Müpa Műsorfüzet - Andris Nelsons és a Bécsi Filharmonikusok (2023. január 16.)

Béla Bartók National Concert Hall

ANDRIS NELSONS AND THE VIENNA PHILHARMONIC

Mahler: Symphony No. 7 in E minor

1. Langsam – Allegro risoluto, ma non troppo

2. Nachtmusik I

3. Scherzo

4. Nachtmusik II

5. Rondo-Finale

2023. január 16.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ANDRIS NELSONS ÉS A BÉCSI FILHARMONIKUSOK

Mahler: VII. (e-moll) szimfónia

I. Langsam – Allegro risoluto, ma non troppo

II. Nachtmusik I

III. Scherzo

IV. Nachtmusik II

V. Rondo-Finale

Exclusive Partner of the Vienna Philharmonic.

The English summary is on page 9.

A Bécsi Filharmonikusok különösen szoros szálakkal kötődnek Gustav Mahlerhez (1860–1911) és zenéjéhez. Kapcsolatuk fontos mozzanata volt, amikor a demokratikusan működő együttes 1898-ban Mahlert bízta meg bérletes koncertjeinek irányításával. A zeneszerző ekkoriban már a bécsi Császári és Királyi Udvari Operaház igazgatója volt – többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy néhány éven belül, 1901-ben lemondjon a filharmonikusok hangversenyeinek vezetéséről. Együttműködésük ugyanakkor nem szűnt meg, Mahler 1905-ben a Bécsi Filharmonikusok élén mutatta be V. szimfóniáját, 1907-ben pedig egyfajta búcsúként vezényelte a II. szimfóniát. Az azóta eltelt több mint száz évben a legnagyobb Mahler-karmesterek működtek együtt a zenekarral a szerző műveinek előadásában, és joggal számíthatunk rá, hogy Andris Nelsons keze alatt is éppúgy életre keltik Mahler zenéjének lírai, lágy vagy épp játékos vonásait, mint grandiozitását és érzelmi kitöréseit. Mahler 1904 és 1905 nyarán komponálta VII. szimfóniáját. Év közben érdemben nem maradt ideje zenét szerezni, nyaranta azonban rendszerint belevetette magát az alkotómunkába. Kiszakadva a város nyüzsgéséből, a Wörthi-tó partján fekvő maierniggi villájában talált menedéket. Egy fák között megbújó erdei házikó szolgált számára zeneszerzői műhelyként, a VII. szimfónia mellett itt fejezte be IV., V. és VI. szimfóniáját, valamint a VIII. szimfónia egyes részleteit is. 1904-ben először a második és a negyedik tétellel, a VII. szimfónia éjszakazenéivel készült el. Feleségének, Alma Mahlernek írt levele tanúsága szerint a következő évben rengeteget küszködött a folytatással, szinte beleőrült a tehetetlenségbe. Elmenekült a Dolomitokba, hátha ott inspirációt nyer, ám újra csalódnia kellett, és úgy tűnt, egy időre feladja a művel kapcsolatos küzdelmet. Ahogy azonban visszaindult Maierniggbe, és csónakba ült, hogy átkeljen a Wörthi-tavon, elkapta az ihlet. Később arról számolt be, hogy az első evezőcsapásoknál eszébe jutott az első tétel bevezetőjének témája – pontosabban a téma ritmusa és megszólalásának módja. Alig telt el négy hét, és elkészült az első, a harmadik és az ötödik tétellel is. A premierre három évvel később, 1908. szeptember 19-én került sor Prágában. Mahler a Cseh Filharmonikus Zenekart vezényelte, a koncertet pedig egy olyan fesztivál részeként rendezték meg, amellyel Ferenc József trónra lépésének 60. évfordulóját ünnepelték. A VII. szimfónia komponálása, illetve bemutatója között több jelentős változás is bekövetkezett Mahler életében: 1907-ben lemondott a bécsi Opera igazgatói posztjáról, 1908. január 1-jén pedig már a New York-i Metropolitan Operában debütált. 1907 nyarán személyes tragédiákat is el kellett szenvednie: elveszítette első gyermekét, Anna Maria Mahlert, és ugyanekkor diagnosztizálták súlyos szívbetegségét. Mindezek ellenére, amikor 1908 nyarán visszatért Európába, nagy erővel fogott a VII. szimfónia bemutatójának előkészítéséhez. A zenekarral több mint húsz próba állt rendelkezésére, és még ez idő alatt is rengeteget dolgozott a hangszerelésen. Néhány nappal a premier előtt is formálta, tökéletesítette az arányokat, és e munkájával a bemutatót követően sem hagyott fel.

A VII. szimfónia tisztán hangszeres mű, több más szimfóniájával ellentétben Mahler ezúttal nem szerepeltet az anyagban énekhangot. Soha nem tartozott a zeneszerző legnépszerűbb szimfóniái közé, első előadásától fogva sok kritikát kapott, és gyakran sorolták a problematikus művek közé. Sérelmezték töredezettségét, a zenei ötletek túlburjánzását, és hiányolták a kohéziót, a tételek közti egyértelműbb, tisztább és erősebb kapcsolatot. A sok kritika azonban inkább csak arra mutat rá, mennyire összetett és a megszokott kereteken túlmutató alkotás a VII. szimfónia. Újításai rögtön megmutatkoznak a hangszerelésben: a szólamok között találunk tenorkürtöt, mandolint és gitárt, valamint – Mahlertől nem meglepő módon –tehénkolompot is. A partitúra tele van a természet legkülönbözőbb hangjaival, váratlan fordulatokkal, finom vagy akár szíven ütő meglepetésekkel, és mindazzal a fantáziával, ami annyira felismerhetővé és megkülönböztethetővé teszi a mahleri hangzást. Az öttételes szimfóniában különösen fontos szerepet játszik az éjszaka: a második és a negyedik tétel éjszakazenéje mellett a mű centrumában elhelyezett Scherzóban is megjelennek a sötétség látomásai. A nyitótétel és a finálé határozott, erős keretként fogja közre ezeket a tételeket, a szimfóniát pedig a sötétségből a fény felé vezető folyamatként is hallgathatjuk. De mi mindent társíthatunk a zenében az éjszakához, hogyan hívható életre az éjszaka zenéje? Éjjel elcsendesedik körülöttünk a világ, és ezzel egy időben felerősödnek, kiemelkednek mindazok a zajok, amelyekre nappal nem fordítunk figyelmet. Lehetnek ezek a természet hangjai – a szél zúgása, a víz morajlása, az állatok mozgolódása, a növények susogása –, de lehetnek belső hangok is: a félelemé vagy a megnyugvásé, a szerelemé vagy a magányé. Hallhatjuk az éjszaka megszakítatlan csendjét, de szorongató, rémálmokkal teli epizódjait is. Ahogy éjszaka olykor kimondhatóvá lesz, ami nappal, a fényben nem az, úgy válik hallhatóvá mindaz, ami máskor alig. Az ismerős és az ismeretlen hangjai egyszerre vannak jelen az éjszakában, olyan világot teremtve, amely otthonosságában is idegenné, idegenségében is otthonossá válhat. Mahler szimfóniáinak nyitóütemeivel mindig egy-egy új zenei világ bontakozik ki előttünk –a VII. szimfónia első hangjaival egy ünnepélyes induló közepébe csöppenünk. Mintha egy kísérteties őrség vonulna el a szemünk előtt, nem tudjuk, honnan hová tart, közeledése, a zenei szövet fokozatos gazdagodása azonban egyértelmű. Szinte azonnal halljuk is a tenorkürtön azt a határozott, pontozott ritmusokkal teli témát, amely tovább erősíti a tétel indulókarakterét. Ahogy Mahler szimfóniáinak több közzenei kelléke, úgy a katonazenéhez kapcsolható hangzások is egészen a gyerekkorig vezetnek vissza. A zeneszerző tizenöt évet élt családjával Iglauban, nem messze a város főterétől, ahol rendszeresen hallhatta az oda érkező katonazenekarok játékát: fanfárokat és különféle indulókat. Talán ezekkel a korai benyomásokkal is összefügg, hogy a VII. szimfónia nyitótételének indulót idéző vonásai hol távoli emlékekhez hasonlók, hol pedig a jelen elsöprő erejével hatnak. A szólóhegedű játékának köszönhetően később a lírai, vágyakozó hang is megjelenik, és a vonósok előtérbe kerülésével varázslatos, ragyogó hangszíneket hallunk, miközben a pontozott ritmusok lassan visszahozzák a felvonulás

lépteit. A nagyszabású kidolgozási szakaszt tömör visszatérés követi, majd a tétel heves kódával ér véget. Kürtök párbeszéde indítja az első Nachtmusikot, majd oboa és klarinét csatlakozik hozzájuk. A dialógus felidézheti bennünk Berlioz Fantasztikus szimfóniájának középső, Jelenet a mezőn című tételét, az indítás pasztorális kettősét is. (Mahlerhez közel állt Berlioz darabja, melyet a Bécsi Filharmonikusok élén is vezényelt.) Mahler a tételt egy alkalommal Rembrandt Éjjeli őrjárat című festményével is összekapcsolta: a képet, amelynek Amszterdamban eredetijét is látta, nem közvetlen inspirációként jelölte meg, inkább magyarázóeszközként, amely érthetőbbé teheti a tétel hangulatát, a sötét és a világos viszonyát. Egyfajta zenei chiaroscuro ez, Mahler bizonyos hangszereket előtérbe, a fénybe helyez, míg másokat a háttérben, árnyékban hagy; a kontrasztok kiemelésével hangsúlyozza a témák körvonalát, mindezzel erős érzelmi, drámai hatást érve el. Mahler dallamai az éjszaka állandó szereplőiként vonulnak végig a tételen. Karakterük variációival, dúr és moll jellegük keveredésével a legkülönbözőbb alakban tűnnek fel és lépnek egymással interakcióba. Az indító gesztusokból ismerős párbeszéd a tétel legvégén is visszatér, ezúttal a kürt szólamát a klarinét és „madárhangként” a fuvola kíséri. A hegedűk mélybe tartó pizzicatóit követően a tétel a cselló és a hárfa egyetlen hangjában cseng ki. Árnyak suhannak át, emelkednek elő, majd tűnnek tova a Scherzóban, melynek karakterutasítása is így szól: „schattenhaft”, azaz árnyszerűen. Mintha groteszk táncjelenetet látnánk egy homályosan megvilágított teremben – soha nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy magukat a táncoló alakokat látjuk, vagy csak az árnyékuk játszik velünk. Miféle lények táncolhatják ezt a keringőt? Hol lépéseket hallunk csak, hol több hangszercsoporton átzúduló futamokat indít egy-egy impulzus. A tétel kezdetén az üstdob ütései és a mélyvonósok pizzicatói adják az indító szikrát – mintha hiányozna az egyetértés abban, mi is legyen a kezdőhang, amelyből kibontakozhatnak a Scherzo szólamai. A scherzo-részt keserű nosztalgiával követi a trió, mellyel az elképzelt tánctér egy újabb, eddig zárva tartott ajtaja tárul fel előttünk. Egyre sötétebb, egyre élesebb hangszínek születnek, a tánc olykor egészen rusztikussá válik, eldurvul. Visszatér a scherzo-rész, melynek motívumai addig ismétlődnek, míg két határozott ütés véget nem vet a tételnek. „Andante amoroso” – így szól az előadói utasítás a második Nachtmusik élén, melyet a szólóhegedű felfelé nyitó mozdulata indít útjára. Az éjjel ebben a tételben leginkább az álmoké, a vágyaké, a szerelemé. A szerenádot idéző hangulatot a zenekarhoz csatlakozó gitár és mandolin is tovább erősíti. A szerenád háttereként elképzelhetjük a romantikus tájat: végtelen réteket, zúgó patakot, életteli fákat. Ahogy változik a zene szövete, úgy változik az elképzelt táj is: a tétel különösen szép pillanatai közé tartozik a cselló szólódallama, amelyhez a kürt csatlakozik, és amelyet később a vonóskar melegsége tesz még érzelmesebbé, meghittebbé. Gyengédség és érzékiség hatja át ezt az éjszakai jelenetet, melynek szereplői a tétel befejezésével lassan csendbe burkolóznak.

E csendet üstdobok törik meg, majd fanfárt harsognak a rezek. A VII. szimfónia zárótétele zavarba ejtő kérdések elé állította és állítja ma is a koncertlátogatókat és a kritikusokat: karikatúrával állunk szemben, vagy Mahler valóban el szeretné hitetni velünk, hogy az éjszakából ilyen egyenes és egyértelmű út vezet a győzelmi ragyogás felé? A sötétebb, moll tételeket követő győzelmi muzsika, a ragyogó C-dúr befejezés erős toposza a zenetörténetnek –Beethoven Sors-szimfóniáját éppúgy eszünkbe juttathatja, mint Brahms I. szimfóniáját. A túláradó, túlburjánzó zene utalásai, üzenetei sokszor kifürkészhetetlenek. A ceremónia minden kelléke a helyén van, a fanfár mellett hallunk korált, indulót is. A grandiózus C-dúr hangzásban felfedezhetjük a Mesterdalnokok visszhangját, a Wagner-paródia lehetősége pedig tovább bonyolítja a tétel és Mahler szándékainak lehetséges értelmezését. Kétségtelen, hogy a zene féktelenségében, kifogyhatatlan ötleteiben, szellemes fordulataiban rengeteg humor rejlik, ez a humor pedig a kontextustól függően mást és mást jelenthet a különböző korok hallgatóinak. A VII. szimfónia fináléjában újra halljuk az első tételből ismerős indulót – Mahler mintha azt kutatná, hogyan illesztheti be a tétel történéseinek folyamatába. „Most már egészen a tiéd vagyok” – írta Schönberg Mahlernek, miután teljesen a VII. szimfónia hatása alá került. „A művészi harmónián alapuló tökéletes nyugalom benyomását keltette bennem, és anélkül mozgatott meg, hogy kíméletlenül kibillentett volna a súlypontomból. Nyugodtan és jólesően húz magához, afféle vonzással, mint ami a bolygókat irányítja, hagyva, hogy a saját útjukat járják, befolyásolva őket, de olyan egyenletesen, olyan tervszerűen, hogy nem enged semmi zökkenőt vagy hevességet.” Schönberg szavai ajánlásként is szólhatnak a hallgatókhoz: engedjük, hogy magához húzzon és magával ragadjon minket Mahler zenéje.

Írta: Belinszky Anna

Andris Nelsons a Bostoni Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója, valamint a Lipcsei Gewandhaus Zenekar vezetői pozíciójának, a Gewandhauskapellmeister címnek is birtokosa. A Grammy-díjas lett muzsikus ma a nemzetközi zenei élet egyik legelismertebb és leginnovatívabb karmestere, aki zenekaraiból a legszebb hangzásokat, a legtökéletesebb technikai precizitást és nem utolsósorban a lelkesült, érzelemgazdag játékot egyaránt képes előhozni. Egyedülálló újításai közé tartozik, hogy a két említett zenekar együttműködésével közös előadásokat is színpadra vitt. Szoros kapcsolatot ápol a Bécsi Filharmonikusokkal: 2020-ban ő vezényelte nagy presztízsű újévi koncertjüket, Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából pedig a szerző összes szimfóniáját lemezre vették – a gyűjtemény a Deutsche Grammophon gondozásában jelent meg.

A Bécsi Filharmonikusok Európa egyik legnagyobb hagyományú és legkiválóbb zenekara. 1842-ben Otto Nicolai alapította az együttest, amely története során olyan zeneszerzőkkel működött együtt, mint Brahms, Bruckner, Wagner, Mahler vagy Richard Strauss. Koncertjeit és turnéit mindig az adott korszak legjelentősebb karmesterei vezényelték, többek közt Furtwängler, Toscanini, Walter, Böhm, Karajan, Bernstein, Carlos Kleiber, Abbado, Levin, Thielemann. Annak ellenére, hogy a zenekar művészeti vezető nélküli, önkormányzati rendszerben működik, a világ egyik legkiforrottabb stílusú és hangzású szimfonikus együtteseként tartják számon. Sokáig az osztrák–német repertoár volt legfőbb területük, ma a Wiener Philharmoniker minden stílusban egyformán világklasszis. Létformájának meghatározó eleme a szoros kapcsolat a Bécsi Állami Operaházzal, s ugyanilyen jelentős a szerepük a fogalommá vált, 1955 és 1979 között Willi Boskovsky, majd hat éven át Lorin Maazel nevével összeforrt újévi koncerteknek, melyeket százmilliók néznek és hallgatnak világszerte.

Fotó © Marco Borggreve

Fotó © Lois Lammerhuber

SUMMARY

The Vienna Philharmonic is uniquely closely tied to Gustav Mahler (1860–1911) and his music. An important moment in their relationship came when the democratically functioning ensemble elected Mahler to conduct its subscription concerts in 1898. By this time, the composer was already engaged as the director of the Imperial and Royal Opera House in Vienna – one of several factors that contributed to his decision to resign from conducting the Philharmonic’s concerts within a few years, in 1901. This did not, however, bring an end to their collaboration. In 1905 Mahler presented his Fifth Symphony at the helm of the orchestra, and in 1907 he conducted the Second Symphony with them as a sort of farewell. In the more than one hundred years that have passed since then, the greatest Mahler conductors have collaborated with the orchestra in performing the composer’s works. We can justifiably expect Andris Nelsons to bring to life the lyrical, soft and even playful features of Mahler’s music along with his grandiosity and emotional outbursts. The Latvian conductor is Music Director of the Boston Symphony Orchestra and Gewandhauskapellmeister of the Gewandhausorchester Leipzig. These two positions, in addition to his leadership of a pioneering alliance between both institutions, have firmly established Grammy Award-winning Nelsons as one of the most renowned and innovative conductors on the international scene today. Mahler composed his Seventh Symphony in the summers of 1904 and 1905. While he had little time left to compose music during the rest of the year, the summer holidays regularly saw him throwing himself into creative work. Cut off from the hustle and bustle of the city, he found refuge in his villa in Maiernigg on the shore of the Wörthersee. Hidden among the trees, a forest cottage served as his composing studio. The première took place on 19 September 1908 in Prague, where the composer presented the work at the head of the Czech Philharmonic Orchestra. Even during the rehearsals, he continued to work extensively on the orchestration, shaping and perfecting the proportions even a few days before the première. Mahler’s innovations are immediately apparent in the selection of instruments: among the parts we find ones for tenor horn, mandolin and guitar, as well as – unsurprisingly from the composer – for cowbell. The score is full of the most diverse possible range of sounds of nature, unexpected turns, subtle or even heartwrenching surprises, and all of the imagination that makes Mahler’s music so recognizable and distinctive.

Nocturnal moods play a particularly important role in the five-movement symphony: in addition to the night music of the second and fourth movements, visions of darkness also appear in the Scherzo, positioned in the centre of the work. The march-like opening movement and the brilliant and, at the same time, sharp-humoured finale bring these movements into a strong and well-defined framework, and the flow of the symphony can even be heard as a progression from darkness into the light.

ELŐZETES AJÁ N LÓ

Anton Gerzenberg

2023. január 22.

FELFEDEZÉSEK – IFJÚ GÉNIUSZOK, KLASSZIKUS ZENEKAROK

ANTON GERZENBERG ÉS A MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR

Vezényel: Török Levente

2023. február 4.

PROKOFJEV-MARATON PANNON FILHARMONIKUSOK

Közreműködik: Balog József – zongora Vezényel: Vass András

Balog József

2023. február 8. THIERRY ESCAICH ÉS A CONCERTO BUDAPEST

Vezényel: Káli Gábor

Thierry Escaich Fotó © Guy Vivien

Lawrence Brownlee

Fotó

Szemjon

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu

Nyitvatartás

Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

Címlapfotó

© Marco Borggreve

A szerkesztés lezárult: 2023. január 11.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.