Müpa Műsorfüzet - Philippe Herreweghe és a Collegium Vocale Gent (2022. december 12.)

Béla Bartók National Concert Hall

PHILIPPE HERREWEGHE AND THE COLLEGIUM VOCALE GENT

Featuring: Eleanor Lyons – soprano

Eva Zaïcik – mezzo-soprano Ilker Arcayürek – tenor Thomas E. Bauer – bass

Orchestre des Champs-Élysées Collegium Vocale Gent

Conductor: Philippe Herreweghe

Beethoven: Missa solemnis, Op. 123

Benedictus

Agnus Dei

The English summary is on page 11.

2022. december 12.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PHILIPPE HERREWEGHE ÉS A COLLEGIUM VOCALE GENT

Közreműködik: Eleanor Lyons – szoprán

Eva Zaïcik – mezzoszoprán Ilker Arcayürek – tenor Thomas E. Bauer – basszus Orchestre des Champs-Élysées Collegium Vocale Gent

Vezényel: Philippe Herreweghe

Beethoven: Missa solemnis, op. 123

I. Kyrie II. Gloria III. Credo IV. Sanctus – Benedictus V. Agnus Dei

Azok a kompozíciók, amelyek Ludwig van Beethoven (1770–1827) életének utolsó évtizedében keletkeztek, az életmű és az európai zeneirodalom legnehezebben emészthető alkotásai közé tartoznak – ilyen a Missa solemnis is. Persze hogyan is lehetne könnyű darab, hiszen még Beethovennek is négy évre volt szüksége ahhoz, hogy megírja, egyik művén sem dolgozott ilyen hosszú ideig! Ha a miseszöveget egy olyan zeneszerző szemével nézzük, aki a 18–19. század fordulóján élt, könnyen megértjük, miért. Egyfelől nagyszerű „nyersanyag”, hiszen sok féle érzelem, hangulat kifejezésére ad lehetőséget a Kyrie könyörgésétől a Gloria ünnepélyes dicshangjain és Jézusnak a Credóban megidézett szenvedéstörténetén át a békéért fohászkodó utolsó szavakig. Másfelől éppen a kollázsszerűség nehezíti meg, hogy zenei és szerkezeti szempontból egységes kompozíció születhessék belőle. Márpedig Beethoven egész életét végigkísérte az a törekvés, hogy egy zenemű alkotóelemei, motívumai minél szervesebben kapcsolódjanak egymáshoz, miközben a változatosság és a gondolati mélység belső igénye is teljesül. Emlékezzünk az Eroica-szimfónia fináléjára, amelyben a lassú tétel hangjai köszönnek vissza, vagy az Ötödikre, amelyet szinte vezérmotívumként sző át a híres négyhangos kopogómotívum, a Kilencedik fináléja pedig az azt megelőző három tétel témáinak-gondolatainak szintézise. A munkát nehezítette az a külső körülmény, hogy a zeneszerző ebben az időben pereskedett unokaöccse, Karl Beethoven gyámsági jogaiért, és talán az is hátráltatta, hogy addig nem sok tapasztalatot szerzett az egyházi zene területén. Műjegyzékében mindössze két mű tartozik ebbe a kategóriába: az 1803-ban bemutatott Krisztus az Olajfák hegyén című oratórium (amely persze szigorúan véve nem is egyházi, inkább csupán vallásos muzsika, mivel nincs liturgikus funkciója), valamint az öt évvel későbbi, Esterházy II. Miklós herceg megrendelésére született C-dúr („Kismartoni”) mise. A Missa solemnist szintén egy konkrét alkalomra, egy számára is nagy jelentőségű eseményre kezdte el írni. Legodaadóbb mecénása, barátja és tanítványa, Rudolf főherceg, I. Ferenc osztrák császár legfiatalabb öccse ugyanis 1819 tavaszán olmützi hercegérsek lett. A beiktatási ceremónia időpontját a következő év márciusára tűzték ki, Beethoven pedig felfüggesztette a Diabellivariációk és a IX. szimfónia munkálatait, hogy azonnal hozzáfoghasson az ünnepi miséhez. „A nap, amelyen az általam komponált misét adják elő a Császári Fenségedet ünneplő ceremó nián, életem legdicsőbb napja lesz. Isten megvilágosít, hogy szerény tehetségemmel hozzájárulhassak ama nevezetes nap dicsőségéhez” – írja nem sokkal a hír kézhezvétele után. Ez a dicső pillanat azonban sosem érkezett el, Beethoven ugyanis kifutott az időből. A határidő lejárta után viszont már semmitől nem sürgetve, szabadon foglalkozhatott a misével, amely a munka során egyre terjedelmesebbé vált, sőt, közben – talán lazításként? – megírt három csodálatos zongoraszonátát is, amelyeket ma az utolsókként ismerünk az életműben. Végül megszületett a Missa solemnis, Beethoven személyes hitvallása, összefoglalása mindannak, amit hitről, létről, ember és transzcendencia, halandóság és túlvilág viszonyáról gondolt. Az biztos, hogy a mű túlnőtt a liturgikus kereteken, így 1824. tavaszi ősbemutatóját nem is miseként, hanem oratóriumként hirdették meg Szentpéterváron.

Mielőtt egyetlen hangot is leírt volna, a heroikus kompozíciós munka első lépéseként az ekkor már feltehetőleg majdnem teljesen süket Beethoven lemásolta a mise latin szövegét, minden egyes szónál bejelölte a hangsúlyokat, és szó szerinti német nyersfordítást készített. Saját latin–német szótára alapján rövid jegyzeteket is mellékelt egy-egy szóhoz vagy kifejezéshez. A mű hallgatása közben nekünk is a szöveget érdemes követnünk, ez az Ariadné-fonál, amely segít eligazodni a zene labirintusában. Ahhoz azonban, hogy még jobban megértsük ezt az összetett remekművet, érdemes szót ejteni az egyházzenei stílus korabeli helyzetéről is. A német romantika tragikusan fiatalon elhunyt előfutára, az írásaiban zenével és más művé szetekkel is sokat foglalkozó Wilhelm Heinrich Wackenroder három egyházzenei stílust külön böztet meg 1799-ben megjelent, Mindenféle művészet műfajairól, különös tekintettel az egyházzene típusairól című esszéjében. A vallásos zene első és általa legnépszerűbbnek tartott fajtája könnyed, csipkefinom kidolgozású muzsika, a második a méltóságteljes, nagy hangtömegeket mozgató stílus, a legkevésbé népszerű pedig az alázatos, bűnbánati hangvétel, a régi korok templomi énekeit idéző zene, lassú és mély hangzatokkal, „amelyek úgy haladnak vontatott, súlyos léptekkel a mély völgyekben, mint a bűn terhét cipelő zarándokok”. Legrészletesebben azonban a Diótörő és Egérkirály, Az arany virágcserép és más népszerű történetek szerzője, a vitriolos tollú zenekritikus – maga is lelkes Beethoven-rajongó –, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann írt a vallásos zenei stílusról, új esztétikát körvonalazva Régi és új egyház zene című írásában. Az 1814-ben az Allgemeine musikalische Zeitung három egymást követő számában megjelent hosszú dolgozatban Hoffmann visszatérést sürgetett a 16. századi, Palestrina nevével fémjelzett, általa tisztának tekintett egyházzenei stílushoz. „A 18. század második felében folyamatos romlás és beteges bájosság lett úrrá a művészeten; az úgynevezett felvilágosult gondolkodásmóddal együtt, amely kiölt minden mélyebb vallásos ösztönt, a ko molyság és méltóság is eltűnt az egyházi zenéből” – írja, és úgy véli, „egyházi műveikben még az olyan szerzők sem maradtak érintetlenek a hivalkodó világi könnyelműség fekélyétől, mint a halhatatlan Haydn vagy az isteni Mozart”. (Pár évtizeddel korábban egy másik jelentős zenei szakíró, Johann Friedrich Reichardt is megjegyezte, hogy a zeneszerzők „ugyanazzal a tollal írták miséiket, mint vígoperáikat”.) Kétségtelen, hogy a bécsi klasszika vonzódott a dúr hang nemekhez, a könnyedséghez, az elegáns formáláshoz, a világos színekhez, a gáláns dallamok hoz, és e jellegzetességek az egyházzenében is érvényesültek, a 19. század elején azonban felerősödött az igény a nagyobb fokú személyesség, mélyebben átélt lelkiség, a transzcen denssel való közvetlen kapcsolat kifejezésére. „Testvérek, kell, hogy a csillagsátor felett lakozzék egy szerető Atya” – szólnak Schiller 1785-ben papírra vetett sorai a Missa solemnis után nem sokkal befejezett IX. szimfónia fináléjában. Hasonló gondolatokat ébreszt A varázsfuvola híres Éj királynője-égboltját is tervező Karl Friedrich Schinkel 1813-ban elkészült festménye is, amelyen egy tornyaival szinte az egekig magasodó, fenséges gótikus katedrális árnyékában apró emberek élik mindennapjaikat.

Részleteket nem ismerünk, de a francia forradalom hármas jelmondatát valló Beethoven a maga szellemileg szabad módján hívő ember volt. Már 1802-ben, gyógyíthatatlan fülbetegségével számot vető heiligenstadti végrendeletében is közvetlenül megszólítja a Mindenhatót, így írván: „Istenem, te belelátsz szívembe, te ismersz, te tudod, hogy emberszeretet és jóság lakik bennem.” Az is biztos, hogy elmagányosodásával, az évek előrehaladtával a hithez való viszonya elmélyült, ezt tükrözik kései korszakának átszellemült, már-már vallásos áhítattal átitatott lassú tételei. Az op. 127-es jelzésű Esz-dúr vonósnégyes mennyei hosszúságú Adagiójában, az op. 111-es c-moll zongoraszonáta időtlennek tűnő utolsó tételében vagy a mise után nem sokkal befejezett a-moll kvartett „Egy felgyógyult beteg szent hálaéneke az Istenséghez, líd hangnemben” alcímmel ellátott zenéjével Beethoven már közelebb jár az éghez, mint a földhöz. Megvilágító erejű életrajzi adalék, hogy a zeneszerző éppen a mise írásával egy időben ismerte meg – és szemelte ki a már említett Karl tanárául – a nagy hatású Johann Michael Sailer teológusfilozófust, későbbi regensburgi érseket, akinek felvilágosult tanításai így foglalhatók össze: „Aki tudatában van saját személyes értékének, a hit hagyományos részéből csak azt képes elfogadni igaznak és valódinak, amelyet magáévá tett akár lelki munka, akár legbensőbb érzései által.” Ez a fajta felfokozott lelkületű, élmény- és érzelemalapú vallásosság, amely évtizedekkel később fideizmus néven vált ismertté, Beethovent arra bátorította, hogy a Gloria tételben egy indulatszócskát illesszen a mise szent és sérthetetlen szövegébe: „Ó, könyörülj rajtunk!”

A Kyrie kézirata elején továbbá ez az ajánlás áll: „Szívből fakadt – találjon is utat a szívekhez”, a hagyományosan olasz nyelvű tempóutasítást a német „Mit Andacht” (áhítattal) egészíti ki, a teljes mű záró szakasza, a „Dona nobis pacem” élén pedig a szerző fontosnak tartotta fel tüntetni: „Könyörgés belső és külső békéért”.

A Missa solemnis zenei nyelve, stílusa talán még az életművön belül is egyedi: egyszerre beethovenien avantgárd és archaizáló. A Wackenroder által említett mindhárom egyházi zenei stílus megtalálható benne, hallunk például nagy barokk elődöket idéző, komoly és szigorúan szerkesztett zenét, amilyen a Credót megkoronázó, már-már énekelhetetlenül nehéz „Et vitam venturi” zárófúga, míg a Benedictus elején megszólaló, gregoriánszerű férfikari intonáció a középkori szerzetesek hangját idézi. Főleg a képszerűbb Gloria és Credo tételben sok a madrigalizmus, vagyis a szavak, hangulatok ábrázoló jellegű zenei megfogalmazása – ez szintén reneszánsz és barokk zenei vonás. Az „Isten” szó és szinonimái rendszerint magas és hosszú, erőteljes hangokon szólalnak meg, a „leszállott a mennyből” szövegnél a dallam is ereszkedik, a szeplőtelen fogantatást elbeszélő résznél a fuvola trillái a Szentlélek jelképévé vált galamb szárnycsapásait jelképezik, az utolsó ítéletre utaló résznél pedig elrettentő, fortissimo rézfúvós hangzat szól. Az élőket rövid, magas és erőteljes, a holtakat pedig hosszú, mély, halk hangok jelképezik a kórusban. Beethoven nemcsak illusztrálja a szöveget – ahogyan tette azt húsz évvel előtte Haydn A teremtésben és Az évszakokban –, hanem különböző retorikai alakzatokkal, lenyűgöző szónokként, már-már az egész emberiség lelki vezetőjeként teológiai mélységét is feltárja. Ahol pedig nincsenek szavak, azok a mű minket, hallgatókat talán a legmélyebb,

legtitokzatosabb, szavakon-fogalmakon túli régiókba vezető szakaszai. Ilyen például a Sanctus kezdete, illetve a Benedictus – a liturgiában az Úrfelmutatás misztikus pillanatának megfelelő –orgonahangzást imitáló hangszeres bevezetője és az azt követő, túlvilági idillt vizionáló végtelen hegedűdallam. A Kyrie három masszív nyitóakkordja talán a mindenható és megváltoztathatatlan isteni jelenlétet szimbolizálja, és többször is visszatér a tétel során; az öt közül ez a legegyszerűbb, az emberiséget megtestesítő kórus és a szólisták közös, egybehangzó fohászával pedig a legközvetlenebb hangvételű tétel. A Gloriában a zenei anyag egyre összetettebbé, a szöveg miatt mozaikszerűvé válik, egymással kontrasztot alkotó szakaszokkal, a „ki elveszed a világ bűneit” résznél meglepően hosszú és hangsúlyos belső lassú tétellel, eksztatikus zárófúgával. A tételt nyitó skálamotívum a zenei egységet erősítve többször is visszatér, de ugyanilyen szerkezetösszetartó elemként idézi vissza Beethoven a Credo elején felzengő négyhangos témát a passiójelenet siratókórusa és a feltámadás örömujjongása után is. A Sanctus mélyről induló nyitószakaszát a hagyomány szerint két örvendező karakterű gyors rész követi, ezekhez kapcsolódik szünet nélkül a Benedictus. A szintén sötét hangszínekkel, „de profundis”-hangvételben kezdődő Agnus Dei többszörös „irgalmazz nekünk” fohásza után végül az „adj nekünk békét” szövegrész következik, és ezzel a mű alaphangnemébe is visszatérünk. A tétel bizakodó hangvételét kétszer szakítja meg harcias közjáték a félelem és reszketés hangjaival, harmadszor a trombitákat nem, már csak a távoli dobokat halljuk. A zene mint titkos nyelv lehetőségeit kihasználva, amolyan zenei széljegyzetként Beethoven a mély hangszereken hangról hangra idéz Händel Messiásából, a híres Halleluja-kórusnak azt a dallamát, amelynek szövege így hangzik: „És Ő fog uralkodni örökkön örökké.”

Írta: Várkonyi Tamás

Az ausztrál Eleanor Lyons a 2013-as Nemzetközi Jelena Obrazcova Énekverseny győzteseként robbant be a nemzetközi zenei életbe. A Magyar Állami Operaház több produkciójában is szerepelt, ő formálta meg Anne Truelove szerepét Stravinsky A kéjenc útja című operájában, valamint Mimit a Bohéméletben, de színpadra lépett hazája mellett többek között Oroszországban, Olaszországban, Új-Zélandon és az Egyesült Királyságban is. Operaszerepei mel lett jelentős koncerténekesi karriert is befutott; Verdi, Mahler, Berio, Ravel, Britten műveit adta elő rangos zenekarok közreműködésével.

Eva Zaïcik a párizsi Conservatoire-on szerezte diplomáját. Mindössze néhány éve arat nemzetközi sikereket: egymás után több versenyen is szenzációt keltett tehetségével, zeneiségével, rá termettségével. Ma már az európai zenei élet aktív és keresett szereplője, aki számos alkalommal dolgozott együtt olyan neves karmesterekkel, mint William Christie, Laurence Equilbey, Vincent Dumestre, Emmanuelle Haïm, René Jacobs és Philippe Herreweghe. A 2022–2023-as szezonban debütál a Theater an der Wienben (Händel: Belshazzar), fellép a baden-badeni Festspielhausban és a Dijoni Operában is.

Ilker Arcayürek az utóbbi évek egyik legsokoldalúbb énekesegyé nisége, hangjának aranyló színe utánozhatatlan védjegyévé vált. 2015-ben a BBC Cardiff Singer of the World döntőse, valamint a BBC New Generation Artist díjazottja volt. Első szólóalbuma, melyen Simon Lepper partnereként Schubert-dalokat ad elő, 2017-ben jelent meg. Dolgozott a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Tokiói Filharmonikusokkal, a Royal Philharmonic Orchestrával, de operaénekesként is aktív, részt vett a Zürichi Opera (2009–2013), a Stadttheater Klagenfurt (2013–2015) és a Stadttheater Nürnberg (2015–2018) munkájában.

Fotó © Gillian Riesen

Fotó © Live Photography

Fotó © DR

Thomas E. Bauer koncert-, dal- és operaénekesi működése egy aránt figyelemre méltó. A kritikusok kiemelik hangjának átütő, férfias erejét, mely precíz szövegmondással, magával ragadó érzelmi intenzitással és kifinomult hangszínbeli szépséggel társul. Színpadra lépett többek között a Bernard Haitink vezette Bostoni Szimfonikusokkal, a Concentus Musicus Wien és Nikolaus Harnoncourt partnereként, valamint a Lipcsei Gewandhaus Zenekarával Herbert Blomstedt és Riccardo Chailly vezényletével.

A milánói Scalában Zimermann Die Soldaten című operájában aratott sikert.

Philippe Herreweghe a Belgium flamand részén található Gent városában született, ahol zenei tanulmányai mellett egyetemi végzettséget is szerzett. Az elmúlt évtizedekben több zenei együttest is alapított, mindig egy meghatározott repertoárnak megfelelő profillal: először a Collegium Vocale Gent jött létre, majd a párizsi székhelyű La Chapelle Royale, végül az Orchestre des Champs-Élysées. Herreweghe ma már a világ egyik legelis mertebb karmestere, akinek egyéni olvasatait díjak kísérik, új terveit, projektjeit pedig nagy várakozás övezi. Művészi szabadságának megőrzése érdekében saját lemezkiadót is alapított, amellyel tovább bővíti izgalmas és sokszínű repertoárját.

Fotó © Marco Borggreve

Fotó © Michiel Hendryckx

Az 1991-ben alapított Orchestre des Champs-Élysées repertoárja a Haydn és Mahler közötti zenetörténeti időszakot fogja át, olyan hangszereken szólaltatva meg a műveket, amelyeken maguk a zeneszerzők is hallhatták őket. Az együttes évekig a párizsi Théâtre des ChampsÉlysées, illetve a brüsszeli Palais des Beaux-Arts rezidens zenekaraként működött, művészeti vezetője mellett rendszeresen vezényli többek között Daniel Harding, Christian Zacharias, Louis Langrée és René Jacobs is.

A Collegium Vocale Gent szintén Philippe Herreweghe kezdeményezésére alakult 1970-ben, a Genti Egyetem akkori hallgatóiból. Vokális együttesként az elsők között valósított meg historikus, korhű szemléletű produkciókat, kiemelt figyelmet szentelve a szövegnek és a zenei retorikának. Az elmúlt öt évtized alatt rugalmassá és sokoldalúvá fejlődő, széles repertoárral rendelkező kamarakórus több mint száz felvételből álló gazdag diszkográfiát is felépített.

Fotó © Michel Garnier

SUMMARY

The works Ludwig van Beethoven (1770–1827) composed in the last decade of his life are not only among the most difficult to approach in his own oeuvre, but also in the whole of European music literature – and the Missa solemnis is no exception. But how indeed could it be an easy piece, since it took Beethoven four years to complete? He never worked on any of his other scores for such a long time. It was for a special occasion that he began his efforts: in 1819, the Archduke Rudolf, his most devoted patron, friend and student and the youngest brother of Austrian emperor Francis I, was appointed an archbishop, and Beethoven wanted his Missa solemnis, a large-scale celebratory mass, to be performed for the first time at the inauguration ceremony. In the end, this did not take place, because the composer failed to finish in time: in his hands, the piece grew increasingly expansive, and Beethoven’s progress was also hindered by the distraction of suing to exercise his right to act as the guardian of his nephew, Karl Beethoven. Furthermore, the composer had little experience in the way of church music. Eventually, the great work was finished, and the Missa solemnis, Beethoven’s personal confession, a summary of all his thoughts about faith, existence, the relationship between humankind and the transcendent, mortality and the afterlife, was born; it received its first performance in Saint Petersburg in the spring of 1824. This wonderful, but as is typical for Beethoven, problematic work – questioning, mysterious and inexhaustible in its richness –bears not only his own stamp, but also that of the exciting style of early 19th-century church music. It is an impressive work that speaks to modern listeners as well and includes, among other elements, a procession of emotionally rich, transcendent and monumental sections, the realisation of a unity of text, music and theology, as well as a unique combination of earlier musical traditions and a boldly avant-garde style. Philippe Herreweghe is one of the most qualified conductors to perform this difficult-to-approach masterpiece of Beethoven’s, since at the helm of the Collegium Vocale Gent, which he founded exactly 50 years ago, he has always placed special emphasis on musical rhetoric. Presenting this opus, one of the high points of European musical history, will be the Orchestre des Champs-Élysées, founded in 1991 to perform works from the 19th century, who will be joined by a cast of excellent vocal soloists – Eleanor Lyons, Eva Zaïcik, Ilker Arcayürek and Thomas E. Bauer – who have earned international reputations.

Anton Gerzenberg

Lawrence Brownlee

Fotó © Shervin Lainez

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A címlapon: Eleanor Lyons © Live Photography

A szerkesztés lezárult: 2022. december 5.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.