Kobajasi Kenicsiró és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 2016. április 29. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
mupa.hu
Művészet és építészet képekben Keresse a Librinél, vagy a Vince Könyvesboltban a Müpában.
mupa.hu
3
29 April 2016 Béla Bartók National Concert Hall
2016. április 29. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Ken-Ichiro Kobayashi and the Kobajasi Kenicsiró és a Hungarian Radio Symphony Magyar Rádió Szimfonikus Orchestra zenekara Featuring: Brigitta Kele – soprano, Viktória Mester – mezzo-soprano, Tibor Szappanos – tenor, Péter Fried – bass, Hungarian Radio Choir (choirmaster: Zoltán Pad) Beethoven: Egmont Overture, op. 84 Beethoven: Symphony No. 9 in D minor, op. 125 1. Allegro ma non troppo, un poco maestoso 2. Molto vivace – Presto 3. Adagio molto e cantabile – Andante moderato 4. Finale: Presto – Allegro assai – Allegro assai vivace (alla Marcia) – Andante maestoso – Adagio ma non troppo ma divoto – Allegro energico e sempre ben marcato – Allegro ma non tanto – Presto – Maestoso – Prestissimo The English summary is on page 13.
Közreműködik: Kele Brigitta – szoprán, Mester Viktória – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Fried Péter – basszus, a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84 Beethoven: IX. (d-moll) szimfónia, op. 125 I. Allegro ma non troppo, un poco maestoso II. Molto vivace – Presto III. Adagio molto e cantabile – Andante moderato IV. Finale: Presto – Allegro assai – Allegro assai vivace (alla Marcia) – Andante maestoso – Adagio ma non troppo ma divoto – Allegro energico e sempre ben marcato – Allegro ma non tanto – Presto – Maestoso – Prestissimo
4
Két barát Az Egmont című dráma alkotója, Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832) és Az örömhöz című költemény szerzője, Friedrich Schiller (1759–1805) közel álltak egymáshoz: kettejük nevéhez fűződik a szellemtörténet egyik leghíresebb barátsága. A két korszakos költőt-írót a személyes rokonszenven kívül elveik és esztétikai felfogásuk hasonlósága kapcsolta össze. Fegyvertársak és vitapartnerek: két rokonlélek, akik megértették és támogatták egymást. Közös eszmék alapján írtak verset és drámát, együtt teremtették meg a „weimari klasszikát”, de mindkettejük művészetének vannak romantikus vonásai is. Kapcsolatuk nem volt mindig és mindenben harmonikus, voltak köztük ellentétek, és a rivalizálás fogalma is joggal említhető kettejük kapcsolatával összefüggésben. Legméltóbb utódjuk, Thomas Mann mindkettejüket ábrázolta műveiben. Goethéről szól a Lotte Weimarban: egy joviális alaptónusú regény, amelyben a „költőfejedelem” derűs önzését leírva Mann kimondatlanul önarcképet is rajzol, Schiller alakját pedig egy rövid, de megindítóan részvétteljes novella, a Nehéz óra örökíti meg. Ez tragikus személyiségnek, a szenvedés és a diszharmónia művészének mutatja be a költőt, erősen szembeállítva őt Goethével („az a másik ott WeimarJohann Wolfgang von Goethe ban, akit szerelmes gyűlölettel imádott”). Hogy ők ketten valóban ilyen ellentétpárt alkottak-e („antipodikus barátság”, írja kapcsolatukról Mann 1955-ös Schiller-tanulmányában), vagy csak a tetszetős elméleteket gyártani mindig kész utókor látja így a nevezetes alkotópárost? Alighanem az utóbbi az igaz, hiszen az „isteni” Goethe életének is voltak sötét pillanatai (rövid időt még börtönben is töltött, akárcsak Schiller), és a „szenvedő” Schiller is élt meg nagy sikereket (már első darabja, A haramiák is óriási tetszést aratott), sőt mint tudjuk, az örömöt is meg tudta énekelni.
Goethe, Schiller és a zenetörténet
Friedrich Schiller
Goethét és Schillert az is összeköti, hogy nemcsak barátok és alkotótársak voltak, de mindketten felmérhetetlen hatást gyakoroltak a zeneirodalom fejlődésére. Schiller természetesen verseivel is jelen van a dalirodalomban (Schubert számos Schiller-megzenésítése nevezetes), esetében azonban a színpadi termés az, amely bámulatba ejtő mértékben inspirálta az operaszerzők képzeletét. Verdinek két nagy drámaíró eszménye volt, az egyik Shakespeare, a másik Schiller – és Schiller jelenléte az olasz zeneszerző műveiben sokkal intenzívebb. A haramiák; Giovanna d’Arco; Luisa Miller; A végzet hatalma; Don Carlos – Verdi-operák schilleri ihletéssel. De említhetnénk Rossini Tell Vilmosát, Donizetti Stuart Máriáját vagy Csajkovszkij Az orleans-i szűz című operáját – valamennyi hátterében Schiller-dráma áll. Goethénél a zenére gyakorolt hatás univerzális. A verseire komponált daloknak se szeri, se száma: már Mozartnak is van Goethe-dala (egyetlenegy: a Das Veilchen), utána pedig Schuberttől Wolfig, Beethoventől Mendelssohnig, Muszorgszkijtól Regerig számtalan zeneszerző komponált dalokat Goethe-versek nyomán. De a szimfónia és a szimfonikus költemény is képviselteti magát a Goethe inspirálta művek között (Liszt: Faust-szimfónia; Dukas: A bűvészinas; Mahler: VIII. szimfónia), a kantáta is (Brahms: Altrapszódia), vagy olyan, műfajilag nehezen besorolható kompozíciók, mint Berlioz drámai legendája (Faust elkárhozása), és persze fontosak a Faust-operák: Gounod (Faust), Boito (Mefistofeles), Busoni (Doktor Faust) művei.
Képek a németalföldi szabadságharcból Ludwig van Beethoven (1770–1827) mind Schiller, mind Goethe művei iránt lelkesedett. Az utóbbival személyesen is találkozott: a cseh fürdőhelyen, Teplitzben, 1812 júliusában. Az esemény előzménye éppen a hangversenyünkön elsőként elhangzó művel kapcsolatos: Beethoven elküldte Goethének az Egmont-kísérőzene (ennek része
KOBAJASI KENICSIRÓ ÉS A MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA
5
6 az utólag komponált Egmont-nyitány) egy példányát, amelyre Goethe melegen reagált, szorgalmazva a személyes megismerkedést (Schubertet, aki elküldte neki az Erlköniget, válaszra sem méltatta…). Ez végül közös ismerősük, Bettina von Brentano közvetítésével valósult meg: több napon át ismételten együtt töltöttek néhány órát. A jelek azt sejtetik, hogy együttlétük nem lehetett feszültségmentes. A hatvanhárom éves titkos tanácsos viselkedésmódja politikushoz illőn mértéktartó és méltóságteljes volt, a negyvenkét éves zeneszerzőé pedig független alkotóhoz illőn zabolátlan.
Számunkra az a csodálat fontos, amelyet Beethoven, a zeneszerző érzett – nem Goethe, a személy, hanem Goethe, a költő és drámaíró, és persze a művei iránt. Ez nyilatkozik meg a mai hangverseny élén felcsendülő Egmont-nyitányban, amely ugyan a kísérőzenével együtt nem belső indíttatásból, hanem a Theater an der Wien megrendelése nyomán keletkezett 1809/1810 folyamán, ám zenéje a dráma eszmevilágával való legteljesebb azonosulást mutatja. Goethe ötfelvonásos szomorújátéka a 16. századi európai történelem egy epizódját dolgozza fel. II. Fülöp spanyol király Egmont grófra bízza az uralma alatt álló német-alföldi tartományok vezetését, ő azonban az elnyomottak védelmére kelve szembefordul királyával, s vállalja bátor tettének következményét, a halált. Fontos tudnunk, hogy az Egmont-kísérőzene s ezen belül az Egmont-nyitány írásakor Beethoven már túl van a III. szimfónia (1803–1804), a Fidelio első két változata (1805–1806), a Coriolan-nyitány (1807) és az V. szimfónia (1804–1808) megkomponálásán (ez mind az úgynevezett „középső alkotókorszak” termése, annak pedig éppen a heroikus magatartásforma volt az egyik legfőbb jellemzője), vagyis a Hős alakjának többféle színpadi és szimfonikus ábrázolásán, amelyeknek tanulságai hangvételben, drámai erőben, koncentráltságban jelen vannak az Egmont-nyitány nyolcpercnyi zenéjében is. Ez a zenekari mű, mint valami korai szimfonikus költemény, a maga tömör szonátaformájában pregnánsan vetíti elénk az elbukásában felmagasztosuló, s ily módon eszmei győzelmet arató Hős portréját.
Ludwig van Beethoven
Az f-mollban (az Appassionata szonáta hangnemében) íródott, szenvedélyes művet a klasszikus hagyományhoz híven lassú bevezetés indítja, melynek feladata egyrészt a szonátaforma főrészének tematikus előlegezése, másrészt a feszültség lassú fokozása és a gyors főszakasz előkészítése. Maga a szonátaforma több markáns témaprofilt exponál, köztük mindjárt az elején egy fájdalmasan lehajló, éneklő moll dallamot, a zaklatottság és a szenvedély jelképét, majd egy sűrű és tömör, feszes ritmusú és dacos, akkordikus dúr témát, amely képzeletünkben az elnyomóval való büszke és öntudatos szembefordulást szimbolizálhatja. A tétel további részeit megfigyelve érzékeljük, hogy a hangvétel és a dramaturgia milyen határozottan rokona az V. szimfóniában megismertnek. Itt is a zenében kifejezett küzdés a középponti elem, és a végkifejlet, a kóda „rohanunk a forradalomba” hangvételének diadalmas, fideliói ujjongása a tragikus-küzdelmes előzmény után szinte a liszti szimfonikus költemények „lamento e trionfo” (panasz és győzelem) dramaturgiáját előlegezi.
Az örömről – de nem csak arról A IX. szimfónia Beethoven kései alkotókorszakának meghatározó remeke, szimfóniatermésének záróköve, egyben azonban nyitás is az érett 19. század romantikus gondolkodásmódja felé. A nagyszabású, egyórás mű, melyet a zeneszerző már a teljes süketség állapotában írt, 1824. május 7-én a Kärntnertortheaterben szólalt meg először, rendkívüli sikert aratva. A darab vázlatai 1815-ig nyúlnak vissza, az Örömóda dallama előlegezésképpen több korábbi darabban is felbukkan, legnyilvánvalóbb módon a Karfantáziában (1808), de már a G-dúr zongoraverseny (1805/1806) fináléja is előlegezi. Feljegyezték, hogy maga a Schiller-vers megzenésítése már a költemény megjelenését (1786) követő évektől kezdve foglalkoztatta Beethovent, s így lényegében végigkísérte alkotói életét. Beethoven darabja tételszámában és a tételek rendjében még követi a klasszikus hagyományt. Négy tételt hallunk, az első szonátaforma, ezt háromszakaszos, visszatéréses scherzo, majd variációs Adagio követi. Formai és műfaji szempontból tehát csak a finálé hagyománytörő, igaz, az kétszeresen is, hiszen a zárótételben a zeneszerző először visszaidézi az összes korábbi tétel dallamait, hogy azokat egy-egy drámai gesztussal mintegy „elutasítsa”. Ezután azonban az énekhang veszi át a főszerepet: basszus recitativo – O Freunde, nicht diese Töne / Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! – ez Beethoven szövege), majd a négy szólista és a kórus egymást váltó megszólalásai. Ez az utolsó tétel, s ennek vokális szakasza az Örömóda megzenésítése.
KOBAJASI KENICSIRÓ ÉS A MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA
7
8
Másféle értelemben azonban a teljes IX. szimfónia valamennyi tétele újít. Mert ha azt állítjuk (s joggal), hogy a 4. tétellel Beethoven a vokális tételeket befogadó mahleri szimfóniamodellig mutat előre, akkor azt is hozzátehetjük, hogy a IX. szimfónia már éppen úgy „világdráma”, ahogyan a Mahler-szimfóniák is azok. A nyitótétel üres kvintes gomolygása ugyanis egyfajta őskáoszt jelenít meg, hogy azután a jellegzetes, heroikus, pontozott ritmusú d-moll fődallam magát a genezis folyamatát bontsa ki ebből az ősködből. A nagyszabású, küzdelmes első tételt követően a további három tétel akár az Ember három lehetséges arcát felvillantó portréként is értelmezhető: a scherzo a maga pattogó-szökellő pontozott ritmusaival és drámai timpani-ütéseivel lényünk démoni vetülete, a B-dúr Adagio a maga széles ívben éneklő, új és új harmóniai síkokat elérő, himnikus dallamával az áhítatosemelkedett magatartásforma bemutatása, míg az egyszerű skáladallamot felmagasztaló és a legkülönbözőbb változatokban felmutató D-dúr finálé az önfeledt ünneplés, a (már a VII. szimfóniában is alapszimbólumként megjelenő) mámor apoteózisa. (Érdekesség és a IX. szimfónia egyik rendhagyó vonása a sok közül, hogy ebben a műben a zeneszerző két variációs tételt is elhelyez, hiszen az Adagio és a finálé egyaránt ebben a formában íródott.) Érdemes még szólnunk a finálé tartalmi vonatkozásairól. A tétel a köztudatban úgy él, mint az öröm előtti hódolat, annak dicsőítése. Aki azonban figyelmesen elolvassa Schiller versét, és meghallja a beethoveni megzenésítés tartalmi hangsúlyait is (például az Über’m Sternenzelt… átszellemült áhítatát), észreveheti, hogy ez a mű az emberek közti egyenlőség és a testvériség himnusza is, legfőképpen azonban az istenkeresés zenéje: az eksztázis nem egyszerűen az örömnek szól, hanem a transzcendens tartalmakkal való találkozás ujjongása.
Kobajasi és Beethoven IX. szimfóniája „Tízéves voltam, amikor a rádióban meghallottam Beethoven IX. szimfóniáját. A mű hallgatása közben az járt a fejemben: hogyan lehetséges ilyen zenét írni? Óriási hatást gyakorolt rám ez az alkotás. Olyan érzésem volt, mintha a világegyetemből érkezett üzenetet hallgatnék. A kórusrésznél már sírtam. Ez az első találkozás Beethoven művével nagyon mélyen megmaradt az emlékezetemben. Úgy döntöttem, magam is zeneszerző szeretnék lenni – olyan, aki hasonló zenét tud komponálni. Attól a naptól kezdve minden este titokban bementem az iskolába,
hogy az előadóteremben lévő zongorán gyakorolhassak. Ezt a zongorát csak a zenetanár használhatta, iskolai rendezvényeken. Minden este ott ültem a sötétben a zongoránál, és egyszerű dallamokat komponáltam. Édesapám semmiképpen sem akarta engedni, hogy zenei pályát válasszak, mégis hajlandó volt megvenni a IX. szimfónia partitúráját, és egy nyolc SP-lemezből álló felvételt a műről. A lemezeket a hajnali órákban hallgattam meg titokban, végtelenül sokszor. Olyan sokszor játszottam le a felvételt, hogy a lemezjátszóban összesen tizenhatszor kellett kicserélni a tűt. A lámpát soha nem mertem felkapcsolni, az utcai lámpa fényénél követtem lemezhallgatás közben a partitúrában a zenét. Édesapám hozzáállása tizennégy éves koromban változott meg, amikor egy saját szerzeményemmel díjat nyertem, sőt a darabomat a rádióban is bemutatták. Akkor vett nekem egy pianínót, sőt egy tokiói zenetanárhoz is beíratott. Talán a IX. szimfónia iránti szeretetem magyarázza azt is, hogy felnőtt korom óta képtelen vagyok a kortárs zene befogadására. Nem tudnám pontosan megmondani, hányszor vezényeltem ezt a művet, de biztosan ez az a kompozíció, amellyel karmesterként legtöbbször találkoztam.”
Két mű – két jelkép Az Egmont-nyitányt és a IX. szimfóniát nemcsak azért frappáns ötlet egyazon hangversenyen megszólaltatni, mert így jelképesen átölelheti egymást a két művet ihlető Goethe és Schiller, de azért is, mert utóélete mindkét zenét jelképpé avatta: az egyiket egy kis nemzet forradalmának, a másikat az emberiség – ezen belül a humanista nyugati civilizáció – jelképévé.
Az Egmont-nyitány 1956 őszén, a forradalom idején a Magyar Rádióban néhány más mű – Erkel Bánk bánjának és Hunyadi Lászlójának részletei, Beethoven V. szimfóniája – mellett a leggyakrabban elhangzó zene volt, s ily módon a magyarság számára a forradalom szimbólumává vált. A IX. szimfónia is túlmutat önmagán: Thomas Mann Doktor Faustusában a tragikus sorsú zeneszerző, Adrian Leverkühn elkeseredett gesztussal „visszavonja a IX. szimfóniát”, ezzel a negatív cselekedetével is azt sugallva, hogy a mű az emberi kultúra alapértékeinek egyike. Ezt a gondolatot nyomatékosította a mű későbbi „politikai pályafutása” is: az Örömóda dallama az Európa Tanács, majd az Európai Unió hivatalos himnusza lett. Írta: Csengery Kristóf
KOBAJASI KENICSIRÓ ÉS A MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA
9
10
Kobajasi Kenicsiró művészetét a magyar közönség 1974-ben ismerte meg: a japán karmester ekkor nyerte meg a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét. 1940-ben született, a Tokiói Egyetem Zeneművészeti Karán zeneszerzői és karmesteri tanulmányokat folytatott. Magyarországi sikerei nyomán előbb az Állami Hangversenyzenekarnál dolgozott Ferencsik János segédkarmestereként, majd Ferencsik halála után, 1987-től 1992-ig Fotó © Posztós János, Müpa a zenekar első karmestere volt, végül megkapta az örökös tiszteletbeli elnökkarnagy címet. Hazájában az évtizedek során számos zenekar élén állt, jelenleg a Japán Filharmonikusok vezető karmestere. Sokáig tanított a Tokiói Művészeti Egyetem Zeneművészeti Karán, ma az egyetem nyugalmazott professzora. Európa-szerte koncertezik, zeneszerzőként is ismert. Kele Brigitta Romániában, nagyváradi magyar családban született. Pályafutását a Kolozsvári Magyar Opera szopránjaként kezdte, 2012 óta a Düsseldorfi Deutsche Oper am Rheinnal áll szerződésben, de énekelt a Párizsi Nemzeti Operában, Avignonban, Strasbourgban, Kínában és Izraelben is. Eddigi szerepei között megtaláljuk Pamina (A varázsfuvola), Mimi (Bohémélet), Micaela (Carmen), Amelia (Az álarcosbál), Nedda (Bajazzók) szólamát. A 2016/2017-es Fotó © Klaudia Taday évadban a New York-i Metropolitan színpadán Puccini Bohéméletében Musette-ként lép majd közönség elé.
Fotó © Zsólyomi Norbert
Mester Viktória előbb a Rádióénekkar és a Nemzeti Énekkar tagja volt, majd a fiatal mezzoszoprán 1998-ban felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, ahol Andor Éva és Kovalik Balázs tanította. A Miskolci Nemzeti Színházban töltött négy évad után 2006-ban debütált a Magyar Állami Operaházban, itt jelenleg magánénekes. Énekelte a Rigoletto Maddalenáját, Carment, a Figaro Cherubinóját, a Così fan tutte Dorabelláját, A sevillai borbély Rosináját és A rózsalovag Octavianját.
Szappanos Tibor zenei tanulmányait Nagyváradon kezdte, majd Budapesten folytatta, s 2005-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének szakán fejezte be Andor Éva növendékeként. Még tanulmányai idején, 2002-ben, Baden bei Wienben egy nemzetközi versenyen második helyezést ért el. A Magyar Állami Operaházban 2002-ben debütált Fekete Gyula A megmentett város című művében. Lírai tenorként legsajátabb területe Mozart és a bel canto-repertoár.
Fotó © Éder Vera
Fried Péter 1987-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán kapta meg énekesi diplomáját, egy esztendővel később pedig a Magyar Állami Operaház magánénekese lett. Világszerte sikereket arató hangverseny- és operaénekes, fellépett már Jukka-Pekka Saraste, Pierre Boulez és Jessye Norman partnereként is. Az operairodalom olyan basszusszerepeit énekli rendszeresen, mint Rocco (Fidelio), Gremin (Anyegin), Seneca (Poppea megkoronázása), Sarastro (A varázsfuvola), Ramfis (Aida), Hermann (Tannhäuser).
KOBAJASI KENICSIRÓ ÉS A MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA
11
12
Fotó © Posztós János, Müpa
A Magyar Rádió Énekkara 1950 óta működik. Az együttes, amely 2014 ősze óta dolgozik Pad Zoltán karigazgató vezetésével, a cappella kórusokat és oratorikus alkotásokat egyaránt megszólaltat. Rádiókórusként sokáig elsőrendű feladata volt a magyar művek népszerűsítése és a kortársi termés ápolása. Törzsrepertoárja a reneszánsz és barokk kompozícióktól a klasszikus darabokon át a késő romantikáig terjed. Fennállása alatt az együttes számtalan külföldi turnén vett részt, lemezek, rádió- és televízió-felvételek seregét készítette. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 1943 októberében adta első nyilvános hangversenyét; az együttest Dohnányi Ernő alapította. A második világháborút követő időszakban Ferencsik János, Polgár Tibor, Somogyi László és Bródy Tamás váltotta egymást a vezető karmester posztján. 1964-ben Lehel György került a zenekar élére, munkássága 1989-ben bekövetkezett haláláig meghatározta az együttes teljesítményét. A legutóbbi három évtizedben Ligeti András, Vásáry Tamás, majd Fischer Ádám, Steven D’Agostino, Vajda Gergely és Kovács János állt a zenekar élén. Az együttes, amelynek játékát számtalan rádió- és tévéfelvétel, valamint hanglemez örökítette meg, seregnyi kortárs zenemű ősbemutatóját abszolválta, és a Budapesti Wagner-napok fontos közreműködője.
Summary The bond between Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832), author of the dramatic work Egmont, and Friedrich Schiller (1759–1805), who penned the words to the Ode to Joy, was one of the most famous in intellectual history. The two forged a connection not only as friends and artists, but also through the immeasurable influence they exerted on the world of music. Ludwig van Beethoven (1770–1827) was an admirer of both writers. To crown the incidental music he had composed for Egmont, Beethoven wrote the Egmont Overture as a sort of early symphonic poem, projecting before us a hero rising above his own failure, emerging to claim the moral high ground. In the format of a dense sonata, it is laden with meaning. Goethe’s five-act tragedy deals with a key event of 16th century European history: King Philip II of Spain has entrusted Count Egmont to run the Low Countries, which are under Spanish rule, but the count turns against his king in order to protect the interests of the oppressed. Egmont suffers the consequence for his brave deed: death. The overture unfolds with several striking themes, beginning with a painfully sullen, melodic tune in a minor key that embodies persecution and passion, followed by a denser and more rhythmic theme in a tense major key, which symbolises the proud and conscious decision to turn against the oppressor. As the piece progresses, it becomes apparent that the tone and dramaturgy bear a distinct resemblance to the composer’s fifth symphony. Beethoven’s Symphony No. 9 is the defining masterpiece of his later period and the keystone of the composer’s symphonic works, which also happened to pave the way for the mature Romantic philosophy of the 19th century. In the number and order of its movements, the work still follows the classical tradition: the sonata form of the overture, a three-part scherzo, an adagio with several variations – but it is in the finale that the composer comes up with something completely new. After first quoting and then “dismissing” the music of the previous movements, a quartet of vocalists backed by a chorus sings the anthem Beethoven wrote for Schiller’s Ode to Joy. The work foreshadows Mahler’s later symphony model not only in its structure and through the inclusion of a vocal movement, but also in its universal and dramatic scope: the creation music of the opening movement is followed by the three aspects of man: the demonic, the reverential and the ecstatic. Tonight’s conductor, Ken-Ichiro Kobayashi, considers the work to have been seminal in his artistic development.
SUMMARY
13
Baráti Kristóf, Várdai István, Várjon Dénes
2016. május 10.
Várdai István
RISING STARS
Benjamin Appl / Remy van Kesteren
2016. május 12.
Benjamin Appl Fotó © Falk Kastell
Diana Damrau és Nicolas Testé
Belcanto-gála
2016. május 14.
Diana Damrau Fotó © Michael Tammaro / Virgin Classics
ORGONA10
Hommage à Gárdonyi – három generáció
Gárdonyi Zsolt, Gárdonyi Dániel, Cantabile Regensburg Kórus
2016. május 22. / 16.30 Gárdonyi Dániel és Gárdonyi Zsolt
ORGONA10
Olivier Latry és Philippe Lefebvre, a párizsi Notre-Dame orgonistái
Közreműködik: Cantabile Regensburg Kórus Vezényel: Matthias Beckert
2016. május 22. / 20.00 Olivier Latry
SZIMFONIKUS FELFEDEZÉSEK
Ránki Fülöp és az Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Hámori Máté
2016. május 29. Ránki Fülöp Fotó © Kotschy Gábor, Müpa
előzetes,
AJÁNLÓ
Stratégiai partnereink:
Stratégiai médiapartnereink:
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma
Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Kobajasi Kenicsiró A szerkesztés lezárult: 2016. április 22. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
ISO: 9001:2000