Work in progress – az időtlen Wagner

Gondolatok arról, hogy mennyi lehet egy Wagner-rendezés „felezési ideje”, hogy milyen lehetőségeket kínál a legújabb technika a társadalmat átható mítoszokon nyugvó összművészeti alkotás színpadra állításakor, és hogy mekkora a távolság a tökéletes és a muzeális között. Hartmut Schörghofert Tóth Anna kérdezte a 2019-es felújítás idején.

– Létrejöttekor váratlanul nagy sikert aratott a Ring-produkcó. Ön mennyire tartotta akkor „tökéletesnek”?

– Egy olyan mű, mint A nibelung gyűrűje, mindig folyamatában létező alkotás, „work in progress”. Ezt már az a munkamódszer is mutatja, amelyet Wagner alkalmazott a tetralógiában: egyszer csak megszakította a munkálatokat a Siegfried közepénél, mással (például a Trisztánnal) kezdett foglalkozni, majd később visszatért a Ringhez, és befejezte. Egy ilyen korszakos mű szoros összefüggésben van az alkotó életrajzával és azokkal a körülményekkel, amelyeket az adott kor kínál. A Ring a korszak tükre. Emiatt is olyan „időtlen”. Minden értelmezésének, minden színpadi megjelenítésének megvan a maga érvényessége a keletkezés pillanatában, mégis az idő múlásával ezek változnak, a mögöttes jelentéstartalmak feleződnek. A 21. század első évtizedében szükségét éreztem annak, hogy

A nibelung gyűrűjének egy sajátos, a bemutatási helylyel és a bemutatási szituációval szinkronizáló olvasatát hozzam létre, amely felhasználja az új vizuális eszközök adta lehetőségeket ahhoz, hogy értelmezze a szereplők egymás között pulzáló pszichológiai viszonyait, és hogy átláthatóvá tegye a Ring-mítoszt átszövő érzelmi rétegeket. A technikai lehetőségek akkoriban jóval kevésbé voltak fejlettek, mint most. Sok vizuális elképzelést még analóg módon kellett megvalósítani. Azóta sokkal kiforrottabb videóés animációtechnikával rendelkezünk. Ebben az új változatban ezt is „bevetettük”. Számomra idegen a tökéletesség fogalma, mivel az egy mérhető alapértékből indul ki, ami viszont nem létezik a művészetben. A Ring tökéletes mint műalkotás, mert a hagyománytól eltérően határozza meg saját értékeit. Művészként az ember mindig új módon és az adott időben érvényes tudás alapján közelíthet a Ringhez. Ehhez a műhöz alázat kell, mert hatalmasabb nálunk. Azon ritka mesterművek egyike, amelyek az alkotó személyes érzéseiből fakadnak, és ezért az előadóktól is a legszemélyesebb érzéseket igénylik. Természetesen minden technikai lehetőséget kihasználtam, amely már korábban is rendelkezésünkre állt. Ez sem indokolja azonban, hogy a végeredményt tökéletesnek minősítsem. Művészeti szempontból meggyőződésem, hogy a tökéletest csak egy nagyon kis lépés választja el a muzeálistól.

– Mikor merült fel először önben, hogy változtatni kellene az eredeti koncepción?

– Számomra már a kezdettől fogva világos volt, hogy a Ring egykori interpretációja ma már más jelentéstartalommal bír. Nem azt a hatást váltja ki, mint korábban. És ez jó. Mivel csak így garantálható, hogy a következő nemzedékek is foglalkozni fognak a művel. Az egykori előadások munkafolyamatában mindig kisebb változtatásokra volt szükség: a videó már meglévő képeit ki kellett cserélni másikra. Ez azáltal volt lehetséges, hogy a tartalom feldolgozása és az értelmezés moduláris megközelítés szerint történt és történik. Az első pillanattól meggyőződésünk volt, hogy Wagner „műhelyfogalmát“ összekapcsoljuk a saját koncepciónkkal. A mester maga is úgy akarta, hogy a bayreuthi ősbemutató produkcióján tovább dolgozzanak. Világos volt számára, hogy ezt az opust nem csupán egyetlen gondolat mentén lehet újrateremteni. Ehhez túlontúl sokoldalú és komplex. Ma senki sem úgy tekint a Ringre, mint 19. századi operára. Ráadásul a darab tartalma, teljes dramaturgiája és pszichológiája nagyon közel áll a mi mitológiához és mágikussághoz fűződő, mélységes kötődéseinkhez.

– Most is az a szándéka, amit az előző rendezés kapcsán megfogalmazott: nem wagneriánusoknak, hanem mindenkinek, az utca emberének rendezni a darabot?

Jómagam nagy Wagner-rajongó vagyok, és szenvedélyesen szeretném a közönséget is meghódítani a komponista és utánozhatatlan művészete számára. Mind szakmai, mind privát életemből fakadó meggyőződésem, hogy a művészet nem választható el az élettől. A művészet mindannyiunkat megérint, és egy demokratikus szerkezetű társadalomban kimondottan felvilágosító szerepet játszik. Hozzájárul az egyén autonómiájának megszerzéséhez, aminek segítségével az emberi közösségből felelősségteljes társadalmat építhetünk. Mind rendezőként, mind díszlet- és jelmeztervezőként célom, hogy minden művet, amelyet rám bíznak, sok emberhez vigyem közel, számukra mentális és emocionális utat mutassanak egy elragadó világ felé. A minden kultúrában létező közösségi élmény az emberiség történetének lényeges alkotóeleme. A művészet olyan, mint amikor összegyűlünk az esti tábortűznél, hogy egymáshoz érő vállakkal hallgassunk egy történetet vagy egy éneket, és hagyjuk, hogy ezek aztán további gondolatokat ébresszenek, összefonódjanak bennünk. – Volt valamilyen fontossági sorrend, amely mentén változásokat javasolt?

– Már volt szó az aktuális videótechnika lehetőségeiről, és világos, hogy az átdolgozásban ezeket alkalmazzuk is. A Ring első változatához képest az újítás egy mind a négy operán átívelő dramaturgiai terv, amely a négy természeti alapelemen (vízen, tűzön, földön és levegőn) nyugszik, ahogy azok a (Ring-mitológiával szoros kapcsolatban lévő) pogány vallásokban központi szerepet játszanak. Ötödik elemként a mítoszt magát tematizáljuk. A Ring olyan időszakban keletkezett, amelyben Európa változásban volt. Különösen az apró államokra tördelt Németország kereste nemzeti egységét. Történelmi, szellemtörténeti, etnológiai és nyelvtudományi szempontból kereste a közös gyökereket. És úgy gondolták, hogy mindez a középkorban és az északi mitológiában található meg. A 19. század tudományos módszerei azonban nem voltak még annyira kiérleltek, hogy elkerülhető lett volna számos félreértés és tévedés beszivárgása egy közös nemzet elméletébe. Később ezek a „mesterséges germán képződmények” pusztító politikai és emberi hatást váltottak ki. Ma is hasonló probléma előtt állunk. Van egy európai közösségünk, amelyet különböző kultúrák és nyelvek alkotnak, földrészünkön viszonylag szűk térben együtt élve, ezzel egyidejűleg létezik azonban az állami és a kulturális önállóság is, amelyet én „nemzeti individualizmusnak” neveznék. Utóbbi önmagában is jelentős téma. Az Én elvesztésétől való tudatalatti félelmet gerjeszt egy gazdasági közösség érdekében. Mindenütt, ahol a félelem uralkodik, elharapózhat az irracionalitás. Napjainkban a filmben (mind a játék-, mind a dokumentumfilmben) csakúgy, mint az irodalomban, virágzik a „történelem”. Egy-egy múltba vetett pillantással akarjuk biztosítani magunkat. Esettanulmányokat, irányelveket keresünk. Zűrzavaros időkben kutatunk támasz és tájékozódási pontok után. A mítosz elbűvölő, de veszélyes is. Egy önmagában zárt és a saját törvényszerűségei alapján tökéletes világképet hordoz. Eközben azonban sosem szabad elfelejteni: egy mítosz évszázadokon át építi fel önmagát. És a mítosz olykor elfogadhatatlan módon elnagyolt, ez tünteti fel megváltozhatatlanként és örök érvényűként.

A Ring új interpretációjában arra törekedtem, hogy a szövevényes mitológiai vizsgálatra magunkat – a racionális tudatossági küszöbünk alatt – érzékennyé tegyük. A mítoszokon, amelyek eljutnak hozzánk, dolgoznunk kell, saját lelkünk részeként kell elfogadnunk, de meg is kell kérdőjeleznünk őket, hogy felnőjünk hozzájuk, és végül túlnőjünk rajtuk. A Ring valójában „laboratóriumi” helyzet, amely mitológiai sorsokat mutat, elemez nekünk. Az istenek alkonya végének világégése nem valaminek a vége, hanem a kezdete. Most mi, emberek vagyunk soron, hogy tanuljunk az istenek hibáiból.

– Mennyi ideje dolgozott együtt Christian Baierrel, mielőtt hozzáfogtak volna a Ringhez?

– Dr. Baierrel sok éve ismerjük egymást. Dortmundban találkoztunk egy Christine Mielitzprodukció kapcsán. Azóta barátság köt össze minket.

– A mostani koncepciót is közösen dolgozta ki Fischer Ádámmal?

– Úgy színpadra állítani a Ringet, hogy ne dolgozzunk együtt a zenei vezetővel, gondatlan eljárás lenne. A Ring összművészeti „termék”. A speciális előadási helyszín és a külön e darab számára kialakított előadási forma egyenesen felszólít arra, hogy a zenei vezetés, a rendezés, az installáció és a videótervezés a lehető legjobban egymáshoz legyen hangolva. Számomra a Fischer Ádámmal való szellemi és koncepcionális eszmecsere nemcsak művészi, de emberi gazdagodást is jelent. Ettől a nagy művésztől meg lehet tanulni, hogyan kell lelkesedni valamiért. Ő a zene, a mű, a múzsa szándékának ügyvédje, ugyanakkor elég realista ahhoz, hogy tudja, nincs önmagáért való művészet. Mindnyájunktól, akik művészettel foglalkozunk, megkövetelik, hogy egyszeri és egyedülálló művészeti élményt teremtsünk a közönségnek. Ez ránk egyszerre ró művészeti és emberi kötelezettséget: foglalkozzunk még nagyobb intenzitással a művel, amelyet ránk bíztak. És hogy azt a ma emberének, de még a jövő generációnak is életben tartsuk.

– Mit várnak az új verziótól? Olyan előadást, amely még jobban közvetíti a wagneri gondolatokat, vagy látványosabb, a közönséget esetleg jobban magával ragadó produkciót? Az új film és a több táncos megjelenése fokozott vizuális élményt sugall.

– Az egyik nem választható el a másiktól. A közönséget elbűvölő produkció általában a mű szándékainak optimális átvitele a színpadra. A nibelung gyűrűje a maga különlegességében nem is hagy más választást az interpretátoroknak. Éppen ez az összművészet lényege.