásunkat észrevétlenül alakító képek hatalmának vizsgálatára irányul. Bár Susan Sontag szerint a hetvenes, nyolcvanas években megtörtént az eltávolodás a fénykép önmagunk anyagi részeként történő azonosításától, mégis nyomokban fennmaradt ez a jelenség, hiszen, főleg szeretteink fényképének összetépése egyenértékű gesztusa azok könyörtelen megtagadásának. Az itt tárgyalt alkotók mindegyike a test képének megszokottól eltérő, valamilyen módon roncsolt megjelenítésén keresztül képez értelmet, egyértelműsítve így a teljességre törekvés, a valóság objektív megragadásának lehetetlenségét és megtagadását.

Tóth Balázs Zoltán, kurátor

63 In Eva Stenram’s photographs, narrativity arises from the tension between the visual representation of absence and presence. Stenram is a contemporary practitioner of the method of appropriation, which runs back to the postmodern art of the 1970s. Her “found objects” are pin-up photos from the 1960s, from the scanned versions of which she removes all but the legs of the titillating models, underlining the decorative, objective nature of the female body in this genre (as well). In her series, Drape, she reflected on the imagery of 1960s men’s magazines again, masking the original subject of the images, the naked female body, with the curtains that served as its background. Nudity is also central to Body Borders, Lili Zoé Érmezei’s series. This nudity, however, is also motivated by the digital distance that is created between the photographer and her model, and has several layers in terms of media, recorded as its by the computer, the internet and the camera. For this series Érmezei invited her models, who were somewhere else in the world, in intentionally neutral, white spaces, to explore their bodies. Between Dogs and Wolfes is a series of black-and-white prints from the analogue shots Carina Brandes made with a delay timer. The pictures, which bring in mind the directorial photography of the 1970s, and such merciless performance art that explores the limits of the body, also enable a feminist reading of her own femininity. Every one of the artists featured at this exhibition engages in a dialogue with a reality that is already essentially mediated. Fragmentariness and the aesthetic of absence are the dominant characteristics of their works—as well as the source of their narrative function. While in the course of its making every work becomes associated with some phase of the digital image-making process, it is characteristic of these images that their mode of reflection is not technique-centred, and is more concerned with an investigation into the power of images that imperceptibly shape our perception of reality. Though Susan Sontag thought that in the 1970s and 1980s we stopped to identify the photograph as a physical part of ourselves, the phenomenon survives in vestigial forms, because tearing up a loved one’s photo is still tantamount to pitilessly denying them. Each one of these artists creates meaning through some unconventional representation of the body, one that is somehow damaged, and make it obvious in the act that it is impossible, as well as undesirable, to strive for completeness, to objectively capture reality.

Balázs Zoltán Tóth, curator

A Fotóhónap2018 fesztiválhoz csatlakozó kiállítások, események / Collateral events

Hauer 65 2018. szeptember 18. – október 19. / 18 September – 19 October, 2018 Artphoto Galéria / Artphoto Gallery Hauer Lajos 65. születésnapja alkalmából az Artphoto Galéria ünnepi válogatást mutat be a fényképész munkáiból. A rendkívül sokoldalú fotográfus életművének képeiből elsősorban a filozófikusabb, „gondolkodó” művei kerülnek most előtérbe, és alkotnak majd különleges korpuszt a galéria kiállítótermében. Hauer különleges alkotó, szuverén látásmódja senkihez sem hasonlítható, képeit a vizuális és gondolati benyomások és ingerek egészen speciálisan inspirálják. Az Artphoto Galériában megrendezésre kerülő kiállítás kitűnő lehetőséget biztosít a haueri világ felfedezésére. Artphoto Gallery celebrates the 65th birthday of Lajos Hauer with a selection from his oeuvre. This exhibition concentrates on the more philosophical, “thoughtful” works of a greatly versatile artist, creating a special collection. Hauer is an exceptional artist, with an incomparable, autonomous outlook, and pictures whose inspirations derive from a unique combination of visual and conceptual impressions and impulses. Artphoto Gallery’s exhibition is an excellent opportunity to discover Hauer’s world.

Hauer Lajos Cím nélkül / Untitled, Párizs, 1975, giclée print, 35 × 23 cm

“what has always been signified under that name” Művészek / Artists: Martinkó Márk, Vadászi Zoltán 2018. szeptember 29. – november 18. / 29 September – 18 November, 2018 MyMuseum Galéria / MyMuseum Gallery A kiállítás az oppozíciókban való gondolkodás működését vizsgálja úgy, hogy egyszerre kilépve ebből a dichotóm rendszerből folyamatosan fenn is tartja azt. Martinkó és Vadászi munkáinak alapmotívuma, a virág, önmagában is egy olyan téma, ami mindenki számára többnyire egységes, pozitív konnotációs folyamatokat indít el, a képzőművészetben pedig különlegesen központi szerepet kap a csendélet műfajának köszönhetően, aminek messzire nyúló hagyománya sok alapvetést alakít ki a befogadó gondolkodásában. A kiállított munkák átlépve a hagyományos asszociációk rendszerén sokoldalúan mutatnak be virágokat és növényeket, megkérdőjelezve előképzeteinket, és egyszerre építve azokra. A virág percepciójával kapcsolatosan a finom-durva, harmónia-káosz, természetes-mesterséges, valódi-hamis oppozíciók merülnek fel, és ezekben a pozitív pólust szokás a virágokhoz, növényekhez csatolni. A kiállítás művei a fenti ellentétpárok által meghatározott skálának a sokféleségét igyekeznek fókuszba állítani, és ezzel a lehetséges értelmezések heterogenitására hívják fel a figyelmet. The duo show of Márk Martinkó and Zoltán Vadászi examines the human mindset which follows the logic of binary oppositions. While pushing the boundaries of thinking in opposites and trying to draw attention to the diversity of the entire spectrum, the exhibition also maintains the dichotomous system and builds its criticism upon it. The central motif of the works by the two exhibiting artists is the flower, which is a concept that in itself provokes a fairly homogenous interpretation in people and stimulates a process of attaching widely accepted connotations and values to it. In addition, in art flower plays a uniquely focal role thanks to the classic genre of still lives. This common knowledge and valued traditions create preconceptions in people’s minds, however the artworks on display surpass the well-known system and question the accepted associations connected to the concept of flowers at the same time integrating people’s behaviours based on their preconceptions into the structure of the show. The binary way of thinking uses smooth vs. rough, harmonious vs. chaotic, natural vs. artificial, real vs. fake opposites to allocate values to the flower, and the positive end of the scale is considered to be its characteristics. In contrast, the pieces on show focus on the diversity of the beauty of a flower and aims to raise awareness of the heterogenity of possible interpretations of one notion.

Vadászi Zoltán: Sectioned Tulip, 2018, giclée print, 150 × 100 cm

Art Photo Budapest A 2014-ben fotóművészeti szekcióként létrehozott Art Photo Budapest, az Art Market Budapest helyszínén megrendezésre kerülő kísérővásár, Közép- és Kelet-Európa egyetlen fotóművészeti vására, amely egy teljes, különálló kiállítási csarnokot tölt meg több kontinens fotóművészeti válogatásával. Created in 2014 as the photography section of Art Market Budapest, Art Photo Budapest is now the former’s sister event at the same venue, the only fair of photographic art in Central and Eastern Europe to fill an entire exhibition hall with a selection of photography from several continents.

MFSZ ösztöndíjasok / The scholarships of the Association of Hungarian Photographers 2018. október 11–14. / 11–14 October, 2018 Art Market Budapest A Magyar Fotóművészek Szövetsége ösztöndíjprogramot hirdetett a felsőoktatásban tanulók részére. A Szövetség elkötelezett a sokrétű látásmód mellett, ezért azokat a hallgatókat kívánta támogatni, akik tanulmányaik mellett szeretnék megvalósítani önálló projektjeiket is. Balogh Viktória, Geibl Kata és Kiss Imre 2017-ben nyerték el a Szövetség ösztöndíját és már számos szakmai sikert könyvelhettek el az ösztöndíj keretében létrejött alkotásaikkal. The Association of Hungarian Photographers launched a scholarship programme for students in tertiary education. The Association is committed to the complexity of outlooks, and consequently wants to support those who want both to study and to realize their own projects. Viktória Balogh, Kata Geibl and Imre Kiss won the Association’s scholarship in 2017, and the works they have created with its support have already earned them numerous professional acknowledgements.

Kiss Imre: Csendélet / Still life, Inkjet prints on Photo Rag Baryta, 50 × 70cm

Alan Hyža: Memoria / Alan Hyža: Memory 2018. október 23. – november 23. / 23 October – 23 November, 2018 Budapesti Szlovák Intézet / Slovakian Institute in Budapest Időről-időre megállok egy-egy régi épületnél, templomnál, vármaradványnál vagy sírhalomnál. Megérintem a köveket, a repedezett gerendákat, a hulló vakolatot, és érzem bennük az elmúlt időt. Megpróbálom megérteni, mi mindent láttak és éltek át a múltnak ezen őrei, és milyen válaszuk van számunkra. A múlt tanúit azonban csak kevesek képesek megérteni. Az ő világuk más mint ami ma körbeveszi őket. A sorsuk bizonytalan, hátralévő idejük határozatlan, s csak annyit tudunk, hogy a régi házak egyre inkább eltűnnek, s a sírokon a keresztek elkorhadnak, kidőlnek. Csak a hűséges krónikások – a fák évgyűrűi – jegyzik föl rendre pontosan, hogyan múlik könyörtelenül az idő. Az idő pedig halad, olyan, mint a víz a folyóban: mozgása folyamatosan változik, de az áramlása mindig ugyanaz. Ez az örökkévalóság. Photographer Alana Hyza sets out to follow the traces of Slovakiaþs past. He records the echoes of times materialized in the shots of ancient small churches and places of final rest. By playing with light or compositions, the castles and chateaus, as well as basilicas, churches, towers and chapels from every region of Slovakia give evidence of the country’s history and fragile beauty.00Alan Hyza (1964) lives in Bratislava. He has published eight photography books and has received several domestic and foreign awards. In 2009, the Central European House of Photography in Bratislava awarded his book ‘Misia’ with the Egon Erwin Kisch prize while also honoring him as the Photographer of the Year.

Alan Hyža: Holíč, Memoria series

We don’t play guitars – Az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása / New comers show – Studio of Young Photographers’ 2018. október 24. – november 11. / 24 October – 11 November, 2018 K.A.S. Galéria / K.A.S. Gallery A művészeti szervezetek új tagjainak bemutatkozó kiállításai újra virágkorukat élik. 2018 őszén a K.A.S. Galéria ad otthont a Fiatal Fotóművészek Stúdiójába felvett induló, s művészi karrierjüket komolyan gondoló tagoknak. Nem véletlen e kiállítási gyakorlat újjáéledése és népszerűsége, mivel megfontoltan mutatja egy-egy szervezet útját, azt, hogy milyen tendenciák mentén képzeli el saját szervezetük és tagjai ambíciójának kibontását. Az új belépők igen különböző közegből érkeznek és az FFS lesz az a közösségi tér számukra, amely további gondolataikat és karrierjüket formálja. A „követésre” szocializálódott nemzedék számára jelentős állomás az első rajongók begyűjtése, amelyre jó alkalom e tárlat. There is a new boom in exhibitions that introduce the new members of one artistic organization or another. In the autumn of 2018, K.A.S. Gallery hosts a display of the Studio of Young Photographers’ new members, who are at the start of an artistic career they take seriously. It is not by chance that this form of exhibition is becoming popular with artists and audiences alike, as it offers a considered view of how a given organization envisions the development of its own operation and the ambitions of its members. The new members come from very different backgrounds, and the Studio of Young Photographers will be the community that shapes their new ideas and careers. For a generation accustomed to “following,” gathering the first fans is an important stage of the career, for which this exhibition provides a great opportunity. Kurátorok / Curators: Fodor Dániel János, Sztrehalet Oxána Kiállítók / Artists: Bolla Szilvia, Kiss Gergely, Kiss Imre, Kiss Richárd, Lázár Dóri, Németh Domonkos Tamás, Pólya Zsombor, Sivák Zsófia

Németh Domonkos: Alternative Facts – Trianon edition, 2016/18, injekt print, 40 × 60 cm

FOTÓképREGÉNY / PhotoComic Kurátorok / Curators: Pál Gyöngyi, Pecsics Mária 2018. október 24. – 2019. január 20. / 24 October, 2018 – 20 January, 2019 Mai Manó Könyvesbolt és Galéria / Mai Manó Gallery and Bookshop

A fotóképregény válogatással egy olyan műfaj történetébe szeretnénk betekintést nyújtani, amely kicsit megkésve – de az európai trendeket szorosan követve – jelent meg Magyarországon a 60-as években, majd a rendszerváltást követően szinte teljesen feledésbe merült. Egy olyan fiatal műfajról van szó, amelynek még az elnevezése sem rögzült végérvényesen; a magyar nyelvben a „fotóregény”, „fényképregény” verziók is felbukkannak, míg az angolban egyaránt megjelenik a „photonovel”, „photo comics” vagy az olaszból átvett „fumetti” elnevezés. A műfaj gyökerei a képes magazinokban megjelent film snittekből szerkesztett képsorok bemutatására vezethetők vissza. A fotókból összeállított fiktív képtörténetek az olasz és a francia példáktól eltérően nem szövegbuborékkal, hanem – a filmbemutatók tördeléséhez hasonlóan – képaláírásokkal prezentálták a főként szerelmi történeteket. A fotóképregény története szorosan kötődik a sajtó történetéhez. A műfaj tanulmányozása révén nyomon követhető, ahogyan a televízió és a videó térhódításával egyidőben a filmbemutatók teljesen eltűntek a magazinokból, vagy ahogyan a szerkesztési szokások megváltozása kihatott a fotókép regény képkockáinak egymásutániságát megbontó tördelésre is. A belga példákhoz hasonlóan, de sajátos szocialista kontextusban jelentek meg a 70-es évektől, ebből a populáris kultúrából, illetve a szekvenciális fotográfiából merítő, formabontó fotóművészeti alkotások. Az újabb művek megjelenési formája már nem a képes magazin, hanem a kiállítás, vagy a könyv, valamint konceptuálisabb témák felé mozdul el. A kiállításon bemutatott képtörténetek, különböző művészeti ágak (mozgókép, fotográfia, szobrászat, festészet, irodalom) felől közelítő művészek munkái, akik különböző módokon, különböző célból merítettek ennek a műfajnak a formai jegyeiből. Ami közös bennük, az a narrációs igény, illetve az, hogy nem kérdőjelezik meg a fotóképregény közkeletűen lenézett, sablonos, populáris, szerelmi történetek szinonimájaként számon tartott műfaját. Inkább játszanak vele, a lehető legtermészetesebb módon, és ez által nemzetközi összehasonlításban is kuriózumnak számítanak.

Jovánovics György: Liza Wiathruck: HOLOS GRAPHOS, képregény (részlet: 45. Felszabadulás. „Terhes vagyok.”), 1976

This selection of photocomics offers a view into the history of a form that appeared in Hungary with some delay – though closely following European trends –, in the 1960s, and sank almost completely into oblivion after the political transition. It is a young genre whose very name has not become firmly established, with “photonovel” being interchangeable with “photocomics” and the Italian “fumetti.” The genre stemmed from sequences of film stills published in picture magazines. Unlike their Italian and French counterparts, these narratives – usually loves stories – employed not speech balloons, but captions, in the manner of printed film previews. The history of the photocomics is closely related to the development of the press. A look at the genre shows how film previews disappeared from magazines as television and video became ubiquitous, and how changing editing practices influenced the layout of the photonovel, disrupting the orderly sequence of frames. From the 1970s, similarly to Belgian examples but embedded in the distinctive socialist context, unconventional photographic works appeared that drew upon this phenomenon of popular culture and sequence photography. These new works appeared not in picture magazines but at exhibitions and in books, and the themes became more conceptual in nature. The photographic stories presented at the exhibition were made by artists who approached the genre from other art forms (cinema, photography, sculpture, painting, literature), making use of its formal characteristics in different ways, for diverse purposes. The common denominator is a desire for narrative, and the fact that they don’t question the genre itself, which was generally looked down upon and considered synonymous with clichéd, popular love stories. Instead these artists chose to play with the genre spontanously, which makes them unique even on international level.

Monsanto®: A Photographic Investigation by Mathieu Asselin – STOCK EXCHANGE 2018. október 26. – december 8. / 29 October – 8 December, 2018 TOBE Galéria / TOBE Gallery Mathieu Asselin öt évig vizsgált aprólékosan bírósági iratokat, személyes leveleket, céges följegyzéseket és fotókat, hogy bemutassa a Monsanto multinacionális biotechnológiai cég történetét és mindenre fittyet hányó növekedését. A céget leginkább olyan hírhedt rovarölő szerekről ismerik, mint a DDT, a PCB-k vagy a génmódositott vetőmagok. A Monsanto eljárásai, ill. termékei hosszútávon is károsítják az emberek egészségét és pusztító ökológiai-gazdasági hatással járnak. Asselin kiterjedt kutatást folytatott, beutazta Vietnámot és az USA-t, hogy megtalálja azokat a embereket, illetve helyeket, akiket, illetve amelyeket tragikusan érintettek a cég termékei. Ebben a felkavaró dokumentációban Asselin bemutatja ennek a multinak a magatartását és cinikus erőfeszítését annak érdekében, hogy a róla kialakult negatív képet – gyerekeknek szóló tv-műsorokkal, marketing kampányokkal stb. – megváltoztassa. Asselin a jelenlegi prezentációjában a Monsanto-történetnek azt a fejezetét kívánta érzékelhetővé tenni, amelyik kimaradt a kötetéből. Ez az új rész a cégnek és a Bayer gyógyszergyártónak az összeolvadásával – a két cégnek a tőzsdére és a részvényekre gyakorolt hatásával foglalkozik. Sergio Valenzuela Escobedo, kurátor In a meticulous 5-year investigation, supported by archival documentation, court files, personal letters, company memorabilia and photographs, Mathieu Asselin presents the reckless history of the growth of the global biotechnology corporation Monsanto. Best known as the leading manufacturer of insecticides DDT, PCBs, Agent Orange and genetically engineered seeds, Monsanto’s practices and products have caused devastating human, ecological and economic impacts throughout the company’s long history. Asselin conducted extensive research, travelling through Vietnam and the United States of America to find the people and places dramatically affected by the products manufactured and sold by Monsanto. In this hard-hitting documentation, Asselin exposes the global company’s practices and their cynical efforts to change their negative public image through children’s TV shows and marketing campaigns Bayer AG. For his presentation, Mathieu wanted to evidence the next chapter of the Monsanto saga, something he was not able to include in the book. This new element focuses on the corporation’s merger with pharmaceutical giant, Bayer AG and its connection to and influence on the stocks and shares of each company. Sergio Valenzuela Escobedo, curator

In 1996, MonsantoÂŽ introduced its first GMO seeds. It ensured that farmers could not save the seeds and essentially lost the ownership of their seeds. Consequently, the power balance shifted away from the farmers to corporations who now own about 80 percent of GM corn and 93 percent of the GM soy market. Now farmers not only have to buy the seeds from the corporations year after year, but they are also forced to comply with the rules and regulations embedded in the contracts, which are designed to put the farmers at a juridical disadvantage. VAN BUREN, INDIANA, 2013 Photo credit: Mathieu Asselin

Puklus Péter Hős anya – Alcím / Hero Mother – Subtitle 2018. október 26. – december 8. / 26 October – 8 December, 2018 Glassyard Galéria / Glassyard Gallery A hős anya – avagy hogyan építsünk házat? Puklus Péter a Glassyardban bemutatásra kerülő új projektjét egy rendkívül aktuális kérdés vizsgálatának szenteli, s ennek során a tradicionálisan felfogott férfi és női szerepek társadalmilag előre meghatározott dinamikáját dekonstruálja, vagyis arra kérdez rá, hogy anyának lenni valóban hősies dolog-e és hogy az otthon felépítése és megvédelmezése valóban a férfi kötelezettsége-e? A tárgyegyüttesek, fotók és performatív alkotások formájában tervezett kiállítás vizuálisan bontja le a modern életnek ehhez a kérdéskörhöz kapcsolható szimbólumait, miközben egy valódi családról, a sajátjáról készít pillanatfelvételeket és a család megteremtéséért folytatott küzdelem kihívásait is átélhetővé teszi. A kiállítás a svájci Veveyben, 2018 szeptemberében a Grand Prix Images Vevey győztes projektjeként bemutatott anyag továbbgondolt változata.

Szalai Borbála, kurátor

The Hero Mother, or, How to Build a House? With the new project he presents at Glassyard, Péter Puklus looks at a question of great relevance, deconstructing the socially predetermined dynamics of traditionally understood male and female roles: is it heroic, he asks, to be a mother, and is it the responsibility of the man to build and defend the home? The exhibition, which is planned to include sets of objects, photos and performative works, visually dismantles such symbols of modern life that are related to these questions, while also offering unstaged snapshots of a real family, his own, which make the challenges of creating a home tangible. This exhibition is an extension of the material that in September 2018 won the grant of the Grand Prix Images Vevey (Switzerland).

Borbála Szalai, curator

Puklus Péter: Romboló / Destroyer, 2017, Budapest, f/f fotó / b/w photograph © the artist and Glassyard Gallery, Budapest

Féner 80 2018. október 29. – november 30. / 29 October – 30 November, 2018 Artphoto Galéria / Artphoto Gallery Préd 3.22 Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa. Mert ugyan ki juttathatja odáig, hogy lássa, mi lesz utána? Na, jó, beszéljünk komolyan. Megértettem, mondták már eleget, hogy sosem léteztem, vagy hogy a hetvenes évek óta már csak a kenyér-gőzt termelek. Mert nem vagyok része rég a nemzeti kánonnak – mi az? – nem zárkóztam fel idejében az Erdély-féle modernizmushoz, de tulajdonképpen, mondhatni, nem is élek. Még papírom is, papírom van róla. Nem, nem vagyok megbántott, sőt! Sőt, igen, szabad vagyok. Szabad vagyok! Végre azt csinálom, amihez kedvem van, ami érdekel, és nagyon nem érdekel, hogy tudnak-e követni. Akarnak-e követni. Mondom a magamét, ha átjön, jó. Ha nem – nem. Vénségemre gőgös lettem. Érdekel, hogy hogyan válnak jellé, amik nem jelek, de dolgok, meg mit tudok kezdeni a vallás nélküli vallásosságommal, lehet-e „kultur-zsidó” az ember, vagy muszáj fehér klepetusban davenolni, dallamra imádkozni? Mi van, ha a Szöveg a kép, és a kép a szöveg? Ha látom, de nem értem, nem értem, de felfogom? Ha a Név, a kimondhatatlan képpé lesz? Szóval van baj, ha nem lenne, találunk. Aktuális-e még amit tanulságként az új tárgyiasságból - Neue Sachlichkeit – magunknak kikapartunk, a Bauhaus, vagy akár az orosz avantgárd leckéjéből megértettünk valamit, vagy csak érteni véltünk? Van-e tanulsága a neo-konstruktivizmusnak a fotóban? Túl tud-e lendülni a fotó azon, most a fotófotófotóra, nem a fotó és képzőművészet törvénytelen gyermekére gondolok, azon a helyzeten, ami sok presszió hatására – a „kurátor-művészet”, digitális nyomulás, a szervezett kép helyett a generált, quasi véletlenszerűen létrejött – előállt – na jó, akkor egy vicc: Kivonul a szakasz. Az őrmester vezényel: Nóta! Az egyik katona vékonyan nyekergeti. Ráordít az őrmester: Maga mit csinál? Jelentem, tercelek. És miért tercel? Mert az úgy szép. Igen? akkor terceljen az egész szakasz. Botfülem van. Nem tudok tercelni. Préd 4.4 Láttam azt is, hogy minden igyekezet és minden siker csak az egyik féltékenykedése a másikra. Ez is hiábavalóság és szélkergetés! “So I saw that there is nothing better for a person than to enjoy their work, because that is their lot. For who can bring them to see what will happen after them?” (Ecc 3:22) Alright, seriously. I have understood, because I have been told enough times, that I have never existed, or that I haven’t produced anything substantial since the 1970s. Because I haven’t been part of the national canon for a long time – what is it? –, failed to get up to speed with the modernism of Erdély’s brand—you could say I’m not even alive. Even on paper, says a paper I have. No, I’m not hurt, far from it! Far from it, because I am free.

Féner Tamás: Az igazságnak útján járok igazság ösvényének közepén Péld 8,20, 2017, Analóg film, print kópia 50 × 50 cm

I am free! At last, I’m doing what I like, what I am interested in, and I don’t care at all whether they can follow me. Or want to follow me. I say what I want to, and if it’s heard, that’s all right. If it isn’t—that’s all right. I have become haughty with age. I am interested in how things that are not signs turn into signs; in what I can do with my religion-less religiousness; and in whether you can be a “cultural Jew,” or you have to sing your prayer in a white robe. What happens if the Text is the image, and the image is the text? If I can see it, but don’t understand it; if I don’t understand it, but can take it in? If the Name, the unspeakable, turns into an image? So there are plenty of problems, and should there be none, we can always find some. Is it still relevant what we scraped together for ourselves from the lessons of New Objectivity (Neue Sachlichkeit); did we understand anything from the lesson of the Bauhaus, or even of the Russian avant-garde—or did we merely think we understood? Does neo-constructivism have a lesson in photography? Can photography— and I mean bona fide photography, not the illegitimate child of photography and fine art— move past the situation that arose under the diverse kinds of pressure: “curator art”; the digital push forward; the generated, so to speak random, image that replaced the organized image? All right then, a joke: The squad goes out marching. The sergeant calls: “Sing!” One of the soldiers pipes in a thin voice. “What are you doing?” shouts the sergeant. “Singing a third higher, sir!” “And why are you doing that?” “Because that’s the way to make it beautiful, sir!” “Is that so? Then the whole squad shall sing a third higher!” I can’t sing for toffee. I couldn’t sing a third higher. “And I saw that all toil and all achievement spring from one person’s envy of another. This too is meaningless, a chasing after the wind.” (Ecc 4:4)

15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál / 15th Verzio International Human Rights Documentary Film Festival 2018. november 6 – 11. Budapest 2018. november 15 – 18. Kecskemét, Pécs, Szeged / 6 – 11 November, 2018, Budapest 15 – 18 November, 2018, Kecskemét, Pécs, Szeged

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2004 óta Magyarországon egyedüliként nemzetközi és magyar dokumentumfilmeken keresztül képviseli az emberi méltóságot és közös társadalmi ügyeinket. A Verzión bemutatott különleges dokumentumfilmek olyan fontos témákat járnak körül, mint az éhezés, a polgárháború, a háborús bűnök, a terrorizmus, a politikai elnyomás, a sajtószabadság, a kisebbségek, a nacionalizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a diszkrimináció, a migráció, az integráció, a jogegyenlőség, a nők jogai, a feminizmus, a társadalmi szerepek, a szexuális diverzitás, a gyerekek és fiatal gyerekek szocializációja, a droghasználat, a korrupció, a családon belüli erőszak, a társadalom peremén élők, a betegek és fogyatékkal élők számkivetettsége, és a sztereotípiák. A Verzió a világ számos pontjáról érkező, kiemelkedően erős filmjei elemző és véleményformáló alkotások, melyek eredeti és kreatív módon közelítenek alanyaikhoz, együttérzést keltve és toleranciára tanítva minket. Fesztivál helyszínek: Trafó Kortárs Művészetek Háza Toldi mozi Művész mozi Kino Café mozi Blinken OSA Archívum Közép-európai Egyetem

fotó: Adrián Zoltán

Verzio International Human Rights Documentary Film Festival, the only festival of its kind in Hungary, has been organized on an annual basis since 2004. The program includes exceptional documentary films addressing important issues such as poverty, civil war, war crimes, terrorism, political oppression, freedom of the press, minorities, nationalism, xenophobia, racism, discrimination, migration, integration, equal rights, women’s rights, feminism, gender roles, sexual diversity, socialization of children and young people, drug abuse, corruption, domestic violence, people living on the margins of society, exclusion of the disabled and the sick, and stereotypes. Verzio has been showcasing outstanding films from all over the world which examine the present, reflect on the past, arouse sympathy in the viewer, and which approach their subjects in authentic and imaginative ways. Festival venues: Trafó House of Contemporary Art Toldi Cinema Művész Cinema Kino Café Cinema Blinken OSA Archive Central European University

Elbeszélés – narratíva / Esztergomi Fotográfiai Biennálé // Narrative / Esztergom Photography Biennial 2018. november 8–29. / 8–29 November, 2018 B32 Galéria és Kultúrtér / B32 Gallery

A 2018-as, XXI. Esztergomi Fotográfiai Biennálé a Pars pro toto Elbeszélés – narratíva témában várta a pályázatokat határon innen és túl. A narratíva vagy elbeszélés – régi magyar nevén beszély – egy élmény, megfigyelés vagy képzelt dolog szemléletes módon történő közlése. Mint sajátos kifejezésmód az emberek egymás közötti gondolatcseréjének alapja is lehet. Az elbeszélések képi világuk, megfogalmazásuk szerint többfélék lehetnek, rendszerint egy olyan ábrázolás, amely az elbeszélő számára valami okból értékes. Szólhat a való világról vagy játszódhat kitalált környezetben, illetve lehet teljes egészében konstruált világ, természetes vagy épített környezet. A felépített környezet, a tér, a modell-alkotás egy új világot teremthet, létrehozva az elképzelt, mégis valóságos valóságot. Az ábrázolás aspektusából kérdésként merülhet fel a megjelenítés, a lényegre irányulás, a pars pro toto.

Márián Gábor: Tabula Rasa, 2018 Polaroid, digitális nyomat / digital print, 18,7 × 18,7 cm

The theme for the 21st Esztergom Photography Biennial, explored by submissions from both Hungary, and abroad, was „Pars pro toto – Narrative”. A narrative – in modern Hungarian „elbeszélés,” or to use an older word, „beszély” – is the communication of an experience, observation, or mental image so as to create a visual impression. A peculiar form of expression, it can also serve as a foundation for the exchange of thoughts between individuals. Narratives can be broken down according to the types of images used and the manner in which they are applied to expression. Generally, a narrative is a depiction of something that the person conveying it regards as valuable. A narrative can be about reality; take place in an imaginary environment; consist in a world whose every facet is constructed, in a natural or man-made setting. Its environment, space, or model can form a heretofore non-existant world whose reality is simultaneously imagined and real. Its angle of observation may frame as an interrogative such features as rendering, principle focus, and presentation pars pro toto. And indeed, can a photo tell a story?

Törcsi András: Fenyegető természet / Threatening Nature 11., 2017 digitális fotó / digital print, 40 × 70 cm

Egy kép el tud mesélni egy történetet? Minden képnek van egy narratívája? Miként, miképpen, mi módon, mit beszélünk, mit gondolunk, hogyan alkotunk képet a részről és az egészről? A rész ábrázolja az egészet? A valóságról, az igazról. Ebben a témában várunk pályamunkákat határon innen és túl. Ez alkalommal sem határozott meg a pályázati kiírás technikai eljárást, sem műfaji besorolást. Nem kötöttük meg a képalkotási megoldásokat, csupán az volt a kérésünk, hogy a benyújtott pályaműnek legyen köze a fotográfiához.

Kovács Melinda, kurátor

Luzsica Fanni: Pax et Bonum!, 2016 01 digitális fotográfia / digital print, 70 × 100 cm

Does every image imply a narrative? If so, then in what way, shape, manner? What do we say, what do we think? How does one forge images of the part and the whole? Does the part reveal the whole? Reality. Truth. These are the themes which our entries, from within Hungary and without, should treat. The contest rules on this occasion stipulated nothing as regards technique, genre, or production process. All we asked was that submissions should have something to do with photography.

Melinda Kovács, curator

A magyar fotográfia gazdasági, intézményi és kulturális státusza Konferencia 2018. október 17. Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház

16.00 – 16.20

Baki Péter: A Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotóművészek Szövetsége által végzett kutatás eredményei

16.20 – 16.40

Király László György: Szabadpiac vagy kultúrmisszió? (Közgazdász szemmel a fotókiállításokról)

16.40 – 17.00

Fejér Zoltán: A magyar fényképezés mai intézményrendszere és kialakulásának előzményei

17.00 – 17.20

Pecsics Mária: A magyarországi fotográfiai képzések elmúlt tíz éve

17.20 – 17.40

SZÜNET

17.40 – 18.00

Tóth Balázs Zoltán: A fotográfiai könyvkiadás és kiállítások 2008 és 2018 közötti általános áttekintése

18.00 – 18.20

Cséka György: Töltsön el vagy ne töltsön el az elkeseredés? A magyar fotográfiai sajtó, 2008–2018

18.20 – 18.40

Martos Gábor: A fotó a mai magyarországi műkereskedelemben

18.40-től

Beszélgetés a kutatásban részt vevő szakértőkkel (moderátor: Baki Péter kutatásvezető)

The economic, institutional and cultural status of Hungarian photography Conference 17 October, 2018 Hungarian House of Photography – Mai Manó House

4 pm – 4:20 pm

Péter Baki: Findings of the research carried out by the Hungarian Museum of Photography and the Alliance of Hungarian Photographers

4:20 pm – 4:40 pm

László György Király: Free market or cultural mission? (Photographic exhibitions through the lens of an economist)

4:40 pm – 5 pm

Zoltán Fejér: The current institutions of Hungarian photography, and the precedents to their establishment

5 pm – 5:20 pm

Mária Pecsics: The past decade of photographic training in Hungary

5:20 pm – 5:40 pm

BREAK

5:40 pm – 6 pm

Balázs Zoltán Tóth: A general overview of books and exhibitions dedicated to photography between 2008–2018

6 pm – 6:20 pm

György Cséka: Should I, or should I not, despair? The Hungarian press of photography, 2008–2018

6:20 pm – 6:40 pm

Gábor Martos: Photography in contemporary art trade in Hungary

From 6:40 pm:

Discussion with the experts participating in the research (moderator: Péter Baki)

Fotográfia és irodalom konferencia / Conference on photography and literature 2018. október 25–26. / 25–26 October, 2018 Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház / Hungarian House of Photography – Mai Manó House A konferencia a francia Phlit kutatócsoport kutatásaira, illetve a témában már megjelent magyar kutatásokra alapozva tűzi ki céljául a magyar fotóirodalmi művek összefogó teoretikus és történeti elemzését, a magyar fotóirodalmi irányzatok és sajátosságok feltérképezését. A kétnapos konferencia kitér majd nemzetközi példákra, Magyarországról külföldre emigrált fotográfusok (Lucien Hervé, Ergy Landau, Brassaï) műveire csakúgy, mint az íróportrék lapokban való megjelenésére, az utazási irodalomra, a város reprezentációjának szöveg/kép viszonyulásaira, a fotóekphraszisz elméleti paradigmáira, a költészet és a fotográfia kapcsolatára, a festészet, a film, a performansz transzmediális viszonyaira. A meghívott előadóink közül Nagy Zopán „Átfedések. Avagy: szimultán médiumok, kép-írás-képek, rétegződések” című perfomansza a konferencia „költészet és fotográfia” szekciójához kötődik, míg a FOTÓképREGÉNY kiállításhoz kapcsolódóan beszélget majd Veiszer Alinda az Antoine és Désiré - Fényképregény az 1970-es évekből c. könyvről Bereményi Gézával és Vető Jánossal. Relying on research by the French Phlit group and the published findings of relevant Hungarian research projects, this conference seeks to provide comprehensive theoretical and historical analyses of Hungarian publications in which literature meets with photography, and to trace trends and peculiarities in the form. The two-day conference will touch upon foreign examples; the work of Hungarian emigré photographers (Lucien Hervé, Ergy Landau, Brassaï); the publication of author portraits in periodicals; travel literature; the relationship of text and image in the representation of the city; theoretical paradigms of photographic ecphrasis; the relationship of poetry and photography; and the connections between the media of painting, film and performance art. The “Poetry and photography” section will host a performance by Zopán Nagy, “Átfedések. Avagy: szimultán médiumok, kép-írás-képek, rétegződések” (Overlaps, or, simultaneous media, image-writings, layers). Apropos of the exhibition, PhotoComic, Alinda Veiszer will talk to Géza Bereményi and János Vető about the book, Antoine és Désiré – Fényképregény az 1970-es évekből (Antoine and Désiré – A photonovel from the 1970s). Szervezők / Organisers: Pál Gyöngyi, Pecsics Mária

Géczi János, Molnár László Fotóregény (részlet), 1979

Támogatók / Supporters

A Fotóhónap2018 támogatói:

EUROPEAN MONTH OF PHOTOGRAPHY OCT 18– 2018. BUDAPEST

A Magyar Fotóművészek Szövetsége támogatói:

Emberi Erőforrások Minisztériuma

Impresszum / Imprint

Fotóhónap2018 a Magyar Fotóművészek Szövetsége fesztiválja Hungarian Month of Photography 2018 festival of the Association of Hungarian Photographers 2018. október 18 – 2019. január 20. | www.fotohonap.hu A fesztivál csapata / Festival team Fesztiváligazgató / Head of the festival Baki Péter Kurátorok / Curators Boros Lili, Dobokay Máté, Szegedy-Maszák Zsuzsanna, Simon Kati, Szigethy Anna, Tóth Balázs Zoltán, Uhl Gabriella Programkordinátorok / Program coordinators Eiter Tamás, Martonné Csapó Beatrix, Szamódy Zsolt Olaf Arculat / Layout Szmolka Zoltán PR és sajtókapcsolatok / PR and Press NaszPressz Kft. Felelős kiadó / Publisher Magyar Fotóművészek Szövetsége / Association of Hungarian Photographers Baki Péter elnök / Chairman Szerkesztő / Editor Uhl Gabriella Fordítás, nyelvi lektor / Language editing Mihály Árpád Grafikai tervek / Graphic design Szmolka Zoltán Nyomdai előkészítés / Photo editing Colorcom Media Kft. Fotók /Photographs © művészek / artists Szövegek / Texts © szerzők / authors ISBN 978-615-80045-9-6 Nyomdai munkák / Printed by EPC Nyomda 2040 Budaörs, Baross u. 77.