WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011. ARANYÉREM ED-AWARDS 2011. BRONZÉREM
múzeumcafé FANNI DULHÁZI – FANNI MÁTÉ: REPLICA ADAPTED FOR THE BLIND AND VISUALLY IMPAIRED VISITORS, DETAIL OF ROY LICHTENSTEIN’S WORK „VICKI” (2008, BUBBLE WRAP, PAINT, PLASTIC, WIRE, VELVET, 60 × 60 CM, LUDWIG MUSEUM BUDAPEST)
A MÚZEUMOK MAGAZINJA, 39. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/1. ÁRA: 990 FORINT
ÉRINTETTEK FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐ EMBEREK A MÚZEUMOKBAN
LÉPJEN BE VELÜNK A JÖVŐBE!
www.t-systems.hu Magyarország vezető, teljes körű infokommunikációs szolgáltatójaként biztonságos és versenyképes hátországot biztosítunk nagyvállalati és államigazgatási ügyfeleinknek. Közel 2000 fős szakértői csapatunkkal azért dolgozunk, hogy személyre szabott tanácsadással, versenyképes tudással és innovatív, rugalmas megoldásokkal segítsük megvalósítani az Ön üzleti céljait. Együtt lehetséges.
Sphere_235x300.indd 1
14/01/14 10:14
1
Múzeumba megyünk, kiállítást nézünk…
– legtöbbünknek sokszor tényleg ennyire egyszerű egy hétvégi családi program eldöntése, majd megvalósítása. Cipő, sál, sapka, és irány a múzeum, odaérve sál, sapka le, és gyerünk gyönyörködni, okosodni, szórakozni, nézelődni. Mondom: legtöbbünknek… Csakhogy nagyon sokan vannak olyan embertársaink is, akiknek eldönteni lehet, hogy ennyire egyszerű ugyan, de megvalósítani a programot már bizony rengeteg nehézségbe ütközik. Mert hogy például a helyváltoztatásukhoz egyedüliként a rendelkezésükre álló kerekesszékkel nem biztos, hogy meg tudják közelíteni a kiszemelt múzeumot, nem biztos, hogy feljutnak a lépcsőin, nem biztos, hogy odabent minden tárlóba bele tudnak nézni, vagy hogy használni tudják a nem speciálisan nekik kialakított mosdót. Aztán ugyancsak sok olyan embertársunk van, akik lehet, hogy fizikailag még csak-csak eljutnak egy múzeumba, a lépcső sem akadály nekik, de bent a termekben hiába járkálnak, semmit vagy csak alig valamit látnak a kiállított tárgyakból. És akkor még nem beszéltünk a hagyományos tárlatvezetésből egy szót sem halló siketekről, az értelmileg különböző mértékben sérültekről, az egyéb, az életvitelüket így vagy úgy akadályozó bármilyen betegségekben szenvedőkről. Pedig mi itt a szerkesztőségben azt gondoljuk: róluk (is) bizony beszélni kell. Sokat, sokszor, sokféleképpen. Nem véletlen, hogy már lapunk második számában közöltünk egy írást, amelyben egy általunk felkért kerekesszékes látogató mesélte el budapesti múzeumi „kalandjait”, vagy hogy azóta is esett már szó lapjainkon látás- és hallássérülteknek szervezett speciális múzeumi foglalkozásokról; mint ahogy esik minderről most megint, kiemelten ebben a számunkban is. És bár belső ügy, nem tartozik okvetlenül az olvasókra, de azért elmondom, hogy az az akkori kerekesszékes múzeumlátogató újságírókolléga azóta szerkesztőségünk munkatársa, hírrovatunk felelőse lett; de mi nem csak a tőle vagy sokszor éppen a vele együtt, „első kézből” rendszeresen megismert gondjai miatt érezzük hozzánk is közel álló problémának a múzeumok minden szempontból történő akadálymentesítésének, a szó legszorosabb értelmében vett múzeumi esélyegyenlőség megteremtésének a fontosságát. Hanem mert azt gondoljuk – hiszen végül is az egész MúzeumCafé ezért lett, és erről szól –, hogy a múzeumok kiemelkedően fontos intézményei a társadalomnak, nagyon is fontos helyek az emberek életében. Az egész társadalomnak; és minden ember életében. Azokéban is, akik bármiért is mások, mint mi legtöbben vagyunk. Martos Gábor
3
TÖRTÉNELEM ÉS TOLERANCIA HISTORY AND TOLERANCE FOTÓ: BENNY CHAN, FOTOWORKS
[mc] A Los Angelesben 1993-ban megnyílt Museum of Tolerance, azaz a tolerancia múzeuma mára a világ egyik legjelentősebb interaktív multimédiás oktató- és kutatóközpontja lett, amelyet évente 350 ezren keresnek fel. A Simon Wiesenthal Központ támogatásával létrehozott intézményben látható egy állandó holokausztkiállítás, működik az interaktív Tolerancia-központ, illetve van egy Finding Our Families, Findig Ourselves elnevezésű, folyamatosan bővülő bemutató, amelyet különböző származású hírességek – többek között Billy Crystal színészrendező, Carlos Santana zenész és az egyik legismertebb amerikai baseballjátékos, Joe Torre – indítottak el annak érdekében, hogy felhívják a figyelmet a gyökerek fontosságára és az egymás iránti tisztelet közösségépítő erejére. A múzeum legújabb ideiglenes kiállítása a holokauszt talán legismertebb gyermekáldozatának, Anna Franknak az életét, sorsát és legendáját dolgozza fel, ugyancsak számos interaktív lehetőség segítségével. A MúzeumCafé következő, április–májusi számában mi pedig a magyarországi deportálások kezdetének hetvenedik évfordulója kapcsán az idei holokauszt-emlékév hazai múzeumi eseményeit tekintjük át. ¶ [mc] As a result of continuous developments the Museum of Tolerance, which opened in Los Angeles in 1993, has turned into one of the world’s most significant interactive multimedia education and research centres, visited by 350,000 people every year. The museum, which was established with the support of the Simon Wiesenthal Centre, hosts a permanent Holocaust exhibition, an interactive Tolerance Centre and the constantly expanding Finding Our Families, Finding Ourselves. The latter was launched by celebrities of different origins including actor and director Billy Crystal, musician Carlos Santana and baseball player Joe Torre. The aim is to call attention to the importance of roots and the community-building power of mutual respect. The museum’s latest temporary exhibition presents, with interactive elements, the life, fate and legend of Anne Frank, perhaps the best-known Jewish child victim of the Holocaust. The next, April issue of MúzeumCafé will provide an overview of the events in Hungarian museums for the 2014 Holocaust Memorial Year, which marks the 70th anniversary of the beginning of the deportations in Hungary. ¶
4
31
FESTMÉNYEK, REJTÉLYEK, FELTÁRÁSOK A RESTAURÁTOR A MŰ MEGHATÁROZÁSÁBAN MÓRÉ MIKLÓS MŰHELY
TÖRTÉNELEM ÉS TOLERANCIA ................................................................................................................................................................................... [ 2] MÚZEUMKÖRÚT ................................................................................................................................................................................................................................... [ 7] CSILLAGOK, OKLEVELEK, ÉRMEK, PLAKETTEK – MIT ÉR EGY DÍJ, HA MÚZEUMI? ..................... [ 18] BERÉNYI MARIANNA MÚZEUMGUIDE MELYIK MAGYARORSZÁGI MÚZEUMOKBAN MILYEN KIÁLLÍTÁSOKKAL LEHETNE MÉLTÓN EMLÉKEZNI A 2014-ES ÉV NAGY TÖRTÉNELMI ÉVFORDULÓIRA? ............................................. [ 26] GEDAI ISTVÁN, CSORBA LÁSZLÓ, HERMANN RÓBERT, PEREMICZKY SZILVIA DISPUTA MÚZEUMLÁTOGATÁS, KIÁLLÍTÁSNÉZÉS A FOTELBŐL EGY 3D-S PROGRAMMAL ........................... [ 38] GYŐRFI ILONA, LEGÁNY CSABA, VAJDA JÓZSEF MŰHELY POLGÁRI TÁRSULÁS EGY KASTÉLY MEGMENTÉSÉÉRT GALÁNTÁN ................................................................... [ 39] VARGA KÁLMÁN MŰHELY A TŰZOLTÓSÁGOKTÓL VALÓ TÁVOLSÁGOK SZEREPE A MÚZEUMI KÖLCSÖNZÉSBEN ........... [ 46] MARTOS GÁBOR MŰHELY MINDENKINEK LEHETŐLEG AZONOS ESÉLY JUSSON ............................................................................................................... [ 48] SZOLECZKY EMESE POSZTAMENS KIÁLLÍTÁS, MEGÉRTÉSI NEHÉZSÉGEKKEL DABI-FARKAS RITA POSZTAMENS .............................. [ 62]
5
TARTALOM
BENEDETTO CALIARI: CORNARO KATALIN CIPRUS HÓDOLATÁT FOGADJA (16. SZÁZAD MÁSODIK FELE, OLAJ, VÁSZON, 150 × 592 CM, MAGÁNTULAJDON) FOTÓ: MÓRÉ MIKLÓS
A LÉPÉSVÁLTÁS SZÜKSÉGES ÉS ELÉGSÉGES VOLTÁRÓL ....................................................................................................... [ 64] P. SZŰCS JULIANNA MÚZEUMNEGYED A FESTŐMŰVÉSZ EGYKORI OTTHONÁTÓL A RÓMAI „TRIZNYA KOCSMÁIG” .......................................... [ 74] VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA MÚZEUMNEGYED A PÜSPÖKVÁR EGYHÁZI GYŰJTEMÉNYE ÉS MAI CIVIL KEZDEMÉNYEZÉSEK ........................................ [ 84] RAJCSÁNYI GELLÉRT MÚZEUMNEGYED A MÚZEUMOK OLYASMIK, MINT AZ AUTÓ TÜKREI .......................................................................................................................... [ 94] BÓDI KINGA MÚZEUMŐR | TOBIAS G. NATTER A KUKORICAFÖLD MELLŐL A MÚZEUMBA ................................................................................................................................................. [ 102] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMŐR | LÁNG JÓZSEF „FONTOS, HOGY MEGÉRTSEM, MI ZAJLIK KÖRÜLÖTTEM, ÉS MEGÉRTESSEM” .................................. [ 108] JANKÓ JUDIT MÚZEUMŐR | FISLI ÉVA „ÁT KELL ALAKÍTSUK A MÚZEUMOKRÓL VALÓ GONDOLKODÁSUNKAT” .................................................... [ 112] MARTON ÉVA MÚZEUMŐR | CSAPLÁROS ANDREA SUMMARY ..................................................................................................................................................................................................................................................... [ 118]
IMPRESSZUM
MÚZEUMCAFÉ A MÚZEUMOK MAGAZINJA FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE WWW.MUZEUMCAFE.HU FIZESSEN ELŐ A MÚZEUMCAFÉRA! KÉTHAVONTA 116 OLDALON MINDEN, AMI MÚZEUM HA EGY ÉVRE ELŐFIZET, JELENTŐS KEDVEZMÉNNYEL, LAPSZÁMONKÉNT 690 FORINTÉRT JUTHAT HOZZÁ AZ EGYETLEN ORSZÁGOS TERJESZTÉSŰ MÚZEUMI MAGAZIN KÖVETKEZŐ HAT SZÁMÁHOZ. AMENNYIBEN ELŐ SZERETNE FIZETNI, KÜLDJE EL NEVÉT ÉS A POSTÁZÁSI CÍMÉT AZ
ELOFIZETES@MUZEUMCAFE.HU
E-MAIL CÍMRE
ELŐFIZETŐINK KÖZÖTT KIÁLLÍTÁSI KATALÓGUSOKAT ÉS MÚZEUMI BELÉPŐKET SORSOLUNK KI.
MÚZEUMCAFÉ, A MÚZEUMOK MAGAZINJA WWW.MUZEUMCAFE.HU, WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011: 3 × ARANYÉREM EUROPEAN DESIGN AWARDS 2011: BRONZÉREM MAGMA 2009: AZ ÉV MAGAZINJA PRO TYPOGRAPHIA 2009: ARANYFOKOZATÚ DÍJ ALAPÍTÓ: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST KIADÓ: KULTÚRA 2008 NONPROFIT KFT., 1146 BUDAPEST, DÓZSA GYÖRGY ÚT 41. SZERKESZTŐSÉG: 1068 BUDAPEST, SZONDI UTCA 77. E-MAIL: MC@MUZEUMCAFE.HU LAPIGAZGATÓ: LÉVAY ZOLTÁN – LEVAY.ZOLTAN@MUZEUMCAFE.HU LAPMENEDZSER: PÁPAI LUCA – PAPAI.LUCA@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: BAÁN LÁSZLÓ, GYÖRGY PÉTER, ROCKENBAUER ZOLTÁN, TÖRÖK LÁSZLÓ FŐSZERKESZTŐ: MARTOS GÁBOR – MARTOS.GABOR@MUZEUMCAFE.HU MŰVÉSZETI VEZETŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐ: GRÉCZI EMŐKE – GRECZI.EMOKE@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐK: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU, KOVALIK MÁTÉ – KOVALIK.MATE@MUZEUMCAFE.HU MUNKATÁRSAK: BASICS BEATRIX – BASICS.BEATRIX@MUZEUMCAFE.HU, BERÉNYI MARIANNA – BERENYI.MARIANNA@MUZEUMCAFE.HU, HEILMANN ANNA – HEILMANN.ANNA@MUZEUMCAFE.HU, MAGYAR KATALIN – MAGYAR.KATALIN@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐ-ASSZISZTENS: PATAI ZSUZSANNA – PATAI.ZSUZSANNA@MUZEUMCAFE.HU E SZÁMUNK SZERZŐI: BERÉNYI MARIANNA, BÓDI KINGA, CSORBA LÁSZLÓ, DABI-FARKAS RITA, GEDAI ISTVÁN, GRÉCZI EMŐKE, GYŐRFI ILONA, HERMANN RÓBERT, JANKÓ JUDIT, LEGÁNY CSABA, MAGYAR KATALIN, MARTON ÉVA, MARTOS GÁBOR, MÓRÉ MIKLÓS, PAPHÁZI JÁNOS, PEREMICZKY SZILVIA, RAJCSÁNYI GELLÉRT, RÉVÉSZ EMESE, SZOLECZKY EMESE, P. SZŰCS JULIANNA, VAJDA JÓZSEF, VARGA KÁLMÁN, VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA KORREKTOR: SZENDRŐI ÁRPÁD – SZENDROI.ARPAD@MUZEUMCAFE.HU ANGOL FORDÍTÁS: BOB DENT, RÁCZ KATALIN LAPTERV: LEAD82 – LENCSÉS-TÓTH DÁVID, NÉMETH L. DÁNIEL, SALÁT ZALÁN PÉTER, SUSZTER VIKTOR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA/FLASHBACK PHOTO – VILLAN@FLASHBACKPHOTO.EU FOTÓASSZISZTENS: DUBA MÁTÉ, MÁTÉ BALÁZS/FLASHBACK PHOTO KÉPFELDOLGOZÁS: LENCSÉS-TÓTH DÁVID – LENCSES.DAVID@MUZEUMCAFE.HU CÍMLAP: DULHÁZI FANNI ÉS MÁTÉ FANNI: ADAPTÁLT MŰTÁRGYMÁSOLAT VAKOK ÉS GYENGÉNLÁTÓK SZÁMÁRA ROY LICHTENSTEIN VICKI CÍMŰ MŰVÉNEK RÉSZLETÉRŐL (2008, BUBORÉKOS FÓLIA, FESTÉK, MŰANYAG, ZSINEG, BÁRSONY, 60 × 60 CM; KÉSZÜLT A LUDWIG MÚZEUM KORTÁRS ÉRINTÉSEK CÍMŰ PROGRAMSOROZATA KERETÉBEN 2008 NYARÁN MEGRENDEZETT, AZ ÉGBOLT MÁSIK FELE CÍMŰ TÁRLATHOZ KAPCSOLÓDÓ LÁTTATNI A LÁTHATÓT ELNEVEZÉSŰ TÁBORBAN, AMELYEN MŰVÉSZETI SZAKKÖZÉPISKOLÁSOK, KÉPZŐMŰVÉSZEK ÉS A VAKOK INTÉZETÉNEK SZAKÉRTŐI VETTEK RÉSZT) REPRODUKCIÓ: VILLÁNYI CSABA BETŰK: AMBROISE, AMBROISE FIRMIN, AMBROISE FRANÇOIS – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ ARDOISE COMPACT, ARDOISE NARROW, ARDOISE TIGHT – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ FREIGHTMICRO – JOSHUA DARDEN PAPÍR: MUNKEN PURE, BORÍTÓ: 300 GRAMM, BELÍV: 120 GRAMM MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU NYOMDAI MUNKÁK: EPC NYOMDA, BUDAÖRS, FELELŐS VEZETŐ: MÉSZÁROS LÁSZLÓ KÖTÉSZET: ELŐZÉK KFT., FELELŐS VEZETŐ: SZÖLLŐSI ÁDÁM ISSN SZÁM: HU ISSN 1789–3291 LAPNYILVÁNTARTÁSI ENGEDÉLY SZÁMA: 163/0588–1/2007 TERJESZTÉS: A LAPKER ZRT. ORSZÁGOS HÁLÓZATÁN KERESZTÜL A RELAY ÉS AZ INMEDIO KIEMELT ÜZLETEIBEN. TOVÁBBI ÁRUSÍTÓHELYEK: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, NÉPRAJZI MÚZEUM, LUDWIG MÚZEUM/MŰVÉSZETEK PALOTÁJA, MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM, MŰCSARNOK, MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA/MAI MANÓ HÁZ, ÁLLATKERTI AJÁNDÉKBOLT, A SZENTENDREI FERENCZY MÚZEUM ÉS A MŰVÉSZETMALOM SHOPJA, KIESELBACH GALÉRIA, KOGART, ÍRÓK BOLTJA, RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰBOLT, KÓDEX KÖNYV ÁRUHÁZ, FUGA BUDAPESTI ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT, AGRA KULTURÁLIS UTAZÁSI TÁRSASÁG, VALAMINT AZ ALEXANDRA KÖNYVESBOLTHÁLÓZAT NAGYOBB ÜZLETEI KÖVETKEZŐ SZÁMUNK MEGJELENÉSI IDEJE: 2014. ÁPRILIS 9. TILOS A KIADVÁNY BÁRMELY FOTÓJÁNAK, ÍROTT ANYAGÁNAK VAGY AZOK RÉSZLETÉNEK A KIADÓ ÍRÁSBELI ENGEDÉLYE NÉLKÜLI ÚJRAKÖZLÉSE
7
MÚZEUMKÖRÚT
HÍREK*SZERKESZTI: MAGYAR KATALIN
ITTHONRÓL HAZAKERÜLT PÉCSRE ZSOLNAY KÜLÖNLEGES SORSÚ VÁZÁJA [népszava] Hosszú lappangás után került elő az az egy méter magas Zsolnay-váza, amely a Virág Judit Galéria árverésén rekordnak számító 19 millió forintért kelt el. Az 1906-os milánói világkiállításon szereplő, egy tűzvészt is túlélő vázát a város vezetői a pécsi Janus Pannonius Múzeum szakmai irányítóival való egyeztetés nélkül vásárolták meg. Az önkormányzat állja a költségeket, a galéria pedig lemondott a 3,8 milliós közvetítői díjról, sőt felajánlott hatmillió forintot egy a Zsolnay kerámiát népszerűsítő egyesület számára. A váza a Káptalan utcai Zsolnay múzeumba kerül. ¶
ADOMÁNYOKBÓL GYARAPODÓ VIDÉKI KÖZGYŰJTEMÉNYEK [mc] A szerencsi főmérnök Baffy György végakaratából a tiszaföldvári Tiszazugi Földrajzi Mú zeum egy csaknem nyolcszáz darabos ásvány- és fosszíliakollekcióval bővült. Présing Domonkos adománya jóvoltából öt Esterházy-címeres likőröspohárral gazdagodott a gróf Esterházy Károly Múzeum Pápán. Ez a negyedik alkalom, hogy az Esterházy-kastélyból származó tárgyakat kap vissza a város. A Laczkó Dezső Múzeum tizenkét Szabó Magda-levelet kapott ajándékba egy veszprémi költőnőtől. Az egri Dobó István Vármúzeum harmincnégy, Gárdonyi Gézával kapcsolatos iratot, köztük több levelet tudott megszerezni egy árverésen. ¶
ÚJ VEZETŐKET NEVEZTEK KI TÖBB MÚZEUM ÉLÉRE [mc] Eger város képviselő-testülete egyhangú szavazással öt évre Berecz Mátyást bízta meg a Dobó István Vármúzeum vezetésével. Árva László magyar– történelem szakos pedagógus, a Németh László Gimnázium és Általános Iskola igazgatója irányítja szakmai főtanácsadóként az év végéig a hódmezővásárhelyi Emlékpont szakmai munkáját. Farkas Lajost, a szalkszentmártoni Petőfi Sándor Emlékmúzeum vezetőjét nevezték ki öt évre a dunaújvárosi Intercisa Múzeum igazgatójává. A Thúry György Múzeum igazgatói posztjának betöltésére a fenntartó új pályázatot ír ki – addig a jelenlegi vezető, Száraz Csilla látja el az igazgatói teendőket. ¶
RÉSZLET A KÉSŐ GÓTIKA SZOBRÁSZATÁT BEMUTATÓ KIÁLLÍTÁSRÉSZBŐL; ELÖL BALRA: ALSÓ-RAJNAI MESTER: SZENT DOROTTYA (1515–1520 KÖRÜL, FESTETT ÉS ARANYOZOTT HÁRSFA, NÉMET MAGÁNGYŰJTEMÉNY LETÉTJE); JOBBRA (HÁTTAL): ALEXANDRIAI SZENT KATALIN (1500–1510, NÉMET, TÖLGYFA, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, VÁSÁRLÁS 1967-BEN) FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
ÚJ HELY A SZÉPMŰVÉSZETI SZOBORGYŰJTEMÉNYÉNEK [mc] Hat évszázad több mint száz remekművén keresztül tekinti át az európai szobrászatnak a középkortól a klas�szicizmusig terjedő időszakát a Szépművészeti Múzeum új állandó kiállítása. A válogatáson többek között Leonhard von Bixen, Luca della Robbia, Jacopo Sansovino, Andrea Riccio, Caspar Gras alkotásai mellett helyet kapott a gyűjtemény legértékesebb és legismertebb darabja, a Leonardo da Vincinek tulajdonított ágaskodó ló, és az osztrák barokk szobrászat mesterének, Franz Xaver Messerschmidtnek három büsztje a grimaszokat ábrázoló Karakterfejek sorozatából. A második emeleten, a felújított kiállítóterekben megvalósított kiállítás kurátora Szőcs Miriam.
8
MÚZEUMKÖRÚT HÍREK
KIÁLLÍTÁS UTÁN A NETEN A DUNAI SVÁBOKRÓL [magyar szó] Négy ország hét múzeuma – az ulmi Dunai Svábok Központi Múzeuma, a Művészeti Múzeum, Arad, a resicabányai Hegyi Bánát Múzeuma, a temesvári Bánát Múzeum, a szatmárnémeti Szatmár Megyei Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum és az újvidéki Vajdasági Múzeum – közös vándorkiállításon mutatta be a különböző népek között a svábok betelepítése következtében kialakult új kölcsönhatásokat. Folytatásképpen a www.danubeplaces.eu honlapon – amely idővel az összes érintett ország nyelvén olvasható lesz – feltérképezik a dunai svábok történetével kapcsolatos turisztikai célpontokat, a legfontosabb épületeket, műemlékeket.
ELTÁVOZOTT MUZEOLÓGUS KOLLÉGÁINKRA EMLÉKEZÜNK [mc] Életének 66. évében elhunyt Szablyár Péter, a Tájház Szövetség Forster Gyula-emlékérmes alapító ügyvezető elnöke, a Jósvafői Tájház alapítója. 73 éves korában meghalt Kovács Tibor régész, 1981 és 1999 közt a Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, tizenegy évig főigazgatója. Elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, munkáját a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el. Elhunyt 72 éves korában Sinkó Katalin művészettörténész, 1980 és 2009 között a Nemzeti Galéria főmunkatársa. Háromszor részesült az MTA Művészettörténeti Bizottságának Opus Mirabile díjában. ¶
SZAKMAI ELISMERÉST KAPOTT MÚZEUMOK ÉS MUNKATÁRSAIK [mc] Több évtizedes kiemelkedő szakmai tevékenységééért miniszteri elismerésben részesült a Néprajzi Múzeum két munkatársa: Sterbecz Katalin főrestaurátor és Ráduly Emil főmuzeológus. A Herman Ottó Múzeum Életműdíját Dárius Gašaj, a Kassai Múzeum munkatársa és Koós Judit régész, a Herman Ottó Múzeum munkatársa; Pro Museo díját Dobrik István, a Miskolci Galéria korábbi igazgatója, An talné Szeredi Éva személyzeti előadó és Szolyák Péter, a Földtörténeti és Természetrajzi Tár vezetője; a fiatal kutatók Főkolompos vándordíját Csengeri Piroska régész kapta. Életművéért Bátyai Gittát és Fári Irént ismerték el a szegedi Móra Ferenc Múzeum Tömörkény-díjával. Tata bánya város Ezüst Turul díját kapta Fűrészné Molnár Anikó, a Tatabányai Múzeum nyugalmazott igazgatója. A helyi lengyel kisebbség Poninski-díjat adományozott a szolnoki Damjanich János Múzeumnak, Bodolai Mária, az intézmény munkatársa is elismerésben részesült. A Családbarát Munkahely címet a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum nyerte el. ¶
MÚZEUMÉPÜLETEK ÉS TÁRLATOK ÚJULTAK MEG ORSZÁGSZERTE [mc] Megújult kiállítótérrel, új gyermekfoglalkozásokkal, időszaki kiállítással várja a látogatókat a pécsi Természettudományi Múzeum. Az esztergomi vármúzeumban átadták az egykori királyi vár felújított kápolnáját, az épületet és felújított freskói tizenhárom év után láthatók újra. Bonyhádon 6,5 millió forintból újult meg a kétszáz éves épületben lévő Völgység Múzeum utcai homlokzata, sőt az összegből egy új kiállítás előkészítésére is jutott, amely a 12. századtól mutatja be a Völgység népeinek életét. ¶ MEGNYÍLT LANTOS FERENC ÁLLANDÓ TÁRLATA PÉCSEN [mti] Száztíz, a városnak adományozott alkotásból nyílt állandó tárlata Lantos Ferenc Kossuthés Munkácsy-díjas képzőművésznek Pécsen, a Király utcai Vasváry-házban. A művész tanítványa, Pinczehelyi Sándor és a Janus Pannonius Múzeum munkatársai által válogatott alkotások időrendben mutatják be az életművet, felölelve a művész által a hatvanas évektől napjainkig feldolgozott művészetelméleti problémaköröket. ¶
JUHÁSZ MIHÁLY ÉS TAKSZ MÁRIA ESKÜVŐJE 1942-BEN ÚJBAROKON (NEUDÖRFL). MÁRI NÉNI 1923. AUGUSZTUS 14-ÉN ITT SZÜLETETT, EGÉSZ ÉLETÉBEN ITT ÉLT, TAVALYI HALÁLÁIG. A KÉPEN A RUHÁK A JELLEGZETES HELYI VISELETET MUTATJÁK: SÖTÉT SZOKNYA ÉS BLÚZ, FEHÉR KÖTÉNY. AZ ESKÜVŐN A HELYI ZENEKAR JÁTSZOTT FOTÓ/FORRÁS: DONAUSCHWÄBISCHES ZENTRALMUSEUM, ULM / PATS KRISZTINA, ÚJBAROK
HATÁRAINKON TÚLRÓL ÚJ VEZETŐ ÉS EGY ELISMERÉS A HASZMANN PÁL MÚZEUMBAN [háromszék] A magyar–néprajz szakot végzett Haszmann Orsolya a harmadik generáció tagjaként vette át a stafétabotot a csernátoni Haszmann Pál Múzeum (lásd: MúzeumCafé 15.) irányításában. A falumúzeumot létrehozó család Magyar Örökség Díjban részesült hagyományápoló tevékenységéért. A díj azoknak a magyar intézményeknek, csoportoknak adható, akik tevékenységükkel építik a magyarság „Láthatatlan Szellemi Múzeumát”. A település önerőből elkezdte az ikavári csonka torony restaurálását, amit régészeti feltárás előzött meg; ennek során egy kis edény is előkerült, amely a restaurálás után ugyancsak a Haszmann Múzeumba kerül. ¶ FELAVATTÁK TEMESVÁRON A FALUMÚZEUM ÚJ ÉPÜLETÉT [nyugati jelen] A 2682 négyzetméteres új múzeumépületben kiállítótermek, irodák, laboratóriumok és egy tizenháromezer tárgyat befogadó raktár kapott helyet. Az építkezés huszonkétmillió új lejbe került. ¶
MEGEMLÉKEZÉS SZEREDNYÉN A DOBÓ-CSALÁD TAGJAIRÓL [mti] Az egri vár hős védője és testvére, Dobó István és Domokos emlékét megörökítő domborművet helyeztek el egykori birtokaik központjában, az Ungvárhoz közeli Szerednyén. Az avatáson jelentették be, hogy Dobó István Emlékmúzeumot alakítanak ki magyarországi támogatással, és a kelet-szlovákiai Dobóruszkán lévő Dobó-emlékhely folytatásaként Kárpátalján Dobó Istvánról elnevezett turistaútvonalat létesítenek, amely ukrán oldalon Palágykomorócot és Szerednyét érinti. ¶ VISSZAKERÜLT A KÁPOLNÁBA A BAJMÓCI OLTÁR [új szó] A szlovákiai Bajmócon csaknem nyolcvan év után látható újra a kápolnában Nardo di Cione oltára, amelyet még a harmincas években loptak el onnan. Az oltárt eredetileg egy pisai kolostornak készítette a művész; Pálffy János gróf a 19. század derekán vásárolta meg, és egy kápolnát építtetett neki. A megtalált oltárt Prágában őrizték 1993-ig, majd visszakerült Bajmócra, de csak most, a gróf halála után százöt évvel került vissza a kápolnába. ¶
9
MÚZEUMKÖRÚT HÍREK
A VILÁGBÓL ÓKORI TÖRTÉNELEM OKTATÁSA TAPOGATHATÓ TÁRGYAKKAL [www.penn.museum] A philadelphiai University of Pennsylvania Museum of Archaeology and Anthropology megérinthető tárgyak segítségével szervez látogatást vak és gyengénlátó fiatalok részére. A diákok tavaly az egyiptomi kultúráról tanultak így, sokkal eredményesebben, mint korábban. Ez volt a második év, hogy a programot igénybe vehették a vak és gyengénlátó iskolások; a sikerre való tekintettel – és segítőkész alapítványok támogatásával – a szervezők már a harmadik évad részletein dolgoznak: idén a Római Birodalom lesz a tapogatható kiállítás témája. ¶
BŐVÜL A MOMA, DE LEBONTJÁK A NÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMOT [mti] Megkezdődhet a New York-i Modern Művészetek Múzeumának régóta tervezett bővítési projektje. A nyáron induló beruházással harminc százalékkal, háromezer-hétszáz négyzetméterrel nő a kiállítási terület, kibővítik az előcsarnokot, és egy új bejárat kialakításával ingyenesen látogathatóvá teszik a szoborkertet. Az új részeket a szomszédos telkeken alakítják ki, ezek egyikén az Amerikai Népművészeti Múzeum épülete áll, amit most lebontanak. A helyén üvegfalú épületben egy az utca felé megnyitható, három emelet magas kiállítótér, egy föld alatti előadó, legfelül pedig egy színházzá alakítható, kétemeletes kiállítótér kap helyet. ¶
WILLEM VAN GENK: CÍM NÉLKÜL (1988–2005, KÜLÖNBÖZŐ ANYAGOK, 28,5 × 89 × 17,5 CM) FOTÓ/FORRÁS: ATELIER DE NUMÉRISATION – VILLE DE LAUSANNE © COLLECTION DE L’ART BRUT, LAUSANNE
EGY A NÁCIK ÁLTAL ELKOBZOTT FESTMÉNYT KÖVETELNEK VISSZA [mti] A melbourne-i Nemzeti Galéria egykor Van Goghnak tulajdonított festménye a nácik által elkobzott műtárgyak közé tartozhat. Az alkotást most vis�szakövetelik állítólagos eredeti tulajdonosának örökösei. A Férfifej című kép 2007-ben került le a múzeum faláról egy amszterdami vizsgálat nyomán, amely azt feltételezi, hogy a mű mégsem a holland mester keze munkája. Egy svájci jogász állt elő azzal, hogy a kép eredeti, és a Berlinben élt Richard Semmel tulajdonát képezte. Az örökösök most a nácik által elkobzott műtárgyakról szóló, 1998-as washingtoni konferencia alapelveire támaszkodva akarják vis�szaszerezni az alkotást. ¶
ELSŐ ART BRUT BIENNÁLE: A TÖMEGKÖZLEKEDÉSRŐL [mc] A svájci Lausanne-ban működő Collection de l’Art Brut (lásd: MúzeumCafé 11.) több mint hatvanezer alkotását őrzi ennek a különleges műfajnak. Az intézmény élére nemrég kinevezett új igazgató, Sarah Lombardi egyik első lépése egy új, hosszú távú projekt indítása volt: a mostantól rendszeresen megrendezendő Art Brut Biennále mindig egy-egy kiválasztott téma köré válogat majd a gyűjtemény eddig soha ki nem állított darabjaiból. Az idei első ilyen tárlat – amelyik április végéig látogatható – hívószava a szállítás, az utazás, a tömegközlekedés: negyvenkét art brut művész kétszáz festménye, rajza, szobra, objektje és írása dolgozza fel a témát a legváltozatosabb módon.
10
MÚZEUMKÖRÚT HÍREK
Savoyai Jenő (1663–1736) herceg Ausztria egyik legnépszerűbb hadvezére, korának legnagyobb stratégája volt; harcolt a spanyol örökösödési háborúban és az oszmánok ellen is. Nagy győzelmeinek (Zenta, Pétervárad, Belgrád) köszönhetően szabadult fel Magyarország a török uralom alól. A csatamezőn számos si-
kert arató herceg, az „utolsó lovag” azonban nemcsak hadvezérként volt jelentős; kiváló politikus, diplomata, finom érzékű műgyűjtő, műpártoló is volt. Előkelő családban született 1663. október 18-án, Párizsban, és alig húszéves korában, szinte vagyontalanul érkezett Bécsbe, és állt I. Lipót császár szolgálatába. Jó egy évtizeddel ezt köve tően rendelkezett csak megfelelő anyagi eszközökkel ahhoz, hogy rangjához illő lakhelyet építtessen. 1696 és 1698 között Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján a szűk bécsi belvárosban, az egykori Trabothen utcában (ma Himmelpfortgasse) városi palotát emeltetett. Ez a rész ma a palota középső tengelyének és a lépcsőháznak felel meg. Az épületet 1708 és 1724
A BERLINI ELŐ-ÁZSIAI MÚZEUMÉ AZ ELBITOROLT ARANYTÁBLA [mti] A bíróság döntése szerint a berlini Elő-ázsiai Múzeumot illeti az a háromezer éves asszír aranytábla, amely a második világháborúban tűnt el az intézményből, és az elmúlt évtizedekben egy holokauszttúlélő családjának a birtokában volt. A 9,5 grammos lapra száz évvel ezelőtt bukkantak német régészek a mai Észak-Irak területén, 1934-ben mutatták be Berlinben, majd nyoma veszett. A gyűjteményből ma is sok olyan műtárgy hiányzik, amely a háború idején tűnt el. ¶
MALAGÁBAN A THYSSEN UTÁN POMPIDOU-FIÓK IS NYÍLIK? [artportal] Komoly találgatások folynak, hogy vajon Malagában épül-e meg a párizsi Pompidou Központ első külföldi fiókmúzeuma. A dél-spanyolországi város önkormányzata az első öt évben évi egymillió eurónyi költségvetést biztosítana az intézménynek, a párizsi központ pedig hetven műtárgyat helyezne el itt. Picasso szülővárosában egyre nagyobb szerepet kap a kulturális turizmus: a Museo Picasso Málaga 2003-ban, a Carmen Thyssen Museum 2012-ben nyílt meg. ¶
ÚJ KIÁLLÍTÓHELYEN LÁTHATÓK A MILÁNÓI DÓM KINCSEI [mti] Az olasz nagyváros székesegyházának kincseit bemutató múzeum három évig tartó szünet után nyitotta meg újra a kapuit; a kincsek mostantól a volt királyi palota épületében láthatók, itt kaptak új kiállítási helyet több mint kétezer négyzetméteren. A múzeum olyan egyházi tárgyakat őriz, amelyek a 9. századtól kezdve a milánói bazilikákat, majd később a székesegyházat díszítették; a tárgyakból mostantól több mint kétszáz látható az új múzeumban. ¶
A LOUVRE LÁTOGATOTTSÁGA CSÖKKENT, A VATIKÁNÉ NŐTT [mc] A jelentések szerint félmil lióval csökkent a Louvre vendégeinek száma: a világ leglátogatottabb múzeumát 9,2 millióan keresték fel tavaly. A vatikáni múzeumok küszöbét viszont ismét több: ötmillió 459 ezer látogató lépte át, és 2013 első nyolc hónapjában a korábbinál fél százalékkal többen látogattak el az olasz állami múzeumokba is. A British Museum 255 éves történetének legjobb évét zárta több mint 6,7 millió tavalyi látogatójával. ¶
MEGNYÍLT SAVOYAI JENŐ HERCEG EGYKORI TÉLI PALOTÁJA – PÉNZÜGYMINISZTÉRIUMBÓL LETT MÚZEUM BÉCSBEN
ISMERETLEN TÉNYEK LEHETNEK A WASHINGTONI IRATOKBAN [mti] A Washingtonban lévő Holokauszt Múzeumba kerültek Hitler egyik fő bizalmasának, a háborús bűnösként 1946-ban kivégzett Alfred Rosenbergnek a feljegyzései, amelyek idén tavasszal kerültek elő az Egyesült Államokban. A 425 oldalnyi dokumentumot – amely 1936 tavaszától 1944 teléig tartalmazza a náci műkincsfosztogatást is irányító Rosenberg írásait – a múzeum közzétette a honlapján. Szintén a gyűjteménybe került a nürnbergi per rádiós tudósításainak leírt szövege, amely új forrásként szolgálhat a holokausztkutatók, illetve a nürnbergi per tanulmányozói számára, mivel az eredeti hangfelvételek elvesztek. ¶
LOPOTT MŰKINCS KERÜL VISSZA EGY EGYIPTOMI MÚZEUMBA [euronews] A 2011-es forradalom alatt ellopott műkincset kap vissza a kairói Egyiptomi Mú zeum Belgiumból. A kétszázezer euróra becsült szobrot egy gyűjtő vásárolta, de miután rájött, hogy lopott műkincsről van szó, nem akarta megtartani. A zavargások alatt több száz műalkotást loptak el a kairói múzeumból a fosztogatók. A szóban forgó szobor két részből állt, a visszatérő darabbal az alkotás ismét teljes lesz. A műtárgyat visszaszolgáltató belga férfi nem akarta felfedni személyazonosságát. Lopott kincseket már több országból juttattak vissza hasonló módon Egyiptomba. ¶ AZ ELŐZŐ SZÁZADFORDULÓ MŰVEI A KORTÁRSAK HELYÉN [mti] Ezer, 1880 és 1914 között alkotott mű látható Brüsszel új múzeumában, amely a modern és kortárs művészetek egykori múzeumában kapott helyet. A Musée Fin de siécle termeiben festményeket, szobrokat, fotográfiákat, bútorokat és épülettervrajzokat mutatnak be, például James Ensor, Fernand Khnopff és Constantin Meunier műveit. ¶
KÉTEZER ÉVES ARANYÉRMÉKET JUTTATTAK VISSZA ROMÁNIÁBA [transindex] Kincsvadászok által kiásott és külföldre csempészett dák arany pénzérméket juttatott vissza Nagy-Britannia Romániának. A száznegyvenöt arany statert három évvel ezelőtt foglalták le a brit vámosok egy román állampolgártól; az érmék Koson dák király idejéből származnak, akinek az uralkodását Kr. e. 44 és 29 közöttre teszik a történészek. A nemzetközi feketepiacra szánt további mintegy kétszáz érmét még román területen foglalták le a hatóságok az utóbbi négy évben. Bukarestben eddig harmincnégy személy ellen emeltek vádat ókori aranykincsek illegális kicsempészése ügyében. ¶ TÁMOGATÓK SEGÍTSÉGÉVEL VETTÉK MEG A VÁROS LÁTKÉPÉT [mti] A Salzburgi Múzeum megvette a városról készített legrégebbi festményt egy párizsi árverésen. Az olajképet Philipp van den Bossche készítette 1599ben, és a várost a közeli Mönchsbergről látva ábrázolja. A festményt – amely eddig egy francia nemesi családé volt – az intézményt támogató egyesület segített megszerezni. ¶
A KÉK SZOBÁBAN ÁLLÓ DÍSZÁGYAT 1711-BEN KÉSZÍTETTE LEONHARD SATTLER; A SZOBRÁSZ FESTETT, ILLETVE ARANYOZOTT FARAGVÁNYAI ALLEGORIKUS KÉPEKBEN UTALNAK A HADVEZÉR DICSŐSÉGÉRE: AZ ÁGY LÁBÁNÁL EGY KATONAI SÁTOR ELŐTT A BEKÖTÖTT SZEMŰ ÁMOR ÁLL, AZ ÁGY FEJÉNÉL VIRÁGOKKAL DÍSZÍTETT PUTTÓK LEBEGNEK, KÉT OLDALÁN GYŐZELMI JELVÉNYEK SORAKOZNAK, NÉGY SARKÁN PEDIG EGY-EGY GYŐZTES OSZTRÁK ÉS MAGYAR, ILLETVE KÉT LEGYŐZÖTT TÖRÖK KATONA STRÁZSÁL FOTÓ/FORRÁS: © BELVEDERE, VIENNA
11
MÚZEUMKÖRÚT HÍREK
között két újabb építési periódusban galériával és könyvtárral bővítették. Ezeket a munkálatokat Fisher von Erlach helyett már legnagyobb vetélytársa, Johann Lucas von Hildebrandt irányította. Ő építette a herceg számára a parkba gyönyörűen belekomponált nyári kastélyt, a Belvederét is. Az épület azonban nemcsak a herceg lakóhelyeként szolgált, hanem – mint az Udvari Haditanács elnökének városi palotája – diplomáciai küldöttségek hivatalos fogadásának, tanácsüléseknek is helyet adott. A herceg itt is halt meg 1736. április 21-én. 1752-ben Mária Terézia vásárolta meg a palotát, és Nicolaus Pacassi császári udvari építész tervei alapján néhány átépítést és átalakítást végeztetett. Az épület előbb a Pénz-
és Bányaügyi Hivatal, a Legfelsőbb Bíróság, majd az Udvari Kamara székhelye lett. 1848-ban a pénzügyminisztérium kapott itt helyet, és több mint másfél évszázadig használta a palotát. 1888 és 1890 között nagyobb restaurálásokat, míg 1913 és 1928 között kisebb átalakításokat végeztek rajta. 1945 és 1947 között elhárították az épületet a második világháború folyamán ért károkat, majd 1967 és 1973 között a dísztermek restaurálási munkáit is elvégezték. 2004ben született meg a döntés az épület teljes helyreállításáról. A restaurálási és átalakítási munkák 2007-ben kezdődtek, 2013 őszére tizenhárom termet újítottak fel. Az egykori téli palota múzeumi célra történő átalakításának összköltsége 5,7 millió
eurót tett ki. Az épület a jövőben a bécsi Belvedere különböző időszaki kiállításoknak otthont adó filiáléjaként működik majd. Az épület óriási, pilaszteres tagolású homlokzatának a három, domborművekkel szegélyezett díszkapu ad sajátos jelleget, amelyet a puttókkal díszített erkély és a fegyverekkel, valamint szobrokkal koronázott ablakok szépsége egészít ki. A középső portál domborműveinek témája az apját a lángoló Trójából kimenekítő Aeneas és az óriással viaskodó Herkules. Az antik hérosz ábrázolásai uralják a palota középső részét, a ház urának mintegy példaképeként megjelenve: katonai győzelmeinek köszönhetően a herceget gyakran új Herkulesként ünnepelték. A nagyközönség előtt
napra pontosan a herceg születésének háromszázötvenedik évfordulóján, 2013. október 18án megnyitott épületben az első időszaki tárlat (Prinz Eugen von Savoyen 350 Jahre) néhány különleges tárgy segítségével idézi meg a herceg életét. Szerepel például a kiállításban Jacob van Schuppen híres festménye, amelyen Savoyai Jenőt az aranygyapjas rend díszruhájában ábrázolja. A kitüntetést 1687. október 6-án adományozta számára II. Károly spanyol király. Megtekinthető a rend ornátusa is, amelyet a herceg rendi kitüntetése díszít. A kiállított bútorok közül igazi különlegesség két japán lakkszekrény a herceg tulajdonából, valamint az a nagyméretű díszágy, amelyet a felső-ausztriai Szt. Flórián
Apátság készíttetett a számára. A csataképek termében korabeli fegyvereket állítottak ki, köztük egy jellegzetes magyar szablyát is. A következő két teremben a jeles hadvezér dicső tetteit bemutató könyveket és Jan von Huchtenburg csataképeit mutatják be, valamint láthatjuk a hercegnek a Stephansdomban felállított castrum dolorisát ábrázoló rézmetszetet is. Az április 27-ig látogatható kiállítást nagyon sok kísérőprogram egészíti ki, méltó emléket állítva a háromszázötvenegy éve született „nemes lovag”-nak. papházi jános bécs
GYŐZELMES ADAKOZÁS [mc] Aki csak egyszer is járt már a párizsi Louvreban, annak mindenképpen találkoznia kellett az épület egyik főlépcsőjének fordulójában álló Szamothrákéi Nikével, a győzelem görög szárnyas istennőjének 245 centiméter magas szobrával. A Kr. e. 2. század elejéről származó műalkotást restaurátorok veszik kezelésbe, hogy megóvják a környzet káros hatásaitól. A célra a múzeum gyűjtést rendezett: a szükséges egymillió euró – amelyből a teljes lépcsőház felújítását is finanszírozzák – hatezerhétszáz segítőkész adományozó nagylekűségéből jött össze.
A SZAMOTHRÁKÉI NIKÉ A LOUVRE LÉPCSŐHÁZÁBAN. A SZOBROT TAVALY SZEPTEMBERBEN EGY SZOMSZÉDOS TEREMBE HELYEZTÉK ÁT, ÉS OTT RESTAURÁLJÁK; EREDETI HELYÉRE A TERVEK SZERINT TAVASSZAL KERÜL VISSZA. A FELÚJÍTOTT SZOBOR ÉS LÉPCSŐ FELAVATÁSÁRA VÁRHATÓAN AZ ÉV VÉGÉN VAGY 2015 ELEJÉN KERÜLHET SOR FOTÓ/FORRÁS: © 2007 MUSÉE DU LOUVRE, PIERRE PHILIBERT
12
MÚZEUMKÖRÚT
KIÁLLÍTÁSOK*ÖSSZEÁLLÍTOTTA: HEILMANN ANNA
HAZATÉRTEK PÁRIZSBÓL ROZSDA ENDRE KÉPEI Rozsda Endre. Az idő ölelésében Magyar Nemzeti Galéria március 2-ig www.mng.hu Rozsda Endre (1913–1999) születésének századik évfordulója alkalmából az MNG – a Párizsban működő Rozsda Endre Baráti Kör és a Budapesti Francia Intézet közreműködésével – retrospektív kiállításon mutatja be a művész munkásságát. A kiállítás mintegy száz festményt, grafikát és fényképet vonultat fel. A finisszázs napján számos programmal – vetítéssel, koncerttel – várják a közönséget, és Élő MúzeumCafé-beszélgetés is lesz.
BUDAPEST A NYOLCADIK TEMPLOM – BÁLINT ENDRE (1914–1986) ÉLETMŰKIÁLLÍTÁSA Magyar Nemzeti Galéria május 25-ig www.mng.hu A kiállítás apropóját a 20. századi magyar művészet egyik legsokoldalúbb alakja születésének századik évfordulója adja. Az elsősorban festőként és grafikusként számon tartott művész sokrétű munkásságát bemutató tárlat teljességéről festményei mellett több külföldi gyűjteményből kölcsönzött objektjei, fotómontázsai, kollázsai, monotípiái és írásai gondoskodnak. A háromszázötven művet magyar és külföldi kortársak munkái, dokumentumok és fotográfiák kísérik. ¶ 100 ÉVES AZ ÓBUDAI GÁZGYÁR Óbudai Múzeum március 15-ig www.obudaimuzeum.hu A tárlaton a Weiss Albert által tervezett, 2011-ben rehabilitált épületkomplexum történetét, tervezésének és építésének dokumentációját és a gázgyár 1984-es bezárását követő sorsát ismerhetjük meg. ¶
ERDÉLYEN INNEN – ALFÖLDÖN TÚL Néprajzi Múzeum március 16-ig www.neprajz.hu Az Erdélyi-szigethegység és az Alföld között található Fekete-Körös völgyének múlt századfordulós élete elevenedik meg Györffy István néprajzkutató 1911-es gyűjtőútja nyomán. A tárlaton a túlnyomóan románok lakta völgy maréknyi magyar lakosságának archaikus, a 20. századig felfedezetlen paraszti világával, a terület természeti, néprajzi és tárgyi emlékeivel találkozhatunk. ¶ HAGYOMÁNY ÉS ÁTVÁLTOZÁS – JÁVAI WAYANG BÁBOK ÉS GAÁL JÓZSEF KORTÁRS ALKOTÁSAI Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum augusztus 31-ig www.imm.hu A kiállításon az indonéz szigetvilág egyik legismertebb klasszikus művészeti ágát és annak mai újraértelmezését láthatjuk a Zboray Ernő gyűjtőútjáról származó, fából faragott, színesre festett wayang bábok és Gaál József kortárs büsztjei, maszkjai és „bábfigurái” révén. ¶
ALTERNATÍV VILÁGOK Tárt Kapu Galéria április 14-ig www.tartkapugaleria.com A Magyar Tudományos Akadémia Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény és a Pécsi Tudományegyetem KK Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika művészeti kollekciójának első közös művészetterápiás és művészetpszichológiai kutatásokon alapuló tárlata az elme mélyebb rétegeibe vezet. Az arcmások, a képzeletvilágok, az invenciók témaköreire épülő kiállítás az európai viszonylatban is egyedülálló két, több száz éve aktív történeti gyűjtemény több ezer művéből válogat. ¶ SZÍNEK, ÍZEK, ILLATOK… – ÉRZÉKSZERVEK ÉLMÉNYEI A KERTBEN ÉS A KERTBŐL Magyar Mezőgazdasági Múzeum március 2-ig www.mezogazdasagimuzeum.hu A múzeumban olyan különlegességekel találkozhatunk, mint a borok színskálája, a virágóra vagy az illatpiramis. A gasztronómiai és borászati érdekességek mellett a kerti, dísz- és gyógynövények kultúrtörténetével is megismerkedhetünk. ¶
ROZSDA ENDRE: SOKSZÍNŰ TEHENEK (1934, OLAJ, VÁSZON, 60 × 80 CM, ATELIER ROZSDA, PÁRIZS) REPRODUKCIÓ/FORRÁS: MAGYAR NEMZETI GALÉRIA
VIDÉK AZ ÚJ SPEKTÁKULUM MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen március 30-ig www.modemart.hu A kortárs kínai képzőművészet legjavát felvonultató tárlaton tizenkilenc, jórészt Pekingben élő és alkotó művész számos vidám, provokatív vagy olykor cinikus nagyméretű festménye, propagandaképe, fotográfiája, tusrajza, videomunkája és installációja ad ízelítőt Kína aktuális művészeti trendjeiből és témáiból. ¶ SZIKÁNCSI ARANYPÉNZEK Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely május végéig www.tornyaimuzeum.hu Az ötven éve felfedezett, 1439 darabból álló ókori lelet egy részét teljesen új, lövésbiztos vitrinekben mutatják be. A Vásárhely mellett, pulykaőrzés közben megtalált bizánci aranypénzekkel 429–430 körül a Hun Birodalomnak adózhattak, az együttest a legjelentősebb hun kori leletnek tartják. A tárlathoz negyven érmet a Nemzeti Mú zeumból kölcsönöztek. ¶
MŰVÉSZET ÉS TÉR – MIRÓ, CHILLIDA, TAPIES, UECKER ÉS KORTÁRSAIK GRAFIKÁI Vaszary Villa, Balatonfüred március 23-ig www.furedkult.hu A Vaszary Villa és az Ars et Vita Alapítvány közös szervezésében megvalósuló tárlat a sokszorosított grafika és a nonfiguratív absztrakt művészet térszemléletében a 20. század második felében bekövetkezett változásokat mutatja be János Bér, Eduardo Chillida, Deim Pál, Etienne Hajdu, Alexandre Hollán, Joan Miró, Árpád Szenes, Günther Uecker és Antoni Tapies művein keresztül. ¶ EGY KORSZAK TÖRTÉNELMI TRAUMÁK KÖZT – KULTÚRA ÉS MŰPÁRTOLÁS 1920–1944 MűvészetMalom, Szentendre április 21-ig www.femuz.hu A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége és az együttműködő megyei hatókörű városi múzeumok vándorkiállításának harmadik állomásán két szentendrei művész, Barcsay Jenő és Vajda Lajos munkássága kerül a figyelem középpontjába. ¶
13
MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK
A TITKOS GYŰJTEMÉNY – REMEKMŰVEK ABA-NOVÁKTÓL VASZARYIG Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr március 31-ig www.romer.hu A kiállításban egy korábban fél évszázadon át őrzött titok tárul fel: a budapesti Lipótváros-
ban egykor legendás hírű kóser mészárszéket működtető Kövesi István mindeddig ismeretlen műgyűjteményének bemutatkozása a magyar művészettörténet-kutatás számára is fontos esemény. A százharminc alkotás most először látható együtt; az elmúlt évtizedekben kiállításokon alig hét-nyolc darabja
volt megtekinthető. Ez a gondosan összeállított kollekció a szocializmus évtizedei alatt jött létre, és az örökösöknek köszönhetően érintetlen állapotban vészelte át a korszakot. A több évtizednyi kalandos rejtőzködést átélt gyűjteményben a modern magyar művészet olyan klaszszikus alkotóinak legjobb mun-
RÉSZLET A KIÁLLÍTÁSBÓL: A BAL OLDALI FALON BORTNYIK SÁNDOR A PACSIRTA HALÁLA, SZEMBEN (BALRÓL JOBBRA) KASSÁK LAJOS SÁRGA KÖRÖK, TORONYSZERKEZET, ROUGE-BLANC-NOIR, ENTERIŐR ÉS KOMPOZÍCIÓ CÍMŰ MŰVEI FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
kái láthatók, mint mások mellett Rippl-Rónai József, Vaszary János, Mednyánszky László, Csók István és Aba-Novák Vilmos. A laikusoknak és a szakmabeliek nek is a művekkel történő találkozás kivételes élményét kínáló kiállítást a gyűjteményt tudományos alapossággal bemutató katalógus is kíséri. ¶
14
MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK
ÁLLATCSORDÁK GYŰLTEK A MÚZEUMI ITATÓHOZ Visszaesni a Földre Queensland Art Gallery / Gallery of Modern Art, Brisbane május 11-ig www.qagoma.qld.gov.au Az 1957-ben született, ma már Amerikában élő, világszerte elsősorban különleges installációiról ismert kínai művész, Caj Kuo-csieng (Cai Guo-qiang) először mutatkozik be a távoli kontinensen: az ausztráliai múzeum teljes első szintjén mutatja be három legújabb munkáját. A nagyméretű installációkból kettő a lehető legtökéletesebb élethűséggel megalkotott állatok seregéből áll össze, míg a harmadik egy hatalmas, gyökeres-ágas fatörzs.
KÜLFÖLD A 19–20. SZÁZADI MAGYAR ARISZTOKRÁCIA TÜNDÖKLŐ ÉLETE A HABSBURG BIRODALOMBAN Szöuli Nemzeti Palotamúzeum március 9-ig www.gogung.go.kr Nem mindennapi kooperáció eredménye a dél-koreai kiállítás: a Magyar Nemzeti Múzeum és a szöuli Palotamúzeum közös szervezésű – az ország első európai – tárlatán a Habsburg Birodalom egykori ékszerei, fegyverei és képzőművészeti kincsei mellett a magyar királyi korona másolata és egy komplex kulturális-turisztikai program is népszerűsíti hazánkat. A kiállítást a daegui Keimyung Egyetemen is bemutatják. ¶
BRASSAÏ – A PÁRIZSI SZERELEMÉRT Hotel de Ville, Párizs március 8-ig www.paris.fr A párizsi városháza tárlatán a brassói születésű, de Franciaországban élt és alkotó fotóművésznek (eredeti nevén Halász Gyula) a Fények Városáról és lakóiról mesélő csaknem háromszáz fényképe tekinthető meg. A fekete-fehér képeken neves művészek portréi mellett főleg az éjszakai élet szerelmespárjaival és kurtizánjaival találkozhatunk. ¶ TERMÉSZETES SZÉPSÉG – FRA ANGELICÓTÓL MONET-IG Groninger Museum, Hollandia május 25-ig www.groningermuseum.nl A tárlat a német származású orvos és mecénás, Gustav Rau páratlan magángyűjteményéből kölcsönzött remekművek felvonultatásával a kortalan és eszményektől mentes szépség definiálására vállalkozik. A tájképek, csendéletek, portrék olyan mesterek szignóit viselik, mint Fra Angelico, Bonnard, Fantin-Latour, Van Goyen, Liebermann, Monet, Morandi, Sisley és Vuillard. ¶
A VACSORA TÁLALVA! – OROSZ KULINÁRIS MŰVÉSZET Orosz Múzeum, Szentpétervár március 17-ig www.rusmuseum.ru Az étel ábrázolása a 18. századtól kezdődően kiemelkedő helyet foglal el az orosz képzőművészetben. A háromszáz darabból álló kollekció olyan művészeket sorakoztat fel, mint Koncsalovszkij, Makovszkij, Maskov, Plasztov és Ivanov. A cárok megrendelésére készült művek mellett ma élő orosz alkotók festményei és grafikái is csiklandozzák a képzőművészet és a kulinária élvezeteire nyitott közönség érzékeit. ¶ EDWARD STEICHEN ÉS AZ ART DECO DIVAT National Gallery of Victoria, Ausztrália március 2-ig www.ngv.vic.gov.au A kiállításon az elsősorban divatfotósként ismert Edward Steichen csaknem kétszáz fényképét tekinthetjük meg. Az 1923 és 1938 közötti viselettörténetet harminc ruhaköltemény idézi fel, olyan márkanevek munkái, mint Chanel, Madeleine Vionnet, Madame Paquin és a Callot nővérek. ¶
CAJ KUO-CSIENG (CAI GUO-QIANG): ÖRÖKSÉG 2013 (2013, INSTALLÁCIÓ, 99 ÁLLATSZOBOR, VÍZ, HOMOK, CSEPEGTETŐ-MECHANIKA, VÁLTOZÓ MÉRET) FOTÓ/FORRÁS: NATASHA HARTH, QUEENSLAND ART GALLERY/GALLERY OF MODERN ART
HETVENES ÉVEK – MŰVÉSZET RÓMÁBAN Palazzo delle Esposizioni, Róma március 2-ig www.palazzoesposizioni.it Új irányvonalak, formabontó izmusok születésének helyszíneként az 1970-es években Róma számos kísérletező művésznek és csoportosulásnak adott otthont. A tárlaton kétszáz művész alkotásai révén fedezhetjük fel az ellentmondásos kor pezsgését, újonnan nyílt galériáinak nyüzsgését, többek között az Arte Povera, az anarchitektúra vagy a transzavantgárd mozgalmak kibontakozását és a performerek városszerte szervezett akcióit. ¶ PAUL KLEE – LÁTHATÓVÁ TENNI Tate Modern, London március 9-ig www.tate.org.uk Paul Klee harminc évet felölelő alkotói pályáját százharminc színes rajz, akvarell és festmény összegzi. A kiállítás betekintést enged az európai avantgárd művész fordulatokban bővelkedő életébe az 1910-es müncheni próbálkozásoktól kezdve a Bauhausban töltött termékeny éveken át egészen az utolsó, berni periódusáig. ¶
AZ ÁRNYÉK ÉS A FÉNY FÖLDJÉN The Montreal Museum of Fine Arts, Kanada április 6-ig www.mbam.qc.ca Kanada legkiemelkedőbb grafikáin a fénykezelés változatos technikáját ismerhetjük meg barokk remekművektől egészen az ipari tájképekig, olyan alkotóktól, mint Bainbrigge, Brandtner, Edson, Heriot, O’Brien és Suzor-Cot Leduc. A párokba rendezett kész munkák és tanulmányrajzok technikai és tematikai párbeszédébe a látogatók is bekapcsolódhatnak. ¶ HANS GEDDA ÉS A SÖTÉTSÉG MESTEREI Nemzeti Múzeum, Stockholm március 30-ig www.nationalmuseum.se A retrospektív kiállítás Svédország legismertebb fotográfusától mutat be száznegyven, nemzetközi és skandináv hírességeket megörökítő portrét, korai műveket, számos csendéletet és dokumentarista alkotást. Az 1942ben született fotóművész az ötvenes évektől napjainkig olyan ismert emberekről készített felvételeket, mint Angela Davis, Andy Warhol, Nelson Mandela és Olof Palme. ¶
15
MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK
TURNER ÉS A TENGER Nemzeti Tengerészeti Múzeum, London április 21-ig www.rmg.co.uk William Turnernek, a romantikus tájképfestészet legnevesebb művészének kulcstémája a tenger ezerarcúsága volt, amelyet a festészet történetében elsőként vitt vászonra. A tárlat százhúsz remekműve a víz elementáris erejét hol drámai, hol gyönyörködtető, hol többértelmű módon mutatja be. Az anyag a világ vezető művészeti intézményeiből érkezett, és olyan korabeli mesterek munkáival egészül ki, mint Richard Parkes Bonington, John Constable, Thomas Gainsborough, Nicholas Pocock, Willem van de Velde vagy épp Claude-Joseph Vernet. ¶
ANTIK HŐSÖK – A FLAMAND FALIKÁRPIT ÉS A RÉGÉSZET Musée Rath, Genf március 2-ig www.institutions.villegeneve.ch A lausanne-i Toms Pauli Alapítvány Művészeti és Történelmi Múzeumának kollekciójából válogatott kiállítás olyan kérdésekre keresi a választ, hogy milyen hatással voltak az ókori hősök a 17. század zsánerképeire, mit jelképeztek azokon, és milyen politikai üzeneteket kódoltattak velük a festményekbe az uralkodók; legfőképpen XIV. Lajos, a Napkirály. A tárlatot számos, a Gandur Alapítvány és a Genfi Egyetem által kölcsönzött érme, nyomat és könyvritkaság gazdagítja. ¶
VÍZIÓK ÉS RÉMÁLMOK – A SPANYOL GRAFIKA NÉGY ÉVSZÁZADA The Morgan Library & Museum, New York május 11-ig www.themorgan.org A New York-i intézmény híres gyűjteményéből származó mintegy húszívnyi grafika a 16. század és a 19. század közötti spanyol rajzművészet sajátosságait igyekszik a legteljesebben felvázolni. Világhírű mesterek mellett, mint José de Ribera, Bartolomé Esteban Murillo és Francisco Goya olyan alkotóktól is láthatunk munkákat, mint Vicente Carducho, Alonso Cano és Eugenio Lucas. A kiállítást Cervantes Don Quijotéjának 1780-as kiadásából származó illusztrációk egészítik ki. ¶
MIGUEL ÁNGEL BLANCO: A VERAGUAI BIKA (HELYSPECIFIKUS INSTALLÁCIÓ A PRADO 29. TERMÉBEN) A MŰVÉSZ A JELLEGZETES, EREDETILEG KÖZÉP-AMERIKÁBÓL SZÁRMAZÓ SPANYOL BIKA KITÖMÖTT PÉLDÁNYÁT PETER PAUL RUBENS: EURÓPA ELRABLÁSA (1628–29) CÍMŰ FESTMÉNYE ELÉ ÁLLÍTOTTA FOTÓ/FORRÁS: PEDRO ALBORNOZ, MUSEO NACIONAL DEL PRADO
TERMÉSZETI/MŰVÉSZETI ALKOTÁSOK PÁRBESZÉDE Természettörténetek Museo Nacional del Prado, Madrid április 27-ig www.museodelprado.es A madridi Prado 1785-ben elkészült neoklasszicista épülete azt megelőzően, hogy 1819. november 19-én festményeket és szobrokat bemutató múzeumként megnyílt volna, a spanyol királyi természettudományi kabinet székhelye volt. Erre emlékezve kérték fel egy tárlatra Miguel Ángel Blanco képzőművészt, aki a Természettudományi Múzeum százötven növényét, ásványát és kitömött állatát állította „párbeszédbe” a Prado mesterműveivel.
16
MÚZEUMKÖRÚT
MONITOR*SZERZŐ: MAGYAR KATALIN
AZ INFOPULT FELTÖLTÉS ALATT
GYÖNYÖRŰEN A BORZALMAKRÓL
www.savariamuseum.hu Múlt és jövendő között lebeg valahol a szombathelyi Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum honlapja: jövőbe néz, de a jelent is éppen csak érinteni tudja. Kevésbé költőien: a szép, igényes – ám szűkmarkúan adagolt fényképekkel operáló – külső sem tudja eltakarni a tájékoztatás hiányosságait, ami amúgy a magyar múzeumi honlapok többségének jellemzője. Kezdjük ott, hogy 2014-ben nem elég csak magyarul szólni az olvasókhoz. (Erre általában az a válasz, hogy a szűkös büdzséből nem futja fordítóra. Persze pármondatos információt akkor is ki lehetne erőlködni, de hagyjuk…) Másrészt nem elegendő már látogatói információ gyanánt a nyitvatartási időt, jegyárat, címet-telefonszámot és térképet odatenni – a leendő látogató utazási információkra, parkolási és étkezési lehetőségekre, szállásra, pelenkázóra, akadálymentesítésre, múzeumon belüli térképre, szuvenírvásárlásra, audioguide-ra is kíváncsi, a gyűjtemény előre böngészése pedig étvágyat csinálhat(na) a vizithez. Jó, tudom, utóbbi valóban pénzigényes: fotózni, videózni nem olcsó mulatság, ám néhány fontos és szükséges információt bárki összeírhat, aki megfordult már az intézményben. Pontosabban intézményekben, hiszen itt több kiállítóhely, gyűjtemény tartozik egy ernyő alá, a Savarián kívül a Smidt Múzeum, a Vasi Skanzen, a Romkert, a Szombathelyi Képtár, a Szántó Piroska-emléklakás, az Iseum Savariense és a Látványtár. Majd mindnek saját, külön bejáratú honlapja is van (a Skanzen és a Képtár némi idegen nyelvű anyaggal szépíti az összképet). A közös „ernyőből” ellátogathatunk az 1933 óta létező Vasi Szemle oldalaira is, és a tradíciónak van még egy szinte megható része: a honlap már alig létező gesztussal jeleníti meg a múzeumi munkatársak nevét és elérhetőségeit. Igazságtalan lenne azonban, ha csak a hiányosságokra hívnám fel a figyelmet, hiszen minden, ami itt látható szép, okos, érzékeny és finom. Csak egy kis lépés kellene még ahhoz, hogy valóban korszerű is legyen. ¶
www.museodelprado.es/goya-en-el-prado A madridi Prado csodás honlapja mindent tud, ami egy ilyen hatalmas és világhírű gyűjtemény weboldalaitól elvárható. Én például személy szerint különösen imádom azt az infografikát, amely a múzeumot mutatja be kívül és belül, emeletről emeletre. A kollekció extra módon kinagyítható, mindenféle ismertetőkkel bőségesen ellátott darabjainak online böngészése közben akár meg is hallgathatjuk a bennünket éppen érdeklő ismereteket (spanyol vagy angol nyelven), térkép mutatja a mű elhelyezkedését a múzeumon belül, esetleg videobejátszást is nézegethetünk a Pradomedia jóvoltából. A látogatói információkat akár japánul, kínai vagy arab nyelven, netán oroszul is olvashatják ezen nyelvek ismerői. Gyorstalpaló ajánlatot kaphatnak azok, akiknek csupán egy, két vagy három órájuk van a látogatásra – utóbbi változat negyvenkilenc részletesen bemutatott művet jelent. A könyv-, de online formátumban is forgatható enciklopédiában többek között a művészek életrajzát, kronológiát, az intézmény történetét és valaha volt kiállításait böngészhetjük. És persze mindent megtudhatunk Goyáról: az online adatbázis az életrajzon és a bibliográfián kívül a festő száznegyvenkét festményét, leveleit, rajzait, vázlatait, metszeteit is tartalmazza – az idilltől a borzalmakig. ¶
FRANCISCO DE GOYA: E VÉGRE SZÜLETTÜNK (A HÁBORÚ BORZALMAI CÍMŰ, 82 DARABBÓL ÁLLÓ SOROZAT EGY LAPJA, 1810–1814, RÉZKARC, AKVATINTA, PAPÍR, 16 × 23,5 CM, MUSEO NACIONAL DE PRADO, MADRID) REPRODUKCIÓ/FORRÁS: MUSEO NACIONAL DEL PRADO
17
MÚZEUMKÖRÚT
SZEMLE*SZERZŐ: RÉVÉSZ EMESE, MARTOS GÁBOR
A HAZAI BEMUTATÓT FELVEZETŐ KÖTET – MAGYAR ÖNARCKÉPEK AZ UFFIZIBŐL Első hallásra meglepő lehet, de az Uffizi Képtár magyar önarcképeit feldolgozó kötet úttörő vállalkozás. Nemcsak hazai vonatkozásban, hanem nemzetközileg is. Az 1664-ben Leopold Medici által alapított, minden kor és náció legkiválóbb képzőművészeinek arcmásait gyűjtő kollekció ugyanis csak az ezredfordulón került a művészettörténeti érdeklődés homlokterébe. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a holland és a svájci portrékat feldolgozó katalógusok után a magyar kiadvány a harmadik, amely tudományos szempontok szerint veszi számba a gyűjtemény egy nemzeti szegmensét. A több ezer tételes együttes magyar vonatkozású műveit elsőként Végh János emelte be a hazai köztudatba 2004-es cikksorozatával. A most megjelent kötet szerkesztője, Fehér Ildikó az ő ösztönzésére vállalkozott az anyag feldolgozására. Munkájához nagy segítséget nyújtott Boskovits Miklós professzor, aki évtizedek óta szívén viselte az Uffizi magyar önarcképeit. (Ezért is ajánlották készítői az elkészült kötetet az itáliai reneszánsz 2011-ben elhunyt nemzetközi hírű kutatójának.) A firenzei gyűjteményben található magyar önarcképek pontos száma és mibenléte hosszú időn át ismeretlen volt. A kötetben közölt kutatások alapján a kollekció mai állapotában huszonegy magyar festő huszonhárom művét foglalja magában. Közülük a legkorábban, 1872-ben idősebb Markó Károly portréja került be a gyűjteménybe, az utolsó adományozás pedig 2009-ben történt. Az olasz és magyar szakemberek bevezető tanulmányait a művek mintaszerűen pontos bemutatása követi. Az egyes címszavak az életművek általános ismertetése mellett közlik az alkotások bekerülésére vonatkozó firenzei levéltári forrásokat, a mű irodalmi említéseit, kiállításait. Mindezekből tisztán kiolvasható, hogy a gyűjtemény hogyan szolgált koronként változó hatalmi érdekeket és egyéni ízléseket. Innen nézve érthető az is, hogy a két tucat arckép megközelítőleg sem reprezentálja a magyar művészet elmúlt másfél évszázadát. A kiválasztottak többsége a saját korában ünnepelt portréfestő volt, mint Horovitz Lipót, Angeli Henrik vagy Nemes Eliza. Más esetben a bekerülés csak a sikeres önmenedzselésnek köszönhető (Kotász Károly, Sándor Árpád). A döntéshozók figyelme ilyen méretű gyűjtemény esetében nem terjedhetett ki minden részletre, így csúszhatott be egy svájci magángyűjtemény anyagából egy nem egyértelmű attribúciójú mű Scheiber Hugó neve alatt. A bejutásban előnyt jelentettek az olasz kapcsolatok (idősebb Markó Károly, Gábor Marianne) vagy valamilyen személyes ajánlás ereje (Urbán János). A kultúrdiplomáciai befolyás azonban csak ritkán találkozik az utókor ítéletével; a kevés kivételek egyike Vittorio Pica személye, akinek közbenjárására a századelő modernizmusának olyan jelentős alkotói kerülhettek be a gyűjteménybe, mint Csók István, Ripp-Rónai József vagy Perlmutter Izsák. Picáéhoz hasonlóan komoly jótékony befolyást jelentett Boskovits Miklós ajánlása is, akinek jóvoltából Lakner László egy jelentős önaktja került a múzeumba. A művek jó része eddig teljesen ismeretlen volt a hazai közönség előtt. Szinyei Merse önarcképe 1990-ben, Lakner festménye pedig a közelmúltban szerepelt ugyan itthon kiállításon, de a teljes magyar együttes tavaszra várható magyarországi bemutatója minden bizonnyal igazi szenzáció lesz. A most megjelent kötet ennek a bemutatónak méltó előkészítője. Az Uffizi Képtár magyar önarcképei Magyar Képzőművészeti Egyetem. Szerkesztette: Fehér Ildikó Budapest, 2013
OLVASMÁNYOS LÁTOMÁSOK A Typotex Kiadó töretlenül halad a vezetője által néhány éve beígért úton, miszerint Daniel Arasse (1944–2003) francia művészettörténész minden munkáját kiadja magyarul is: a Festménytörténetek (2007; lásd MúzeumCafé 10.), a Festménytalányok (2010) és a Művész a műben (2012; lásd MúzeumCafé 34.) után nemrégiben jelent meg magyarul – Pataki Pál fordításában – a negyedik Arasse-kötet, a Raffaello látomásai. Ez a könyv két összefüggő tanulmányt tartalmaz, amelyek közül az első, az 1972-ben megjelent Extázis és mennyei látomás a reneszánsz fénykorában a huszonnyolc éves szerző első tudományos publikációja volt, míg a második, az éppen húsz évvel később született A nézelődő angyal a már érett gondolkodású, kiforrott stílusú tudósnak a korábbi írást kiegészítő elemzése. (Arasse fel is hívja a figyelmet az előszóban, hogy ő is mennyire látja a két szöveg közti eltéréseket, hiszen az első, „amellyel bizonyítani akart”, még „kellően nehézkes, hogy magáénak érezhesse a szakma”; ennek ellenére, mint írja, a kötetbe rendezés alkalmával csak keveset, és azt is főleg a stílusán, illetve a lábjegyzetekben változtatott rajta.) Ez az első tanulmány a reneszánsz fénykorának – Leonardo és Michelangelo mellett – harmadik legnagyobbnak tartott festőjének négy munkáját teszi vizsgálat tárgyává: az Alexandriai Szent Katalint, a Szent Cecíliát, az Ezékiel látomását és a Krisztus színeváltozását, mégpedig elsősorban abból az aspektusból, hogy hogyan követhetők ezeken nyomon Raffaello vallásos érzületének és az erről való gondolkodásának a változásai, amelyeket elsősorban a kor egyre terjedő újplatonista eszméi formáltak. Arasse már itt, élete első publikációjában megcsillantja mindazokat az erényeket, a hatalmas történeti és művészetelméleti tudást, az összefüggések és az ikonográfiai bizonyítékok szinte vég nélküli sorolását, amelyek egész életművét annyira élvezettel olvashatóvá teszik. Arasse az Extázis… bevezetésében kitér arra is, hogy miért is hagyta ki ebből az eszmefuttatásból a talán legismertebb Raffaello-festményt, a Sixtusi Madonnát: „ez a mű a maga komplexitásában egyedülálló kordokumentum, de félő, hogy szétfeszítené ennek a tanulmánynak a keretét.” Talán ezért is gondolta úgy húsz évvel később – és szakmailag is már ennyivel érettebben –, hogy külön tanulmányt szentel ennek a festménynek. A kép egyes elemeinek – mint a függöny vagy a kompozíció alján lévő felület, amelyre a két puttó könyököl – értelmezése mellett Arasse jelentős teret szentel Walter Benjamin a „kultikus” és a „kiállítási” értékről szóló tézisei újragondolásának is, hogy aztán végül Benjamin – a műalkotás szerepének a reprodukciós technika megjelenésének korában átalakuló helyét és szerepét megfogalmazó – gondolatainak mintegy bizonyítékaképpen eljusson a világ talán legtöbb médiumában és tárgyán visszaköszönő motívumig, a két kis könyökölve, felfelé, a Madonnára, az égbe bambuló angyalka festői szerepének értelmezéséig. ¶ Daniel Arasse: Raffaello látomásai Typotex Kiadó, 2013
ID. MARKÓ KÁROLY: ÖNARCKÉP (1850-ES ÉVEK, OLAJ, VÁSZON, 42,5 × 34 CM, IFJ. MARKÓ KÁROLY AJÁNDÉKA, 1872, GALLERIA DEGLI UFFIZI, FIRENZE FOTÓ/FORRÁS: A MINISTERO DEI BENI E DELLE ATTIVITÁ CULTURALI E DEL TURISMO JÓVOLTÁBÓL
18
MÚZEUMGUIDE
CSILLAGOK, OKLEVELEK, ÉRMEK, PLAKETTEK, AVAGY MIT ÉR EGY DÍJ, HA MÚZEUMI? – A MAGYARORSZÁGI SZAKMAI ELISMERÉSEK SZEREPE, RANGJA ÉS HOZADÉKA SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
2013-ban a szakmai szervezetek és az intézmények csupán négy főt terjesztettek fel Móra Ferenc-díjra. Mivel a minden év augusztus 20-án átadott díj a muzeológusoknak, muzeológiai tevékenységért adományozható legfontosabb állami kitüntetés, meglepetést okozott, hogy nem volt több jelölt, főleg miután a három kitüntetett személyére javaslatot tevő bizottság tagjait öt szakmai szervezet delegálja. Felmerül a kérdés: a kitüntetés presztízse csorbult, vagy nem akadt több olyan szakember, akit a múzeumi, közgyűjteményi szervezetek, intézmények érdemesnek találtak volna a jelölésre? Egyáltalán: rangosnak számítanak-e ma a múzeumokban dolgozók, illetve a múzeumok számára adományozható kitüntetések? Ugyanakkor azt sem árt végiggondolni, hogy egy-egy díj mit is jelent a vele elismerteknek: csak egy plecsnit vagy valós elismerést? Ösztönzőleg hat, vagy inkább George Bernard Shaw tanácsát fogadjuk-e meg: „Kitüntetést visszautasítani nem lehet; élj úgy, hogy ne kapd meg”. Miközben meglehetősen ambivalens a sokszor átpolitizált díjakhoz való viszonyunk, léteznek olyan múzeumok, amelyek intézménypolitikájuk részének tekintik a szakmai elismeréseket: pályáznak kiállításokkal, arculati elemekkel, weboldallal, illetve rendszeresen állami és szakmai kitüntetésekre jelölik kollégáikat. Mivel a 2010-ben alapított MúzeumCafé Díj is azért jött létre, hogy felhívja a figyelmet az általa leginkább előremutatónak, követésre érdemesnek tartott múzeumi kezdeményezésekre, most ahhoz nyújtunk segítséget, milyen díjakra jelölhetjük elismerésre méltó munkát végző kollégáinkat. )
19
„Dr. Farkas Zénó, a budapesti Pázmány Péter egyetem ny. r. tanára, a szerves kémiai intézet igazgatója, tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, az angol Royal Society-nek, tiszteletbeli tagja a Deutsche Chemische Gesellschaftnak, a stockholmi Tudományos Akadémiának, a bonni és oxfordi egyetemek díszdoktora stb. Kitüntetései közül megemlítendők a francia Becsületrend lovagi fokozata, a Scheele-emlékérem, a Hoffmann-aranyplakett, a finn Fehér Oroszlán és Rózsa nagykeresztje, s végül az akkori legnagyobb magyar tudományos kitüntetés, a Corvin-lánc, amelyet intézeti laboratóriumában az ajtó melletti fogason tart, az árnyékszék kulcsával együtt” – jutott eszembe Déry Tibor Felelet című regényének főhőse, amikor kiderült, hogy a felsorolt nemzetközi kitüntetések közül egyet az egyik családtagom is átvehet. Főleg miután általános derültségre adott okot a szervezőknek az a kérése, hogy a díjátadón megjelenő kísérők válasszanak sötét ruhát, és viseljék kitüntetéseiket. „Mégis mit? A Kiváló dolgozó jelvényt a vörös csillaggal?” A cinikus megjegyzésből is kiderül: Magyarországon nincs igazán kultúrája a kitüntetések viselésének; a rendszerváltás után elnyert díjak általában éppúgy a fiókban landolnak, mint korábban a szocialista elismerések. „Sosem lehet tudni, hogy az egyik politikai kurzustól kapott szakmai díj nem válik-e hátránnyá a következőben. De azt sem, hogy a munkám eredményességéről vagy a felterjesztő hatalmi gesztusáról van-e szó, esetleg arról, hogy már túl öreg vagyok, és így jelzik, hogy lezártnak tekintik az életművemet” – fogalmazott egy ismerős. [1] A kitüntetés valóban egyfajta kommunikációs csatorna: azokat az állami és társadalmi megnyilvánulásokat soroljuk ide, amelyek a kimagasló közösségi vagy egyéni teljesítményt elismerésben részesítik, de a kitüntetés ténye sokat elárul az adományozó világnézetéről, illetve a kitüntetett kapcsolatrendszeréről is. Míg egy olimpiai érem, tudományos felfedezés egyértelmű eredmény, addig egy múzeum szakmai teljesítménye nehezen megfogható, és maguk az elismerések, a mögöttük álló indokok is nehezen kommunikálhatók. A problémát a legtöbbször az okozza, hogy a legtöbb területen szinte képtelenség összehasonlítani az eredményeket, így a kitüntetettek kiválasztásában számtalan – nem mindenki számára elfogadható – szubjektív elem érvényesül. Ezért a kulturális területen alig találunk olyan díjat és díjazottat, amely mögött adott pillanatban átfogó társadalmi konszenzus állna. A kitüntetések nagy száma pedig egész egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy szélesebb körben kommunikálhatóvá váljon egy-egy olyan elismerés, mint a már említett állami Móra Ferenc-díj vagy például a műtárgyvédelemért járó civil Balázsy Ágnes-díj. „Minimális társadalmi visszhangjuk van az általunk adott elismeréseknek, bár az Év Mú zeuma és az Év Kiállítása díj a kezdetekhez képest egyre ismertebbé válik – fogalmaz Deme Péter, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület elnöke, akinek szervezete további, magánszemélynek adható szakmai kitüntetésekről is dönt. – Ugyanakkor maga a díjazott sem látja minden esetben a díjak hozadékát: elismeréseink sokszor gyászjelentéshez, évfordulós tisztelgéshez kötődnek, háttérbe szorítva az aktuális teljesítményt. Egyre több díjazott múzeum használja viszont – helyesen – marketingeszközként a díjakat: feltüntetik az épület falán, a kiadványaikon, a levélpapír és a weboldal fejlécén. Ez nemcsak az ő reputációjukat, hanem a díj értékét is növeli” – teszi hozzá az elnök, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy az elmúlt években történt változások sem kedveztek a jelöléseknek. A megyei múzeumi intézményrendszer átalakítása annyi munkával járt, hogy a jelölési határidőkre kevesebb figyelem jutott, a Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szóló 2011. évi CCII. törvény 24. § (6) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján született 49/2012. (XII. 15.) Emmi-rendelet pedig újraszabta a miniszter által adományozható elismeréseket, ami ugyancsak bizonytalanságra adott okot. [2]
Vásárhelyi Tamás, a Magyar Természettudományi Múzeum nyugalmazott főigazgató-helyettese, ma önkéntes munkatársa úgy gondolja, a múzeumi terület elmulasztja sztárolni a díjakat és a díjazottjait. Igaz, a vidéki városokban komoly presztízsértéke van az Év Múzeuma díjnak, de magának a kitüntetésnek nincs kellő ismertsége. Nem volt jó döntés szerinte, hogy a Múzeumok Majálisán háttérbe szorult az Év Múzeuma és az Év Kiállítása díjak átadása, amikor a ceremónia a korábbi központi helyszínről a Nemzeti Múzeum dísztermébe került. Pedig ez az esemény kiváló alkalom lenne, hogy a múzeumi szakmára felfigyeljen a közvélemény, és a díjazottak „adásba kerüljenek”. A díjak és a díjazottak médianyilvánosságán a múzeumi szakmának magának többet kellene dolgoznia – fogalmaz. Vásárhelyi véleményén érdemes elgondolkodni. Több hazai múzeum bebizonyította, hogy a nemzetközi és a hazai díjaknak – akár egyéni, akár intézményi – felbecsülhetetlen marketingértékük lehet. Amikor 2011-ben megnyílt a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként működő felújított Kassák Múzeum új állandó kiállítása, új típusú múzeumi kommunikációra és hozzá kapcsolódóan kortárs arculati elemekre lehettünk figyelmesek. Ez utóbbiért a múzeum 2012-ben elnyerte a rangos Red Dot dizájndíjat, illetve 2013-ban a Good Design díjat, amelyet két építészeti-dizájn intézmény ítél oda minden évben. A múzeumban folyó szakmai munka pedig a lapunk által felkért zsűri érdeklődését is felkeltette: a harmadik MúzeumCafé Díjat 2013-ban az intézmény igazgatója, Sasvári Edit vehette át, aki nem mellesleg 2005-ben már Németh Lajos-díjban is részesült. „A díjak nagyon fontos – adott esetben nemzetközi – visszajelzést jelentenek a munkánk minőségével kapcsolatban. Az elnyert díjaink mind komoly brandek, ezért nagyon magas számunkra a PR- és marketingértékük, rövid és hosszú távon egyaránt. A Kassák Múzeum nemcsak jelentős médiafigyelmet – és ezáltal fokozott szakmai figyelmet is – kapott az elismeréseknek köszönhetően, de azok a jövőben is meg fogják könnyíteni számára a nemzetközi szereplést, mert egyfajta »minőségbiztosítási védjegyként« funkcionálnak. Éppen ezért a múzeum legitimációját is szolgálják – hiszen ha egy díj évek, évtizedek óta a megbízható minőséget jelenti, akkor esetleg ezt mások, a közönség, a múzeum partnerei is elismerhetik – fogalmaz Sasvári Edit. Szerinte a díjak akkor is kötelezik a múzeumot, ha a jelentőségük itthon alig ismert. – Úgy dolgozunk, hogy két, három, öt év múlva is olyan évet zárjunk, aminek alapján eséllyel indulhassunk az ilyen típusú megmérettetéseken.” )
20
) Hogy milyen fontos szerepet játszhatnak a múzeum, valamint a múzeumban dolgozók szakmai, állami és nemzetközi díjai a múzeum külső és belső kommunikációjában, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum intézményi praxisa hosszú ideje bizonyítja. A Skanzen munkáját az elmúlt évtizedekben számtalan szakmai és civilszervezet ismerte el kitüntetések formájában, de a szentendrei intézmény olyan nemzetközi kitüntetést is magáénak mondhat, mint a Schumacher-díj (1976). Azóta a Skanzen begyűjtötte szinte valamennyi hazai szakmai elismerést: megkapta az Év Múzeuma (2001), az Év Kiállítása (2010), a Látogatóbarát Múzeum (2003) díjakat, 2012-ben a 17–18 évesekre szabott komplex foglalkozása pedig Múzeumpedagógiai Nívódíjat nyert. 2013-ban átvehették a Millenniumi Díjat, amelyet a szellemi tulajdon védelmében fontos szerepet játszó intézmények nyerhetnek el. Legutóbb pedig a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Képzési Központ honlapja került reflektorfénybe: ezt az eFestivalon III. helyezettként értékelték a Kultúra/Kulturális örökség/Turizmus kategóriában. A múzeum társadalmi elismertsége is visszatükröződik a kitüntetésekben: a helyi közösségben betöltött meghatározó tevékenységükért Pro Urbe Szentendre (1999) és Pest Megyei Közművelődésért (2000) díjat kaptak. 2005-ben pedig elnyerték a Prima Primissima díjat, amelyet egyértelműen a legkiemelkedőbb elismerésüknek éreznek, hiszen ezt csak széles társadalmi támogatottsággal lehet kiérdemelni. Ugyanakkor a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kitüntetései mellett az intézmény munkatársai is számos díjat vehettek át az elmúlt években. A legjelentősebb muzeológiai elismerésnek tartott Móra Ferenc-díjat Bereczki Ibolya, Cseri Miklós, Káldy Mária, Bíró Friderika és H. Csukás Györgyi kapta meg, az épített és régészeti műemlékvédelem területén végzett kimagasló szakmai tevékenységért járó Forster Gyula-díjat pedig Füzes Endre egykori főigazgató, valamint Varga Gyula ácsmester vihette haza. Többen megkapták a fiatal néprajzkutatóknak járó Jankó János-díjat: Cseri Miklós, Bereczki Ibolya, Sári Zsolt, Vass Erika; Nagyné Batári Zsuzsanna pedig a Pulszky Károly-díjat érdemelte ki. A múzeum főigazgatója, Cseri Miklós is számtalan nemzetközi, illetve hazai kitüntetés díjazottja: övé a Belga Királyi Koronarend tisztikeresztje (2003), a Szentendre díszpolgára cím (2008), a Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2009) és a Pro Turismo Díj (2011). „Hogy a múzeum különböző megmérettetésekre jelentkezzen, a kollégákat pedig eredményeiknek megfelelően kitüntetésekre terjesszük fel, a vezetői koncepcióm része – mondja a főigazgató. – Az elismerés ugyanis nemcsak ösztönző, hanem az intézményre, sőt rám is jó fényt vet.” Cseri Miklós szerint az emberek nem kitüntetésekért dolgoznak, viszont egy jó időpontban odaadott díj egy életre szóló impulzus lehet. Nem szerencsés viszont, amikor a szakmai eredmények helyett születésnapok, kerek évfordulók vagy a maradványelv a legfontosabb szempont a jelölők szemében. Ezt Sári Zsolt, a múzeum tudományos igazgatója is alátámasztja: „Meghatározó volt számomra, amikor harmincéves korom előtt megkaphattam a Jankó János-díjat. Sokat jelentett, hogy abban az évben nem a saját kollégáim terjesztettek föl, hanem a Néprajzi Társaság elnöke, Kósa László akadémikus. Ezt külön megtiszteltetésnek éreztem, ráadásul a szakmában többen ennek köszönhetően figyeltek fel rám.” Azaz nem mindegy, hogy ki és miért terjeszt fel valakit egy-egy kitüntetésre. Cseri Miklós szerint sok intézményvezető esik abba a hibába, hogy nem érzékeli: más is lehet sikeres az intézményében rajta kívül, vagy egyenesen konkurenciát lát a kollégákban. „Ugyanakkor gyakran kisszerű dolgok mentén dől el, ki kap meg egy kitüntetést – teszi hozzá. – Egy-egy díj nyertese azt is mutatja, melyik belső klikk képvisel erősebb pozíciót a szakmai közéletben. Bár nincs objektív díjazási rendszer, mégis két alapvető dolog szükséges ahhoz, hogy valaki egy elismerést megkaphasson: egyrészt, hogy a jók közé bekerüljön, azaz kiválót
képviseljen, másrészt legyen, aki felterjeszti egy díjra. Félre kell tenni a buta szemérmességet! Úgy kell küzdeni a saját embereinkért, mint a saját intézményünkért!” Egyvalami azonban a Skanzennek sem sikerült: a nemzetközi múzeumi megmérettetéseken eddig még nem tudott átütő eredménnyel szerepelni. Kétszer volt közel, hogy megszerezze az Év Európai Múzeuma díjat: egyszer a legjobb öt között szerepelt, másodszor pedig második helyre került az arnhemi szabadtéri múzeum mögött. A megmérettetésen 2006-ban a Szépművészeti Múzeum is indult, de ők sem jártak eredménnyel. Ha a fődíjat nem is, az Év Európai Múzeuma különdíját (Special Commendation) több hazai múzeum kiérdemelte már: 1993-ban a Szent István Király Múzeum Római Kori Kőtára, 1998-ban a Magyar Természettudományi Múzeum, 2003-ban az esztergomi Duna Múzeum, 2004-ben a Terror Háza Múzeum, illetve a Skanzen a már említett két alkalommal. „Hogy miért nem indulnak, és ha indulnak, miért nem sikeresek a nemzetközi szakmai versenyeken a magyar múzeumok, annak több oka is van – mondja Vásárhelyi Tamás. – Első helyen mindjárt az anyagiak szerepelnek. A pályázati díj önmagában még kifizethető, annál nagyobb gondot jelent az angol nyelvű pályázati dokumentáció összeállítása. A legnagyobb költséget azonban a döntés folyamata igényli: az Év Euró pai Múzeuma díj estében valamennyi pályázót meglátogatja a zsűri, illik fizetni a szállásukat, programjaikat. A díját adóra is minden jelentkezőt meghívnak, mivel nem lehet előre tudni, ki viszi haza az elismerést. Ilyenkor minden jelölt kap tizenöt percet, hogy bemutatkozzon, és csak ezután derül fény a nyertesre. Ugyancsak probléma, hogy a zsűri tagjai között többnyire olyan szakemberek ülnek, akik Nyugat-Európában jobban kiismerik magukat, mint a Lajtától keletre. Ha megnézzük a díjazott múzeumokat, akkor a vasfüggöny nyomai még mindig jól felismerhetők. És ez a többi nemzetközi díj esetében sincs másként.” Feladni azonban nem szabad, főleg miután komoly szakmai tapasztalattal jár egy-egy ilyen megmérettetés. Az Év Európai Múzeuma díj mellett érdemes figyelemmel kísérni a Micheletti-díjat is: ezt Kenneth Hudson és a Luigi Micheletti Alapítvány alapította 1996-ban a kiemelkedő munkát végző technika- és tudománytörténeti múzeumok elismerésére. A European Museum of the Year Award zsűrijéből néhány éve alakult European Museum Academy (EMA) pályázatait sem árt követni, 2013-ban például a kutatási eredményeket, úttörő jellegű múzeumokat elismerő EMA-díj mellett az Örökség Mozgásban Díjra (Heritage in Motion Award)
21
MÚZEUMGUIDE
lehetett multimédiás produkciókkal pályázni, múzeumoknak is. Az EMA és a főként euró pai gyermekmúzeumokat tömörítő szövetség, a Hands On! International 2012-ben adta át először a Gyermekmúzeum Díjat, amellyel a tizennégy évesnél fiatalabb gyerekeknek rendezett kiállítások és programok kreativitását, innovatív ötleteit értékelte. A nemzetközi díjak mellett azonban sokkal több lehetőséget kínálnak a jóval egyszerűbb módon elérhető hazai díjak, úgyhogy befejezésül álljon itt egy kis válogatás – a teljesség igénye nélkül – előbb a nemrég megváltozott állami, majd a civil kitüntetések közül. [3] Móra Ferenc-díj: A kitüntetést augusztus 20. alkalmából adják át azoknak a muzeológusoknak, akik szakterületükön kimagasló szakmai életutat tettek meg, tevékenységükkel, kezdeményezésükkel példaértékű, a muzeológia fejlődését és változását jelentős mértékben befolyásoló eredményt értek el. Évente legfeljebb három adományozható, a díjjal járó pénzjutalom mértéke az illetményalap hússzorosának megfelelő összeg. Balassa Péter-díj: A díj művészeti (irodalmi, színházi, zenei, képzőművészeti és filmes) területen elért kiemelkedő esszé- és tanulmányírói teljesítményért adományozható, átadására a Magyar Kultúra Napja alkalmából kerül sor. Összege megegyezik a Móra-díjéval. Balogh Rudolf-díj: A díj kiemelkedő fotóművészeti, fotóriporteri, illetve fotószakírói tevékenység elismerésére adományozható, múzeumi fotósoknak is. A díj átadására március 15. alkalmából kerül sor. Összege megegyezik a Móra-díjéval. Németh Lajos-díj: Ugyancsak március 15. alkalmából adják át a kiemelkedő szakmai tevékenységet felmutató, kortárs témával foglalkozó művészettörténészek, kritikusok, kurátorok számára. A díjjal járó pénzjutalom mértéke az illetményalap harmincszorosának megfelelő összeg, a díj évente egy szakembernek adományozható. Ferenczy Noémi-díj: Iparművészeti alkotói díj, de múzeumokban dolgozó restaurátorok, restaurátor-művészek is kapják kiemelkedő munkájuk elismeréseként. Átadása március 15. alkalmából történik, évente öt fő részére, a díjjal járó pénzjutalom mértéke az illetményalap harmincszorosának megfelelő összeg. Bánffy Miklós-díj: A kulturális területen, így múzeumokban is, legalább tizenöt éven át kiemelkedő munkát végző dolgozók kaphatják. Átadása március 15. alkalmából történik, évente három fő részére, a díj összege megegyezik a Móra-díjéval. Bessenyei György-díj: A díj azoknak a közművelődési intézményekben, más szervezetekben dolgozó közművelődési szakembereknek adományozható, akik huzamosabb ideig kiemelkedő közművelődési tevékenységet folytatnak. Összege megegyezik a Móra-díjéval, évente legfeljebb öt adományozható. Pro Cultura Hungarica emlékplakett: A magyar kultúra értékeinek megismertetésében, terjesztésében, a kulturális kapcsolatokban érdemeket szerzett külföldi állampolgárok kapják, így a határon túli magyar múzeumok dolgozói is. Átadása harmincöt fő részére történhet, évente egy vagy több alkalommal. Régészeti örökségért Schönvisner István-díj: A Schönvisner István-díjat évente egy személy kaphatja meg, a Schönvisner István-emlékérmet pedig négy személy vagy szervezet. Forster Gyula-emlékérem: A Kulturális Örökség Napjai alkalmából adják át a műemlékvédelem érdekében jelentős érdemeket szerzett személyek és társadalmi szervezetek részére. Múzeumpedagógiai Nívódíj: Az Országos Múzeumpedagógiai Évnyitón adják át, hogy a gyakorlatban folyamatosan magas színvonalon megvalósuló múzeumpedagógiai kezdeményezéseket kiemeljék. A díjakhoz a támogatást a Nemzeti Kulturális Alap biztosítja. Az Év Múzeuma: A Pulszky Társaság által 1996-ban alapított elismerés a muzeális intézmények működésének átfogó elemzése alapján kivívható rang, amelyet az adott intézmény
elmúlt évi fejlődését értékelve, az eredményeket összevetve ítélnek oda a bírálók. A díjat általában két kategóriában („kis” és „nagy” múzeumok) adják át a Múzeumok Majálisán, de különdíjat és elismerő oklevelet is osztanak. Az Év Kiállítása: Ugyancsak a Pulszky Társaság alapította 2010-ben az évente adományozott díjat, amely a muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy mú zeum állandó vagy időszaki kiállítását kiválasztva. Az Év Tájháza: A Magyarországi Tájházak Szövetsége évente pályázatot ír ki, hogy szakmai elismerésben részesítse azokat a muzeális intézményi működési engedéllyel rendelkező tagjait, amelyek példaértékűen működnek. Pulszky Ferenc- és Pulszky Károly-díjak: A Pulszky Társaság évente adja át a kiemelkedő szakmai életutat elismerő Pulszky Ferenc-díjat, valamint a jelentős eredményt felmutató, negyven évnél fiatalabb szakemberek számára a Pulszky Károly-díjat. Balázsy Ágnes-díj: A Pulszky Társaság Műtárgyvédelmi Tagozata által adományozott díj, amellyel az állományvédelemmel kapcsolatos erőfeszítéseket jutalmazzák. Poroszlai Ildikó-emlékérem: A Pulszky Társaság Kismúzeumi Tagozata ezzel ismeri el annak a kismúzeumnak a munkáját, amely az adott évben a legelőremutatóbb volt. MúzeumCafé Díj: A magyar múzeumi szakmából minden évben egy olyan szakember munkáját ismeri el, aki a magazin szellemiségével összhangban előremutató, új- és korszerű szemlélettel alkot kiemelkedőt a maga szakterületén. Múzeumpedagógiai Életmű Díj: A Skanzen alapította 2013ban, kétévente a múzeumpedagógia területén dolgozó, több évtizede a pályán lévő szakemberek kimagasló munkáját ismerik el vele. Wellmann Imre-emlékérem: A Magyar Múzeumi Történész Társulat elismerése a történeti muzeológia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtóknak. Réthy László-jutalomérem és Szentgáli Károly-jutalom érem: A Magyar Numizmatikai Társulat elismerései. A fentiek mellett állami kitüntetésekre is érdemes jelölni kollégáinkat: Kossuth- és Széchenyi-díjra, a Magyar (Köztársasági) Érdemrendre, a Magyar (Köztársasági) Érdemkereszt fokozataira, de a helyi, megyei, valamint a speciális szakmai díjakról sem szabad elfeledkezni. [1] A kitüntetések történetéről lásd: Makai Ágnes–Héri Vera: Kereszt, érem, csillag. Kitüntetések a magyar történelemben. h. n., Helikon Kiadó, 2002 [2] A 2011-es változásokról lásd Hamvay Péter: És mi mégis láncot hordunk. Élet és Irodalom. LV. évfolyam 49. szám, 2011. december 9. [3] Köszönjük Nagy László Gábor segítségét!
22
23
A 2013-BAN AZ ÉV TÁJHÁZA DÍJJAL KITÜNTETETT CIGÁNDI FALUMÚZEUM FIATAL INTÉZMÉNY: AZ ÖNKORMÁNYZAT 1999-BEN VÁSÁROLTA MEG AZ ÉPÜLETET, A REKONSTRUKCIÓ UTÁN 2000-BEN MEGNYITOTT KIÁLLÍTÁS ANYAGÁT PEDIG A HELYI LAKOSOK ADOMÁNYAIBÓL ÁLLÍTOTTÁK ÖSSZE. A MÚZEUM SZÓ SZERINT ÉLŐ INTÉZMÉNY, HISZEN A KIÁLLÍTOTT TÁRGYAKAT FOLYAMATOSAN HASZNÁLJÁK IS. A FŐÉPÜLETBEN TALÁLHATÓ TISZTASZOBA BERENDEZÉSE CIGÁND LAKÁSKULTÚRÁJÁT ÉS NÉPMŰVÉSZETÉT MUTATJA BE
24
25
A CIGÁNDI FALUMÚZEUMNAK HELYET ADÓ ÉPÜLETET 1900 KÖRÜL EMELTÉK, TIZENÖT ÉVVEL EZELŐTT 400 EZER FORINTÉRT KERÜLT A TELEPÜLÉS TULAJDONÁBA. A REKONSTRUKCIÓ SORÁN A FŐÉÜLETBEN TISZTASZOBÁT, PITVAR-KONYHÁT, SZŐTTES- ÉS HELYTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁST ALAKÍTOTTAK KI, AZ ISTÁLLÓ HELYÉN MÚZEUMPEDAGÓGIAI FOGLALKOZTATÓ, MELLETTE EGY ÚJONNAN FELÉPÜLT TÁNCPAJTA FOGADJA A LÁTOGATÓKAT. A 2013-BAN KIÉRDEMELT ÉV TÁJHÁZA DÍJ TÁBLÁJA A FŐÉPÜLET FALÁRA KERÜLT
26
MELYIK MAGYARORSZÁGI MÚZEUMOKBAN MILYEN KIÁLLÍTÁSOKKAL LEHETNE MÉLTÓN EMLÉKEZNI A 2014-ES ÉV NAGY TÖRTÉNELMI ÉVFORDULÓIRA? ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LEHEL
27
DISPUTA
GEDAI ISTVÁN RÉGÉSZ, A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM VOLT FŐIGAZGATÓJA, A NEMZETI EMLÉKHELY ÉS KEGYELETI BIZOTTSÁG ELNÖKHELYETTESE
Az évfordulók alkalmat és lehetőséget adnak megemlékezni jelentős történelmi esemé nyekről. Fontos ismerni a múltat, az okok és okozatok összefüggését. Életünk folyamán számtalan közösségnek – iskolai, települési, vallási, politikai vagy csak baráti – vagyunk tagjai, és bizonyos mértékig felelősei is. Együvé tartozásunkat a közösségtudat, és ennek legmagasabb szintje, a nemzettudat jelenti. Ehhez fontos a múlt ismerete, aminek hiánya gyökértelenné, beteggé, kiszolgáltatottá teszi a társadalmat. Egyik – tartósan látványos – eszköze a megemlékezésnek a múzeumi emlékkiállítás. A ki állított tárgyak bemutatják a maguk korát, szellemi és tárgyi valóságát, a tárgyak szöveges ismertetése pedig magyarázza, értelmezi a tárgy és a téma összefüggéseit. A 2014-es esztendőben is több esemény ad lehetőséget olyan megemlékezésekre, ame lyek társadalmunk történelemismeretét újraidézik, esetleg gazdagíthatják. A hivatalos álláspont két témát jelölt ki kiemelt megemlékezésre: az első világháború kitörésének századik évfordulóját és az 1944-es holokauszt hetvenedik évfordulóját. Mindkét évfor duló sorsdöntő volt országunk, nemzetünk életében; következményei jövőmeghatározók voltak. Az évfordulókra tehát emlékezni kell, emlékeztetni társadalmunk főként fiataljait, de idősebbjeit is, különösen azért, mert a politikai kurzusok saját ideológiájuk érdekében nem riadtak vissza a legdurvább történelemhamisításoktól sem. Tudomásul kell vennünk ugyanakkor, hogy a két említett évforduló értékelésében sincs társadalmi egyetértés, sőt mindkettő inkább megosztó. Ez fokozottabban jelentőssé teszi a múzeumi kiállításokat, mert egy korszak tárgyai nem lehetnek „megosztók”, létük maga a történelmi valóság. Mindkét évforduló témáját történelmi összefüggésében, ok-okozati viszonylataiban kell a múzeumoknak bemutatniuk. Az előzőekre utalva nyilvánvaló, hogy az első világháború kitörésének ismertetését nem lehet Gavrilo Princip merényletével, Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásával kez deni. Be kell mutatni a Monarchia – és ezen belül természetesen kiemelten Magyarország – politikai, gazdasági, társadalmi helyzetét a századfordulón, a gazdasági és társadalmi helyzettel összefüggő, részben annak hatására átalakult szellemi élettel együtt. Be kell mutatni a nemzetiségi és kisebbségi viszonyokat, a nemzetiségek elszakadási törekvé seit. Mindezek természetesen nem csak 1914 eseményei, de – elismerve, hogy a háború bemutatásában a hadtörténelemnek van elsődleges szerepe – az ahhoz vezető út, az azt megelőző, meghatározó események teszik értelmezhetővé magát a háborút. A történelmi események bemutatásának múzeumi eszközei a korszaknak, az események nek, az események résztvevőinek a témára vonatkozó tárgyai. 1914 előzményeinek és következményeinek, valamint a háború hadtörténetének bemutatása olyan gazdag gyűj teményt tételez fel, amelynek múzeumi hálózatunk nagyon kevés intézménye tud egyma gában eleget tenni. A téma egysége ellenére a kiállítások két, de talán inkább három részre oszthatók: 1914 előzményei, a háború hadi eseményei, a háború befejezése és következ ményei. A legegyértelműbb a második témarész megrendezésének a helye: itt aligha jö het számításba más intézmény, mint a Hadtörténeti Múzeum. Ennek a dokumentációs anyaga tudja egyedül lehetővé tenni, hogy a háború eseményei, az azokban részt vevő alakulatok, személyek hitelesen bemutathatók legyenek; a Hadtörténeti Múzeum munka társainak szakképzettsége a biztosíték a kiállítás témájának átfogó ismeretére és múzeu mi bemutatásának szakmai megfelelésére; a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményei tudják lehetővé tenni a téma tárgyakon keresztül történő bemutatását; mindezek teszik lehe tővé, hogy egy nagy ívű kiállítás mellett megvalósíthassanak egy „gördülő kiállítást” is,
amely az ország más, kisebb településeit is bekapcsolja a megemlékezésbe. A háború előzményeit és következmé nyeit bemutató kiállítás megrendezése más múzeumban javallható, ahol erre megfelelő gyűjtemény és hozzáértő szakmuzeológus áll rendelkezésre. Bármennyire is igyek szünk a kiállítások megtekinthetőségét az egész országra kiterjeszteni, nyilvánvaló, hogy – egy adott esetben több városban is megrendezendő kiállítás mellett – kell egy átfogó, országos jellegű kiállítás, amely aligha rendezhe tő más városban, mint Budapest, és itt is csupán két mú zeum jöhet számításba: a Magyar Nemzeti Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum. Ez a két múzeum rendelke zik a Hadtörténeti Múzeumnál említett feltételekkel. 1944 több problémát vet fel, mint 1914; 1944 megítélésében sokkal nagyobb a társadalom megosztottsága, márpedig a megosztottságot tompítani kell, nem pedig tovább feszí teni. Idősebb nemzedékünk közvetlenül, vagy legalábbis a szülein keresztül érintett az azokban az években zajló eseményekben. Mindenképpen többes számot kell hasz nálni, mert az 1944-ben kicsúcsosodó tragédia is értel mezhetetlen a szomszédos évek nélkül. A háborúk min denkor szenvedést hoztak az emberiségre; a csatákban, ütközetekben elesett katonák mellett a lakosság minden kor megszenvedte a megszállókat, a frontok átvonulását. A történelem folyamán voltak vallási, nemzeti, származási megkülönböztetések szerint történt népirtások, de a má sodik világháborúhoz köthető népirtások alighanem felül múlták az addigiakat. 1944-re emlékezve ezek valamennyi borzalmát, embertelenségét, kegyetlenségét fel kell idézni, a múzeumoknak kiállításokon bemutatni, ami ugyancsak különlegesen nehéz muzeológiai feladat. A feladat sokré tűsége komoly múzeumi csapatmunkát kíván, ami ugyan csak országos múzeumot vagy muzeológusokkal, történé szekkel megerősített más helyszínt igényel. Mindkét évforduló történelmünk egy-egy sorsdöntő ese ményére utal, ezért az országos megemlékezések – közöt tük az országos múzeumok kiállításai – mellett elvárhatók az ország más településein lévő múzeumok kiállításai, megemlékezései is. Tőlük különösen az lenne elvárható, hogy kiállításaik, rendezvényeik a helyi eseményekre utal janak. Az első világháború katonai alakulatai – ezredei – te lepülésekhez, megyékhez kötődtek, így ezek történetének bemutatása a helyi múzeumok kötelessége. Ugyanígy le hetséges 1944 helyi eseményeinek, történeteinek bemuta tása. Ezek adnak lehetőséget mindkét évforduló esetében a helyi áldozatokról történő megemlékezésekre.
28
CSORBA LÁSZLÓ TÖRTÉNÉSZ, A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM FŐIGAZGATÓJA
A MúzeumCafé szerkesztősége által feltett körkérdésnek, bevallom, őszintén örülök, hiszen annak felvetése eleve magába foglal egy számomra különösen szimpatikus állítást: azt tudniillik, hogy eszerint ma magától értetődő, hogy a múzeumoknak vannak egyáltalán feladataik a nagy történelmi évfordulókkal kapcsolatban. A kérdés tehát ezek után már „csak” azok minősége, fajtái, összetétele – és így tovább – lehet. Ez pedig azért örvendetes, hiszen a múzeumokban nem csupán az a tudományos munka zajlik, amelyik igyekszik mindig a maga korának legmagasabb színvonalán gyűjteni a valamilyen értelemben „múlt”-nak tekintett korok tárgyi és egyéb emlékeit, de minden múzeum, amikor kiállítást rendez, egyben részt vesz a közösség életének egyik igen fontos folyamatában, amelyet manapság „társadalmi emlékezet”-nek neveznek. Ahogy az utóbbi évtizedek legnagyobb hatású kultúrantropológusa, a német Jan Assman fogalmaz: „csak a jelentőségteli múltra emlékezünk, és csak az emlékezetben tartott múlt telik meg jelentőséggel. Az emlékezés a jelentéssel felruházás, a szemiotizálás aktusa.” A múlt eseményeinek jelentéssel felruházása eszerint „alapvető antropológiai tény” (a korai szociológiában ezt még „történeti érzéknek” vagy a múlt iránti „ősi ösztönnek” nevezték), aminek révén valamilyen embercsoport „saját egységének és egyediségének tudatát alapozza” meg. A múlt ilyen módon történő „alaptörténetekre, vagyis mítoszokra fordítása” azonban „korántsem vitatja el az események realitását, hanem kidomborítja jövőt megalapozó, elkötelező érvényüket, amelynek semmi szín alatt sem szabad feledésbe merülnie”. Ha a fentieket elfogadjuk, akkor nem kétséges, hogy 2014 két igen fontos évfordulója – az első világháború kitörésének centenáriuma és a magyar zsidóság legnagyobb része elpusztításának hetvenedik évfordulója – olyan múltbeli események, amelyeket a mi korunkban is mindenképpen „jelentéssel ruházhatunk fel”. Hogy mi lehet ez a jelentés, azt nyilván a legszélesebb közbeszédben érdemes megvitatni. Ebben természetesen részt kell venniük a történészeknek, de az értelmiség más csoportjainak is, például a művészeknek – sőt még a politikusoknak is – be kell kapcsolódniuk az eszmecserébe. Az persze teljességgel véletlen, hogy ebben az évben éppen ez a két legnagyobb jelentőségű esemény került egymás mellé (én magam például – a Nemzeti Múzeum szemszögéből tekintve – Herman Ottó halálának centenáriumát is nyomatékkal társítanám a fenti választékhoz), de ha már valóban a „Nagy Háború” és a holokauszt az év legfontosabb évfordulói, akkor ezek esetében még egy lényeges különbségre érdemes felhívni a figyelmet. Amikor a fentiek értelmében egy múltbeli eseményt „szemiotizálunk”, vagyis valamiféle társadalmi vita és konszenzus keresése jegyében jelentéssel igyekszünk fölruházni, akkor – ismét Assmant idézve – „alapvető különbség, hogy egy megalapozó történet in illo tempore játszódik-e, amelytől a tovahaladó jelen sohasem távolodik, és amely rítusokban és ünnepeken mindig újra jelenvalóvá lesz, vagy pedig a történelmi időbe esik, mérhető és nőttön-növekvő távolságban a jelentől, a rítusokban és ünnepeken nem megjelenítve, hanem csupán felidézve”. Bár sokféle vita zajlik ezekben a bonyolult problémakörökben, az azért mindinkább valószínűnek látszik, hogy a holokauszt inkább az előbbi, míg a „Nagy Háború” kezdete inkább az utóbbi kategóriába tartozik. Fordítsuk le mindezt napjaink múzeumi együttműködésének gyakorlati nyelvére. Az első reakciónk mindenképpen az kell legyen, hogy a pillanat, amikor erről beszélünk, régen késő már: a fentiekből következő ideális stratégia szerint ugyanis évekkel ezelőtt kellett volna elindulniuk azoknak a tisztázó vitáknak, amelyekből mára kikristályosodhatott volna az a „jelentés”, amellyel a hazai múzeumok – mint a „társadalmi emlékezet” részei és alakítói – felruházhatják a kiállításaikon megidézni kívánt évfordulós múltbeli
eseményeket. Sok minden megvan ehhez természetesen, de konszenzusról nagyon nehéz lenne beszélni. De másfelől biztos, hogy ez olyan nagy baj? Semmi sem tiltja, hogy egy múltbeli eseménynek olyan jelentést tulajdonítsunk, amelyik egyértelműség helyett ellentmondást tudatosít: olyan ellentmondást egy korábbi történelmi pillanatban, amelynek révén képesek lehetünk jobban megérteni napjaink valamilyen ellentmondását! Például a történelemben formálódó közösségek sohasem homogének – és éppen így a múltra való emlékezésük sem lehet teljesen egynemű. Aligha állíthatná bárki, hogy a Nagyszeben ostrománál hősi halált halt Mikes Kelemen gróf ezredes pontosan ugyanarra és ugyanúgy emlékezett a forradalomból és szabadságharcból, mint az emlékiratíró Francsics Károly veszprémi borbélymester. Ha ezt megértjük 1849-ben, akkor kevésbé várhatjuk el, hogy manapság mindenkinek ugyanazt kelljen gondolnia például 1918-ról vagy 1956-ról. De sok más példa is említhető. Ha tehát lenne valamiféle egyetértés arról, hogy ezeknek a nagy évfordulóknak a kapcsán milyen jelentést kellene tulajdonítanunk az adott eseményeknek, és ezáltal velük kapcsolatban milyen „alapozó történetet” mesélhetnénk el honfitársainknak, akkor a múzeumok kialakíthatnának egy olyan munkamegosztást, amelynek révén mindegyik a maga területén – a maga gyűjteményéből kiindulva, annak erősségeit hasznosítva – mesélhetné el a „közös történet” valamelyik fejezetét. A hadtörténeti, az agrártörténeti vagy az irodalmi muzeológia, a művelődéstörténetként kibontakozó színháztörténeti, orvoslástörténeti vagy vendéglátás-történeti muzeológia – és a sort folytathatjuk a „klasszikus” néprajzi, képzőművészeti vagy éppen a par excellence történeti muzeológiával – a legkreatívabb módon harmonizálhatja az ötleteket és a lehetőségeket, arra törekedve, hogy a sokféle kiállítás ne mechanikusan szoruljon egymás mellé, hanem egységet alkosson, és így ezen a szinten is legyen saját jelentése. Ezzel amúgy olyan produkció születne, amelynek társadalmi hasznosságát akár üzleti siker is kísérhetné. Mindez azonban a 2014-es évre tekintve ma már csak „időjáték”. Ez a hajó elment, még ha látjuk is távolodó kéményét. De nincs ok az aggodalomra: az idő folyójának széles hátán újabb és újabb hajórajok közelednek. A feladatot ugyanis mindig újrateremti az örök emberi vágy, hogy amit egyszer átéltünk, abból okuljunk, tanulságot merítsünk, őszinte akarattal átköltve a régi latin mondást: „historia fiat magistra vitae”.
29
DISPUTA
HERMANN RÓBERT, A HADTÖRTÉNETI INTÉZET ÉS MÚZEUM TUDOMÁNYOS IGAZGATÓHELYETTESE
2014-ben van száz éve annak, hogy Európát, majd a fél világot lángba borította minden idők addigi legnagyobb kiterjedésű és legintenzívebb, hosszú távú következményeit tekintve pedig talán legvégzetesebb katonai konfliktusa, a kortársak által Nagy Háborúnak, az 1945 utáni nemzedékek által első világháborúnak nevezett összecsapás. Minden addigi hasonló konfliktustól megkülönböztette az a tény, hogy valamennyi nagyhatalom részt vett benne, és hogy olyan alapossággal rajzolta át Európa, Afrika és Ázsia térképét, mint korábban egyetlen más háború sem. Az első világháború a két világháború közötti időszakban a magyar emlékezetkultúra kiemelt területe volt. Szinte minden településen emléktáblák és szobrok idézték fel a háborúban elesettek és eltűntek emlékét; a Hősök Napja a Nagy Háború hőseit idézte, a Vitézi Rend tagjai a háború kiválóan teljesítő katonái voltak. Az ország államfője a Nagy Háború egyik legsikeresebb magyar katonája volt, a Magyar Királyi Honvédség tisztikarának nagy része háborút viselt honvéd- és „közös” tisztekből állt. A Magyar Királyi Hadilevéltár irodalmi osztályán megindult a háború történetének tudományos feldolgozása (katonás szakszerűséggel és olvashatatlansággal), egymás után láttak napvilágot a magyar alakulatok krónikái, a résztvevők emlékiratai, a nagy csaták krónikái. A Nagy Háború egyszerre volt fájdalmas és dicsőséges emlék, amelyről azonban lehetett beszélni. A Nagy Háborút első világháborúvá „alakító” második világháborút követően ezek a hagyományok megszakadtak. Igaz, a nagy háborús emlékművek ellen nem folyt olyan tudatos „hadviselés”, mint az irredenta emlékművek ellen, de így is több tucat tűnt el közülük. A második világháború egyszerre volt fájdalmas és kibeszélhetetlen, ezért ki nem beszélt emlék. Az első világháborúval kapcsolatban nem éltek ilyen direkt tilalmak, de az oktatásban és a közbeszédben egyre inkább eluralkodott az a megközelítés, amely a Monarchiában a népek börtönét, Európa leganakronisztikusabb államalakulatát láttatta, és amely afféle isteni büntetésnek (vagy marxista módon: történelmi törvényszerűségnek) tekintette a Monarchia és benne a történelmi Magyarország felbomlását. 1989–90 óta ez a szemlélet visszaszorult, bár nem tűnt el teljesen. Ezzel együtt viszont újraéledt a két világháború közötti időszak uralkodó történelemszemlélete, amely a világháborús vereséget és Trianont csupán a szomszédok és a nagyhatalmak ármánykodása, illetve Károlyi Mihály és Kun Béla esztelen politikája révén bekövetkezett katasztrófának tekinti, és nemigen látszik számot vetni azzal a ténnyel, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország 1914 előtti állapotában nem volt hosszú távon megőrizhető. Ugyanakkor a történetírásban az első világháború messze nem kapta meg mindmáig azt a súlyt, amely fontossága miatt megilletné. Az alapkutatásokon nyugvó új, nagy összefoglalóknak egyelőre se híre, se hamva. A magyar szerzőktől jelenleg hozzáférhető legterjedelmesebb két munka ugyanazon szerzőnek az 1970–1980-as években született, a korszak személetét tükröző két monográfiája. Míg 1848–49-cel tucatnyi kutató foglalkozik, az első világháborút kutató kollégák megszámlálásához aligha lenne szükségünk két kezünk minden ujjára. A viták pedig mindmáig nagyjából a „Tisza vagy Károlyi” kérdéskörben folynak (jelenleg, némi hátszéllel, Tisza áll nyerésre); azaz arról, hogy a háború végén tényleg reménytelen volt-e az alakuló utódállamokkal szembeni katonai ellenállás, vagy csupán a Károlyi vezette politikai csoport balfácánsága miatt veszett oda a történelmi Magyarország? Van tehát mit tenni az évfordulón, ám ezt is, mint az utóbbi évek legtöbb történelmi évfordulóját, beárnyékolja az a magyar specifikum, amit Kossuth Lajos annak idején úgy fejezett ki, hogy a magyar „mindig későn cselekedett”. Már egy év sincs hátra a Nagy Háború kitörésének századik évfordulójáig (a szerző a cikket 2013 novemberében írta – a szerk.),
azonban mindmáig csak annyit tudni, hogy valahol van egy, többnyire nem szakmabeliekből álló kormánybizottság, amely majd talán valamikor pályázato(ka)t fog kiírni, de hogy mire, azt nem tudni. A közgyűjtemények „ugrásra készen” állnak, de nem tudják, hogy mikor és mekkorát ugorhatnak. Remek tervezetek születtek a Nagy Háborúra készítendő kiállításokról és konferenciákról, de nem tudni, hogy mennyi pénz lesz ezekre a rendezvényekre. A magam részéről úgy gondolom, hiba lenne (évi) egyetlen nagy központi rendezvénnyel letudni az évfordulót. Gyakorlatilag nincs olyan nagy országos közgyűjtemény, amely ne tudna a saját anyagából releváns kiállítást rendezni. A Nagy Háború annyira összetett, az élet minden területére kiható eseménysor volt, hogy a had- és köztörténeti mellett remek vendéglátóipar-, orvos-, közlekedés-, művészet- vagy agrártörténeti súlypontú kiállítás(oka)t is lehet róla rendezni, így a nagyérdemű mindig más és más perspektívából láthatja majd déd- vagy ükapáink háborúját – esetleg egyetlen csatakép vagy fegyver nélkül is. Ráadásul a Nagy Háború nem a főváros ügye volt, hanem egész Magyarországé – ha úgy tetszik, a vidéki Magyarországé sokkal inkább, mint a központé. Hiszen a bevonultatott bakák többsége abból a falusi, mezővárosi agrárnépességből került ki, amelynek tagjait Ady Endre is megidézte Mesebeli János alakjában. Nagy feladat vár tehát a megyeiből városivá vált múzeumokra, az országossá vált megyei levéltárakra, hogy a helyi közösségek számára bemutassák a négy „vérben és vasban” töltött év történetét; hogy a szobrok talapzatán és az emléktáblákon szereplő nevek betűi mögött megidézzék az egykor volt hősöket és áldozatokat. A Nagy Háborúra történő megemlékezés újfajta emlékezetkultúrát is hozhat (vagy honosíthat meg újra). Ellentétben a második világháborúval, amelynek hőseit és áldozatait a megosztott utókor máig is hajlamos egymással szemben kijátszani, a Nagy Háborúban részt vevő magyarok az akkori társadalom közös hősei és közös áldozatai voltak – az ő megidézésük révén ismét megtanulhatunk együtt (és nem egymás ellen) emlékezni. De, hangsúlyozom, ehhez központi akarat és időben mozgósított anyagiak kellenek, akkor is, ha az évforduló öt évig tart. Mert nemcsak a háborúhoz kell három dolog (pénz, pénz és pénz), hanem a háborúra való emlékezéshez is. Kossuthot idézve reménykedjünk: „Most ez egyszer talán még a hazafiúságnak közös érzete és a közös lelkesedés elhárítja fejünkről a késő szót, s annak egész súlyát.”
30
DISPUTA
PEREMICZKY SZILVIA, A MAGYAR ZSIDÓ MÚZEUM IGAZGATÓJA
Emlékezni vagy emlékeztetni, esetleg emlékezve emlékeztetni? Mi egy múzeum elsődleges feladata, amikor egy nagy történelmi eseményre, különösen amikor egy nagy történelmi trauma múzeumi reprezentációjára készül? Megelégedjünk-e a megemlékezés gesztusával, lezárt időszakként kezelve a történelmi kontextust, éles cezúrát húzva „akkor” és „most” között, azt implikálva, hogy ilyen soha többé nem történhet meg, vagy a tapasztalatok levonása mellett emlékeztessünk is a múlt megismétlődésének veszélyére és a velünk élő következményekre? Minél inkább közeli hozzánk az adott esemény, minél közvetlenebb hatása van mindennapjainkra, és minél nagyobb az esélye annak, hogy a jelen generációk az eggyel vagy kettővel előttük lévő generáció személyes tapasztalataként tekintenek a történtekre, annál bonyolultabbá és személyesebbé válik bármiféle reprezentáció. Az alábbiakban azokat a kérdéseket próbálom felvázolni, amelyek olyan események, traumák múzeumi prezentációja során vetődnek fel, amelyeknek szemtanúit még ismerhettük. Az első világháborúnak és következményeinek, valamint a soának velünk élő terhe és kérdései, a holokauszttal kapcsolatban szinte leadmondatként hangsúlyozott „soha többé” parancsa egyfajta kategorikus imperatívuszként áll előttünk a megemlékezve emlékeztetni kötelességével. A válasz tehát az első, legnehezebbnek tűnő kérdésre adott: nem kezelhetjük a történteket lezárult, a múlt ködébe vesző eseményként. De ez a tény újabb kérdéseket vet fel az értelmezés szükségszerűségéről, a kulturális emlékezetről, a prezentáció módjáról, az új paradigmák beemeléséről, a szubjektivitás és az objektivitás, valamint a személyes történetek és a történelmi kontextus kapcsolatáról. Az értelmezés szükségessége szoros kapcsolatban áll az emlékeztetés feladatával, és nagyon szűk az a mezsgye, amely a vizuális prezentáció többrétegűségre való törekvését és az emlékeztetés didaktikus feladatát egyensúlyban tartja. Az emlékeztetés egyfajta egyértelműséget kíván, ami minden látogató számára értelmezhető iskolázottságtól, családi, társadalmi háttértől függetlenül, a művészi-tudományos igény viszont nem tűri a leegyszerűsítéseket. Az első feladat tehát egy olyan kiállítás megtervezése, ami kérdéseket vet fel, válaszlehetőségeket kínál, de a látogatót is megdolgoztatja a befogadás során. A látogatóknak azonban különböző a társadalmi és kulturális hátterük, különböző történeti tapasztalataik vannak, vagy éppen nem is rendelkezhetnek ilyennel a koruk miatt. Az egyik fő kérdés tehát az, hogy kiknek szánjuk a kiállítást? Amennyiben az a célunk, hogy megemlékezve emlékeztessünk, akkor heterogén közönség számára kell kiállítást rendeznünk, de ha a téma szakmaisága miatt inkább az emlékezés aktusa dominál, és a szűkebb történész-, muzeológusszakma figyelmét szeretnénk felkelteni, akkor egy szűkebb, speciális közeg igényeire kell tekintettel lennünk. Az utóbbi eset jellemzően akkor áll elő, ha egy, a nagyközönség számára nem vagy alig ismert, de szakmai eredményei miatt mégis jelentős személyiségnek szeretnénk emléket állítani, akit vagy személyes sorsa, vagy az adott korszakkal kapcsolatos eredményei kötnek a történelmi eseményhez. A következő feladat nem kevésbé bonyolult: megtalálni a megemlékezéshez és az emlékeztetéshez méltó formát és a megfelelő múzeumi és történelmi paradigmát. Az első kérdéshez hasonlóan – azaz, hogy kiknek szól a kiállítás – ez a kérdés is minden kiállítás esetében felvetődik. A különbség az, hogy egy, különösen még időben viszonylag közeli történelmi trauma esetében a kegyelet, a gyakran még valamennyire személyes (saját életünket, szülőket, nagyszülőket érintő) gyász, a trauma feldolgozatlansága és az emlékezés kötelezettsége miatt az olyan emocionális és etikai problémákkal is szembesülünk, mint az érzékenység, az érintettség és a gyászhoz kötődő emberi-társadalmi morál. Mindez a múzeumi eltávolítás lehetőségeit csökkenti, holott azt hinnénk, tudományos szempontból
éppen az eltávolítás lenne a cél. Újabb kérdésként merül fel, hogy egy közeli történelmi eseményre történő megemlékezésben és emlékeztetésben (tehát egy hangsúlyozottan speciális céllal létrejött kiállításban) valóban szükség van-e az eltávolításra, vagy másként szólva: eltávolítás-e az, amire szükség van? Amennyiben nemmel válaszolunk, akkor a hiány olyan lehetőséggé válik, amit a régmúlt korok kutatása, bemutatása objektív okokból nem tud megadni: a személyesség lehetőségét. Noha a Carlo Ginzburg-i mikrotörténeti megközelítés minden történelmi esemény reprezentációja esetében adott, az idő múlásával a személyesség értelemszerűen csökken, hiszen nincsenek közöttünk a tanúk vagy azok, akik még tőlük, első kézből értesülhettek az események megéléséről. A hatásukban még velünk élő, máig ható történelmi események múzeumi reprezentációja mindennél alaposabb indokot és lehetőséget ad arra, hogy a makrotörténelmi megközelítés mellett ne csak egyszerűen a mikrotörténelmi megközelítéssel éljünk, de támaszkodjunk a személyességre is: interjúkra, elbeszélésekre, családi dokumentumokra, fényképekre, amelyek nemcsak a történelmi esemény és annak hatásának tudományos kutatását mélyíthetik el, de a látogató számára megadhatják az ismerősség érzését. „A szüleim/ nagyszüleim mesélték”, „ebben a házban laktak, ahol gyerekként játszottam” tudatosulása mellett az „aha!” élményét is megadja, ez katarzist is adhat, és el is gondolkodtathat. Nem a sokkolás a cél, hanem a ráébresztés, bevonás a megemlékezésbe. Bármely közösség számára, amely megemlékezni kíván egy eseményről, lehetőség és adottság a saját, a „nagy történelemben” megélt „kis történetek” feldolgozása, amennyiben ez lehetséges, személyes történeteken, dokumentumokon, a kiállítás mellé, a szemtanúk számára szervezett beszélgetéseken. A makro- és a mikrotörténelem módszerével és ezek akár egy kiállításon belüli váltogatásával nemcsak a történeti szempontú, hanem a művészeti, irodalmi, etnográfiai kiállítások is élhetnek, miként a történeti kiállítás is lehet nyitott a társtudományok és a művészeti kiállítások eredményei, módszerei felé. A határterületeken létrejövő kiállítások egyfelől a tudományos horizontot tágítják, másfelől a befogadást is segítik, a szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik a kiállítást, anélkül, hogy a szakmai igényességet fel kellene adni. A megemlékezve emlékeztetni gesztusát pedig azáltal is beteljesítik, hogy a történelmi esemény művészi, szubjektív feldolgozásával elősegítik a kulturális és egyéni emlékezet folyamatát is.
31
FESTMÉNYEK, REJTÉLYEK, FELTÁRÁSOK A RESTAURÁTORI MUNKA SZEREPE EGYES MŰALKOTÁSOK MEGHATÁROZÁSÁBAN – EGY FESTMÉNY, AMELYIK ÖNMAGA LEPLEZTE LE KÜLÖNLEGES KÉSZÍTÉSI TECHNIKÁJÁT SZERZŐ: MÓRÉ MIKLÓS RESTAURÁTOR, A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM VOLT FŐRESTURÁTORA FOTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELEI
32
MŰHELY
Öt évtizedes restaurátori pályafutásom alatt a Szépművészeti Múzeumban végzett tevékenységem mellett (erről lásd interjúnkat a szerzővel a MúzeumCafé 19. számában – a szerk.) a Magyar Nemzeti Galéria, az Iparművészeti Múzeum, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum is több feladattal bízott meg, de az Országos Műemléki Felügyelőség, a Magyar Tudományos Akadémia Képtára, a Parlament és a tatai Kuny Domokos Múzeum is voltak szakmai tevékenységem színterei. Az ezekben a múzeumokban, illetve intézményekben végzett munkáim többé-kevésbé ismertek. Ez alkalommal ezért egy más területről szeretnék szólni: a magántulajdonú műtárgyakkal kapcsolatos megbízásaimról; esetekről, amelyekben olyan művek szerepeltek, amelyek művészettörténeti jelentőségük miatt is érdeklődésre tarthatnak számot. Az egyes festmények restaurálásának szakmai kérdéseit ezúttal nem kívánom különösebben részletezni, inkább a munkák előzményeiről és utóéletéről beszélnék. Három esetről számolok be, egy negyedikről pedig azért, mert az a kép a helyreállítása során ritkán tapasztalható szakmai ismerettel ajándékozott meg. Az időrendben elsőként felbukkant festményt az 1980-as években hozták be a Szépművészeti Múzeum műtárgybírálatára. A rendkívüli mértékben károsodott, nagyméretű, vászonalapú képet a kollégák besötétedettsége miatt csak nagy vonalakban tudták véleményezni. A kép tulajdonosa ebben a helyzetben a múzeum tanácsát kérte a helyreállítást illetően. Mivel az eredményes meghatározás alapfeltétele egyértelműen a szakszerű restaurálás volt, a bírálat engem ajánlott a feladat elvégzésére. Miután hozzám került a kép, a tulajdonossal tisztáznom kellett a hosszú időt igénylő restau rálás várható nehézségeit és feltételeit. A megbeszélés során az is szóba került, hogy a romos, de mindenképpen rendkívül érdekes festmény miként került a tulajdonoshoz. Elmondása szerint egy dunántúli faluban járva véletlenül bukkant a képre, és mivel az ottani tulajdonos nem ismerte a számára hasznavehetetlen vászon értékét, szinte fillérekért vált meg tőle.
A nagyméretű (194 × 212 cm) festmény meghatározása érdekében első feladatom a legkörültekintőbb helyreállítás volt, aminek során a szükséges rögzítéseket, a szakadások élberagasztásait, a vászonalap hiányainak pótlását kellett elsősorban elvégeznem. Ezt követően a dublírozás, majd az új feszítőkeretre történő felerősítés tette lehetővé a felület tisztítását. Az így feltárt mű már megmutatta a kép festői értékeit, dinamikus színfelépítését, festőjének egyéni karakterét, végül az esztétikai helyreállítás – hosszan tartó retus révén – tette lehetővé a kompozíció egységes megjelenését. A restaurálást követően Nyerges Éva művészettörténész sikeresen oldotta meg a legnagyobb kérdést, a festő személyének meghatározását és az ábrázolás tematikáját: „Az itáliai csend életfestészet alig ismert egyéniségei voltak a Ró mában a 17. század első felében, illetve közepén működő Francesco Fieravino, akit valószínűleg származása alapján il Malteseként (a máltai) említenek, Benedetto Fioravanti, valamint egy harmadik, anonim mester, akit Maestro dei tap peti (Szőnyegek mestere) elnevezéssel azonosí tanak. Közös jellemzőjük, hogy előszeretettel fes tettek gazdag brokát függönyöket, szőnyegeket, páncélokat, ötvöstárgyakat, hangszereket, időn ként gyümölcsöket. Az ilyen tematikájú dekoratív képek mesterét tradicionálisan »Fieravino« né ven szokás emlegetni, szinte napjainkig. Az, hogy több, hasonló stílusban alkotó mester életművét jelölték egy névvel, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Lipót Vilmos-féle leltárban (1659) már külön említették a »Maltese« és a »Fieravanti« nevet. Bizonyos, hogy a kutatásnak a Rómában, csaknem egy időben, azonos témákat festő há rom mester életművét kellene szétválasztania. E művészek kapcsolatban állhattak a római An gelo Caroselli és az ún. »Pseudo Caroselli« né ven ismert, allegorikus jelenetek mesterével, akik szintén vonzódtak a gazdag dekoratív motívu mok, reneszánsz mustrás függönyök, szőnyegek, ötvöstárgyak ábrázolásához. A ritka ikonográfiájú Amor trionfante e római körben helyezhető el, ahol a 17. század közepén készülhetett. A festmény megvásárlása és res
taurálása után a Szépművészeti Múzeum Mi lánóban rendezett kiállításán (1993) Francesco Fieravino, il Maltesenek tulajdonítottuk ezt a méretében is rendkívüli festményt. (…) Nap jainkban az itáliai kutatók feltételezik, hogy az egyetlen jelzett festményéről ismert Benedetto Fioravanti képe lehet a budapesti alkotás. Reneszánsz oszlopcsarnokszerű interieurben középen ül egy arany-ezüst hímzéses takaróval félig leborított kőasztalon – amely az antik kő szarkofágokat idézi – a gyermek Amor, jobbjá ban vonalzó, háromszög és körző, baljában íját tartja, és zöldes kristálygömbre támaszkodik. Előtte egy hatalmas álló és egy eldőlt váza, már vány büszt, körző, tegez és nyílvesszők hevernek. Az asztal bravúrosan festett grisailles színekben nehezen kivehető, antik római történelem ihlette jelenet, egy áldozati oltárhoz közeledő babérko szorús nő és férfi, akiket egy dobot rázó és egy fú vós hangszert tartó figura és további három alak vesz körül. Felette nyitott kotta, amelyen Passio nes Iesu Christi szöveg és egy groteszk, nyelvet nyújtó fej – Jézus szenvedéseire (kigúnyolása) utalva – látható. Legfelül egy lant, jobbra a falon trompe l’oeil módon megfestett papiruszlap zár ja le a teret. A gyermek puttó alakjának előképe nem Caravaggio Győzedelmes Amorja (Berlin, Dahlem), hanem C. Ripa Iconologiájának egy fa metszete, az Amor domato (megfékezett Amor) lehetett. Az alak festésmódja, az árnyékolása erősen emlékeztet a Carosellinél ismert fényke zelésre (Vanitas, Firenze, Fondazone Longhi). Úgy gondoljuk, hogy e festményen az alakot egy másik kéz, talán Caroselli alkotta. A monumentális, térbe helyezett csendélet akár a művészetek dicsérete is lehet, az építőművészet, szobrászat, ötvösművesség, a hangszerkészítők, zenészek festők jelképei, a barokk hallatlan pom pájában és színerejében hatnak, szinte az antik Róma egykori gazdagságára alliterálnak.” Végül mindenképpen meg kell említenem, hogy a fentiekben csak nagy vonalakban vázolt restaurálási munkák, majd azt követően a művészettörténész pontos attributálásának az eredményeként a festmény a Szépművészeti Mú zeum gyűjteményébe került.
33
Másodikként egy 16. századból származó velencei festményt mutatok be (reprodukcióját lásd a 6–7. oldalon – a szerk.) , amelyet 1994-ben a Nagyházi Galériában vehettem először szemügyre. A velük való kapcsolatom egy korábbi megbízásból ered, amely után egy általam restaurált kép jelentős aukciós sikert hozott a számukra, így ennek a helyreállítását is rám bízták. Az ugyancsak nagyméretű vászon (150 × 592 centiméter) három részre volt vágva, és lehangoló állapotot mutatott. Kezdetben nem is tudtam, hogy miként fogok majd megküzdeni a feladattal – és a kép méretei miatta azt sem, hogy hol. A hely kérdése szerencsére hamar megoldódott, mivel a galériás kertjében lévő fedett medence elfogadható térnek bizonyult. Először is számos felvételt készítettem mind az egész felületről, mind az összes károsodott részletről. Ezt követően megkezdtem a sok alakos kompozíció feltárását, aminek során a valóságos állapot egyre lehangolóbb képet mutatott. Természetesen a feltárás eredményét is lépésről lépésre dokumentáltam. Mindhárom vászondarab feltárása után kiderült, hogy meglehetősen nagy felületű pótlásokkal állok szemben, amelyek durva színeltéréssel az eredeti festés nagy részét is átfedve próbáltak képi egységet létrehozni. Ezeket a minden valószínűség szerint 18. századi olajtempera-átfestéseket csak igen nehezen tudtam eltávolítani. A festmény alkotója ismeretlen volt számomra, a kompozíció alapján azonban feltételezhetővé vált, hogy egy közismert, „Cornaro Katalin fogadja Ciprus hódolatát”-jelenetről lehet szó. Mivel elnyújtott méretével maga a képformátum is meglehetősen szokatlan volt, feltételeztem, hogy nem táblaképről, hanem lambériaképről lehet szó, amely egy palota termét díszíthette. Talán nem járok messze a valóságtól, ha arra gondolok, hogy egykor a velencei Palazzo Cornaro fogadótermében volt látható a festmény, és onnan 1740-ben távolították el, amikor a palotát a Loredano család vette birtokba. Visszatérve a festmény restaurálására: a képvászon hármas felosztását megtartottam, arra való tekintettel, hogy egy hatméteres képet ma-
gánkézben nem lehet biztonságosan kezelni. A korábbi vászonpótlásokat, amelyek használhatatlanok voltak, eltávolításuk után megfele lően előkészített új vásznakkal pótoltam, majd a három részt egyenként újradublíroztam. Az új feszítőkeretek belső ékelésű, torzulásmentes szerkezettel készültek, a három összekapcsolása csavarozással történt. Végül a képi egység létrehozása tempera és gyantalazúr festőtechnikával készült retussal valósult meg. A restaurálás befejezése közben a felvételeket megmutattam a Szépművészeti Múzeumban Garas Klára főigazgatónak. Legnagyobb meglepetésemre a fotókra tekintve kijelentette, hogy ismeri a művet, mert az korábban letétként a múzeumban volt, és közölte, hogy a festő Paolo Caliari (Paolo Veronese) testvére, Benedetto Caliari. Csakhogy míg Gentile Bellini Cornaro Katalint – a Szépművészeti Múzeumban őrzött festményén – portrészerűen ábrázolta, addig Benedetto Caliari a 16. században már csak idealizálva jeleníthette meg az alakját. Garas Klára egyébként így írt a kép művészettörténeti vonatkozásairól: „A Velence történetének fontos mozzanatát ábrázoló festmény Enyedi Lukács (1845–1906) gyűjteményéből származik. A nagyméretű (150 × 592 cm), három darabból összeálló alkotás szerepel a gyűjtő 1913-ból származó kéziratos katalógusában (Térey Gábor: Az Enyedi Lukács-féle képtár leíró lajstroma, Budapest), a 73. számon, mint Benedetto Caliari »Cornaro Katalin Ciprus hódolatát fogadja (Velencei palotából)«. Több budapesti kiállításon is bemutatták (1902-ben az Orvosszövetség kiállításán, 1924-ben pedig a Nemzeti Szalonban), és folyóiratokban is méltatták (Művészet, 1903). A gyűjtemény Enyedi Lukács halálakor özvegyéhez, majd annak hagyatékaként a Szépművészeti Múzeumba, illetve a Szegedi Múzeumba került. A Cornaro Katalint ábrázoló kép 1923-ban az Ernst Múzeumban került árverésre, s azon túl magántulajdonban maradt. Eredeti elhelyezéséről csak annyi tudható biztosan, hogy egy velencei palotából származik, feltehetően a Cornarók nagy palotájából a velencei Canale Grandén. Ott említik a 17. századi szer-
zők azt a nagy jelentőségű képsorozatot, amelyet Paolo Veronese (Caliari) kezdett festeni a Cornarók megrendelésére, és családtagjai, Carlo és Benedetto Caliari fejezték be a palota nagy termének felső díszítő sorozataként, a város történetének a Cornarókhoz kapcsolódó fontos fejezetek ábrázolásával. A kor jeles szerzői, Carlo Ridolfi (Le meraviglie dell’ arte, 1648), valamint Francesco Sansovino és Giustiniano Martinioni (Venezia citta nobilissima, 1663) szerint a sorozatot még Paolo Veronese kezdte, majd Benedetto, Carlo és Gabriele Caliari is dolgozott rajta, de egyes tételeknél említik Tintoretto és Palma Vecchio nevét is. A későbbi források (Antonio Cicogna, 1863; Francesco Zanotto stb.) még részben a Cornaro-örökösök palotájában említik a képeket, majd különféle árveréseken, műkereskedésekben találkozunk ide sorolható ábrázolásokkal, Catarina Cornaro és Ciprus történetével kapcsolatos jelenetekkel: »Catarina Cornaro átadja Ciprus koronáját Barbarigo Doge-nak« (Marco Comirato metszete, 1800–1869), Wien Dorotheum 1992, Nr. 43., »Catarina Cornaro átveszi a Velencei Szenátus levelét« (Lyon, Párizs, Louvre, Stockholm, National Gallery katalógus), »Catarina Cornaro távozik Ciprus szigetéről« (Neuschwanenberg, Riga, Berlin). A régi leírások szerint az a kép állhat legközelebb a budapestihez, amelyet a párizsi Városházán őriztek (Kunstblatt, 1838), és a Cornaro-örökös Mocenigókkal hoztak kapcsolatba »Catarina Cornaro bevonulása Ciprusra« ábrázolással, Veronese utódai műveként. A budapesti kép Velence történetének és művészetének különleges és fontos emléke.” Végül érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Nagyházi Galéria – az időközben védetté lett – pannót a restaurálás után évekkel eladta. A harmadik festmény – Agrippina partra száll Brindisium kikötőjében Germanicus hamvaival – restaurálásának előzménye sem tekinthető szokványos történetnek. A feltételezhetően francia festő műve a Polgár Galéria egyik árverésén tűnt fel 1999-ben, tekintettel azonban rossz állapotára és nagy méretére (194 × 295 centiméter) az aukción nem kelt el. )
34
A JELENTŐSEN KÁROSODOTT, ERŐSEN BESÖTÉTEDETT FESTMÉNYT A SZAKÉRTŐK CSAK NAGY ÁLTALÁNOSSÁGBAN TUDTÁK VÉLEMÉNYEZNI, AZ EREDMÉNYES MEGHATÁROZÁS ELSŐ LÉPÉSE EZÉRT MINDENKÉPPEN AZ ALAPOS, SZAKSZERŰ RESTAURÁLÁS KELLETT LEGYEN. A MUNKA NYOMÁN TELJES SZÉPSÉGÉBEN FELTÁRULT, ÁMORT A MŰVÉSZET REKVIZÍTUMAIVAL ÁBRÁZOLÓ KÉPRŐL A KUTATÓK MA AZT FELTÉTELEZIK, HOGY AZ AZ EGYETLEN JELZETT FESTMÉNYÉRŐL ISMERT BENEDETTO FIORAVANTI MUNKÁJA LEHET
35
MŰHELY
A ROSSZ ÁLLAPOTA MIATT EGY KORÁBBI ÁRVERÉSEN EL NEM KELT, NAGYMÉRETŰ FESTMÉNYT EREDETILEG ISMERETLEN 17. SZÁZADI FRANCIA SZERZŐ MUNKÁJÁNAK TARTOTTÁK, ÁM A HELYREÁLLÍTÁS UTÁN SIKERÜLT MEGÁLLAPÍTANI, HOGY AZ A RÓMAI KÉSŐ BAROKK JELLEGZETES, SOKAT FOGLALKOZTATOTT, SIKERES KÉPVISELŐJÉNEK, FRANCESCO ROSÁNAK (1638–1678) AGRIPPINA PARTRA SZÁLL BRINDISIUM KIKÖTŐJÉBEN GERMANICUS HAMVAIVAL CÍMŰ, 1670 KÖRÜL KÉSZÜLT ALKOTÁSA
36
MŰHELY
AZ AKHILLEUS LYKOMEDES LÁNYAI KÖZÖTT CÍMŰ KÉPNEK A HÁTOLDALA TARTOGATOTT IGAZAI SZAKMAI MEGLEPETÉST: AZ OTT FELTÁRT FELIRATBAN MAGA A FESTŐ SZÁMOL BE A FESTMÉNY KÜLÖNLEGES KÉSZÍTÉSI TECHNIKÁJÁRÓL, VALAMINT HOGY „A KÉP EREDETIJE A HÍRES P. PAUL RUBENS EGY VÁZLATA, AMELY MONSEIGNEUR LE DUC D’ARENBERG KÉPTÁRÁBAN TALÁLHATÓ. FESTETTE FREDERIC DU-MESNIL, AKINEK TISZTE VOLT, HOGY ENNEK AZ URASÁGNAK FESTŐJE LEGYEN BRÜSSZELBEN”
37
) A későbbi tulajdonos látókörébe kerülve
azonban őrá mégis nagy hatást gyakorolt, mivel az illető a római történelem iránt szenvedélyes érdeklődést táplált. Mielőtt a megszerzése érdekében lépéseket tett volna, megkért, hogy tekintsem meg a képet, és mondjak véleményt róla. Végül annak ellenére, hogy én a látottak alapján lebeszéltem a vételéről, mégis megvásárolta a festményt. A restaurálás feladata ezután került hozzám. Mivel az otthonomban ilyen méretű műtárgyat nem tudtam volna kezelni, a Szépművészeti Múzeum igazgatósága kérésemre jóváhagyta, hogy a munkát a múzeumban végezzem. A feladat elvégzését – jóhiszeműen – fél év alatt teljesíthetőnek véltem. A mű ma már kideríthetetlen úton és időpontban került Magyarországra, az viszont bizonyosan látszott, hogy története során a viszontagságos körülmények következtében többszöri súlyos károsodásban volt osztályrésze. A festett felület ilyenkor mindannyiszor fogyatkozott, a pótlásokat különböző műhelyekben eltérő színű tömítésekkel látták el. A fokozatos tisztítás eredményeként végül mégis kialakult egyfajta összkép: néhány fő motívum retusálható állapotban maradt fenn, ugyanakkor a kép többi része gyökeres rekonstrukcióra szorult. Ezen a ponton nehéz helyzetemben Dobos Zsuzsanna művészettörténész kitartó kutatásának köszönhetően jutottam komoly segítséghez, aki így ír a téma művészettörténeti vonatkozásairól: „A festmény a Magyarországon fellelhető olasz barokk festményanyag kiemelkedő, publikált darabja. (Dobos Zs.: A lost painting found by Francesco Rosa Romano, Acta Historiae Artium, 44 [2003], 285–290.). A festményt 1962-ben nyilvánították védetté ismeretlen 17. századi francia festő műveként, és ez a meghatározás évtizedekig nem került pontosításra. A kutatást a kép műkereskedelmi szereplését követően a Móré Miklós által végzett restaurálás mozdította elő. Ekkor sikerült meghatározni a festmény mesterét, készülési idejét és származását, sőt az előkerült adatok és képi források az erősen megrongálódott és átfestett műtárgy rekonstrukcióját is lehetővé tették.
A kép története számos rendkívül értékes információval szolgál nemcsak a festőre, hanem a 17. századi Róma művészeti életére és mecenatúrájára vonatkozóan is. Pascoli beszámolójából kiderül, hogy a képet a mester 1670 körül festette, és első ízben a San Giovanni Decollato-templom kerengőjében minden évben megrendezett, a 17. századi Róma egyik legrangosabb művészeti eseményének számító festészeti kiállításon mutatta be. »Az Agrippina partraszállása« igen nagy sikert aratott a lelkes műértők körében, akik nem tudván, kinek a műve, Poussin alkotásának vélték. A kép mestere, a még a szakirodalomban is hol a nápolyi Salvator Rosával vagy Pacecco de Rosával, hol velencei névrokonával összetévesztett Francesco Rosa (Róma, 1638–1678) a római késő barokk jellegzetes, sokat foglalkoztatott, sikeres képviselője volt. Életműve elsősorban római templomokban fennmaradt művekből (oltárképekből és freskókból) áll, és csak alig egynéhány magánmegrendelésre készült táblaképe ismert. Az életművön belül is tehát kuriózum ez a ritka témát feldolgozó festmény, amely vitathatatlanul a mester egyik főműve, sőt a római érett barokk festészet egészének is kimagasló teljesítménye. Rosa ideális egyensúlyt teremt a római seicento két irányzata, a Gaulli és Cortona által képviselt érett barokk és a Poussintől eltanult klasszicizálás között, s ez a római seicentónak egy olyan dialektusa, amely nemcsak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, hanem az egész magyarországi olasz barokk emlékanyagból is szinte teljesen hiányzik.” A festmény helyreállítása végül nyolc hónapos munka után fejeződött be. A tulajdonos azonban nem sokkal később eladni kényszerült a képet, így került az Debrecenbe, egy új tulajdonoshoz, aki később szintén el szándékozta adni, és az időközben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által védetté nyilvánított festményt újból a Polgár Galéria gondjaira bízta. Az újabb aukción 22 millió forintos kikiáltási áron indult a mű, és bár Firenzéből is komoly érdeklődést jeleztek, egy újabb magyarországi magángyűjteményben tűnt el a közönség szeme elől.
És végül negyedikként szeretnék bemutatni egy olyan festményt, amelyik már az első megpillantásakor Rubens szellemét sugározta, de pontos meghatározását – az előbbi esetekkel ellentétben – nem egy művészettörténész kutatása, hanem a restaurálása során önmaga szolgáltatta. A mű címe: Akhilleus Lykomedes lányai között. A közepes méretű, dublírozott kép rosszul feszítve, lazán, deformálódott felülettel nézett szembe a szemlélővel, amiből arra lehetett következtetni, hogy restaurálását a feszítőkeretről történő levétellel kell majd kezdeni. Ennek során a keretről levéve a dublírozó vászon óvatos lehúzása közben az eredeti vászon hátoldalán előtűnt egy tizennégy soros, francia nyelvű felirat, amelynek magyar fordítása így szól: „Ezt a festményt fél rész preparált viasz és fél rész olajfesték keverékével festették. A viasz csodálatos ragyogást ad a színeknek, és rugalmasságot a festékrétegnek, ami megakadályozza a pattogzást, mely mindennapos jelenségként oly sok szépen kidolgozott régi festmény esetében jelentkezik. Feltételezhető, hogy a viasz természetes zsírossága által, melyet átad a színeknek, lassítja a száradást, ami által az olaj feladja erős száradó képességét. E ritka titok révén lekötelezve vagyunk Charles Baron de Taubenheim a Manheim úrnak 1769-ben. A kép eredetije a híres P. Paul Rubens egy vázlata, amely Monseigneur Le Duc D’Arenberg képtárában található. Festette Frederic Du-Mesnil, akinek tiszte volt, hogy ennek az uraságnak festője legyen Brüsszelben. Ő volt az első Németalföldön, aki kipróbálta ezt az új festészeti eljárást 1770-ben.” A felirat jelentősége rendkívüli: egyrészt meghatározza a mű készülésének az évszámát, a festő nevét, a műtárgy őrzési helyét, hogy kit másolt, és a különleges festőtechnikai újítást. Az új technikára való tekintettel a kép tisztítását fokozott óvatossággal végeztem. A letisztult festett rétegen a régi olajfestményekre jellemző repedéshálózat alig volt észlelhető, ami igazolta a leírásban foglaltakat. A helyreállítás folyamán – figyelembe véve a hátoldalon feltárult üzenetet – a felirat későbbi tanulmányozhatósága érdekében nem dublíroztam újra a képet.
38
MÚZEUMLÁTOGATÁS, KIÁLLÍTÁSNÉZÉS A FOTELBŐL EGY 3D-S PROGRAMMAL SZERZŐK: GYŐRFI ILONA MŰEMLÉKES MÉRNÖK, LEGÁNY CSABA INFORMATIKUS, VAJDA JÓZSEF ÉPÍTŐMÉRNÖK
Korunk információtechnológiai forradalma nap mint nap szembesít bennünket a világ sokszínűségével, vizuális élményként hozva közel hozzánk az emberiség kulturális örökségét. Emiatt különösen fontos, hogy a hazai világörökségi helyszínek, múzeumok, kiállítások is ne csak személyesen, hanem virtuálisan is bejárhatók, megismerhetők legyenek az érdeklődők számára. Erre a célra a mai informatikai környezetben a legjobb eszköz a 3D Integrált virtuális séta, amely interaktív formában juttatja multimédiás élményhez a használóját. Egy informatikus évekkel ezelőtt elhatározta, hogy olyan multimédiás hardver-szoftver keretrendszert alakít ki, amelynek segítségével múzeumok, archeológiai területek, világörökségi helyszínek virtuálisan, interaktív módon járhatók be. A rendszer kivívta a nemzetközi szakma elismerését, mára számos külföldi világörökségi helyszín dokumentálása és internetes bemutatása történik ezzel az eszközzel. Az informatikai szoftvert az UNESCO olasz bizottsága Premio Pro Arte díjjal ismerte el 2010-ben Rómában; a díjazott, Legány Csaba a Római Magyar Akadémián vette át az elismerést. Az első, a 10. századi kambodzsai királyi székhely, Koh Ker templomváros műemlék szentélyeinek, gazdagon faragott díszeinek, fragmentumainak, kőbe vésett szanszkrit és ókhmer feliratainak, kultikus tárgyainak a rögzítését számos világörökségi helyszín 3D Integrált virtuális bemutatása követte. Ezzel az eljárással készült Laoszban Luang Phrabang és Wat Phu; Burmában Bagan és Mandalay műemlékei; Jáván Borobudur; Kambodzsában Angkor templomváros, PreahVihear és számos szen-
télyterület bemutatása az egykori nagy Khmer Birodalom építészeti hagyatékából. Az anyag folyamatosan bővül további, több érdeklődésre számot tartó helyszínnel Kínában, Szingapúrban, Szíriában, Jordániában, Egyiptomban, Olaszországban, Üzbegisztánban, Iránban és nem utolsósorban Magyarországon. Az újszerű látványosság megragadja a szoftverrel kapcsolatba kerülő látogatók figyelmét, mert a 3D-s keretrendszer segítségével a világörökségi helyszínek, múzeumok, kiállítások látványos, könnyen áttekinthető formában tanulmányozhatók. A www.visit360.net weboldal létrehozása és tartalmának folyamatos bővítése reményeink szerint a hazai és külföldi érdeklődőket egy virtuális utazással közelebb hozza múzeumainkhoz, műemlékeinkhez. A virtuális séták arra adnak lehetőséget, hogy a múzeum weboldalán egy attraktív 3D-s kedvcsináló anyag jelenhessen meg, ami arra csábítja az embereket, hogy a teljes anyagot személyesen is megtekintsék a helyszínen. Webes virtuális bejárásainkban a látogatók közvetlenül megoszthatják barangolásaik tartalmait ismerőseikkel, az oldalak ajánlhatók a Facebookon, más közösségi oldalakon és e-mailben egyaránt. 2011 nyara óta megnyílt az út a virtuális bejárások iPhone-ra és Androidra optimalizált verzióinak elkészítésére is. A múzeumi kiállítások anyagának multimédiás dokumentációja közvetlenül értékesíthető optikai adathordozókon, így az bevételt hozhat a kiállító intézmény számára. A papíralapú kiadványokkal összevetésben egy DVD lényegesen olcsóbb, egyben könnyebben hordozható, a látogató szívesebben vásárolja meg ebben a formában élményeinek albumát. Más digitális kiadványokkal, így például a videofilmekkel szemben pedig rendszerünknek az a nagy előnye, hogy interaktív: a virtuális bejárásokban megjelenő látványelemeket az érdeklődők korlátlan ideig, ismételten szemügyre vehetik, tetszőlegesen megválasztott nézőpontból és távolságból, szemben a film formanyelve által behatárolt felvételekkel. Arra is van mód, hogy a részletes virtuális séta például hologramalapú érintőképernyős rendszeren fusson, így a kiál-
lítás közvetlen részévé váljon (lásd Esztergom, Duna Múzeum). A virtuális bejárás segítségével az időszaki kiállítás annak elbontása után később is elérhető, megtekinthető marad, ezáltal mint egy meghosszabbított kiállítás, virtuálisan továbbra is látogatható lesz. Másrészt olyan tárgyakat is be tudunk mutatni, amelyek helyhiány miatt nem szerepelnek a kiállításon. Azok a külső helyszínek is bemutathatók így, amelyek kapcsolódnak a múzeum profiljához, kiállításaihoz, de fizikailag másutt találhatók. A 360 fokos virtuális körsétákban a nagy felbontású, nagymértékben nagyítható panorámaképek mellett számos kiegészítő komponens szerepel. A kibertérben való eligazodást átméretezhető, a panorámaképekkel integrált alaprajz segíti (ilyen a Munkácsy-kiállítás képáttekintő alaprajza is). A panorámanézet tájolására egy iránytű ikon mutatja az aktuális abszolút irányt, ez az alaprajzzal együtt biztosítja a tökéletes tájékozódást. A virtuális mozgás, az egyes panorámaállások közötti átjárás navigációs nyilakkal vagy a navigációs menüből való választással végezhető. Egy kiállításnál praktikus megoldás az alaprajzhoz kapcsolt festményáttekintő. Az egyes vitrinekről, tárgyakról részletfotók készülnek, és a 3D-s térben, az egyes vitrinekre kattintva a bennük szereplő tárgyak megtekinthetők. Más esetben a fotókból összetett képgalériát mátrixba rendezve abból választhatók ki az egyes felvételek. A tárgyakhoz részletes, többnyelvű leírás tartozhat. A tárgyak között kereső segítségével tudunk eligazodni, ez a megadott kulcsszó alá tartozó objektumokat megjeleníti, és a kiválasztott tárgyat megmutatja a hozzá tartozó panorámaképpel együtt. A kiállítás képeire vagy egy reliefre kattintva egy külön komponenssel ezek nagy felbontású részletei is tanulmányozhatók. Ugyanígy a háromdimenziós tér egy-egy részeleme, például egy oszlopfő külön ablakban megjeleníthető, amit tetszés szerint nagyíthatunk, nyomtathatunk. A virtuális sétákat videofilmekkel is ötvözzük, például a 3D-s világban látható tévéképernyőre kattintva filmeket, digitális tartalmakat tudunk elhelyezni.
39
MŰHELY
Ha elfordulunk a képernyőtől a virtuális térben, akkor a videofilm lejátszása megáll, amikor vis�szafordulunk, akkor ott folytatódik, ahol abbamaradt, így semmilyen részletről nem marad le a nézelődő. Egy külön effekt segítségével a képernyőn megjelenő tartalom adott részletét kiemelhetjük, nagyobb méretben a monitorunk centrumába betölthetjük, lejátszhatjuk. Lehetőség van a kiállítás megnyitójának, a médiában megjelent ismertetéseknek és a szakmai vezetéseknek az integrálására, ezek menüből való kiválasztására és lejátszására. Számos kiállítás installálásánál a projektor is aktív része a bemutatásnak, ezt a részletet is interaktív módon jeleníti meg a virtuális séta. Emellett a kiállítás digitális képkeretbe foglalt elemei slide show-szerűen tekinthetők meg. A 3D-s világban lehetőség van háttérzenék, illetve a tér bizonyos pontjaihoz rendelt hanginformációk beépítésére is. Ha a műtárgyakról, szellemi örökséget hordozó antikvitásokról narrációs anyag áll rendelkezésre, egy hangszóróikonra kattintva hozható működésbe az audiokomponens. Ennek segítségével meghallgathatók a képhez kapcsolódó történetek, a műtárgyakhoz társítható művészettörténeti információk. A képzőművészeti alkotások, műtárgyak leírásai külön szövegdobozban helyezhetők el. Speciálisan jeleníthetők meg archív sztereofotók is. Szemléletes vizuális effekt alkalmazható a hiányos műtárgyak, építészeti részelemek eredeti állapotának, pótlásainak megjelenítésére az úgynevezett rekonstrukciós komponenssel. Ezzel az eljárással a képzőművészeti alkotás restaurálás előtti és azt követő állapotát lehet részletesen, érthetően és látványosan bemutatni. A virtuális sétákban rendelkezésre áll idegenvezetői üzemmód is, amely a térben körbefordulva az aktuális látnivalóhoz kapcsolódó szöveges tartalmat jeleníti meg. Igény szerint az úgynevezett Object VR is kapcsolható a rendszerhez, amely a műtárgyak körbeforgatható és egyúttal nagyítható formában való bemutatását jelenti. Az eligazodást vezérlőpanel könnyíti meg, amelynek segítségével a gömbpanorámán belüli pozíciónkat tudjuk mozgatni balra-jobbra és le-
fel, nagyíthatunk, illetve kicsinyíthetünk, hangot kapcsolhatunk ki-be, teljes képernyő módra válthatunk, automatikus forgatást indíthatunk, állíthatjuk a fényerőt, a kontrasztot és a színtelítettséget, az információs ikonokat megjeleníthetjük vagy elrejthetjük. Mivel minden kiállítás egyedi, ezért a virtuális programban is testre szabott felületet alakítunk ki egyéni logókkal, amelyek betöltési logóként az egyes gömbpanoráma-átmeneteket teszik élvezhetővé. A magyarországi múzeumok és kiállítások egyetemes értékeket közvetítenek, amelyek megismerése-megismertetése és népszerűsítése hazánkban és határainkon túl is fokozott figyelmet érdemel. A magyar kultúra értékeinek megőrzése és elérhetővé tétele a jövőben nagymértékben az internethez fog kötődni, ezért fontos az online világ felé való orientáció. A 3D virtuális kalandozás nemzetünk kiemelkedő kiállítási anyagaiban méltó és szakszerű környezetben erősítheti a nemzeti identitás és összetartozás érzését határon innen és túl. A fiatal és legfiatalabb, úgynevezett Y és Z generáció részére játékos nevelési eszköz, amely pontosan ott lehet hatékony, ahol nagy a fiatalok éhsége: az információszerzésben. A 3D virtuális megjelenítést és designstruktúrát magas szintű interdiszciplinaritás, intermedialitás és innovatív gondolkodás jellemzi. Az ezzel a tudásközpontú technológiával felruházott hazai múzeumok és kiállítások eredményesebb követei lehetnek a magyarság szellemi és tárgyi kultúrájának. A rendszer magas fokú mérnöki építészeti-fotogrammetriai és informatikai-térinformatikai szinten valósul meg, IMS (Integrated Measuring System) és IVT (Integrated Virtual Tour) technológiák felhasználásával, didaktikai eszközök széles körű alkalmazásával. Lehetőség van múzeumpedagógiai és (örökség)kommuniká ciós szaktudás integrálására a 3D virtuális megjelenítésben, ilyen jellegű kapacitással kreatívan bővíthető az informatikai keretrendszer. Az elkészült anyag igény szerint felkerülhet egy, a világörökségi helyszíneket, múzeumokat bemutató online weboldalra, illetve akár offline egy DVD-re vagy egy pendrive-ra is.
A 3D virtuális szoftver flexibilis, a benne szereplő tartalmak, az egyes információkomponensek folyamatosan bővíthetők. A rendelkezésre álló módszerek és lehetőségek számbavételével jelenleg ez az eljárás ráadásul a legkorszerűbb archiválási módszernek tekinthető mondjuk egy időszaki kiállítás esetében. Emellett akár a kulturális diplomácia területén is – széles körű kommunikációs eszközként – új csatornákat nyithat meg. Fontos szempont, hogy az eljárás az eddigi dokumentációs és publikációs eljárásoknál lényegesen költséghatékonyabb, sokoldalúbb, és kimagaslóan interaktívabb. Opcionálisan kereskedelmi célú termékváltozatok is készíthetők vele PR-marketing, kutatási, turisztikai és oktatási alkalmazásra. Például az Egyesült Államokban több gimnázium a www. visit360.neten szereplő Borobodurt használja oktatási segédanyagként.
POLGÁRI TÁRSULÁS EGY KASTÉLY MEGMENTÉSÉÉRT GALÁNTÁN SZERZŐ: VARGA KÁLMÁN TÖRTÉNÉSZ, MŰEMLÉKVÉDŐ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
„Mentsük meg együtt a galántai neogótikus kastélyunkat!” – olvasható a Neogotický kaštieľ v Galante, vagyis a Galántai Neogótikus Kastély Polgári Társulás honlapján (http://hu.nkga.sk). Éppen két esztendeje, hogy a Galántai Honismereti Múzeum vezetője, Keppert József kezdeményezésére, aki nonprofit szervezet létrehozásával „a régóta kihasználatlan emlékmű teljes felújítása” érdekében mozgalmat indított, megmozdult a civil kurázsi. Önmagában persze ez még nem számít különleges esetnek. )
40
) Számos hasonló hazai, illetve Kárpát-medencei példát tudnánk ugyanis idézni, itthon mindenekelőtt a város- és faluvédő körök, a határokon túl pedig hagyományőrző egyesületek életéből. Ami mégis figyelemre méltóvá teszi a galántaiak mozgolódását, az az elvégzendő feladat nagysága és a körvonalazódó összefogás egyre növekvő ereje; múzeum, városi önkormányzat, műemlékvédelem, szponzorok, helyi vállalkozások és civilek – szlovák és magyar ajkúak egyaránt – növekvő számú csoportjai. De hát mi is az a fontos, átlagon felüli építészeti és kulturális érték, amelyért a múzeum ösztönzésére a helyi polgárok harcba szálltak? Amiért tenni akarnak, mert felismerték, hogy öreg kastélyuk nem csupán megtestesíti a megőrzendő múltat, hanem a település további fejlődésének is egyik kitörési pontja lehet. A felvidéki Mátyusföld központjában fekvő Galánta egykor az Esterházyak birtoka volt, a család főnemesi előnevében századok óta őrzi itteni gyökereit. A településen két Esterházykastély is található: egy kisebb és szerényebb, 17. századi eredetű, amelyet később barokk stílusban építettek át, és egy méreteiben impozánsabb együttes, amely a 19. századi magyarországi historizáló kastélyépítészet kiemelkedő, ám szinte ismeretlen reprezentánsa. Míg az előbbi már felújítva kulturális célokat szolgál, az utóbbi évtizedek óta üresen áll és romlik, és csak mostanában kezd felébredni hosszú Csipkerózsika-álmából a lelkes és – ami legalább ennyire fontos – hozzáértő helyiek jóvoltából. Ha a kastély művészet- és építészettörténeti helyét akarjuk kijelölni a historizmus 19. századi virágzása idején, akkor bő másfél évszázadra kell visszatekintenünk. Hazánk építészetében a nemes egyszerűségű klasszicizmust az 1840es években váltotta fel a szabálytalan formavilágú, dinamikus és mozgalmas romantika. Külön irányzataként tartjuk számon ezen belül is az angliai windsori kastély (az eredetileg a 11. században emelt épületet 1824 és 1840 között építették át) hatásaként megjelenő Tudor-stílust (Nagyugróc, Nádasdladány és Oroszvár kastélyai), amelyek – olykor a mór és az iszlám
építészet motívumaiból is válogató – formakincséből a század második felében különleges atmoszférájú, gotizáló épületek születtek. Előkelő hely illeti meg közöttük a gróf Esterházy József (1799–1879) által az 1860-as években emeltetett galántai Esterházy-kastélyt, a család cseszneki főágának egykori rezidenciáját. A kastély nem „zöldmezős beruházásként” épült: egy a 16. századig visszanyúló, megközelítőleg négyzet alaprajzú, védőfallal övezett, sarkain szögletes bástyákkal megerősített, vizesárokkal körülvett vár állt a helyén. A török kori erősséget a felvidéki végvári rendszer elemeként Esterházy Dániel (1585–1654) és Pál (1587–1645) emeltette, és mint a mai kastély nyugati tornyába falazott egykorú latin nyelvű kőtábla tanúsítja, 1633-ra készült el teljesen: „a legjobb és leghatalmasabb istennek, galántai esterházy dániel és pál magunknak és a hálás utódainknak építtettük az 1633. esztendőben.” Miután a szultáni hadak 1663-ban elfoglalták a közeli Érsekújvárt, a dúlásokat Galánta sem kerülhette el, ezért a várat még jobban megerősítették. A törökök kiszorítása után a 18. században a vár – mint megannyi másik – kastéllyá épült át, mégpedig Esterházy Imre (1689–1763) nyitrai püspök jóvoltából 1736-ban, és védelmi funkciója végleg megszűnt. A barokk rezidencia ekkor az ország politikai központjától, Pozsonytól északkeletre húzódó, magyar főurak építtette kastélyláncba (Cseklész, Pozsonyivánka, Magyarbél, Királyfa, Galánta és kissé délebbre Tallós) illeszkedett. Bő száz év után az említett Esterházy József határozta el az addigra már divatjamúlt, korszerűtlen együttes teljes átépítését. A gróf lelkesedett a gondolatért, hogy a különböző ágakra szakadt família együvé tartozását kifejező, tradicionális központja újra Galánta legyen, és hogy ehhez méltó rezidencia épüljön, a kor egyik jeles, Ybl Miklóssal is jó barátságot ápoló építészét, Wéber Antalt (1823–1889) bízta meg a tervek elkészítésével. A Hild József mesteriskolájában, majd a bécsi akadémián pallérozódott pesti építész az 1850-es években elsősorban vidéken, főúri családok számára tervezett histo-
rizáló stílusú együtteseket. (Később foglalkoztatott építésze lett fővárosi beruházásoknak is, többnyire neoreneszánsz épületeket tervezve.) Nevéhez fűződik a hazai romantikus kastélyépítészet egyik legjelentősebb, 1862 és 1864 között emelt együttesének, a vörösvári (ma Rotenturm an der Pinka, Ausztria) Erdődy-kastélynak a terve, és szintén ő volt a megálmodója a Zichyek nagyhörcsökpusztai – mára szinte teljesen megsemmisült – kastélyának is (1852–1858). Az Esterházyaktól kapott megbízásának dokumentuma nem ismert ugyan, de a két másik kastély építési időpontja alapján valószínűsíthetjük, hogy Wéber az 1858 és 1862 közötti években foglalkozott a galántai tervezéssel. Az eredmény – a korábbi alaprajz struktúrájának megtartása miatt – egy kissé erődszerű, de mozgalmas, aszimmetrikusan elhelyezett tornyokkal és lőréses párkányzatokkal ékes, neogótikus stílusú együttes lett, revitalizált parkjában új telepítésű egzotikus növényekkel. Az épületcsoport déli, belső udvarra néző reprezentatív lakószárnya háromszintes, keleti sarkához – utólagos beavatkozás révén – közvetlenül, nyugati végéhez pedig átjárónyi szünettel csatlakozik egy-egy földszintes gazdasági szárny. A déli főhomlokzat középrészét három, pártázatokkal kiemelt rizalit osztja, a sarkokon erőteljes tömegű, de különböző méretű és magasságú tornyok állnak. Az udvarra néző homlokzat a főhomlokzatot követi, a rizalitok elhelyezkedése azonos, azzal a különbséggel, hogy a középsőt kocsiáthajtóval megtoldva kisebb toronyként is kiemelték. (A homlokzati rend alapján bizonyos, hogy a főszárny kialakítását befolyásolták a korábbi épület adottságai.) Rendkívül gazdagok és változatosak az architektonikus részletek, a díszítőelemek, az ablakok, a pártázatok és párkányok, olyannyira, hogy karakterükkel és orientalizáló motívumaikkal már-már kilépnek a gotizálás kategóriájából, és a zsinagógaépítészetet idézik. A két földszintes szárny jóval egyszerűbb kialakítású, ablakaik félkörívesek, és csupán a párkányzatokon, valamint a lépcsőzetes megoldású oromzatokon találkozunk a romantika jellegzetességeivel. )
41
MŰHELY
A GALÁNTAI KASTÉLY LÉPCSŐHÁZÁNAK MINDEN ÉPÍTÉSZETI RÉSZLETE TISZTÁN MUTATJA A NEOGÓTIKUS STÍLUS JELLEGZETES JEGYEIT
42
AZ EGYKORI ESTERHÁZY-KASTÉLY HELYISÉGEIT 1920-TÓL IRODÁKNAK HASZTÁLTÁK, ÁM EZ LEGALÁBB MÉG VÉDELMET JELENTETT A PUSZTULÁS ELLEN. MIUTÁN 1970-BEN KIKÖLTÖZTETTÉK A HIVATALOKAT, A MAGÁRA HAGYOTT ÉPÜLETET FELDÚLTÁK: A PADLÓT FELSZAGGATTÁK, A KANDALLÓK KÖZÜL HÁRMAT IS KITÉPTEK A HELYÜKBŐL, AZ AJTÓKAT ÉS AZ ABLAKOKAT ÖSSZETÖRTÉK, AZ AJTÓKERETEKET FELGYÚJTOTTÁK. A HELYREÁLLÍTÁS ELSŐ LÉPÉSEKÉNT A HELYI LAKOSOK TAKARÍTOTTÁK KI AZ EGÉSZ ÉPÜLETET
43
44
A BELSŐ UDVAR ÖNTÖTTVASBÓL KÉSZÜLT, BÁSTYÁT FORMÁLÓ, CSODÁVAL HATÁROS MÓDON MEGMARADT EGYKORI KÚTJA KIVÉTELES IPARTÖRTÉNETI EMLÉK
45
MŰHELY
) A főépületben a kocsiáthajtó alatti lépcsőházban a gótikus-bordás lefedésen kívül megmaradt a dús mintázatú, gotizáló lépcsőkorlát, és néhány teremben a neogótikus vagy neoreneszánsz stukkóboltozat. Itt-ott fellelhetők az egykori padozatok és burkolatok, az ajtókeretek részletei, amelyek jó támpontokat adhatnak egy műemléki rekonstrukcióhoz. Sajnos a kastély lakosztályainak enteriőrjeiről és berendezéseiről viszont szinte semmit sem tudunk, kivéve a belső udvar két kútjának csodával határos módon megmaradt egyikét: az embernél magasabb, öntöttvasból készült, bástyát formáló ipari emlék párját ritkítja a romantikus kastélykertek még fellelhető felszerelései között. Noha a kastély az 1860-as évek közepére elkészült, Esterházy József szép terveit Galánta családi jelentőségének visszaadására és az utódlásra a mostoha sors keresztülhúzta: leányai, Mária (1827–1833) és Gizella (1837–1852) még gyermekként járványos betegségeknek estek áldozatul, Géza (1834–1870) fia pedig fiatalon, alig 36 évesen utód nélkül költözött el az árnyékvilágból. József gróf 1879. január 1-jén hunyt el, felesége, Barthodeiszky Róza (1795–1879) ugyanebben az évben, december 4-én követte férjét a sírba. (A család hamvai az ugyancsak József építtette temetői kápolnában nyugszanak.) A gróf halálával a kastély az Esterházyak cseszneki főágának ifjabb, sárosi ágára szállt, de rezideális szerepét elvesztette, tartósan nem is lakták. Az első világháború után az akkori tulajdonos, Esterházy László Pál (1857–1942) előbb a birtokot, aztán a kastélyt is eladta a csehszlovák államnak, és ezzel az utolsó szál is elszakadt, ami az Esterházyakat Galántához kötötte. 1920 után az épületben hivatalok kaptak helyet, és ilyen célokra használták egészen az 1970es évekig. Ezt követően nagyrészt kiürítették, hosszú időn át ki volt téve a természeti viszontagságoknak és az emberi vandalizmusnak. Bő húsz évvel ezelőtt a város vezetése próbálta felkarolni – más műemlékekkel együtt – a még leromlott állapotában is gyönyörű kastély ügyét, és 1993-ban az államtól megszerezte a tulajdonjogot. Alapítványt (Pro Renovatione) hoztak
létre, amelynek értékőrző munkája a helyi kápolnák és a barokk kori szobrok helyreállítása mellett már mindkét kastélyra is kiterjedt. Mérföldkőnek számított az Esterházy-hagyományok felelevenítésében az 1995-ben a Honismereti Múzeumban rendezett nagy családtörténeti kiállítás, amelynek eredményeként a figyelem újra Galántára irányult, ami hozzájárult a kisebb kastély rehabilitációjának sikeréhez. Jóllehet a szlovákiai műemlékvédelem partnerül kínálkozott a neogótikus rezidencia felújításához és hasznosításához is – 1994-ben például műemléki kutatásokat végeztek, és felmérési rajzok is készültek –, az együttes sorsának rendezése meglehetősen lassan haladt előre. A település erőfeszítései az utóbbi években kezdenek igazán beérni: a közelmúltban céltámogatásból megújult és kulturális intézménynek ad otthont a nyugati földszintes szárny (a munkák keretében feltárták a 16–17. századi vár saroktornyának alapjait is), rendezése után megnyitották a kastélyt övező parkot, és a főépületen hamarosan elindulhatnak a tetőfelújítási munkák. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a galántai újabb Esterházy-kastély jelentősége mind művészettörténeti, mind történeti szempontból valóban kiemelkedő. A Feszl Frigyes építészetéhez is közel álló Wéber Antal életművében a vörösvári és nagyhörcsökpusztai kastélyokkal együtt alkot maradandó értékű hármasságot, műtörténeti minősége révén 19. századi romantikus, gotizáló építészetünk egyik legkiválóbb, a „Rundbogenstil”-lel (félköríves stílus) is rokonságot mutató reprezentánsa. Történeti értékének alapja ugyanakkor az Esterházy-örökség, a Galántáról induló és hercegi ágával a 18. században már az „első magyar háznak” nevezett família százados múltjának, szellemi és művészeti hagyatékának sokrétűségével egyetemben. Ezek az értékek és tradíciók rajzolják meg egyébként a kastély jövőképének markáns vonalait: erős idegenforgalmat is generáló értékőrzés és a történeti hagyományok ápolása színes kulturális élet keretében. Aligha lehet kétséges, hogy mindehhez szoros együttműködést lesz érdemes kialakítani a régió turisztikailag
mértékadó váraival és kastélyaival, de az élő Esterházy-műveltség ausztriai és magyarországi helyszíneivel, Kismartonnal és Fertőddel is. A dinamikus fejlődés ellenére demográfiai gondokkal küszködő település impozáns kastélya a jövőben tiszteletet kiváltó, egyszerre direkt és indirekt erejű védjeggyé emelkedhet. (A város címerében már ma is az épület karakteres nyugati tornya látható.) Nem közömbös a kastély sorsa az összlakosság harminchat százalékát kitevő magyar közösség szempontjából sem, és ha hozzátesszük, hogy a rehabilitációs folyamat szlovákot és magyart egyaránt megmozgat, a természetes együttélésre gyakorolt pozitív hatásokat szintúgy nagyra kell értékelnünk. Galántán tehát egy különleges építészeti és művelődéstörténeti tradíció megelevenítésének első rezgéseit tapasztaljuk, és ezek keltője a helyi Honismereti Múzeum, amely csöndes műhelymunkája mellett környezete életében generáló szerepet is vállalt. Keppert József és munkatársai nem csupán összegyűjtik a kastéllyal kapcsolatos emlékanyagokat, hanem társaságot alapítanak, szerveznek, tárgyalnak, partnereket keresnek, szívósan, lépésről lépésre haladva. És ha olykor kitessékelik őket az ajtón, visszamásznak az ablakon… Nem derogál nekik kézbe venni a felmosóvödröt sem: annak a munkának az értéke, amellyel háromszáz lakost megmozgatva az elmúlt időben kitakarították az épületet, magyar pénzben számolva több mint egymillió forint értékű volt. A galántai kezdeményezés, mint írtuk, nem egyedülálló ugyan, de mégis felmutatandó, mert a maga módján mintát ad arra, hogyan változhat – vagy inkább bővülhet – egy közgyűjtemény missziója, ha az értékőrzés falain kívüli szükségleteit és lehetőségeit is felismeri. Igaz, a galántai Honismereti Múzeum nem kényszerül élet-halál harcra, fenntartója kiszámítható, működése garantált, munkáját pedig megbecsülés övezi. Alighanem éppen ez a háttérbeli stabilitás és kiszámíthatóság az, ami lehetővé teszi, hogy ne csupán csöndes régiségek tárháza, hanem környezetének energikus, értékelvű alakítója is legyen.
46
A TŰZOLTÓSÁGOKTÓL VALÓ TÁVOLSÁGOK SZEREPE A MÚZEUMI KÖLCSÖNZÉSBEN SZERZŐ: MARTOS GÁBOR
Ma már megszokott gyakorlat, hogy múzeumok egy-egy időszaki kiállításuk megrendezéséhez a saját gyűjteményükben őrzöttek mellé más intézmények anyagából, illetve magángyűjteményekből is kölcsönöznek műtárgyakat. Az ilyen kölcsönzések lebonyolítását minden esetben a feltételeket rögzítő szerződések biztosítják. Az alábbiakban bemutatott irat egy magyarországi magángyűjtő birtokában van; akkor kapta egy német múzeumtól, amikor az intézmény megkereste őt, hogy néhány, a birtokában lévő festményt kölcsönkérjen tőle egy kiállításra. A tulajdonos az első kapcsolatfelvétellel egy időben kapta meg a tervbe vett kölcsönzésben érintett műtárgyak biztonságát szabályozó dokumentációt, hogy ennek áttanulmányozása után dönthesse el, hogy ezekkel a feltételekkel a múzeum rendelkezésére bocsátja-e ideiglenesen a birtokában lévő tárgyakat. Az angol nyelvű, 18 oldalas iratcsomagban foglaltakat – mint ezt az első lap alján szereplő információ tudatja az olvasóval – az Amerikai Múzeumok Szövetségének Regisztrár Bizottsága (Registrars Committe of the American Association of Museums) fogadta el 1998-ban. Az első oldalon a múzeum adatai, a kölcsönzésben érdekelt kontaktszemélyek (a múzeum főigazgatója és a kiállítás kurátora) neve és beosztása, levelezési címe, telefon- és faxszáma, valamint e-mail címe szerepelnek. Ennek a résznek az utolsó két rubrikájában van feltüntetve a kiállítás címe és nyitvatartási ideje, amire a műtárgyak kölcsönzését kérik. Nincs benne a számozott 18 oldalban, de külön mellékletként négy oldalon csatolva van az anyaghoz a múzeum összes kiállítási szintjének részletes alaprajza; ennek meglétét a második oldal egyik rubrikájában jelzik, mint ahogyan
azt is, hogy az összes, a továbbiakban megadott mértékegység nem az angol, hanem a nemzetközi IS-szabványok szerint (méter, kilogramm stb.) értendő. Ezt követően nagyon pontosan körülhatárolják a kölcsönző intézmény jellegét: múzeum, egyetem, kulturális szervezet, esetleg „más”-e, illetve a múzeumon belül művészeti, történeti, tudományos profilú, netán gyermek intézmény, arborétum, állat- vagy botanikus kert, esetleg éppen egy „Aquarium”. A következő pontokban a helyszín geológiai jellemzőit tisztázzák: gyakori földrengés vagy árvíz által veszélyeztetett terület-e, ha igen, van-e árvízvédelmi rendszer; hurrikán-, tornádó-, illetve viharzónában áll-e az épület, ha igen, van-e ezek ellen kiépített védelme? A következő kérdéskör az intézmény személyzetére vonatkozik: itt fel van sorolva a kiállítás összes közreműködője a múzeum igazgatójától kezdve a kurátoron és a biztonsági főnökön át egészen a tárlatban közreműködő restaurátorokig névvel, telefonszámmal, e-mail címmel, valamint annak feltüntetésével, hogy az illető teljes vagy részmunkaidőben alkalmazottja-e az intézménynek, illetve hogy ha valaki csak szerződéssel dolgozik az adott kiállításon, akkor meg kell jelölni, hogy az illetőnek hol és mi a főállása. Itt jelölheti meg a kölcsönadó, ha a felsoroltakon kívül bármilyen egyéb speciális tudású szakember közreműködését kéri a kölcsönzés ideje alatt a műtárgy kezeléséhez. A következő egység a kiállítási épületről nyújt információkat: mikor épült, mikor volt felújítva, átalakítva; az épület készítése során milyen anyagokat használtak a külső és milyet a belső falakhoz, a padlóhoz, a mennyezethez, a tartószerkezetekhez? Ha az épülethez később bármilyen kiegészítést toldottak, arról ugyanezeket az adatokat meg kell adni. A következő pontok azt tisztázzák, folynak-e bármilyen felújítási, renoválási munkák az épületen vagy az épületben a kiállítás ideje alatt, illetve terveznek-e ilyet? Meg kell adni, hogy hány emeletes az épület, milyen összeköttetések vannak az egyes szintek között (lépcső, lift, egyéb), illetve hogy vannak-e tűzbiztos ajtók az egyes emeletek között.
Az épület után következik a kiállítási tér: a kitöltött rubrikákból ki kell derülnie, hogy egy nagy vagy több kis terem ad-e helyet a tárlatnak, esetleg valamilyen más helyszínmegoldást alkalmaznak-e? Meg kell adni, hogy a kiállítás bármelyik része átnyúlik-e bármilyen egyéb közönségforgalmi területre (előtér, büfé, könyvtár, előadóterem, folyosó stb.); hogy a műtárgyat befogadó termet csak kiállításra használják-e, vagy másra is, ha igen, mire; hogy mekkora az adott helyiségben a padló teherbírása, hogy a teremben vagy az a fölötti födémben húzódik-e bármilyen vízvezeték-, csatorna- vagy tűzoltó rendszer; hogy vannak-e mozgatható falak a kiállítótérben, és ha igen, azok hogyan vannak rögzítve (a falakhoz, a padlóhoz, a plafonhoz, illetve ezek milyen kombinációjában). Külön ki kell térni arra a válaszokban, hogy a mú zeumban a kiállítás időtartama alatt lesznek-e egyéb rendezvények, ha igen, milyen típusúak, ezeknek hol vannak a helyszínei, illetve lesz-e bármilyen ilyesmi a kiállítási térben? A kölcsön adónak jogában áll tudni, hogy van-e étel- és italfogyasztási lehetőség a múzeumban; tartanak-e rendszeresen rovar- és mikroorganizmusok elleni ellenőrzéseket, ha igen, hogyan, milyen gyakran, illetve hogy ha fertőzést találnak, annak elhárítására mi a protokoll. Ugyancsak itt adja meg magáról a kölcsönvenni szándékozó, hogy a múzeumban hogyan zajlik a takarítás, illetve azt ki felügyeli. A következő egység a műtárgyak szállítására és fogadására vonatkozik. Itt derül ki, hogy a múzeum hivatalosan mikor fogadja a műtárgyakat; hogy amennyiben a kölcsönzött műtárgy más időpontban érkezne meg, tudják-e azonnal fogadni; mekkora a legnagyobb méretű jármű, ami be tud állni a fogadótérbe; van-e a rakodáshoz hidraulikus emelő, targonca, rámpa, rakodóállvány stb.; mekkorák az ajtók; mekkora a legnagyobb méretű láda, amit be tudnak vinni az intézménybe; amennyiben a múzeumban nincs belső rakodótér, ahová a kocsi be tud állni, akkor a rakodótér fedett-e, egybe van-e építve az épülettel, vagy csak hozzátoldották; milyen biztonsági rendszer van a rakodótérben;
47
MŰHELY
ezen a területen a műtárgyakon kívül mi mást szállítanak; milyen a terület őrzése; hol és kik pakolják ki a műtárgyakat; ha nem a kiállítótér épületében pakolják ki őket, akkor a két helyszín között hogyan szállítják azokat; mindig jelen van-e hivatásos múzeumi szakember a mű tárgypakolások során, és ha igen, ki; illetve hogy hol tárolják a kölcsönvett tárgyakat a kiállítás megnyitása előtt és után? Szóba kerül még a teherlift(ek) mérete és teherbírása; a műtárgyak tárolására szolgáló helyiségek adatai (klíma, riasztórendszer, zárhatóság stb.); hogy kinek van hozzáférése ezekhez a helyiségekhez; a bejutás szabályozása; illetve hogy van-e tűzjelző rendszer a rakodótérben, és ha van, milyen? A következő kérdéscsoport a fűtés és a légkondicionálás kérdéseit járja körül: a hőmérséklet és a páratartalom biztosítására szolgáló berendezések 24 órában a hét minden napján, a múzeum zárva tartási idejében is dolgoznak-e; hibájuk esetére van-e tartalék rendszer, ha igen, mennyi ideig tud működni; milyen a rendszer típusa, hol van a vezérlője, mikor telepítették; vannak-e hordozható berendezések a múzeumban, ha igen, milyenek; ki ellenőrzi az adatokat, milyen gyakran; hány mérőpont van a kiállítótérben, és azokat milyen gyakran kalibrálják; milyen hőmérséklet-, illetve páratartalom-adatokat állítanak be, mennyi lehet az adatok szélsőértékei között a maximális eltérés egy napon belül, dokumentálják-e az adatokat; ha eltérést tapasztalnak, ki a felelős a megoldásért? A levegő után a fényre, a műtárgyak megvilágítására vonatkozó kérdések következnek: milyen világítás van a kiállítótérben (beleértve a természetes és a mesterséges fényforrásokat); van-e UV-szűrő az ablakokon; használnak-e a kiállítótérben fénymérőt, UV-sugárzásmérőt, ha igen, milyen típusút; tudnak-e szükség esetén speciális fényvédő rendszert beépíteni? A következő kérdéscsoport a tűzvédelemre vonatkozik: milyen az épület tűzvédelmi besorolása; milyen tűz- és füstjelzők vannak az épületben; jelzés esetén a rendszer magától beindul-e; tűz esetén az ajtók automatikusan bezárulnak-e; ki és milyen gyakran ellenőrzi a
rendszer működését; milyenek az oltási rendszerek; milyen anyaggal oltanak; milyen gyakran ellenőrzik a tűzoltókészülékeket; milyen gyakran tartanak tűzvédelmi képzést a dolgozóknak; van-e bárhol dohányzási lehetőség az épületben; milyen messze van a legközelebbi tűzoltóság; a riasztástól számítva mennyi idő alatt érnek oda a tűzoltók; milyen messze van a legközelebbi tűzcsap; a tűzoltóság 24 órában működik-e; van-e a tűzoltóknak külön oltási tervük a múzeumra; tartottak-e ott helyszíni szemlét, ha igen, legutóbb mikor? A tűz- után jön az egyéb biztonság: az egyes kérdésekre adott válaszokból kiderül, van-e 24 órás őrség a múzeumban, saját személyzet vagy szerződésesek adják-e az őrséget, ha utóbbiak, kik; van-e képzett biztonsági felügyelő, ha van, kapott-e speciálisan a létesítményre vonatkozó képzést, ha igen, milyet; az őröknek van-e fegyverük, fel vannak-e szerelve rádióval, személyhívóval, telefonnal; az őrök felvétele során végeznek-e háttértanulmányt (az adott német múzeum esetében: igen), használnak-e hazugságvizsgálót (nem; mégiscsak egy demokrácia…); mennyi az őrök száma a kiállítások nyitvatartási idejében, a múzeum munkaidejében, a múzeum teljes bezárásakor; állandó poszton vannak-e vagy mozognak; hány terem jut egy-egy őrre; a kiállítások építése és bontása alatt is van-e őrzés, az építés és a bontás alatt ki mehet be a termekbe; zárvatartási időben ki és milyen gyakran ellenőrzi a kiállítótermeket, milyen gyakran ellenőrzik a kiállított tárgyakat, ki a felelős ezért; van-e biztonsági ellenőrzés a be- és kijáratoknál; ellenőrzik-e a látogatók táskáit be- és kilépéskor; mekkora a bevihető legnagyobb táska mérete; kinek van kulcsa a külső ajtókhoz; van-e folyamatos videoellenőrzés a bejáratoknál? A továbbiakban kiderül, hogy ki mozdíthatja el a tárgyakat a kiállítás ideje alatt; a személyzet hord-e azonosító kártyát az épületben; van-e vészhelyzet-protokoll, katasztrófaterv, mikor vizsgálták felül ezeket legutóbb, milyen gyakran van ezekből képzés a személyzetnek, illetve hogy milyen protokollt követnek lopás vagy rongálás esetén?
A személyi biztonság után következik a technika: van-e elektronikus riasztórendszer az épületben, ha van, milyen (mozgásérzékelő, hő- és hangérzékelő, üvegtörésjelző, videorendszer stb.); mindenhol van-e, ha nem, hol nincs; hol riaszt a rendszer (helyben, egy biztonsági központban, a rendőrségen); nyílik-e külső ajtó közvetlenül a kiállítótérbe; van-e ablaka a kiállítótérnek, ha igen, milyen a védelme (rács, fólia stb.); az épület minden nyílása fel van-e szerelve riasztókkal; ezeket ki és milyen gyakran teszteli; hogyan védik a törékeny és/vagy az apró tárgyakat (vitrin, rögzítés, külön riasztó); hogyan rögzítik az apró tárgyakat; mivel akasztják fel a képeket; lehet-e az egyes képeket külön riasztóval felszerelni; hogyan választják el a kiállított tárgyakat a látogatóktól? És végül a műtárgyak mozgatására, illetve kezelésére vonatkozó kérdések következnek: ki pakolja a tárgyakat és ki felügyeli a pakolást végzőket; a pakolók és a felügyelők milyen képzésben vettek részt; ki készít állapotfelmérést a tárgyakról azok beérkezésekor és kiszállításakor; a személyzet minden esetben hord-e kesztyűt, amikor a műtárgyakhoz nyúl (igen); ha nem belsős személyzet végzi a tárgyak mozgatását, akkor milyen céggel van erre szerződés? Az utolsó oldalon az is kiderül a kölcsönző számára, hogy a múzeum milyen céggel biztosítja a kiállításra kölcsönkért tárgyakat; mit fedez a biztosítás (faltól falig szállítás, lopás, tűz, vízkár, természeti katasztrófa, „rejtélyes eltűnés”, a dolgozók által okozott kár); esett-e korábban bármilyen kár a múzeum által kölcsönzött tárgyakban, milyen, és azóta milyen elővigyázatossági lépéseket tettek ezek elkerülésére? Mármost egy ilyen alaposan végiggondolt feltételrendszer ennyire részletes megismerése után egy kölcsönző minden bizonnyal kellően megalapozottan tudja eldönteni, hogy odaadja-e a tulajdonában lévő tárgyat egy-egy kiállításra. Igaz, a szóban forgó magyar gyűjtő a német kiállítással egy időben odaadta egy festményét az egyik vezető magyar múzeumnak is – ezt is megmutatta – egy másfél oldalas kölcsönszerződésben foglalt feltételek alapján is.
48
MINDENKINEK LEHETŐLEG AZONOS ESÉLY JUSSON AZ AKADÁLYMENTESÍTÉS HELYZETE A HAZAI KIÁLLÍTÁSI INTÉZMÉNYEKBEN SZERZŐ: SZOLECZKY EMESE HADTÖRTÉNÉSZ, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNÉSZ, MUZEOLÓGUS, A HADTÖRTÉNETI INTÉZET ÉS MÚZEUM DOKUMENTÁCIÓS OSZTÁLYÁNAK OSZTÁLYVEZETŐ-HELYETTESE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
49
POSZTAMENS
„Tudom, hogy sorstársaimmal együtt hálásnak kell lennem a megkülönböztetett odafigyelésért, gondoskodásért, hiszen rászorulok. Ugyanakkor te szeretnéd, ha ekkora felhajtás lenne körülötted? Annak, aki nem nap mint nap éli meg, lehet szuper dolog, amikor soron kívül beengedik, előreengedik, amikor sürögnek-forognak körülötte, telve jóakarattal – és hogy a hálátlanságom maradéktalan legyen: jó szándékkal ugyan–, de éppen a helyzet különlegességéből fakadóan a legtöbb esetben túlreagálva a szituációt. Vannak országok, ahol természetes, ha egy testi fogyatékos közösségi helyeket látogat. Itthon ettől még messze vagyunk. Nagyon kevésszer adatott meg, hogy csak egyszerű, hétköznapi látogatónak érezhessem magam. Hogy úgy nézzek meg egy kiállítást, mint te. Diszkréten megérkezzem, feltűnésmentesen szórakozzam, művelődjek, és ugyanígy hazamenjek.” )
50
POSZTAMENS
A
bevezetőben idézett eretnek mondatok egy érintett szájából hangzottak el, aki fokozatosan romló állapota ellenére élete végéig rendkívül nyitott volt a világ dolgaira. A 2011-ben, 78 évesen elhunyt, járványos gyermekbénulás következtében súlyosan mozgássérült Rádai Sándor gépészmérnök, nemzetközileg is elismert akadálymentesítési szakértő, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége egyik alapítója saját sorsával mutatott példát arra, hogy lehet teljes életet élni. Ezért is tudott nem kevés malíciával, de sok empátiával szólni erről a kérdéskörről. Jó két évtizede beszélgettem először vele az akadálymentesítés múzeumi lehetőségeiről. Ontotta a külföldi példákat, mesélt saját múzeumi élményeiről, előszeretettel emlegetve brit, német és skandináv megoldásokat. Ő hozta elő, hogy a legtöbb ember tudatában az akadály fogalma a mozgás gátoltságával azonosul, így az akadálymentesítést is leginkább a mozgáskorlátozottakkal hozzák összefüggésbe, és hajlamosak elfeledkezni a többi érintettről: a látás-, a hallássérültekről, az értelmi fogyatékosokról, a halmozottan sérültekről. Ráadásul a csoportok mindegyikén belül a fogyatékosság megnyilvánulása és mértéke igen különböző lehet: az enyhe, alig észrevehető gátoltságtól a legsúlyosabbig, márpedig másfajta segítséget igényel a gyengén látó, mint a vak, és ismét másféle támogatásra szorul egy nagyothalló. Viszonzásul meséltem neki a múzeumi kezdeményezésekről. Arról, hogy az 1980-as évek közepén Ugrin Emese az esztergomi Keresztény Múzeumban – belga példán felbuzdulva – már képzőművészeti alkotásokkal ismertette meg a látássérülteket, a Magyar Nemzeti Múzeumban Berhidai Magdolna, a Budapesti Történeti Múzeumban Felföldi Andrea és a Hadtörténeti Múzeumban mi, kollégáimmal rendszeresen fogadtuk gyermek és felnőtt csoportjaikat. A Vakok Általános Iskolájának növendékei, a látássérült felnőttek, a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola és Nevelőotthon diákjai szervezetten és rendszeresen, évente többször látogattak el közgyűjteményeinkbe.
Megoszthattam akkor friss élményemet is: 1990-ben Glasgow volt Európa kulturális fővárosa, és az angol Royal National Institute for the Blind és a European Blind Union ott szervezte meg háromnapos nemzetközi tanácskozását, amelyen a lehetőségek, az emberi találékonyság széles palettájával szembesültünk: az önálló tapintható tárlatokon (Lighthouse for the Blind of Greece, Athén; Galerie Mladych, Prága), sőt a kimondottan látássérültek számára létrehozott múzeumon (El Museo Tiflológico, Madrid) túl találkozhattunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek egy meglévő múzeum közegében igyekeztek tárgyaikkal megismertetni a látássérülteket (Ateneum Art Museum, Helsinki; Clemens-Sels Museum, Németország). Ezen a konferencián már szólhattam magyar kezdeményezésekről is. Fantasztikus érzés volt, hogy a Magyar Honvédség Térképészeti Intézete által előállított dombortérképek, amelyek többek között Budapest aluljáróiról készültek, követendő minták lettek, csakúgy, mint az ugyanezt a technikát alkalmazó, látássérült-bemutatónak szánt, ott helyben tapintással azonnal tesztelt Vasarely-képek. De elismerést váltott ki tárgy- és anyagközpontú, ugyanakkor általános gyűjteményi ismereteket is közvetítő foglalkozásaink újszerű szemlélete és gyakorlata, amelyek sokaknak követendő példát is jelentettek. Pedig a „mezőny” erős volt. Noha az Európa Tanács csak a nyolcvanas évek közepén kezdett el intenzíven foglalkozni a jogi és gyakorlati akadálymentesség kérdésével, társadalmi elfogadottság és tudatosság tekintetében messze előttünk jártak. Fel sem vetődött a kérdés, mit keresnek fogyatékosok egy múzeumban, a közgyűjteményekben, miként élvezik az ott bemutatott műtárgyakat. A Louvre-ban miniliftekkel hidalták át a szintkülönbségeket, Potsdamban a kastélybeli kiállítást illatokkal, tapintható tárgyakkal és felpróbálható ruhamásolatokkal tették élményszerűbbé, a Glasgow University mozgássérülteknek is megfelelően körüljárható, megtekinthető tárgyakból készített időszaki tapintható tárlatot a konferencia alkalmából (A sense of touch). Jóformán minden előadásban elhangzott az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 27.1 cikkelye, mely szerint minden embernek joga van a műveltséghez, művelődéshez. Később értettem meg e mantraszerűen ismé telgetett deklarációknak a valódi súlyát: ha valakinek joga van a művelődéshez, akkor ahhoz is joga van, hogy az ezt szolgáló intézményeket megközelítse, a műtárgyakat a lehetőségekhez mérten – nem más segítségére szorulva – vizuálisan vagy azt helyettesítő módon birtokba vegye.
51
Az elmúlt két évtizedben civilizációs fokmérő, presztízs- és etikai kérdés lett a fogyatékosok életminőségének javítása, a minden téren való egyenlőség és az akadálymentesítés. 2001-ben az ENSZ közgyűlése 22 pontban foglalta össze az egész világra kiterjedő akcióprogramot, amely a fogyatékosok életének minden területét igyekszik lefedni – ennek 10. pontja taglalja a kulturális esélyegyenlőség kérdéskörét. Eközben Magyarországon is jelentős előrelépések történtek jogi téren: megszületett a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról rendelkező 1998. évi XXVI. törvény, az 1999-ben elfogadott Országos fogyatékosügyi program alapján pedig úgy tűnt, alig néhány év alatt valamennyi közintézmény akadálymentessé válik. A határidőt nem sikerült tartani. Ennek láttán sok közintézmény valamilyen projekt keretében vagy önerőből fogott hozzá a szükséges átalakításokhoz. A szándék azonban sokszor kevésnek bizonyult: így készülhettek szakszerűtlenül tervezett és kivitelezett, következésképpen rossz, veszélyes és drága, egyedi megoldású rámpák, mellékhelyiségek, amelyek kialakításánál nem vették figyelembe a szabványokat. Tévedések elkerülése végett: Európa más, gazdagabb országaiban sem végezték el máig maradéktalanul a közcélú építmények akadálymentesítését; a különbség mindössze abban áll, hogy ott tudatosabban, az érintettek és a szakemberek szélesebb körű bevonásával ténykednek. Mialatt fokozott figyelmet kapott az akadálymentesítés gondolata, a mérföldkövek a magyar múzeumok közönségkapcsolati életében is szaporodtak. A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában két időszaki Tapintható Tárlat készült (1992. III. 20.–VII. 19.; 1993. X. 8.–XII. 12.), a Vármúzeumban a harmadik (1995. IV. 7.–VI. 5.), amelyek az első hazai, kimondottan látássérültek számára tervezett képzőművészeti kiállítások voltak. Példájukat a Magyar Nemzeti Galéria követte 2004-től, amikor állandó kiállításain mintegy harminc alkotást tett tapinthatóvá. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum egyre nagyobb számban, az oktatás részeként és szabadidős elfoglaltságként is speciális témakörökben, illetve egyes tárgycsoportokat bemutatva tartott testi fogyatékosoknak múzeumon belüli és iskolai kihelyezett foglalkozásokat. Az 1990-es évek végére erőteljes szemléletváltás következett be: a hosszú távú múzeumi tervezés elhagyhatatlan eleme lett az akadálymentesítésre vonatkozó elképzelés, az az intézmény egészére kiterjedő terv és stratégia, amely döntően befolyásolja a működési és fejlesztési koncepciót, feltételezi a pozitív és időtálló vezetői állásfoglalást. A meglévő intézmények esetében az akadálymentessé tétel igazán ott jelentett – és néha jelent a mai napig – gondot, ahol a konvencionális működés biztosítása is nehézségekbe ütközik. Ezen az Alfa program sokat változtatott: megindulhatott egyfajta felzárkózás. Előrelépést jelentett a pályázó kedv és gyakorlat megnövekedése, a szűkebb környezet, a fogyatékosokat képviselő helyi szervezetek, oktatási intézmények igénye pedig arra késztette a közgyűjteményeket, hogy számoljanak ezzel a látogatói réteggel is. A közvélekedés szerint az akadálymentesítés hatalmas összegeket emészt fel. Ugyanakkor az eleve akadálymentes kivitelben tervezett és elkészített közcélú építmények beruházási költségei legfeljebb elhanyagolható mértékben nagyobbak a hagyományos módon elkészítetthez képest, és ezek a többletköltségek – például több lift beépítése – mindenki számára nagyobb használati értékű létesítményt eredményeznek, ezért a nagy, felújítás jellegű beruházások esetében minden szempontból kifizetődők. Ezt az elvet követte a Magyar Természettudományi Múzeum 1996-os megnyitása, majd 2004-es bővítése során is. 2011-ben a kiskunhalasi Thorma János Múzeum az épület felújítása során tett eleget az akadálymentesítésnek; ugyancsak 2011 óta látogatható akadálymentesen a veszprémi
Laczkó Dezső Múzeum új tanulmányi raktárbázisa. A Fer enczy Múzeum új épületében, a Pajor-kúriában 2012 folyamán megvalósuló beruházásnak köszönhetően a mozgáskorlátozott látogatók a pincétől a tetőtérig megtekinthetik az épületben bemutatott kiállításokat. Az anyagi ráfordítás megtérül, hiszen a látogatóbarát múzeum irányvonalához igazodva meglehetősen nagy és kiterjedt társadalmi csoportot csalogat a közgyűjteményekbe; másrészt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy átmenetileg vagy élete bizonyos szakaszában bárki rászorulhat az akadálymentesítettségre. Az esélyegyenlőség arra is utal, hogy egy baleset, betegség, egészségi állapot vagy életkor folytán egy egészséges ember is hamar szembetalálhatja magát hasonló problémákkal. Nem a testi fogyatékos számára, hanem mindenki – akár a babakocsit toló édesanya – könnyebbségére érdemes a lépcső mellett rámpát, liftet, szélesebb, könnyen feltáruló ajtót alkotni – amit mindenki használhat. Nálunk még vitatják, másutt már elfogadták azt a tényt, hogy az akadálymentesség alapelveinek és feltételrendszerének eleget tevő környezet a társadalom valamennyi tagja számára kellemesebb, kényelmesebb, biztonságosabb és jobb. Az akadálymentesítés első gyakorlati stációja az épület és környékének aprólékos felmérése. Ezért nagy horderejű előrelépés, hogy 2013 folyamán az Emberi Erőforrások Minisztérium Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága egy országos szintű, több mint hétezer közszolgáltatást nyújtó intézményt – így múzeumokat is – felölelő, részletes akadálymentességi állapotfelmérést végeztetett el annak érdekében, hogy meghatározhassák a következő uniós költségvetési időszakban elosztandó, az akadálymentesítést célzó támogatások magyar célterületeit. Ilyen mértékű és mélységű áttekintés és összegzés – adatbázis – eddig soha nem készült hazánkban, összeállítóit csak dicsérni lehet. Egységes, a fogyatékosok szervezetei vel, valamint a törvényi szabályozók figyelembevételével megalkotott kérdőív készült, amelyek szempontjai a mérhető paraméterek tekintetében kiterjedtek valamennyi testifogyatékos-csoport igényeire. Kiértékelésük jelenleg is folyamatban van, ám annak érdekében, hogy megoldási javaslatokkal készülhessünk, a maga komplexitásában lássuk a kérdéskört, és tisztában legyünk adottságainkkal, úgy vélem, mégis érdemes aprólékosan végigtekinteni a kérdéssort, amely egyaránt számba vette az intézmények meglévő akadálymentességi jellemzőit és a komplex akadálymentességhez szükséges átalakításokat. )
52
) Egy épület akadálymentességét először a behajtáson és a parkoláson mérhetjük le:
létezik-e egyáltalán a közelben megállási lehetőség a szállító járműnek (személyautó, autóbusz)? Ha igen, elég széles-e ahhoz, hogy a kerekesszékben közlekedő mozgássérült kényelmesen kiszállhasson az autóból? Manapság már elvárható, hogy a közintézmények, ha adottságaik engedik, több speciális – az átlagosnál tágasabb, táblával vagy az útfelületen feltűnő jelöléssel ellátott – parkolóhelyet is kialakítsanak. Lényeges kérdés továbbá, milyen terepen érhető el a bejárat: vízszintesen, lejtősen, avagy lépcsőzetesen emelkedőn? Szilárd-e az út burkolata, ha igen, egyenletes-e, elég széles-e (minimum 1,2 méter) és elég szabad magasságot biztosít-e a haladáshoz? Segíti-e a megközelítést valamilyen támpont – mellvédfal (mint például az Öntödei Múzeumban), növénysor vagy netán a legprofibb: vezetősáv –, hiszen ez a gyengénlátók, bottal közlekedők esetében fontos dolog. Létezik-e kapu, ha igen, akadálymentesen átjárható-e? Üzemidőben folyamatosan nyitva áll-e? Ha csukva van, vajon akadálymentesen nyitható-e (automata), vagy létezik-e kerekesszékből elérhető magasságban (80-120 cm) jelzőcsengő, kaputelefon, amelynek segítségével bejuthat az arra rászoruló? Külön dicséretes, hogy már itt ellenőrzik, vajon a látássérülteknek tapintható nyomógombok, a siketeknek fényjelzés segíti-e a tájékozódást? A kérdéssor összeállítói kitértek a telken belüli környezetre: itt a járófelületet csúszósság szempontjából is vizsgálták, akárcsak az esetlegesen létező vezetősáv kontrasztos, taktilis vagy más módon való (szegély, zöldsáv, sövénysor, korlát vagy térfal) követhetőségét. Külön értékelés tárgya volt az épületbe való bejutás: könnyen megtalálható, azonosítható-e a bejárat, van-e helyben vagy előzetesen hozzáférhető információ az elérhetőségről, szolgáltatásokról, időpontokról? Megegyezik-e a főbejárat és az akadálymentes bejárat? (Az Iparművészeti Múzeum esetében például nem, de jól láthatóan jelölték a mozgássérült-parkoló meglétét, valamint magyarul és angolul az akadálymentes bejutás módját; a Magyar Nemzeti Galéria mobil rámpával, a „B” bejáraton át oldja meg a mozgáskorlátozottak bejutását.) Miként érhető el az akadálymentes bemenet? (Bécsben, az Albertinában lift és rámpa együttes alkalmazásával teremtették meg az egyetlen bejárat akadálymentességét.) Ügyelni kell a kül- és beltéri ajtók kialakítására is: számoljunk a megszokottnál nagyobb szélességgel, vegyük tekintetbe a súlyukat, azt, hogy milyen erőkifejtés szükséges a kinyitásukhoz. Fából vagy fémből készült lengőajtó alkalmazása a kerekesszékkel közlekedők számára jó megoldás, ugyanakkor a bottal közlekedő számára megnehezíti a be-, illetve kijutást, a tömör fa- vagy fémfelület még baleset forrása is lehet, hiszen nem látható, ki közeledik az ajtó túloldalán. A jogszabályban is előírt ideális esetben fotocellás ajtót kell beépíteni. Amennyiben áttetsző, színtelen üvegű ajtóról van szó, mindenképpen feltűnő módon jelezni kell a látássérültek – nemkülönben a figyelmetlenebbek, szórakozottabbak – számára, hogy ne sétáljanak át rajta ottlétét nem érzékelve. A bejárati ajtók esetében vizsgálták a nyitáshoz szükséges (legalább 150 × 150 cm) szabad hely meglétét, a küszöbmagasságot, a lábtörlő rács vagy szőnyeg „átjárhatóságát”. A küszöb átlépése ez esetben nem csak jelképes probléma, és ismételten jelentkezik a bejárat után, minden egyes helyiség esetében. A kerekesszékkel közlekedők számára az ideális küszöbmagasság nulla centiméter, de semmiképpen nem lehet több két centiméternél. A fizikai bejutást követően a kérdőív vizsgálta a közösségi terek információs struktúráját is: rendelkezésre áll-e a bejáratnál személyes segítség, vezetősáv, információs rendszer, segíti-e a belépőt hangostérkép a tájékozódásban? A keszthelyi Balatoni Múzeum honlapjáról például MP3 formátumú letölthető hangostérképpel tájékozódhatnak a látássérültek az épület három szintjén, sőt segíti őket azok megközelítésében is. Épülete válogatja, hogy
a vezetősáv az információs pontig és/vagy a közszolgáltatások helyéig követhető-e, illetőleg az infoponttól más segítségre számíthat-e a fogyatékos? Az információs táblarendszer önmagában is számos kérdést vet fel: létezik-e központi információs tábla, kiegészíti-e azt tapintható térkép? Az irány- és funkciójelző táblák olvashatósága, egyértelműsége, kontrasztos színhasználata (ebben például a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kapott jó értékelést) már az épület egészének dizájnját is erősen befolyásolja, különösen abban az esetben, ha piktogramokról, szemmagasságban olvasható feliratokról és tapintható elemekről egyaránt gondoskodnunk illene. A közszolgáltatás – esetünkben a múzeumi kiállítótérre szűkítve – helyszíne korlátozódhat egy szintre, de kiterjedhet többre is. Mit tehetünk egy 5-15 fokos lépcsősor, esetleg többemeletnyi szintkülönbség leküzdése érdekében? Utóbbi esetben négy megoldást értékel a felmérés: lépcső, rámpa, emelőlap/korlátlift, lift. A lépcső mennyisége, szélessége, az egyes fokok magassága (15 centiméternél nagyobb, de legfeljebb 17 centiméter), élképzése (csúszásmentes, kontrasztos vagy orr nélküli kialakítás), a lépcsőkarok milyensége, kialakítása, jelzettsége, a kapaszkodók kialakítása – mennyire szolgál díszítő funkciót, illetve mennyire szolgál támaszul – mind-mind a felmérés részét képezi. Éppen a testi fogyatékosok különböző sérültségi foka miatt ezek az apróságnak tűnő adatok dönthetnek sokszor egy-egy helyszín bejárhatóságáról. A legáltalánosabb megoldás a szintkülönbségek áthidalására a rámpa. Hossza elvileg attól függ, milyen magasságot kell áthidalnia, a gyakorlatban azonban a rendelkezésre álló hely a meghatározó. Túl meredek nem lehet, mert akkor nehézkes és veszélyes a haladás rajta, ha az illető egyedül, saját erejével hajtja a kocsiját (értelemszerűen a motoros kerekesszéket használóknak könnyebb egy ilyen lejtőn feljutni). Kialakításánál ügyelni kell arra, hogy korlát kísérje a lejtőt: ez azoknak a mozgását is biztonságosabbá teszi, akik a saját lábukon, de támaszkodva és kapaszkodóra szorulva kívánnak rajta közlekedni. Számolni kell a rámpára való ráfordulás, továbbá a beiktatandó vízszintes, legalább 1,5 méter hosszú pihenőfelületek helyigényével is. Végezetül pedig esztétikai szempontból is mérlegelni kell a megoldást, mielőtt döntünk. A kérdőívben a rámpa kialakítására számos kérdés vonatkozott: (egyenes vagy íves), magassága, szélessége, lejtése, a rámpakar, valamint a pihenő megléte, a leesés elleni védelem (korlát, mellvéd vagy kerékvető formájában), a korlát még külön is.
53
POSZTAMENS
A kb. 35–150 centiméter közötti szintkülönbség áthidalására kiválóan alkalmas, elegáns megoldás az emelőlap, más néven emelőpódium vagy minilift. Ez tulajdonképpen egy kb. 1,5 × 1,5 méter alapterületű peremes fémtálca, amelyre a hozzászerelt kis lejtőn keresztül kerekesszékkel fel lehet hajtani. Beépítése igen egyszerű, mert nem kell hozzá liftakna. Hálózati feszültségről működtethető, saját kezűleg is vezérelhető. Elhelyezéséhez viszonylag nagy alapterületre, egy kb. 1,5 × 2 méteres szabad felületre van szükség. A keszthelyi Balatoni Múzeum például ezt a megoldást preferálta. Nagyon kulturált, de relatív drága megoldás lépcsőlift (korlátlift). Két összetevője: a hagyományos korlátot kiegészítő speciális korlátsín és az ezen utaztatható peremes fémtálca. A szerkezet a meglevő lépcsősorra és korlátra épül, ezért külön helyigénye alig van, az is redukálható a szállítótálca felhajtásával, így nem szűkíti le a lépcsőt, lépcsőházat. Saját kezűleg is irányítható, vezérelhető. Számtalan variációja létezik. Nagyobb magasságok esetében gazdaságos telepíteni, a lépcsőfordulók jól követhetők a korlátsínnel. Hátránya, hogy nem mobilizálható: ugyanaz a korlátlift máshová már nem vagy csak nagy nehézségek árán építhető be, hiszen egyedileg, az adott helyre készül. Bel- és kültéren egyaránt alkalmazzák. Közkedveltségén sokat ront, hogy ha ritkán kerül sor a használatára, gyakran előbb „le kell takarítani” a környezetét, „ki kell nyitni”, hogy egyáltalán hozzáférjenek. Így érthető, hogy arra is kiterjedt a felmérés, hogy elérhető-e az azt kezelő személy, létezik-e írott információ a használatához? Ráadásul a szabadban elhelyezve igen nagy eséllyel hamar tönkremegy. Óriási szerencse, ha az intézmény – például a Magyar Mezőgazdasági Múzeum – ki tudja váltani egy rámpával, amíg ideiglenesen nem üzemel, és ráadásul ezt közhírré is teszi. Belső térben az 1990-es évek óta ilyet használ aulájában a BTM, és hajdan a Holokauszt Emlékközpont is a korlátlift bevezetése mellett döntött. A legszerencsésebb intézményeknél létezik akadálymentesen megközelíthető lift, a kiés beszálláshoz szükséges 150 × 150 centiméteres szabad területtel, a szükséges fülkemérettel, ajtószélességgel. Tagadhatatlanul ez a legnagyobb financiális igényű megoldás. A meglévő, sokszor műemléki védettségű épületbe történő utólagos beépítés általában problémás, helyette az épület mellett lehet kialakítani felvonóházat. Az épületgépészeti adottságok determinálják lehetőségeinket, ügyelnünk kell azonban arra, hogy a végeredmény kényelmesen megközelíthető, a fogyatékosok számára is alkalmas méretű és kialakítású, könnyen kezelhető lift legyen, megfelelő szélességű ajtóval és olyan, biztonsági elemeket tartalmazó ajtómozgató automatikával, amely kizárja a sérülés lehetőségét. Az sem mindegy, milyen magasságban, milyen érintőpanellel, különálló gombokkal, Braille-írásos vagy tapintható jelzésekkel szembesül a gombokon a fogyatékos. A hallássérültek számára vajon létezik-e megfelelő, értékelhető információkat adó, hallható információ? (Ilyen szempontból kiemelkedik a bécsi Kunsthistorisches Museum liftje, amely a jól elkülönülő Braille-gombokon túl németül, angolul és franciául is közli az infókat.) Az sem elhanyagolható, hogy el van-e látva a lift beépített indukciós hurokkal, segélyhívó gombbal? Az épületen belüli közlekedőfelületeknél a fizikai adottságokon túl a kérdőív figyelembe vette a burkolat csúszás- és tükröződésmentességét, egyenletességét, akadálymentességét. El kell gondolkoznunk azon is, vajon egy folyosón elhelyezett műtárgy vagy vitrin mennyire jelent akadályt egy gyengénlátó vagy egy kerekesszékes számára? Számolni kell az elérési magasságokkal, távolságokkal, hogy az információs felületekre, a fekvő tárlók és az álló vitrinek mindegyikébe a kerekesszékben ülő is be tudjon tekinteni. A kerekesszékben ülő személy legjobb esetben is a 40 és 135 centiméter között elhelyezett tárgyakat tudja megfogni, elhelyezni, működtetni, ezért például a jelzőberendezéseket
(csengő, villanykapcsoló) a kerekesszékből is jól elérhető 85–110 centiméteres magasságba kell szerelni. Ez egyébként nagyjából megegyezik egy gyerek akciórádiuszával is. És végül, de nem utolsósorban biztosítanunk illik megfelelő mennyiségű ülőhelyet a kiállításokban, kiállítási térben! Egy alapos nézelődés során bárki elfárad, és lehet, hogy csupán időznie is jólesik az adott közegben. Amíg a mozgássérültek múzeumi fogadása egy-egy régi épületben a műemlékvédelmi szakembereket készteti elgondolkodásra, addig a látássérültek a látványtervezőket és dizájnereket állítják komoly kihívások elé. A szépen elkészített, ízléses és különleges látványt ugyanis összhangba kell(ene) hozniuk a gyakorlatiassággal. Fontos a nagyobb méretű betűkkel, egyszerű betűkészlettel, szemmagasságban elhelyezve, jól megvilágítva elhelyezett tájékozódás biztosítása a kiállításokon. A vakok számára a domborított, tapintható (Braille-írásos) feliratozás sem elérhetetlen – még szűkös költségvetés mellett sem. De itt is sokszor egyszerűsítünk: a vakok speciális igényeit néhány esetben tekintetbe vesszük, jóval kevésbé számolunk azonban a gyengénlátók nehézségeivel, akik intenzív megvilágítás, sajátos eszközök, módszerek mellett a sík (normál) írás-olvasás érzékelésére is képesek. A látássérült számára az első nehézséget a tárgy minél közelebbről történő megszemlélése jelenti, másodsorban az irányított fények hiánya. Furcsának tűnik, de a zseblámpa használatának megengedése (helyszíni kölcsönzése) vagy a nagyító legális alkalmazása, netán kézközelben léte sokat segíthet a gyengénlátóknak. A múzeumon belüli közlekedés kapcsán érdemes megemlíteni, hogy balesetvédelmi okokból a váratlan szintkülönbségeket, botlóakadályokat kötelező és célszerű feltűnően megjelölni. Ezeket a helyeket feltűnő színekkel kell érzékeltetni a gyengénlátók – és mindenki más – számára, míg a bottal közlekedő vakoknak eltérő felületű burkolat kialakításával is lehet jelezni. A fogyatékosok közül a legkevesebb figyelmet mintegy fél évtizeddel ezelőttig a siketeknek és nagyothallóknak szentelte a társadalom. Nem véletlen, hogy a felmérés összeállítói ezért elsősorban a hallássérültek igényeire hegyezték ki a tollukat, miszerint adott-e a szájról olvasás lehetősége (ez részben a megvilágítás, fényviszonyok függvénye is), létezik-e fixen telepített indukciós hurok vagy más megoldás? Ajánlatos lenne, hogy legalább a nagyobb közintézményekben alkalmazzanak jeltolmácsot, az ő felkészítésénél oda kell figyelni a lényegkiemelésre, a jelekkel lefordíthatatlan, elvont fogalmak, szimbólumok mellőzésére. )
54
) Figyelemre méltó megoldással találkoztunk már több osztrák múzeumban, sőt az
évente más helyszínre települő időszaki tartományi kiállításokban is: a nagybetűs, kön�nyen olvasható kiállítási felirat mellett videopanelen jeltolmács közvetíti az információkat, amelyeket egy gombnyomással hallhatóvá is lehet tenni. Az elkerülhetetlen beruházások közé tartozik, sőt ma már alapszintű elvárás az akadálymentes vizesblokk. Sok helyen meg is valósították, csak éppen az első akadály: a bejutás. Ugyanis kulcsra van zárva… Vajon miért is? Hogy a takarítószemélyzetnek kevesebb dolga legyen? Vagy mert féltjük a berendezést? Vagy mert netán az egészségesek is használnák? Annál is inkább, mert nagyon sok esetben a babaápolás, pelenkázás lehetősége is itt biztosított. Kárt pedig bármilyen mellékhelyiségben okozhat az, aki akar. Hozzáteszem: Dégen, ahol most folyik a klasszicista műemlék kastély felújítása, és egy szinten benne még csak egy ideiglenes kiállítás található, a még éppen csak elkezdett renoválás első, igen látványos eleme a nagy gondossággal kialakított akadálymentes mosdó. Mert bizony van rá szükség: volt már olyan látogató, aki a hajdani kocsifelhajtón (természetesen akadálymentesen) odagördült, és igényelte. Megléte jelentősen megnövelte az ott-tartózkodás idejét, egyben kellemes meglepetést okozott már magyar és külföldi látogatóknak is. Épületfunkciónak megfelelő számban, helyen van-e ilyen mellékhelyiségünk? Ezzel komolyan küzd az 1894-ben épült, historizáló kastélyra emlékeztető berni Historisches Museum, amelyet annak idején Svájc nemzeti múzeumának szántak, és gyűjteményével meg is felel ennek a nívónak. Az állandó kiállítási tér akadálymentesítésén folyamatosan, évtizede dolgoznak, és a zegzugos, szinteltolódásokkal teli épületben már három akadálymentes mosdó létezik. Végtelenül szimpatikus, hogy honlapjukon méterre leszámolva az épületbe való belépéstől kezdve a közlekedőfelszínek minőségén át a kontaktszemély elérhetőségéig mindent igyekeznek megadni, és természetesen értesülhetünk arról is, milyen mosdókkal, étkezési lehetőségekkel hol számolhat a fogyatékos látogató. Az igazán jól akadálymentesített mellékhelyiség előírásait nem könnyű betartani, de itt kevés a jó szándék, szükséges a szabványok maximális figyelembevétele. Nem elég egy táncteremnek beillő hely kézmosóval és hagyományos WC-kagylóval, hiába van minden segédeszköz (papírtörölköző, kézszárító, szappanadagoló) ott, ha elérhetetlen… Az előírás a kifelé nyíló, belül húzókaros, könnyen kezelhető, széles ajtó, előtte a kerekesszékkel ki- és bejövetelhez kényelmesen elegendő, fordulásra alkalmas térrel, bent 360 fokos navigáció lehetőségével, különleges WC- és mosdókagylóval. Fontos olyan kapaszkodók, korlátok elhelyezése, amelyek segítik a kerekesszékből való kiszállást, illetve a visszaülést. És mindenekfelett a vészjelzőé, hogy ha bármi probléma adódik, az ne későn derüljön ki. Lényeges, hogy jól láthatóan, egyértelműen lássuk el egyezményes jelekkel (piktogrammal és szöveggel) a mellékhelyiségeket és az odavezető utat is, meglétét pedig már a bejáratnál jelezzük. Ezek ellenőrzésére a kérdőív aggályosan ügyel, joggal. Az egymással harmonizáló, azonos színű, egybeolvadó felületek megzavarhatják már a csekély mértékben látássérültek tájékozódását is, hiszen nincs mód arra, hogy adott helyiségen belül a „tereptárgyakat” és a falfelületeket egymástól elkülönítsék. Különösen kínos ez például a mellékhelyiségek esetében, ahol a fehér szaniter a fehér falon váratlanul kényelmetlen helyzetet teremthet. Szerencsére a legújabb nemzetközi szakmai előírások már a színes, kontrasztos kialakítást javasolják a tiszta fehérrel szemben. A közgyűjteményekben gyorsan terjed az audiovizuális eszközök működtetése. Amen�nyiben az akadálymentességet szem előtt tartjuk, ezeket a látássérültek részére felolvasóprogrammal is el kellene látni. A látogatói számítógépek, érintőképernyők és egyéb
audiovizuális eszközök elhelyezése, kiállítási alkalmazásuk a mozgáskorlátozottak szempontjából is fontos szempontokat vet fel: megközelíthetőségük, magasságuk, kézés ujjhasználati nehézségekkel való alkalmazásuk és más hasonló gondok mind figyelembe veendők. A felmérés nem foglalta magába, mégis meg kell említenünk egy nagyon fontos infokommunikációs felületet: az intézmény honlapját. Örvendetesen szaporodnak közöttük – nem ritkán egymástól eltanulva – azok, amelyek nemcsak egy könnyebben kezelhető variációt kínálnak a felhasználónak, hanem amelyek külön fülben foglalkoznak azokkal, akik „segítségre szorulnak”. Tudomásul kell vennünk, hogy a fogyatékosok látogatásai legtöbbjüktől lelkiekben, fizikálisan sokkal nagyobb előkészületeket, rákészülést kívánnak meg. Azon a szűkszavú közlésen túl, hogy a közgyűjtemény akadálymentesített vagy nem, már az előkészület során meg kell tudniuk, hol van a parkoló, pontosan ismerniük kell a megközelítés és a bejutás módját, az esetleges segédeszközök meglétét és hozzáférését, azok típusát (kölcsön-kerekesszék, rámpa, lift, indukciós hurok stb.), azt, hogy szükség esetén kérhetnek-e és kitől külső segítséget és hogyan? Mi a helyzet a vakvezető kutyákkal, amelyek száma már nem is annyira elenyésző? Beengedjük-e? Büfé, étkezési lehetőség esetén számolnunk kell ezek megközelíthetőségével is, azzal, hogy kérhető-e ott asztali kiszolgálás, van-e leülési lehetőség? Komoly dilemmát okoz az akadálymentesítés kérdése vészhelyzetek esetén. Ha egy intézményt ki kell üríteni, biztonsági okokból a liftek általában nem vehetők igénybe, és aki nem tudja a lépcsőt használni, az segítségre szorul. A tűz- és vészjelzőket nemcsak jelzőszignállal, hanem villogó fényjelzéssel, utasító szövegtablóval is el kell látni a siketek, nagyothallók érdekében. Riasztás esetén ugyanezért villogó fényre van szükség a mosdókban, öltözőkben, könyvtárakban és más, magányt, „zártságot” biztosító helyeken is. (Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ugyanezek a villogók viszont például az epilepsziásoknak kimondott veszélyforrást jelentenek!) Összefoglalva: egyre több magyar múzeumban, közgyűjteményben találkozunk biztató kezdeményezésekkel, készülnek a fogyatékosokat is kiszolgáló beruházások, felújítások. Sokat számít már az is, ha egy közgyűjtemény bizonyos részét – egy épületszárnyat, szintet – akadálymentessé tettük. Kisebb átépítések, karbantartás esetén is érdemes átgondolni azt, hogy tehetünk-e valamit az akadálymentesítés érdekében.
55
POSZTAMENS
Lássunk végül néhány sikeres múzeumi teljesítményt, teljesen szabad válogatásban. A szentendrei Skanzen adottságainál fogva is előnyös helyszín a fogyatékosok fogadására – és évtizedek óta mindent meg is tesz azért, hogy aki közülük ellátogat hozzájuk, az ne érezze magát hátrányos helyzetben. Jól jelölt parkolójában egyszerre tizenegy, mozgássérülteket szállító jármű tud megállni, méghozzá a kényelmes kiszállást biztosító szélességgel. A rászoruló akadálymentes, automatikusan nyíló-záródó ajtón, a főbejáraton át léphet a fogadóépületbe, a téli bejáratnál vezetősáv irányítja. A sokoldalú, minden fogyatékosságra tekintettel levő információs rendszer, nemkülönben a vizesblokkok kialakítása méltó ahhoz az intézményhez, amelyik a magyar múzeumi fogyatékos-módszertan fellegvárává nőtte ki magát az elmúlt másfél évtizedben. Még a kisvasút sem maradhat ki a kerekesszékesek élményei közül, oda emelőlappal segítik fel őket. A művészeti múzeumok akadálymentesítése terén a Szépművészeti Múzeum jutott mindeddig a legmesszebbre, aligha függetlenül a konzekvens vezetői koncepciótól. 2013-ban már a hatodik ilyen időszaki, nem utolsósorban ingyenes tárlatot nyitották meg, ezúttal a katalán Joan Miró nyolc festményének kisméretű változata volt megtekinthető a barcelonai Miró Múzeum kölcsöneként. Miró alkotásai közül szobrokat már az 1990-es évek elején mutattak be „otthon” látássérülteknek. Ez év tavaszától egy olyan okostelefonos-alkalmazást is létezik a múzeumban, amely infokommunikációs szempontból teszi akadálymentessé a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításának jelentős részét (százötven műalkotást) hallássérültek számára: használatával az épületről, a gyűjteményekről és a kiállított műtárgyakról az érintettek jelnyelven kaphatnak művészettörténeti információ kat, az eligazodást pedig az alkalmazásban található interaktív térkép mellett QR-kódok is segítik. A Szépművészeti Múzeum eddigi tárlatain (A Mediciek fénykora, 1998; A fáraók után – a kopt művészet kincsei Egyiptomból, 2005; Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában, 2006; „…és akkor megérkeztek az Inkák” – Kincsek a spanyol hódítás előtti Peruból, 2007; Reneszánsz a fáraók Egyiptomában, 2008) tárgy- és szobormásolatokat lehetett a kiállítások során megtapintani – ám úgy tűnik, egyre inkább kiterjesztik kísérletező kedvüket a művészetek minden ágára. A Nemzeti Múzeum Tapintva láss programjának keretében az állandó régészeti és középkori kiállítás egy része lett tapintható, hallható, szagolható, Braille-feliratozással. Végiggondoltságról árulkodik az összeállítás: pattintott és agancsból készült eszközök után csontfurulya, házrekonstrukció, kocsimodell, az élelemtermelés, a vadászat és a halászat ősi eszközei, fegyverek, ékszerek, római fűtés, útszerkezet, fűszerek, textilfajták, kézimalom és gabonaőrlés, rovásírás, halotti korona, aranypénz, sodronypáncél, kályhacsempe, címer másolatait foghatják kézbe a látássérültek. A helyszínen díjmentesen kölcsönözhető az az MP3-as készülék, amely három jellegzetes hang segítségével három téren segíti az önálló felfedezést: egy hangostérkép segítségével a független közlekedést és tájékozódást a termekben; a második hang a teremben bemutatott korszakról általános ismereteket közöl; míg a harmadik az interaktív bemutatókhoz kapcsolódó érdekességekről mesél. A körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum 2007-ben a határon átnyúló horvát–szlovén–magyar együttműködés, egy Interreg program keretében fogott tapintható tárlat kialakításába. A névadó, tudjuk, szemészorvos volt – így az ő szellemiségének egyfajta ápolásaként is felfogható mindez. Külön teremben, speciális, vezetőléccel ellátott, ritmikusan elhelyezett installációban helyezték el a Batthyány-családhoz kapcsolódó műtárgyak – például barokk paróka, az aranygyapjas rend jelvénye, a körmendi kincslelet táljairól készült másolatok, díszbuzogány, rabbilincs, címeres ágyúcső – másolatait, rekonst-
rukcióit, ezek mindegyike megérinthető. A látássérültek az installációs elemek felett elhelyezkedő mozgásérzékelő révén egy vezeték nélküli fülhallgatóból kapják az aktuális tárgyhoz tartozó ismertetést. A Nyíregyháza-Sóstói Múzeumfaluban 2011 májusától egy Támop-pályázat keretében a látássérültek népi mesterségek tapintható tárgyi emlékeivel (kovács, faműves, fazekas, gyékény- és kosárkötő) szembesülhetnek, valamint a földművesség, a pásztorkodás tárgyai és a népi építkezéshez kapcsolódó különböző ismereteket nyújtó – tetőhéjazatok és faltípusok – makettjeit is kézbe vehetik, de ki lehet próbálni a mángorlás, a sulykolás munkamenetét is. Ugyancsak a Támop által megteremtett lehetőségből készült el Hajdú-Bihar első, a fogyatékosokkal kapcsolatos szemléletformálásra is ösztönző tapintható időszaki kiállítása – műtárgymásolatokból. A berettyóújfalui Bihari Múzeumba látogatók 2012 októbere és 2013 januárja között az esélyegyenlőség jegyében egy elsötétített teremben, látássérült vezetők közreműködésével ismerhették meg a Sárrét halászati eszközeit. Nagyot lépett előre a múzeum az esélyegyenlőség más területein is: a hallássérültek az összes kiállítóteremben a szokásos képi és szöveges ismeretanyagokon kívül kiépített indukciós hurok segítségével élvezhetik a programokat. A látássérülteknek kedvezve a három infopult közül az egyik JAWS képernyőolvasó programmal van ellátva, emellett a régészeti kiállítóteremben hangos tárlatvezető rendszert alkalmaznak, és tapintható műtárgymásolatok is kézbe vehetők. És végül vétek lenne kihagyni az Új Széchenyi-terv támogatásával teljesen megújult, a komplex akadálymentesítés szempontjából mintaértékű Aquincumi Múzeumot: a hangostérkép, a Braille-írásos vezető, a mozgáskorlátozottak számára kialakított rámpa, a korlátlift a fogyatékosok látogatását nem csupán lehetővé, hanem a lehető legönállóbbá is teszik. (A múzeumban ezen a téren már négy évvel korábban jelentős lépéseket tettek; lásd http://www. magyarmuzeumok.hu/latogato/108_kezzelfoghato_mult.) Mert ne feledkezzünk meg arról, hogy az egyéni felfedezésnek, az önálló múzeumi kalandozásnak vagy Múzeumok Éjszakáján a tömegbe vegyülésnek egyaránt megvan a maga varázsa, amire a fogyatékos is vágyakozhat. És csak a gyakorlatban lehet kitapasztalni, hogy hol húzódik a kényes határ a tolakodás, a felesleges gondoskodó körbeugrálás vagy a természetes segítségnyújtás között. A szerző ezúton mond köszönetet Sárközi Lajosnénak – Emmi – és Nagy Imre építészinformatikusnak – Studio In-Ex – ügyszerető segítségükért.
56
A 21 ÉVES, MINDENKINÉL AKTÍVABB DÁVID A SZÍNES PAPÍRNÉGYZETEKBŐL BARÁTNŐJE NEVÉT ÍRTA KI; VELE MÁR NÉGY ÉVE ALKOTNAK EGY PÁRT
57
POSZTAMENS
ZOLTÁNRÓL RUHÁZATA ÉS A NÉGYZETEKBŐL KIÍRT SPORTSZERMÁRKA NEVE ELÁRULJA, HOGY SPORTOLÓ, AZ ISKOLAI CSAPAT KAPUSA
58
ZOLI, A KÉT MÚZEUMOT FELKERESŐ CSAPAT RANGIDŐSE, A NEMADOMFEL EGYÜTTES TAGJA A FRISSEN SZÜLETETT KALLIGRÁFIÁK KÖZÖTT
59
POSZTAMENS
A MÚZEUMPEDAGÓGUS ELSŐ VONALAIT EGÉSZÍTETTÉK KI A FIATALOK. A SZÉNRAJZ MÖGÖTT LILI, A CSOPORT LEGZÁRKÓZOTTABB TAGJA BÚJIK MEG
60
DÁVID A LUDWIG MÚZEUMBAN KÉSZÜLT MŰVÉN MEGIDÉZETT BARÁTNŐJÉT ÉS ISKOLATÁRSÁT, ÉCIT ELHÍVTA A KISCELLI MÚZEUM FOGLALKOZÁSÁRA. A FELADATOKAT ITT KORNISS DEZSŐ 1959-BEN CSURGATOTT TECHNIKÁVAL KÉSZÜLT KALLIGRÁFIÁJA IHLETTE. A SAN MARCO UTCAI CSALOGÁNY SPECIÁLIS OKTATÁSI INTÉZMÉNY FIATAL DIÁKJAI A KEZDETI MEGILLETŐDÉS UTÁN BIRTOKBA VETTÉK A MÚZEUMOT, A KIÁLLÍTÓTEREKET MŰTEREMKÉNT HASZNÁLTÁK. A PROGRAM A MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUMBAN FOLYTATÓDIK
61
62
POSZTAMENS
KIÁLLÍTÁS, MEGÉRTÉSI NEHÉZSÉGEKKEL – A LUDWIG MÚZEUMBÓL INDULÓ ÚJ MÚZEUMPEDAGÓGIAI PROGRAM A FELNŐTTEKET CÉLOZZA SZERZŐ: DABI-FARKAS RITA MÚZEUMPEDAGÓGUS, A LUDWIG MÚZEUM MUNKATÁRSA
A Ludwig Múzeum − Kortárs Művészeti Múzeum Múzeumpedagógiai Osztálya 2009-ben kezdett el az akadálymentesítéssel foglalkozni. A kezdeti lelkes indulás után az akadálymentesítés nagy halmaza egyre kisebb szakterületekre vált szét. Mivel a Művészetek Palotájának fiatal épületében az alapvető közlekedéshez kapcsolódó akadálymentesítést néhány hiányosságot leszámítva már megvalósították (például a vakok számára van vezetősáv), így a mi feladatunk elsősorban a programok, a kiállítások tartalmi részére vonatkozó akadálymentesítés lett. A nagy halmazt három fő területre bontottuk, amelyeket az elmúlt években nem tudtunk hasonló alapossággal gondozni, de két fő területet rendszeres programokkal, eseményekkel és újabb fejlesztésekkel szélesítettünk. A vakok és gyengénlátók részére tárlatvezetéseket szerveztünk, tapintható tárgyakat készítettünk, és három éve rendszeresen meghirdetjük a Tapintható rajzversenyünket, amelyre oktatási intézmények, óvodák, általános és középiskolás diákok pályázhatnak a kiírt témának megfelelő, saját készítésű tapintható tárgyakkal, képekkel, a tavalyi évben tapintható társasjátékokkal is. Ezeknek a programoknak, fejlesztéseknek a fő koordinátorai a Ludwig Múzeum múzeumpedagógusa, Szira Henrietta és Cecile Ranise múzeumi akadálymentesítési tanácsadó, aki nemzetközi tapasztalataival, szaktudásával több magyarországi múzeumban évek óta segíti a fejlesztéseket. A másik terület, ahol évről évre újabb fejlesztéseket tudunk megvalósítani, a megértési nehézséggel élőknek szóló és az ehhez a témához tartozó szakmai programok. Ennek koordinátora, kitalálója én vagyok a Ludwig Múzeum múzeumpedagógusaként. A Ludwig Múzeumban a programokat érintő akadálymenetesítés megkezdéséhez az első szakmai segítséget a szentendrei Skanzen Érted?! – Értem!? – Hogyan fogadjuk fogyatékos embertársainkat múzeumainkban című, négynapos továbbképzése jelentette. Az oktatáson olyan szakemberekkel ismerkedhettem meg, akikkel a továbbiakban is együtt tudtam dolgozni, tanácsaikkal segítettek átlépni a felmerülő akadályokat.
Kezdetben az általam fogadott csoportok nagy része csak egy alkalommal látogatott el a múzeumba. Ezt követően Onódi Ágnes gyógypedagógus segítségével egy fél évig rendszeresen érkező, felnőtt, megértési nehézséggel élő csoportot is tudtam fogadni, ami igazi szakmai fejlődést jelentett a számomra. Ahogy egyre jobban megismertem a résztvevőket, nemcsak az tudatosult bennem, hogyan tudom átadni nekik az információkat, milyen módon kell megfogalmaznom számukra a mondandómat, milyen segédanyagokat részesítsek előnyben a foglalkozás alatt − vagyis nem csak szakmailag és módszertanilag kezdett bővülni a tudásom −, hanem egyre inkább kezdtem belelátni a foglalkozáson részt vevő személyek hátterébe is. Például: hogyan élnek, családokban vagy intézetekben? Milyenek ezek a családok? Milyenek ezek az intézetek? Milyen problémák, milyen örömök vannak jelen a mindennapjaikban? Mit tudnak a világról? És mit tudunk mi róluk? Mit tudunk mi, úgynevezett „épek”! Egyre jobban láthatóvá vált a különbség, amely az épek és a megértési nehézséggel élők között fennáll a hétköznapokban. Kirajzolódott, hogy nem azért létezik ez a távolság, mert nem tudunk kommunikálni egymással. Nem azért, mert ők nem értenek meg minket, és mi nem értjük meg őket. Hanem azért, mert a társadalmunkba ez idegződött be. A társadalomban is érezhető előrelépés: sok ember nyitottabb, elfogadóbb a másság iránt. Senki sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más. A világképünk úgy lesz teljes, ha nem fordítjuk el a fejünket, ha nem megbámuljuk a tőlünk különböző embertársainkat, hanem felismerjük, hogy ők is értékeket rejtenek, többek között olyan érzelmeket, amelyeket mi a szocializációnk által nem merünk kifejezni, megélni. Az Integrált Családi Délelőtt megszületéséhez az a felismerés vezetett, hogy az akadálymentesítés, az esélyegyenlőség valójában nagyon sokrétű és nagyon sok helyen megvalósulhat. Az egyik ilyen terület az értelmi akadállyal élő gyerekeket nevelő családok részére szóló hétvégi családi programoké, amely hiányként jelenik meg a programkínálatokban. Azok a családok, amelyek megértési nehézséggel élő gyermeket nevelnek, nem találnak olyan hétvégi programokat, amelyekre úgy járhatnak el, hogy ott azt érezzék, őket várják, nekik is szól. A Ludwig Múzeum Integrált Családi Délelőttje a már sok éve működő Családi Délelőttre épült rá. Időtartamában, témaválasztásában, felosztottságában átvette az ép gyerekeknek szóló program formáját, módszertanában pedig a gyógypedagógiában alkalmazott egyszerűbb, többet ismétlő, alaposabban
63
körbejáró, a különböző érzékszervekre jobban ható és sokszor játékosabb foglalkozásokat valósítunk meg. Az Integrált Családi Délelőtt 2010 szeptemberétől decemberig még nem nyilvános programként kiajánlva, hanem szervezett csoportokat fogadva, zártkörűen indult el. Ezt a próbaverziót egy külsős kolléganővel, (a velem azonos nevű) Farkas Rita grafikusművész-tanárral indítottuk el. A program 2011 januárjától már a nyilvánosság számára is elérhetővé vált, kétheti rendszerességgel, két verzióban. A hónap első foglalkozása teljes egészében külön zajlik az ép gyerekektől, vagyis szegregáltan. A hónap második alkalma az első két részben (témafelvezetés és kiállítótér-látogatás, kétszer harminc perc) külön, az alkotás rész egy órájában viszont már közösen történik az ép gyerekekkel, vagyis integráltan. A két alkalom elnevezését azért nem különböztetjük meg, mert azzal is integrációt hozunk létre, hogy a társadalom azon részének biztosítsunk helyet a családi programon, akik számára ez nem evidens. Az Integrált Családi Délelőttök foglalkozástartóinak csapata további három fővel bővült az elmúlt években. Mag Krisztina képzőművész, tanár; Hajdú Franciska múzeumi menedzser, múzeumpedagógus és legutóbb Scholtz Krisztina gyógypedagógus csatlakozott a programhoz. Egy alkalommal maximum hat fő Down-szindrómás, autista, oxigénhiánnyal született vagy más értelmi akadállyal élő óvodás, alsó tagozatos gyermeket fogadunk szüleikkel és természetesen ép testvéreikkel együtt. A kis létszám a program minél színvonalasabb, a gyerekekre minél több figyelmet irányító törekvések miatt szükséges. Az Integrált Családi Délelőttök tapasztalatai inspirálták az Integrált Ped.Kedd programsorozatot, amely 2013-ban indult el, és eddig négy alkalommal valósult meg. Ezt a programot két fő tényező ihlette. Az egyik ok, hogy a szülőktől több olyan jelzést kaptam, milyen jó lenne, ha nemcsak a mi múzeumunkban lenne a megértési nehézséggel élőknek szóló rendszeres, hétvégi családi program, hanem más múzeumokban is. Ebből következett, hogy amit én meg tudok tenni ez ügyben, az a különböző múzeumokban dolgozó mú zeumpedagógus kollégák lelkesítése integrált vagy szegregált hétvégi programok indítására. A másik ok pedig a gyógypedagógusokhoz való közeledés, a szakmai fejlődés igénye a témában, amelyet tematikus előadásokra felkért gyógypedagógusok segítettek. Ide kapcsolódik az a cél is, hogy a gyógypedagógus szakma figyelmét felhívjuk a múzeumi foglalkozások által nyújtott fejlesztési lehetőségekre és a közeledésre egymás felé. Szintén nagy segítség lehet a múzeumok részére a gyógypedagógusok által a megértési nehézséggel élő gyermekeket nevelő szülők elérése, programjaink népszerűsítése és a bizalom megteremtése. Mindezek kezdeményezéséhez önbizalmat adott a 2012-es évben az Integrál Családi Délelőtt által elnyert Múzeumpedagógiai Nívódíj. Az Integrált Ped.Kedd programsorozat által megindult együttműködésre való felhívás és tapasztalatcsere ért be abban a kezdeményezésben, amelyet 2013 őszén kezdtem szervezni, meghirdetni az Integrált Ped.Kedden részt vevő, a megértési nehézséggel élőknek szóló programokat illetően együttműködésre nyitott múzeumok között. A 2014-es év előrelépése ez az új programsorozat, amely többszálú együttműködést tartalmaz. A program egyik inspirátora és az alapötlet megálmodója Onódi Ágnes gyógypedagógus, akivel már a korábbi években is együttműködtem. Az új programsorozat első foglalkozását 2014. január 14-én tartottuk, egyelőre még nem a nyilvánosság számára meghirdetett módon. Új paraméterekkel dolgozunk: a célközönség a tizennégy év fölötti megértési nehézséggel élő emberek (fiatal felnőttek, felnőttek), a létszám maximum nyolc fő, az időtartam kilencven-százhúsz perc. A program különlegessége, hogy különböző profilú múzeumok közötti együttműködésről is szó van. Ez azt jelenti, hogy egy hónapban két foglalkozás va-
lósul meg, amelyekből az első a Ludwig Múzeumban, az én vezetésemmel, a párban lévő múzeumpedagógus segítségével, majd a hónap második alkalma a másik múzeumban valósul meg, az ott dolgozó múzeumpedagógus vezetésével és az én segítségemmel. A két alkalomra ugyanazokat a megértési nehézséggel élő fiatalokat várjuk, mert a két foglalkozás egy témát bont ki, visz tovább az eltérő múzeumok szakterületein és különböző műtárgyain, tárgyain keresztül. A januári alkalom a Kiscelli Múzeummal kooperációban valósult meg Sziray Zsófia múzeumpedagógussal együttműködve. A program egyelőre zártkörűen, próbaverzióban indult, előre szervezett csoporttal. A csoport Onódi Ágnes szervezésében érkezett a „Csalogány” Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Módszertani Intézmény, Diákotthon és Gyermekotthonból. A program két óra hosszúságú volt. Indításként a múzeum épületét mutattam be, hogy mélyítsük a helyszínről elraktározott benyomásokat, és ezzel segítsük a későbbiekben az emlékezést. Ezt követően a harmadik emeleti állandó kiállításban néztük meg a Ludwig Múzeum alapítóit bemutató termet és azt a két kiválasztott műtárgyat, amelyre a foglalkozás fő témáját alapoztuk; ezeket játékos feladatokkal, mozgásos elemekkel, vizuális segédanyagokkal kiegészítve, interaktív módon mutattuk be. A központi téma a betű, az írás, amelyhez a műtárgyak is kapcsolódtak, és amely alapot adott az alkotásra is, amelyben a résztvevők különböző színű papírnégyzetekből ragasztással készítettek szöveges képet. Az alkotással a figyelmet, a finom motorikus készségeket is fejlesztettük. A februári foglalkozást a Mezőgazdasági Múzeummal közösen hozzuk létre, akkor Dívós Borbála múzeumpedagógussal dolgozunk együtt. Az új kezdeményezéssel azt a célt próbáljuk megvalósítani, hogy a megértési nehézséggel élők eltérő korosztályainak tudjunk programot kínálni, és az eddigi óvodás és alsó tagozatos gyerekeken és családjaikon túl elérjük a fiatal felnőtteket és a felnőtteket is. Másrészről azt, hogy minél több különböző profilú mú zeumban legyen lehetőségük a társadalom ezen rétegeinek és családjaiknak a múzeumba járásra apropót találni, és a kulturális intézmények kínálatában ők is találjanak olyan programot, amely az ő befogadási képességeiknek megfelelően tud élményt, tapasztalatot és fejlődési lehetőséget nyújtani. A programot a későbbiekben nyilvánosan is szeretnénk meghirdetni, és az lenne az egyik legfőbb cél, hogy az intézményekből ellátogató szervezett csoportokon túl egyének is rátaláljanak a programra.
64
A LÉPÉSVÁLTÁS SZÜKSÉGES ÉS ELÉGSÉGES VOLTÁRÓL A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA JELENKORI GYŰJTEMÉNYÉNEK ÚJ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA SZERZŐ: P. SZŰCS JULIANNA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
S
65
MÚZEUMNEGYED
Karinthy egyik karcolatában eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha az újságokban egy hirtelen papírhiány miatt az egyes rovatok csak minimális karakterszámot használhatnának. Például a szakkritika így oldódna meg. „Ábránd Leó: A háború eposza kilenc kötetben. Vacak.” A MúzeumCafé nincs ilyen kényszerhelyzetben: kaptunk teret, hogy részletesen szemügyre vegyük az 1945 utáni magyar képzőművészet „muzealizált” anyagát a Magyar Nemzeti Galériában, tehát csak nyomokban követjük Karinthy remek tippjét. Merthogy bármennyire is ódzkodik a káoszban ok-okozati rendet teremtő nagy narratívától a dekonstruktív történelemírás és szolgálóleánya, a művészettörténet, a régi jó módszertől praktikus okokból, presztízsből, hagyományból a múzeumok általában – a magyar múzeumok pedig különösen – eddig nem nagyon tértek el. Egy-egy korszak historiográfiai bemutatása ugyanis – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a közönség számára akkor is vonzó, ha a mú zsák palotája csábítási céllal ezernyi csel bevetésével kísérletezik: az ikonológiai rendszer érvényesítésétől a gyűjtéstörténeti dokumentációig, a kurátor kreálta hívószó kipreparálásától az intermediális tűzijátékig az új muzeológiának rengeteg ötlete van arra, hogy az IDŐ a közönség számára megkerülhető legyen, és a TÖRTÉNELEM a maga valóságában feledésbe merüljön (lásd a Tate Modern vagy a New York-i MoMA koncepcióját, de nem mentes ettől az elvtől a linzi Lentos vagy a bécsi 21. századi múzeum sem). A muzeológia inerciája azonban, úgy látszik, nagyobb úr, mint a szabályok fölrúgása iránt érzett vágy. )
66
A KIÁLLÍTÁS TÖBB PONTJÁN AZ IDŐRENDI ÁTTEKINTÉS HELYETT TEMATIKUS TERMEKKEL TALÁLKOZUNK. A TÁRLAT BEJÁRATA ELŐTTI LÉPCSŐFORDULÓBAN PÉLDÁUL AZ 1945 UTÁN MŰKÖDŐ MŰVÉSZEKNEK A TÉRHEZ ÉS A SZERKEZETHEZ, TÁGABB ÉRTELMEZÉSBEN AZ EMBERNEK A GÉPHEZ VALÓ VISZONYÁT MUTATJA BE VÁLOGATÁS: KONDOR BÉLA MODELLKÍSÉRLETE (HÁTUL KÖZÉPEN) MELLETT MEGYIK JÁNOS (JOBBRA), SZALAI TIBOR (BALRA) ÉS JOVÁNOVICS GYÖRGY (KÖZÉPEN) KONSTRUKTÍV SZERKEZETEI KAPTAK ITT HELYET
67
68
69
AZ 1957 UTÁNI ENYHÜLÉS IDEJÉN SZÜLETETT, A SZOCIALISTA REALIZMUST FELVÁLTÓ ÚJ, MODERNISTA, „TŰRT, TILTOTT, TÁMOGATOTT” TENDENCIÁKAT BEMUTATÓ TERMET A KORSZAK KÉT EMBLEMATIKUS SZOBRA, KERÉNYI JENŐ GÉNIUSZA (JOBBRA) ÉS SOMOGYI JÓZSEF KUBIKOSA (BALRA) URALJA. KÖZÉPEN GRUBER BÉLA MŰTEREM CÍMŰ KÉPE, A JOBB OLDALI FALON A BENÁTH-TANÍTVÁNYOKHOZ KÖTHETŐ SZÜRNATURALIZMUS EGYIK FŐMŰVE, CSERNUS TIBOR NAGYMÉRETŰ ÚJPESTI RAKPARTJA LÁTHATÓ
70
MÚZEUMNEGYED
A
régi jó alapfeladat teljesítéséhez azonban be kell tartani néhány aranyszabályt. 1. A rendező művészettörténésznek vízióval kell bírnia, olyan látomással, amelyben megjelenhet az adott korszak ideálisnak, illúziót keltőnek és legfőképpen igaz nak tartott ábrándja. 2. A nagy ábrándot argumentálni kell, szembesíteni nemcsak a kor szakra vonatkozó legfontosabb szakmai összefoglalókkal, de a korszak történelmi port réjával is. 3. Leltárba kell vennie, hogy az adott intézmény anyaga milyen prezentációt tesz lehetővé. 4. Félre kell tennie a történelem és a művészettörténet valamennyi sugallatát, és a rendelkezésre álló művek válogatása során érvényesítenie kell egy brutális castingot: a) ez remekmű, kiállításra méltó; b) ez szerepelhet a kórusban, hogy a vízió mégiscsak testté váljék; c) ez vacak, megy vissza a raktárba. 1. Petrányi Zsolt fejében kétségtelenül élt egy olyasféle nagy és egyetemes vízió, hogy a 20. század chiliasztikus dramaturgiája, azaz a haladás szent szellemének következetes bemutatása szerint rendezze el munkadarabjait. Az elmélet világában nálunk talán Kas sákra és Kállai Ernőre, az egyetemes művészetben talán a modernizmus egykori nagy népszerűsítőjére, Herbert Readre és az absztrakcionizmus könyörtelen vezérére, Clement Greenbergre vezethetők vissza az előzmények. Mindenesetre csupa olyan előképre, ame lyek a képzeletbeli szcénát úgy osztják fel „haladárokra” és törzsökösekre, hogy kizárólag az előbbieknek járjon a „legitim művészet” megtisztelő címe, az utóbbiak pedig ne ér demeljenek szót sem, láthatást pedig pláne nem. A falra felírt szövegek megígérik ugyan „az irányzatok párhuzamos jelenlétét”, de a paralellitás ebben a látomásban csak az euro atlanti avantgárddal szinkronban mozgó tendenciákra vonatkozhat. Továbbá: a hivatkozások néven nevezik a „haladárok” korban hozzánk közel álló ap róbb-nagyobb szentjeit Beke Lászlótól Hegyi Lórándig, Perneczky Gézától Sinkovits Pé terig, de fölemlegetésük leginkább arra szolgál itt, hogy elfedjék az adott téma korábbi
szintézisének megteremtőit. A hatvanas–hetvenes évek alapító atyáit, például Németh Lajost, aki először kísérelte meg hagyomány és újítás összekapcsolását a művészet történetben. Vagy Bereczky Lorándot, aki a kiállítás anya intézményének, a Magyar Nemzeti Galériának mégiscsak több mint negyedszázadon keresztül a gyűjteményt meg határozó, koordináló igazgatója volt, és mint muzeológus hivatalból is képviselte az ellentétek összebékíthetőségét és a „virágozzék száz virág” toleráns szemléletét. Ez a mostani vízió azonban a vagy-vagy jegyében szigorú sze lekciót foganatosít; az is-is-t arra a múltra hagyja, amely ebben a pillanatban korszerűtlennek látszik, és amely – figyeljünk csak a körülöttünk zsizsegő magyar világra – ugyancsak anyagszerűtlen. 2. Anélkül, hogy belemennénk a létező szocializmus kép zőművészeti kultúrájába, illetve annak taglalásába, hogy a „kiegyezés Kádárral” jelensége tényleg csak az irodalom ban, a filmművészetben, a színházban, a zenében volt-e megfigyelhető, és a vizualitás szintjén valóban minden művésznek és minden alkotásának csak a katakombákban lehetett helye (köszönhetően annak az Aczél Györgynek, akinek a nevéből a hetedik „folyamat ábrázoló” terem demója büntetésből még a z betűt is kifelejtette), inkább felidéznénk egy történeti kézikönyvet. Egy olyan korszak portrét, amely biztosan nem hatott Petrányira. „Az irodalomhoz hasonlóan a képzőművészetben is jelen tős pezsgés kezdődött a hatvanas években. A korábban megtört hagyomány helyreállt, az idősebb nemzedékek sok jeles képviselője megújult és kiforrott művészettel je lentkezett. Részben hozzájuk kapcsolódva, részben tőlük elkülönülve ugyanakkor újak törtek fel új mondanivalóval.” Romsics Ignác több mint félezer oldalas, evolúcióra épített tomuszában (Magyarország története a XX. században, Budapest, 1999, 499–500. oldal) csak másfél oldalon fog lalkozik ugyan a szorosan vett képzőművészettel, de még így is ki tudta emelni Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Bálint Endre, Martyn Ferenc, Kondor Béla, Somogyi József, Vilt Tibor, Jovánovics György és Hajas Tibor mellett Deim Pál, Kurucz D. István, Varga Imre, Schaár Erzsébet, Kokas Ig nác, Somogyi Győző, Kárpáti Tamás, Csete György nevét. Egyszóval azokét a jelentős mesterekét, akik a mostani kiállítás törzsét alkotó középrészből, a „puha diktatúra” korából feltűnően hiányoznak. Ráadásul az itt megidézet tek többsége sem vitte túlzásba a joggal elvárható repre zentációt; Kondort és Jovánovicsot leszámítva szinte csak a névjegyükkel asszisztálnak a vállalkozáshoz.
71
A hiányok nem véletlenek. (Később lesz még róluk szó bővebben, más összefüggésben.) Petrányi ezzel a radikális szelekcióval azt a történészi koncepciót és harcosan antikommunista szakmai álláspontot akarta képviselni, hogy a korábban megtört hagyomány később sem tudott helyreállni: az idősebb nemzedékek sok jeles képviselője hiába újult meg, annak már értelme nem volt, hogy az újak részben, egy parányit sem kapcsolódtak az előzményekhez. Históriai szempontból azért emeljük ki a kiállítás középső, a Kádár-korral foglalkozó részét, mert ennek értelmezése fecsegi ki leginkább az iskola titkát. A koalíciós idők és a szocreál, azaz a negyvenes évek végének és az ötvenes évek elejének értelmezése mögött ugyanis széles körű, világnézeteken átívelő szakmai-politikai konszenzus húzódik, a kilencvenes évektől napjainkig terjedő időszak belső ritmusát pedig kevéssé a világnézet, inkább a piac diktálta kereslet-kínálat láthatatlan lüktetése határozta meg. Tehát éppen az említett köztes korszakban ugrik a majom a vízbe. 3. Ennek a köztes korszaknak a Nemzeti Galériában rendelkezésre álló karaktere pedig – tetszik, nem tetszik – meglehetősen különbözik a Petrányi által vágyott és ideálisnak tartott művészettörténeti víziótól. Mert hát úgy esett – ezt a korszakkal foglalkozó szakemberek tudják a legjobban –, hogy a „tiltottnak” tartott művészet a megszállott értelmiségiek lakásaiban tengődött (például Petrigalla Pál gyűjteményéből egyenesen az Artpoolban landolva, esetleg Körner Éva magángyűjteményéből vagy az Erdély Miklós vonzásköréhez tartozó kisközösségekből kerülőutakon jutva a mai műértők birtokába). A „tűrtek” már a hatvanas évek első felétől a fővárostól távolabb, regionális központokban, mindenekelőtt Pécsen, Székesfehérváron, Szentendrén, Kecskeméten, Szombathelyen és Miskolcon találtak leginkább otthonra, no meg a mainstreammel dacoló, megszállott független szellemeknél, a Kolozsváry Ernőknél, Vass Lászlóknál, Vasilescu Jánosoknál. (Ajánlott irodalom: Ébli Gábor remek kötetei a legújabb kori hazai gyűjtemények keletkezéstörténeteiről.) Egy kivétel pedig még meg is erősíti ezt az írásba sosem foglalt szabályt: Peter és Irene Ludwignak a pártállamban elkezdett koncepcionális gyűjtőtevékenységének köszönhetően Budapesten is létrejöhetett „a” Ludwig, a békés koegzisztenciának és az ideológia felpuhításának az a meggyőző bizonyítéka, amely megnyílásának első pillanatától kezdve a nemzet galériájának ellenpontját és konkurenciáját jelentette. Mindebből következik, hogy a várbeli múzeum anyaga – valamennyi hiányt pótló szándék ellenére – a hajthatatlan és elkötelezett, a globális és szabadon szárnyaló modernizmust csak jelentős engedmények árán képviselhetné. Merthogy mást tud, és másban igazán jó. 4. A korábbi castingok alkalmazkodtak is ehhez a sajnálatos tényhez. A Lépésváltás elődkiállítása a Jelenkori Gyűjtemény volt. Rendezője, Dévényi István pontosan érzékelte is a láttatás és a láthatás korlátait. „Kezdetben a gyűjteménygyarapítás főleg a Művészeti Alap vásárlásaira támaszkodott. Kismértékben volt csak lehetőség saját vásárlásra vagy arra, hogy más intézményektől átvett művekkel, esetleg magánszemélyek által adományozott alkotásokkal gazdagodjon az anyag.” (A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményei. Kalauz. Budapest, 2007, 169. o.) Ha egy intézmény 1957-ben keletkezik, ha egy anyagcsoportot 1974 után kezdenek el gyűjteni, ha egy kollekció 1983-ban áll össze önálló osztállyá, az nemcsak a katalogizált tárgyak milyenségét, hanem a milyenségen belül a minőséget is befolyásolja. És bár később a kényszer szülte kín sokat finomodott, rá kellett jönnie a rendezőnek (akit akkor még nem kurátornak hívtak), hogy ha erős műveket akar kiállítani, akkor a negyvenes évek végének bemutatásánál inkább támaszkodhat az első igazgató, Pogány Ö. Gábor által favorizált realistákra, mint az agyonhallgatott európai iskolásokra. (Lásd például Ferenczy Bénit, és kevéssé lásd például az itt halovány jelenlétével kitűnő
Martyn Ferencet.) A hatvanas éveknél inkább támaszkodhat a kor vezető kritikusa, Rózsa Gyula által beemelt fontolva haladó magyar modernekre, mint a kiátkozás okán anatéma alá került disszidensekre. (Például Vígh Tamást, Varga Imrét és Kokas Ignácot is hiába keresnéd, mert nem láthatod ebben a kontextusban Konok Tamást, Beck Andrást és Pátkai Ervint.) Mindez akkor így is történt. Összefoglalva: a múzeum saját, belső adottsága, a magyar művészet valódi teljesítménye és a kurátor voluntarista ábrándja egymással konfliktusba került, így a végeredmény a Nemzeti Galéria harmadik emeleti termeinek hosszú során keresztül diszharmóniában fogant hangon eseng a néző egyre lankadóbb figyelméért. A művészettörténeti szálra fűzött első teremcsoportban, az Európai Iskola Posztszürreális tendenciák fedőnéven működtetett világában a korrekt névsorolvasás még akkor is megtörténik (Gyarmathy, Jakovits, Bokros Birman stb.), ha nagyon hiányzik innen például Fekete Nagy Béla vagy Barta Lajos, és ha Jánossy Ferenc idecitálása egészen fölösleges, valamint Ország Lili túlszerepeltetése itt és így anakronisztikus. De ennyi lapszus még belefér. Nagyobb hiány viszont, hogy az „európaiakkal” párhuzamos tendenciát, a Rabinovszky Máriusz által gondozott baloldali népieket – Szabó Ivántól Papp Oszkárig – visszaküldték a raktárba, nem beszélve a magányos harcosokról, például Szalay Lajosról vagy Duray Tiborról. A második teremcsoport, a Művészet a szocialista realizmus után már önkényesebben diszkriminál. Nemcsak azért, mert a totalitárius rendszer reprezentációját a kurátor úgy oldja meg, hogy mindössze néhány elrettentő művel, Félegyházi László Bútorgyári sztahanovistájával és a Sztálin-szobor pályázatával, valamint egy-egy egészen jelentéktelen Bernáth Aurél- és Móritz Sándor-vászonnal szúrja ki a néző szemét, hanem mert nagy lehetőséget szalasztott el. A Nemzeti Galéria „államilag dotált és preferált” anyaga ugyanis szélesebb spektrumú annál, semhogy csak szörnyetegekkel és szégyenteljes művekkel reprezentálhassa ezt a korszakot. Alkalmas lehetett volna a jég hátán is megélő, a mostoha körülmények között is termőre forduló ág bemutatására is. Például nem kellett volna félni Szabó Vladimír plebejus mesélőkedvétől, Barcsay Jenő világhíres anatómiai lapjaitól vagy Domanovszky Endre drámai figurativitásától; miattuk a néző nem fogja visszasírni a Magyar Dolgozók Pártját, viszont talán megérti, hogy nemcsak a szürkének van ötven árnyalata, de a fehérnek és a feketének is. )
72
) Egyébként a válogatás alapvető torzulásai ezen a ponton, az „olvadás” megjelenítésének műcsoportjánál figyelhetők meg első ízben. Az helyes és logikus, hogy 1957 sorsfordulója után a főhelyet két fontos szobrász két fontos műve, a „népi szocializmus” vágyát hitelesen megjelenítő Kerényi Jenő és Somogyi József képviseli. De hol marad az a művészeti csoport, amely az új korban először találta meg a parasztot, a népet, a szegénységet mint a magyarságot ért represszió látvánnyá emelt élményét? Hol vannak a vásárhelyiek és a velük szövetséges többi alföldiek? Nem fértek bele az euroatlanti integrációba? Az is indokolható, hogy paravános díszhelyre került a tragikus sorsú, bár félénk konstruktivizmusa miatt csak „fontolva haladónak” számító Gruber Béla, valamint a belső emigrációban serényen alkotó Veszelszky Béla és Tóth Menyhért. De miért tüntetnek távollétükkel a Schaár Erzsébetek, a Feledy Gyulák, a Gross Arnoldok, a Borsos Miklósok, a Deim Pálok? Éppen azok a művészek, akik úgy nyitották szélesre a világ-képzőművészet felé az ablakot, hogy közben a lehető legmarkánsabban fejezhessék ki a létező szocializmusban is megjelenő egzisztencialista búbánatot, valamint a legvidámabb barakk létmódjából fakadó szomorú magyar csodát. Sajnos ez a sor nagyon hosszúra nyúlna, ha nem tartanánk a redundanciától. Mintha egy idevágó filmográfiából hiányoznék Sándor Pál, egy zenei mustrából Petrovics Emil, az irodalomból Fejes Endre… Nem kárpótol helyettük a „Zuglói köri” mellőzöttsége okán fel- és túlértékelt Molnár Sándor gigászi pannója és a már-már amatőr, de a „máskéntgondolkodásban” úttörő Major János feledhető vaskarcai. A „magyar identitás” – „nemzetközi tájékozódás” dichotómiája már-már helyrebillenni látszik a következő teremben, mert A szürnaturalizmustól a pop artig címszó alá rendezett válogatás mintegy varázsütésre tudja felvillantani a Bernáth-tanítványok tradicionális gyökerű szakmai pedantériáját és az elidegenedés egyetemes életérzését. Ez a fejezet szépen ki van munkálva, hála Perneczky Géza alapvető tanulmányának és hála az absztrakcionizmustól irtózó, de az újfigurativitással szemben elnéző és a lényeget vakon félreértő hivatalos szponzorációnak. Más itt a baj. Amilyen eredetiek Csernus Tibor és Lakner László „cuppantós” technikával készült zsánerei és csendéletei, olyan gyanúsan giccsbe hajlók, de legalábbis a middle class szintjén megrekedők Szabó Ákos és Gyémánt László festményei. Ezzel a fáradsággal akár Szász Endrét vagy Korga Györgyöt is ki lehetett volna ide akasztani. De érteni vélem: ők szegények esztétikailag lebuktak, egyszer és mindenkorra kiiratkoztak a jobb társaságból. Az utak ezután válnak igazán szét. „Kiállításunk e terében a rendelkezésre álló dokumentumok alapján igyekeztünk azokat vagy ahhoz hasonló műalkotásokat bemutatni, amelyek az első Iparterv-tárlaton is szerepeltek, ugyanakkor gyűjteményünk darabjai – írja Petrányi. – Az elrendezés bizonyítja, hogy az egymástól eltérő törekvések, legyenek absztrakt, informel vagy pop art hatására készült munkák, az európai művészeti eredmények közvetítői, a »korszellem« progresszív manifesztumai.” Az a szomorú, hogy a kurátor ehhez a kitüntetett ponthoz érve csakis „gyelegácijá”-ban gondolkodott, illetve abban, hogy „ki kire hasonlít”, „ki hová sorolható”, „kit mikor ért sérelem” a hatalom részéről. Kollektív bűnösség – kollektív megdicsőülés. Hiába alkotott maradandót, teremtett iskolát, és vált élő magyar klasszikussá Keserü Ilona, ha sorsa párhuzamosan futott a nagyon is B kategóriás Siskov Ludmillal, akkor ennek a rendezői koncepciónak a mentén mindenképpen egymás mellé kellett kerüljenek. Hiába adott új értelmet az újkonstruktivizmusnak az éles vonalakkal mustraképeket szerkesztő Nádler István, ha a központi ellenszenv a puszta geggel protestáló Konkoly Gyula életrajzába is beszivárgott, akkor ebben a kiállításban az isten sem menthette meg őket egymás közelségétől.
Innentől kezdve elsősorban nem az az elkedvetlenítő, hogy mennyi fontos mester, mennyi értékes alkotás maradt az újrarendezett kiállításon említetlen és észlelhetetlen, hanem hogy immár szabad szemmel lett látható: az egyéni teljesítmény, a privát karizma, a szuverén útválasztás éppen annyira nem méltányolandó jelenséggé vált, mint a való világban a párttagság nélküli függetlenség, illetve a személyi hálózatokat kikerülni akaró szabadságvágy. Az embert szinte kirázza a hideg: a Lépésváltás káderlistája nagyon hasonló dramaturgia szerint alakult, mint a Magyar Művészeti Akadémia ner-hez lojálisan hűséges regisztere, csak éppen fordított előjellel. Végül nem tudjuk megállni, hogy ne írjunk ide ábécé-rendben egy tucat nevet, akikért – sokan mások mellett – kár, hogy nem fértek bele ebbe a harcosan „világkompatibilis”, ámde sajnálatosan hullámzó minőségű és verejtékszagú egyvelegbe. Tehát: Forgács Péterről, Harasztÿ István-Édeskéről, Kalmár Jánosról, Kőnig Frigyesről, Körösényi Tamásról, Megyik Jánosról, Szikora Tamásról, Szűts Miklósról, Újházy Péterről, Váli Dezsőről, Vojnich Erzsébetről, Záborszky Gáborról szól az ének. Hogy is fogalmaz az a bizonyos Erdős Virág-verssor: „elviszem magammal, ezt is elviszem magammal”. De vissza a Karinthy-karcolat poénjához. Ábránd Leó háborús eposza a csattanó szerint ugyanis: „Vacak”, ami a Lépésváltásra így egészen akkor sem igaz, ha a csattanó stimmel, és annak igazságától sincs annyira távol ez az összkép. Walter Benjamin híres esszéjében, A műalkotás a technikai sokszorosítás korában című írásában a közszemlére tett alkotások között élesen megkülönböztette a „kultikus érték”-et a „kiállítási érték”-től. A Lépésváltás história vezérelte „kiállítási értéke” ugyanis megbukott, de mint olyan kurátori teljesítmény, amely függetleníthető az idő-től és a történelem-től, tehát ahol tisztán érvényesülhet a „kultikus érték”, ott a vállalkozás egyszerre tehetségessé, érdekessé, emlékezetessé vált. Három terem: a Konstrukciók, gépek, építmények, Pauer Gyula Maya és Jovánovics György Ember című munkái, továbbá a kupolatér konstrukciói az öntörvényű kiállításkultúra szép dokumentumai. Az első eljátszik a valóság és a virtualitás szélső helyzeteivel. A második bemutatja a strukturálatlan tömeg és a szerkesztett kompozíció között keletkezett feszültséget. A harmadik a lebegés és a súly konfrontációját teszi érzékivé. Bármelyiket be lehetne mutatni a Velencei Biennálén, bármelyik szervesen beilleszthető a művészeti szcéna hites helyeinek valamelyikébe.
73
MÚZEUMNEGYED
AZ EZREDFORDULÓ MŰVÉSZETÉT BEMUTATÓ TEREM KÖZEPÉN IMRE MARIANN SZENT CECÍLIA CÍMŰ INSTALLÁCIÓJA (1997–2000) LÁTHATÓ
74
MÚZEUMNEGYED
A FESTŐMŰVÉSZ EGYKORI OTTHONÁTÓL A RÓMAI „TRIZNYA KOCSMÁIG” – MEGÚJULT SZŐNYI ISTVÁN ZEBEGÉNYI EMLÉKMÚZEUMA SZERZŐ: VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
A zebegényi főutca egyik tornácos házában élt és alkotott a Dunakanyar festője, Szőnyi István. A művész falusi otthonába, műterme magányába korábban csak keveseknek volt alkalmuk betekinteni, és még kevesebben láthatták egy-egy művének születését, azt, ahogy a festő az első vázlattól az utolsó ecsetvonásig eljutott. De a mester lánya, Szőnyi Zsuzsa bölcs előrelátásának hála ma már bármikor beléphetünk a művész otthonába. A ház – amely ma múzeum – mit sem változott negyvennyolc éve; olyan, mintha ma is laknák, éppen csak a rádió hangja nem szűrődik ki az ajtón. Belépve mégis látható, hogy nemrégiben új korszak köszöntött be itt. A 2013-as év nagy változást hozott a Szőnyi István Emlékmúzeum életében, ugyanis október 10-én új fényben, de régi hangulatában nyitotta meg ismét kapuját a látogatók előtt. A Bartóky utca 7. szám alatti házban hiába érződik a frissen festett falak illata, látszik az újonnan lerakott burkolat, most is egy már majdnem elfeledett világba csöppen az ember. „Az átalakításkor végig arra gondoltunk, mit szólna Szőnyiné, ha most látná a múzeumot. Olyan szeretettel, odaadással nyúltunk a felújítás után a képekhez és a bútorokhoz, hogy a végén szinte mi is a múzeum részévé váltunk” – osztja meg velünk érzéseit Köpöczi Rózsa, a Szőnyi István Emlékmúzeum vezetője. A múzeum története 1905-ig nyúlik vissza: ebben az évben vásárolta meg a házat Szőnyi István majdani feleségének, Bartóky Melindának az édesapja. „Bartóky Józsefről korábban nem volt sehol megemlékezés a házban, pedig itt mindent neki köszönhetünk, hiszen ő vette meg és alakíttatta át az épületet” – meséli a múzeum vezetője. A Bartóky nagyapa Békéscsabán született, Orosházán volt szolgabíró, majd Darányi Ignác hívta Budapestre a minisztériumba, ahol tíz évig volt államtitkár, miközben mindvégig arról ábrándozott, hogy egyszer író lesz. Az ábránd valóra is vált: Bartóky József nyugdíjas éveiben mintegy húsz kötetet írt, amelyekből több meg is található a múzeum könyvespolcán. Az őt ábrázoló festményre a raktárban bukkantak rá; restaurálták, és díszkardjával együtt a bejáratnál állították ki, így most már ő fogadja a Szőnyi István-kiállítás látogatóit.
„Édesapám 1923-ban vette el édesanyámat, szegények voltak, ezért nagyapám a fiatal házasoknak adta a család zebegényi villáját. Ott születtem én is 1924-ben – meséli a festő lánya, Szőnyi Zsuzsa. – Kezdetben semmink sem volt, se villany, se gáz, a kerekes kútból hordtuk a vizet. Mégis mindenki elégedett volt azzal, ami adatott. A nagy telken az öcsémmel úgy nőttünk fel, mint gaz a kertben. Csodálatos mennyország volt számunkra Zebegény. Aztán hatéves koromban beköltöztünk Pestre, a Baross utcába. Apám talált egy nagyon szép, nagy műtermet és lakást. Itt nyitott festőiskolát, mert akkoriban egy festő csak festésből nem tudott megélni, kivéve, ha kiszolgálta a közönséget, de ő nem ilyen volt, hanem nagyon egyenes ember, platinagerince volt, nem hajolt meg a hatalom előtt. Ez a kommunizmusban sem változott. Mikor a főiskolán tanított, többször kérdezték, miért nem lép be a pártba; erre azt mondta: én már nagyon tanulmányozom Marx és Lenin tanait, de még nem jutottam a végére, belépek majd, ha oda jutottam. Az elemi után nagybálozó lány lettem, ami miatt 17 éves koromban kirúgtak az iskolából. Magántanulóként érettségiztem le, majd beiratkoztam az egyetemre, francia–magyar szakra. Három év múlva otthagytam, és férjhez mentem Triznya Mátyáshoz. Alig öt évre rá a kommunisták átvették a hatalmat; Magyarországon olyan élet kezdődött, amit ma már nehéz elképzelni. Az embereket minden ok nélkül letartóztatták; ha a fekete autó megállt a ház előtt, mindenki reszketett. Elhatároztuk, hogy kimenekülünk. Először elfogtak minket, másodjára viszont kijutottunk Ausztriába. Mivel Olaszország elvesztette a háborút, és kapta a Marshall-segélyt, úgy gondoltuk, hogy ott csodálatos élet lehet, így hát Rómába mentünk. A férjem a filmnél helyezkedett el, én az olasz rádió magyar osztályán dolgoztam, majd az olasz miniszterelnökség sajtóosztályára kerültem.” A festő lánya és annak férje tehát 1949 februárjában kiköltözött Rómába, így nem sokra rá a művész pesti lakásába társbérlőket telepítettek. A friss Kossuth-díjas és felesége erre az új élet reményében kiköltözött Zebegénybe. Ekkor rendezték be a házat a jelenlegi formájában, ahová a bútorok nagy részét Pestről hozták. A budapesti bombatámadáskor elégett könyvtárukat pedig az évek során gyűjtötték újra a zebegényi polcokon. A házaspár még a legínségesebb időkben is szenvedélyesen vásárolta a könyveket. „Akkoriban az emberek egészen mások voltak. Apám filozófiát, művészetet, irodalmat is olvasott, akárcsak anyám. Én Thomas Mannt elejétől a végéig elolvastam, ez volt a természetes” – avat be életükbe a festő lánya.
75
A sarokszoba volt a háló, itt állították ki a családtagok portréit és a mosakodó aktos festményt a kiállítás rendezői. Zsuzsa öccse, Péter tehetséges fotós volt, aki mindössze 19 évesen hunyt el. Tragikus halála az egész családot nagyon megviselte, édesanyja sosem tudta feldolgozni fia elvesztését, élete végéig feketében járt. A Péterről készült kép a családi portrék között, középen látható. „Időközben megtaláltuk a mosakodófelszerelést a padláson, a kollégánk restaurálta, így most a festményekről jól ismert mosdó is része lett a szobának” – jegyzi meg Köpöczi Rózsa. Az íróasztalra helyezték a fiókokban talált szemüveget, tintát és tollat, amitől olyan érzése támad a látogatónak, mintha csak egy pillanatra lépett volna ki a művész a szobából. Ebben a helyiségben található a ritkaságnak számító zsiráfzongora is, a Bartóky család 19. századi hangszere. A hálószobából nyíló nappaliban központi helyet kapott a rádió, ami nagyon fontos szerepet játszott Szőnyiék életében: ezen tudták fogni a római adást, és hallgatták a hírolvasó Zsuzsát, így „találkozhattak”. „Ma elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett akkoriban, hogy nem telefonálhattak, nem utazhattak el a lányukhoz, egyedül levélben tudták tartani a kapcsolatot, de azt is kibontották, és elolvasták a párt emberei” – fűzi hozzá a múzeum vezetője. Az évek alatt hatszáz levél gyűlt össze, a körülbelül háromezer oldalas anyagból születtek meg a Levelek otthonról és a Levelek Rómából című könyvek. A szülők a levelek írásakor utánanéztek mindennek, így tanították a fiatalokat, miközben beleszőtték a sorokba személyes tapasztalataikat. Erre példa, hogy amikor Mátyás a filmtrükklaborban dolgozott, Szőnyi fizikakönyveket szerzett, és lerajzolta, hogyan működik a kondenzátor. Szinte párhuzamosan élték át azt, amit Zsuzsáék, így továbbra is benne tudtak maradni egymás életében, nem szakadtak el egymástól. A Kerti pad című festmény is a nappaliban található, ez volt a festő nászajándéka Zsuzsának és Mátyásnak 1943-ban. A mai napig különleges éke a kertnek a szerelmesek festményen megörökített padja, amelyet a látogató bármikor megcsodálhat. Ebben a szobában helyezték el Szőnyi Zebegényben festett temperaképeit, amelyeken már felfedezhető a fénnyel átszőtt „Szőnyi-hang”. Az emlékmúzeum legszebb képei a Nemzeti Galériából vannak kölcsön; Szőnyi nagyon népszerű művész volt, könnyen el tudta adni a festményeit, ezért képeinek mintegy nyolcvan százaléka most is magángyűjtőknél van. „Fel-felbukkannak ugyan Szőnyi-művek a nagy aukciókon, de sajnos nem működnek együtt velünk az aukciósházak, és miután a képek bekerülnek a műkereskedelembe, nem lehet nyomon követni, kinek a tulajdonában vannak éppen” – meséli Köpöczi Rózsa. A bejárattól jobbra eső szobában rendezték be a megnyitóra a legújabb időszaki kiállítást Rejtőzködő Szőnyi-művek címmel azokból a rajzokból, amelyeket a festő lánya az ágyneműtartójában tartott. Ezzel a kiállítással indították el az új múzeumot. Amikor a festő levelet írt Zsuzsáéknak, mindig rajzolt is mellé, ezekből a rajzokból és a három táblaképből, amelyek a római lakásban lógtak, állították össze a tárlatot. A következő időszaki kiállítás, a Tisztelet a Mesternek… a Szőnyi-tanítványok munkáit bemutató sorozat következő állomása lesz, amelynek keretében Benkő Erzsébet gobe linművésznek, a Szőnyi-magániskola egyik növendékének a munkáit mutatják be. A Szőnyi-tanítványok csoportos kiállítása óta minden évben bemutat az emlékmúzeum egy-két Szőnyi-tanítványt a közönségnek, hogy lássák, mennyi művészt indított el a pályán a mester. Emellett az időszaki tárlatokon igyekszik mindig valami izgalmas felfedezést megosztani a múzeum a látogatókkal. „Arra törekszünk, hogy senki ne gondolja azt, hogy ha egyszer megnézte a Szőnyi Emlékmúzeumot, akkor itt már nincs mit megnéznie. Ide mindig érdemes visszajönni, mert mindig van mit felfedezni. Az akvarellekből, rézkarcokból – amelyek többnyire a raktárfiókjainkban vannak a fényérzékenységük miatt – is
szoktunk kiállításokat rendezni. Ezekből mindig nagyon érdekes dolgokat lehet előhozni. Rengeteg kincs van még a raktárunkban, amelyet évről évre be lehet mutatni a közönségnek” – meséli büszkén az emlékmúzeum vezetője. Az emeleti kis műtermet látványraktárnak rendezték be, ahová bepillanthatnak a látogatók. Itt sorakoznak a ki nem állított képek, és itt van a képkeretező műhely is. A falon Földesi Gyula középiskolai tanár portréja lóg, aki felfedezte és támogatta a fiatal festőt. Szőnyi Istvánnak 1956. október 23-án dolga lett volna Budapesten, de rosszul érezte magát, így Zebegényben maradt, és ott is rekedt a forradalom idejére, de az ismerősök beszámoltak neki az eseményekről. Ekkor készítette el a Földesi-portré mellett látható rézkarcokat Gyász és Baleset címmel, amelyekhez a felesége feküdt modellt. Ugyanezen a szinten van a nagy műterem, amelyet még Szőnyi rendezett be 1960 nyarán; ekkor hozta el a teljes felszerelését Budapestről. Az utolsó fényképen jól látható, ahogy a már beteg festő éppen új műtermében alkot. Ide akasztották fel a Nemzeti Galéria tulajdonában lévő képek egy részét; köztük az 1928-ban festett Zebegényi este szépen kifejezi a festőnek az itteniekhez való viszonyát, ahogy kis távolságtartással, távolról figyeli a falu lakóit. Szőnyi István 1960. augusztus 30-án hunyt el, halála előtt tíz nappal még a lányánál tett olaszországi látogatásakor készült képeiből tervezett kiállításra készült. Zsuzsának küldött levelében így írt erről: „Így trémázni még kiállítás előtt sosem trémáztam. Van egy csomó képem elkezdve, nem tudom magam elhatározni, hogy a megkezdetteket fejezzem-e be, vagy pedig inkább újakat kezdjek, mik még nincsenek elrontva. S közben repül az idő, s a sok hezitálásból csak az az eredmény, hogy egyszerre csak a nyakamon a terminus. Nagyon szeretnék már túl lenni rajta, akármilyen is lesz az eredmény, hogy nyugodtan kinyújtózhassak, ha talán nem is a babérjaimon. Nincsen jól kitalálva az az öregedés, mikor elveszíti az ember a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit.” A festő halálát követően Szőnyiné még hét évig élt a házban, majd lánya – lemondva az örökségről – beleegyezett, hogy az épület a benne található képekkel, bútorokkal együtt édesapja emlékmúzeuma legyen. Így gondozott maradt a hagyaték, megmaradtak a bútorok, az ezüstök, a pohárkészletek, sőt még a legapróbb szerszámok is. A felújított múzeum másik új kiállítása az a szoba, amely a festő lánya, Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás boldog római életének állít emléket. )
76
) A régi garázsból kialakított kiállítótér teljesen új része a múzeumnak. „Szőnyi Zsuzsa
kérése volt, hogy férjével együtt ők is bekerüljenek a múzeumba. Nagy feladat volt ebből a térből egy olyan emlékszobát kialakítani, amelyik hűen tükrözi az ő kettőjük hosszú, szép életét. Ám Zsuzsáék különleges életszeretete melegséggel hatja át a helyet, amely megérinti az ide betérő embert is” – meséli Köpöczi Rózsa. Az emlékszoba közepén álló enteriőr indítja a kiállítást. Ehhez az egyik fotelt hozták ki a múzeum nappalijából, Szőnyi Zsuzsa pedig odaadta lexikonjait a kis szekrénnyel együtt, sőt még a teniszütőjüket is megtalálták az egyik ládában. Férje akvarellképeinek fő témája a római épületek voltak, a város lelkét próbálta megfogni. Mivel Triznya Mátyás képei nagyrészt magántulajdonban vannak, a kiállításra is csak tizenegy képet kapott a múzeum Szőnyi Zsuzsától, köztük A Triznya kocsma című könyv borítójáról ismert akvarellt. „Nagyszerűen megvoltunk Rómában, csak egy szomorúságunk volt: nem adatott meg, hogy saját gyerekünk legyen; ehelyett hát én az egész világot fogadtam örökbe – meséli Szőnyi Zsuzsa. – Az idők során egyre több magyar érkezett Rómába, ösztöndíjasok, fiatalok, idősek, és ezeket a nagyszerű embereket – többek között Pilinszky Jánost, Cs. Szabó Lászlót, Weöres Sándort, Márai Sándort, Illyés Gyulát – mi minden héten vendégül láttuk az otthonunkban. Így alakult meg ott az úgynevezett Triznya kocsma, amit aztán meg is írtam az egyik könyvemben. Az összejövetelek a hatvanas években váltak rendszeressé, nálunk mindenki mindenkivel megismerkedhetett, és szabadon elmondhatta a véleményét. Ez a légkör, ez a »kocsmahangulat« volt az, ami vonzotta hozzánk az embereket. Ha a múlt században születünk, biztosan irodalmi szalont alapítottunk volna. De itt és most csak kocsmára futotta. Máig előfordul, hogy valaki rám néz, és azt mondja: »Jaj, a kocsma!«” – emlékszik vissza a Rómában töltött évekre Szőnyi Zsuzsa. A kiállításban Szőnyi István egykori munkaasztalára kerültek a fotók és a levelezésekhez kapcsolódó emlékek. Itt látható Szőnyi Zsuzsa és Márai Sándor levelezésének néhány darabja is, amelyből egy könyv is született Vándor és idegen címmel. „Az összes Márai-levél a Petőfi Irodalmi Múzeumban van, az első három kivételével, ezeket tettük ide ki” – osztja meg velünk az emlékmúzeum vezetője. Külön vitrinben vannak elhelyezve Szőnyi Zsuzsa kitüntetései, amelyeket „a magyar kultúra több évtizedes áldozatos szolgálatáért, sokoldalú irodalmi tevékenységéért, példaértékű életútja elismeréséül” vehetett át. A kiállítás végén Triznya Mátyás régi kiállításaiból megmaradt emlékkönyve várja a mai látogatók beírásait, amelyeket Szőnyi Zsuzsa, amikor csak teheti, csillogó szemekkel olvas el. Ugyanebben a teremben vetítik a Szőnyi Istvánról 1957-ben forgatott filmet Kollányi Ágoston rendezésében, valamint a Szőnyi Zsuzsáról készült későbbi filmfelvételeket. A vetítések mellett rendszeresen múzeumpedagógiai foglalkozásokat is tartanak, amelyeken korosztályokra bontva mutatja be a képeket a fiataloknak a múzeum vezetője. „Jelenleg mindent egy személyben kell csinálnom a múzeumpedagógiától a tárlatvezetésen át a múzeum igazgatásáig, miután Németh Zsuzsa igazgatónő tavaly nyugdíjba ment. De a teremőreink sem ülnek egy helyben, hanem szobáról szobára vezetik végig a vendégeket” – meséli Köpöczi Rózsa. A múzeumnak összesen három teremőre van. Éppen ezért tavasszal, mikor csoportok jönnek, nem könnyű megoldani a biztonságos működést. A zebegényi emlékmúzeum szervezetileg a Pest megyei múzeumokhoz tartozik, amelynek az igazgatósága Szentendrén van. Ha az intézmény a helyi önkormányzathoz került volna, mint a vidéki múzeumok többsége, akkor a restaurálást, a szállítást és a kiállításrendezői feladatokat is maguknak kellett volna megoldaniuk. Így viszont megkapják Szentendrétől mindazt, amit a helyi kis önkormányzat nem tudna megadni nekik.
Az állami keretbe a szabadiskola finanszírozása azonban már nem fért bele, pedig a múzeum kertjében működő Szőnyi István Szabadiskola szorosan kötődik a festőhöz és a múzeumhoz. Az iskolát a Szőnyi István Baráti Kör Egyesület működteti, ám a válság óta ez egyre nehezebb feladatot jelent a civilszervezet számára. Ezért az egyesület felhívást intézett a régi tanárokhoz és tanítványokhoz: ajánlják fel egy-egy képüket a szabadiskola felújítására. Összesen hetven képet kaptak, több kiállítást is rendeztek, de mivel egyik aukciósház sem volt hajlandó elvállalni az árverés megszervezését, így kénytelenek egyenként eladni a képeket. Addig is a múzeum irodájában, egy rögtönzött tárlaton tudják megnézni az alkotásokat az érdeklődők. Az első szabadiskola 1968-ban indult: újsághirdetést adtak fel a szervezők, amire hetvenen jelentkeztek. Ettől kezdve minden évben összegyűltek a Szőnyi-kertben tanítók és tanítványok; a tanulók a Duna-parton sátrakban laktak. A foglalkozások eredetileg felnőtteknek indultak, háromhetes kurzusokban, de mára már kisebbeknek is tartanak foglalkozásokat. A diákok a kurzus ideje alatt ingyen bejárhatnak a múzeumba, ihletet meríthetnek Szőnyi életművéből. Az iskolában rendkívül intenzív képzés folyik, napi huszonnégy órában alkothatnak a résztvevők. Szintén kuriózum, hogy a festőtanoncok a kurzus alatt szabadban festhetnek aktot. Nagyobbrészt fiatalok jönnek, akik erre a pályára készülnek, de vannak rajztanárok is, akik szeretnék karban tartani a tudásukat, és persze igazi amatőrök, főleg középkorúak, akik rájöttek, hogy hiányzik valami az életükből. A festő-, a rajz-, a szobrász-, a kerámia- és a fazekasfoglalkozások mellett tavaly elindult egy filmkészítő kurzus is Gózon Francisco rendező-operatőr vezetésével. „A faházak között felállítottunk egy szabadtéri színpadot, ahol minden este művészettörténeti előadásokat tartottunk, a kurzus végén pedig rendeztünk egy premiert a filmes táborban elkészített munkákból, ahová a fél falu eljött, még vörös szőnyeget is szereztem. Ha sikerülne az 1970-es években épült faházakat és műhelyeket felújítani, a két intézmény, múzeum és szabadoktatás fantasztikus együttes lehetne” – zárja beszélgetésünket az emlékmúzeum vezetője. Ma egy korszerű múzeum nemcsak gyűjt, kincseket halmoz fel, hanem egy olyan világot hoz létre, ahol az oda betérők kiléphetnek hétköznapi életükből, átszellemülhetnek, tanulhatnak, hogy azután új emberként keljenek ismét útra. A Duna kanyarulatában, Szőnyi István otthonában és a házat körülölelő kertben mindez megvalósulni látszik: itt valóban csodálatos dolgok születnek évről évre.
77
MÚZEUMNEGYED
A HÁZ VADREGÉNYES KERTJE, AHOL A FESTŐ GYERMEKEI ÚGY ÉREZHETTÉK MAGUKAT, MINT A PARADICSOMBAN, ÉS BENNE A LEGENDÁS PAD
78
79
A NAPPALI SZOBA MÁIG ŐRZI A LAKÁS EGYKORI HANGULATÁT. SZŐNYI NAGY KEDVVEL GYŰJTÖGETTE A KÖNYVEKET, EZEK MA IS OTT SORAKOZNAK A POLCOKON. A SAROKBAN ÁLLÓ NAGY RÁDIÓ A HÁBORÚ UTÁN KAPOTT FONTOS SZEREPET: A SZÜLŐK CSAKIS EBBŐL HALLHATTÁK A RÓMÁBA KERÜLT LÁNYUK HANGJÁT. A FALON A FESTŐ KÉPEI: SZEMBEN BALRÓL A MÁSODIK A KERTI PADOT ÖRÖKÍTI MEG, SZŐNYI EZT ADTA 1943-BAN NÁSZAJÁNDÉKBA LÁNYA ESKÜVŐJE ALKALMÁBÓL ZSUZSÁNAK ÉS TRIZNYA MÁTYÁSNAK
80
A HÁZ ÚGYNEVEZETT „MAGYAR SZOBÁJA”, AMELYET NÉPI BÚTOROKKAL, TÁRGYAKKAL, SZŐTTESEKKEL RENDEZTEK BE. A FALAKAT ITT IS SZŐNYI ISTVÁN FESTMÉNYEI DÍSZÍTIK: BALRA KEVÉS CSENDÉLETEINEK EGYIKE, AZ ÁRVÁCSKA, KÖZÉPEN A TALÁN LEGISMERTEBB SZŐNYI-KÉPHEZ, A MA A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN KIÁLLÍTOTT ZEBEGÉNYI TEMETÉSHEZ (1928) TÉMÁJÁBAN SZOROSAN KAPCSOLÓDÓ SIRATÓASSZONYOK CÍMŰ 1931-ES VÁSZON, ÉS VÉGÜL JOBBRA AZ 1928-BAN FESTETT VÍZPARTI JELENET
81
82
AZ ÚGYNEVEZETT „NAGY” MŰTEREM, AMELYET A FESTŐ ALIG NÉHÁNY HÓNAPPAL A HALÁLA ELŐTT, 1960 NYARÁN RENDEZETT BE, A RÓLA KÉSZÍTETT UTOLSÓ FÉNYKÉP IS ITT KÉSZÜLT, AMINT MÉG NAGYBETEGEN IS DOLGOZOTT. IDE A MŰVÉSZNEK AZOK A MUNKÁI KERÜLTEK, AMELYEKET A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA GYŰJTEMÉNYÉBŐL HOZTAK LETÉTKÉNT AZ EMLÉKHÁZ KIÁLLÍTÁSÁBA: A KÉPEN BALRÓL JOBBRA AZ ESTE (1937), A VERANDÁN (1930) ÉS AZ ESTE ZEBEGÉNYBEN (1928) CÍMŰ FESTMÉNYEK LÁTHATÓK
83
84
MÚZEUMNEGYED
A PÜSPÖKVÁR EGYHÁZI GYŰJTEMÉNYE ÉS MAI CIVIL KEZDEMÉNYEZÉSEK – A GYŐRI KÁPTALANDOMB KÖZÖSEN MEGÚJULT INTÉZMÉNYEI SZERZŐ: RAJCSÁNYI GELLÉRT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA
„Egy város nem tégla, kő, beton halmaza. Egy városnak lelke, szelleme van, mi ebből a lélekből, szellemből szeretnénk annyit bemutatni, amennyi ebbe az épületbe belefér, aminek a megismertetésére lehetőségünk nyílik” – szól a Múzeumház, a győri Káptalandombon megteremtett Zichy Ferenc Látogatóközpont egyik „tagjának” ars poeticája. Az idézet lehetne az új múzeumi-kiállítási komplexum üzenete is. Az elmúlt években Győr megújult, és a város legbelsőbb magja, az egyházi fellegvárnak számító Káptalandomb is újrafogalmazta önmagát, megnyitva eddig részben eldugott kincseit a közönség előtt. Győr belvárosában, a Rába és a Mosoni-Duna találkozásánál meghúzódó Káptalandombon a bágyadt kora téli napfényben egészen krúdys hangulatba kerülünk: az egymásba kapaszkodó, meredek tetejű barokk házak között macskaköves utca húzódik, sárga leveleket fúj a szél. Sehol senki, csak egy idős pap csoszog egy ház felé. Az ódon házak fölött a székesegyház és a püspöki palota tornyai magasodnak. Igazi közép-európai összkép ez, hiszen ilyen óvárosokat találunk Ausztriában, Csehországban és a Felvidéken is. De a Káptalandomb a dunántúli, pannon genius locival egészíti ki közös közép-európai örökségünket. Csak az a kérdés, mennyien ismerjük egyáltalán Győr értékeit? A szélesebb tömegek szerint Győr talán még mindig egy poros, szürke iparváros. És amíg Sopron, Eger, Szentendre a belföldi turizmus megérdemelt fellegvárai, addig a hasonló, nagyrészt egységben és épségben megmaradt barokk óvárossal rendelkező Győr talán még mindig nincs saját értékén kezelve. „Pedig Győrben van Budapest és Sopron után a legtöbb műemlék” – hangsúlyozza Szabó Péter, a Zichy Ferenc Látogatóközpont turisztikai vezetője. A fejlesztés fő célja éppen ez volt: bemutatni a Káptalandomb régi és újonnan előkerült értékeit a nagyközönségnek. És nem csak külföldieknek és magyar utazóknak – maguk a győriek sem ismerik igazán a Káptalandombot, úgy el van dugva a Rába és a Duna zugában. Az új múzeumi és kiállításegyüttes a város történelmével együtt mutatja be az egyház diadalmas és üldözött korszakait. Győr az egyetlen olyan város Magyarországon, ahol a magyarság három legje-
lentősebb szakrális tárgya, a Szent Korona, a Szent Jobb és a Szent László-herma egyaránt megfordult. A bazilika pedig háromszoros búcsújáróhely (Könnyező Kegykép, Szent László-herma, Boldog Apor Vilmos sírja). Győr története a mai Káptalandombon kezdődött. Ezen az egyesek szerint a rómaiak által kialakított mesterséges dombon emeltek Arrabona néven határerődöt. A népvándorlások évszázadait is átvészelő település az egyik legkorábbi magyar város lett, sőt újra határváros, immár a fiatal Magyar Királyság bástyája a német birodalommal szemben. 1001-ben megalakul a püspökség, és Modestus püspök (1009–1037) idején felépül az első székesegyház a Káptalandombon. Szinte azt mondhatjuk, a káptalandombi múzeumok története is ekkor, ezer éve kezdődött – hiszen a püspökség kincstára a kezdetektől fogva gyűjtötte a hitélethez és a reprezentációhoz szükséges kellékeket, műtárgyakat, ékszereket. A középkortól a székesegyház és a szomszédos püspökvár alkotta az egyházi központ magvát. Győr csak négy évig, 1594 és 1598 között volt török uralom alatt, a város ugyanis nyugtalanítóan közel volt Bécshez ahhoz, hogy sok más magyar végvárhoz hasonlóan tartósan a török–osztrák ütközési zónában maradjon. Így a 17. századra Győr újra a királyi Magyarország biztos erőssége, az ellenreformáció, a Habsburg-hű gondolkodás és a katolikus egyház bástyája lett. A Káptalandomb mai arculatát a 17–18. században nyerte el, majd elcsendesedtek félreeső, önmaguknak élő utcái. A régmúltat így mind külcsínében, mind szellemében megőrizni képes klerikális fellegvárat 1945-ben szimbolikus tragédia szembesítette a megváltozó világgal. A front veszélyei elől a Püspökvár pincéibe menekülő as�szonyokat Apor Vilmos püspök a saját testével védte, mire egy szovjet tiszt lelőtte – éppen nagypéntek napján. Apor húsvéthétfőre belehalt szenvedéseibe, II. János Pál pápa avatta boldoggá 1997-ben. A győri óváros a Káptalandombbal együtt csak a rendszerváltás utáni második évtizedben ébredt fel: az elmúlt években technikailag egymástól függetlenül, de a szándékokban nagyon is összehangolva újult meg a polgári óváros és az egyházi negyed. A káptalandombi projekt a Lébény–Győr-Káptalandomb komplex turisztikai attrakció fejlesztés pályázat keretében készült el 2012 májusára; az Európai Unió 561 millió forinttal támogatta a 670 millió forintos beruházást. Így jött létre a Zichy Ferenc Látogatóközpont, amely összefogja ezt a sokszínű, több helyszínnel működő múzeum- és kiállításegyüttest. A pályázati dokumentációt a Győri Egyházmegyei Hivatal – mint a Káptalandomb turisztikai látványosságainak
85
tulajdonosa – és a Múzeumház Nonprofit Kft. készítették elő. A cél az volt, hogy a Káptalandomb élettel teljen meg: a különböző korosztályok és látogatói csoportok nem hagyományos múzeumi zónába lépnek be, hanem a kulturális kikapcsolódás innovatív, színes és folyamatosan megújuló kínálatát élvezhetik. A statikus, állandó kiállítások mellett új, kreatív programok szervezésére törekedtek. A káptalandombi fejlesztések mellett Lébényben a román kori Szent Jakab-templom felújítása volt a fő célkitűzés. Hogy ki volt az új látogatóközpont névadója? „Zichy Ferenc a török idők után az újjáépítés kiemelkedő alakja volt, nem véletlen hát, hogy a látogatóközpontot az egykori győri püspökről nevezték el” – emelte ki Pápai Lajos megyés püspök a központ megnyitása előtt. Zichy gróf jellegzetes barokk főpap és főúr volt: 1743-ban nevezték ki győri püspökké, és 1783-as haláláig, négy évtizeden keresztül állt az egyházmegye élén; ugyanígy negyven évig volt Győr vármegye főispánja is. Zichy püspök a katonaságtól visszaváltotta a püspökvárat, restauráltatta és felszereltette a székesegyházat, az ő idején épült fel vagy újult meg az egyházmegye minden második temploma; öröksége tehát ma is példaértékű lehet. A Zichy Ferenc Látogatóközpont már létező és újonnan kialakított kiállítóhelyeket kapcsol össze. A fejlesztés során új helyszínekként a tulajdonképpeni látogatóközpont, a Káptalanház, a Püspökvár tornya és a civil fenntartású Múzeumház csatlakozott az egyházmegyei kincstár és könyvtár, a bazilika és múzeuma, a 2004-ben megnyílt Apor Vilmos-kiállítás, valamint a most restaurált híres lébényi templom együtteséhez. Ez a sokszínű komplexum mutatkozott be tavaly egységes keretben a nagyközönségnek. „Ez egy hiánypótló fejlesztés: eddig nem volt elegendő lehetőség, hogy az egyház megmutassa a történetét és szellemi gazdagságát a látogatóknak – mondja Szabó Péter. – Az egyház megpályázta, végigvitte és létrehozta ezt a fejlesztést. A Káptalandomb eddig nem volt bekapcsolva a város vérkeringésébe, de ez a fejlesztés hatalmas nyitás volt az egyház részéről, most már szerepet vállal a város kulturális vérkeringésében is. Pápai Lajos megyés püspök és tanácsadói felismerték az új lehetőségeket, és cselekvőleg léptek fel. Sok ötlet volt már korábban is, és az egyházi oldalról érnie kellett az ötletnek, de mostanra találkoztak a szándékok.” Az új győri „múzeumnegyeddel” ismerkedő körsétánkat a látogatóközpontban kezdjük: a kanonokok házsorának egyik egyszerű, földszintes épületét alakították át a káptalandombi kiállításkomplexum kapujának. Ide került a turisztikai információs központ, a két utca felé is megnyitott udvaron pedig a turisták gyülekezhetnek a körséták előtt. A szomszédban áll a gótikus, barokk és klasszicista elemekből álló Káptalanház, amelyet a sikeres pályázat nyomán 2012-ben nyitottak meg a közönség előtt. Az itteni kiállításon az egyházmegye ezeréves történelmét járhatjuk végig. A korai időszakot egy román kori keresztelőkút-maradvány, gótikus ablakkeret, valamint a török csatározásokra utaló emlékek idézik fel. Egy korabeli bútorokkal berendezett kanonoki szoba megmutatja, milyen körülmények között éltek a püspök munkáját segítő hivatalnok-papok. Ezután Madonna-szobrocska és öltöztetőruhái, kegyajándékok, köztéri szobrok és ötvösmunkák elevenítik fel a Győrre oly jellemző barokk korszakot – a terem régi falfestményeit egy villanyszerelő találta meg véletlenül a fejlesztéshez kapcsolódó felújítások során. A következő teremben a Tanácsköztársaság és az 1945 utáni kommunista diktatúra áldozatául esett papok élettörténetét is megismerhetjük. A Kanonokház kiállítása II. János Pál pápa 1996-os győri látogatásával, az egyházmegye máig emlékezetes történelmi eseményével zárul. A kanonoksor a székesegyház árnyékában húzódik meg. A túlnyomórészt barokk, de részleteiben román, gótikus és klasszicista jegyeket is mutató bazilika bemutatása önmagában meghaladná a cikk kereteit, de érdemes kitérni pár értékes kincsére. A Könnyező Szűzanya
kegyképét Walter Lynch, az írországi Clonfert püspöke menekítette ki az 1650-es években a protestánsok által sanyargatott messzi szigetről. (Lynch végül Bécsen keresztül Győrben telepedett le, az ír püspökből magyar segédpüspök lett.) A Héderváry-kápolna gótikus terében áll Szent László király hermája, a magyar és az európai középkori ötvösművészet egyik csúcsműve. A méltóságot sugárzó, kifinomult herma Szent László koponyáját rejti – vele szemben pedig Apor Vilmos síremléke őrzi a boldoggá avatott püspök földi maradványait. A 2012-ben elkészült fejlesztések során alakították ki a Bazilika múzeumot az épület előterében lévő termekben, amelyek addig raktárként és hittanteremként funkcionáltak. Püspöki sírok köveit és Szent László emlékeit láthatjuk bennük, és itt van kiállítva a szent király arcának gipszrekonstrukciója is, amelyet egy tudóscsoport készített el a herma felnyitása és a koponya tudományos vizsgálata után. Különleges élmény szembenézni a korai Árpád-házi szent királynak az ázsiai és európai vonásokat ötvöző, valósághű arcmásával. A bazilikával szemben áll a Püspökvár több épületrészből álló tömbje. Kívülről szerénynek tűnik, belül azonban gyönyörű barokk termek sorakoznak empire, biedermeier és barokk bútorokkal. A szalonokat sajnos nem lehet látogatni, csak a toronyszobákban látható kiállítás képein lehet őket megcsodálni. A Püspökvár tornya új, 2012-ben megnyílt attrakció: mint kísérőnktől megtudjuk, évtizedek óta mozgatta a győriek képzeletét, mi lehet a toronyban, és milyen lehet onnan a kilátás – most megtudhatják. A középkori és barokk elemekből álló építményben további régi egyházmegyei emlékeket láthatunk, régi püspökök arcképei sorakoznak, a tetőteraszról pedig körbetekinthetünk a városon és a Kisalföld síkságán át Pannonhalmáig. A Püspökvárban az idei évtől a látogatók megkóstolhatják a győri püspökségi borokat, amelyeket jelenleg a soproni Lövér Pincében készítenek: chardonnay, kékfrankos és kékfrankos rosé szerepel a kínálatban. Az édes élet pillanatai után azonban drámai történettel szembesülhetnek a látogatók: a torony alatti pincékben rendezték be az Apor Vilmos-emlékkiállítást. Azokról a félhomályos, szűkös pincékről van szó, amelyekben a győri asszonyok meghúzódtak, és a bejáratánál Apor Vilmos a testével védte őket a szovjet katonák elől, végül halálos lövést kapva. „A kereszt erősíti a gyengét, és szelídíti az erőset” apori jelmondata jegyében 2004-ben létrehozott emlékkiállítás Apor Vilmos élettörténetét és mártíromságát mutatja be. )
86
A SIKERES EU-PÁLYÁZAT NYOMÁN FELÚJÍTOTT KÁPTALANHÁZAT 2012-BEN NYITOTTÁK MEG A KÖZÖNSÉG ELŐTT. AZ ITT LÉTREHOZOTT KIÁLLÍTÁS AZ EGYHÁZMEGYE EZERÉVES TÖRTÉNETÉT MUTATJA BE: EBBEN A VITRINBEN MONSTRANCIÁK, SZENTELTOLAJ-TARTÓ TÉGELYEK, EGY PACIFIKÁLÉ, AZAZ BÉKEKERESZT ÉS KÜLÖNBÖZŐ AMPOLNÁK SORAKOZNAK. A TERMET DÍSZÍTŐ 19. SZÁZADI FALFESTMÉNYT, AMELY EGY ELKÉPZELT VÁROST ÁBRÁZOL, EGY VILLANYSZERELŐ TALÁLTA MEG A FELÚJÍTÁS SORÁN
87
88
89
A PÜSPÖKVÁR BAROKK TERMEINEK EGYIKE, A PÜSPÖKI EBÉDLŐ. EZEK A HELYISÉGEK A LÁTOGATÓK ELŐTT NINCSENEK MEGNYITVA, ÜNNEPEK ÉS EGYHÁZI RENDEZVÉNYEK ALKALMÁVAL HASZNÁLJÁK ŐKET. A BAL OLDALI FESTMÉNYEN SIMOR JÁNOS BÍBOROS, HERCEGPRÍMÁS, ESZTERGOMI ÉRSEK LÁTHATÓ (1867. JÚNIUS 8-ÁN Ő HELYEZTE A SZENT KORONÁT I. FERENC JÓZSEF FEJÉRE), A MÁSIK KÉT PORTRÉ ZALKA JÁNOS, VALAMINT AZ 1945 HÚSVÉTHÉTFŐJÉN VÉRTANÚHALÁLT HALT APOR VILMOS GYŐRI PÜSPÖKÖKÉ
90
91
AZ EGYHÁZMEGYEI KÖNYVTÁR DÍSZTERME. A BAL OLDALI TÁRLÓBAN LÁTHATÓ KÖNYV AZ ÚGYNEVEZETT VÁRADI ANTIFONÁLÉ, A LEGNAGYOBB MÉRETŰ MAGYARORSZÁGI KÓDEX, AMELY 1477 ÉS 1490 KÖZÖTT KÉSZÜLT PERGAMENRE, MINDEN BIZONNYAL EGY CSEHORSZÁGI MŰHELYBEN; ÉRDEKESSÉGE, HOGY A GÓTIKUS BETŰÍRÁS CSEH HANGJEGYÍRÁSSAL KEVEREDIK BENNE. AZ EREDETILEG TÖBBKÖTETES, DE MEGCSONKÍTOTT KÖNYV LAPJAIT ZALKA JÁNOS PÜSPÖK BRONZVERETES BŐRKÖTÉSBE KÖTETTE EGYBE 1872-BEN
92
MÚZEUMNEGYED
) Innen a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár épületébe megyünk át. „Különös
hangulat van itt: idős, nyugdíjas papok élnek egy házban a turisták által is látogatott kincstárral és a könyvtárral” – emeli ki Szabó Péter. Kiss Tamás, a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár igazgatója 1998 óta vezeti az intézményt: „Az elmúlt tizenöt évben csaknem harminc időszaki kiállítást rendeztünk. Fő célunk, hogy az egyházmegye értékeit megőrizzük, és a mai kor eszközeivel bemutassuk a nagyközönségnek.” Az intézmény szervezetileg elkülönül a többi kiállítóhelytől, de 2012-ben belépett a Zichy Ferenc Látogatóközpont keretei közé. A győri kincstárat az esztergomi után a második leggazdagabbnak mondják. Egy 14. századi, Franciaországból származó elefántcsont-faragvány a kincstár legrégibb darabja, ezen kívül a késő középkortól a 20. századig tartó időszakból származó liturgikus tárgyakat, ötvösremekeket, textileket láthatunk. A kincstár jelenlegi kiállítását még a nyolcvanas években rendezte be egy szakértő csoport, de az egyházmegye illetékesei ma is használják alkalmanként a kincstár egy-egy tárgyát. Nagyot nézünk, amikor egy másik terembe érve felkapcsolják a villanyt: az egyházmegyei könyvtár hatalmas dísztermében körös-körül öreg könyvek és ősnyomtatványok sorai érnek a padlótól a plafonig. Csak ebben a teremben húszezer kötet található, a teljes könyvtár nyolcvanezres állománnyal rendelkezik, köztük 15–16. századi nürnbergi, velencei, kölni vagy bázeli könyvekkel és egy igazi Corvinával, amelyik a korabeli Róma latin nyelvű leírását tartalmazza. A káptalandombi egyházmegyei intézmények mellett egy civil kezdeményezéssel létrejött helyszín is csatlakozott a látogatóközponthoz: ez a Múzeumház, egy öreg házból átalakított hangulatos teázó és kiállítási helyszín. A szűkös telek miatt a házat egykori tulajdonosai ráépítették a várbástyára, a ház szinte rákapaszkodik a régi falakra. Még egy kisebb várkapu is előkerült a ház gyomrában a fejlesztéshez kapcsolódó felújítások során. A Múzeumház célja a kortárs képzőművészet bemutatása és egy reprezentatív közösségi tér kialakítása. Jelenleg Lebó Ferenc nemzetközi hírű helyi szobrász- és érmeművész kiállítását lehet megtekinteni a régi polgárház praktikus igényességgel átalakított kiállítási termeiben. A látogatóközpont által összefogott régi és új intézményekkel tehát létrejöttek a megújult keretek – de vajon milyen tartalommal akarják ezeket megtölteni? „Győr barokk város, a találkozások és a folyók városa. A felújítások során igyekeztek olyan koncepciót követni, amivel a barokk jelleget ki tudják domborítani” – mondja Szabó Péter. Azt is megtudjuk tőle: a helyi Tourinform iroda összefogja a városi és egyházi működtetésű kulturális intézményeket; folyamatosan találkoznak, együtt gondolkodnak a két fél képviselői. A Káptalandombon hagyományosan márciustól indulnak be a rendszeres rendezvények. Az idei szezonnyitó nyílt napon jelképes jegyárakkal várták a látogatókat: 1200 ember jött el egy nap alatt, ami nagy sikernek számít. „Nem is tudták az egyházi hivatalnokok, mi ez a nagy embertömeg a bazilika körüli téren.” Jól megy az együttműködés a várossal is: Szent Donát, a szőlősgazdák védőszentje napján borosrendezvényt tartottak az egyházi kulturális intézmények. Hagyománynak számítanak az áprilisi szeretetnapok, Böjte Csaba szerzetes vendégszereplésével. A Püspökvár máskor elzárt kertjének megnyitásával családi napokat is tartanak, amikor akár megasztáros popénekesek hangja tölti be az ódon palota máskor csendes tereit. Májusban a Múzeumok Éjszakáján is nyitva tartott a Zichy Ferenc Látogatóközpont. Fotópályázatot is hirdettek: a pályázóknak a Káptalandomb csodáit kellett megörökíteniük, a játék Szabó Péter szerint nagy sikerrel zárult. A látogatóközpont pályázata ötéves időtartamra szól, a feltételeknek folyamatosan teljesülniük kell, például a látogatószám és a munkahelyteremtés területén. 2013-ban nyolcvanezres látogatószámot kellett teljesíteniük – ezt már október végére elérték. A kiállításokat
elsősorban tárlatvezetésekkel szeretnék bemutatni az érdeklődőknek, hiszen így tudnak megfelelő többletinformációkat nyújtani nekik. A tavaly májusi nyitás óta rendszeresen kérdőíveztek a látogatók között, így az első tapasztalatok alapján szeretnék átalakítani a kiállításokat. „Feltűnő, hogy egyre inkább – különböző médiumtípusokat is megelőzve – a másoktól hallott jó vélemények alapján jönnek az emberek, így terjed a megújult Káptalandomb jó híre” – árulja el Szabó Péter. A látogatóközpont turisztikai vezetője a kiegyensúlyozottságra is felhívja a figyelmet: „Egyházi intézményről van szó, meg kell találni a világias, populáris megközelítés és az egyház feladatai és igényei közötti helyes arányokat”. Szabó szerint az egyházi szempontok nem korlátnak, hanem lehetőségnek számítanak, hiszen hatalmas kulturális, építészeti és egyházi értékeket lehet új megközelítéssel bemutatni a látogatóknak. Kiss Tamás kincstárigazgatótól megtudjuk: a kincstár és a könyvtár mindössze három fővel működik, ami a feldolgozás munkájának hatékonyságát csaknem megkérdőjelezhetővé teszi. Éves költségvetésük mintegy tízmillió forint, ami gyakorlatilag a munkabérekre és a fenntartási költségekre elég. Évente ötszáz-hatszázezer forint jut kiállítások rendezésére. Tíz éve kezdtek bele az Egyházmegyei Levéltárral közösen a plébániákon lévő műtárgy- és dokumentumállomány felmérésébe. Az értékeseket behozzák az egyházmegyei központba, mert ez szolgálja a legbiztosabban a védelmüket, egyben lehetővé teszi a bemutatásukat. A kiállításokat pályázatokból építik, a restaurálások költségeit is abból fedezik. „Kiállításaink tervezéséhez és kivitelezéséhez külső szakembereket vonunk be, kialakult már egy nagyon erős csapat, amellyel gyakorlatilag mindent meg tudunk valósítani, csak az anyagiak szabnak határt a kreativitásnak. A Zichy Ferenc Látogatóközpontot is ez a csapat tervezte és építette. Akkor már tényleg a határain kat feszegettük, amikor a Szent László-hermából kivett koponyacsontból készíttettünk arcrekonstrukciót.” Kiss Tamás is kiemeli az egyházi intézményi jelleg fontosságát: „Az, hogy egyházi intézmény vagyunk, kötelez minket arra, hogy szem előtt tartsuk minden kiállításnál: a szakrális tárgyakat és a történelmi eseményeket úgy – olyan színvonalon és olyan módon – mutassuk be, hogy az a látogatókat valamiképpen a Jóisten felé segítse. – Az igazgató egyúttal hisz abban –: A Káptalandomb a szakrális turizmus egyik fellegvára lehet Magyarországon, ez az értékegyüttes alkalmas arra, hogy Győrt európai szempontból is jelentős turisztikai célponttá tegye.”
w
w
w
.f
la
sh
ar
th
un
ga
ry
.h
u
93
94
A MÚZEUMOK OLYASMIK, MINT AZ AUTÓ TÜKREI BUDAPESTI BESZÉLGETÉS A BÉCSI LEOPOLD MÚZEUM VEZETŐIVEL SZERZŐ: BÓDI KINGA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM GRAFIKAI OSZTÁLYÁNAK MUNKATÁRSA FOTÓ: SZESZTAY CSANÁD (99.), VILLÁNYI CSABA (100–101.)
95
MÚZEUMŐR
A Szépművészeti Múzeum 2013 nyarán Schiele és kora címmel nagyszabású tárlatot rendezett, amelyen Egon Schiele és a bécsi századforduló több más neves alkotójának munkáit mutatta be, az anyag gerincét adó műveket elsősorban a bécsi Leopold Museum gyűjteményéből válogatva. A kiállítás megnyitója alkalmából Tobias G. Nattert, a múzeum igazgatóját kértük meg egy beszélgetésre, hogy a múzeumokkal szemben támasztott 21. századi elvárásokról, az új múzeumi struktúrákról, a finanszírozás nehézségeiről, Bécs és Budapest 1900 körüli művészeti életének mai ausztriai és magyarországi recepciójáról, Schiele korábbi és mai megítéléséről, valamint a budapesti és a Bécsben megrendezendő idei Schieletárlatok különbözőségeiről kérdezzük. A kiállítótérben zajló interjúhoz később Elisabeth Leopold, a kollekciót létrehozó gyűjtő özvegye, a Leopold Museum Privatstiftungot vezető kuratórium egyik tagja, valamint Franz Smola, a múzeum vezető kurátora is csatlakozott. És bár a beszélgetés óta eltelt időben jelentős változás állt be a bécsi múzeum vezetésében – 2013 októberében Natter úr a múzeum és a náci kötődésű Klimt–Ucicky Alapítvány között kialakult kapcsolat, illetve az ennek létrejöttéről a múzeumon belüli egyeztetés elmaradása elleni tiltakozásul lemondott posztjáról –, szerkesztőségünk úgy ítéli meg, hogy mivel a budapesti beszélgetés témáinak egyrészt semmi közük nincs a későbbi történésekhez, másrészt úgy gondoljuk, hogy azok minden mástól függetlenül komoly szakmai és közérdeklődésre tarthatnak számot, megosztjuk olvasóinkkal az interjút. )
96
mc A magyar kormány tervei szerint nagyszabású, öt épületben hat múzeumot magába foglaló új MúzeumNegyed épülne Budapesten a Városligetben. Bécsben a Leopold Museum már több mint egy évtizede a hasonló MuseumsQuartier-ben (MQ), több múzeum közvetlen szomszédságában működik. Önök hogyan látják a múzeumi viszonyrendszert: a szomszédos intézmények együttműködnek, vagy inkább konkurálnak egymással? tobias g. natter: A bécsi MuseumsQuartier városépítészeti és kultúrpolitikai szempontból is hosszú távú hatásokkal rendelkező projekt. Alapvető szempont egy ilyen múzeumi negyed kialakításánál, hogy milyen intézmények kapnak benne helyet. Fontos a sokszínűség, hogy minden korosztály és társadalmi réteg megtalálja benne a saját érdeklődésének megfelelő kiállítást és programot. Bécsben az MQ-ben megtalálható számos jól bejáratott, nemzetközileg is nagynevű intézmény – például a MUMOK –, de az alternatív képzőművészeti szcéna is képviselteti magát a Kunsthalle Wien kiállításaival, ami a fiatalok bevonzása szempontjából nagyon fontos. De a legnagyobb kisugárzó erővel bíró intézmény az MQ-n belül a Leopold Museum. Rengeteg turista érkezik Bécsbe, és ha azt szeretnénk, hogy ellátogassanak az MQ-be, kell egy központi húzónév – és ez a Leopold. Egy brand esetében – márpedig a MuseumsQuartier az – mindig szükség van valami középpontra, amit kifelé sugároz, nemzeti és nemzetközi vonatkozásban is. Mert ha valaki a Leopold miatt eljön az MQ-ba, akkor adott esetben megnézi a többi intézmény kiállításait is, vagy leül egy ebédre, esetleg este visszajön egy koncertre. Az MQ maga a többrétűség, ami végül egy egységben összpontosul. Így érvényesül a szinergia. Alternatív, kortárs és klas�szikus modern képzőművészet, irodalom, zene, gasztronómia együtt. Ez egy rendkívül jó keverék, de ez még önmagában nem lenne elég a sikerhez. Az, hogy az MQ ilyen jól működik, azzal is összefüggésben van, hogy nagyon közel van a belvároshoz, és mégis egyfajta önálló szigetet képez. Nagyon jó érzés látni, mennyi fiatal jön ide akár csak pihenni, beszélgetni a kávézókba, és persze kultúrát fogyasztani. És mi, mint múzeum, ennek az összkulturális térnek a részesei vagyunk. Olyan a MuseumsQuartier Bécsben, mint egy olasz piazza: találkozóhely, az emberek jönnek-mennek, folyamatos mozgás, élet van, és mindenki másért jön ide. És a Leopold Múzeumnak nagyon nagy része van ebben a mozgásban a kiállításokkal, az érdekes gyűjteménnyel, az óriási kisugárzó erővel. elisabeth leopold: Mindezeken túl nagy szerencséje még az MQ-nek Bécs két régi patinás intézményének, a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museumnak a közelsége. Nekik köszönhetően még nagyobb a látogatói bázisunk. A Leopold nagyon jól kommunikál például a KHM-mel, ahol nagyjából a 19. század elejéig láthatók műalkotások, mi pedig 1800 körül indulunk, így együtt több száz évet ölelünk fel, és utánunk még jön a MUMOK, ahol az 1945 utáni képzőművészet kap hangsúlyos szerepet. Végül pedig ott van a Kunsthalle Wien a legfrissebb kortárs művészeti kísérletek bemutatásával. Ezt a kapcsolódást és egymásra épülést, folytatólagosságot nagyon fontosnak tartom, és ez az, ami hozzájárul ahhoz a szinergiához, amit Natter úr említett. Én személy szerint kifejezetten örülök annak, hogy ha ma valaki azt mondja New Yorkban, hogy Bécsbe utazik, és ellátogat az MQ-be, akkor mindenkinek a Leopold Múzeum jut először az eszébe. mc Önök szerint hogyan változik a közönség elvárása a múzeumokkal kapcsolatban? tobias g. natter: A közönség az utóbbi időben rendkívül nagy mértékben megváltozott, ahogyan a múzeumi világ egésze is világszerte. A múzeumok korábban templomok, szent helyek voltak, ahová a látogatók áhítattal léptek be, hogy találkozhassanak a régi mesterek alkotásaival. Ma a látogatók ennél sokkal több információt akarnak kapni egy múzeumban, ugyanakkor nagyon türelmetlenek. Nem akarnak már elmélyedni egy-egy témában,
a művelt polgárság kora lejárt. Azt gondolom, hogy a múzeumok legnagyobb kihívása, hogy a fiatalokat bevonzzák. Azokat, akik az új, gyors médiumok világában nőnek fel, nincs idejük, nem olvasnak könyveket, az információkat az internetről szedik. Ugyanakkor viszont a korábbinál sokkal több az emberek szabadideje, így a kultúra és a művészet szerepe felértékelődött. Sokkal többet költünk szabadidős tevékenységekre, mint korábban, így múzeumlátogatásra is. Napjaink nagy jelentőségű kérdései az identitásról és a tartalmas, értelmes élet éléséről szólnak. Ebben a művészetnek, így a múzeumoknak döntő szerep juthat. Ugyanakkor manapság sokkal többrétűbb „terméket”, élményt kell nyújtani: önmagában a művek bemutatása már nem elég vonzó a mai közönségnek. mc Ahhoz, hogy minél többen járjanak rendszeresen múzeumokba, azaz hogy minél vonzóbb „termékeket” nyújtsanak a múzeumok a közönségnek, sokkal nagyobb anyagi forrásra van szükség, mint korábban. Natter úr, ön egy 2011-es interjúban említette, hogy a Leopold Múzeum állami támogatása tíz éve konstans, nagy előnyük azonban, hogy a Leopold Museum Privatstiftung is a rendelkezésükre áll forrásként. Hogyan jutnak az állami és az alapítványi kereteken túl további támogatásokhoz, bevételekhez? tobias g. natter: Minden múzeumnak küzdenie kell a saját finanszírozásáért. Az is nagyon fontos azonban, hogy egy múzeum tudja, mi is a működésének a fő célja, mi a „magja”. Nálunk ez a Schiele-gyűjtemény és a bécsi modernek. Ennek a gyűjteménynek nem szabad halott hagyatékként léteznie. Minden kor művészetét újból és újból fel kell fedeznie minden generációnak, mindig aktuálissá kell tenni a megelőző korokban élt művészeket. Ezért butaság valójában „régi mesterekről” beszélni. Minden múzeum számára az a legfontosabb, hogy dolgozzon a saját legitimációjáért, a saját arculatáért, a saját érdekeiért. Ez az, amit a közönség is szeretne, ezt várja a múzeumoktól. Ha ez megvan, akkor nagy erőfeszítések árán a pénzügyi eszközök is megtalálhatók lesznek mindehhez. Mert amire van közönségigény, arra lesz mecénás is. A lényegi pont tehát, hogy élő múzeumokat kell létrehozni. elisabeth leopold: Ehhez, illetve a közönség igényeinek a megváltozásához egy dolgot fűznék hozzá. Schielét 1912-ben börtönbe csukták, ahol nagyon szép akvarelleket készített, amelyeket kommentárokkal is ellátott. Az egyik lapon az olvasható: nem létezik olyan, hogy modern művészet, hiszen csak egy művészet van, ami ősörök. Ez kapcsolódik a közönség változásához is. Amikor Homéroszt
97
MÚZEUMŐR
olvassuk, vagy egy antik képet nézünk, ezek egyáltalán nem modernek, mégis olyan kisugárzásuk van, hogy sok száz év távolságából is hatnak. Ugyanezt várom Schiele műveitől is: hogy a jövőben is hatnak majd, függetlenül attól, hogy mikori közönséggel találkoznak. A művészet, ha valóban erős, akkor nem modern vagy régi, hanem hatásos. tobias g. natter: Az egész Leopold Museum középpontjában Schiele áll. Minden kiállításunk arról is szól, hogy mi lehet Schiele vagy Klimt vagy Kokoschka kapcsán az újabb és újabb időszerű kérdés. Vagyis olyan kiállításokat csinálunk, amelyek nagyon erősen kapcsolódnak az aktuális jelenhez: mindig a kvalitás az első, illetve az, hogy hogyan hat az ma. Ez a 2012-ben megrendezett Meztelen férfiak című kiállításunkon is jól látszott, vagy 2013-ban a Felhők című tárlaton, amelyet Franz Smolával együtt rendeztünk. Fontos megmutatni, hogy hogyan lehet egy téma vagy egy motívum kapcsán összehozni a történelmi múltban és a jelenben lévő jelenségeket vagy műalkotásokat. Nemrég Voralbergben jártam, ahol egy tartományi múzeumot nyitottak meg. Egy tartományi múzeum meglehetősen összetett, hiszen a képzőművészet mellett van benne néprajz, régészet és így tovább. Ha mindennek illusztrálásához egy átvitt értelmű képet kellene alkalmaznom, azt mondanám: egy múzeum olyan, mint a visszapillantó tükör. Ülünk az autóban, haladunk előre, de ha előzni akarunk, mindig hátra is kell tekintenünk. Nem a tükör az előzés eszköze, de kell hozzá, ha biztosak akarunk lenni a dolgunkban. A múzeumok emiatt fontosak a művészet és a történelem – mint a mai élet meghatározó tényezői – szempontjából. mc Natter úr, ön hogyan látja a mai múzeumi világban a vezetők szerepét? Mennyiben igényel művészettörténeti és mennyiben menedzseri képességeket egy múzeum vezetése? tobias g. natter: Az az igazság, hogy mind a múzeumok keretfeltételei átalakultak, mind a közönség megváltozott. Az elvárások is mások ma azzal kapcsolatban, hogy egy mú zeumnak mit kell nyújtania társadalmilag, pénzügyileg, politikailag. A feladatok is nagyon megváltoztak, és természetesen a pénzügyi keretek is. Éppen ezért azt gondolom, hogy a duális vezetési elv az, ami ma hatékony lehet. Ez a módszer a színházi világban már régóta bevált: van egy intendáns és egy kereskedelmi-gazdasági igazgató. A döntő momentum, hogy ez a két szereplő teljesen egyenrangú legyen. Sajnos manapság észlelhető egy rossz irány: nem helyes szerintem, ha a kereskedőket a tudósok fölé rendelik. Persze ez mindkét irányban igaz: egy tudományos szakember döntéseinek anyagi következményei is vannak, egy szépen megtervezett kiállítás pénzbe kerül. Ugyanakkor egy financiális döntésnek tudományos következményei is lehetnek, például ha nem adnak pénzt kutatásra vagy katalógus kiadására. Ugyanakkor az a „vállalati kultúrától” is függ, hogy ez a két ember hogyan képes kijönni egymással a közös munka során. Hiszen könnyen megbéníthatják az „üzem” működését, ha nem tudnak egyetértésre jutni. mc Ha már érintettük a múzeumok struktúrájának és finanszírozásának a kérdését, beszéljünk röviden a műtárgyak piaci értékének a változásairól is, hiszen ezektől sem függetlenek teljesen a múzeumok és a múzeumi gyűjtemények. A gazdasági válság kapcsán nagy árzuhanás volt tapasztalható a műkincspiacon. Az önök gyűjteményében lévő nevek mennyire immúnisak ezekre a gazdasági ingadozásokra? tobias g. natter: Teljes mértékben azok. Sőt Klimt és Schiele valójában még sokkal drágábbak lettek az évek során. 2006-ban például Ronald Lauder a New York-i Neue Galerie számára 135 millió dollárért vásárolta meg Klimt 1907-ben festett Adele Bloch-Bauer arcképe című ikonikus képét. Gyakran hallom a nagy aukciósházaktól, hogy ami nagyon drága, az az idő múlásával csak még drágább lesz. Klimt és Schiele nemzetköziek lettek, nemcsak Bécsre és Ausztriára korlátozódik az elismertségük; teljesen határtalanokká váltak.
Ebben Rudolf Leopoldnak is nagy szerepe volt, mármint abban, hogy ez a financiális helyzet egy belső értékítélet eredménye ma világszerte. Klimt és Schiele művészetének ma már Törökországban, Ázsiában és a Közel-Keleten is vannak komoly műgyűjtő-érdeklődői, és ehhez a fokozott érdeklődéshez mi a kiállításainkkal járulunk hozzá. Mindez Schiele kívánságának a jegyében is zajlik, aki azt akarta, hogy a művészete mindenkihez szóljon. És ha már gazdasági kérdésekről beszélünk a múzeumi világ kapcsán, ki kell emelni, hogy amit Rudolf és Elisabeth Leopold 1994ben anyagilag bevitt a Leopold Alapítványba, az az Osztrák Köztársaság történetének legjobb üzlete volt. mc Ahogy önök is említették, Klimt, Schiele, Kokoschka és a bécsi századforduló művészete a nemzetközi művészet történetében meghatározó helyet töltenek be, és mindez komoly recepcióval bír Budapesten is. Fordítsuk most meg a kérdést: milyen az 1900 körüli, szintén meglehetősen élénk budapesti művészeti élet ismertsége a mai Bécsben? franz smola: A magyar képzőművészet iránti érdeklődés az európai integrációnak köszönhetően ma jóval nagyobb nálunk, mint korábban volt. Ráadásul a két ország valaha egy politikai egységet képezett. Ezzel kapcsolatban még létezik, és talán igaz is az a mítosz, hogy korábban sokkal jobban ismertük egymást, és most újból meg kell egymással ismerkednünk. Tulajdonképpen még mindig ennél az ismerkedési folyamatnál tartunk, noha voltak már kísérletek a múltban, amelyek az ismerkedést elősegítették. Lassan tíz évvel ezelőtt, 2004-ben rendezte meg Bécs és Budapest közösen Az áttörés kora című kiállítássorozatot, amely az 1873 és 1920 közötti osztrák és magyar művészettel foglalkozott, összehasonlítva a két ország irányzatait. De ebben az összefüggésben említhetem a 2012-ben Bécsben megrendezett Nyolcak-kiállítást is. Ez a tárlat sokaknak igazi felfedezés volt, mert korábban egészen egyszerűen nem is hallott a bécsi közönség ezekről a művészekről, illetve azokról a folyamatokról, amelyek a korabeli magyar művészeti szcénában lezajlottak. A Nyolcak esetében nem voltak olyan nemzetközileg ismert nagy nevek, mint Schiele vagy Kokoschka, és emiatt dolgozni kell azon, hogy ezek a művészek közelebb kerüljenek a külföldi közönséghez. Ez hosszú, komoly művészettörténészi munka, nem megy egyik napról a másikra. Másfelől érdekes látni, hogy bizonyos területeken a budapesti művészeti közeg milyen látványos eredményeket ért el a korabeli új áramlatok recepciójában Bécshez képest is, mivel ott hiányzott a párizsi orientáció, ami a magyaroknál megvolt. )
98
mc Felmerült-e valaha is Rudolf Leopoldban, hogy Schiele és Kokoschka magyar kortársai nak bizonyos műveit is beemelje a gyűjteményébe? franz smola: A Leopold-gyűjteményben nincsenek vagy alig vannak jelen a századforduló körül alkotó magyar művészek. Rudolf Leopold kizárólag Schielére alapozta a gyűjteményét, ez volt gyűjtői tevékenységének mindenkori vezérlő csillaga. mc Önök a Leopold Museumban 2014-re egy nagyszabású, egészen különleges, újfajta megközelítésű Schiele-kiállításra készülnek. Meg tudnák nevezni a főbb különbségeket, az eltérő súlypontokat a 2013-as budapesti és a 2014-es bécsi Schiele-kiállítások között? tobias g. natter: A budapesti kiállításban az tetszik, hogy koncentráltan képes megmutatni, milyen komoly eltérések vannak Klimt, Schiele és Kokoschka művészetében, jóllehet sokszor egyetlen nagy, egységes triászként emlegetik őket. Jól látható, ahogy mindegyik a saját útját járta a századfordulós Bécsben. A mi Schiele-kiállításunkban valami mást szeretnénk megmutatni: azt, hogy milyen volt Rudolf Leopold gyűjtési stratégiája, hogyan jött létre a gyűjteménye. A képeket tehát nem művészettörténeti időrend vagy fejlődés alapján helyezzük majd el a falakon, hanem aszerint, hogy milyen időrendben vásárolta meg őket Rudolf Leopold 1950-től kezdve. Megmutatjuk, hogyan épült fel lépésről lépésre a gyűjtemény, honnan származnak a művek, Ausztriából, az emigrációból, bárhonnan a világból, kiktől, milyen emberektől vásárolta őket. Ez egyfajta gyűjtemény- és kultúrtörténet lesz, és egyben provenienciatörténet is. Ez tehát a saját gyűjteményünk új szempontú feldolgozását jelenti. Másrészt a kiállítással azt is hangsúlyozni szeretnénk, hogy Schielét, aki napjainkban világszerte a legdrágább és legkeresettebb művészek közé tartozik, újra fel kell fedeznünk. Ez egy hallatlanul izgalmas folyamat, ahogy megmutatjuk, hogy a kimagasló egyének és a kollektív tevékenységeik hogyan járultak hozzá ehhez az újrafelfedezéshez. Schiele sokáig nem volt kellőképpen jelen a köztudatban, noha anyagi valójukban persze itt voltak a művek, de nem ismertségükben. Ezt az újraértékelést pedig egy koronatanú, Rudolf Leopold szemével mutatjuk meg. Nagyon jól kirajzolódik majd az például, hogy Leopold milyen gyorsan eljutott Klimthez Schielén keresztül. A rajzoló Schielétől a rajzoló Klimthez. Aztán minél idősebb lett, annál jobban bővítette a gyűjtési tevékenységét és gyűjteményének a körét, ami nagyon széles spektrumúvá vált az idő haladtával: beemelte a gyűjtőkörébe a népművészeti alkotásokat, az Európán kívüli törzsi művészetet, aztán jöttek a korábbi európai mesterek, természetesen nagyon erősen a 19. századi művészet, és amit nagyon kevesen tudnak, a 20. századi és jelenkori művészet is. elisabeth leopold: A férjem mindig nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi történik a legfiatalabb művészek háza táján, de ez nem volt valamiféle rendszeres kutatás, inkább csak az ösztönös érdeklődését követte. De eközben azért felfedezett egy-két valóban érdekes alkotót. Nem volt szó nála tudatos kortárs művészeti érdeklődésről, sokkal inkább a minőséget kereste mindenhol. Előfordult, hogy egy teljesen ismeretlen nevű alkotó egy műve keltette fel az érdeklődését. Persze ezt a tiszta minőségkeresést időről időre be árnyékolták a műkritikusok megnyilvánulásai és a menedzsment döntései. mc Tehát 2014-ben önöknél a műgyűjtő Leopold és magának a gyűjtésnek a folyamata áll majd az új Schiele-kiállítás középpontjában? tobias g. natter: A középpontban mindig a művek vannak, és ott áll mellettük a gyűjtő. A művek és a gyűjtő pedig közösen teszik Schielét naggyá. elisabeth leopold: Igen, ez a kiállítás egy nagyon hosszú és összetett történet eredménye lesz; pár szóban nem is tudnám összefoglalni. Egy megszakítás nélküli, hatvan éven át tartó gyűjtési folyamatról van szó. A korai szakaszban, az 1950-es és az 1960-as években
a legfontosabb célkitűzés az volt, hogy kiemelkedő főműveket szerezzünk meg. Onnantól kezdve aztán megindult az árak lassú emelkedése. Nagyon hosszú időn keresztül dolgoztunk Schiele ismertségének a növelésén, ehhez járultak hozzá a bázeli és a berni kiállítások, amelyek a későbbi lépések bázisát képezték. Ezután haladt tovább a folyamat egészen az 1965-ben a New York-i Guggenheim Museumban megrendezett kiállításig, amely nagyon fontos mérföldkő lett. Ennek köszönhetően a sikertörténet aztán már nem szorítkozott csupán Európára, hanem Amerikában is folytatódott. Az 1972-ben a müncheni Haus der Kunstban megrendezett Schiele-kiállítás volt aztán az első, ahol olajfestmények, rajzok és akvarellek egyszerre voltak kiállítva, és ez a tárlat komoly kiindulópontja lett a további kutatásoknak is, amelyek aztán egészen a múzeumunk létrejöttéig folytatódtak. mc Végezetül beszéljünk a múzeumok között manapság egyre erősebben tapasztalható nemzetközi együttműködésekről. Csak hogy egy példát említsek az önök múzeumával kapcsolatban, a már említett Meztelen férfiak című Leopold-tárlat 2014 januárjáig a francia fővárosban látható. Ezek a szoros összefonódások mennyiben tekinthetők immár uralkodó trendnek? tobias g. natter: Azt hiszem, az együttműködés, a hálózatokba tömörülés a múzeumok jövőjének egyik kulcsfontosságú eleme. A tudás, a gyűjtemények, a szakértelem megosztása alapvető elvárás lett. Minden múzeumnak szüksége van a saját munkatársai által felhalmozott szaktudásra, nem lehet mindent egyszerűen kiszervezni. A múzeumoknak tudniuk kell dolgozni a saját gyűjteményükkel; ezt nagyon fontosnak tartom. Nem elég, ha csak az időszaki kiállítások befogadó pályaudvaraiként működnek. Itt Budapesten is vannak szép Schielék és Kokoschkák, amelyek remélhetőleg a kiállítás révén új megvilágításba, új kontextusba kerülnek, amennyiben tovább foglalkoznak ezekkel a budapesti kollégák. Ez is nagyon fontos tényező. És ennek kapcsán tudnak jól működni a hálózatok. A hálózatokban való részvétel természetes elvárás egy modern múzeummal szemben, amelyet a múzeumi dolgozók, a szponzorok és a gyűjtők is megfogalmaznak. A Leopold Museum egy privát gyűjtőmúzeum, nem pedig állami hivatalnokok által több száz év alatt létrehozott gyűjtemény. Egy magángyűjtő jelleme alakította ki a profilját. És mint ilyen, magángyűjteményi intézmény számára, nagyon fontosak nekünk a nemzetközi hálózatok, amelyekbe természetszerűleg betagozódunk.
99
MÚZEUMŐR
RÉSZLET A BUDAPESTI SCHIELE-KIÁLLÍTÁSBÓL: A BAL OLDALI FALON A TÁRLAT EGYIK BÉCSI „SZTÁRJA”, A NAGYMÉRETŰ FEKVŐ NŐI AKT
101
Tobias G. Natter 1961-ben született az ausztriai Dornbirnban. Művészettörténészi tanulmányait Innsbruckban, Münchenben és Bécsben végezte; 1988-ban szerezte meg a PhD-fokozatot. Fő kutatási területe a 19–20. század fordulójának bécsi művészetének története. Pályáját a Bécsi Történeti Múzeumban kezdte, ezt követően az Österreichischen Galerie Belvedere vezető kurátora volt tizenöt éven keresztül. Vendégkurátorként dolgozott az 1990-ben újjáalakult bécsi Zsidó Múzeumban. 2001-ben nagyszabású kiállítást rendezett Oskar Kokoschka műveiből a New York-i Neue Galerie-ben. 2006 és 2011 között a bergenzi Vorarlberg Museum, 2011-től 2013 októberéig a bécsi Leopold Múzeum igazgatója volt. Kurátorként számos európai és tengerentúli kiállításon közreműködött; az ő nevéhez fűződik a tavalyi Musée d’Orsay-beli Masculin kiállítás megrendezése is.
102
A KUKORICAFÖLD MELLŐL A MÚZEUMBA – LÁNG JÓZSEF IRODALOMTÖRTÉNÉSZ, KÖNYVKIADÓ, A PIM KÉZIRATTÁRÁNAK EGYKORI VEZETŐJE SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Ki az Ady-művek és -kéziratok kritikai kiadásainak szerkesztőjeként, más tudományos kötetek kiadójaként ismeri. Láng József életpályájából – az egyéb részletek, a hivatalnoki és a könyvtárosi évek érintése mellett – ezúttal elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeumban töltött évtizedeket tekintjük át, hiszen a Kézirattár vezetőjeként fontos szerepet vállalt az intézmény mai struktúrájának felépítésében, a kutatók számára, valamint az állományvédelmi szempontból is megfelelő katalogizálási rendszer megalkotásában, és közreműködésével fontos irodalmi kéziratok sokaságával gazdagodott a múzeum gyűjteménye. Megtudhatjuk, hogy az „átkosban” miért voltak a mainál kedvezőbb helyzetben a tudományos könyvtárak, milyen papírból készül a kéziratokat őrző szabályos pallium, hogyan rögzítették a beérkező fotókat, könyveket és kéziratokat a Petőfi Irodalmi Múzeum hőskorában, miért fakultak értékes kéziratok szinte olvashatatlanná, és mi minden fér el egy 1200-as Lada csomagtartójában. Volt valamilyen családi indíttatás, ami az irodalom felé terelte? Meséljen gyerekkoráról és azokról a határokról, amelyek erre a pályára terelték! Valójában a kukoricaföldek mellől mentem az egyetemre. Egy parasztgazdaságban nőttem fel Katymáron, egy Baja alatti háromnyelvű nagyközségben. Velem együtt nőtt fel Kőhegyi Mihály barátom, aki három évvel volt idősebb nálam, és már egész fiatalon intenzíven érdeklődött a helytörténet iránt. Régészként végzett, és már középiskolás koromban megfertőzött a helytörténeti dolgokkal. Később visszatért Bajára, a Türr István Múzeumba, amelynek kezdetben régésze, majd igazgatója volt. A környékbeli ásatások java az ő nevéhez fűződik. Középiskolás éveim idején az akkor létesült Petőfi Irodalmi Múzeum pályázatot hirdetett a magyar irodalom helyi emlékeinek felgyűjtésére. Beküldtem egy írást Baja irodalmi emlékeiről, különös tekintettel Tóth Kálmán költőre, és nyertem vele valamilyen díjat. A családom azonban nálamnál racionálisabban gondolkodott, ezért gimnázium helyett a bajai Türr István Közgazdasági Technikumba írattak, amelyet elvégezve képesített könyvelő, vállalati tervező és statisztikus végzettséget szereztem. mc Gondolom, tudta hasznosítani ezt a tudását, amikor megszervezte a PIM-ben a kéziratok feldolgozásának szabályrendszerét, illetve évtizedekkel később kiadót vezető üzletember lett. Mindkettő feltételezi, hogy érzéke van a statisztikához és az ügyvitelhez. Valóban, de ezek az ismeretek már akkor is hasznosnak bizonyultak, amikor az egyetem után Sőtér István javaslatára az MTA Irodalomtörténeti Intézetébe kerültem, és esetenként pénzügyekkel is találkoztam. A számvitel szigorú és logikus rendszer, én pedig mindig hajlamos voltam a rendszerben való gondolkodásra. Az érettségi után már arra törekedtem, hogy végre az én akaratom érvényesüljön, ennek megfelelően a pesti bölmc
csészkar magyar–történelem szakára jelentkeztem. Az ELTE-re 1956 nyarán vettek fel, egyidejűleg pedig az Eötvös Kollégiumban kaptam elhelyezést. Évfolyamtársam és majdnem öt évig szobatársam volt Komoróczy Géza, aki akkor már több nyelven olvasott és részben beszélt is. Sőtér Istvánnál írtam a szakdolgozatomat Tóth Kálmánról, és gyakornokként az Irodalomtörténeti Intézetbe kerülve igazgatóként Sőtér a „petőfieskedőket” jelölte meg első számú kutatási témámként. A másik feladatom Rigó Lászlóval együtt Kemény Zsigmond 1848-ig írt publicisztikai írásainak kritikai igényű sajtó alá rendezése volt, de amikor a munka nyolcvan százalékánál tartottunk, a pártközpontból leállították azt, mondván, Kemény irodalmunk reakciós alakjának tekintendő, mert írt két, a kiegyezést előkészítő röpiratot, ez pedig a forradalom elárulásával volt egyenlő. Ezt pedig ebben az időben nem ítélték meg pozitívan. Végül nem maradhattam sokáig, mert 1963-ban az Intézet létszámát a takarékoskodás jegyében csökkenteni kellett, ezért számomra is más munkát ajánlottak fel. Én a Művelődési Minisztérium Irodalmi Osztályára, Vezér Erzsébet és Szekeres László a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Állami költségvetési szempontból ez persze megtakarítást nem jelentett, legfeljebb az Intézeten spóroltak valamennyit, amit más intézményben kifizettek. mc Milyen feladatot kapott a minisztériumban, és hogyan emlékszik vissza az ott töltött időszakra? Háromnegyed évet töltöttem ott, és ahogy Ady szavaival mondani szoktam: „életem egy bús fokán” hivatalnokként dolgoztam. Az osztály elsődleges feladata az volt, hogy anyagokat készítsen Aczél Györgynek és a kiadói főigazgatóságnak, amelyet akkoriban Köpeczi Béla vezetett. Egyebek mellett folyóiratokat olvastunk, és míg én filoszként esztétikai értékekre figyeltem, addig a nálam lényegesen dörzsöltebb kollégáim tudták, valójában az a feladat, hogy találjuk meg az „elhajlásokat”. A sértett, a kiadók által elutasított és Aczélnál reklamáló szerzők kéziratait is megkaptuk elolvasásra. Ezek kivétel nélkül gyenge vagy kifejezetten rossz munkák voltak: amit a Szépirodalmi Kiadónál Réz Paliék vagy a Magvetőnél mások visszaadtak a szerzőknek, az aligha szolgált rá a megjelentetésre. Temetésekre is kellett járnunk, meg a sértett özvegyek lelkének ápolása is a dolgaink közé tartozott. Az osztályon mindenki látta, hogy ez nem nekem való feladat, így amikor évfolyamtársam, Engel Pál történész szólt, hogy menjek át dolgozni az Egyetemi Könyvtárba, nyomban éltem a lehetőséggel. Nyolc és fél évet dolgoztam könyvtárosként
103
MÚZEUMŐR
egy szakmailag nagyon ambiciózus és kollegiális szempontból is kiváló emberi környezetben. Fél-háromnegyed év után a szerzeményi osztályon kötöttem ki, ahol a könyvtárba kerülő minden könyv átment a kezemen. Hetente jártam az OSZK-ba válogatni a köteles példányokból, és ennek során valamennyi könyvvel találkoztam, ami a megelőző héten Magyarországon megjelent. Akkoriban az állománygyarapítás egyik forrása a megszűnt rendházak könyvtáraiból begyűjtött jelentős mennyiségű könyvanyag volt, amelyekről jegyzékek készültek a tudományos könyvtárak részére, és ezen jegyzékek alapján válogathattak a könyvekből. Egyik feladatom volt megállapítani, hogy a könyvtárnak mire van szüksége a felkínált könyvekből, illetve elég példánnyal rendelkezik-e belőle. Akkoriban a könyvtár meglepően sok könyvet vásárolt a nyugati világból, erre a célra nem kevés pénz állt rendelkezésre. Tartok tőle, a mai könyvtárosok ebben a tekintetben irigyelnék az akkori állapotokat. Úgy tűnik, az „átkosban” a szakkönyvek beszerzését fontosnak tartották, és mi elégítettük ki a tanszéki könyvtárak szakkönyvigényeit is. Aztán ezt, de főleg a folyóiratok beszerzését egy politikai válság hatására megszigorították, hogy ne áramoljon be annyi zavaró információ. mc Sokan ismerhetik nevét Ady Endre műveinek kritikai kiadásaiból, bibliográfiáiból. Ugyanakkor említette, hogy az Intézetben még a 19. század második felének irodalmával foglalkozott. Mikor „jelent meg” Ady az életében? Könyvtáros koromban valójában kettős életet éltem. Egy nap a könyvtár előtt összetalálkoztam Király Istvánnal, és az ő felkérésére kapcsolódtam be az Ady-művek kritikai kiadásának a munkálataiba. Király feladatomul jelölte meg az 1910 júniusa után írt publicisztikai írások sajtó alá rendezését, de párhuzamosan részt vettem a Vitályos László szerkesztette Ady-bibliográfia körüli munkákban is. Egy idő után Király István rám bízta az Ady kritikai kiadás sorozatszerkesztői feladatát. A gyakorlati munkát én végeztem, de a megjelent kötetekben sorozatszerkesztőként három név szerepelt: Király Istváné, Vezér Erzsébeté és az enyém. Attól kezdve, hogy bekapcsolódtam a kritikai kiadásba, fél ötkor kijöttem a könyvtárból, rohantam át az akkor még a Nemzeti Múzeum épületében működő Széchényi Könyvtárba, és ott ültem zárásig, este kilencig. mc Később, munkahelyet változtatva nem kellett messzire mennie, hiszen a két könyvtár között félúton ott volt a Petőfi Irodalmi Múzeum, munkálkodásának következő állomása. Illés László volt akkor a múzeum főigazgatója, akivel valamikor együtt dolgoztunk az Irodalomtörténeti Intézetben. Először a múzeum könyvtárába hívott, de egy másik könyvtárosi státusért nem kívántam munkahelyet változtatni. Amikor meghalt Kónya Lajos költő, a kézirattár akkori munkatársa, Illés a helyére hívott, és ekkor már elfogadtam a felkérést, így 1972. szeptember 1-jén a múzeum munkatársa lettem. mc Ez akkoriban még jóval szerényebb intézmény volt, mondhatni kismúzeum, kisebb gyűjteménnyel. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? A múzeum mai struktúrájának kialakításában Illés Lászlónak meghatározó szerepe volt, aki ehhez behatóan tanulmányozta más országok gyakorlatát. Nagy tudású munkatársak dolgoztak akkoriban is a múzeumban, akik jelentős muzeális anyagot gyűjtöttek be, de azt leginkább a saját munkaszobájuk szekrényeiben helyezték el. A dolog egy idő után áttekinthetetlenné vált, és ezen az sem segített, hogy újabb és újabb szekrényeket állítottak fel a folyosókon, amelyekbe belegyömöszölték a hagyatékokat. Volt egy központi leltárkönyv, érkezési sorrendben abba írták be a kéziratokra, fotókra, könyvekre, relikviákra vonatkozó adatokat. Ez a leltárkönyv ma is megvan, és időként mint történelmi dokumentumot elő is veszik. Illés László helyesen ismerte fel, hogy ami kialakult, az pusztán állományvédelmi
szempontból is problematikus helyzet. Sára Péter volt az Ady-ügyek felelőse, így egy ideig minden Ady-kézirat az ő szobájába került, és azt ő oda rakta, ahová gondolta, illetve tudta. Szekeres Lászlóhoz kerültek a Jókai-anyagok, Fehér Erzsébet a József Attila-kéziratok „őre” lett. Az említett kollégák, és jó néhányan mások is, éltek-haltak a múzeumért, de a muzeológiai rendszer abszurdnak bizonyult. Viszonylag elfogadhatóan addig működött, amíg csak szórványosan kerültek a múzeumba kéziratok, fotók, relikviák, de mihelyst kezdetét vette a hagyatékok vásárlása, a kialakult rend használhatatlanná vált. Akkor még élt Szántó Judit, a költő életének egyik fontos szereplője, ő szintén a múzeumban dolgozott. Néha behozott a sajátjai közül pár József Attila-kéziratot, amelyeket állományba vettek, majd később, meggondolva magát, egyet-mást hazavitt az ajándékként átadott kéziratokból vagy levelekből, ám ezeket a változásokat nem rögzítették. A múzeum akkor is nagy hangsúlyt helyezett a kiállításokra, de ezeket ne úgy képzeljük el, mint a ma látható attraktív tárlatokat; az előtérbe az életrajzi-filológiai szempontok kerültek, a látványnak csak alárendelt szerep jutott. Volt olyan kiállítás, amelyik megpróbált a magyar irodalom históriájáról átfogó képet adni a kezdetektől a modern korig menően. mc A kéziratoknak tehát az eredeti példányait tették ki a kiállításokon? Akkoriban még nyilván nem voltak megfelelő üvegek és lámpák a káros hatások kivédésére. Többnyire az eredeti példányok szerepeltek, az irodalmi muzeológia akkoriban még gyerekcipőben járt, és a muzeológus kollégák sok mindennek nem voltak a tudatában. Így fordulhatott elő, hogy klasszikusaink autográf művei, mint például József Attila nem egy kézirata, évekig ott voltak a tárlókban, és a rávetülő fénytől meg a tárlókban rekedt hőtől a szövegük egyre olvashatatlanabbá vált. Több akkor kiállított kézirat súlyos kárt szenvedett, szövegét ma alig lehet elolvasni. Illés László sok más mellett ennek is véget akart vetni. mc Mik voltak a legfontosabb változások? Egyértelműen az, hogy kialakultak a muzeális anyagok sajátosságaihoz igazodó tárak. A már addig is létező könyvtár mellett a kézirattár, az irodalmi vonatkozású művészeti alkotásokat és más vizuális anyagokat, továbbá a tárgyi emlékeket magába foglaló művészeti tár, valamivel később a hangtár, és az egyes tárakon belül létrejöttek a speciális gyűjtemények, mint például a művészeti táron belül a fotótár, a relikviatár, a festménytár. A könyvtáron belül is egyedi gyűjtemények képződtek. )
104
) Ilyenként említhető a dedikált könyvek és a lapkivágatok gyűjteménye. A számomra
az elsődleges múzeumi terepet jelentő kézirattárban igen nagy mennyiségű hagyaték várt feldolgozásra. A tár megszervezése után a legfontosabb feladat volt úrrá lenni a korábban kialakult állapotokon. Ennek érdekében mindenekelőtt el kellett készíteni a tárba kerülő hagyatékok listáját, majd ezt követte a hagyatékokban fellelt nem kéziratos anyagok át adása a megfelelő tárak, illetve gyűjtemények részére. A hagyatékok egységét korábban fizikai értelemben képzelték el, ezt váltotta fel a virtuális egység elve. Ennek megfelelően egy hagyaték eredeti állománya a különböző tárak nyilvántartásai révén rekonstruálha tó. A múzeumi struktúra radikális átalakításának magától értetődő következménye volt, hogy minden tárnak meg kellett alkotnia az adott gyűjtemény jellegét figyelembe vevő feldolgozási szabályzatát, azt tehát, hogy miként kell feldolgozni a kéziratokat, a fény képeket és más muzeális anyagokat, ennek során milyen információkat kell rögzíteni a katalógusokban és más nyilvántartásokban. A kézirattár esetében azt is meg kellett ha tározni, hogy milyen anyagból készülhetnek a palliumok, amelyekbe a kéziratok kerül nek. Ma már közhely, de akkor nem volt az, hogy ezek anyaga nem tartalmazhat savakat. Az elvek rögzítése után elmentünk a Csepeli Papírgyárba, ahol megbeszéltük, hogy milyen kartont gyártsanak a részünkre a palliumok elkészítéséhez. Szabályzatba foglaltuk azt is, hogy a kézirattár raktárában hány fok lehet a levegő hőmérséklete, és mekkora lehet a páratartalma. A kézirattári feldolgozási szabályzat a korábbiakhoz képest alapvetően módosította a kéziratok rendezésének és katalogizálásának elveit, racionálissá téve és a kéziratok nagy tömegéhez igazítva azokat. Ennek nyomán megszűnt az egy kézirat egy pallium és egy katalóguscédula gyakorlata. Ehelyett nagyarányú összevonásokra került sor. Valamely levélíró egyazon címzetthez írt levelei például egy egységgé váltak, egy pal liumba kerültek, és egyetlen címleírás, illetve katalóguscédula foglalta össze a rájuk vonat kozó információkat. Az egyes tárak szabályzatainak elkészítése általában hosszú időt vett igénybe. A kézirattár végérvényű szabályzata sok szakmai vita és megbeszélés nyomán mintegy másfél-két évi munkával készült el, és mintegy száz A/4-es oldalt tett ki. mc Ahhoz az állapotához képest mára mennyivel módosult ez a szabályrendszer, mit tudnak belőle hasznosítani a múzeum mai munkatársai? A kézirattárban a kollégák a mai napig lényegében ezt a szabályzatot használják. Ne han gozzék dicsekvésnek, de nyugodt lélekkel állítható, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum feldol gozási gyakorlata, és nem csupán a kézirattáré, az alaposan végiggondolt szabályzatokra alapozva minden tekintetben korszerűnek mondható, és a nemzetközi megmérettetés próbáját is kiállná. Ezért a kijelentésért a felelősséget azért is vállalhatom, mert a rokon természetű hazai gyűjteményeken túl volt alkalmam tanulmányozni, hogyan csinálják ezt a munkát Berlinben, Weimarban, Prágában, Varsóban vagy éppen Moszkvában. mc Melyik volt a legnagyobb hagyaték, amely ezekben az években a múzeumba érkezett? Egyértelműen Móricz Zsigmondnak az addig Leányfalun őrzött hagyatéka, amely fölött Móricz Virág diszponált. A hagyatéknak csak a kéziratos része egy teherautót töltött meg. Beszállítása előtt az átvételi jegyzékek készítésével heteken át dolgoztunk Leányfalun. A hagyatékból Virág néhány kisebb, részben általa kényesnek tartott egységet visszatar tott, bár megpróbáltam meggyőzni arról, hogy ezek is bekerüljenek a múzeumba. Ez a hagyatékrész egyébként Virág halála után magángyűjteménybe került. A hagyaték könyv tári részéből és a Leányfalun őrzött tárgyi emlékekből a hagyaték megvásárlása után nem sokkal a múzeumban Móricz-emlékszoba létesült. A hagyaték teljesebbé tétele érdekében a Móricz család többi tagjánál maradt anyagból is igyekeztünk vásárolni.
mc Vezér Erzsébet önéletrajzi kötetéből tudjuk, hogy a gyűjteménygyarapodás egyik nagy lépése volt az emigráns írók és irodalmárok hagyatékainak megszerzése. Vezér Erzsébet a hangtárnak volt az osztályvezetője, amely egyébként szintén Illés László kezdeményezésére jött létre. Vezér Erzsébet Ady- és más kutatásai kapcsán több alkalommal járt Párizsban és Londonban. Útjai során interjúkat készített a Nyugaton élő írókkal és egyéb, iroda lomtörténeti szempontból fontosnak tekinthető személyi ségekkel, például Gyömrői Edittel. Az interjúk készítésével párhuzamosan igyekezett kéziratos anyagokat is hazahoz ni. Ez azonban semmiképp sem jelentette nagyobb számú kézirat begyűjtését. Hagyatékok az emigrációból később, lényegében a nyolcvanas években, és nem utolsósorban a Nagy Csaba által kezdeményezett, majd elkészített A magyar emigráns irodalom lexikona munkálataival összefüg gésben kezdtek beáramlani. A lexikon gondolatát kezdet ben minisztériumi körökben nem kevés bizalmatlansággal fogadták. Nagy Csabát a múzeum akkori főigazgatója, Botka Ferenc sem biztatta különösebben munkája folyta tására, mert nem hitte, hogy egy ilyen munka zöld utat, és ami ezzel jár, anyagi támogatást kaphat. A szekeret a minisztériumi kollégákkal beszélve megpróbáltam magam is kimozdítani a kátyúból. Egy idő után a pártközpontban sem ellenezték a lexikon összeállítását, és ekkortól lehe tőség nyílt arra, hogy a Nyugaton levő írói hagyatékok ha zajuttatása érdekében megtegyük a szükséges lépéseket. Elsősorban Nagy Csaba kapcsolatot épített ki az emigráció számos tagjával, köztük olyan prominens személyiségek kel, mint a Látóhatárt megjelentető Molnár Józseffel vagy a lapot elsődlegesen szerkesztő Borbándy Gyulával. Ha mar kiderült, hogy a Nyugat-Európában élő emigránsok számára nem idegen gondolat, hogy irodalmi hagyatékaik a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerüljenek. Megfelelő előké szítés után Nagy Csabával és az én 1200-as Ladámmal el indultunk hát beszerző útjainkra. mc Merre jártak, hol kezdték a gyűjtőmunkát? Célállomásaink elsősorban Nyugat-Németországban és Svájcban voltak. Az előbbin belül is a legfontosabb helynek München számított, Münchenben pedig Molnár József otthona, de főleg lakásának teremnyi méretű, modern, teljesen száraz pincéje, amelynek szakszerűen megépített polcain a Látóhatár évfolyamain kívül csaknem hiányta lanul voltak meg a nyugati emigrációban napvilágot látott magyar kiadványok. Amit azonban mi a legfontosabbnak éreztünk, az a Látóhatárnak a folyóirat megalapításától
105
MÚZEUMŐR
kezdve a pincében gondosan őrzött hatalmas iratanyaga volt. A könyvek, de főleg az irat anyag jegyzékelése után a kocsimmal elkezdtük ezek hazaszállítását. Ez a művelet nem volt mindig egyszerű dolog. Az iratanyaggal át kellett jutni az akkor még őrzött ország határokon, tudva, hogy Nyugaton is léteznek levéltári törvények, amelyeknek célja volt megakadályozni levéltári forrásoknak az országokból való kijuttatását. Hegyeshalom nem kevésbé jelentett drámai pontot. Hogy itt emigráns iratanyagainkkal és könyveinkkel na gyobb problémák nélkül átjussunk a határon, kiutazásaink előtt felszerelkeztünk pecsétes minisztériumi papírokkal, hogy adott esetben igazolhassuk szállítmányozási tevékenysé günk legális voltát. Egy-két nevezetes kalandunk így is adódott. A Látóhatár iratanyagá nak hazaszállítása leletmentő tevékenységünknek talán a legfontosabb mozzanata volt. Később, amikor én már nem vettem részt a kiutazásokban, a két legfontosabb hagyaték begyűjtő hellyé Párizs és London vált. Egyebek mellett, részben Varga Katalinnak, a kéz irattár jelenlegi vezetőjének a közreműködésével ezekből a városokból került a múzeum gyűjteményébe az Irodalmi Újság iratanyaga és Határ Győző kéziratos hagyatéka. Ezeket az útjainkat a kezdetektől fogva missziónak tekintettük, és tudatában voltunk annak, hogy a hagyatékképző személyek utódai a számunkra oly fontos anyagoknak kevésbé tulajdoní tanak majd jelentőséget, így azok könnyen válhatnak az enyészet martalékává. mc Említette azokat a szabályzatokat, amelyek szerint végezték a hagyatékok feldolgozását. Mennyit változott a feldolgozási munka a számítógépek megjelenésével? A lényeg nem, de a technikai kivitelezés nagyon sokat. A múzeumból való eljövetelemet megelőző egy-két évben merült fel a gondolat, hogy a hagyományos katalóguscédulákat és az írógéppel írt számrendi nyilvántartásokat fel kellene váltani a kéziratokra vonatkozó információk számítógépes rögzítésével. A kézirattárban azonban ehhez egyetlen számí tógép sem állt rendelkezésre, és közülünk a számítástechnikával egyedül Nagy Csaba került bizonyos szinten kapcsolatba. Az érlelődő gondolat realizálása érdekében felkeres tem Villangó Istvánt, aki akkor a minisztérium Közgyűjteményi Főosztályát vezette kiváló szakmai munkával, a segítségét kértem, és bár nem nagyon hittünk benne, éppen ezért némi meglepetésünkre is szolgált, hogy viszonylag rövid időn belül két számítógépet is kaptunk, amelyek alapvető változásokat hoztak a munkánkban. Hogy egyetlen példával érzékeltessem ezt: ha egy képeslapon nyolc aláírás fordult elő, a képeslapról való kata lóguscédulát nyolc példányban kellett elkészíteni, hogy minden névhez jusson egy, és a számrendi nyilvántartás számára készült a kilencedik leírás ugyanarról. Valamennyi leírás írógéppel történt, és Gróf Marika kolléganőnk, aki ma is a múzeum kézirattárában dolgozik, gépíróként hiába végzett kiemelkedően precíz munkát, amellett, hogy gyorsan is dolgozott, valamennyi leírását össze kellett olvasnunk, nem kevés időt áldozva erre a feladatra. Ezzel szemben a számítógépek üzembe helyezésével elég volt a kézírással el készített leírásokat egyszer gépben rögzíteni. Az újonnan készült feldolgozások címleírá sainak számítógépes rögzítésével párhuzamosan hamarosan elkezdődött a legfontosabb kéziratos anyagok (Petőfi, Ady, József Attila és mások kéziratai és levelei) cédulakatalógu sainak számítógépes rögzítése. A számítástechnika lehetőségeivel élve később sor került a legfontosabb kéziratok digitalizálására is. A számítógépek rendszerbe állításával jelentős mennyiségű idő szabadult fel, amit a mechanikus feladatok végzése helyett érdemi mun kára, például a datálatlan kéziratok, levelek keletkezésének pontosabb meghatározására lehetett fordítani. A kézirattár példája nyomán, látván a gépek nyújtotta segítséget, hamar más tárvezetők is igyekeztek számítógépekhez jutni, elsőként Csorba Csilla, aki akkor még nem a múzeum főigazgatója, hanem a művészeti tár vezetője volt.
mc Különös váltás, hogy egy muzeológusból, kutatóból üzletember lesz. Könnyen hagyta el a múzeumot? Nem mondanám. Talán árulkodó ebben a tekintetben, hogy a múzeumban kétszer búcsúztattak el, mert az on nan való első eljövetelem után nem sokkal ugyanabba a pozícióba visszamentem dolgozni, és csak egy fél év eltel tével váltam meg véglegesen az intézménytől. A múzeum ba ma is úgy térek be, mintha hazamennék, volt munka társaimmal pedig, köztük Csorba Csilla főigazgatóval ma is baráti jellegű a kapcsolatom. Végleges eljövetelemkor azt szorgalmaztam, hogy a múzeum vezetése Nagy Csa bát nevezze ki a kézirattár élére, ami meg is történt. Egy idő után ő más munkát képzelt el magának, és egy nagy szabású, igen fontos elektronikus irodalmi adatbázis ki építésébe kezdett. Helyét Varga Katalin foglalta el, aki a legjobb munkatársaim közé tartozott, és akinek a szemé lye, szakmai felkészültsége biztos garanciát jelent az általa vezetett tár magas színvonalú működése tekintetében. De visszatérve a váltásra, az üzletemberré válásom kérdésére: előzményként el kell mondani, hogy az Irodalomtudomá nyi Intézettel muzeológusi éveim alatt többször kerültem munkakapcsolatba. 1983 táján a Babits-művek akkor elin dult kritikai kiadása okán, nagyjából öt évvel később pedig az akkori igazgató, Klaniczay Tibor által létrehívott kiadói részleg vezetőjeként. Az említett részleg megszervezésé nek a célja azt volt, hogy meg lehessen szüntetni az inté zeti folyóiratok és más kiadványok addigi megjelenésére jellemző nagyarányú késéseket. A dinamikusan működő részleg nyomán nemcsak hogy megszűntek az említett anomáliák, de a részleg rövid időn belül bérmunkában más intézetek kiadványainak a gondozását is fölvállalta. Egy idő után a gondot sajátságos módon az egyre növekvő árbevétel jelentette, amelyet, költségvetési intézményről lévén szó, nehezen lehetett kezelni. Az én javaslatom az volt a probléma áthidalására, hogy a részleg alakuljon át az Intézet tulajdonát képező, de önállóan gazdálkodó kft.-vé, Klaniczay Tibor ezzel szemben azt kívánta, hozzak létre egy tudományos profilú könyvkiadót, amely vegye át az intézeti kiadói részleg minden munkatársát, és megfelelő összeg ellenében a részleg teljes számítástechnikai gép parkját. Végül ez utóbbi valósult meg. 1991 februárjában az Intézet két tudományos munkatársának, Kőszeghy Pé ternek és Mayer Gyulának a társulásával így jött létre az Argumentum Kiadó, én pedig elindultam egy másik úton, amelyen a muzeológia és a kutatói munka gyakorlása is egyre inkább az emlékek világának a részévé vált.
106
Láng József 1937-ben született Baján; gyermekkorát a közeli Katymáron töltötte. 1961-ben végzett az ELTE magyar–történelem szakán, ezt követően az MTA Irodalomtudományi Intézetében, majd a Művelődési Minisztérium Irodalmi Osztályán dolgozott; 1964-től könyvtáros az Egyetemi Könyvtárban. 1972-ben csatlakozott a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, ahol először a Kézirattár munkatársaként, majd vezetőjeként dolgozott. Eközben részt vett Ady Endre és Babits Mihály életművének feldolgozásában, a kritikai kiadások összeállításában. A múzeum több sorozatának (Klasszikus Magyar Írók kéziratainak és levelezésének katalógusai, Fototéka, PIM Bibliográfiai Füzetei) szerkesztője volt. 1990-ben megalapította az Argumentum Kiadót, amely tudományos kiadványok, többek között az MTA bölcsészettudományi intézeteinek köteteit jelenteti meg.
108
„FONTOS, HOGY MEGÉRTSEM, MI ZAJLIK KÖRÜLÖTTEM, ÉS MEGÉRTESSEM” – FISLI ÉVA TÖRTÉNÉSZ-MUZEOLÓGUS AZ MNM CAPA-KIÁLLÍTÁSÁRÓL SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Robert Capáról sok kiállítást láttunk már, ismerjük a sztorijait, a csábítót, akiért rajongtak a nők, a vakmerő fotóst, aki ott volt minden háborúban, Hemigway és Steinbeck barátját, a Magnum fotóügynökség alapítóját. Születésének századik évfordulójáról a Magyar Nemzeti Múzeum is megemlékezett egy kiállítással, Robert Capa / A Játékos címmel, amit azzal a szlogennel hirdettek: Capa, ahogy még sohasem láttad. A problémacentrikus és többrétegű tárlat látványvilágában is újszerű volt, miközben új nézőpontok bevonásával késztette a látogatókat arra, hogy a legendássá vált fotóriporter sorsán keresztül gondolják át az élet egyetemes kérdéseit: haza és emigráció, háború és béke, alkotás és játék, bátorság és szerencse. Kiegészítő programok, beszélgetések, filmvetítések és drámaműhely bevonásával vált egésszé a projekt. Mindez nem kis részben a Történeti Fényképtár és nemzetközi gyűjteményének kezelője, Fisli Éva kurátor érdeme. Interjúnkban – híven Capa ars poeticájához – igyekeztünk elég közel menni hozzá. Hogyan indultál neki a kiállításnak, mi érdekelt leginkább Capa kalandos életútjából? Capa életútja kétségkívül rendkívüli, engem mégis jobban izgatott a világ, amelyben élt. Minden terem egyetlen kulcsszóval leírható központi téma köré szerveződött, és figyeltünk rá, hogy legyen a bemutatás módjában is valami meglepő. A közönség a régi fotókiállításokon sok szép keretezett képhez szokott. Ehhez képest itt az Emigráns című teremben rögtön az elején bejött az otthontalanság, az átmenetiség, a szállodák és kávéházak világa is, olyan tárgyakkal, mint az asztal, a bőrönd, a recepcióst hívó szállodai csengő… A tér olyan, mint egy színházi díszlet a jelenet előtt. Olyan elemeket szerettem volna elhelyezni a kiállításban, amelyek kizökkentik az embereket a távolságtartó múzeumlátogató szerepéből. A látványtervező Bak Andreával nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, pedig valószínűleg nem volt egyszerű hozzám igazodnia, éppen azért, mert helyzetekben és nem tárgyakban gondolkodtam. A kiállításban sem volt elsőre minden nyilvánvalóvá téve; ha érdekel, törd az agyad, miért van ez itt. Az első teremben volt például egy Időmetszet installáció, szabásmintával és gombokkal az oldalán, szabóolló rajzával a lábánál és régi tárgyakkal a zsebeiben. Olyan éveket metszettünk ki vele a 20. századból, amikor a pesti szabó fia, Friedmann Endre Magyarországon élt vagy hazalátogatott. A három „vitrinzseb” ismétlődő elemeket is tartalmazott, mint a naptár, a pénz, amit mindig másik állam bocsátott ki, pedig végig Budapesten maradtunk. Az egyre fejlettebb kamerák egy-egy kor leképezői, vizuális rímek voltak, szintén az idő múlását érzékeltették. Egyetlen tárgy kapcsolódott itt személyesen is Capához: egy általa magyarul dedikált kötet a Kissé elmosódva első példányaiból. Gyerekkori barátainak hozta ajándékba, és mi egyikük unokájától, Hámor Évától kaptuk kölcsön. A második terem a fotóriportert idézte, aki sokszor megmc
bízásokat teljesítve, szerkesztőségeknek dolgozik, a képeit néha megvágják, retusálják vagy képaláírásokkal átértelmezik. Vagyis egy kollektív játszma egyébként tehetséges része. Ezt a termet volt a legnehezebb összerakni. mc Miért? Ezen a területen a legnehezebb újat mondani? Nem, egyáltalán nem nehéz újat mondani Capáról, bármilyen furán is hangzik, mert eddig általában mindig ugyanabból az aspektusból dolgozták fel az életművét. Inkább az arányokat volt nehéz megtalálni. Itt kellett a leginkább pontosnak maradni, beledolgozni a térbe három év kutatásait, felismeréseit. Végig hangsúlyozni próbáltam, hogy felületesek az ismereteink, nagy a veszélye, hogy belecsúszunk valami tévedésbe. Éppen azt próbáltam megmutatni a szerkesztőségi fiókokkal: ha pusztán az egyforma Mestersorozat-nagyításokat látjuk, akkor mások irányítják a figyelmünket, és elveszítjük az akkori sajtófotó eredeti formáit és közegét. A harmadik, a Játékos című teremben aztán szemérmetlenül irányíthattam rá én is a figyelmet valamire, amit eddig még nem láttunk Capa képeiből, ez pedig a homo ludens. A Hős című teremben végül az imázsépítést akartuk megidézni, megmutatni, hogyan alakul ki a kultusz, a fotóriporter figurájából hogyan lesz sztorik hőse. A fiktív figura, akit kitaláltak Gerda Taróval – „az elfoglalt Robert Capa” –, persze nem azonos teljesen Friedmann Endrével. Utóbbiról keveset tudunk. mc Honnan a Capa iránti érdeklődésed? Munkaköri lehetőségeimből fakad elsősorban. 2009-ben lettem a Fényképtár munkatársa, éppen amikor a Mestersorozat ideérkezett. Előtte a nemzetközi kiállítások koordinálásával foglalkoztam. Nem az olthatatlan vágy hajtott Capa felé, hanem a szakmai kihívás. Ha megtalál egy munka, mindig végigveszem, mi érdekelhet belőle igazán. mc Ebben az esetben a fotózás? Hiszen te magad is fotózol. Történelem–magyar szakon végeztem, utána társadalomtudományi doktori képzésbe kezdtem, emlékezettel foglalkoztam. A fényképezés akkor kezdődött, amikor szociológus ismerőseimmel ellátogattunk egy moldvai román faluba, ahonnan a fiatalok többsége elvándorolt, Olaszországba ment dolgozni. Otthon többnyire öregek és gyerekek maradtak, és ez a falu képében is visszatükröződött. Barátaim engem, a kívülállót kértek meg, hogy fényképezzek. És akkor megláttam valamit. Egymás mellett a nagy, felépített, még vakolatlan, de lakatlan házakat, mellettük a kihalt régieket, a kidőlt-bedőlt kerítéseket, a szép, bedeszkázott kutakat. Akkor, ott, a fejemben visszavonhatatlanul történt valami; elkezdtem képre fordítani a világot. A saját
109
MÚZEUMŐR
kutatásaimban is egyre több fotót kezdtem forrásként használni. Aztán egy ideig jártam a Szellemkép Szabadiskolába, mondván, ha már régi fényképekkel foglalkozom, tanuljam meg a laborálást is. 2012-ben lehetőségem volt a Fiatal Fotóművészek Stúdiójában együtt dolgozni Eperjesi Ágival; az FFS Pixelszag kiállítását aztán a Mai Manóban mutattuk be. Megélhettem azt a fordított helyzetet, hogy Ági volt a kurátor, én meg az egyik kiállító művész. Sokat tanultam ebből a párbeszédből. mc Azóta egy nemzetközi fotográfiai díjnak, a Prix Pictetnek – kurátorként – jelölője is vagy. 2011 nyarán kerestek meg Londonból, ahol ennek a díjnak a központja van, de a világ minden tájáról jelölnek rá a kurátorok. Valószínűleg a Fényképtár korábbi nemzetközi programjának egyik partnere ajánlott. Azóta kétszer jelölhettem, és az különösen jó, hogy ebben a globális mezőnyben magyarokat is jelölhetek, az pedig valós siker, hogy Dezső Tamás egyik fotója 2012-ben bekerült a Prix Pictet katalógusába. mc A nevedet beütve az internetes keresőbe nemcsak fényképeket, hanem novellákat is találunk; A halef című írásod a Holmiban jelent meg. Borges Az Alef című novelláját fordítottam ki, és játszottam el vele. Valószínűleg az összes válaszomból azt fogod kihozni a végén, hogy érdekel a játék és a kísérletezés… mc Gyors vagy; hamarabb megadod a választ, mint ahogy feltenném a kérdést. Ez a gyorsaság mindig jellemez? Bóknak szánom a visszajelzést, a kérdés pedig arra a vonatkozik, hogy a tempókérdések néha nehézségeket generálnak az életben. Igen, a gyorsaság kifejezetten sok nehézséget okoz, mert agresszívnak tűnhet. Kamaszkoromban gyakran annyi mindent akartam egyszerre elmondani, hogy nem forgott olyan gyorsan a nyelvem, mint az agyam, hadartam, szinte dadogtam. Aztán megtanítottak az évek és a helyzetek, hogy ha azt akarom, hogy értsenek, meg kell tanulnom megfelelően beszélni. Az Eötvös Collegiumban olyan emberek közé kerültem, akik rendkívül sokfélék voltak: természettudósok, bölcsészek egy rakáson. Velük lehetett drámakört is csinálni, aztán később színházi emberek, rendezők is kerültek ki ebből a körből. Inspiráló közeg volt, nem volt gond a tempómmal, és beszélni is megtanultam. mc Az Eötvös Collegium mennyire határozta meg a pályádat? Ott nyílt ki nekem a világ képletesen és valójában is. Onnan kerültem ki cserediáknak az Egyesült Államokba négy hónapra, később a Collegium hagyományos francia kötődése is közrejátszott abban, hogy doktori iskolának az Atelier Francia–Magyar Társadalomtudományi Központot választottam. mc Budapesten élő kurátorként mennyire lehet a nemzetközi vérkeringésnek része lenni? A rövid válasz az, hogy lehet és kell is. A nemzetközi gyűjteményt kezelem, folyamatosan külföldiekkel vagyok kapcsolatban, és akár személyekről, akár intézményekről beszélünk, fontos megértenem a logikájukat; és persze igyekszem képviselni a miénket. A kettőnek egyszerre kell működni. Fontos, hogy értsem, mi zajlik körülöttem, és megértessem. mc Mit fed az emlékezetkutatás, amivel foglalkozol, és mi volt a doktori témád ezen belül? A második világháború politikai felhasználásai Magyarországon – ez volt a témám. Megemlékezések története, historiográfia, diskurzuselemzés. A történelem szakdolgozatomat egy közkatona naplója alapján írtam, aki megjárta az orosz frontot, hazajött betegen, és pár évre rá meghalt. A nagyapám volt. Nem ismertem, édesanyám sem emlékezett rá, de a fennmaradt naplója alapján mégiscsak volt a családban valamilyen képünk róla. A doni visszavonulásról szóló szöveget gyerekkorom óta ismertem, aztán Jacques Revel egyik pesti előadása után ugrott be, hogy ezt fogom forrásként használni. Összegyűjtöttem hozzá, amit még lehetett, fényképeket, történeteket még élő rokonoktól, és megpróbáltam
összerakni egy életrajzot. A nagyapám 35 évesen halt meg, én már idősebb vagyok nála. Lett belőle egy szakdolgozat és egy publikáció, majd annak rendje és módja szerint nekikezdtem a doktorinak is, de azzal szembesültem, hogy borzasztó nehéz beszélni erről a generációról. Évekig foglalkoztam azzal, hogyan és miért emlékezünk úgy, ahogy. Az emlékezés aktuális pillanata mindig befolyásolja, mire és hogyan emlékezünk. mc Tervezel könyvet írni a doktoridból? 2012-ben védtem meg, még el kell telnie bizonyos időnek, hogy újra foglalkozni tudjak vele. De mindazt a tudást, amit felhalmoztam benne, és mindent, amire érzékennyé tett a téma, beleforgatom a kiállításokba, így a Capába is. mc Amerikában cserediákként tanultál muzeológiát. Mi fogott meg a leginkább ott? Angolt, antropológiát, museum studies-t és szobrászatot tanultam kint; utóbbit azért, hogy csináljak valamit, aminek nincs köze a nyelvhez. A museum studies később lett hasznos; az órák része volt ugyanis a közös múzeumlátogatás, és utána mindig megbeszéltük, mit láttunk, milyen kommunikációs eszközöket fedeztünk fel. Szétbontottuk és elemeztük minden elemét egy tárlatnak: te, mint látogató, mit látsz? Mi lehetett az eredeti szándékuk? Azt látod-e tényleg? Mi a különbség a múzeum és a kultúrpláza között? A múzeumról tanítottak meg gondolkodni, leginkább arra, hogy olyan helynek lássam, ahol fontos és ma is érvényes kérdések vethetők fel. mc A múzeumpedagógia ma már minden intézményben általános, de ahogy te használod a drámapedagógiát, az újszerű. Milyen tapasztalatokat szereztél eközben? Kezdettől fogva számoltam a drámapedagógiával, de nem kiegészítő programnak szántam, és nem is a tárgyak felől közelítettem meg a módszert, mint az ismeretterjesztés egy játékos módját. Nem vagyok múzeumpedagógus, kurátorként helyzeteket akartam teremteni, és a kiállítás részévé tenni a látogatót. A drámapedagógiát Capa saját szerepjátszásai és a képei drámaisága is indokolta, de nyilván saját színjátszós rég- és közelmúltam volt itt a döntő. Még az előkészítés szakaszában leültem a Káva Kulturális Műhely vezetőjével, elmondtam, milyen csomópontok köré képzelem a kiállítást, kezdjünk el együtt gondolkozni. Már az első beszélgetés inspiráló volt, azóta pedig a foglalkozások tapasztalatai csak megerősítették bennem, hogy a tárgyak önmagukban halottak. Csak a róluk való beszéd, a velük való cselekvés teszi őket élővé, és nekem valahol az a dolgom, hogy életre keltsem őket.
111
Fisli Éva Kaposváron született és érettségizett, majd az ELTE magyar–történelem szakán szerzett diplomát. 1995-től az Eötvös Collegium tagja, 1999-ben a Beloit College (USA) cserediákja, 2001-ben az AUF bukaresti Közép- és Kelet-európai Társadalomtudományi Doktori Iskolájának vendéghallgatója, 2002-ben a párizsi Sciences Po diákja, az Ile-de-France régió ösztöndíjasa. 2003-ban Párizsban mesterfokozatot szerzett politológiából. 2004-ben elnyerte a Francia Köztársaság ösztöndíját doktori tanulmányai folytatására; 2012-ben védte meg a disszertációját. 2009 óta a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának történész-szakmuzeológusa. 2011-ben Tomsics Emőkével a Nagyvárosi ikonok. Párizs és New York Kertész nélkül, illetve a Kertész-képek című kiállítások, 2013-ban Lengyel Beatrixszal a Robert Capa / A Játékos című tárlat kurátora.
112
„ÁT KELL ALAKÍTSUK A MÚZEUMOKRÓL VALÓ GONDOLKODÁSUNKAT” – CSAPLÁROS ANDREA, A SZOMBATHELYI MÚZEUMOK ÚJ VEZETŐJE SZERZŐ: MARTON ÉVA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA A Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum a korábbi Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságából vált ki az országos múzeumi hálózat legutóbbi átalakítása során. A muzeális intézmények átvételekor az új fenntartó, Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata – az emberi erőforrások miniszterének jóváhagyásával – úgy döntött, hogy egyetlen muzeális intézményét, az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházat 2013. május 1-jétől a Savaria Múzeum tagintézményeként működteti tovább. Ugyancsak tavaly járt le a Savaria Múzeum korábbi igazgatójának megbízatása is. Az igazgatói posztra kiírt új pályázat elbírálása során a szombathelyi közgyűlés több jelentkező közül Csapláros Andrea munkáját találta a legalkalmasabbnak, hogy az ő vezetésével a múzeumi szervezet meg tudjon újulni. A történész-régész 2010 óta megbízott igazgatóként, majd 2012. január 1-jétől kinevezett vezetőként irányította az Iseumot, amelynek 2013-ban történt múzeumi szervezetbe való integrálása egybeesett igazgatói kinevezésével. Idén május 1-jétől igazgatója a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeumnak, amely számos tagintézményével együtt került az igazgatósága alá. Melyek ezek a múzeumok? A Savaria MHV Múzeum „anyaintézménye” a Savaria Múzeum, Szombathely első, egyben legrégebbi múzeuma, amelynek székhelye ma is az egykori Kultúrpalota a belváros szívében. A római kori Iseum mellett épült fel a Szombathelyi Képtár, amely intézményünk Képző- és Iparművészeti Osztálya is egyben; gyűjteménye alapvetően a kortárs képzőés textilművészet reprezentatív alkotóinak munkáiból áll. Szántó Piroska festőművész, akinek idén ünnepeljük születése századik évfordulóját, budapesti lakását a Szombathelyi Képtárra hagyta örökségül – a Szántó Piroska Emléklakás reményeink szerint tavasszal ismét a látogatók rendelkezésére áll. A város első gimnáziumában kapott helyet dr. Smidt Lajos magángyűjteménye, amelyet az alapító Szombathely városának és Vas megye közönségének ajándékozott a hetvenes években. A Smidt Múzeum épületeink közül a legbensőségesebb hangulatú kiállítást nyújtja az érdeklődőknek. A szombathelyi székesegyház mellett található a Járdányi Paulovits István Romkert, amely ókori és középkori emlékeket mutat be. A Vasi Skanzent a város zöldövezetében alapították negyven éve, és ma is kedvelt látogatóhelye mindazoknak, akik a népi építészettel, a paraszti világ tárgykultúrájával szeretnének megismerkedni. Tagintézményeink közül a legfiatalabb a Régészeti Osztály hatalmas raktárbázisa és a Látványtár, ahol a Savaria Múzeum gyűjteményeiből látható válogatás. mc A kilenc tagmúzeum térben és tematikájában is távol esik egymástól; egészen más látogatói kört vonzanak az egyes helyszínek. Ön, ahogy pályázatában is megfogalmazta, egyik fő feladatának tartja, hogy egységes arculatot alakítson ki. Pályázatot hirdettek meg, ahol mc
ennek az egységnek a logóját szeretnék megterveztetni. Mit jelent az egységesítés az ön terveiben? Mindegyik, megtartva saját arculatát, hozzátartozik az egységes brandhez? Sokszor még a szombathelyiek számára sem világos a múzeumi struktúra, az, hogy ezek a kiállítóhelyek egy egységbe tartoznak. Még mindig külön kezelik ezeket a helyeket. Éppen ezért nagyon fontos kifelé is egységes arculatot képviselnünk. A két igazgatóhelyettes vezetőtársammal, az intézmény- és osztályvezetőkkel sokat beszélünk arról, hogyan lehet ezt megteremteni úgy, hogy az egyes intézmények megőrizhessék történelmi múltjukat, egyéni arculatukat. A kiállításmegnyitókon jól mérhető, kik adják az egyes helyszínek látogatói körét. De ettől függetlenül nekünk tudatosítanunk kell, hogy egy egységhez tartozunk. Ennek szellemében hirdettük meg a grafikai pályázatunkat, amelyre sok pályamű érkezett. mc A jó múzeumhoz fontos a tálalás? Nagyon fontos! A megyei hatókörű városi múzeummá való válással lehetőségünk van arra, hogy a korábbi lomha, megyei múzeumi szerkezetet lerázhassuk magunkról. A tisztánlátáshoz elengedhetetlen, hogy átalakítsuk a múzeumokról való gondolkodásunkat. Itt a lehetőség, élnünk kell vele! Ha ez most nem történik meg, a folyó ismét megtalálja a régi, kényelmesebb medrét. Most még mindenkiben erős az akarat, hogy változtassunk. mc Végignézve, hogy milyen kezdeményezéseket tett, úgy tűnik, az egyik legfontosabb eszközt a jó kommunikációban látja. Kinevezése után végiglátogatta az egyes tagintézményeket, tárgyalt, egyeztetett velük. Ez a személyesség, a szó ereje sokat számít a munkatársak megnyerésében, az együttműködés kialakításában? Számomra nagyon fontos a befele történő kommunikáció. Ha az ember a belső rendszerben, a közvetlen munkatársaival nem tudja elfogadtatni magát, a gondolatvilágát, akkor az egész tevékenységének nincs alapja. Sikeresen kifele kommunikálni csak akkor lehet, ha a belső kommunikáció jól működik. Felvettünk egy sajtós munkatársat, aki a honlapot gondozza, és odafigyel az egységes arculati kép megjelenítésére. Ausztriában – ahol több évtizede élek és dolgozom – tanultam meg a szakma alapjait, a steiermarki tartományi múzeumban. Ausztriában, Magyarországtól eltérően, a munkafolyamatok projektekre épülnek. Kevés közalkalmazottal dolgoznak a múzeumok, az egyes feladatokra veszik fel a szakembereket. Célom, hogy ne parttalan folyamatokban, hanem átlátható, időről időre elvégzett, lezárható munkákban gondolkodjunk.
113
MÚZEUMŐR
mc Egyhangúlag választották igazgatónak. De hogyan fogadták a „messziről jött embert”, aki bár fél lábbal már itt volt, mint az Iseum igazgatója, de továbbra is Grazban él és tanít. Ráadásul fiatal és nő. Hogyan viszonyultak ehhez a szombathelyiek? Erős szombathelyi múlttal és kötődéssel rendelkezem, életem legnagyobb részét itt éltem le. Itt éltek anyai nagyszüleim, többek között őmiattuk kezdtem a főiskolai tanulmányai mat Szombathelyen. Mivel ókortörténetet szerettem volna tanulni, menet közben felvé teliztem a grazi egyetemre. Ugyanakkor főiskolai tanárként visszajártam Szombathelyre, így a szakmai és családi kötődésem is megmaradt a várossal. Ókort és vallástörténetet tanítottam az egyetemen, ekkor vált még szorosabbá az együttműködésünk a múzeum több osztályával. Sosztarits Ottó, az iseumi ásatások vezetője hívott vissza a városba, ahol az Iseum intézményvezetője lettem. Amikor kiderült, hogy a város és a közgyűlés is támogat, felmondtam ausztriai közalkalmazotti munkaviszonyomat, ma már csak a grazi egyetemen tartok továbbra is előadásokat. mc Ókortörténész végzettsége mennyire fogja rányomni bélyegét a múzeumok jövőjére? Előfordulhat, hogy ez a terület kerül inkább előtérbe? Tény, hogy Szombathely történetének egyik kiemelkedő korszaka, virágkora volt a római kori Savaria története. Az észak–déli összeköttetés folytán már az őskor idején jelentős központok – mint például Velem – jöttek létre a területen. Kell, hogy a térség régészeti, ókortörténeti anyagával foglalkozzunk, de a maga helyén és jelentőségében. Az ókortör ténet és a régészet mellett történészként végeztem az egyetemen. Nagyon fontosnak és hiánypótlónak tartom Szombathely történelmének a bemutatását, amelynek egyik ki emelkedő alakja Szent Márton. Szerencsés egybeesés, hogy 2016 Szent Márton-év lesz, ezt össze lehet kapcsolni a Szent Márton-kultusz és az ókeresztény kultusz bemutatá sával. De legalább ilyen fontos és izgalmas Szombathely középkora és dualizmus kori felvirágzása. Annak ellenére, hogy igen gazdag anyaggal rendelkezünk ezekből az időkből, a szombathelyiek sem nagyon ismerik ezeket a korszakokat, így fontosnak tartom, hogy ezeket is megmutassuk az állandó kiállításunkon. mc A Savaria Múzeum és tagintézményei között hogyan teremt kapcsolódási pontokat? Kiegészítik egymást ebben a koncepcióban, vagy egyes múzeumoknak nagyobb szerepet szán? Melyek a gyenge és melyek az erős pontjai az egység megteremtésének? A Szombathelyi Képtár korábban nagyon jelentős szerepet játszott, de mára elvesztet te meghatározó szerepét. Örülnék, ha ezt visszakapná. Terveink szerint nemcsak a kép zőművészetet, hanem a többi művészeti ágat is be lehetne vonni a Képtárba; egyfajta „for rongó kortársművészeti központja” legyen Szombathelynek. Életet kell lehelni a hatalmas térbe. Az Iseum, a Képtár, a régi zsinagóga a Bartók Teremmel, a zsidó emlék- és imaház kulturális negyede lett a városnak. mc Cél, hogy az adottságokat kihasználva egyfajta „múzeumi negyeddé” tegyék a helyet? Mindenképpen. A Képtár alsó szintjén korábban dzsesszklub volt, amely elvesztette funk cióját. Terveim között szerepel ennek átépítése és benne esetleg egy központi múzeumi könyvtár létrehozása. Szintén a terveink között szerepel a Savaria Múzeum Kisfaludy utca felé való kinyitása. Jobban kapcsolódhatna a múzeum a városhoz, a főtérhez, ahol szintén számos kulturális eseményt rendeznek, és könnyebb lenne bevonzani a látogatókat. mc Milyen megbízatást kapott igazgatói kinevezésével? Mennyire van beleszólása a tagintézmények működésébe, programjaik megtervezésébe? A múzeum szervezeti felépítése leegyszerűsödött a korábbival szemben. Szeretem a vilá gos struktúrákat, amelyekben gyorsan, könnyen kiismeri magát az ember.
mc Ez is osztrák minta alapján történik? Igen. Világos feladatokkal és körbehatárolt felelősséggel kell megbízni a munkatársakat. mc Ez egyedüli döntése volt, szabad kezet kapott, vagy egyeztetnie kellett a város vezetésével? Jogilag a közgyűlésnek egyetértési joga van az igazgatóhe lyettesek kiválasztásában. De alapvetően az én elképzelé semet tükrözik a kinevezések. mc A vezetők kiválasztása is része az egységesítésnek? Igen, ez is nélkülözhetetlen a cél eléréséhez. A jelenlegi vezetőket is ez alapján választottam ki, az elképzeléseim alapján. A múzeum korábbi vezetése is remekül végezte a munkáját, de másképpen gondolkodtak, máshogy dolgoz tak, más célok felé haladtak. mc A Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeumnak csaknem száz munkatársa van. Hány vezetővel irányítja a hatalmassá vált szervezetet? Az igazgató munkáját egy általános igazgatóhelyettes se gíti, hozzá tartozik a többi között a Közművelődési Osz tály. A közművelődésnek elképzeléseink szerint sokkal nagyobb szerepet kell kapnia a korábbi évekhez képest, központi szerepet kell betöltenie a globális egészben. A tudományos igazgatóhelyettes irányítása alá tartozik az intézmények és az osztályok tudományos munkája. Két szakterületet, az eddig perifériára szorult, kevés hangsúlyt kapott történettudományt és a természettudományt erő síteni szeretném. Mindkét szakterület fontos eredménye ket ért el, a természettudományi gyűjteményünk Magyar ország egyik legnagyobb anyagával rendelkezik. mc Korábban minden tagintézmény külön forrásból működött. A jövőben egységesen pályáznak, szereznek és kapnak pénzeket, vagy ebben megmarad továbbra is a különállása az egyes múzeumoknak? Milyen forrásokból áll össze az egyes múzeumok költségvetése? A régészeti ásatások száma az elmúlt években csökkent, bár még mindig jelentős bevételt hoznak a múzeumnak. A pályázatok és a látogatószám növelése nagyon fontos szerepet játszik a bevételeink növelésében. A múzeumok iránti érdeklődés nem szűnt meg, amire jó példa az Iseum Savariense, amely a nyári hónapokban csaknem egymillió forint látogatói bevételt produkált. Az a célom, hogy ezt a dinamikát, a programok újszerűségét a többi múzeumban is meg lehessen valósítani. mc Adottságában egészen más az Iseum, mint egy kicsiny emlékszoba. Lehet-e ugyanaz az elvárás? Vagy lesz egy-két zászlóshajó, amelyek a többit is húzzák magukkal? )
114
) Különböző programokat kell kitalálni az egyes helyszínekre; ahogy az Iseum bevételi
forrása sem csak a látogatókra épül. Bevittünk olyan nem szakmai rendezvényeket is, ahol csak a teret használták más programokhoz. A többi helynek is megvannak ehhez az adottságai. A Savaria Múzeum nagypolgári terei más hangulatúak, mint a mediterrán hangulatot árasztó Iseum Savariense. Az egyes helyek arculatához kell megtalálni az odaillő programokat. A szakmai kiadványokat, kiállítások megrendezését, egyéb szakmai rendezvényeket pályázatok nélkül nem lehet megvalósítani. Gondot okoz a hatalmas épületek fenntartása, ezért tervezzük azok mielőbbi átépítését, hogy alacsonyabb költséggel lehessen ezeket üzemeltetni. A pályázatokat a vezetőkkel és a szakmai munkatársakkal együtt gondoljuk ki, így világosan látszik, mire vannak lehetőségeink, ki mit tud hozzátenni. Természetesen vannak prioritások, így a Savaria Múzeum időközben beporosodott állandó kiállításának megújítása mindenképpen elsőbbséget élvez. mc Honnan tett szert ilyen gyorsan azokra az információkra, hogy hol és milyen problémákat kell megoldani? Évek óta figyelemmel kíséri a múzeumok helyzetét, vagy ebben a rövid időszakban mérte fel ezek állapotát? Ez inkább örökség, amit gyerekkoromban a szüleimtől, nagyszüleimtől is láttam. Vegyészmérnök szüleim vezető pozíciót töltöttek be. Édesapám jó szervező volt, tőle tanultam, hogyan lehet gyorsan és átláthatóan munkafolyamatokat megszervezni. Édesanyám a film- és gyógyszerkutatás területén dolgozott, tőle örököltem a tudományosság igényét. Családunkra jellemző a vezetői gondolkodás. Láttam, hogyan szervezik meg a szüleim az életünket, saját munkájukat. Ezt viszem tovább én is, a problémákra felülről tekintek, igyekszem azokat átlátni, és gyors megoldást találni rájuk. Ha megértem a struktúrát, tovább tudok haladni. A múzeum is hasonló szerkezetben működik. mc A múzeum munkatársaival látogatást tettek az Egyházmegyei Kincstárban és a Könyvtárban egy jövőbeli együttműködés első lépéseként. Csapatot és kapcsolatokat épít? Amikor az Iseumba kerültem, egy remek, összetartó csapat várt rám, a munkatársak sokban segítették és segítik ma is a munkámat. A Savaria MHV Múzeum vezetését is igyekszem önállóan gondolkodó, erős vezetőkből felépíteni. Huszonévesen egy daganatos betegséget küzdöttem le; akkor megtanultam különbséget tenni fontos és nem fontos dolgok között. Akkor a betegség túlélése volt a cél, az egyetlen feladat. Ma a múzeum vezetése, ami szakmai feladat, de most nem az életemért kell küzdenem. Azóta, hogy leküzdöttem a betegséget, sok mindenre egészen máshogy tekintek. mc Számos olyan programot szervezett az elmúlt fél évben – pedagógusok éjszakája, szakmai nyílt nap, iskolák felé való nyitás – amiből úgy tűnik, túllép a múzeumi kereteken, és az egész várossal keresi a kapcsolódási lehetőségeket. A városban gondolkodom. Azzal, hogy a megyei múzeumok városi fenntartásba kerültek, kötelességünk is Szombathely fele fordulnunk. Korábban a múzeum szinte idegen testként élt a városban. A múzeumpedagógiai programok sokat nyitottak az iskolák felé. Nagyon fontosnak tartom a régió más városainak múzeumaival is az együttműködést. Kölcsönzünk egymásnak tárgyakat, közös kiállításokat rendezünk. Ezek egy új típusú együttműködés alapjai lehetnek. Tervezzük, hogy az összes múzeumi egység bevonásával minden évben egy nagy tematikus kiállítást rendezzünk. Jövőre egy Adria-kiállítást hozunk létre közösen, úgy, hogy közben minden múzeum a saját szakterületét mutathassa be. Fontos szerepet szánunk a Vasi Skanzennek. Sok minden feledésbe merült a múltunkból, ezeket szeretnénk a skanzen bevonásával újra felszínre hozni. Így a közelmúltban iskolások bevonásával „disznóölés” volt: egy már előre leölt disznó feldolgozása során
ismerhették meg a gyerekek, hogy a megye egyes régióiban milyen szokások voltak ezzel kapcsolatban. Vas megyében nagyon sok kisebbség él, egy ilyen program bepillantást nyújthat az egyes nemzetiségek életébe, szokásaiba. mc Hogyan lehet még összekapcsolni a múzeumokat? Tervez például kombinált jegyet? Tervezzük. Még kidolgozás alatt van egy olyan elképzelés, hogy legyen egy éves családi jegy, amivel a család egész évben látogathatja a kiállításokat és a rendezvényeket. Tervezünk hétvégi jegyeket a turistáknak. Tárgyaltunk a városvezetéssel, hogy vonjuk be a közlekedést is ebbe a programba, hogy akár olcsóbban lehessen idejutni. Ezek a belépők terveink szerint egyéb kulturális és szabadidős rendezvényekre is feljogosítanának. Szegeden már jól működik a határon átnyúló múzeumi jegy, ennek a kidolgozását is tervezzük. Ez lehetőséget adhat a szomszédos városokkal való együttműködésre is. mc Többször hangsúlyozta, hogy a 21. századi múzeumoknak új típusú feladatai vannak. Milyen az ön 21. századi múzeumi elképzelése? Milyen elvárásai vannak egy modern múzeummal szemben? Nagyon fontos az interaktivitás, enélkül nem lehet a gyerekeket megszólítani. Ezt a korszerűséget fogalmazza meg az Alfa program. A modern múzeumban is nagyon fontos szerepük van a tárgyaknak, de azt kell megmutatni, hogyan és mire használták ezeket, hogyan került abba a környezetbe, ahol megtalálták. Lejárt az ideje annak, hogy hosszú magyarázó szövegekkel mutassunk be egy kiállítást. A ma látogatói jóval kevesebb időt töltenek el egy múzeumban, így arra kell törekednünk, hogy abban a rövid időben megértsék a kiállítás koncepcióját, megértsék a kiállítást. Olyan pluszprogramokat kell kínálnunk, amelyek vonzóvá teszik a múzeumot. Ugyanakkor azokat a helyeket, amelyek meglévő tradíciókkal rendelkeznek, meg kell tartani. Tradícióból fakadó innovációra van szükség. mc Idézek néhány, a honlapjukon olvasott mottót: „Csak nálunk, csak velünk”, „Családbarát múzeum”, „Ketten kössünk egy kévébe”. Ezek és logók arculata mutatják vezetői koncepciójának irányát? Szükség van a mottókra, logókra, hogy irányt mutassanak. Például az Iseum logójában minden benne van: az intézmény modern épülete, a szakmaisága, hat oszlopa pedig a görög és a római építészet egyszerűségét és szabályszerűségét sugallja. Szinte befészkeli magát a fejekbe. A rövid mondatok ugyanígy hatnak, pozitívan kötődnek össze a múzeummal. Fontos a jó reklám.
115
MÚZEUMŐR
RÓMAI CSÁSZÁROK SZOBORMÁSOLATAI AZ ISEUMBAN: AUGUSTUS, MARCUS AURELIUS, CALIGULA, HADRIANUS, VESPASIANUS ÉS SEPTIMUS SEVERUS
116
Csapláros Andrea a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán szerzett történelemtanári diplomát 1995-ben, majd a grazi Karl-Franzens-Universitäten ókortörténet, történelem és régészet specializációjú bölcsészdiplomát szerzett. Életét és munkáját azóta is ez a két helyszín határozza meg: családjával Grazban él, korábban ott dolgozott évtizedeken keresztül. A grazi egyetem óraadó tanára. 1997 óta tanít a szombathelyi Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjában is. 2001 és 2009 között az Univer salmuseum Joanneum keretei között Grazban vezetett régészeti feltárásokat. 2007 óta vesz részt a szombathelyi Iseum Team munkájában. 2010-től előbb megbízott, majd kinevezett igazgatóként vezette az Iseum Savariense Régészeti Műhelyt és Tárházat, onnan került tavaly az összevont intézmények élére.
117
118
SUMMARY
PAGE P. XX 18
MUSEUM GUIDE STARS, HORSES AND PLAQUES, OR WHAT IS AN AWARD WORTH IF IT GOES TO A MUSEUM? RECOGNIZING THE HUNGARIAN MUSEUM PROFESSION BY MARIANNA BERÉNYI
Last year professional organisations and institutions nominated just four people for the Ferenc Móra Prize. The prize, awarded to museum professionals for their work in museums on 20 August each year, is the most important state distinction, so the lack of more candidates was a surprise. This raises the question as to whether the prestige of the award has suffered or there were no professionals whom public collection organisations and institutes regarded as deserving the nomination. Are awards that can be granted for museum staff or museums esteemed at all? An award is essentially a kind of communication channel. While an Olympic medal or a scientific innovation represent an obvious achievement, the professional performance of a museum as a whole is difficult to assess and the recognition as well as the reasoning behind it are not easy to communicate. The problem is most often caused by the fact that results are impossible to compare in most fields and thus several subjective elements, which are not acceptable for all, get involved in the selection of awardees. Hence there are hardly any awards or awardees in the cultural field backed by a broad social consensus. The large number of awards makes it simply impossible for a prize such as the Ferenc Móra Prize or the Ágnes Balázsy Prize, awarded for the protection of listed monuments, to be publicized widely. However, besides international awards, Hungarian prizes that can be achieved far more easily provide more opportunities for institutions. Below is a selection, without claiming to be comprehensive, of state and civic awards. Ferenc Móra Prize: Presented on 20 August each year to museologists whose professional career has been outstanding in their field and who have achieved results affecting the development and transformation of museology with their activity and initiatives. At most three prizes can be awarded annually. The financial reward with the prize amounts to the sum of twenty times the awardee’s salary. Péter Balassa Prize: Awarded for achievement in outstanding essay and study writing in the field of the arts (literature, theatre, music, fine arts and cinema). It is presented on the occasion of the Day of Hungarian Culture (22 January). The sum equals that of the Ferenc Móra Prize. Rudolf Balogh Prize: Awarded for outstanding activity in the fields of photographic art, photojournalism or specialist writing on photography, including museum photography. It is presented on 15 March. The sum is the same as in the case of the Móra Prize. Lajos Németh Prize: Also presented on 15 March for art historians, critics and curators showing exemplary activity in the field of contemporary art. The financial reward with the prize amounts to thirty times the awardee’s salary and it can be awarded to one specialist every year. Noémi Ferenczy Prize: A prize for artists in the field of applied arts, but restorers working in museums and restoring artists can also receive it as recognition for outstanding
creative work. Five artists can be awarded on 15th March each year and the degree of the financial award equals thirty times the salary. Miklós Bánffy Prize: Employees in the field of culture including museums who have excelled in their job for at least 15 years can be awarded the prize. It is presented to three people on 15 March each year and the sum of the prize is the same as that of the Móra Prize. György Bessenyei Prize: Experts in the field of general education can receive the prize for outstanding activity. At most, five can be awarded and the sum equals that of the Móra Prize. Pro Cultura Hungarica Memorial Plaque: Presented to foreign citizens including Hungarian museum staff in neighbouring countries who have played an important role in introducing and spreading the values of Hungarian culture. It is presented to 35 people on one or more occasions a year. István Schönvisner Prize: This prize for archaeological heritage is awarded to one specialist annually, while the István Schönvisner Memorial Medal is presented to four specialists or organizations. Gyula Forster Memorial Medal: On the occasion of the Days of Cultural Heritage it is awarded to specialists and civil organisations who have played an important role in the interest of monument protection. Excellence in Museum Education: Awarded for initiatives in museum education pursued in practice at a high level on the occasion of the National Museum Education Opening the Year Ceremony. Support is provided by the National Cultural Fund. Museum of the Year: The award founded by the Pulszky Society in 1996 is presented for results achieved by a museum in the previous year. It is based on the analysis and comparison of institutions by a jury. It is awarded in two categories (small and large museums) on the occasion of the May Day Festival of Museums. Exhibition of the Year: This annual award, founded by the Pulszky Society in 2010,
119
P.
rewards the scientific approach, creativity and the ability to involve the public of an exhibition selected from the museums’ permanent or temporary exhibitions. Village Folk Museum of the Year: The Federation of Hungary’s Village Folk Museums invites submissions to award its members which have a licence to operate as a museum and who have performed in an outstanding manner. Ferenc Pulszky and Károly Pulszky Prizes: The Pulszky Society awards both prizes. The Ferenc Pulszky Prize is for an outstanding professional oeuvre, while the Károly Pulszky Prize is for experts under the age of 40 who have achieved significant results. Ágnes Balázsy Prize: Presented by the Artworks Protection Branch of the Pulszky Society for efforts in that field. Ildikó Poroszlai Memorial Plaque: The Small Museums’ Branch of the Pulszky Society awards it to a small museum whose work was most progressive in a given year. MúzeumCafé Prize: Presented annually to a museum specialist whose work has been progressive, new and modern in his or her professional field in accord with the spirit of the magazine. Museum Education Prize for Lifetime Achievement: Founded by the Skanzen (The Open-Air Museum of Ethnography) in 2013, it is awarded for the outstanding activity of specialists who have worked in the field of museum education for several decades. Imre Wellmann Memorial Plaque: Presented by the Society of Hungarian Museum Historians for outstanding achievement in the field of historical museology. László Réthy Medal and Szentgáli Medal: Awards of the Hungarian Numismatic Society. In addition to the above, people can be nominated for state awards such as the Kossuth and Széchenyi Prizes, the Order of Merit of the Republic of Hungary, and the various grades of the Cross of Merit of the Hungarian Republic. There are also local, county and special professional prizes.
1
EDITORIAL WE’LL VISIT A MUSEUM AND SEE AN EXHIBITION For most of us it is that simple, deciding about and then putting into action what we will perhaps do over the weekend. Put on shoes, scarves and hats, and off we go to a museum. When there, off with the scarves and hats and then we can admire, learn, enjoy and look around. Yet there are many people for whom the decision may be simple, but actually going will involve many difficulties. For example, it is not sure that they can access the museum, go up the stairs, look into every cabinet in the museum or use the toilet facilities which have not been exactly designed for them, a wheelchair being their only means of moving about. The editorial staff think that such visitors must certainly be considered along with others. Already in the second issue of MúzeumCafé there was an article in which a visitor in a wheelchair, commissioned by the magazine, talked about her ‘adventures’ in Budapest’s museums, and since then the magazine has written about museum sessions specially organised for people with sight and hearing impairment; just as these themes are all included specifically in this issue. And although it is an internal matter and does not necessarily concern readers, allow me to mention that the then museum visitor/ journalist in a wheelchair has been a member of our editorial staff ever since, compiling our news section. Yet it is not only because of the problems we regularly learn about from her at first hand or often experience together that we regard it imperative to make museums accessible from all aspects and acknowledge the importance of establishing strictly equal opportunities in museums. We hold those views since we believe that muse ums are outstandingly important institutions in society and play a significant role in people’s lives. Indeed MúzeumCafé was founded on and continues to reflect that belief. gábor martos editor-in-chief
P.
10
AROUND THE WORLD FROM FINANCE MINISTRY TO MUSEUM – EUGENE OF SAVOY’S FORMER WINTER PALACE IN VIENNA Prince Eugene of Savoy (1663– 1736) was one of Austria’s most renowned military leaders and a great strategist. Thanks to his major victories (Zenta, Péter várad and Belgrade), Hungary was liberated from many years of Ottoman rule. The ‘last knight’ was also an outstanding politician, diplomat, an art collector with refined taste, and a patron of the arts. He was born in Paris, the son of a distinguished family, but when barely 20 he arrived in Vienna virtually penniless, entering the service of Emperor Leopold I. A good decade after being in the imperial city he had the means to have a residence built, and so his urban mansion, designed by Johann Bernhard Fischer von Erlach, was constructed in the 1690s. Johann Lucas von Hildebrandt built a wonderfully designed summer palace in the grounds, the Belvedere. Being the urban mansion of the president of the Imperial War Council, the building was also the scene of diplomatic receptions and Council sessions. The prince died here in April 1736. Renovation and restoration of the building began in 2007 and by autumn 2013 thirteen halls had been completed. Transformation of the former winter palace for museum purposes cost 5.7 million euros. In the future the building will function as a branch museum housing the Belvedere’s different temporary exhibitions. The huge façade divided by pilasters with its three portals lined with reliefs gives the building its individual character. The themes of the reliefs on the central portal concern Aeneas fleeing his father from Troy and Hercules fighting with the giant. Depictions of the ancient hero cover the entire central part of the palace. The building opened to the public on 18 October 2013, the 350th anniversary of Eugene’s birth. The first temporary exhibition recalls the life of the prince with the help of several special objects. jános papházi
P.
26
DEBATE IN WHICH OF HUNGARY’S MUSEUMS AND WITH WHAT KIND OF EXHIBITIONS MIGHT IT BE POSSIBLE TO APPROPRIATELY COMMEMORATE THE GREAT HISTORICAL ANNIVERSARIES BEING MARKED IN 2014? archaeologist istván gedai, former director of the hungarian national museum and vice-president of the national memorial site commemorative committee, believes anniversaries provide us with the opportunity to recall significant historical events as well as personalities. historian lászló csorba, director of the hungarian national museum, is glad the question is raised, since it makes it obvious that museums have tasks in connection with great historical anniversaries. The two truly important anniversaries in 2014 – the centenary of the start of World War I and the 70th anniversary of the annihilation of the majority of Hungarian Jews – concern past events which provide meaning for our time. szilvia peremiczky, director of the hungarian jewish museum, thinks that the issues of the First World War and its consequences, plus the living burden of the Shoah and the injunction of ‘Never again!’ – emphasised in connection with the Holocaust – constitute a categorical imperative for us to commemorate with the obligation of encouraging remembrance. According to róbert hermann, deputy scientific director of the military history institute and museum, the First World War was a highlighted theme of Hungarian public commemorations in the interwar period. He believes it would be a mistake to have done with the anniversary with just one major central event. In practice, there is no large national public collection which would not be able to stage a relevant exhibition using its own material. Moreover, the Great War didn’t involve only the capital, but the whole of Hungary. Recalling the Great War could generate a new type of culture of remembrance (or localise it afresh). ¶
120
P.
31
WORKSHOP UNVEILED SECRETS OF PAINTINGS – THE ROLE OF RESTORATION IN THE IDENTIFICATION OF INDIVIDUAL WORKS OF ART – WHEN A PAINTING ITSELF REVEALS ITS SPECIAL TECHNIQUE OF CREATION During my five decades of work as a restorer, in addition to my activities in the Museum of Fine Arts [see the interview with the author in MúzeumCafé No. 19 – Ed.] I have also been commissioned with many tasks by different museums. In addition, I have worked as a specialist for the National Monuments Protection Inspectorate. My work for these museums and institutes is more or less well-known. Here, however, I would like to address another matter – my commissions in connection with privately owned works of art; about cases that involved works which command interest in view of their art historical significance. I don’t want to go into great detail about the specialist questions of restoring those paintings, rather about the antecedents of the works, their circumstances and subsequent fate. I’d like to recall three such cases, plus a fourth where in the course of its restoration I had an experience which is rarely encountered in the profession. Chronologically, the first painting appeared for assessment at the Museum of Fine Arts in the 1980s. The second was a 16thcentury Venetian paining, which I was first able to study in 1994, in the storeroom of the Nagyházi Gallery. The background to the restoration of the third painting cannot be considered as a typical story. The work got to Hungary at a time and by means which today can no longer be determined. From the very beginning the fourth painting already reflected the genius of Rubens. However, precise identification was provided in the course of restoration by the painting itself. The significance of the inscription was ext raordinary: it gave the year, the painter’s name, the place where the work was kept, who he copied and the special painting technique applied. miklós móré, restorer
P.
38
WORKSHOP 3D VIRTUAL INTEGRATION FOR MUSEUMS AND EXHIBITIONS Every day the information technology revolution of our times confronts us with the multifaceted world and brings humanity’s cultural heritage closer as a visual experience. Hungary’s World Heritage sites, museums and exhibitions can be visited not only in person but also virtually. For this, the best means in today’s IT environment is the 3D integrated virtual walk, which in an interactive form provides a multimedia experience. Years ago an IT specialist developed a hardware and software multimedia system to enable visits to museums, archaeological sites and World Heritage sites to be made virtually, in an interactive manner. Today, thanks to its application, information about numerous foreign sites is available on the internet. In 2010 the IT software was awarded the Premio Pro Arte prize by the Italian committee of UNESCO. Csaba Legány received the award at the Hungarian Academy in Rome. The uploading of Cambodia’s 10th-century royal centre, the ancient Koh Ker temple complex with its shrines, richly carved decorations, remains, Sanskrit carved in stone and ancient Khmer inscriptions, as well as cultic objects, was followed by 3D integrated virtual displays of numerous World Heritage sites. These include Luang Prabang and Wat Phu in Laos; Bagan and the monuments of Mandalay in Burma; Borobudur in Java; the Angkor Wat temple complex. The material is constantly being expanded. The new spectacle captures the attention of visitors using the software, since with the help of the 3D system World Heritage sites, museums and exhibitions can be studied in a striking, accessible form. With the creation of the www.visit360.net website and the continuous expansion of its content, it is our hope that with a virtual tour Hungary’s museums and monuments can be brought closer to Hungarians and foreigners alike. ilona győrfi, csaba legány, józsef vajda
P.
39
WORKSHOP MUSEUM AND CIVIL COALITION FOR GALANTA MANSION “Let’s unite to save our neo-Gothic mansion!” Thus says the Galanta Neo-Gothic Mansion Civil Association’s website (http://hu.nkga. sk). Two years ago, local museum director József Keppert initiated a civil movement and, with the establishment of a non-profit association, action began to support “the complete renovation of the long-since unused monument”. In itself this is no unique occurrence. There have been numerous similar examples across the Carpathian Basin, in Hungary primarily town and village protection groups, while over the border tradition-preserving associations. What makes the Galanta situation special is the magnitude of the task and the mobilised, growing force and number of groups involved – the museum, the local authority, monument protection specialists, sponsors, local businesses and citizens, Slovak and Hungarian alike. Also important is the mansion’s above-average architectural and cultural significance, on behalf of which local citizens have joined battle. They recognise that their old mansion doesn’t simply embody a past to be preserved, but could represent a turning point in the town’s development. Galanta, which is today in Slovakia, was at one time in the possession of the aristocratic Esterházy family. In fact, the town has two Esterházy mansions. One is a smaller, more modest, originally 17th-century edifice, which was later reconstructed in Baroque style. The other is a more imposing ensemble and is an outstanding, though almost unknown example of Hungary’s 19th-century Eclectic mansion architecture. The former has been renovated and serves cultural purposes, but the latter has stood empty for decades and is falling into ruin. Only now is it beginning to awake from its long sleep, thanks to enthusiastic citizens and – equally important – local specialists. kálmán varga, historian, monument protection specialist
P.
46
WORKSHOP WHY THE DISTANCE TO THE FIRE SERVICE RELATES TO A MUSEUM BORROWING WORKS OF ART Today it is commonplace for museums planning a temporary exhibition, in addition to displaying items held in their own collections, to borrow material from other museums or private collections. In most cases this involves works of special quality, which are generally rarely seen – or in the case of private collections, perhaps works which have never been exhibited publicly. In every case the arrangement of such lending is accompanied by a contract stipulating the conditions. One such document (shown here) is in the possession of a private collector in Hungary, who received it when a museum in Germany approached him with a view to borrowing a number of paintings for a major international exhibition. The first step in the resulting ‘negotiations’, which happened immediately contact was established, was that the collector received documentation relating to the security of the works to be borrowed, so that in the course of examining these he could decide whether to accept the conditions and lend the works requested by the museum. The first page (of 18) contains the museum’s data – name, address, website, names and positions of the relevant contact persons (in this case the museum’s director and the exhibition’s curator), postal address, telephone and fax numbers, as well as email address. The two last sections of this part refer to the title of the exhibition and the period of its opening, for which loan of the works was requested. So, after becoming acquainted with all the details of the conditions, a lender is able to decide on the basis of some certainty whether to hand over items in his possession for an exhibition. True, a couple of years earlier the Hungarian collector in question lent a painting to one of the country’s leading museums on the basis of conditions specified in a contract of just one and a half pages. gábor martos
P.
94
MUSEUM KEEPER “MUSEUMS ARE LIKE REARVIEW MIRRORS” – DISCUSSION IN BUDAPEST WITH REPRESENTATIVES OF VIENNA’S LEOPOLD MUSEUM Last year the Museum of Fine Arts staged a major exhibition with the title Egon Schiele and His Age. On display were works by Schiele (1890-1918) and other renowned artists of turn-of-thecentury Vienna. The bulk of the material came from the Leopold Museum in Vienna. After the opening MúzeumCafé spoke to Elizabeth Leopold, widow of the collection’s founder, Tobias G. Natter, director of the museum, and Franz Smola, its chief curator, to discuss new, 21st-century expectations vis-à-vis museums, transformed museum structures and the difficulties of museum financing, the perception of the artistic life of turn-of-the century Vienna and Budapest in Austria and Hungary today, the assessment of Schiele and the differences between last year’s Schiele exhibition in Budapest and this year’s forthcoming one in Vienna. In the period since the discussion significant changes have occurred in the leadership of the Viennese museum – last October Mr Natter resigned from his post in protest over the connections between the museum and the Nazi-linked Klimt-Ucicky Foundation and the failure to reach agreement over the matter within the institute. As we believe that there is no connection between the discussion in Budapest and later events, and as serious matters of interest to both the profession and the public were involved, we have decided to report the discussion. The theme of the talks involved a comparison between the Hungarian government’s plans to establish by 2018 a major MuseumQuarter (MQ) in Budapest, comprising five buildings and six museums, and the experience of the similar MuseumsQuartier, established in Vienna a decade ago. Museums Quartier is a brand, which needs something in focus which can then be radiated, nationally and internationally. kinga bódi, art historian
121
SUMMARY
PAGE P. XX 1 48
IN THE SPOTLIGHT A CHANCE FOR EQUITABLE MEASURES… ACCESSIBILITY, OR CAN WE APPLY EQUAL STANDARDS? BY EMESE SZOLECZKY, DEPUTY HEAD OF THE DOCUMENTATION DEPARTMENT, MILITARY HISTORY INSTITUTE AND MUSEUM
“I know that I and my fellow citizens should be grateful for the special attention and care. After all, I need it. Yet, would you like to be surrounded by so much fuss? There are countries where it is absolutely natural that people with physical disabilities visit public places. In Hungary this is far from being the case. Only a few times have I been able to feel that I am an ordinary visitor at an exhibition, like you. To arrive unnoticed, have a good time, learn and go home inconspicuously.” The above words came from someone concerned, who to the end of his life was extremely open to the world and especially to the diverse issues of accessibility, despite his deteriorating condition. Mechanical engineer, Sándor Rádai, who died at the age of 78 in 2011, lived with severe physical disabilities as a consequence of polio. He was an internationally recognized expert on accessibility and a founder of the Hungarian National Federation of the Associations of People with Physical Disabilities (MEOSZ). He himself showed that it was possible to lead a full life. Some decades ago I talked with him about the possibilities of accessibility and the opportunities for physically disabled people to visit museums. He listed examples abroad. He remarked that for most people the notion of an obstacle was identified with limited movement, thus accessibility, for them, mainly related to motor-disabled people. Many people are inclined to forget the others concerned: those with visual and hearing impairment or diminished mental abilities, and those with multiple disabilities. Within each group the manifestation and degree of disability can be very different. In response, I told him about initiatives made by museums and that the first ‘steps’ had already been made in Hungary’s museums in the mid 1980s. Enthused by Belgian examples, Emese Ugrin introduced art works to visitors with visual impairment in the Christian Museum, Esztergom, Magdolna Berhidai in the Hungarian National Museum, Andrea Felföldi in the Budapest History Museum and my colleagues and I also regularly received groups of children and adults. Pupils of the Primary School for the Blind, adults with visual impairment and the students of the Primary School and Boarding School for Motor-Development on Mexikói Road regularly visited our public collections in organised groups on several occasions a year. I could also share my then recent experience. Glasgow was designated a European Capital of Culture for 1990 and the Royal National Institute for the Blind (RNIB) and the European Blind Union (EBU) held an international meeting in the city. Various projects and a wide range of human inventiveness were presented: besides independent tactile exhibitions (Lighthouse for the Blind of Greece, Athens; Galerie Mladych, Prague) and even
a museum established specially for people with visual impairment (El Museo Tiflológico, Madrid) we learnt about initiatives introducing objects with hands-on experience in already existing museums (Ateneum Art Museum, Helsinki; Clemens-Sels Museum, Germany). I was able to report on the Hungarian initiatives at that conference. It was a fantastic feeling that the raised relief maps made by the Cartographical Institute of the Hungarian Army became models to be followed, and also that Vasarely pictures, tested by touching on the spot, were produced with the same technology for visually impaired people. Although a wide range of examples was presented and although the Council of Europe had become involved in the issues of accessibility on legal and practical levels in the mid 1980s, other countries were far ahead of Hungary with respect to social acceptance and awareness. It was obvious that people with disabilities visited museums and enjoyed the works of art on display. Mini-lifts bridged over the differences of levels in the Louvre, the exhibition in Potsdam’s castle was made enjoyable with the help of scents, tactile objects and copies of clothes, which could to be tried on, and on the occasion of the conference Glasgow University staged a temporary tactile exhibition of objects that could be walked around and looked at by people with motor-disability (A Sense of Touch). Almost all the presentations quoted Article 27.1 of the Universal Declaration of Human Rights, which says: “Everyone has the right freely to participate in the cultural life of the community, to enjoy the arts…”. I later understood the real importance of the declaration: if someone has the right to participate and enjoy the arts, he or she also has the right to access the institutions presenting them and take possession of the objects of art visually, or in a substitute manner without the need to be helped by others. )
122
) In the past two decades the improvement in the quality of life, all-over equality and
accessibility for people with disabilities have become a standard of civilisation, a matter of prestige and an ethical issue. In 2001 the UN General Assembly summed up its programme of action involving the whole world in 22 points, which try to cover all areas of disabled people’s lives. Point 10 discusses the issues concerning equal opportunities in culture. Meanwhile, Hungary also made significant steps forward in legislation: Law XXVI/1998 was passed about the rights of disabled people, guaranteeing their equal opportunities. In 1999 a National Programme for People with Disabilities was adopted and it seemed that every public institution was going to become accessible in just a few years. Unfortunately the deadline could not be met, but nevertheless many institutions began to carry out the necessary conversions, either in the framework of a project or in a self-financing manner. While the idea of accessibility received increased attention, milestones kept appearing regarding public relations in museums. Two temporary tactile exhibitions were held in the Budapest History Museum’s Kiscell Museum, in 1992 and 1993, and one in the Castle Museum in 1995. They were the first exhibitions of art explicitly for people with visual impairment. The Hungarian National Gallery followed suit from 2004, when its permanent exhibitions included some 30 tactile artworks. The Hungarian National Museum and the Museum of Military History increasingly held sessions on special themes or presented certain groups of objects in the museums and at schools for motor-disabled pupils as part of the school curriculum or as an after-school activity. By the end of the 1990s a significant change of attitude had occurred: the concept of accessibility had become an integral part of long-term planning for museums. Achieving accessibility can cause a real problem for already existing museums which have difficulty even with conventionally operating. The ALFA project has largely changed that, and a certain catching up could begin. Submitting tenders and winning applications have meant a step forward and the demands of local organisations representing people with disabilities and schools have made public collections take this group of visitors into account. The investment costs of buildings for public purposes which are from the start designed to provide accessibility are only somewhat higher than those built conventionally, and these extra costs, for instance the instalment of more lifts, result in a higher use value for all. Thus in the case of large reconstruction, accessibility pays off in every respect. This principle was followed with the reconstruction of the Hungarian Natural History Museum in 1996 and then with its extension in 2004. The János Thorma Museum in Kiskunhalas made its building accessible during reconstruction in 2011. The new research storage base of the Dezső Laczkó Museum in Veszprém was also made accessible in 2011. Motordisabled visitors can see the exhibitions from cellar to attic in the Pajor Mansion, the new building of the Ferenczy Museum in Szentendre, thanks to the investment implemented in 2012. The financial cost is repaid, since a museum becoming a more visitor-friendly place attracts a rather large and wide social group, and it must not be forgotten that everyone may be in need of accessibility temporarily, during any part of his or her life. The provision of equal opportunities relates to the fact that a healthy person may face similar problems due to an accident, illness or aging. It is worth installing a ramp, a lift and a wider, more easily opening door for everyone, even young mothers using push-chairs, and not only for motor-disabled people. In Hungary it is still disputed whereas elsewhere it is an accepted fact that an environment meeting the principles and conditions for accessibility is more pleasant, convenient and safer for every member of society.
A detailed survey of a building and its environs represents the first practical stage of ensuring accessibility. It is of great significance that during 2013 the Department for Social, Family and Youth Affairs of the Ministry for Human Resources had a detailed accessibility survey made involving more than 7,000 institutions, including museums, providing public services all over the country, in order to determine the target areas in Hungary for using EU support for accessibility during the next EU budget period. A survey and summary of such degree and depth has never before been made in Hungary. A questionnaire was compiled with the organisations of the disabled and with respect to legal regulations. The questionnaires are still being evaluated, yet in order to prepare recommendations and to see the issues in their complexity I think it is worth looking at the questions, which took into account both the already existing accessibility of buildings and the conversions required to achieve full accessibility. The site of public service – narrowing it down to the exhibition space of a museum in our case – can involve one or more levels. What can be done to deal with a difference of 5-15 steps or perhaps several storeys. The survey offers four choices: steps, ramps, stair lifts and conventional lifts. The quantity of stairs, their width, the height of the steps, the quality and markings of the flights of stairs, the banisters – to what extent they are only decorative or serve as support – were all part of the survey. It is actually these tiny details that may determine accessibility in the case of different degrees of disability. Until about half a decade ago the least social attention was paid to people who are deaf or hard of hearing. No wonder the survey focused on the needs of people with hearing impairment with respect to communication with questions such as whether lip-reading was possible (it partly depends on lighting conditions), if there was an installed induction loop or some other device. It would be advisable for larger public institutions, at least, to employ sign-language interpreters. A remarkable example can be seen in several museums in Austria, moreover with temporary exhibitions which move to different locations annually. Besides easily legible exhibition texts in large letters, a sign-language interpreter provides information on video screens, which can be made audible at the push of a button. Accessible public conveniences in a building are among the unavoidable, major investments, at the same time as constituting a basic expectation.
123
SUMMARY
They are available in many museums, yet the first obstacle is to get in – because they are often locked. Why? So that the cleaning staff have less to do? Or is it feared the installation might be damaged? Or perhaps the healthy would use it – I don’t see anything wrong about that; all the more so, since toilets for the disabled often accommodate nappy-changing facilities. Furthermore, damage can be caused in any facility by those who want to. To sum up, an increasing number of Hungary’s museums have encouraging initiatives. Investments and reconstructions serving the disabled are often made in line with the tactics of small steps. So it matters if a certain part of a public collection, perhaps a wing of the building, has already been made accessible. Finally, let us note some really successful achievements in a random selection of museums. The Skanzen (The Open-Air Museum of Ethnography) in Szentendre is in an advantageous position, due to its location, for receiving the disabled, and over the decades it has done its best for its visitors not to feel disadvantaged in any respect. Eleven marked parking places, whose width makes it convenient for the disabled to get out of their vehicles, are available in its parking lot. Those in need can access the reception building via an automatic door at the main entrance. The varied information system with regard to all disabilities, as well as the standard of the public conveniences, are worthy of the institution which in the past one and a half decades has become the citadel among Hungarian museums regarding developing the means for welcoming the disabled. Even the museum’s local railway is not left out – wheelchair users are helped by a lifting platform. With respect to the accessibility of art museums, the Museum of Fine Arts has advanced furthest, surely not independently of a consistent concept developed by its management. In 2013 it opened its sixth temporary, free, accessible exhibition. It presented eight smallsize paintings by Joan Miró loaned by the Miró Museum in Barcelona. Since last spring a smart phone app has been available in the museum, which makes the major part (150 paintings) of the permanent exhibition accessible in terms of information communication for people with impaired hearing. Art historical information is provided about the building, the collections and the exhibited works in sign language and with an interactive map. In addition, QR codes help people find their way. Copies of objects and statues could be touched at exhibitions such as The Splendour of the Medici, 1998; After the Pharaohs – Treasures of the Coptic Art from Egyptian Collections, 2005; Art and Culture in the Age of Sigismund of Luxemburg, 2006; And Then the Incas Arrived: Treasures from Peru before the Spanish Conquest, 2007; Renaissance in the Egypt of the Pharaohs, 2008. It seems that the museum’s experimenting mood is increasingly encompassing all branches of the arts. The See by Touch project of the Hungarian National Museum has enabled a part of the permanent archaeological and medieval exhibitions to be tactile, audible and smelt, and there are also texts in Braille. The compilation reveals how well worked out it is: visitors with visual impairment can hold copies of objects fashioned from antlers, a pipe made of bone, a house reconstruction, a model of a coach, the ancient tools of food production, hunting and fishing, arms, jewellery, ancient Roman heating and road structures, spices, types of textiles, a hand mill and milling corn, runic script, a funeral crown, gold coins and stove tiles. The museum lends free MP3s which assist discovery of the museum in three ways with sound: independent movement and orientation in the exhibition rooms are assisted with the help of a voice map; a second voice provides general information about the exhibited items; a third talks about interesting points with regard to interactive demonstrations.
The Dr. László Batthyány-Strattmann Museum in Körmend staged a tactile exhibition in the framework of the Interreg project with Croatian, Slovenian and Hungarian cooperation in 2007. The museum is named after an ophthalmologist, so it can be perceived as a tribute to his spirit. The copies and reconstructions of objects connected with the Batthyány family such as a Baroque wig, the medal of the Order of the Golden Fleece and an ornamental mace, which can all be touched, have been exhibited in regularly set up installations that can be approached with the help of special guiding rods in a separate room. Visitors with visual impairment can listen to information about the objects with the help of wireless earphones and a movement detector above the installations. With the help of the Social Renewal Operational Project (SROP), since May 2011 people with visual impairment visiting the Nyíregyháza-Sóstó Museum Village are presented with tactile objects of folk trades (blacksmith, wood, pottery, basket weaving) and can have hands-on experience with objects of agriculture and folk archi tecture, as well as experiment with mangling and pounding processes. The first temporary tactile exhibition with copies of art objects in Hajdú-Bihar County was also staged with the support of SROP. From October 2012 to January 2013 visitors to the Bihari Museum in Berettyóújfalu were presented with the tools of fishing in the Sárrét region, guided by people with visual impairment. With respect to visitors with visual impairment, one of the information counters has a JAWS screen-reading programme, while in the exhibition room on archaeology a guiding system with sound features, as well as tactile objects, are also available. Finally, mention must be made of the Aquincum Museum, which has been completely renewed. New elements include images with sound, a guide with Braille, ramps for the motor-disabled and a stair lift. (http://www.magyarmuzeumok.hu/latogato/108_kezzel foghato_mult ). Let us not forget that individual discovery, visiting museums independently or mixing with the crowd during the Night of Museums each have their magic, which a disabled person may wish to experience. It is only practice that can show where the delicate border lies between intrusion, unnecessarily caring pampering and genuine assistance.
124
P.
102
MUSEUM KEEPER FROM CORNFIELD TO MUSEUM – JÓZSEF LÁNG, FORMER DIRECTOR OF THE PETŐFI MUSEUM OF LITERATURE’S MANUSCRIPT ARCHIVE He is known as the editor of critical editions of Endre Ady’s works and manuscripts, as well as the publisher of other scholarly volumes. In addition to other posts he has held and his years as a librarian, József Láng is primarily known due to his many years spent at the Petőfi Museum of Literature, since as the head of its manuscript archive he played a central role in establishing the institute’s present structure. He talks about why, before the changes of 1989-90, academic and scholarly libraries were in a more favourable position than today, what kind of paper is used to create the standard covering for the protection of manuscripts, how photographs, books and manuscripts were catalogued in the Museum of Literature, why valuable manuscripts faded until they were almost unreadable, and how much could fit into the boot of a Lada 1200. József Láng went from cornfield to university. He grew up amidst peasant surroundings in Katymár, a settlement near Baja where people spoke three languages. He comp leted his studies in Baja as a qua lified bookkeeper, enterprise planner and statistician. He went to Budapest’s University of Humanities in 1956, at the same time obtaining a place at Eötvös College. He worked in the Ministry of Culture’s Literature Department for nine months and then spent over eight years as a librarian. He joined the Petőfi Museum of Literature in September 1972. From museology and research he became a businessman, as a first step by heading the publishing section of the Institute of Literary Studies. At the request of Tibor Klaniczay, Láng, Péter Kőszeghy and Gyula Mayer established a scholarly publishing house, Argumentum. Thus, József Láng turned to another path, while museology and research have become increasingly the world of memories. emőke gréczi
P.
108
MUSEUM KEEPER “IT’S IMPORTANT FOR ME TO BE AWARE OF, AND UNDERSTAND, WHAT’S GOING ON AROUND ME” – ÉVA FISLI, HISTORIAN AND MUSEOLOGIST, ON THE CAPA EXHIBITION AT THE NATIONAL MUSEUM There have been many exhibitions about Robert Capa. Everyone is familiar with his stories, with the tempter who was admired by women, the courageous photographer, the friend of Hemingway and Steinbeck, the founder of Magnum. To mark the centenary of his birth, the Hungarian National Museum staged a new exhibition, Robert Capa / The Gambler, promoted with the words: “The Capa you have never seen.” In focus of the issue-centred and varied display were new perspectives inviting the visitor to consider the universal questions of life through the fate of the photojournalist turned legend: homeland and emigration, war and peace, creativity and play. The exhibition was accompanied by events, discussions, film screenings and a drama workshop. Much of this was due to the efforts of curator Éva Fisli, head of the Historical Picture Archive and its international collection. Capa’s career was undoubtedly extraordinary, yet the world in which he lived excited the curator even more. Each room was organised around a central theme, highlighted by one word, and the mode of display was surprising throughout. Strangely perhaps, it wasn’t difficult to say something new about Capa, since in general his oeuvre has been analysed from the same perspective. What was necessary was to remain precise and to integrate three years of research into the theme. Éva Fisli joined the Picture Archive in 2009. Before that, she was involved in coordinating international exhibitions. It wasn’t an insatiable desire which drew her to Capa, but the professional challenge. For a while she attended the Camera Anima Open Academy, since as she was dealing with old photographs, she wanted to learn the related techniques as well. judit jankó
P.
112
MUSEUM KEEPER “WE HAVE TO RESHAPE OUR THINKING ABOUT MUSEUMS” – ANDREA CSAPLÁROS, THE NEW DIRECTOR OF MUSEUMS IN SZOMBATHELY The Savaria Town Museum with its county responsibilities separated from the former Vas County Museums’ Directorate as a consequence of the latest transformation of the national museum structure. At the time of taking over the museum institutes the new funding authority, the Szombathely municipal government, decided that from May 2013 its single museum, the Iseum Savariense Archaeological Workshop and Depository, would continue to function as a branch institute of the Savaria Museum. Also in 2013, the mandate of the former director of the Savaria Museum expired. In judging candidates for the post of director, the Szombathely local authority found the work of historian and archaeologist Andrea Csapláros to be the most suitable for refashioning the museum organisation. The ‘mother institute’ of the Savaria Town Museum with County Responsibilities is the Savaria Museum, Szombathely’s oldest museum. The nine associated museums are far from each other, in terms of both distance and theme. According to the tender for a new director, the creation of some unity is regarded as imperative. Andrea Csapláros began her further education studies in Szombathely and later attended Graz University. She returned to Szombathely as a professor, thus maintaining her connections with the town. She taught ancient history and the history of religion at the university, during which time she developed close cooperation with several departments of the museum. Ottó Sosztarits, head of excavations at the Iseum, invited her back to the town, where she became director of the Iseum. When it turned out that the local authority was supporting her, she resigned from her official positions in Austria, though she has continued to lecture at Graz University. éva marton
P.
64
MUSEUM QUARTER ON ONE SIDE OF THE DIVIDED SPACE – SHIFTS, THE NEW PERMANENT EXHIBITION OF THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY Shifts was preceded by Contemporary Collection. Its curator, István Dévényi, precisely perceived the limits of making seen and being able to see. If an institution is founded in 1957, if a collection is initiated after 1974 and is organised in an independent department only in 1983, it not only affects the nature of the catalogued works but, within that, their quality. Although later the torment produced by pressure became more refined, the curator had to realize that if he wanted to display powerful works from the end of the 1940s he could rely more on the realists favoured by the gallery’s first director, Gábor Ö. Pogány, rather than the artists of the sidelined European School. Showing the 1960s he could rely on artists representing Hungarian Modernism, rather than those who, having left Hungary, were banned. That was how things happened then. In short, the museum’s own endowments, the real achievement of Hungarian art and the curator’s voluntaristic fantasy were in conflict with one another, thus the end result is pining for the increasingly drooping attention of the visitor, in a voice conceived in discord, along the long line of rooms on the National Gallery’s third floor. The fundamental distortions of the selection can be first observed with the works of the ‘thaw’. The disappointment is not primarily about how many important artists and how many valuable works are not displayed at the restaged exhibition, but about the fact that individual achievement of career path have become an unappreciated phenomenon, as much as did independence without Party membership in the real world or a longing for freedom with the aim of evading personal networks. The ‘exhibitional value’ of Shifts guided by history has unfortunately failed. julianna p. szűcs, art historian
P.
84
MUSEUM QUARTER A CITADEL OF HUNGARY’S SACRAL TOURISM – COLLECTIVE RENAISSANCE ON CHAPTER HILL IN GYŐR In recent years Győr has undergone a revival and its inner core, the ecclesiastical citadel of Chapter Hill, has also redefined itself, in the process revealing its previously partly hidden treasures. While Sopron, Eger and Szentendre have deservedly been citadels of domestic tourism, Győr, with its similarly compact and wellpreserved Baroque old town, still lacks appreciation. The main aim of development has been to present the old and newly found treasures of Chapter Hill to the public. Not only to foreigners and Hungarian visitors – the locals themselves aren’t really familiar with Chapter Hill, tucked away by the confluence of the Rába and Danube rivers. Together with the history of the city, the new museum and exhibition ensemble present epochs of the Church, both triumphant and persecuted. Győr is the only place in Hungary where the three most important sacred objects – the Holy Crown, the right hand of King (St.) Stephen and the reliquary bust of St. Ladislas – have all turned up. In addition, the cathedral is a triple place of pilgrimage, due to the aforementioned bust, the Weeping Madonna devotional picture and the tomb of Blessed Vilmos Apor. Győr’s origins are directly linked with Chapter Hill. Sources indicate that the Romans established the border fortress of Arrabona here. During the era of migrations the settlement became one of the earliest Hungarian towns, a bastion of the young Hungarian kingdom in the face of the Holy Roman Empire. An episcopate was founded in 1001 and in the time of Bishop Modestus (1009–1037) the first cathedral was built on Chapter Hill. From the start the epispocal treasury collected the items, works of art and jewels required for religious life and official duties. The hill received its present appearance in the 17th and 18th centuries, then later its secluded, self-contained streets became quiet. gellért rajcsányi
125
SUMMARY
PAGE P. XX 74
MUSEUM QUARTER ISTVÁN SZŐNYI’S HOME AND THE ‘TRIZNYA INN’ UNDER THE SAME ROOF DANUBE BEND PAINTER’S MEMORIAL MUSEUM IN ZEBEGÉNY BY NÓRA VÁGVÖLGYI BUSI
István Szőnyi lived and worked in a porticoed house on the main street of Zebegény. Only a few people had the opportunity to step into the painter’s home and experience the solitude of his studio, and even fewer were able to see how the artist created his paintings from the first brushstroke to the last. Yet, thanks to the foresight of his daughter Zsuzsa, you can now enter the artist’s home. The house, which today is a museum, has not changed for 48 years. It is as if it was still lived in, except there is no sound coming from the radio. However, on entering the museum it is immediately clear that a new era has recently begun. In 2013 the István Szőnyi Memorial Museum experienced major changes. It reopened for visitors, renewed but with its old atmosphere, last October. Its history goes back to 1905 when József Bartóky, father of the painter’s future wife Melinda, bought the house. Bartóky was born in Békéscsaba and served as a local administrator in Orosháza. Later he worked as a state secretary in Budapest for ten years, while all the time dreaming about becoming a writer. The dream came true. In retirement he wrote some 20 volumes, of which several can be found in the museum. The museum staff came across his portrait in the storeroom. It has been restored and is displayed with his ceremonial sword by the entrance. Zsuzsa Szőnyi and her husband went to Rome in February 1949. Soon after cotenants were moved into the painter’s apartment in Budapest. István Szőnyi, who had recently been awarded the Kossuth Prize, and his wife moved to Zebegény in the hope of a new life. They furnished the house in its present form, bringing much of the furniture from the capital. The corner room was the bedroom, where the exhibition curators have displayed portraits of the family members and the painting of a nude washing. Zsuzsa’s brother Péter, a talented photographer, died at the age of 19. His tragic death shattered the whole family. His mother never got over her loss, wearing black to the end of her life. A photograph of Péter is exhibited among the family portraits. A giraffe piano, a rarity, the Bartóky family’s musical instrument from the 19th century, is displayed in this room. In the living room opening from the bedroom a central place is given to the radio, which played a very important role in the Szőnyis’ life. It enabled them to receive broadcasts from Rome and listen to their daughter, who was a newsreader. That was how they ‘kept in touch’. The painting Garden Bench is also exhibited in the living room. It was the painter’s wedding present to Zsusza and Mátyás in 1943. The garden still contains the bench depicted in the painting. This room houses Szőnyi’s paintings in gouache created in Zebegény, which already display the ‘Szőnyi voice’ woven through with light. The tempora ry exhibition Hidden Works of Szőnyi, is staged in the room to the right of the entrance. It contains drawings that the painter’s daughter kept in her bed linen drawer. This exhibition
relaunched the museum. Whenever Szőnyi wrote a letter to Zsuzsa and her husband he always accompanied it with a drawing. The exhibition features those drawings, as well as three panels which adorned the walls of the apartment in Rome. The small studio upstairs has been turned into an open display storeroom containing the unexhibited works and the framing workshop. A portrait of Gyula Földesi, a secondary school teacher who discovered and supported the painter, hangs on the wall. The same floor houses the large studio which Szőnyi furnished in the summer of 1960 – that was when he moved everything from Budapest. The last photograph shows the already ill painter working in his new studio. István Szőnyi died on 30 August 1960. Ten days before his death he was still preparing for an exhibition of works he painted during his visit to his daughter in Italy. Following his death, his widow lived in the house for a further seven years. Then his daughter, giving up her inheritance, agreed that the building together with the works and furniture would become a memorial museum. The legacy has been looked after – the furniture, the silver, sets of glasses even the tiniest tools have remained intact. The other, entirely new exhibition in the former garage is devoted to the happy life of the painter’s daughter, Zsuzsa, and her husband Mátyás Triznya. It displays an armchair from the living room, Zsuzsa Sző nyi’s encyclopaedia in her cabinet, as well as their tennis rackets that were found in a box. Buildings in Rome was the main theme of her husband’s watercolours exhibited in the room. Photographs and letters can be seen on István Szőnyi’s desk. They include Zsuzsa’s correspondence with the writer Sándor Márai. Zsuzsa Szőnyi’s awards are displayed in a separate cabinet. At the end there is the visitors’ book from Mátyás Triznya’s old exhibitions, which today again awaits visitors’ comments.
2013
12
stílusos, bátor, elkötelezett
stílusos, bátor, elkötelezett
www.kepmas.hu
2014
01
„mINDIG AZON RáGJUNk mAGUNkAT, HOGY mINk VOLT, mINk LEsZ. NEm GONDOLkODUNk EL AZON, HOGY mINk VAN.”
RÚZsA mAGDI
Skype-babazsúr és emailpalacsinta
éVes elŐfiZeTŐkNek: 425 fT 13012
9 771586 423002
550 fT
12,6 LEI 325 DINAR 3,24 EURO
Az ajándékozás férfi és női szemmel
14001
12,6 LEI 325 DINAR 3,24 EURO
9 771586 423002
GLOBALIZáLT NAGYmAmák TŐLEM NEKED
550 fT ÉVES ELŐFIZETŐKNEK: 425 FT
BöJTE CsABA és CARAVAGGIO
A 35. OLDALON
HALásZ JUDIT
AZ AJáNDék TERmINáLBAN
MEGKEZDŐDIK AZ ÉLETBŐL VALÓ KISZÁLLÁS”
MAGYAR TERVEZŐK MUNKÁI
TULAJDONsáGUNk, HA ELVEsZÍTJÜk,
r
AZ EGYIk LEGfONTOsABB
15% kUpON
„AZ EGYMÁS IRÁNTI ÉRDEKLŐDÉS
14 mINDEN A fÓkUsZON mÚLIk 19 NINCsEN sZámODRA HELY? 44 A GYÓGYsZER NEVE: HáLA
Interjú az Utolsó hegycsúcs rendezőjével
A túlnépesedés mumusa
Fogadom, hogy hálás leszek!
kepmas_jan-S02v.indd 1
2013.12.17. 12:47
KERESSE az újságárusoknál! hird_muzc_jan_222x288_01.indd 1
2014.01.13. 16:52:37
AZ ÚJ MŰVÉSZET RÉGI ÉS ÚJ OLVASÓI MOST AJÁNDÉKBA KÖNYVET KAPNAK ELŐFIZETÉSÜK MELLÉ.*
FÉL ÉVRE: 4200 Ft EGY ÉVRE 7800 Ft e-mail: info@uj-muveszet.hu tel.: 1 341 5598, 70 626 2392
www.ujmuveszetfolyoirat.hu *Részletekről érdeklődjön a megadott telefonszámon.
A TARTALOMBÓL: Forgács Éva: Malevics vis sszatér. Egy történet története Passu uth Kris sztina: Csoporttokb ban min ndig egyedü ül. Rozsda Endre éle etútjja Bord dács Andrea: Sikers sztori. Interjú Molnár Aniival Mulladi Brigitta: A hús s virtuális delíriuma. Luciien Freud kiállítás sa Győrfffy László: Jöjjj és lásd! Jake & Dinos Chapman: The Blin nd Leading The Bliind Áfra János: Idegenek és hibridek a nem elég távoli jövőből.. Ha alálo os természet - Naturalizmu us és s human nizmus a 21. század dban Barná ás Ferrenc: Ba anksy és a magánvaló. Akció New Yorkb ban
Hiszünk abban, hogy az utazó a kép mögé szeretne látni; hogy a megismerés vágya hajtja, nem csak pihenést, napsütést és kényelmes hoteleket keres. Társaságunk ilyen típusú utakban gondolkodik. Az elmúlt tizenhat év során a hiteles, minőségi élmények kialakítására törekedtünk Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és a Csendes-óceáni térség szigetein. A G R A K U LT U R Á L I S U TA Z Á S I TÁ R S A S ÁG B UDAPE ST, MÚZ E U M U. 9
WWW. AG R A . HU
Teravágimov Pál fotója a Kathmandu-völgybeli Patanban készült.
2014 - 2015 évi katalógusunkban 30 körutunk között válogathat, honlapunkon útjaink mellett további érdekességek, katalóguson kívüli programok várják.
ÍZELÍTŐ 2 0 1 4 ELSŐ FÉLÉVÉN EK Ú TJAI BÓL Japán nagykörút cseresznyevirágzáskor · Észak-Korea retró DélKorea hosszabbítással · Irán nagykörút · A Szentföld rejtett arcai · Tibet - Kathmandu-völgy · Peru nagykörút Amazonas hosszabbítással
Agra utazás
Agra utak
39 múzeumcafé
KÖRKÉP A MAGYARORSZÁGI MÚZEUMSZAKMAI ELISMERÉSEKRŐL * MELYIK MAGYARORSZÁGI MÚZEUMOKBAN MILYEN KIÁLLÍTÁSOKKAL LEHETNE MÉLTÓN EMLÉKEZNI
A 2014-ES ÉV NAGY TÖRTÉNELMI ÉVFORDULÓIRA? * A RESTAURÁTOR SZEREPE EGYES MŰALKOTÁSOK MEGHATÁROZÁSÁBAN * MÚZEUMLÁTOGATÁS FOTELBŐL 3D-S
PROGRAMMAL * POLGÁRI TÁRSULÁS EGY KASTÉLY MEGMENTÉSÉÉRT GALÁNTÁN * EGY NÉMET MÚZEUMI KÖLCSÖNSZERZŐDÉS * A MÚZEUMI AKADÁLYMENTESÍTÉS
HELYZETE IDEHAZA * LÉPÉSVÁLTÁS – AZ MNG JELENKORI GYŰJTEMÉNYÉNEK ÚJ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA * A GYŐRI KÁPTALANDOMB MEGÚJULT INTÉZMÉNYEI *
SZŐNYI ISTVÁN EMLÉKMÚZEUMA ZEBEGÉNYBEN * BUDAPESTI BESZÉLGETÉS A BÉCSI LEOPOLD MUSEUM IRÁNYÍTÓIVAL * LÁNG JÓZSEF, A PIM KÉZIRATTÁRÁNAK
VOLT VEZETŐJE * FISLI ÉVA KURÁTOR AZ MNM CAPA-KIÁLLÍTÁSÁRÓL * CSAPLÁROS ANDREA, A SZOMBATHELYI MÚZEUMOK ÚJ IGAZGATÓJA * SUMMARY