2022. 11. 11. 2023. 01. 15.
METAMORPHOSES PERSONAL átváltozások személyes Nagy Judit
Nagy Judit kiállításához
Nagy Judit ősi textiles műfajt ünneplő kiállítása a jövőbe mutató vektorok mentén szerveződik. A befogadóval közös egykori ünnepélyes együttlétet támasztja fel. Azt ünnepeljük, hogy az ember-létet meghatározó manuális művészi alkotó tevékenység évezredes tradíciója újjászületik. Ma, amikor a cyber-világ erről már megfeledkezni készül.
Három verses analógia felől közelítek Nagy Judit kiállításához. Elsőként az évezredes hagyomány, a műfaj eredete, Homérosz Odüsszeiájának szakrális szövete, a hős férfiakat ünneplő nőalak felől. Másodiknak az ókori enciklopédista, Hésziodosz versével, aki a Munkák és napokban a dolgozó embert ünnepelte. A nőt, aki szenvedélyét vitte mindennapi munkájába és örömét lelte az eredményben.
Nem rangsorolható, hogy melyik előbbre való. Homérosz hősei esendő figurák, nőalakja szilárd. Hésziodosznál a köz, a földművelő/szántó nép, a rongyos pásztorkirályságok művészete: közös európai kultúránk születését őrző költői forrás. Versében a szövés valósága a matéria diadala – máig élteti a műfajt, melyet ma nem az isteni teremtés másolása hajt, hanem a rend elvesztése ellen fellépő kreativitás, melynek vezérfonala a rendet manuálisan is érző, fenntartó erő. A kétféle etimológia ma is együtt érvényes.
Homérosz így versel: „Mert legelőször leplet szőnöm súgta az isten: hosszú szövőszéken termemben könnyű, hatalmas vásznat szőnöm; a kérőkhöz meg a szózatom ez volt: »kérőim, nemes ifjak, a hős Odüsszeusz odavan már, mégse siettessétek a nászom amígcsak e leplet nem fejezem be…«” (Odüsszeia, XIX. ének, 138–142)
Hésziodosz pedig így ír: „Hasznos két nap ez is: tizenegy, s mi következik erre, gyapjat nyírni előbb, tizenkettőn meg aratni, (…) Mert ekkor szőnek hálót a magasban a pókok, hosszú nyári napon, ha a termést hordja a hangya, lásson hát a szövőszéken munkához az asszony.” (Munkák és napok, 777–780)
A művész Homéroszhoz hasonlóan beleszövi alkotásába saját magát és a korát. Ha megállunk Nagy Judit textilképei előtt, érzékeljük, hogy még mindig az istenek játékszerei vagyunk – akárcsak Homérosz harcoló hősei. Érezzük az idő fonalának rejtélyes rendjét, a lineáris idő átváltozását az anyagba, ami ősi emberi tapasztalat. A klasszikus ember képes volt a kronologikus rendet korába nem illő, anakronisztikus elemekkel a poézis szintjére emelni.
A modern művészet különösképpen tudja ezt. Harmadik közelítéshez a 20. századi magyar költészet egyik gyönyörű példáját idézem. Míg az antik eposz – a szövéshez hasonlóan – sok ezernyi időmértékes sor, egyszerre képi és nyelvi ornamentika, Weöres Sándor modern költőként zenéből, mozgásból, ritmusból, fantáziából sűrít tovább. Kinek-kinek más fogódzót kínálhat tradíció és modernitás találkozása. Az itt kiállított munkák nem az ornamenst istenítik, hanem az ornamensről, mint Istenről beszélnek – itt Szilágyi Ákosnak a Világról levált vers című írására utalok. Ő Meister Eckhartra és Gianni Vattinóra hivatkozik, amikor a költői formát isteni formaként értékeli. Az általam választott modern párhuzam Weöres Sándortól:
„Pára-tulipán felveti fejét, villog kristály-zöld másvilági rét, lila tövis gyűl a látóhatárra; távol szigetet környez a sötét; mint nő-pillantás, játszik egy sugárka, illanva megsimítva kedvesét, ragyogva röppen elszunnyadt fiára, míg örök mosoly dereng a világra, vonulnak és hajolnak ívei híg partok közt, Theatrum Gloriae Dei.” (Az elveszített napernyő)
Nagy Judit munkája a költészethez hasonló leválás a világ nyüzsgéséről, a semmi megközelítéséről. És a semmi a lét megfoghatatlan titka felől a világ teljességét, az egészben látó szemlélődés kegyelmi állapotára vágyó leválást jelenti. Az időn túllépés felemelkedését. Weöressel szólva: „az ember költőien lakozik, akkor ebben lakozik”. Az ősi műfaj költői lakozás; Nagy Judit művei a valóságról levált költői sorok.
Laudation
to Judit Nagy’s exhibition
The exhibition of Judit Nagy celebrating the ancient genre of textile is organised along vectors pointing into the future. It revives the festive time shared in the past with the recipients. We are celebrating the revival of a one-thousand-yearold tradition of a creative manual activity that defines human existence. At a time when the cyber world is ready to forget about it all.
I will approach Judit Nagy’s exhibition using three analogies from poetry. Firstly, from the millennial tradition, the origin of the genre, the sacred fabric of Homer’s Odyssey and the female figure celebrating heroic men. Secondly, from a poem by Hesiod, the ancient encyclopaedist, who celebrated working people in his Works and Days. Celebrating the woman who brought passion to her daily work and found joy in its result. No hierarchy of importance can be set up here. Homer’s heroes are fallible figures, his heroine is firm. Hesiod writes about the art of the common people, the farming/ploughing labourers, kingdoms of raggy shepherds: a source of poetry preserving the birth of our common European culture. In his poem the reality of weaving is the triumph of the fabric– thanks to him the genre continues to be alive, but today it is not driven by the urge to mimic divine creation but by creativity acting to counter the loss of order with its guideline being a force that can manually perceive and maintain order. These two kinds of etymologies are still valid together.
Homer wrote thus:
“First some god breathed the thought in my heart to set up a great web in my halls and fall to weaving a robe fine of thread was the web and very wide; and I straightway spoke among them: »Young men, my wooers, since goodly Odysseus is dead, be patient, though eager for my marriage, until I finish this robe...«” (Odyssey, Book XIX. 138–142)
And Hesiod wrote thus:
“The eleventh and the twelfth are both good for shearing sheep and for gathering the benign grain. But the twelfth is much better than the eleventh. It is on that day that the spider, levitating in the air, spins its web in full day, while the Knowledgeable One amasses her pile. On that day a woman should set up her loom and get on with her work.” (Works and Days, 777–780)
Artists, akin to Homer, weave themselves and their age into their works. When we stand in front of Judit Nagy’s textile pictures, we can feel that we are still the playthings of the gods – just like Homer’s fighting heroes. We can sense the mysterious order of life’s thread, linear time morphing into the fabric, which is an ancient human experience. Classical man was able to elevate the chronological order to the level of poesis by using anachronistic elements not fitting into his age.
This is especially known in modern art. For the third approach I will quote from a beautiful piece of 20th-century Hungarian poetry. While the antique epic – akin to weaving – is composed of thousands of metric lines, which are both visual and linguistic ornamentation, the modern Hungarian poet Sándor Weöres condenses together music, movement, rhythm and imagination. The meeting of tradition and modernity provides something different to hold onto for everyone.
The works displayed here do not worship the ornament but speak of the ornament as God – here I am referring to Ákos Szilágyi’s writing titled a Világról levált vers [Poetry Separated from the World]. He refers to Meister Eckhart and Gianni Vattino when he calls verse a divine form. The modern analogy I have chosen from Sándor Weöres is this:
“A dew-tulip sticks up its head, a dreamy crystal green field is twinkling, a lilac thorn on the horizon gathering; Darkness is encircling a distant isle; A ray is frolicking, like a woman’s glance, escaping as it’s fondling its darling, brilliantly perched upon its slumbering son, while dawning upon the world is an eternal smile, its curves are parading and bending between the fluid banks, Theatrum Gloriae Dei.” (The Lost Parasol)
Similarly to poetry, Judit Nagy’s work is like separation from the world’s bustle, from approaching nothingness. And, approached from the ungraspable secret of existence, nothingness means the wholeness of the world and separation coupled with longing for the state of grace inherent in contemplation when we see the whole. It means elevation through stepping beyond time. To borrow a line from Weöres “if man resides poetically, then he resides in this”. An ancient genre is poetic residing; Judit Nagy’s works are poetic lines having separated from reality.
SZEGŐ György
Laudáció
4
„Minden nap hétköznap / Minden nap ünnep”
Gondolatok Nagy Judit Személyes átváltozások című kiállításához
Nagy Judit friss diplomásként, 1978-ban a szombathelyi Textil Biennálén első helyezést ért el a színes pillangót ábrázoló, háromrészes gobelinjével. Ezzel a klasszikus kárpitszövési technikával már a középiskolában megismerkedett, és egy életre beleszeretett. A művész több interjúban is elmondja: „a gobelin rabszolgamunka”. Ugyanakkor szenvedélyes viszony fűzi a kárpitkészítéshez, amit napi több órában gyakorol, mivel ezt a speciális technikát „csak rendszeres, napi gyakorlással lehet elsajátítani”1. „Szenvedély, ami ehhez a »kétarcúhoz« fűz, ehhez az ünnepélyeshez, anakronisztikushoz, aki egyszerre feminin és maszkulin, a »műfajok királynője«, ott trónol a képzőművészet és az iparművészet között, elandalít, fölemel, közben agyondolgoztat.”2 Az egyik ikonikus munkájával, a Szövés=életmód című kárpittal ezt a viszonyt fejezi ki. Egyben választ ad arra a kérdésre, miért készít valaki a 20. század végén, 21. század elején falikárpitot. Munkái arra is példák, hogyan tud ez a régi és nemes technika napjainkban kortárs maradni.
A falikárpitoknak és a textilmunkáknak általában jól azonosítható funkciójuk van. Melegítenek minket és az otthonunkat, jótékonyan eltakarnak falfelületeket, ablakokat, vagy akár titkos ajtókat. Olyan önálló műfajról beszélünk, amely a képzőművészet és az iparművészet határán egyensúlyoz. A textilkészítési eljárások kultúránk történetének egészen távoli múltjába vezetnek vissza. A Nagy Judit által művelt technika virágkora az európai középkorban volt, ekkor még többnyire más készítette a tervet, más a kartont, és megint más a szövést. A kortárs kárpitművészetben a kezdeti tervtől a vázlaton át az elkészült textilig az egész folyamat egyetlen alkotó munkája.
Nagy Judit műcsarnoki kiállításának címe: Személyes átváltozások. Nem életmű-tárlat, inkább leltár a most-nak. Személyes, mert minden műben ott vannak az érzések, gondolatok, az élet munkával töltött órái. Átváltozások, mert alkotójuk tudatosan építi az útját, témái egymást folytatják, mindig új létállapotokat fednek fel, ahogy a természet lényei átváltoznak, valami újjá alakulnak át, ugyanakkor magukban hordozzák a korábbi állapotukat is, mint egy lepkévé váló hernyó, vagy az ősszel elszáradó falevél. A kiállításban szerepelnek a megvalósult kárpitok és az azokhoz kapcsolódó tervek, vázlatok, feltárva a különböző munkafázisok egymásra épülő folyamatát.
Korai munkássága során az apró repülő lények szinte minden fajtáját megjelenítette. Frank János „Rovartani ujjgyakorlat”-ként említi a Kámeák-sorozat darabjait,3 és Nagy Judit munkásságát értékelve hozzáteszi: „Ő sohasem torzít, semmit sem tesz hozzá a modelljeihez. (…) Minden öltése egzakt.” A repülés története című kárpit átvezet a madaras képekhez. Ezeken a felismerhető madárábrázolásokat barokkos girlandkoszorúk veszik körül, mintegy keret a keretben, ilyen például A csendélet pávával, vagy a Csendélet Coca-Colával és madarakkal. Utóbbiban a kólásüveg úgy jelenik meg a kép középpontjában, mint korunk és az amerikai tömegkultúra egy ikonikus csendéleti eleme. Ez a motívum a humor nyelvén szemben áll a Nagy Judit által művelt klasszikus textilkészítési metódussal. Más sorozataiban kulcsok és épületek kapnak főszerepet, az alkotó egy-egy életszakaszához, illetve a kultúrtörténet korszakaihoz kapcsolódva (Kulcsmondat, Oldás és kötés, Himnusz-kapuk).
Érdekes megvizsgálni a jelenleg is tartó alkotói periódus képeit, a Predestinatio-sorozat darabjait. A kárpitok alapja egyszínű (vörös, drapp és kék), melyen rendezett sorban – összhangban az adott életszakasszal vagy hangulattal – különböző mitológiai lények sorakoznak, egy-egy személyt megtestesítve a művész életéből. Megjelenik az oroszlán, a sas, a bika, a sárkány és az egyszarvú. Ezek a lények a közöttük lévő növényi mintával látszólag egy ornamentika-rendszert, egyfajta rácsszerkezetet adnak ki, de nem csupán díszítmények, hanem egy történetet mesélnek el: a művész beleszőtte az élete, hétköznapjai történéseit, személyes viszonyrendszereit. „A dísz mindig tökéletes összhangban van a szerkezettel, annak szerves része. […] addig, ameddig a díszítés stilizált marad!” – mondja Owen Jones,4 és hozzáteszi: amikor a díszítmény eléri azt a szintet, hogy a festő tökéletes hasonlóságot ér el a természettel, „onnan már nem vezet tovább út”.5 Nagy Judit műveiben a díszítmény valóban összhangban van a szerkezettel, de nem ennyi a szerepe; minden munkája attól válik kortárs műalkotássá, hogy a jelenre reflektál, a stilizált alakok valós személyeket jelenítenek meg, aszerint átlényegítve, ahogy az adott életszakaszban, a kárpit megszövésének idejében érzett irántuk. Egyfajta kódrendszerként működnek, apró jelzésekként segítve az emlékezet természetes működési mechanizmusát. Személyes átváltozásokként elmesélik egy tevékeny, tartalmas, magánytűrő, de nem magányosan folytatott életút állomásait.
In 1978, still a recent graduate, Judit Nagy won the first prize of the Textile Biennial in Szombathely for her three-piece gobelin featuring a colourful butterfly. She had become familiar and fallen in love for life with this classical tapestry-weaving technique back in secondary school. While she has repeatedly said in various interviews that “making a gobelin is drudgery,” she is passionate about tapestry-weaving, which she does several hours every day, since this special technique “can only be mastered through daily practice”1. “Passion that binds me to this »two-faced« - festive, anachronistic, simultaneously feminine and masculine - »queen of genres« sitting on her throne between the fine arts and applied arts, lulling you and lifting you up, while overworking you.”2 She expressed this connection between herself and tapestry in an iconic work titled Weaving=a way of life. At the same time, she answered the question of why somebody weaves tapestry at the end of the 20th and the beginning of the 21st centuries. Her works are also examples of how this old and noble technique can remain contemporary.
In general tapestries and textile works have clearly identifiable functions. They keep you warm at home or beneficially cover wall surfaces, windows or even secret doors. It is an autonomous genre balancing on the borderline between the fine arts and applied arts. Textile-making techniques can be traced far back to the past of cultural history. The heyday of the technique used by Judit Nagy was in medieval Europe, when designs, cartoons and weaving were done by different craftsmen. In contemporary tapestry art, however, the entire process, from planning to implementing the textile, is carried out by the same artist.
The title of Judit’s Nagy exhibition at the Műcsarnok is Personal Metamorphoses. It is not an oeuvre exhibition but rather an inventorying of the now. It is Personal because each piece contains feelings, thoughts and hours spent with work. It is about Metamorphoses because the artist is consciously building her path, her themes are each other’s continuation, always revealing new states of existence, just like the creatures of nature metamorphose, turn into something new, while carrying within themselves their previous stages, like a larva into a butterfly or shrivelling autumn leaves. The current exhibition presents implemented tapestries as well as their designs and sketches, showing the visitor how the stages of the work process are built on each other.
During the early stage of her career, Judit Nagy transplanted virtually almost all the existing tiny flying creatures into the woven fabric. János Frank refers to the artist’s Cameos cycle as a “Finger exercise in insects”3 and, evaluating her oeuvre, observes that “She never distorts and never adds anything to her models. […] Every stitch she makes is precise.” Judit Nagy’s tapestry titled The History of Flying leads on into her compositions with birds, in which the identifiable bird depictions are surrounded by Baroque-style garlands, like a frame within a frame. Examples of this include Still-life with a Peacock and Still-life with a Coca-Cola and Birds, with a Coke bottle appearing in the centre of the latter as an iconic still-life motif of our age and American mass culture. This motif mediated in the language of humour is contrary to the classical textile-making method cultivated by Judit Nagy. In some of her other series keys and buildings are lent the role of protagonists, linked to particular stages in the artist’s life and to various phases of cultural history (Key Sentence, Release and Bond , Hymn-gates).
It is interesting to examine the composition of the artist’s ongoing creative period: the pieces of her Predestinatio cycle. The ground of these tapestries are monochrome (red, beige and blue), supporting clearly arranged rows of mythological creatures, in harmony with the given stage of life or mood of the artist, each one embodying a person from her life. These creatures include a lion, eagle, bull, dragon and a unicorn and, together with the plant pattern in-between them, create a system of ornament, a kind of grid. Yet, they are more than decoration: they tell a story through the life, events and personal relationships of the artist, which she wove into the textile. According to Owen Jones, ornament is always in perfect harmony with structure: it forms an integral part of it […] as long as it remains stylised,4 adding that when the ornament reaches a level where the painter achieves the perfect imitation of nature, there is nowhere to go from there.5 In Judit Nagy’s works the ornament is indeed in perfect harmony with structure but its role is not limited to this: her works, without exception, are veritably contemporary pieces because they address issues in the present and their stylised figures are representations of real people, who are transformed through the feelings the artists had about them in the given phase of her life, at the time of weaving the tapestry. They function as a kind of code system, as tiny signals stimulating the natural mechanism of our memory. In the form of personal transformations they narrate the stages of an active and meaningful life lived by an artist who can tolerate loneliness yet is not living alone.
Owen
5 I.m. 322. / Op. cit. 322.
KONDOR-SZILÁGYI Mária a kiállítás kurátora / curator of the exhibition
“Every day is just a day / Every day is a celebration” Thoughts on Judit Nagy’s exhibition Personal Metamorphoses
1 Nagy Judit katalógusa, Press Xpress Kiadó, Budapest, 2014. Az interjút Dvorszky Hedvig készítette. 9.o. Nagy Judit katalógusa [Judit Nagy Catalogue], Press Xpress Kiadó, Budapest, 2014. Interview by Hedvig Dvorszky. p. 9.
2 U.o. / Ibid.
3 Frank János bevezető tanulmánya a Szövés=életmód életmű katalógusban, 1998.
János Frank’s introductory study in the Szövés=életmód [Weaving=a way of life] catalogue raisonné, 1998.
Owen Jones: Ornamentika. Népek, korok díszítőelemei, Cser Kiadó, Budapest, 2019., 313–314.
Jones: Ornamentika. Népek, korok díszítőelemei [Hungarian translation of The Grammar of Ornament], Cser Kiadó, Budapest, 2019, 313–314.
