Müpa Műsorfüzet - Valerij Gergijev és a Mariinszkij Színház Zenekara (2017. január 30.) by Müpa Budapest

Valerij Gergijev és a Mariinszkij Színház Zenekara 2017. január 30. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

Soron kívüli büféélmény az Átriumban Rendeljen előre, és fogyasszon a szünetben kényelmesen, sorban állás nélkül!

mupa.hu

30 January 2017 Béla Bartók National Concert Hall

2017. január 30. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Valery Gergiev and the Valerij Gergijev és a Mariinsky Theatre Orchestra Mariinszkij Színház Zenekara Featuring: Sergei Redkin – piano Tchaikovsky: Romeo and Juliet – overture-fantasy Bartók: The Miraculous Mandarin – suite, op. 19, Sz. 73, BB 82 Rachmaninoff: Rhapsody on a Theme of Paganini, op. 43

Közreműködik: Szergej Redkin – zongora Csajkovszkij: Rómeó és Júlia – nyitányfantázia Bartók: A csodálatos mandarin – szvit, op. 19, Sz. 73, BB 82 Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára, op. 43

Rimsky-Korsakov: Scheherazade – symphonic suite, op. 35 1. Largo e maestoso – Lento – Allegro non troppo – Tranquillo 2. Lento – Andantino – Allegro molto – Vivace scherzando – Moderato assai – Allegro molto ed animato 3. Andantino quasi allegretto – Pochissimo più mosso – Come prima – Pochissimo più animato 4. Allegro molto – Lento – Vivo – Allegro non troppo e maestoso – Tempo come prima

Rimszkij-Korszakov: Seherezádé – szimfonikus szvit, op. 35 I. Largo e maestoso – Lento – Allegro non troppo – Tranquillo II. Lento – Andantino – Allegro molto – Vivace scherzando – Moderato assai – Allegro molto ed animato III. Andantino quasi allegretto – Pochissimo più mosso – Come prima – Pochissimo più animato IV. Allegro molto – Lento – Vivo – Allegro non troppo e maestoso – Tempo come prima

Global Partners of the Mariinsky Theatre: VTB Bank, Yoko Ceschina, Sberbank

A Maarinszkij Színház fő támogatói: VTB Bank, Yoko Ceschina, Sberbank

The English summary is on page 11.

Zenés színház nagy múlttal és fényes jelennel A Mariinszkij Színház az orosz kultúra történetében olyasféle fogalom, mint a németében a drezdai Semperoper, az osztrákéban a bécsi Staatsoper vagy az angoléban a londoni Covent Garden: dicsőséges múltú, patinás intézmény, amely sokat tett és tesz az ország zeneéletének felvirágoztatásáért. Magát az épületet egy orosz-olasz építész, Alberto Cavos tervezte, s 1860-ban nyitották meg Szentpéterváron. Nevét II. Sándor cár feleségéről, Maria Alekszandrovna cárnéról kapta. A színház Glinka operájával nyitotta meg kapuit: a művel, melyet ma Iván Szuszanyinként ismerünk, akkor azonban az uralkodó iránti alázat kifejezéseként Életünket a cárért címmel illett és kellett játszani. Az intézmény hamarosan egész Oroszország legfontosabb zenés színházává vált, s ez természetesen azt jelentette, hogy az épület egyszerre szolgált az operai és – a francia zenés színházi kultúrához hasonlóan az orosz számára is igen fontos – balettrepertoár otthonaként. Nagy orosz romantikus zeneszerzők számos nevezetes alkotását mutatták be itt, többek közt Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov műveit. A Szovjetunió évtizedeiben persze nemcsak a város neve változott Szentpétervárról Leningrádra, de a színházat is másképp kellett hívni: a Kirov név egy leningrádi kommunista pártvezérre, Szergej Kirovra emlékeztette az operai és balettközönséget. A színház egyik legutóbbi nagy korszaka Jurij Tyemirkanov munkásságához fűződik: a magyar közönség számára is jól ismert, kitűnő karmester 1976-ban került a Kirov Opera és Balett élére. A Mariinszkij Színház mai főzeneigazgatója, Valerij Gergijev (*1953) asszisztensként már 1978-tól Tyemirkanov oldalán dolgozott (a színház karmestereként Prokofjev Háború és békéjével debütált), s mellette vált karmester-világklasszissá. Az észak-oszétiai Vlagyikavkazban született muzsikus a Leningrádi Konzervatóriumban a nagynevű Ilja Muszin osztályában tanult, s karrierjének jelentős lendületet adtak élénk visszhangot kiváltott Fotó © N. Razina első nyugati fellépései

Angliától Németországon át az Amerikai Egyesült Államokig. 1988-ban lett a Mariinszkij Színház vezető karmestere, 1996-ban pedig a teljes színház művészeti vezetőjévé nevezték ki. Rendkívül aktív: a színház és zenekara élén végzett munkája mellett sokat turnézik világszerte, volt már fő-zeneigazgató a Rotterdami Filharmonikusoknál, első vendégkarmester a New York-i Metropolitanben, karrierjének fontos állomása a Londoni Szimfonikusok élén végzett tevékenysége, 2015 óta pedig ő a Müncheni Filharmonikus Zenekar vezető karmestere. Megalapította és vezeti a szentpétervári Fehér Éjszakák Fesztivált, a Mariinszkij Színház együttese élén készült felvételeit pedig immár az intézmény saját hanglemezcége jelenteti meg. Vezénylését a budapesti közönség már többször hallhatta, legutóbb 2016 februárjában, a Bécsi Filharmonikusok élén.

Rangrejtett szimfonikus költemény Shakespeare nyomán Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) a múlt nagyjai közül nemcsak Mozartért lelkesedett: jelentős hatást gyakoroltak rá Shakespeare színművei is, amelyek zeneszerzőként is inspirálták – szimfonikus költeményt írt A vihar alapján (1873), nyitányfantáziát és kísérőzenét a Hamlethez (1888), valamint nyitányfantáziát a Rómeó és Júliához (1870). A három említett mű közül a két első nem aratott tartós sikert: csak ritkán, különlegességként csendül fel a koncerttermekben. A harmadik – a legkorábbi – azonban igazi zenekari slágerdarabbá vált. Bár a kompozíció műfajmegjelölése nyitányfantázia, a zene formálásmódja és a benne megnyilatkozó intenzív ábrázoló szellem feljogosítja a hallgatót arra, hogy a művet a Shakespeareszínmű főszereplőit bemutató, a drámában kibontakozó konfliktust és a tragikus végkifejletet szuggesztíven és a képzeletre ható módon ábrázoló szimfonikus költeménynek tekintse. Ez az értékelés annál is jogosabb, mivel a mű színházi vagy koncertnyitánynak mintegy húsz-huszonkét perces terjedelme miatt sem alkalmas: időtartama is inkább a szimfonikus költemények körébe sorolja. A darab létrejötte mögött kétféle módon is Csajkovszkij zeneszerző barátainak egyike, az orosz Ötök tagja, Milij Balakirev befolyása munkált. Egyrészt magát a témát is ő ajánlotta Csajkovszkijnak, mi több: rábeszélte arra, hogy a Rómeó és Júliát dolgozza fel, saját Lear király-nyitányát ajánlva modellként pályatársának. Másrészt a sikertelen ősbemutatót követően Csajkovszkij részben Balakirev tanácsai alapján dolgozta át a művet, amely végül kétszeri revízió után nyerte el ma ismert – és sikeressé vált – alakját. Bár a cselekmény helyszíne a középkori Verona, Csajkovszkijt ez nem akadályozza abban, hogy mindjárt a bevezetőben korálszerű szláv modális dallamot exponáljon a fúvósokon. Az első gyors szakaszban egy erőteljesen ritmizált és élesen központozott, fugatóba torkolló feldolgozású téma ábrázolja a két szemben álló család egymással vívott küzdelmét. A viharos indulatú gyors rész végeztével először angolkürtön szólal meg a vágyakozással teli

VALERIJ GERGIJEV ÉS A MARIINSZKIJ SZÍNHÁZ ZENEKARA

(szintén szlávos zamatú) szerelmi dallam, amelyet puha vonós harmóniák kísérnek, majd ugyanezek játsszák a hozzá kapcsolódó utójátékot is. Fokozást követően ismét a szerelmi téma bontakozik ki széles ívben, ezúttal a fuvolán – majd újból fokozás, de most a legatodallam hangvétele lírai marad. Visszatér a harcias téma, feldolgozásszerűen ütköztetve a bevezetőben megismert korálmelódiával. A rendkívül küzdelmes, szenvedélyes végkifejlet után a kóda lassú befejezésében a szerelmi téma alakul át sötét gyászindulóvá, de a végső szó – a hegedűk felszárnyaló hangján – a szerelmi megdicsőülésé.

A boldogság akarása Szerelemről, küzdésről és halálról szól a Rómeó és Júlia – más aspektusból, más stílusban és műfajban hasonló fogalmakat jár körül Bartók Béla (1881–1945) harmadik színpadi műve, a tízes évek végén és a húszas évek elején komponált, 1926 novemberében, Kölnben bemutatott pantomim, A csodálatos mandarin is. Az egyfelvonásost Bartók Lengyel Menyhért novellája alapján írta, s három színpadi műve közül zenei nyelvében ez a partitúra a legmodernebb, eszközeiben a leginkább előremutató, ábrázolásmódjában pedig a legradikálisabb, olykor a kíméletlenségig nyers és kendőzetlen. Bartók forradalmi gondolkodásmódját jelzi, hogy ezt a véres és kegyetlen példázatot „csodálatosan szépnek” nevezte. A cselekmény elbeszélését bízzuk a zeneszerzőre: „Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket aztán ők kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második sem különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle. Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, majd felakasztják, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít, a leány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.” A mitikus téma feldolgozása – amelyet már Lengyel Menyhért is táncjáték nyersanyagának szánt, csak éppen a Gyagilev-balettre gondolva – nem magányos a századforduló világirodalmában: ugyanezt a költői metaforát, a vágyainak beteljesüléséig meghalni nem képes ember lángként lobogó lelki erejét ábrázolta 1896-ban Thomas Mann korai novellája, A boldogság akarása. Bartók zenéje a Mandarinban nemcsak nagyon modern, de rendkívül bonyolult és elvont is, előadása pedig emlékezetesen nehéz. A kompozíció hangzásvilága is újszerű: Bartók

glissandókat alkalmaz, jelentős szerepet szán az ütőhangszereknek – és a nála máskor is tapasztalható vad ritmikus pulzálás itt és most különösen erős. Mindezeket tudván aligha lepődhetünk meg azon, hogy az ősbemutató nemcsak sikertelen volt, de botrányt is okozott – igaz, talán nem annyira a mű újszerű zenéje, mint inkább az „erkölcstelen” szövegkönyv okozta a felháborodást. Később, az ötvenes évek Magyarországán, amikor a zsdanovi kultúrpolitika Bartók életművének egyik felét elutasította, folytatódott a Mandarin kálváriája: korábban a nyárspolgárok, most az elvtársak szórtak átkot rá. Mára a mű a közönség számára azzá vált, aminek alkotója is szánta: sokolvasatú, komplex jelképpé. Nem sokkal a bemutató után alakította ki Bartók a félórás egyfelvonásos 18–19 percesre rövidített koncertformáját, a ma is felhangzó szvitet, amely a partitúra csekély húzásokkal rövidített változata, a szimfonikus mű folyamata azonban a pantomimével ellentétben a Hajszával befejeződik.

Az ördöghegedűs meg a Dies irae Niccolò Paganini szólóhegedűre komponált nevezetes sorozata, a Huszonnégy caprice sok zeneszerzőt ihletett feldolgozások írására Brahmstól Liszten át Lutosławskiig. Közéjük tartozik Szergej Rachmaninov (1873–1943) is, aki Svájcban, 1934-ben komponálta meg Rapszódia egy Paganini-témára című művét zongorára és szimfonikus zenekarra. Ez a gyilkos nehézségű, de rendkívül mutatós virtuozitású kompozíció a zenetörténet egyik legelegánsabban kifundált variációsorozata, amelynek megírásával Rachmaninov Beethoven és Brahms változatalkotó művészetéhez méltó opust tett le a zenetörténet asztalára. A huszonnégyes szám fontos a darab tulajdonságainak felsorolásakor. A huszonnégy capriceból Rachmaninov a huszonnegyediket (az a-mollt) választja ki variációalkotás céljára, s a mintegy huszonnégy perces mű éppen huszonnégy variációt tartalmaz. A változatokban a variációalkotás minden csínja-bínja felsorakozik: Rachmaninov variálja a dallamot, a ritmust, a metrumot, megváltoztatja a harmóniákat, a moll hangnemű téma dúr alakban is megjelenik, a legfontosabb azonban, hogy minden egyes változat más és más karaktert mutat fel. Szellemes ötlet, hogy maga a variációsorozat nem a téma bemutatásával kezdődik, hanem az első variációval, s csak ez után halljuk a témát. (Ezt a formai megoldást az elemzők szerint Rachmaninov Beethoven Eroica-szimfóniájának zárótételéből tanulta). Hasonlóan szellemes, de sokkal nagyobb jelentőségű, a puszta tematikus játéknál mélyebb összefüggésekre világító ötlet, hogy Rachmaninov az egyik variációban megszólaltatja a gregorián Dies irae dallamot, ezt követően pedig a mű hátralévő részében többször is visszatér hozzá, még a befejezésben is felidézi. Paganinit, ahogy kortársai nevezték, „az ördög hegedűsét”, a romantika emblematikus alakjaként, valósággal a kor zenei szimbólumaként tartotta számon a 19. század, s ugyanebben a században meghatározó volt a középkortól örökölt halálkultusz is. Nem légből kapott tehát a társítás, hanem nagyon is

VALERIJ GERGIJEV ÉS A MARIINSZKIJ SZÍNHÁZ ZENEKARA

szerves, ráadásul a gregorián Dies irae-témafej (a Requiemben ez a részlet szól „ama végső harag napjá”-ról, vagyis az utolsó ítéletről) Rachmaninovnak egyébként is különösen fontos, más műveiben (többek közt A holtak szigetében, a II. szimfóniában és A harangokban) is többször idézi. A Rapszódia egy Paganini-témára nem zongoraverseny, a zenekar nem a kísérő funkcióját tölti be, hanem a szólista egyenrangú partnere, amely rendkívül színesen és ötletesen hangszerelt anyagot játszik. A mű ősbemutatója Baltimore-ban volt 1934. november 7-én, a zongoránál a zeneszerző foglalt helyet, a Philadelphia Zenekart Leopold Stokowski vezényelte. A mai est szólistája fiatal orosz versenygyőztes: Szergej Redkin (1991) Krasznojarszkban látta meg a napvilágot, zongoratanulmányait hatévesen kezdte meg szülővárosában, majd 2009-től a Szentpétervári Állami Rimszkij-Korszakov Konzervatóriumban folytatta Alekszandr Szandler professzor irányításával. Később Dmitrij Bashkirov, Frankl Péter és Fou Ts’ong mesterkurzusait is látogatta. Számos nemzetközi versenyen szerepelt eredményesen, ezek közül kiemelkedik a Helsinkiben 2012-ben megrendezett 3. Nemzetközi Maj Lind Zongoraverseny első díja, ugyancsak első díj a 2013-as szentpétervári 6. Nemzetközi Prokofjev Zongoraversenyen, valamint a 2015-ös 15. Nemzetközi Csajkovszkij Verseny bronzérme.

Az ezeregyéjszaka bűvöletében Nyikolaj Rimszkij-Korszakovról (1844–1908) néhány sztereotípia él a köztudatban. Az első: ő volt az orosz Ötök csoportjának az a nyugatos műveltségű, nagy mesterségbeli tudású tagja, aki Muszorgszkij (és mások) műveit olykor „átigazította”, hibának vélve és kigyomlálva azt, amit ma a zenetörténészek már sokkal inkább eredetiségként értékelnek. A második: jelentős pedagógiai tevékenységet fejtett ki Ljadov, Glazunov, Stravinsky és Prokofjev mestereként – rövid ideig még Respighi is vett órákat tőle. A harmadik: ő a zenetörténet egyik legnagyobb koloristája. (Mellette még Ravelt és Respighit szokás emlegetni a legérzékibb hangszerelők gyanánt, de Debussy és Richard Strauss is előkelő helyen áll a listán). A Spanyol capriccio és az Orosz húsvétnyitány közelségében, 1888-ban keletkezett Seherezádé kapcsán egy további tulajdonságot is említeni kell: Rimszkij-Korszakov számára döntően fontos inspirációforrás volt a keleties egzotikum, amely (Magyarországon sajnos ismeretlen) operáiban és szimfonikus műveiben egyaránt megmutatja hatását. A művet a zeneszerző szvitnek nevezi, de a négytételes szerkezet és a háromnegyed órányi terjedelem szimfóniára emlékeztet. Bonyolítja az összképet, hogy a koncertmesteri

hegedűszólók igen fontosak és jelentősek – mintha a komponista egy hegedűversenyt is el akart volna rejteni a szvitben. És hogy a dolog még kacifántosabb legyen, az a kérdés is felmerül: vajon nem többtételes szimfonikus költeményről van szó? Hiszen RimszkijKorszakov a négy tétel témájául Az ezeregyéjszaka négy meséjét választotta, s ezek témáját először oda is írta a tételek fölé (I. Szindbád, a tengeri hajós; II. Kalendar herceg; III. Az ifjú herceg és hercegnő; IV. Ünnepség Bagdadban és hajótörés), igaz, utóbb megváltoztatta döntését, és törölte az információkat, a hallgatónak csupán az igen bőséges tempóés karakter-megjelöléseket hagyva meg. Ugyanakkor a mű eszköztárában szerepel az egyes hangszerek-dallamok és mesealakok társítása: Seherezádéhoz a szólóhegedű kapcsolódik, a Szultánt rézfúvók jelenítik meg. És persze ne feledkezzünk meg a teljes művön végigvonuló egységes dallamvilágról! Az igazság azonban alighanem az, hogy Rimszkij-Korszakov nem konkrét történeteket kívánt megjeleníteni, inkább egy távoli, izgalmas és bódítóan egzotikus világ ábrázolása, no meg a képzeletet működésbe hozó mesehangulat varázsának felidézése állt szándékában. Ezért aztán a zene hallgatója legjobban teszi, ha hátradől, és élvezi a négy tétel dallambőségét, rendkívül változatos színeit, a fel-felbukkanó tánckaraktereket, a hatalmas fokozásokat és olykor fenyegető tuttikat, a hol vágyódóan édes, hol pedig egzotikusan különleges (sok kromatikus fordulatot is tartalmazó) melódiákat. A mű zenekari felrakását ugyanaz a gazdagság jellemzi, mint a dallaminvenciót: a Seherezádé hol dúsan zengő szimfonizmusával, hol hangszerszólóival, hol pedig érzékenyen és érzékien proporcionált kamarazenei részleteivel ejti ámulatba hallgatóját. Írta: Csengery Kristóf

VALERIJ GERGIJEV ÉS A MARIINSZKIJ SZÍNHÁZ ZENEKARA

Photo Â© V. Baranovsky

Summary Saint Petersburg’s storied Mariinsky Theatre is one of the strongholds of Russian musical culture. Opened in 1860 and named for Maria Alexandrovna, wife of Czar Alexander II, the building soon became the most important music theatre in all of Russia and remains a home for opera and ballet today. Its chief music director, Valery Gergiev, made his debut conducting the Mariinsky in 1978. Born in Moscow but raised in the North Ossetian city of Vladikavkaz, the musician saw his career gain momentum with his early appearances in the West that took in everywhere from England to Germany and the United States. He became the Mariinsky’s chief conductor in 1988 and its artistic director in 1996. The soloist for the evening, Sergei Redkin, was born in Krasnoyarsk in 1991 and studied at the conservatory in Saint Petersburg. He has won prizes at numerous international piano competitions. The concert features three Romantic Russian masterpieces and one Hungarian work from the 20th century. Owing to its scale and evocative spirit, the 1870 overture-fantasy Romeo and Juliet by Pyotr Ilyich Tchaikovsky (1840–1893) can almost be considered a symphonic poem in disguise. Its melodies depict the Veronese lovers, the strife between their two families and the story’s tragic ending. Béla Bartók (1881–1945) also wrote his third dramatic work, The Miraculous Mandarin, on the themes of love, struggle and death. The one-act pantomime based on the novella by Menyhért Lengyel tells the story of a wealthy Chinese man lured into an urban slum: despite being killed three times by his tempters, he cannot die before his desires are fulfilled by possessing the Girl. Revolutionary in its innovative outlook, Bartók’s work is also fairly modern and complex from a musical point of view, full of glissandos, percussion effects and vividly pulsing rhythms. Sergei Rachmaninoff (1873–1943) composed his Rhapsody on a Theme of Paganini for piano and symphonic orchestra in Switzerland in 1934. With the virtuosic variety of its rich colours and harmonies, the 24 variations treat the last of the caprices in the series written by the “devil’s fiddler”. Some of them also evoke the melody of the Dies irae, a medieval Gregorian hymn popular in the Romantic era that also appeared in several of Rachmaninoff’s other compositions. Nikolai Rimsky-Korsakov (1844–1908) was also under the exotic spell of the Orient when he conceived Scheherazade, a symphonic suite from 1888 that also includes characteristic violin solos. Scored with rich colours, its four extraordinarily melodic movements were inspired by four tales from The Arabian Nights.

SUMMARY

Frédéric Champion orgonaestje 2017. február 3.

Fotó © Bonnie Nichol

RÉGIZENE FESZTIVÁL

Simone Kermes: Vihar

2017. március 1.

Fotó © Sandra Ludewig

phil Blech Wien

Zenei vezető: Anton Mittermayr

2017. március 12.

A lipcsei Tamástemplom Fiúkórusa

Vezényel: Gotthold Schwarz

2017. március 14.

Évszakok keringője

Közreműködik: Roby Lakatos, Duna Táncegyüttes, Budapesti Akadémiai Kórustársaság, Budafoki Dohnányi Zenekar Vezényel: Hollerung Gábor

2017. március 18.

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Daniele Gatti és a Mahler Chamber Orchestra

előzetes,

AJÁNLÓ

Müpa élmény gombnyomásra

Kövessen minket közösségi csatornáinkon is:

mupa.hu

Stratégiai partnereink:

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Stratégiai médiapartnereink:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma

Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: Valerij Gergijev Címlapfotó: Marco Boggreve A szerkesztés lezárult: 2017. január 24. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

ISO: 9001:2000