arcai FACES OF LAJOS SVÁBY
2021 10. 24. 11. 21. M Ű C S A R N O K # B OX
Arc és emlékezet | Sváby Lajos önarcképeirõl Face and Memory | On the Self-Portraits of Lajos Sváby A festõ figyelõ tekintete ezúttal saját arcát vizsgálja. Milyen ez az arc? Mennyiben hasonlít a reggeli tükörbenézéshez ez az új helyzet? Mit ad hozzá és mit vesz el, ha majd rajzot, festményt készít? Egyáltalán, miért tanulmányozza a saját arcát? Nincs modellje netán, vagy valami fontosat fedezett fel saját magán, amit rögzíteni kíván? És azután, mennyit a tükörben látott képbõl és mennyit emlékezetbõl, látomásból? Még eldöntetlen kérdések, mielõtt az elsõ ceruza- vagy ecsetvonások megindulnának a papír, vászon felületén. Sváby Lajos – mint annyi kollégája szerte a világban – kora ifjúságától festette saját magát. Elõbb inkább tanulmányszerû, alaposan megoldott, formában és színben realista képek készültek, majd az idõ elõrehaladtával – de még ifjú mûvész korában – megérkeztek a vidám, tréfás, itt-ott groteszk önarcképek, némelyiken egy tárgy (csákó) is látható. Fõleg olaj és akvarell munkák ezek. Egy fiatal alkotó szemlélõdése és bátor-büszke szembenézése. Ismerõs ez a fajta „autoportrait” (önportré), Rembrandt korai rajzaitól és festményeitõl akár Székely Bertalan vagy Vaszary János fiatalkori önarcképeiig. Gondosan kivitelezett, ám nem túl filozofikus, még nem az életrõl, de a formáról szól. Keresi a tekintet tisztaságát, a test tartását – lehetõleg magabiztos és öntudatos pózt választ. Nem kikukucskál, nem kikacsint, nem beszél a nézõhöz – de azért fontos, hogy õt, az alkotót lássák a képben. A késõbbi önarcképeken ez az életbátorság életbölcsességgé nemesedik. S bár könnyed akvarellekkel jelzi, hogy elindult egy expresszív úton, mégis a vizsgálódó szem, a kitekintés hangsúlyozása, a rálátásra való késztetés mutatja: Sváby is a bölcseleti önvizsgálódás képi útját járja. Miközben megszületnek élettel teli, bacchanáliákat, derûs nyarakat idézõ festményei, megjelenik képein a „svábys” színhangulat, a festékszalagok tobzódása, az önarcképek visszafogottabb melankóliája szinte meglepõ. És egyre inkább rajzban kutatja saját arcát, lényét, lelkét. „A probléma kiútja a testit ábrázoló képjelenségbe oltott élet” – írja Rembrandt-tanulmányában az önarcképek kapcsán Georg Simmel.1 Ezt a formán egyre inkább túlmutató életjelenséget érezzük Sváby önarcképein. A nyolcvanas, kilencvenes években készült kréta-, illetve ceruza- és akvarellrajzok mintegy portrévázlatokként is felfoghatók a készülõ nagy képekhez. A „magyar Kokoschka” jelzõt is ráilleszthetnénk az akkori Svábyra, önarcképein is ez a neo-expresszionista attitûd jelenik meg. Lobogó vonalak, erõteljes karakterizálás, sõt karikírozás is jellemzi e munkákat. Nyugtalan, kevésbé drámai a szembenézés, de ugyanakkor, az idõ múlásával – ahogy Rembrandt önarcképein is tapasztaljuk – egyfajta melankólia, életbölcsesség is megjelenik. Egyre inkább a ceruzarajz dominál, sokkal több a vonal; a 2000-es években a betegségét is feldolgozó önarcképvázlatokról a nyugtalanság jegyei is leolvashatók. Ekkoriban a munkái jelentõs német kortársa, Horst Janssen elemzõ, sûrû, szaggatott vonalrendszerekkel az idõ múlását is kifejezõ önarcképeit idézik. Talán a halál közelsége ez, a múló élet áttekintése, ugyanakkor a belsõ meditáció kifejezõdése is. Hasonlítanak-e ezek a rajzok az eleven, létezõ arcra, a modellre? Bizonyosan, de annak belsõ képét is tükrözve. „A személy, amikor önmagához hasonlít, saját maga, vagyis egy önmagáért való azonosság […] A hasonlóság az azonosíthatatlan homályos önazonosságból vonja ki magát” – írja Jean-Luc Nancy.2 Sváby önazonossága és a saját magához – valamint, így áttételesen is – a mûvészethez, saját mûvészetéhez való viszonya belsõ változásokon ment keresztül, és az önelemzõ, reflektív önarcképek tükrözik ezt a változást. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy az élethez való viszonya oly mértékben változott volna, legalábbis ez nem látszik a rajzokon. Már nem harsány életöröm, de nem is befelé forduló kétségbeesés uralja a munkákat; inkább a múló idõ elfogadásának jegyzetei. A rajzokban a kifejezés drámai életszerûségét azonosnak vélhetjük Simmel Rembrandtról írt soraival: „A Rembrandt-portrék fiziognómiájában igen egyértelmûen érezzük, hogy a jelenbeli képet a sorsot sorsba fûzõ életfolyamat hozta létre.”3 Sváby nagyszerû önarcképei, a jegyzetszerûtõl a komplett festményig, a vázlattól az önálló mûig egy nagy formátumú mester önvallomásos, szabad és rendkívül személyes munkái. Egy olyan alkotóé, aki meglelve saját képi nyelvét, tisztán az intuícióira hallgatva – nem mellesleg szakmailag tökéletesen felkészülten – hozta létre az oeuvre-jét, belesûrítve minden szertelenséget, vad életörömöt és drámát. Az önarcképek ennek az életmûnek fontos részei, leginkább a francia kifejezés illik e mû sorozathoz: l’autoportrait est l’artiste même, vagyis az önarckép maga a mûvész. SINKÓ István
1
Georg Simmel: Rembrandt – Művészetfilozófiai kísérlet. Corvina Kiadó, Budapest, 1986. 2
Jean-Luc Nancy: A portré tekintete. Műcsarnok, Budapest, 2010. Simmel, 1986.
3
1
Georg Simmel: Rembrandt: An Essay in the Philosophy of Art (Ein kunstphilosophischer Versuch). Routledge, 2005, p. 27. 2
Jean-Luc Nancy: Le regard du portrait, Galilée, 2000. 3
Simmel, 2005, p. 9.
The painter’s attentive gaze is scrutinizing his own face. What is this face like? How is this new situation similar to looking in the mirror in the morning? What will he add and what will he take away when drawing or painting it? Why is he studying his own face at all? Has he got no model? Has he discovered something important on himself that he wishes to record? If so, how much from the image seen in the mirror and how much from his memory or fantasy? These questions are undecided until the first strokes of the pencil or the paintbrush touch the surface of the paper or the canvas. Lajos Sváby, as so many of his fellow painters around the world, had been painting himself from early youth. At the beginning, his pictures were closer to studies, solidly crafted, realistic in form and colour. Over time, but still as a young artist, he would produce joyous, comic, occasionally grotesque self-portraits, some of them also featuring an object (a shako). These works, mostly oil paintings and watercolours, are contemplation as well as a courageous and proud facing up by a young artist. This sort of autoportrait (self-portrait) is familiar from a range of works, from the early drawings and paintings of Rembrandt to the self-portraits of Bertalan Székely and János Vaszary as young artists. They are carefully executed but not exceedingly philosophical, not yet about life but form. Sváby is looking for the clarity in the eyes, the posture of the body, preferably adopting self-confident and assertive poses. He does not peek out, does not wink or speak to the viewer but it is important for him to be seen in the picture in his own right, as the artist. In his later self-portraits, this courage to face life would mature into wisdom of life. Even though his light-hearted watercolours indicate that Sváby has embarked on the path of Expressionism, the probing eyes, the emphasis on looking out, the urge for an awareness show that he is on the way of philosophical self-analysis in his visual endeavours. As he starts creating his lively paintings evoking bacchanals, happy summers, marked by his characteristic “Sváby” atmosphere of colours, an orgy of paint ribbons, the more subdued melancholy of his self-portraits almost surprises. Also, he tends to increasingly use drawings for the purpose of scrutinising his own face, being and soul. “A creation of an inner life that infuses [mere bodily phenomena] with itself” may offer a solution, writes Georg Simmel in his essay on Rembrandt concerning self-portraits.1 One can feel how life as a phenomenon increasingly surpasses form in Sváby’s self-portraits. The chalk and pencil drawings and the watercolours from the eighties and nineties may be regarded as portrait studies for the great pictures in preparation. One could even label Sváby “the Hungarian Kokoschka” for his Neo-Expressionist attitude appearing also on his self-portraits of the time. These works are marked by flying colours, strong characterisation, even caricature. The facing up is restless, not so dramatic but as time goes by, there appears a kind of melancholy and life wisdom, similarly to Rembrandt’s self-portraits. Pencil drawings become more and more predominant with a multiplication of lines. His self-portrait sketches from the 2000s processing among others his illness convey also restlessness. His works from this period evoke his major German contemporary’s, Horst Janssen’s, analytical selfportraits, also expressing the passage of the time with thick sets of broken lines. This could be the closeness of death, taking stock of a life in transience but also an expression of inner meditation. Do these drawings resemble the living, existing face, the model? Certainly, while also rendering its inner image. “When a person resembles himself or herself, they are indeed themselves, which is a resemblance for its own sake. […] Resemblance extracts itself from an unidentifiable, vague self-identity”, writes Jean-Luc Nancy.2 Sváby’s self-identity and his relationship to himself, and in this way, also indirectly, to art, to his own art, went through inner changes and his self-analytical, reflexive self-portraits bear out this change. At the same time, one could not argue that his relationship to life changed to the same extent, at least his drawings provide no such indication. Neither loud exhilaration, nor inward-looking desperation dominate his later works; rather, they record an acceptance of the passage of time. In these drawings, expression is dramatically anchored in life, making them a perfect fit for Simmel’s lines on Rembrandt: “In the physiognomies of Rembrandt’s portraits we feel very clearly, that the course of a life, heaping fate on fate, creates this present image.”3 Sváby’s brilliant self-portraits, ranging from memo-like works to complete paintings, from sketches to independent pictures, are the free and extraordinarily personal self-confessions of a great master. The works of an artist, who created his œuvre by finding his own visual language, listening merely to his own instinct, and importantly, with a perfect professional competence, condensing all extravagance, wild joie de vivre and drama into them. His self-portraits are an important part of this œuvre, this series of works being best described by the French expression: l’autoportrait est l’artiste même, meaning the selfportrait is the artist himself.
Önarcképek / Self-Portraits 1954, 1966, 1957, 2013 a Sváby család tulajdona property of the Sváby family
Sváby Lajos
Lajos Sváby
Középiskolásként a Fenyő Andor Endre vezette Dési Huber Szabadiskolában képezte magát. 1954 és 1960 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végezte tanulmányait, olyan mestereknél, mint Kmetty János és Pór Bertalan. 1963-tól három éven át Derkovits-ösztöndíjban részesült. Kezdetben Dunaújvárosban dolgozott, majd 1965-ben Budapestre költözött. 1975től festészetet tanított a Képzőművészeti Főiskolán, amelynek 1990-től öt éven át, nyugdíjba vonulásáig a rektora is volt.
As a high school student, he attended the Dési Huber Free School, led by Andor Endre Fenyő. He studied at the Painting Department of the Hungarian College of Fine Arts from 1954 to 1960 where his masters were János Kmetty and Bertalan Pór. In 1963, he was given the Derkovits scholarship for three years. He started working in Dunaújváros, then moved to Budapest in 1965. From 1975, he taught painting at the College of Fine Arts where he also worked as a rector from 1990 for five years, until his retirement.
1935. február 4-én született Abádszalókon.
Korai munkái a monokróm festészet hatását mutatják. 1967-ben a Műcsarnok Kamaratermében megrendezett, Melocco Miklós szobrászművésszel közös tárlatán ezeket a szürkés-kékes-barnás koloritú képeit állította ki, amelyek között jelentős számban szerepeltek önarcképek is. Ez a műfaj később is Sváby festészeti kísérleteinek egyik leggyakoribb tárgya maradt. Művészetében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdett körvonalazódni az az erőteljesebb, élénkebb (piros-sárga-kék) színeket felvonultató irány, amely a későbbiekben meghatározó lett. Változás (1969) című festményén a két világ még egyszerre van jelen, egy monokróm figura és egy színes alak képében. Ezt a képét 1972-ben a Műcsarnokban megnyílt első egyéni kiállításán is bemutatta. 1977-ben újabb önálló tárlattal jelentkezett a Műcsarnok kiállítóterében, ekkor mutatta be Örkény István arcképe (1975) című vásznát is, amelynek térszerkesztése később több alkotásában is visszaköszön. Az olajfestmények mellett pasztellképeket, ceruza-, tus- és krétarajzokat is készített. Az 1988-89-es, vörös krétával rajzolt Genezis című sorozatának 22 lapján a Teremtés, valamint Káin és Ábel története mozgalmas, drámai kompozíciókon elevenedik meg. Pályafutása során középületek számára is dolgozott: a mezőcsáti Művelődési Ház színháztermébe pannót, az Országos Kardiológiai Intézetnek mozaikot, a mórahalmi „Gólyás-ház” falára (Fekete Tamás szobrászművész alkotásaihoz) sgraffitót készített. Műveiből az elmúlt negyven évben számos egyéni és csoportos kiállítást rendeztek itthon és külföldön, többek között a dunaújvárosi Uitz Teremben (1975, 1994); a Szolnoki Galériában (1980, 1995, 2017); az Ernst Múzeumban (1984); a szegedi Móra Ferenc Múzeum Képtárában (1985); a berlini Magyar Kultúra Házában (1985); a Csontváry Teremben (1989); a Körmendi Galériában (1994, 2005); a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában (2001); a Párizsi Magyar Intézetben (2003); a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (2014) és a Petőfi Irodalmi Múzeumban (2015). Képei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményeiben, valamint számos magánkollekcióban.
was born on 4 February 1935 in Abádszalók.
His early works show the influence of monochrome painting. At a joint exhibition with the sculptor Miklós Melocco organised in 1967 at the Chamber of Kunsthalle Budapest, Sváby presented pictures of greyish, bluish, brownish tones, among them many self-portraits, a genre that remained one of the most obvious subjects of his experimentations. A new direction featuring stronger, livelier colours (red, yellow, blue) surfaced at the turn of the sixties and seventies in Sváby’s art and became subsequently predominant. His painting Változás (Change,1969) shows the two worlds simultaneously in the form of a monochrome figure and that of a colourful character. He presented this picture also at his first solo exhibition, organised in 1972 at Kunsthalle Budapest. In 1977, he had a solo exhibition of his works again at Kunsthalle Budapest where he presented among others the Portrait of István Örkény (1975), a painting with a spatial composition that can be recognised in several of his later works. Apart from oil paintings, he also created pastels, as well as pencil, ink and chalk drawings. His Genesis series made in 1988-89, drawn in red chalk, shows the story of the Genesis and that of Cain and Abel on 22 pages in lively, dramatic compositions. In the course of his career, he also worked for public buildings, creating panel painting for the theatre of the Culture Centre in Mezőcsát, mosaic for the National Institute of Cardiology and sgraffiti for the “Stork House” in Mórahalom (together with Tamás Fekete, sculptor). His works have given rise to several solo and group exhibitions in the past forty years in the country as well as abroad, among others in the Uitz Hall in Dunaújváros (1975, 1994); the Gallery of Szolnok (1980, 1995, 2017); the Ernst Museum (1984); the Picture Gallery of the Móra Ferenc Museum in Szeged (1985); the Hungarian Culture House in Berlin (1985); the Csontváry Hall (1989); the Körmendi Gallery (1994, 2005); the Contemporary Hungarian Gallery in Dunajská Streda (2001); the Hungarian Institute in Paris (2003); the Hungarian University of Fine Arts (2014); as well as the Petőfi Museum of Literature (2015). His pictures can be found among others in the collections of the Hungarian National Gallery, the Petőfi Museum of Literature, the Damjanich János Museum of Szolnok, the Rippl-Rónai Museum of Kaposvár, the Contemporary Hungarian Gallery of Dunajská Streda, as well as in several private collections.
Sváby Lajost 1973-ban Munkácsy Mihály-díjjal, 1985ben Magyarország Érdemes Művésze díjjal tüntették ki. 1994-ben Kossuth-díjjal ismerték el iskolateremtő művészeti és oktatási tevékenységét. 1995-ben a londoni Kingston Egyetem díszdoktorává avatták. 2000-ben a Magyar Művészetért, 2005-ben a Prima Primissima díjat vehette át. 2007-ben Kisoroszi, 2009-ben pedig szülővárosa, Abádszalók díszpolgára lett. 2017-ben Aba-Novák Vilmos életműdíjban részesült.
Lajos Sváby was given the Munkácsy Mihály-Prize in 1973 and the Merited Artist Award in 1985. In 1994, he was awarded the Kossuth-Prize for his significant artistic and pedagogic contributions. In 1995, he received an honorary doctorate from the Kingston University of London. In 2000, he was given the “For the Hungarian Culture” Prize and in 2005 the Prima Primissima Prize. In 2007 he became an honorary citizen of Kisoroszi and in 2009 that of his native town, Abádszalók. In 2017, he received the Aba-Novák Vilmos Lifetime Achievement Award.
2020. augusztus 13-án hunyt el Budapesten.
He died in Budapest on 13 August 2020.
D. D.
Önarcképek / Self-Portraits 2013, 2016, 2004 a Sváby család tulajdona property of the Sváby family
Kurátor / Curator: BAKSAI József Kurátorasszisztens / Assistant curator: DEKOVICS Dóra Grafikai terv / Graphic design: PLAVECZ Sára
arcai
FACES OF LAJOS SVÁBY
Szövegek / Texts: SINKÓ István, DEKOVICS Dóra Szöveggondozás / Proofreading: GÖTZ Eszter Angol fordítás / English translation: SZALAI Virág Fotók / Photos: BAKSAI József, DIENES Judit Nyomdai kivitelezés / Printing: Pauker Nyomda Nyomdai koordinátor / Print production coordinatior: SZERDAHELYI Júlia
MŰCSARNOK#BOX
Kiadó / Publisher: Műcsarnok Nonprofit Kft., 2021 Felelős kiadó / Publisher responsible: SZEGŐ György DLA művészeti igazgató / artistic director
Címlap / Front cover: Önarcképek / Self-Portraits 1978, 2016, 2017, 2020 a Sváby család tulajdona / property of the Sváby family Hátoldal / Back cover: Teremtés / Genesis I., II., III., V., VI., VII., IX. 1988-89 magántulajdon / private property
Műcsarnok | Kunsthalle Budapest | Budapest XIV., Hősök tere
Nyitva: kedd–vasárnap 10–18 óra, csütörtök 12–20 óra
| Open: Tuesday-Sunday 10:00-18:00, Thursdays 12:00-20:00