A mítosz tovább szövődik!

Dr. Christian Baier írása Hartmut Schörghofer

Ring-rendezéséhez

1848. Richard Wagner nemzeti gondolkodású diákokkal és polgárokkal együtt érkezik a barikádokra a márciusi forradalom forgatagában. A Rienzit, A bolygó hollandit és a Tannhäusert ekkor már megkomponálta. A szász királyi udvar karnagyának gondolataiban most új színpadi mű kísért: a Siegfried halála. Ezzel egy időben Karl Marx és Friedrich Engels kiáltványt tesz közé, amely így kezdődik: „Kísértet járja be Európát…”

1876. A bayreuthi Festspielhausban első alkalommal hangzik el A nibelung gyűrűje. És ekkor tartja első kongresszusát a Németországi Szocialista Munkáspárt. Wagnernek huszonhat évre volt szüksége ahhoz, hogy befejezze monumentális zenedrámáját. Erre az időszakra esik az európai történelem talán legsúlyosabb következményekkel járó korszakhatára: a politikai térképen bekövetkezett mélyreható változások végzetes nacionalizmushoz vezetnek. A nyugati világ hosszú célegyenesen át tart az első világháború felé. Az erőszakos iparosítás az élet kapitalizálódásához vezet. A társadalom széles rétegei szegényednek el. A 20. század forradalmai elkerülhetetlenek.

A nibelung gyűrűje a német nemzeti gondolat eufóriájában fogant, és három évvel az első német birodalom megalapítását követően született meg. Az időszak tükre. Sokan állnak elé, néznek bele, és – miként Hófehérke mostohaanyja –a saját meggyőződésüket látják benne visszaigazolva.

A vilmosi korszak kardcsörgető germanizmusa e tükör segítségével legitimálja saját irracionális történelemtudatát annak érdekében, hogy azokat a kis német államokat, melyeket egyesíteni akar, közös történelmi múlttal kapcsolja össze, közös eredetre eskesse fel. (Eközben az alaptörténet az izlandi Eddára vezethető vissza, és Németországhoz csak nagyon periférikusan van köze.) Okkult rúnakutatók és kétes hírű történészek nyernek inspirációt – a tudományos etikára fittyet hányva – a műben rejlő misztikusság gerjesztette, hajmeresztő fajelméletekhez. Később majd ezekből merít a nemzeti szocializmus. A munka, amelyet Wagner az északi mítoszokon végzett, a társadalmon végzett nyitott szívműtéthez hasonlítható. Egy olyan társadalmon, amely a fiatal amerikai nemzethez hasonlóan nem rendelkezett sem történelemmel, sem gyökerekkel. De amíg annak, elszakítva az anyaországtól, saját hagyományait kellett megalkotnia, addig Németország a Ringet mentális jelmeztárként használta: a német archetípus kortárs karikatúrája (barbárok szőrme ágyékkötőben, sisakkal és karddal) a vezető kulturális irányzat önképének felelt meg. Az opus óriási dimenziói eleget tesznek a keletkezése idején megfogalmazott igénynek: mindent legyőzni, mindenen uralkodni. Ez pedig sokak számára torzítja a rálátást arra a kamaradarabszerű fókuszmélységre, amellyel Wagner a jelen politikai és társadalmi körülményeit egy ősi szcenáriumon át láttatja. Hartmut Schörghofer új Ring-interpretációja azt a végzetes félreértést teszi tárgyává, amelynek az identitás globális keresése során a mítoszok ki vannak téve. Interpretációjának ikonografikus íve a megáradt Rajnától, egy nemzet mágikus jelképétől a kozmikus világégésig terjed. Ennek során elénk tárja az „anyag” minden halmazállapotát és azok alkotó erejét, és a romboló materializmushoz viszonyítja őket: víz és tűz, levegő és föld. Ezekből ered az arany, a Rajna leányainak ártatlan játékszere, az ember hatalomra való törekvésének mozgatórugója. Ahogy Wagner költeménye a világmindenség ősállapotánál kezdődik, úgy társítja Schörghofer az északi istenek felemelkedése, tündöklése és hanyatlása jelenetsorához az optikai stimulációnak azt a dimenzióját, amely a konkrét cselekményt asszociációkban gazdagon kapcsolja össze a mitológiai-természeti elemekkel. A kifejezetten az előadás helyszínéül kialakított és annak minden építészeti lehetőségével játszó prezentációs forma egy koncerthelyzetből indul, és végül az új médiumok eszközeivel apokalipszisbe és szörnyű disztópiába torkollik. A kifejezőeszközök és a megjelenési formák hibrid együttese sokkal közelebb kerül a tárgyban lakozó hübriszhez, mint némelykor a hagyományos előadási gyakorlat. Az analóg magával ragadás eszköze helyett a rendező a potenciális, mélyen ható nyomatékosság eszközével, lehetőségeivel él. Hiszen „képekben rejlik az emberi megismerés és boldogság egész kincse” – ezt már a filozófus Johann Georg Hamann is tudta.

Schörghofer Ringje laboratóriumi helyzet. A cselekvő személyek a tudatalattira nagy erővel ható képi világot ábrázoló háttér előtt, a rendezés legerősebben megkapó, legaggasztóbban aktuális pillanatában mintegy kísérleti egereknek tűnnek: egyrészt alá kell rendelniük magukat a mitologikus kísérleti rend előírásainak, másrészt folyamatosan küzdenek és törekszenek arra, hogy megszabaduljanak a reagálási kényszer abroncsaitól, és elérhessék a mítoszon kívüli individualitást. A gazdasági kötöttségek, társadalmi kényszerek és fél szívvel megkötött megállapodások fatális összetettsége azonban olyan patthelyzeteket teremt, amelyekben az apák vesztes generációjának elveszett fiaikkal kell „helyettesítő” háborút vívnia. Szemléletének minden időszerűsége ellenére a rendező mindig nagy alázattal viseltet Wagner zenéje és az emberi hang iránt. Ez az alázat – jótétemény az állandó önkifejezés és önmegvalósítás korszakában – nem annak az elvakult imádatnak az eredménye, amellyel a bayreuthi ősbemutató óta eltelt másfél évszázad során sokan újra meg újra egyszerűen és könnyen megtakarították maguknak a művel való személyes foglalkozás fáradságos folyamatát. Nem, Schörghofer alázatának, mondhatni, felvilágosító jellege van. Onnan ered, ahol Wagner a baj gyökerét meghatározta: magától az embertől.

A sors Alberichnek azzal a természetes vágyával rajzolja meg köreit, hogy a Rajna leányai elismerjék őt. A szerelem utáni vágyat a visszautasítás és a kielégületlenség a nagyság és a hatalom utáni mérhetetlen vággyá változtatja. Az önhittség felbillenti a mitológiai egyensúlyt. Az egyén lelkének megsérülése méregként hat arra a naivitásra, amely minden mítoszt táplál és életben tart. Ha elvész az ártatlanság, a mítosz megszűnik varázslatosnak lenni. Az istenek alkonya bürokratikus csődeljárássá változik. A mítosz pusztulásának végső alternatívája egyszerűen szólva: a feltétel nélküli szeretet, amely a világégésben látja az utolsó lehetséges kiutat.

Schörghofer a fatális pótcselekvések egzisztenciális alaphelyzetéből teremti meg a személyek közötti feszültséget. A misztikus varázsrituálék és mitomániás jelenetsorok között pedig megérteti velünk: a zeneszerző nem egy ősi szkáld költemény szereplőinek leltárát tárja elénk. Wagner ennyire nem könnyíti meg a dolgunkat! A kifogások kiskapuja zárva van.

Rólunk van szó, a 21. század embereiről, a józanokról ugyanúgy, mint a kijózanodottakról, a racionális ellenőrzőkről és a racionalizáló cselekvőkről, akik előszeretettel felejtik el, hogy Siegfried rajnai útjának hangjai közepette a saját (ön)tudatuk vékony rétege alatt nem többek egy-egy uszadékfánál az emberiség történetének sodrásában, sziklától szikláig vetődnek, játékszerek örvény és mélység között. Kezüket a part felé nyújtják, ahol egy magányos Vándor áll. Részvétlenül nézi, hogyan küzdünk a túlélésért…