Értékek, ha találkoznak

A világot behálózó kapcsolatok korában a művészet minden eddiginél határozottabban nemzetek közötti és nemzetek feletti. Senki sem lepődik meg, ha német zenekar lett karmester vezényletével, kínai zongoraművésznő és magyar trombitás közreműködésével koncertezik, orosz és osztrák zeneszerző alkotásait tolmácsolva. Ilyen kicsi a világ. Vagy ilyen nagy? Egy biztos: az internet és a földrészek között villámként cikázó jetek évszázadában a kvalitás sok ezer kilométer távolságából is rátalál az őt vonzó másik kvalitásra.

Ha valaki a német szótárban rákeres a Gewand szóra, azt olvassa: ruha. A Gewandhaus tehát ruhaházat jelent — vagy kelmék házát. Az első lipcsei koncertterem ugyanis 1781-ben a posztócéh épületének második emeletén nyílt meg, innen az elnevezés. De hol vagyunk már azoktól a falaktól! Az első Gewandhaust bő évszázad múltán, 1884-ben követte az újabb, ez azonban a II. világháború áldozatául esett. A harmadik, ma is álló Gewandhaust 1981ben nyitották meg — éppen kétszáz évvel azután, hogy a Lipcsei Gewandhaus Zenekara beköltözött a koncertterem elődjébe. Mert bizony a zenekar is ilyen régi. Alkalmasint a zenetörténet egyik legpatinásabb szimfonikus együttese. Tegyük hozzá: az egyik legjelentősebb is. Súlyát, fontosságát olyan nevekkel illusztrálhatjuk, mind Felix Mendelssohné, aki 1835-ben lett a zenekar zeneigazgatója, s őt a 19. században olyan más jelentős művészek követték, mint Ferdinand Hiller, Niels Gade vagy Carl Reinecke.

A 20. századi zeneigazgatók névsora valóságos diadallista: Arthur Nikisch, Wilhelm Furtwängler, Bruno Walter, Hermann Abendroth, Franz Konwitzschny, Václav Neumann, Kurt Masur. Utóbbi a maga negyedszázados korszaka során olyan presztízsre tett szert, hogy az egészen a New York-i Filharmonikusok pulpitusáig repítette. Hogy mi jellemezte a Gewandhaus Zenekarát a II. világháború előtt és után? A hagyományőrzés és az újítás egysége, a színvonal maximalizmusához való ragaszkodás. Ez folytatódott a 21. században is: az ezredforduló határvonalán a ma már 95. évében járó — s a Müpa közönsége által is ismert és szeretett —, nagy kultúrájú Herbert Blomstedt kalauzolta át az együttest, őt pedig két rendkívül dinamikus egyéniség követte Riccardo Chailly (2005— 2016) és a Gewandhausorchester élén jelenleg is munkálkodó Andris Nelsons személyében.

A rigai születésű, negyvenhárom éves Nelsonst, Neeme Järvi, Roberto Carnevale és a legendás Jorma Panula hajdani növendékét, a sokak által kora egyik legjobbjának tartott Mariss Jansons felfedezettjét elég egyszer hallani, hogy az élményt többé ne felejtsük el. A muzsikus, aki már Bayreuthban és a Metropolitanben is megbecsülést szerzett magának, rendkívüli szuggesztivitással, tűzzel és ugyanakkor pengeéles plaszticitással vezényel, a művek valósággal szikráznak a keze alatt. Nelsons muzsikáló szenvedélyéhez csak teherbírása hasonlítható: a Birminghami Szimfonikusok élén 2007-től eltöltött hat éve után 2013-ban szerződött a Bostoni Szimfonikusokhoz, s az itt betöltött főzeneigazgatói feladatai mellé 2018-ban úgy vállalta el a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának vezetését, hogy közben Bostonról sem mondott le. Munkájával mindkét együttes igencsak elégedett, ezt jelzi, hogy Bostonban — egyelőre — 2025-ig, Lipcsében 2027-ig hosszabbították meg szerződését.

Hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Nelsons és a Lipcseiek előadásában a műsor második részét kitöltő Beethoven-szimfónia, a Hetedik előtt az első részben két egymással szögesen ellentétes karakterű Sosztakovics-művet, a 8. vonósnégyesből Rudolf Barsaj által zenekarra átírt súlyos-sötét c-moll kamaraszimfóniát és a sziporkázó-féktelen fiatalkori burleszket, az 1. zongoraversenyt hallhatjuk, aligha meglepő: Nelsons Bostonban valóságos Sosztakovics-kultuszt kezdeményezett zenekarának egymást követő — és a kritikusok által magasztalt, páratlan tökéletességű lemezekkel is dokumentált — előadásaival. Korunk egyik legkiválóbb Sosztakovics-interpretátorát becsülhetjük a dirigensben, amikor tehát Budapesten az orosz zeneszerző műveit halljuk tőle, autentikus tolmácsolásban találkozhatunk a kompozíciókkal.

„Nelsons muzsikáló szenvedélyéhez csak teherbírása hasonlítható…”

A Sosztakovics-zongoraverseny örömzenére emlékeztető, olykor meghökkentő fordulatokkal tarkított — Rossinit és Beethovent is idéző — zenéje olyan virtuóz, hogy néha szinte felrobban a szólista ujjai alatt. Ki más volna alkalmasabb e mű adekvát megszólaltatására, mint Yuja Wang? Ha némely táncosokat a zsurnaliszták géppuskalábúnak neveznek, az elképesztő temperamentumú és páratlan virtuozitású — még mindig fiatal, de már sok éve világhírű — kínai zongoraművésznőt bátran illethetjük a „géppuskakezű” jelzővel. Aki néhány évvel ezelőtt hallotta tőle — és a Nemzeti Filharmonikusokat vezénylő Kocsis Zoltántól — a versenymű-repertoár egyik legnehezebb darabját, Bartók 2. zongoraversenyét, annak számára örökre emlékezetes marad az elsöprő energia és a pontosság elegye, amely előadását jellemezte. És hogy a Lipcsei Gewandhaus Zenekara a zongoraverseny obligát trombitaszólamára magyar szólistát kért fel? Gondolhatnánk, ez szokványos udvariassági gesztus a vendéglátó ország felé, s a fúvós szólista nyilván valamelyik budapesti zenekar büszkesége. Korántsem: a veszprémi születésű Richter Gábor immár tizenhat esztendeje, 2006 óta a Lipcseiek 1. szólótrombitása. Nem csoda, hiszen régóta tudjuk: a magyar trombitások a világ legjobbjai közé tartoznak.

Csengery Kristóf

2022. szeptember 11.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

YUJA WANG, ANDRIS NELSONS ÉS A LIPCSEI GEWANDHAUS ZENEKARA

Közreműködik: Yuja Wang — zongora Richter Gábor — trombita Vezényel: Andris Nelsons