MúzeumCafé 42. szám by MúzeumCafé

WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011. ARANYÉREM ED-AWARDS 2011. BRONZÉREM

múzeumcafé

CANDIDA HÖFER: BIBLIOTECA DEI GIROLAMINI NAPOLI II. (2009, DIGITAL C-PRINT, DETAIL) © CANDIDA HÖFER, KÖLN / VG BILD-KUNST, BONN, COURTESY THE ARTIST

MÚZEUMCAFÉ, 42. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/4., AUGUSZTUS–SZEPTEMBER

A MÚZEUMOK MAGAZINJA, 42. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/4. ÁRA: 990 FORINT

BIBLIOFÍLIA A MŰEMLÉK KÖNYVTÁRAK MINT MÚZEUMOK

INTERNATIONAL CONTEMPORARY ART FAIR

OCTOBER 9-12, 2014 | MILLENÁRIS, BUDAPEST 6,000 SQUARE METERS OF CONTEMPORARY ART OVER 25 THOUSAND VISITORS EXPECTED IN 2014 EXHIBITORS FROM MORE THAN 20 COUNTRIES 500 FEATURED ARTISTS, 100 EXHIBITORS LEADING POSITION IN EASTERN EUROPE

DIRECTORS OF BERLIN, BUCHAREST, BUDAPEST, LJUBLJANA AND

VIENNA GALLERIES ON THE BOARD

EXTENSIVE PROGRAM TO PRESENT

BERLIN AS

ART PHOTO BUDAPEST LAUNCHED AS DEDICATED PHOTO SECTION IN 2014 sCULTURE PROGRAM FOR SCULPTURES AND INSTALLATIONS INCLUDES AN OUTDOOR SCULPTURE PARK COLLECTORS’ AND GUEST

CITY IN 2014

VIP PACKAGE: ART, DESIGN, GASTRONOMY AND HOSPITALITY OFFERED BY BUDAPEST

PROFESSIONAL PROGRAM WITH UNIQUE LOCATION IN CENTRALLY LOCATED OLD ‘INSIDE ART’

TALKS AND PRESENTATIONS INDUSTRIAL COMPLEX

A WIDE

RANGE OF SATELLITE EVENTS: MUSIC, DESIGN, ART PERFORMANCES, EXHIBITIONS

YOUNG ART FAIR FOR YOUNG EUROPE +36.1.2390007 | info@artmarketbudapest.hu www.artmarketbudapest.hu | www.facebook.com/ArtMarketBudapest

222x288mm_MuzeumCafe.indd 1

09/05/14 11:51

Szép lesz, fiúk?

Pont amikor ezeket a sorokat elkezdtem írni, Brazíliaváros stadionjában a játékvezető belefújt a sípjába, és elkezdődött az Argentína–Belgium futballmérkőzés, aminek az (volt, akkor) a tétje, hogy melyik csapat jut be az idei világbajnokság legjobb (vagy legalábbis legsikeresebb) négy csapata közé. Persze amikor önök ezt olvassák, már nemcsak ezt fogják tudni, hanem azt is, hogy ki nyerte meg ebben az évben a világ talán legjelentősebb, de mindenképpen a legtöbb néző által figyelemmel kísért sportfiesztáját. És ugyancsak ezeknek a soroknak az írásakor pontosan hatvan évvel és egy nappal voltunk túl az 1954-es berni futball-világbajnokság döntőjén, amelyen – ki ne emlékezne erre az örökké fájó magyar sebre? – kettő–nullás vezetés után három–kettőre kikaptunk az akkori nyugatnémet válogatottól. (Persze ha a vége előtt néhány perccel William Ling angol játékvezető megadja Puskás teljesen szabályos gólját…) Pedig az akkor tényleg Aranycsapat volt, talán a sportág egész történetének vitathatatlanul nemcsak legsikeresebb, de valóban a legjobb futballválogatottja. Csak hát, ahogyan a legblődebb sportújságírói közhelyek egyike mondja: a labda gömbölyű… Így aztán Rimet-kupánk nincs – van viszont rengeteg más kiváló magyar sportoló által a legkülönfélébb sportágak megannyi nagy világversenyén elnyert érmünk és trófeánk, meg a hazai sporttörténelem számos más emléke, dokumentuma, tárgya, amelyek évtizedek óta gyűlnek egy hazai Sportmúzeum raktáraiban. Ám arra kíváncsi lennék: ha a ma a tévék előtt ezt a bizonyos argentin–belga meccset (meg majd még a hátralévőket is egészen a döntőig) végigizguló sportszerető magyar emberek közül találomra megkérdeznénk mondjuk százat, hogy tudják-e, hogy van egyáltalán egy ilyen magyar múzeum, és ha igen, hol látogatható, vajon hányan tudnának erre válaszolni? Merthogy a hivatalos nevén Magyar Olimpiai és Sportmúzeum egyike azoknak a nehéz sorsú múzeumainknak, amelyek valahogy – értékes gyűjteményük, folyamatosan végzett szakmai munkájuk ellenére – nincsenek kellő súllyal benne a hazai köztudatban. Az okokról és magáról a múzeumról, annak történetéről, gyűjteményéről és a talán nem is túl távoli jövőben remélhetőleg tényleg megvalósuló megújulási terveiről néhány oldallal később olvashatnak – ám hogy ebbe a múzeumba mikor kerülhet majd be talán mégis egy magyar futball-világbajnoki trófea, azt nem tudom. Persze a mi dolgunk nem is a foci, hanem a múzeumok életének figyelemmel kísérése. Mi nekik drukkolunk. Martos Gábor

TOTEMOSZLOP RÉGEN ÉS MOST TOTEM POLE PAST AND PRESENT

FOTÓ: BERTRAM BUXTON, FORRÁS: PITT RIVERS MUSEUM, UNIVERSITY OF OXFORD; PRM 1998.473.1 [MC] 1884-ben Augustus Henry Lane Fox Pitt Rivers altábornagy (1827–1900) az oxfordi egyetemnek ajándékozta huszonkétezer darabos néprajzi gyűjteményét, azzal a feltétellel, hogy egyben tartására biztosítsanak egy épületet, és az egyetemen induljon meg az antropológiai oktatás. Az így létrejött Pitt Rivers Múzeum ma félmillió tárgyat őriz; ezek egyike az a nyugat-kanadai indián totemoszlop, amelyet 1901-ben Edward Burnett Tylor, az egyetem első antropológiaprofesszora 36 dollárért vásárolt a Queen Charlotte szigeten fekvő Masset faluban. Taylor kiterjedt ügynökhálózata révén kutatta fel a múzeum számára megvételre érdemes tárgyakat, és alapos dokumentálás után szállíttatta azokat Angliába. Így került ez a faluról 1882-ben készített fénykép is a gyűjteménybe, amelyen jól látszik az Oxfordba vitt, negyven láb (12,2 méter) magas oszlop is (a képen jobbról a második). A múzeum most kiállításon mutatja be a totem mellett az ahhoz kapcsolódó valamennyi fényképét és dokumentumát – mi pedig a MúzeumCafé következő számában a világban egyre nagyobb hangsúlyt kapó néprajzi-antropológiai múzeumokban és kiállításokon nézünk szét – és persze idehaza is ezen a területen. ¶ [MC] In 1884 Lieutenant-General Augustus Henry Lane Fox Pitt Rivers (1827–1900) gave his ethnographic collection of 22,000 objects to the University of Oxford on condition that a building was provided for keeping the collection together and that a course on anthropology would be started at the university. Today the Pitt Rivers Museum holds half a million objects, including the Indian totem pole from west Canada which Edward Burnett Tylor, the university’s first professor of anthropology, bought for 36 dollars in the village of Masset in Haida Gwaii (Queen Charlotte Islands) in 1901. With the help of many agents, Tylor searched for objects to be purchased for the museum, which were then transported to England after being thoroughly documented. This photograph of the village dates from 1882 and clearly shows the 12-metre tall pole (second from the right) taken to Oxford. The museum is currently staging a major exhibition displaying the pole and all related photos and documents. The next, October issue of MúzeumCafé will take a look at museums and exhibitions dealing with ethnography and anthropology in Hungary and across the world. ¶

A SEUSO-KINCS A TUDOMÁNY FÓKUSZÁBAN MOSTANTÓL ESÉLY NYÍLIK A VIZSGÁLATOKRA MRÁV ZSOLT, DÁGI MARIANNA MŰHELY

TOTEMOSZLOP RÉGEN ÉS MOST ............................................................................................................................................................................... [ 2] MÚZEUMKÖRÚT ................................................................................................................................................................................................................................... [ 7] MAGÁNGYŰJTEMÉNYEKBŐL MÚZEUMOK – A GYŐRI INTÉZMÉNYRENDSZER KIALAKULÁSÁNAK SAJÁTOS TÖRTÉNETE .................................................................................................................................................. [ 18] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMGUIDE AZ MNG JÖVŐRE NAGYSZABÁSÚ ERDÉLYI MŰVÉSZETI TÁRLATOT TERVEZ – MILYEN SZAKMAI SZEMPONTOKAT KELL EHHEZ SZÁMBA VENNI? ................................................................. [ 32] SZÜCS GYÖRGY, MURÁDIN JENŐ, BANNER ZOLTÁN GYÖRGY PÉTER DISPUTA MÚZEUM, KÖNYVTÁR, MŰVELŐDÉSI HÁZ – ÖSSZEVONT VIDÉKI INTÉZMÉNYEK ......................... [ 42] BASICS BEATRIX MŰHELY BŐRÖNDBEN MENŐ! – A NÉPRAJZI MÚZEUM LEGÚJABB „GURULÓS” PROJEKTJÉRŐL ...... [ 49] JOÓ EMESE MŰHELY SÖRREL LEÖBLÍTETT ŐSKORI LAKOMÁK – GASZTROKUTATÁS A RÉGÉSZETBEN ...................... [ 51] BERÉNYI MARIANNA MŰHELY „MEGFAGYOTT ÁLLAPOTBAN TÁRJÁK ELÉNK A MÚLTAT” ................................................................................................. [ 54] BERÉNYI MARIANNA POSZTAMENS

TARTALOM

RÉSZLET AZ ILLATSZERES DOBOZ DÍSZÍTÉSÉBŐL FOTÓ: MÁTYUS LÁSZLÓ, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

A KÍNAI KALAP INSPIRÁLTA HATSZÖGLETŰ MÚZEUM ............................................................................................................ [ 70] RADVÁNYI ORSOLYA MÚZEUMNEGYED A VÁROSI KÖZMŰVELŐDÉS PALOTÁJÁTÓL A DIGITALIZÁLT GYŰJTEMÉNYIG .................................... [80] BASICS BEATRIX MÚZEUMNEGYED EGYEDÜLÁLLÓAN GAZDAG GYŰJTEMÉNY VÁR VÉGRE MÉLTÓ OTTHONÁRA ..................................... [88] KOCSIS KATICA MÚZEUMNEGYED A RÉGI KÉPTÁR OLYAN ÉRTÉK, AMIT FEL SEM FOGUNK ...................................................................................................... [98] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMŐR | URBACH ZSUZSA A BELSŐ NYUGALOM MEGTEREMTÉSE .......................................................................................................................................................... [106] MARTON ÉVA MÚZEUMŐR | S. PERÉMI ÁGOTA HOGYAN LEHET ELEGÁNSAN FELTÁLALNI EGY CAMPBELL LEVESKONZERVET? ....................... [ 110] JANKÓ JUDIT MÚZEUMŐR | HEMRIK LÁSZLÓ „AMIT KIHAGYUNK, AZ CSAK ERŐSÍT” .............................................................................................................................................................. [ 114] VÉSZI JÁNOS MÚZEUMŐR | DANIÈLE DEVYNCK SUMMARY .................................................................................................................................................................................................................................................... [ 120]

IMPRESSZUM

MÚZEUMCAFÉ A MÚZEUMOK MAGAZINJA FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE WWW.MUZEUMCAFE.HU FIZESSEN ELŐ A MÚZEUMCAFÉRA! KÉTHAVONTA 128 OLDALON MINDEN, AMI MÚZEUM HA EGY ÉVRE ELŐFIZET, JELENTŐS KEDVEZMÉNNYEL, LAPSZÁMONKÉNT 690 FORINTÉRT JUTHAT HOZZÁ AZ EGYETLEN ORSZÁGOS TERJESZTÉSŰ MÚZEUMI MAGAZIN KÖVETKEZŐ HAT SZÁMÁHOZ. AMENNYIBEN ELŐ SZERETNE FIZETNI, KÜLDJE EL NEVÉT ÉS A POSTÁZÁSI CÍMÉT AZ

ELOFIZETES@MUZEUMCAFE.HU

E-MAIL CÍMRE

ELŐFIZETŐINK KÖZÖTT KIÁLLÍTÁSI KATALÓGUSOKAT ÉS MÚZEUMI BELÉPŐKET SORSOLUNK KI.

MÚZEUMCAFÉ, A MÚZEUMOK MAGAZINJA WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE INSTAGRAM.COM/MUZEUMCAFE_MAGAZINE WWW.MUZEUMCAFE.HU CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011: 3 × ARANYÉREM EUROPEAN DESIGN AWARDS 2011: BRONZÉREM PRO TYPOGRAPHIA 2009: ARANYFOKOZATÚ DÍJ ALAPÍTÓ: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST KIADÓ: KULTÚRA 2008 NONPROFIT KFT., 1146 BUDAPEST, DÓZSA GYÖRGY ÚT 41. SZERKESZTŐSÉG: 1068 BUDAPEST, SZONDI UTCA 77. E-MAIL: MC@MUZEUMCAFE.HU LAPIGAZGATÓ: LÉVAY ZOLTÁN – LEVAY.ZOLTAN@MUZEUMCAFE.HU LAPMENEDZSER: PÁPAI LUCA – PAPAI.LUCA@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: BAÁN LÁSZLÓ, GYÖRGY PÉTER, ROCKENBAUER ZOLTÁN, TÖRÖK LÁSZLÓ FŐSZERKESZTŐ: MARTOS GÁBOR – MARTOS.GABOR@MUZEUMCAFE.HU MŰVÉSZETI VEZETŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐ: GRÉCZI EMŐKE – GRECZI.EMOKE@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐK: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU, KOVALIK MÁTÉ – KOVALIK.MATE@MUZEUMCAFE.HU MUNKATÁRSAK: BASICS BEATRIX – BASICS.BEATRIX@MUZEUMCAFE.HU, BERÉNYI MARIANNA – BERENYI.MARIANNA@MUZEUMCAFE.HU, HEILMANN ANNA – HEILMANN.ANNA@MUZEUMCAFE.HU, MAGYAR KATALIN – MAGYAR.KATALIN@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐ-ASSZISZTENS: PATAI ZSUZSANNA – PATAI.ZSUZSANNA@MUZEUMCAFE.HU E SZÁMUNK SZERZŐI: BANNER ZOLTÁN, BASICS BEATRIX, BERÉNYI MARIANNA, DÁGI MARIANNA, GRÉCZI EMŐKE, GYÖRGY PÉTER, JANKÓ JUDIT, JOÓ EMESE, KOCSIS KATICA, MAGYAR KATALIN, MARTON ÉVA, MRÁV ZSOLT, MURÁDIN JENŐ, RADVÁNYI ORSOLYA, SZÜCS GYÖRGY, VÉSZI JÁNOS KORREKTOR: SZENDRŐI ÁRPÁD – SZENDROI.ARPAD@MUZEUMCAFE.HU ANGOL FORDÍTÁS: BOB DENT, RÁCZ KATALIN – DENTRACZ@T-ONLINE.HU LAPTERV: LEAD82 – LENCSÉS-TÓTH DÁVID, NÉMETH L. DÁNIEL, SALÁT ZALÁN PÉTER, SUSZTER VIKTOR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA/FLASHBACK PHOTO – VILLAN@FLASHBACKPHOTO.EU FOTÓASSZISZTENS: DUBA MÁTÉ, MÁTÉ BALÁZS/FLASHBACK PHOTO KÉPFELDOLGOZÁS: LENCSÉS-TÓTH DÁVID – LENCSES.DAVID@MUZEUMCAFE.HU CÍMLAP: CANDIDA HÖFER: BIBLIOTECA DEI GIROLAMINI NAPOLI II. (2009, DIGITÁLIS C-PRINT, RÉSZLET, A MŰVÉSZ JÓVOLTÁBÓL) © CANDIDA HÖFER, KÖLN/VG BILD-KUNST, BONN BETŰK: AMBROISE, AMBROISE FIRMIN, AMBROISE FRANÇOIS – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ ARDOISE COMPACT, ARDOISE NARROW, ARDOISE TIGHT – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ FREIGHTMICRO – JOSHUA DARDEN PAPÍR: MUNKEN PURE, BORÍTÓ: 300 GRAMM, BELÍV: 120 GRAMM MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU NYOMDAI MUNKÁK: EPC NYOMDA, BUDAÖRS FELELŐS VEZETŐ: MÉSZÁROS LÁSZLÓ KÖTÉSZET: ELŐZÉK KFT. FELELŐS VEZETŐ: SZÖLLŐSI ÁDÁM ISSN SZÁM: HU ISSN 1789–3291 LAPNYILVÁNTARTÁSI ENGEDÉLY SZÁMA: 163/0588–1/2007 TERJESZTÉS: A LAPKER ZRT. ORSZÁGOS HÁLÓZATÁN KERESZTÜL A RELAY ÉS AZ INMEDIO KIEMELT ÜZLETEIBEN TOVÁBBI ÁRUSÍTÓHELYEK: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, NÉPRAJZI MÚZEUM, LUDWIG MÚZEUM/MŰVÉSZETEK PALOTÁJA, MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM, MŰCSARNOK, MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA/MAI MANÓ HÁZ, ÁLLATKERTI AJÁNDÉKBOLT, A SZENTENDREI FERENCZY MÚZEUM ÉS A MŰVÉSZETMALOM SHOPJA, KIESELBACH GALÉRIA, KOGART, ÍRÓK BOLTJA, RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰBOLT, KÓDEX KÖNYVÁRUHÁZ, FUGA BUDAPESTI ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT, AGRA KULTURÁLIS UTAZÁSI TÁRSASÁG, VALAMINT AZ ALEXANDRA KÖNYVESBOLTHÁLÓZAT NAGYOBB ÜZLETEI KÖVETKEZŐ SZÁMUNK MEGJELENÉSI IDEJE: 2014. OKTÓBER 6. TILOS A KIADVÁNY BÁRMELY FOTÓJÁNAK, ÍROTT ANYAGÁNAK VAGY AZOK RÉSZLETÉNEK A KIADÓ ÍRÁSBELI ENGEDÉLYE NÉLKÜLI ÚJRAKÖZLÉSE

MÚZEUMKÖRÚT

HÍREK SZERKESZTI: MAGYAR KATALIN

ITTHONRÓL A FELVIDÉKRE KERÜLT IDÉN AZ ÉV TÁJHÁZVEZETŐJE DÍJ [MC] A Magyarországi Tájházak Szövetségének májusi szentendrei közgyűlésén adták át Az Év Tájházvezetője díjat. A cím birtokosa ebben az évben Duba Ernőné, a garamszentgyörgyi Duba Tájház irányítója lett „magas színvonalú tájházvezetői, hagyományőrző és közösségteremtő munkája elismeréseként”. A Sebestyén Gyula-díjas önkéntes néprajzi gyűjtő négy évtizeden át pedagógusként, majd iskolaigazgatóként dolgozott szülőfalujában, családtagjai segítségével rendezte be és nyitotta meg 1996-ban a tájházat, amelyet ma a Verőce Polgári Társulás működtet. ¶

CSAK KÉT KÉP LÁTHATÓ ITTHON A MUNKÁCSY-TRILÓGIÁBÓL [MC] Július végén a debreceni Déri Múzeum Munkácsy Termében leakasztották a falról a Krisztus Pilátus előtt című festményt, majd a hatalmas vásznat feltekerve ládába tették, és visszaszállították Kanadába, mivel a magyar állam eddig nem tudott megegyezni a kép tulajdonosával, a Hamilton Galériával a festmény megvételéről. Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának másik darabja, az Ecce Homo a magyar állam tulajdona, míg a harmadik, a Golgota Pákh Imre műgyűjtőé; ez letétként továbbra is Debrecenben látható. Szentkirályi Miklós restaurátor szerint a sok utazás, fel- és letekerés miatt a képek fizikai állapota nagyon leromlott. ¶

KUNHALMOK ÉS FÖLDVÁRAK MENTÉSE A DUNA–TISZA KÖZÉN [MC] A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság egy most induló uniós projekt keretében kunhalmok és földvárak (Tiszaalpár és Érsekhalma földvára, a Vaskúti és a Dunatetétleni Csárdahalom) rekonstrukcióját végzi: megállítják a balesetveszélyes partfalak omlását, megszüntetik az illegális hulladéklerakás nyomait, visszaszorítják az invazív növények terjedését, és gondoskodnak a kultúrtörténeti és régészeti értékek megmentéséről. A helyreállított halmok az első állomásai annak a Duna– Tisza közét behálózó tanösvény-láncnak, amelyre a tervek szerint felfűzik az összes, napjainkban is megtekinthető kunhalmot és földvárat. ¶

RÉSZLET AZ AVAS ABLAK ART PROJEKT ELSŐ UTCAKIÁLLÍTÁSÁBÓL: A MISKOLCI AVAS SZÁLLÓ SÉTÁLÓUTCÁRA NÉZŐ HUSZONHAT ABLAKÁBA EGYFORMA FAROSTLEMEZEKET VÁGTAK, ÉS MINDEGYIKRE AZONOS VÁZAFORMÁT RAJZOLTAK. A MŰVÉSZEK EZT FESTETTÉK TOVÁBB, KI-KI A MAGA ELKÉPZELÉSE SZERINT ÉRTELMEZVE ÚJRA A CSENDÉLET FOGALMÁT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

AVAS ABLAK ART – KÉPEK MISKOLC SÉTÁLÓUTCÁJÁN [mc] A miskolci Avas Szálló – a város egyik legrégebbi középülete, amelynek a helyén már a 17. században is fogadó működött – 1894-ben Adler Károly tervei alapján épült, azonban 1987-től üresen áll. A város elegáns sétálóutcájára néző kétszintes homlokzat ablakai viszont mostantól nem „vakon” merednek a járókelőkre: egy nemrég indított művészeti projekt keretében addig is, amíg az épület teljes felújítása megtörténik, a Miskolci Galéria szervezésében kiállításokat rendeznek az ablakokban Avas Ablak Art címmel. Az első „ablaktárlaton” huszonhat kortárs miskolci művész csendéleteit mutatták be, jelenleg a MIKOR Csoport absztrakt műveit nézhetik a járókelők.

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

ÚJJÁÉLED A DÉGI KASTÉLY EGYKORI ANGOLPARKJA [mc] Befejeződött a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ kezelésében álló Fejér megyei dégi kastélypark helyreállításának első üteme: megújult az 1,8 kilométer hosszú tórendszernek a Festetics-kastéllyal szemközti szakasza, felújítottak több hidat és sétányt is. A Közép-Európa egyik legszebb angolparkjaként számon tartott ligetet három patak találkozásánál hozták létre Festetics Antal megbízásából 1813 és 1820 között, a felújítás célja a terület történetileg hiteles rekonstrukciója. A tervek szerint a munkák nem állnak meg a park helyreállításának befejeztével, hanem a kastélyt és a hozzá vezető műutat is érintik majd.

ELHUNYT EGYKORI MÚZEUMI MUNKATÁRSAKRA EMLÉKEZÜNK [MC] Hatvanhat évesen elhunyt Miklós Zsuzsa régész, az MTA Régészeti Intézetének nyugalmazott munkatársa. Hetvenöt évesen eltávozott László Emőke művészettörténész, az Iparművészeti Múzeum Textil- és Viseletgyűjteményének nyugalmazott vezetője. Meghalt Szekeres László irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori munkatársa, nyolcvanhét évet élt. Kilencvenéves korában elhunyt Schultheisz Emil orvostörténész, 1968 és 1974 között a Magyar Orvostörténeti Múzeum főigazgatója. Hetvenévesen elhunyt Szuromi Pál művészeti író, kritikus, 1981-től 1998-ig a Móra Ferenc Múzeum munkatársa, majd osztályvezetője. ¶

ORSZÁGSZERTE TÖBB MÚZEUM VAGY KÖRNYEZETE ÚJULT MEG [MC] Több mint tizennégymillió forintos pályázati támogatásból újult meg a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítóhelyeként működő Vértesszőlősi Múzeum előtti park. Múzeumpedagógiai foglalkoztatót alakítottak ki a hódmezővásárhelyi Magyar tragédia 1944 kiállítóhelyen; a vásárhelyi zsidóság vészkorszak alatti történelmét bemutató kiállítóhely épületének homlokzatát is felújították. Többfunkciós oktatótérrel és információs-kommunikációs technikai pontokkal bővült, és akadálymentessé is vált a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Váczy Péter Gyűjteménye. Megújult és emeletráépítéssel bővült a kalocsai Nicolas Schöffer Gyűjtemény épülete. Százötvenmillió forintból újították fel a nagycenki Széchenyi-kastély kiállítását és parkját; az intézmény egyúttal visszakapta emlékmúzeumi státusát. 1,6 milliárd forintnyi európai uniós és állami támogatásból alakult át látogatóközponttá a Pannonhalmi Főapátság majorsági épülete, amelyben az időszaki kiállítások terei mellett rendezvényterem is helyet kapott. ¶

INGYENES BELÉPÉS A NÉPRAJZI MÚZEUM KIÁLLÍTÁSAIRA [MNO] A Magyar Nemzeti Bank támogatásával ingyenesen látogathatja a múzeum által rendezett kiállításokat november 1-jéig minden magyarországi és határon túli óvodai és iskolai csoport, amelybe hátrányos helyzetű gyermekek is járnak. A lehetőség a nagycsaládosok, a minimum tíz gyermekből és maximum két felnőttből álló csoportok és a nyári táborok számára is biztosított. ¶ A FÖLDI POSZMÉH NYERTE EL 2014-BEN AZ ÉV ROVARA CÍMET [MC] A Magyar Rovartani Társaság 2011 óta minden évben kijelöli Az év rovarát. A kampány célja, hogy egy-egy rovarfaj bemutatásával felhívják a figyelmet a rovarvilág változatosságára, életünkben betöltött szerepére. A cím idei elnyerője a földi poszméh (Bombus terrestris) lett. Kiválasztásának még egy fontos oka volt: ez a faj a rovarokon belül a hártyásszárnyúak rendjébe tartozik, amelynek egyik legjelesebb hazai szakembere Móczár László, a Magyar Természettudományi Múzeum volt munkatársa, aki az idén ünnepli századik születésnapját. ¶

A DÉGI KASTÉLYT FESTETICS ANTAL MEGBÍZÁSÁBÓL POLLACK MIHÁLY ÉPÍTETTE AZ 1810-ES ÉVEKBEN. A KLASSZICISTA ÉPÜLETET KÖRÜLÖLELŐ ANGOLPARKOT A CSAKNEM KÉT KILOMÉTERES TÓRENDSZERREL HÁROM ÜTEMBEN RENOVÁLJÁK, ENKÖZBEN TÖBB HÍD ÚJUL MEG, VALAMINT TÖBB SZÁZ FÁT ÉS CSERJÉT ÜLTETNEK FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

HATÁRAINKON TÚLRÓL NEMZETKÖZI SZIMPÓZIUM ARADON A NÉPI KULTÚRÁRÓL [NYUGATIJELEN.COM] Három ország – a házigazda Románia, valamint Magyarország és Szerbia – néprajzos kutatói és muzeológusai találkoztak immár negyedik alkalommal Aradon a népi hagyományok megőrzését és felkarolását célzó program keretében. Az ülésszakon újvidéki, belgrádi, kikindai, békéscsabai, váci, aradi, temesvári, craiovai, zilahi és kolozsvári szakemberek tartottak előadásokat. A rendezvény a Balkánnak egy olyan részét kapcsolja be a tudományos vérkeringésbe, ami különben Magyarországról nehezen lenne elérhető. ¶ ÉVFORDULÓS KIÁLLÍTÁS ÉS LAP A CSALLÓKÖZI MÚZEUMBAN [PARAMETER.SK] Nagyszabású kiállítás mutatja be a Csallóköz múltjának és sajátosságainak megőrzésére hivatott dunaszerdahelyi múzeum fél évszázados munkáját. A jubileum alkalmából tíz év szünet után ismét megjelent a Múzeumi Híradó, amelynek új számában húsz szerző kisebb-nagyobb terjedelmű cikke olvasható. ¶

MAROSBAN MEGMENTIK A SÓKITERMELÉS EMLÉKEIT [E-NÉPÚJSÁG] A Maros Megyei Múzeum a Hargita és Maros megyei művelődési igazgatóságokkal, valamint a sepsiszentgyörgyi Keleti-Kárpátok Múzeumával közös programja a Maros felső vízgyűjtő medencéjében és a Homoród völgyében felkutatja a sókitermeléssel kapcsolatos néprajzi emlékeket; sóhegyet, sós fürdőt, kút környékét nyilvánítanak műemlékké. A tervet a román Kulturális Alap majd hatvanezer lejjel támogatja, az önrészt húsz-húsz százalékban a két múzeum adja. ¶ TURISZTIKAI CÉLPONTTÁ VÁLIK A RÓMAI LIMES ERDÉLYBEN [E-NÉPÚJSÁG] A Maros Megyei Múzeum kezdeményezésére három éve indult program a hajdani Római Birodalom határát kutatja, és készít tervet a helyszínek idegenforgalmi hasznosítására. Maros megye területén a mai Marosvécsen, Mikházán és Sóváradon állt egy-egy castrum, ezenkívül falak, árkok, őrtornyok és polgári települések egészítették ki a limest. A tematikus ösvény térképei és az információk felkerülnek a www.limesdacicus.ro honlapra is. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

A VILÁGBÓL ÉV MÚZEUMAI WAKEFIELDTŐL ISZTAMBULON ÁT KÖLNIG [MC] A yorkshire-i Wakefieldben álló Bretton Hall-kastély parkjában 1977-ben megnyitott szabadtéri szoborparkot választották Az Év Múzeumává Nagy-Britanniában. A hely eddig működése

során olyan művészek kiállításainak adott már otthont, mint Henry Moore, Joan Miró és Aj Vej-vej. Az intézmény a zsűri értékelése szerint „kiemelkedő múzeum merész vízióval; a művészet és a táj tökéletes ötvözete”. A park alapító-vezetője, Peter Murray – aki a londoni National Galleryben megrendezett díj-

átadón vette át a százezer fontos jutalmat – úgy fogalmazott: „megpróbáltunk valami olyasmit létrehozni, ami nemcsak ebben az országban, de egész Európában és azon túl is egyedülálló.” A pénzből fiatal művészek támogatását szeretnék folytatni és biztosítani a parkhoz való szabad hozzáférést. Az Európa Tanács

A KATALÁN SZÜLETÉSŰ SZOBRÁSZ, JAUME PLENSA IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSA 2011-BEN A YORKSHIRE-I SZOBORPARKBAN. A NURIA ÉS IRMA CÍMŰ ALKOTÁS KÉT, FÉMRÁCS ALKOTTA MONUMENTÁLIS, EGYMÁS FELÉ FORDÍTOTT FEJ, A RÁCSON ÁT LÁTHATÓ TÁJ RÉSZE A MŰVÉSZ EREDETI KONCEPCIÓJÁNAK FOTÓ: © JONTY WILDE

égisze alatt működő Európai Múzeumi Fórum által odaítélt Az Év Múzeuma díjat az isztambuli Ártatlanság Múzeuma nyerte el, amelyet a Nobel-díjas Orhan Pamuk azonos című regényének tárgyi illusztrálására hívtak életre. A Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének (AICA) német tagozata Az Év Múzeuma díjjal

tüntette ki a kölni Kolumba Múzeumot. Az érsekség 2007-ben megnyitott gyűjteménye a második világháborúban megsemmisült templom romjain a svájci Peter Zumthor építész tervei alapján felépített épületben kapott helyet, és benne a koncepció szerint a régi korok művészete találkozik a jelenkoréval. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

EGY KÜLÖNLEGES IRODAÉPÜLET TUCATNYI PICASSÓVAL: A PRÁGAI NEMZETI GALÉRIA MODERN GYŰJTEMÉNYE Sajátos módon egy tragédia jubileumával ünnepel a prágai Nemzeti Galéria: a modern gyűjtemény otthonául szolgáló egykori ipari kiállítási csarnok, a belvárostól néhány megállónyi villamosozással elérhető Veletržní Palace éppen negyven évvel ezelőtt égett le, ugyanakkor az évforduló apropót szolgáltat

ISMÉT MEGNYITOTTA KAPUIT A HÁGAI MAURITSHUIS [THE ART NEWSPAPER] Egy huszonkétmillió eurós projekt befejezése után újra megnyílt a hágai Mauritshuis, amelynek felújítását és bővítését 2008-ban kezdték el, és a múzeum 2012-ben teljesen be is zárt. A munkálatok idején a 17. századi épületet belül teljesen modernizálták, és egy föld alatti „átkötéssel” hozzácsatolták az utca másik oldalán álló háromszintes épületet, így a gyűjtemény mintegy kétszáz darabja, köztük a Leány gyöngy fülbevalóval című Vermeer-portré mostantól jobb körülmények között tekinthető meg. A múzeum gyűjteménye a renoválás alatt útra kelt, három kontinensen összesen 2,2 millióan látták a remekműveket. ¶

EGY ÚJ AMERIKAI MÚZEUMOT TÁMOGAT A MAGYAR KORMÁNY [MTI] Internetes adománygyűjtés indult az Egyesült Államokban egy, a kommunizmus áldozatainak emléket állító múzeum létrehozására. A kezdeményezéshez elsőként Magyarország csatlakozott: hazánk egymillió dollárt ajánlott fel az intézmény létrejöttéhez. Lee Edwards, a gyűjtést elindító alapítvány elnöke szerint emlékezni kell a kommunista rezsimek áldozataira is, ezért lesz fontos az új kiállítóhely megépítése, amely Washington központjában 2017-ben nyílhat majd meg. ¶

ÚJRA LÁTOGATHATÓ AZ OTTO WAGNER HOFPAVILLON [COMPRESS] Vakító fehérben pompázik az egykor a császári udvar számára tervezett hietzingi váróterem, a szőnyegét megtisztították, a faburkolatokat, a tapétákat és néhány eredeti stukkót is helyreállítottak a kétéves restaurálás során. A felújítás 1,8 millió eurós költségét Bécs városa állta. A Ferenc József császár által csak kétszer használt várót a Monarchia felbomlása után szobrászműhelyként használták, majd kiállítóhely lett, 1987-ben került a Városi Múzeumokhoz. ¶

PRÁGÁBAN ISMÉT LÁTHATÓ AZ ELVESZETTNEK HITT KLIMT [MTI] Legutóbb 1926-ban állították ki azt a Klimt-festményt, amely most újra látható a cseh Nemzeti Galériában. A Hölgy muffal című 1916-os alkotásról sokáig azt hitték, hogy eltűnt, de aztán mégis előkerült egy magángyűjteményből. Tulajdonosa a harmincas évek elején jutott hozzá a festményhez, amelyet meg nem határozott időre adott kölcsön a galériának. A Nemzeti Galéria Klimt két másik alkotásával együtt állította ki az előkerült művet. ¶

BRIT TÖRTÉNÉSZ KAPTA IDÉN A CHICAGÓI MÚZEUM DÍJÁT [MTI] Anthony Beevor brit történész kapta idén a chicagói Pritzker Katonai Múzeum és Könyvtár irodalmi életműdíját, amelylyel százezer dolláros pénzjutalom is jár. A hatvanhét éves történész, a második világháború szakértője nevéhez fűződnek a Sztálingrád – A keleti front fordulópontja, A D-nap – A Normandiáért vívott csata és a Berlin, 1945 – Az összeomlás című írások. Könyvei több mint hatmillió példányban keltek el világszerte. ¶

A PRÁGAI NEMZETI GALÉRIA MODERN ÉS KORTÁRS GYŰJTEMÉNYÉT AZ 1924-BEN ÉPÜLT, 1974-BEN LEÉGETT, MAJD A KILENCVENES ÉVEKTŐL FOLYAMATOSAN ÚJRANYITOTT EGYKORI IPARI KIÁLLÍTÁSI CSARNOKBAN HELYEZTÉK EL FOTÓ: JAN BRUNCLIK

ISMÉT CSÚSZIK A PÁRIZSI PICASSO MÚZEUM MEGNYITÁSA [MTI] Laurent Le Bont, a Pompidou Központ metzi fiókmúzeumának vezetőjét nevezte ki a francia államfő a párizsi Picasso Múzeum új igazgatójának. A felújítás miatt öt éve bezárt intézmény korábbi vezetőjét, Anne Baldassarit májusban menesztették. A múzeum eredetileg 2011re tervezett átadása idén októberre csúszik. A felújítás ötvenkétmillió euróba került, ebből harmincegymillió eurót a gyűjtemény 2008 óta tartó utaztatásából gyűjtött össze a múzeum. Az 1985-ben megnyílt intézmény kiállítótere a korábbi ezerhatszázról háromezer-nyolcszáz négyzetméterre nő. ¶ NEW YORK-I MÚZEUMBA KERÜL A LEGNAGYOBB PICASSO-KÉP [MTI] Múzeumba kerül az Egyesült Államokban őrzött legnagyobb méretű Picasso-mű, amely eddig a híres New York-i Four Seasons étteremben volt látható. A nonprofit csoport, amely az 1919-ben készült kép tulajdonosa, közölte, hogy a festmény a New-York Historical Society Museumba kerül. Az 5,8 × 6 méteres tabló az étterem felújítása miatt költözik. ¶

az egyik legkorábbi cseh funkcionalista épület történetének áttekintéséhez, amelyet egy folyamatosan meghosszabbított, most éppen 2015 februárjáig tartó kiállítás keretében mutat be a közönségnek. Az 1928-ban, Csehszlovákia megalapításának tizedik évfordulóján Alfons Mucha monumentális Szláv eposzával megnyitott épület egy darabig a cseh ipari vásároknak, majd 1951 után a külföldi kereskedelmi képviseleteknek adott helyet, 1974-ben azonban leégett. A romot évekre magára hagyták, még az sem volt egyértelmű, hogy érdemes-e megtartani. Az illetékesek végül 1980-ban döntöttek úgy, hogy a Nemzeti Galéria számára építik újjá. Az első műtárgyak 1993-ban költözhettek a kívülről egyszerű

BERNI MÚZEUMRA HAGYTA A GYŰJTEMÉNYÉT GURLITT FIA [MTI] A svájci főváros Kunstmuseuma közleményben jelentette be, hogy a nyolcvanegy évesen elhunyt müncheni Cornelius Gurlitt, Adolf Hitler egyik kedvenc műkereskedőjének a fia a gyűjtemény egyedüli örököseként az intézményt nevezte meg. Az akár százmillió eurót is érő gyűjteményről azt gyanítják a német hatóságok, hogy legalább részben második világháborús náci műkincsrablásokból származik. Gurlitt szinte egész életét az apjától örökölt gyűjtemény gondozásának szentelte, családot sem alapított. ¶ VITÁK A TERVEZETT LONDONI STREET ART MÚZEUM KÖRÜL [THE ART NEWSPAPER] A világ első utcai művészetet bemutató múzeuma nyílhat a londoni metró egyik állomásán, de már az áprilisi első ideiglenes kiállítás is komoly ellenérzést váltott ki a kritikusok, galériatulajdonosok és az utcai művészek között, Banksy-t is beleértve. A vita tárgya az, hogy a tárlaton máshonnan eltávolított street art műveket állítanának ki, amelyeket értékesítenének is, nem kis haszonnal. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

irodaháznak kinéző, belül a látogatót hófehér, impozáns csarnokokkal fogadó épületbe. Az átriumot többnyire üresen hagyják a hatás kedvéért (programokat persze tartanak itt is), és bár a folyosók nyitottak, a földszintről felfelé tekintve nem látható műtárgy, csak a körfolyosók fehér falai. Az első és az ötödik emeleten az időszaki kiállítások kapnak helyet, a másodiktól a negyedikig az állandó tárlatok látogathatók: a cseh és a nemzetközi 19–21. századi művészet. A Cseh Királyi Modern Galéria és az 1796-ban alapított, Hazafias Művészetbarátok Szervezetének fordítható civil társaság együttműködéséből jött létre 1902-ben az a Képtár, amely a mai Nemzeti Galéria modern gyűjteményének alapjául szolgált. A kurá-

torok német–osztrák orientációja nyomán ekkor kerültek Kokoschka, Klimt és Schiele művei a gyűjteménybe. A képtár az 1918-ban alakult új állam legfontosabb galériája lett, élére pedig Vincenc Kramař művészettörténész, teoretikus és műgyűjtő került, aki nemcsak jelentős művekkel gazdagította az ekkor már közgyűjteményt, hanem 1957 után az intézménynek adta el és oda, egy komolyabb adóterhet elkerülve ezzel, saját, az 1910-es években Párizsban Kahnweilertől és Vollard-tól vásárolt több Picassóját, Braque, Derain, Vlaminck és más modernek műveit. (A Nemzeti Galéria gyűjteményével foglalkozó írások nem hagynak kétséget afelől, hogy Kramař gyűjteménye nélkül a múzeum rangja ma

nem lenne ekkora.) Az állandó kiállítást felülről lefelé ajánlják megtekinteni: a negyediken a 19. századi és a kora 20. századi cseh festészet anyagából, majd ennek zárásaként a cseh avantgárd nemzetközi hírű művészeitől (František Kupka, Emil Filla, Bohumil Kubišta) látható kitűnő válogatás. A múzeum büszkesége a nemzetközitől elkülönített, 19–20. századi francia szekció a harmadik emeleten, csaknem húsz Picassóval, köztük az 1907-es Önarcképpel és a Tájkép híddal című kompozícióval, az 1910-es Harlekinnel, az 1912-es kubista Le Havre-i emlékkel. Itt látható Henri Rousseau-nak a modern gyűjtemény „emblémájaként” is gyakran szerepeltetett Önarcképe, majd Cézanne-ok, Gauguin tahiti

kettős női portréja, Van Gogh tájképe, Renoir, Toulouse-Lautrec, Rodin jönnek sorban – hála Kramař és más műbarátok, kurátorok bátor döntéseinek. A francián kívüli nemzetközi gyűjtemény a 19–20. század fordulójától napjainkig tart a második emeleten, a kezdet Klimt két festménye, az impozáns Szűz és az Atterseeben készült tájképsorozat egy darabja, több Schiele (így az Anya és Halál és a Tájkép virággal), Kokoschka portréja a költő Albert Ehrensteinről, majd jönnek az expresszionisták (Schmidt-Rottluff, Munch, Pechstein, Dix, Grosz), az avantgárd több alakja Severinitől de Chiricóig, Mirótól Max Ernstig. Az anyag végét a mi Ludwig Múzeumunk válogatásával állíthatnánk párhuzamba, ám

Prágában nem a rendszerváltást követően, csak az épület végleges birtokba vételétől határozták el a „post-war” és kortárs gyűjtemény expanzióját, hiszen ekkortól volt bőven hely a friss szerzemények kiállítására. 1999-ben a fluxusművész és performer Milan Knížák került a múzeum főigazgatói székébe, így az intézmény ma nemzetközi mércével is számottevő fluxus- és neoavantgárd-gyűjteménnyel rendelkezik (Spoerri, Beuys, Nam June Paik és mások), de a 2003-ben elindul Prága Biennálék jóvoltából is alaposan gyarapodott a kortárs kollekció. GRÉCZI EMŐKE PRÁGA

MŰGYŰJTŐ KIRÁLYNŐ [the art newspaper] Teljes körű állapotfelmérésnek vetik alá a brit királyi képzőművészeti gyűjteményt: valamennyi festmény állapotát ellenőrzik, ha kell, restaurálják, majd mindegyiket lefényképezik, és a legtöbb képet be is mutatják a gyűjtemény honlapján, a www.royalcollection.org.uk-n. Ez az első alkalom, hogy a királyi kollekció valamennyi festményéről reprodukció készül. A tizenhárom kastélyban található hétezer-ötszáz alkotás a világ legnagyobb képzőművészeti magángyűjteménye, versenyre kelhet a nagy közgyűjteményekkel is.

GEORGE STUBBS: SAMUEL CHIFNEY BARONET NYERGÉBEN (1791, OLAJ, VÁSZON, 102,1 × 127,8 CM, ROYAL COLLECTION) FORRÁS: ROYAL COLLECTION TRUST/© HM QUEEN ELIZABETH II 2014

HTTP://WWW.ROYALCOLLECTION.ORG.UK/COLLECTION/400587/BARONET-WITH-SAMUEL-CHIFNEY-UP

MÚZEUMKÖRÚT

KIÁLLÍTÁSOK ÖSSZEÁLLÍTOTTA: HEILMANN ANNA

BUDAPEST MAGNUM PHOTOS: KONTAKTOK Capa Központ augusztus 24-ig capacenter.hu A világ legnevesebb fotóügynöksége, a Magnum Photos vándorkiállításán ismert fotográfiák háttértörténetébe nézhetünk

be. Arról, hogy a fiatal kollégák munkái megfelelnek-e minőségileg, a vezető szerkesztők – többek között Henri Cartier-Bresson – az úgynevezett kontaktfotók vagy kontaktcsíkok segítségével döntöttek. A tárlat a hetven, megjegyzésekkel, jegyzetekkel ellátott kontaktmásolat sor mellett a véglegesen kiválasztott

fotókat is bemutatja, így bepilllantást nyerhetünk abba az alkotófolyamatba, amelynek során a mára ikonná vált sajtófotók megszülettek. A kiállításon látható például Rober Capa sorozata a normandiai partraszállásról, Bruno Barbey munkája az 1968as párizsi diáklázadásokról és Philip Jones Griffiths képriportja

PETER MARLOW FOTÓSOROZATÁNAK KONTAKTMÁSOLATAI MARGARET THATCHER BRIT MINISZTERELNÖKRŐL A KONZERVATÍV PÁRT 1981-ES BRIGHTONI KONFERENCIÁJÁN ELMONDOTT BESZÉDE KÖZBEN FOTÓ/FORRÁS: © PETER MARLOW/MAGNUM PHOTOS

a vietnami háborúról. A fotográfiákon megelevenednek a 20. század legfontosabb történelmi és közéleti személyiségei Kennedy elnöktól Che Guevarán át a Beatlesig, Hruscsov, Nixon, Dalí és Picasso, azokból az időkből, amikor a digitális fényképezés még nem vette át az analóg fotótechnika szerepét. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

GYŐZTESEK ÉS VESZTESEK TÖBB ÉVSZÁZAD LAPJAIN „Vér panoráma leng előttem el” – Háború a grafikában Miskolci Galéria, Miskolc szeptember 7-ig www.miskolcigaleria.hu A Miskolci Grafikai Triennálé kísérőrendezvényeként látható témakörök – hadvezérek, várostromok, mennyei seregek, győztesek és legyőzöttek, a háború következményei – szerint csoportosítva vonultatja fel a több évszázadot átfogó, zömében sokszorosított grafikai lapokra épülő anyagot. A kiállítás Gedő Lipótnak az első világháború után készített karikatúráival zárul.

DADA ÉS SZÜRREALIZMUS – MAGRITTE, DUCHAMP, MAN RAY, MIRÓ, DALÍ Magyar Nemzeti Galéria október 5-ig www.mng.hu A jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből összeállított anyag a nemzetközi képzőművészet legradikálisabb irányzatainak kialakulásáról, hatásáról tájékoztat olyan alkotók szerepeltetésével, mint Marcel Duchamp, Max Ernst, Man Ray, Salvador Dalí, Kurt Schwitters. A kiállításon több mint száz festmény, objekt, fotómontázs, kollázs, asszamblázs és readymade kapott helyet. ¶

VÁGOD? – AZ OLLÓ ÉS A DESIGN Semmelweis Orvostörténeti Múzeum november 2-ig www.semmelweis. museum.hu A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel közös tárlat mindennapjaink egyik legpraktikusabb eszközét a kortárs tervezőművészet és a történelmi háttér tükrében vizsgálja. Az ollótörténelem a kelta és a római kor első darabjaitól, az Európában a középkorig használt marokolló, majd annak gyűrűs változata, az orvosi olló és a modern, formatervezett típusok bemutatásával elevenedik meg. ¶

[CSEND] – EGY HOLOKAUSZTKIÁLLÍTÁS Ludwig Múzeum szeptember 28-ig www.ludwigmuseum.hu A holokauszt képzőművészeti ábrázolhatóságnak kérdését boncolgató tárlaton kortárs művészek munkáin keresztül figyelhetjük meg, hogy a történtek miként jeleníthetők meg a jelen társadalmi kontextusában, hogyan ábrázolható a holokauszthatás, ha a művész már teljesen elvonatkoztat a tárgyalt történelmi eseménytől. ¶

AHOL ÉLÜNK – HAZAI MŰVÉSZETTERÁPIÁS MŰHELYEK Tárt Kapu Galéria szeptember 14-ig www.tartkapugaleria.com A tárlaton huszonhárom műhely – köztük a Kispesti Forrásház művészetterápiás műhelyei, a Heim Pál Gyermekkórház Gyermek és Ifjúságpszichiátriai Osztálya, a dobai Csolnoky Ferenc Kórház Pszichiátriai Rehabilitációs és Szocioterápiás Osztálya – mutatja be eredményeit az ott élők művei segítségével. ¶

VIDÉK ALFÖLD – TÖRTÉNETEK KÉTSZÁZ ÉV MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETÉBŐL Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen szeptember 21-ig modemart.hu A gazdag hagyományú magyar puszta képzőművészeti, irodalmi és társadalomtörténeti arculatának eddigi legteljesebb összegzésével találkozhatunk a száz alkotást bemutató kiállításon. A tárlatot az emblematikus festmények mellett az Alföldről készült magyar művészfilmek és Szilágyi Lenke fotográfiái egészítik ki. ¶ SZEGMENS9 – KORTÁRS KÍNÁBÓL Kepes Intézet, Eger szeptember 27-ig www.kepesközpont.hu A cserekiállítás-sorozat magyar helyszínén a kortárs dél-kínai képzőművészet legfrissebb művészeti irányzataival találkozhatunk. Az Eszterházy Károly Főiskolával együtt megvalósított tárlaton festmények, grafikák, installációk révén pillanthatunk be egy más kultúrából táplálkozó képzőművészeti nyelv sajátosságaiba. ¶

TÖRTÉNETI ÉS KORTÁRS KÁRPITOK MAGYARORSZÁGON Keresztény Múzeum, Esztergom augusztus 24-ig keresztenymuzeum.hu Az Iparművészeti Múzeummal és a Dobrányi Ildikó Alapítványnyal közösen szervezett tárlat az esztergomi múzeum pazar késő középkori és újkori falikárpit-gyűjteményéből válogat. A kiállítás legfőképpen az európai tradíciójú szövött kárpit múltjára és jelenére fókuszál. Láthatók többek között bibliai és mitológiai témájú németalföldi kárpitok, brüsszeli, oudenaarde-i és ournai-i textilek. ¶

UDVARDI ERZSÉBET Bernáth Aurél Galéria Ábrahámhegy október végéig www.abrahamhegy.hu A Bernáth Aurél tanítványainak rendezett kiállítássorozat részeként ezen a nyáron a tavaly elhunyt Udvari Erzsébet munkáit állítja ki a művelődési házban létrehozott galéria. A bajai születésű művész 1958-ban Badacsonytomajon telepedett le, ettől kezdve tájképei és szakrális művei a Balaton igézetében születtek. A számos közgyűjteményből válogató kiállítást Kratochwill Mimi rendezte. ¶

111 ÉV – 111 KESZTYŰ – EMLÉKEK A KESZTYŰGYÁRTÁS MÚLTJÁBÓL Vasváry Ház, Pécs október 5-ig jpm.hu Az ipartörténeti kiállításon a magyar kesztyűgyártás történetét, a régi pécsi Hamerli- és Hunor kesztyűmodelleket, kesztyűbőrfajtákat, a viselés szabályrendszerét és a „boldog békeidőkben” kialakult kesztyűnyelvet is megismerhetik az érdeklődők. A látogatók pedig szavazhatnak a számukra legkedvesebb kesztyűtípusra. ¶

ADJ KIRÁLY KATONÁT! Gödöllői Városi Múzeum november 2-ig www.museum.hu/godollo/ varosi A kiállítás gazdag anyaga átfogó képet ad az első világháború dimenzióiról: megemlékezik a harcoló, sok esetben sebesülten hazatérő vagy idegenben eltemetett katonákról, bemutat fegyvereket és a gyógyítás eszközeit, felidézi az itthon maradt családtagok, a hátország mindennapi életét és a művésztelep alkotóinak a háború idején készült munkáit is. ¶

VICTOR JEAN ADAM–VICTOR HIPPOLYTE DELAPORTE: A LOUVRE BEVÉTELE (LITOGRÁFIA, 29,5 × 36 CM, MAGÁNTULAJDON) REPRODUKCIÓ: KISS TANNE ISTVÁN

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

NEW YORKBA ÉRKEZTEK AZ OLASZ FUTURISTÁK Olasz futurizmus 1909–1944 – Az univerzum újjáépítése Solomon R. Guggenheim Museum, New York szeptember 1-jéig www.guggenheim.org Először látható az itáliai futurizmus politikai és művészeti aspektusait ennyire részletesen összegző kiállítás az Egyesült Államokban: a tárlat kronologikus rendben, Marinetti 1909-ben kiadott Futurista kiáltványától a második világháború végéig dizájntárgyak, festmények, fotográfiák, kerámiák, performance-ok, reklámkiadványok és szobrok bemutatásával örvendezteti meg az érdeklődőket.

KÜLFÖLD KATI HORNA Jeu de Paume, Párizs szeptember 21.ig www.jeudepaume.org A mexikói Museo Amparo in Pueblával közösen szervezett kiállítás az 1912-ben a mai Mezőszilason Deutsch Katalinként született fotóművész első retrospektív bemutatkozása. A Budapest után Berlinben, Párizsban, Barcelonában, majd végül férjével, José Hornával 1939-től 2000-ben bekövetkezett haláláig Mexikóban dolgozó fotós másfél száz munkájával mutatkozik be az európaiaknak. ¶ DOLCE VITA? – OLASZ IPARMŰVÉSZET 1900–1940 Musée d’Orsay, Párizs szeptember 13-ig www.musee-orsay.fr A 20. század elejei olasz iparművészet termékeny időszaka elevenedik meg a tárlaton. A kronologikus sorrendben kiállított mintegy ezer alkotás között bútorokat, kerámiákat, üvegművészeti kuriózumokat csodálhatunk a Liberty stílustól kezdve a futurizmuson át az ipari dizájnig bezárólag. ¶

EMLÉKEZÉS A NAGY HÁBORÚRA 1914–2014 Erdélyi Történelmi Múzeum Kolozsvár szeptember 30-ig www.mnit.ro Az első világháború kitörésének századik évfordulója apropójából készült kiállítás az 1914-es eseményeket három különböző erdélyi sorson keresztül idézi fel: Létai Balázs régész, Mihai But közkatona és Marian Popa, az Osztrák–Magyar Monarchia hadnagya életútja elevenedik meg a harctérről összegyűjtött tárgyak, fegyverek, dokumentumok segítségével. ¶ FIGYELMEZTETÉS ÉS KÍSÉRTÉS – A HÁBORÚ KÉPI VILÁGA 1914–2014 Käthe-Kollwitz-Museum, Berlin november 9-ig www.kaethe-kollwitz.de A kiállítás fókuszában Käthe Kollwitz és a provokatív művészi kifejezésmódjáról is ismert kortárs magyar képzőművész, Légrády Kata párbeszéde áll. A tárlaton látható alkotások egyrészt a háború világának katonai, politikai és gazdasági oldaláról, másrészt a személyes tragédiákról és a rémtettek erkölcsi hozadékairól vallanak. ¶

FORTUNATO DEPERO: FELHŐKARCOLÓK ÉS ALAGÚT (1930, TEMPERA, PAPÍR, 68 × 102 CM, MUSEO DI ARTE MODERNA E CONTEMPORANEA DI TRENTO E ROVERETO) © HUNGART FOTÓ/FORRÁS: © MART, ARCHIVIO FOTOGRAFICO

BRIT NÉPI MŰVÉSZET Tate Britain, London augusztus 31-ig www.tate.org.uk A szigetország népi kultúrájáról nemigen lehet hallani, maguk a britek sem értékelik nagyra saját etnográfiai örökségüket. A kiállítás most először igyekszik ráirányítani a figyelmet arra, hogy az ország néprajzi kincsei milyen művészeti értékeket is hordoznak. A változatos technikával készített, zömében anonim alkotóktól származó mintegy száz festmény, textília és szobor színes összegzését nyújtja annak a brit civilizációnak, amely mára szinte teljesen a feledés homályába veszett. ¶ TURNER ÉS A TENGER Peabody Essex Museum, Amerikai Egyesült Államok szeptember 1-jéig www.pem.org A kiállítás Joseph Mallord William Turner tengerről készített festményeire, grafikáira, vázlataira fókuszál a kezdeti, akadémista időszak drámai és monumentális munkáitól egészen a legutolsó, befejezetlen tengerábrázolásokig. A tárlatnak európai és amerikai kortársainak alkotásai adnak keretet. ¶

EL GRECO ÉS A MODERN FESTÉSZET Museo Nacional del Prado Madrid október 5-ig www.museodelprado.es A nyolc témára osztott kiállítás a spanyol manierizmus görög származású mesterének a 20. századi képzőművészetre gyakorolt hatását százhúsz remekmű párhuzamba állításával bizonyítja, olyan alkotók felvonultatásával, mint Manet, Cézanne, Picasso, Rusiñol, Delaunay, Diego Rivera vagy Modigliani. ¶ BEUYS – BROCK – VOSTELL Zentrum für Kunst und Medientechnologie, Karlsruhe november 9-ig on1.zkm.de A német akcióművészet három kiemelkedő képviselőjének legizgalmasabb alkotásai először láthatók együtt. A tárlat nemcsak a szoros barátságban lévő alkotók szakmai hátteréről, de személyes kapcsolataikról is számos izgalmas információt nyújt. A művészek hírhedetten reformer szemléletű, és sokszor igencsak radikális élű munkái segítségével alapos bepillantást nyerhetünk a hatvanas évek akcióművészetébe. ¶

ANDRZEJ WAJDA FILMJEI NEMZETKÖZI MOZIPLAKÁTOKON Muzeum Narodowe w Krakowie augusztus 31-ig www.muzeum.krakow.pl A Łódź-i Filmtörténeti Múzeum rendezésében megvalósult kiállítás a lengyel mozi- és színháztörténet legismertebb alkotója munkásságának legfontosabb bemutatóit idézi fel, olyan grafikusok segítségével, mint Roman Cieślewicz, Wojciech Zamecznik, Wiktor Górka, Waldemar Świerzy, Jan Lenica, Rosław Szaybo, Peter Strausfeld, Alain Lynch, Dominique Guillotin vagy Otto Kummert. A tárlat szeptember 15. és október 5. között Gdynia Városi Múzeumában, majd a varsói Plakátmúzeumban is látható. ¶ SHOETING STARS – CIPŐK A MŰVÉSZETBEN ÉS A DESIGN TERÜLETÉN Kunst Haus Wien, Bécs október 5-ig www.kunsthauswien.com A több mint kétszáz szemet gyönyörködtető művészi cipőremek – cápaharapta sarkak, öngyilkosjelölt lábbelik, széttáncolt körömcipellők – a kortárs képző- és iparművészek egyéni kifejezésmódját tolmácsolja. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

MODERN ÉS ŐSI FORMÁK Aase Texmon Rygh – Mindörökké modernizmus! Nemzeti Múzeum, Oslo szeptember 28-ig www.nasjonalmuseet. no A modern norvég szobrászat egyik legfontosabb úttörőjének, az 1925-ben született Aase Texmon Ryghnak hazájában most először látható egyéni kiállítása. Plasztikáiban az ősi norvég formavilág a modern kor vizualitásával keveredik. A tárlaton a hagyományos skandináv képzőművészeti nyelvet az absztrakció eszköztárával vegyítő művésznő szobrait, tanulmányait, vázlatait, munkáihoz készülő gazdag dokumentációit ismerhetjük meg az 1950-es évektől napjainkig. Aase Texmon Rygh az elmúlt években több nemzetközi díjat vehetett át, 2001-ben pedig a Norvég Királyi Rend Szent Olaf lovagi kitüntetésben részesült.

AASE TEXMON RYGH: MÖBIUS / KEREK (2013, BRONZ, NASJONALMUSEET, NORVÉGIA) FOTO: ØYSTEIN THORVALDSEN

MÚZEUMKÖRÚT

MONITOR SZERZŐ: MAGYAR KATALIN

BERLINBEN SOK NAGY MEGY SOKRA www.smb.museum/home.html Eltart egy kis ideig, míg az ember kiismeri magát a berlini állami múzeumok világában, de ez egyáltalán nem a nagyon is informatív új honlap hibája, hanem annak a mérhetetlen gazdagságnak köszönhető, ami itt múzeumban, gyűjteményben, műkincsben szerepel. Pedig a második világháború és az utána eltelt majd fél évszázad a rombolás, majd a szétszóratás időszaka volt a berlini múzeumok jó részében. A háborúban az épületek és a műkincsek nagy része megsérült vagy megsemmisült, ami pedig megmaradt, annak a jó része szétosztatott különböző intézményekbe. Ám Berlin és az ország egyesülése után megszületett a terv a múzeumi rehabilitációra is. Ami azóta történt, az igazi sikertörténet: folyamatos renoválások nyomán – amelyek koránt sem értek még véget, hiszen a Pergamon Múzeum egyik szárnya éppen most zár be évekre, és az Új Nemzeti Galéria is követi hamarosan – újra csodájára járhatunk az 1830-tól 1930-ig kiépült Múzeumszigetnek (amely 1999 óta a Világörökség része), ahol lassacskán valamennyi intézmény régi fényében tündököl. Lássuk csak, miről is beszélünk: tizenkilenc épület, tizenöt gyűjtemény, négy intézet és hat központ sorakozik fel a honlapon egységes struktúrában. A puritán megközelítés mögött pedig ott van a már említett gazdagság: itt egy Nofretiti-szobor, ott egy Istár-kapu, amott egy Picasso-festmény mosolyog ránk a választékból; ám arról is pontosan értesülünk, hogy mi a helyzet a parkolással, mi meddig van nyitva, hol ehetünk, mi kapható a múzeumok shopjaiban, hogy mit mutat önmagáról az adott intézmény a Google Art Projectben, mit a saját kép- és videogalériájában, mit a közösségi oldalakon vagy az online adatbázis-gyűjteményben. A Google jóvoltából jó néhány intézmény virtuálisan is bejárható, ami kedvez az előzetes felkészülésnek és az otthoni élvezkedésnek egyaránt. A múzeumokon kívül izgalmas böngésznivalót kínál levéltár, könyvtár, papirusz-adatbázis, gipszmásolatok műhelye és múzeumi laboratórium is. Kereshetünk épület, gyűjtemény, kiállítás és események időpontja szerint, de érdekesek lehetnek az előadás-sorozatok művészetről és kultúráról – felnőttnek és gyereknek egyaránt. ¶

VILÁGDÍJAS KASTÉLY – MURVÁVAL www.kiralyikastely.hu Csinos honlappal invitál a Gödöllői Királyi Kastély, amely színvonalas felújításáért idén a Nemzetközi Ingatlan Szövetség World Prix d’Excellence Nemzetközi Nívódíjának aranykategóriás nyertese lett. A szép képekkel illusztrált oldalakon megismerhetjük a kastélyt és a gyakorlatilag megsemmisült múlt rekonstruálására tett erőfeszítéseket. Bemutatják az épület történetét megismertető állandó kiállítást és az időszaki tárlatokat, a rekonstruált Barokk Színházat (amelyet 1867-ben szüntettek meg, amikor a kastély I. Ferenc Józsefnek és Erzsébet királynénak ajándékozták), a parkot és benne a barokk kori Királydombi pavilont és a Horthy-bunkert, valamint a ma már rendezvényhelyszínként funkcionáló lovardát. Olvashatunk Erzsébet királyné itt töltött napjáról, máig tartó kultuszáról és még sok más érdekességről a kastély történetéből. Értesülhetünk a rendezvényekről, a nívós múzeumpedagógiai munkáról, családi hétvégékről, 3D-s filmvetítésről, na és Herceg Egérváry Elemér legújabb naplójáról. Remek, hogy a látogatói információk között a mozgás-, hallásés látássérültek akadálymentes lehetőségeit is taglalják, ám aki szerint a zúzott apróköves sétányokon kerekesszékkel is gond nélkül lehet közlekedni, az még nem látott efféle szerkezetet. Vagy murvát. ¶

NÉMET JÁTÉKBABA KATONASISAKBAN (1913–1916) AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚVAL KAPCSOLATOS PROPAGANDÁT BEMUTATÓ BERLINI KIÁLLÍTÁSBÓL © STAATLICHE MUSEEN ZU BERLIN, MUSEUM EUROPÄISCHER KULTUREN FOTÓ: UTE FRANZ-SCARCIGLIA

MÚZEUMKÖRÚT

SZEMLE SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA

SOKFÉLE SZAKEMBER SOKFÉLEKÉPPEN AZ IRODALMI MUZEOLÓGIÁRÓL A múzeumi kiállítások sorsa rendkívül méltánytalan: egy-egy tárlat megvalósítása – jó esetben – jelentős szellemi és anyagi erőfeszítéseken nyugszik, ám gyümölcsét viszonylag rövid ideig élvezheti a közönség. Amíg a kiállítás tart megnézhetjük, beszélünk róla, de amint lebontják, csak a katalógus és néhány személyes élmény őrzi az emlékét. Az a munka pedig, amelyből kinőtt, legtöbbször csak az ügyiratok alapján idézhető fel: az intézményekben, a szakmai közösségekben elmaradnak az összegzések, elemzések, nem jut idő önreflexióra, a tapasztalatok megosztására, vitára. Bár a szakmai diskurzus hiánya egyre többször fogalmazódik meg, még mindig nagyon kevés az olyan publikáció, amelyik egy-egy múzeum, kurátor, szakmai közösség gyakorlatából fakad. Ezek közé tartozik a Petőfi Irodalmi Múzeum Az irodalmi kiállítás természetrajza 2005–2013 című kötete, amely a Múzeumpedagógiai füzetek második kiadványaként jelent meg a közelmúltban. A sorozat első darabját, A kezdet egészének felét 2010-ben vehette kézbe az olvasó, hogy feltérképezhesse az irodalmi muzeológus továbbképzés másfél éves folyamatát. A múzeum már ekkor további két kötetet ígért, egy másodikat, amelyből az irodalmi kiállítások sajátos gyakorlatára derül fény, és egy harmadikat, amely az olvasás népszerűsítését szolgáló irodalmi táborok tapasztalataira helyezi a hangsúlyt. A tematika önmagáért beszél: a szerkesztők nyilvánvaló szándéka, hogy megosszák legfrissebb tapasztalataikat, dokumentálják kiállításaikat, és egyfajta referenciapontot teremtsenek a különböző szakterületek számára. Különösen igaz ez a most megjelent kötetre, amely a PIM csaknem egy évtizedes muzeológiai munkájának összegzéseként is felfogható. A könyv tizennégy, tetszőlegesen kiemelt kiállítást mutat be több nézőpontból: megszólal kurátor, látványtervező, múzeumpedagógus, marketinges, rendezvényszervező. A kötet függelékében a kiállítások adatai mellett azokat a tematikus körkérdéseket is megtalálhatjuk, amelyek alapján a szövegek megszülettek. Első körben a kurátorok esszéit olvashatjuk, amelyek változó alapossággal és szándékkal, személyesebb módon vagy éppen távolságtartással mutatják be a kiállításaikkal kapcsolatos céljaikat, tapasztalataikat. Definiálják, mit értenek irodalmi kiállításon, módszertani problémákat vetnek fel, elemzik, mi a célja, miértje és specifikuma a szóban forgó műfajnak, függetlenül attól, hogy a Károlyi-palotában, egy buszon vagy egy emlékházban kapott teret a téma. Ezek az összegzések végül annyi hangon szólaltak meg, hogy az irodalmi kiállítás fogalma és sajátosságai a második, A kiállítások megvalósulásának bemutatása című blokkban külön fejezetet is kapott. Bár az azt követő részben a kiállítások létrejöttének gyakorlati körülményeit, a kiállítás kódrendszerét, kommunikációját, fogadtatását, a személyes és szakmai tapasztalatokat mind a tizennégy tárlat kapcsán számtalan gyakorlati kérdést felvetve egyenként is megismerhetjük, a Gulyás Gabriella által szerkesztett könyv legnagyobb érdeme, hogy többféle, egymás mellett futó eredményes praxis alapján foglalja össze, mit gondoltunk eddig az irodalmi muzeológiáról. A szövegekből egyfajta belső, intézményi nézőpont rajzolódik ki, amely vitára ösztönöz, szinte várja a külső, nagyobb látószögből érkező észrevételek sorát. Hajrá! Az irodalmi kiállítás természetrajza 2005–2013 Múzeumpedagógiai füzetek II., összeállította és szerkesztette: Gulyás Gabriella Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2013

TANULJUNK SKANZENÜL! A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban az Észak-magyarországi falu tájegység épületei között áll egy üvegfalú épület: az erdőhorváti ház. Mivel nem álltak már az eredeti falak, a múzeum munkatársai úgy döntöttek, hogy a hiányzó falrészeket az újjáépítés során üveggel pótolják. A belső térbe a megszokott enteriőr helyett módszertani kiállítás került, amelyben a látogató megismerkedhet a házkiválasztás, -bontás, újraépítés problémakörével, a tárgyak útjával. Ugyanezt a transzparenciát tapasztalhatjuk a tájegységért felelős muzeológus, Nagyné Batári Zsuzsanna most megjelent könyvében is, amelyben a szerző – a Skanzen történetében ilyen módszertani tudatossággal először – arra tesz kísérletet, hogy megossza az olvasókkal mindazt a tudást, amelyre a kiállítás létrehozása során tett szert. A kötet összegzi, pontról pontra bemutatja, sőt tanítja azt a metodikát, amely a Skanzen elmúlt években folyamatosan megújuló tevékenysége mögött áll. A Skanzen Könyvek sorozat eleve azzal a céllal indult, hogy a szabadtéri néprajzi muzeológiával kapcsolatos tudás nyomtatott eszközeként segítse a múzeumok, tájházak munkáját, az egyetemi hallgatók oktatását. Az idén napvilágot látott kötet azonban emelte a tétet: azzal, hogy angol nyelven is megjelent, nemzetközi szinten is elérhetővé teszi a szentendrei tapasztalatokat, módszertani eredményeket. A könyv szerkezetében is felvállalja az oktató jelleget: az egyszerű nyelvezet, a következetesen kétféle módon elkülönített – érdekességeket és szakmai alapokat tartalmazó – „keretes” szövegek, a gazdag fotóillusztráció, a bibliográfia ugyancsak ezt a funkciót segíti. A kötet az alapoktól indul, majd a szabadtéri kiállítások létrehozásának munkafázisait veszi sorra, egészen az utómunkálatokig. A skanzen típusú múzeumok, tájházak, a Skanzen és a szóban forgó tájegység történetén keresztül kiderül, hogyan hatott az intézményre az elmúlt évtizedek szakmai kereteit meghatározó múzeumi diskurzus, miként vált az intézmény népi építészeti múzeumból életmódmúzeummá, és hogy követte mindezt a tájegység koncepciója vagy a múzeum interpretációs eszköztárának átalakulása. A szerző szembenéz azzal, hogy mára teljesen megváltoztak a néprajzi gyűjtés módszerei, forrásai, valamint a látogatók elvárásai, és saját praxisa alapján bemutatja, miként aknázhatók ki a többi között az internet, a régiségkereskedelem kínálta lehetőségek, vagy éppen hogyan élnek meg a kortárs múzeumi – főleg termes kiállításban használt – prezentációs technikák egy szabadtéri múzeumban. Batári Zsuzsanna könyve újabb üvegfal a Skanzen történetében: a gyűjtemény nyilvánosságát szimbolizáló látványraktár, majd az erdőhorváti ház után ezúttal a muzeológiai munka vált áttekinthetővé. ¶ Nagyné Batári Zsuzsanna: Tájegység születik – Szabadtéri kiállítások rendezésének kérdései az Észak-magyarországi falu tájegység esettanulmánya alapján Skanzen könyvek, Szentendre, 2014

RÉSZLET AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI FALU TÁJEGYSÉGBEN ÁLLÓ NEMESRADNÓTI KISNEMESI LAKÓHÁZBÓL FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

MÚZEUMGUIDE

MAGÁNGYŰJTEMÉNYEKBŐL MÚZEUMOK – A GYŐRI INTÉZMÉNYRENDSZER KIALAKULÁSÁNAK SAJÁTOS TÖRTÉNETE ÉS JELENLEGI HELYZETE SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

Győrben éppúgy kisgalériák hálózatából épült fel a központi múzeum, mint Szentendrén és Pécsen, ám az itteni rendszer létrejötte több ponton eltér az utóbbi kettőétől, amelyekről lapunk korábbi számaiban már közöltünk áttekintést (MúzeumCafé 22., 33. – a szerk.). Itt a meglévő, valamikor helyben létrejött magángyűjteményre alapuló megyei múzeum mellett született egy új múzeumi struktúra, ám itt – Szentendrével és Péccsel szemben – a kezdeményezés is helyben indult, a város pedig áldását adta rá. Ehhez kellett egy rendszerváltás, hogy a város önállóan is létrehozhasson egy kismúzeum-hálózatot, és kellett egy civil kezdeményező; Győr esetében ez utóbbi és az infrastruktúrát biztosító városháza között van némi átfedés, hiszen Kolozsváry Ernő, az 1945 utáni műgyűjtés egyik emblematikus alakja próbálta meg bebiztosítani a gyűjtemények és hagyatékok sorsát, a város rendszerváltás utáni első polgármestereként pedig meg is tudta teremteni – vagy legalábbis elkezdte megteremteni – ennek feltételeit. Ma több helyszínen, több épületben működik a két korábbi múzeumból (az egyháziból lett városi, majd a megyeiből és az újonnan alapított városiból) létrejött harmadik (megyei hatókörű városi), ami annyiban mindenképpen egyedi történet, hogy az újabb fogadta be a régebbit és nagyobbat, a nevét ugyanakkor az eredetiről kapta. Ma a múzeum a barokk történelmi belváros patinás épületeiben működik, kivéve a néhai megyei múzeum központjául szolgáló Apátúr-házat, amely új pompájában – előreláthatólag – 2016-ban nyílik meg ismét, újrarendezett állandó kiállítással.

A győri múzeum alapítása a többi városi múzeumra jellemző módon helyben kezdődött: Rómer Flóris bencés gimnáziumi tanár 1839-ben, Győrbe kerülve azonnal hozzáfogott egy természetrajzi, numizmatikai és régészeti gyűjtemény felépítéséhez, és elhatározásától az a nyolc év sem tántorította el, amit a szabadságharcban való részvétele miatt osztrák börtönökben töltött. [1] 1859-ben visszatért Győrbe, a következő évben pedig megnyitotta a múzeumot a gimnázium épületében, amely az őt követő múzeumőrök jóvoltából (Rómer ugyanis hamarosan Pesten lett levéltáros és gimnáziumigazgató) tovább gyarapodott a környékbeli ásatásokból előkerült leletekkel és helyi néprajzi tárgyakkal, történeti emlékekkel. A gyűjtemény az első világháborút követően vált valóban múzeummá azáltal, hogy Lovas Elemér nekifogott a tárgyak rendszerezésének, katalogizálásának, valamint kezdeményezte, hogy az ekkor már Rómer Flóris nevét viselő papi gyűjtemény városi múzeummá váljon. Győr 1934-ben felajánlotta a városi kultúrház (a későbbi Kisfaludy Színház) egyik emeletét kiállítás céljára, ám nem sikerült megegyezni a pannonhalmi főapáttal a gyűjtemény birtoklásának és elhelyezésének kérdéseiről (a helyet és a pénzt a város adta volna, a bencés gyűjtemény pedig örök letétként került volna Győrhöz). A negyvenes években mégis elindult egy városi gyűjtemény felépítése és egy kiállítási program – utóbbi egyfajta párhuzamos múzeumként a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum részvételével –, a világháborút követő években azonban csak rövid ideig maradt esélye a szerzetesrendnek megtartani függetlenségét. A főapát addig tudott ellenállni a gyűjtemények egyesítésének, amíg a törvény engedte neki: a városi és a bencés gyűjtemény 1949-ben egyesülve a Széchenyi téri Apátúr-házba költözött, ahol a mai napig is található (itt jelenleg teljes átalakítás zajlik). Az épületet 1949-től 1960-ig újították fel és alakították át a múzeumi igényeknek megfelelően. Hamarosan megnyílt az állandó kiállítás, néprajzos, régész és természettudományi muzeológus is érkezett a gyűjtemények pontos felmérésére és katalogizálására. Egy pap nevét persze nem viselhette a régi-új intézmény, így a Győrben élt Xántus János természettudós és gyűjtő nevét vette fel a múzeum, amelynek igazgatója 1951-ig Szőke Béla, ezt követően Mithay Sándor volt. Még az ötvenes években újabb épülettel, az úgynevezett Sforza-kazamatákkal bővült a múzeum, itt kapott helyet a római és a kora középkori kőtár. 1958-ban 58 ezer látogatója volt a múzeumnak – tudhatjuk meg az alapítása századik évfordulójára készülő múzeum első évkönyvéből. A Győr főterén található barokk palota 1668-ban került főúri tulajdonból a pannonhalmi bencésekhez, az emeleti hat szobában laktak a főapátok, a földszinten pedig iparosok működtek, akik bérleti díjat fizettek a rendnek. [2] Az épület mai formáját (több egykori telekre és házra épülve) az 1740-es években érte el Sajghó Benedek főapát intézkedései nyomán, ez lett az egykori Piac tér leglátványosabb, legimpozánsabb, és sokáig Győr legmagasabb épülete. A térre néző erkély mögötti dísztermet freskók díszítik (Az egyház diadala, Szent Imre Pannonhalmán, Szilveszter pápa álma, Szent István és Asztrik apát), alkotójuk az 1756-os datálású szignó szerint Schaller István, akinek működését Garas Klára pontosította 1955-ben. A rend feloszlatása után II. József kaszárnyaként hasznosította az üresen maradt épületet, amely később (ismét egyházi) árvaház, majd papnevelő intézet lett, 1949-től pedig múzeum. Az intézmény hosszú ideig elsősorban néprajzi, régészeti és történeti kiállításokkal fogadta a látogatókat (és ezen az 1971-ben megnyílt Patika Múzeum sem változtatott), ám 1974-ben Kovács Margit harmincnyolc alkotását ajándékozta szülővárosának, Győrnek; az anyagot az úgynevezett Kreszta-házban helyezték el, az így létrejött kismúzeumot az 1963-ban megyeivé váló Xántus János Múzeum működtette. Egy évvel korábban nyílt meg Szentendrén a keramikus saját múzeuma (a Ferenczy Múzeum részeként) a művésszel

szoros baráti viszonyt ápoló Aczél György kezdeményezésére, a Pest megyeieknek juttatott „ajándék” fejében pedig életjáradék járt az adományozónak. Nyilvánvalóan a szentendrei gyűjtemény mellett anyagi igény és a „festők városának” rangja szólt, hiszen Kovács Margit életrajza és életműve más módon nem kapcsolódik Szentendréhez, a győri adományozás inkább tekinthető privát gesztusnak. A kor másik kedves művésze, Borsos Miklós is önálló múzeumot kapott még életében Győrben (ez az irány a szentendrei múzeumalapításokhoz hasonlatos, csak itt hamarabb véget ért). A Káptalandombon álló 15. századi Püspöki Udvarbíró házat újították fel, hogy otthont adjon 1979-től az életmű-kiállításának, amely teljes keresztmetszetet nyújt a gyermekkora egy részét és fiatalkorát Győrben töltő művész grafikai és plasztikai munkáiból (ezzel egy időben díszpolgári címet is kapott), és itt nyílt meg felesége, a győri születésű Kéry Ilona emlékszobája (az Úri utcai lakás egy részének rekonstrukciója) is 2003-ban. Nem volt bevett szokás Magyarországon a rendszerváltás előtti évtizedekben, hogy egy magángyűjtemény önálló kismúzeumot kapjon, önálló épületben, márpedig ez 1986ban Győrben megtörtént: Patkó Imre újságíró modern és kortárs képzőművészeti, valamint távol-keleti és óceániai gyűjteményét a Vastuskós házban helyezték el, és éppen ezzel a nagyvonalú felajánlással (mármint a kiállítás helyszínéül szolgáló, nem is akármilyen önálló épülettel) szerezte meg a város Pécs és Székesfehérvár elől a hagyatékot 1983-ban. [3] Az előzőleg, a gyűjtő 1981-ben bekövetkezett halála után feldolgozott (Magyar Nemzeti Galéria, Néprajzi Múzeum, Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum) kollekció a gyűjtő szándékainak megfelelően egyben maradt, a kismúzeum a Xántus János Múzeum filiáléjaként nyílt meg. (Gegesi Kiss Pál és Tompa Kálmán hasonló nagyságrendű és kvalitású gyűjteményéből egy nagyobb válogatás 1957ben, illetve 1967-ben került Pécsre, még a gyűjtők életében, Petró Sándor gyűjteménye végrendeletileg pedig 1977-ben Miskolcra, ám ezek „betagozódtak” a Janus Pannonius, illetve a Herman Ottó Múzeum képtárába, nem önálló kismúzeumként váltak látogathatóvá.) A magángyűjtők jóvoltából tovább gazdagodott a Xántus Múzeum anyaga: 1991-ben a neves győri orvosdinasztia, a Petz család orvostörténeti, iparművészeti és képzőművészeti hagyatéka érkezett, ez az állandó kiállításon önálló szobát kapott, akárcsak az Abád–Hauser-gyűjtemény régiséganyaga (Abád József és Hauser Henriette sportvezető-tanár házaspár hagyatéka) 1998-ban.

Szabó József evangélikus püspök győri lelkészként kezdte a papi pályát, nyugdíjazása

után visszaköltözött a városba, és 1973-ban ritkaságokkal, kéziratokkal, első kiadásokkal, relikviákkal teli Madách-gyűjteményét a megyei múzeumnak ajándékozta, ahol egyébként irodalomtörténészként is foglalkoztatták. A Madách-kiállítás csak 2011-ben nyílt meg, az állandó kiállítás részeként. Ez most az átépítés miatt nem látogatható, nem úgy, mint a Cserépkályha-történeti Kiállítás: Fruhmann Antal végrendeletében (1987-ben) a városra hagyta házát, műhelyét és gyűjteményét kiállítás céljából. 1994 októberében Kolozsváry Ernő középiskolai tanár, műgyűjtő, a város rendszerváltás utáni első polgármestere kezdeményezésére létrejött a Városi Művészeti Múzeum, országos gyűjtőkörű területi múzeumként. Az új intézmény folytatta tovább a városi tanács által 1969-ben alapított Nemzetközi Győri Művésztelep és az 1985-ben létrejött Győri Grafikai Műhely működtetését, és a Városi Múzeum kezdeményezte 2011-től a Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennálék elindítását (lásd: MúzeumCafé 41. – a szerk.). Látható, hogy míg a megyei múzeum kiállítási anyaga és gyűjtőterülete a környéket érintő néprajz, helytörténet és régészet, addig a városi múzeum tematikája a képző- és iparművészetre épült: a művésztelep és műhely anyagának gyűjtése és kiállítása mellett átvette a Kovács Margit Múzeum és a Borsos Miklós Múzeum kezelését is. A Kovács Margit Múzeumban az említett ajándék mellett a szentendrei múzeum letéti anyaga is látható, a Borsos-életműből – a Borsos– Kéry Alapítvány döntése értelmében – négyszázhatvanhárom alkotás került Győrbe; ezek a műtárgyak is a városi múzeum tulajdonába kerültek. A művésztelep anyagát korábban részben a Xántus Múzeum kezelte, majd a kilencvenes évek közepén a városi művelődési központ, itt tehát vegyes tulajdonú és fenntartású intézményről és gyűjteményről van szó, a Városi Múzeum létrejötte lényegében rendezte a helyzetet. [4] Az alapításkor a fentiek mellett két magángyűjtemény is az új intézményhez került, ezeket nem „örökölte” a múzeum, hanem kifejezetten Kolozsváry Ernő személyes kapcsolatai révén kerültek Győrbe. Váczy Péter művészettörténeti jelentőségű képző- és iparművészeti gyűjteménye közvetlenül a történész halála után, az örökösöknek járó életjáradék fejében került a városhoz, a belőle rendezett állandó kiállítás 1995-ben nyílt meg az Ispita-házban (az épület eredetileg menhelyként szolgált, amelyet Széchényi György püspök hozott létre 1666-ban). A városi múzeum székhelyének a Széchenyi tér és a Király utca sarkán álló Esterházy-palotát szemelték ki. Az eredetileg földszintes épület 1770-ben került gróf Esterházy Gábor tulajdonába, aki nagyszabású építkezésekbe kezdett, az emeletet kapott épület sarkára zárt erkély került, az építtető monogramja pedig a bejárat fölötti erkély rácsára. A palota mai formáját 1920-ra nyerte el. A felújított és átszabott épület 1997 novemberében nyílt meg a Városi Művészeti Múzeum székhelyeként, de csak jóval később, 2005-ben költözött be Radnai Béla ajándékként Győrbe került hagyatéka, amely a két világháború közötti időszak festészetéből és szobrászatából nyújt gazdag válogatást. Az örökösök választása nem véletlen: Radnai gyűjtői példaképe és jó barátja volt Kolozsváry Ernőnek, a megegyezés már a városi múzeum létrejöttekor megszületett, az anyag azonban csak az özvegy halálát követően került Győrbe. A gyűjteményből rendezett állandó kiállítás mellett van terület időszaki kiállításoknak, de itt találhatók a Rómer Flóris Múzeum irodái is. Bár évekkel a halálát követően, de mégiscsak Kolozsváry „keze” volt abban is, hogy az ő gyűjteményéhez hasonló tematikájú, időnként bizony „ellenlábas” kollekció, idősebb Vasilescu Jánosé szintén a Városi Művészeti Múzeumot gazdagítsa. A Vasilescu-gyűjtemény állandó kiállításának helyet adó romos zsinagóga helyreállítására éppen ő kezdeményezte 1991-ben a Győri Zsinagóga Megmentéséért Alapítvány létrejöttét, még nyilvánvalóan

nem azzal a szándékkal ugyan, hogy az valamikor majd kiállítótérként (is) működjön. Ráadásul a kilencvenes évek derekán bár lényegében már mindkét gyűjtemény lezártnak volt tekinthető, a „hogyan tovább” kérdése még nem vetődhetett fel. Hamarosan mégis megoldást kellett találni a Vasilescu-gyűjtemény egyben tartására és elhelyezésére, így esett a választás – ismét csak pályáztatás után – Győr városára és a csodálatosan felújított zsinagógára, amelyben 2006-ban nyílt meg az állandó kiállítás. Ezzel a gyűjteményegyüttessel Győr néhány év alatt felzárkózott az alkotói kismúzeumok (Vasarelytől Amerigo Toton át Martyn Ferencig) mellett rendkívüli gazdagságú képanyagot felmutató modern képtárral rendelkező Pécs, a múzeumvezetők tudatos gyűjtőmunkájának köszönhetően impozáns 1945 utáni és kortárs képzőművészeti gyűjteményt felépítő Székesfehérvár és a földrajzi helyzetét a művészettörténetben betöltött szerepével ügyesen kombináló Szentendre mellé. A négy nagy, Budapesten kívüli múzeumi képzőművészeti gyűjtemény keletkezése között számos eltérő pontot és néhol párhuzamot találhatunk. A pécsi és a szentendrei fejlesztésen és gyűjteményépítésen egyértelműen megtaláljuk Aczél György keze nyomát: a baranyai megyeszékhelyen országgyűlési képviselőként, a Dunakanyar romantikus kisvárosában művészek barátjaként és patrónusaként vett részt a kismúzeumok létrejöttében, az alkotói hagyatékok, magángyűjtemények megvásárlásában és az épületek, kiállítási lehetőségek biztosításában. Mind a négy városban a személyes kapcsolatok járultak hozzá, hogy éppen akkor és éppen ott kössenek ki a hagyatékok, gyűjtemények: Gerlóczy Gedeoné, Tompa Kálmáné, Gegesi Kiss Pálé Pécsen, Anna Margité, Ámos Imréé, Barcsay Lajosé, Czóbel Béláé, Vajda Lajosé Szentendrén, Radnaié, Váczyé Győrben, Schaár Erzsébeté Székesfehérváron. Szentendrén a város kiválasztása többnyire nem volt véletlen (Kovács Margit és Kerényi Jenő esetében mondjuk igen), de Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Ámos–Anna, Vajda, Kmetty János múzeuma magától értetődően került Szentendrére, ebből több is még az érintett művészek életében. Pécsen is ezen okból nyílt múzeuma Vasarelynek és Martyn Ferencnek, de nem emiatt Amerigo Totnak vagy Csontvárynak. A székesfehérvári példa nagyban különbözik a többitől, hiszen itt éppen az aktuális politikai vezetés ellenére sikerült létrehozni – a semmiből – az ország egyik legszínvonalasabb modern képtárát, nem egy politikai vezetőnek a gyűjtőkhöz, művészekhez, hanem a képtár programját meghatározó Kovács Péter–Kovalovszky Márta házaspárnak

MÚZEUMGUIDE

a művészekhez fűződő kapcsolatai hívták életre a gyűjteményt (természetesen a múzeumot vezető Fitz házaspárral egyetértésben és támogatásával), ahogy az egyetlen alkotói kismúzeumot, a Schaár Erzsébet-gyűjteményt is. Bizonyára már csak ezért a „self-made” helyzet miatt sem volt mód kismúzeumok hálózatát kiépíteni Fehérváron, hiszen ahhoz nagyságrendekkel több pénz és tanácsi/minisztériumi támogatás kellett volna, így a Szent István Király Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe került minden, legtöbbször a művészek önzetlen felajánlásával összegyűjtött alkotás. A győri múzeumalapítás egy harmadik utat jelentett, egy történelmi pillanatban. A rendszerváltás több függetlenséget hozott a szabadon választott összetételű és vezetésű önkormányzatoknak, és mint ahogy ma is látjuk, a városvezetők saját vérmérsékletük, politikai nézetük és ízlésük szerint nyitnak-zárnak intézményeket, így múzeumot is, nem beszélve az intézményvezetők kiválasztásáról. A rendszerváltás utáni első önkormányzati választások alkalmával Győr élére egy középiskolai tanár, mellesleg „az ország legszebb modern múzeuma” (Mravik László) tulajdonosa, Kolozsváry Ernő került, aki maga is kis helyi rendszer- és szemléletváltásba kezdett: emlékezetes televíziós vitája volt a győri futball városi támogatásának megvonásáról Verebes Józseffel, a klub akkori edzőjével, a polgármester a „kis foci, kis pénz” elvet vallotta, a megtakarított összeget oktatási és kulturális célokra kívánta fordítani. Noha csak egy ciklus adatott meg neki, a városi múzeum létrejöttét és az Esterházy-palota átépítését, múzeummá alakítását utódja, a több cikluson át városvezető Balogh József is folytatta, miután ő is rájött, hogy a múzeumalapítás nem Kolozsváry Ernő egyéni ambíciója, kulturális intézmények híján az ipar sem telepedik meg a városban. Az új múzeum első nagy dobása, a Váczy Péter-gyűjtemény megszerzése után ennek állandó kiállítását még Kolozsváry Ernő nyitotta meg, és ő egyezett meg 1992-ben Radnai Béla özvegyével is a gyűjtemény itteni elhelyezéséről (Szegedet, Pécset, Szombathelyet és Peter Ludwigot kellett ehhez túllicitálni, pontosabban meggyőzni Radnainét arról, hogy Győrben lesz a legjobb helye a gyűjteménynek). [5] Ennek érdekében 1993-ban elkezdődött az emeleten lakók, a földszinten pedig egy élelmiszerbolt által használt – és lelakott – barokk Esterházy-palota átépítése. A felújításra szánt pénz hamar elfogyott, és amíg újabb forrásokra nem lelt a városvezetés (1996-ra), az utód az előddel konzultálva lemondott a belső udvar lefedéséről, így aztán alacsonyabb költségvetéssel elkészülhetett a felújítás. Az eredetileg több telken álló épületből kialakított V alakú palotában ma több szinten kiállítótér, legfölül iroda, kutatóhely és restaurátor-műhely található. Az új múzeumi központot 1997-ben adták át, Radnainé 2005-ben hunyt el, ekkor került át a gyűjtemény fizikai valójában is a győri múzeumba (Kolozsváry ezt már nem érhette meg, 1999-ben elhunyt). Radnai Béla özvegye 1992-től kapott életjáradékot a várostól, cserébe az egész gyűjteményért, bár a megegyezés akkor jelentős ellenállásba ütközött a képviselő-testület némely tagjánál. A tizenhárom év alatt kifizetett összeg nem lehet több egy kvalitásosabb Egry József-kép áránál, márpedig ezekből harminc van a Radnai-gyűjteményben, a teljes anyag (mintegy ezer festmény, grafika és ötvenegy szobor) becsült értéke pedig elérheti az egymilliárd forintot. (Köszönet Kolozsváry Mariannának, hogy mindezekre felhívta a figyelmemet!) Hogy a Borsos-ház és a Kovács Margit Múzeum, ahogy a nemzetközi művésztelep gyűjteménye is a városi múzeumhoz került, tematikájuk okán lényegében természetes döntés volt, és ezzel le is zárult a múzeumalapítás, amelynek következő fontos állomása 2013. január 1., a múzeumi struktúra országos méretű átalakítása (ekkor szűnt meg a megyei múzeumi rendszer): Győr megyei jogú város átvette a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága (és a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár) irányítását, a korábbi me-

gyei múzeumok épületei (az Apátúr-ház, a Vastuskós ház, a Cserépkályha-történeti Kiállítás épülete és a Várkazamata, valamint a raktárépületek) továbbra is állami tulajdonban maradtak, ezeket az állam ingyenesen az intézmény (ekkor Xántus János Megyei Hatókörű Városi Múzeum) használatára és kezelésére bízta, és az ingóságok vagyonkezelője is a múzeum lett, ha azokat 2013. január 1. előtt vették leltárba; amit ezt követően, annak a város önkormányzata. Ezek a változások a többi megyei múzeumnál is lezajlottak, Győrben azonban más volt a helyzet, ugyanis a közgyűlés azonmód összeolvasztotta a Városi Művészeti Múzeumot a Xántusszal, olyan módon, hogy a városiba olvasztotta a megyeit. Ezzel egy időben a megyei vezetőjének (Perger Gyula) a megbízatása megszűnt, az összeolvasztással keletkezett új intézmény igazgatója Grászli Bernadett lett, aki addig a városi múzeum (egyben jogutód) igazgatói pozícióját töltötte be. Ugyanez a közgyűlés (2012. november 30-án) határozta el, hogy február 1-jével a múzeum felveszi (visszaveszi) Rómer Flóris nevét. A városi volt a nagyobb és a látogatottabb múzeum – tájékoztat az egyébként soproni születésű Grászli Bernadett, aki 1997-ben került művészettörténész munkatársként a városi múzeumhoz, két évvel később nevezték ki igazgatónak, mandátuma idei lejártával pedig újra megpályázza a posztot. Kilenc műemlék épületben tizenegy kiállítás tartozik a múzeumhoz. A széttagoltság nem jelent gondot (földrajzi szempontból a kismúzeumok többsége néhány perc sétával elérhető), sőt mivel az épületek többnyire a város legpatinásabb műemlékei közül valók, ez olyan adottság, amellyel élni kell. Bár korábban, 2004 táján volt szó a Városi Művészeti Múzeum kitelepítéséről az egykori olajgyár helyén felépülni tervezett (de meg nem valósult) „kultúrpalotába” (társbérletben a Győri Balettel és a Vaskakas Bábszínházzal; a 14 ezer négyzetméteres terület felét a múzeum foglalta volna el), amely magánpénzből épült volna fel, az önkormányzat pedig lízingelte volna. Hozzátehetjük: talán nem is lett volna fair az örökhagyókkal szemben, hiszen a magángyűjtemények (Váczy, Radnai, Vasilescu) kezelői éppen a kiállítás helyeként felkínált csodálatos épületek láttán döntöttek Győr mellett. Azért költözésre és építkezésre így is sor kerül, hiszen idén márciusban bezárt az Apátúr-ház, amelynek az ötvenes években kialakított struktúrája nem volt tovább tartható. Az egykori megyei múzeumi központ két és fél milliárd forintos program keretében újul meg, felmérik a műemlék állapotát, akadálymentesítik az épületet.

Korszerűsítik a korábbi helytörténeti és néprajzi kiállítást, amely az új tematika szerint „életmódtörténetet” mutat majd be – tudjuk meg az igazgatótól. Magából az épületből indulnak ki, amelyhez számos fontos győri történet fűződik: többek között ez volt a pannonhalmi főapátok otthona, itt ünnepelték Napóleon tisztjei a város átvételét. Grászli Bernadett arra is kitért, hogy az örökösökkel való megegyezés szerint továbbra is az Apátúr-házban kap helyet az Abád–Hauser- és a Petz-gyűjtemény, a Madách-anyag, de mindez újragondolva, „kabinetes” rendszerben. A régi-új múzeum várhatóan 2016 tavaszán nyílik meg. A többi épület akadálymentesítése is létező probléma, hiszen egy mai korszerű múzeum az effajta kívánalmaknak is meg kell feleljen. Ugyanakkor az épületek többsége barokk műemlék, természetes adottságaik nehezen engedik a jelentősebb átépítéseket. Az Ispita-ház liftjét már megtervezték, és szükséges is, hiszen az emelet rendszeresen ad helyet időszaki kiállításoknak, ezeket is bárki számára elérhetővé kell tenni. A múzeum leglátogatottabb része ma a Radnai-gyűjtemény az Esterházy-palotában, noha egyes darabjait gyakran kikölcsönzik más intézmények; jelenleg Derkovits Gyula művei hiányoznak a győri falakról, főművekről lévén szó a Magyar Nemzeti Galéria életmű-kiállításán a helyük. Radnai Béla (1891–1962) gyors- és gépíró iskolát indított a két világháború között, gyűjteni a tankönyve kiadásából származó jövedelméből kezdett, főleg Egryt, Derkovitsot, Szőnyit, miután Medgyessy Ferenc szobrász felhívta a figyelmét kortársai műveire. (Később, már a hatvanas években ő is ugyanazt tanácsolta az őt felkereső, tőle tanácsot kérő gyűjtőknek: gyűjtsék a saját korukat, a kortársaikat.) Hamarosan a Greshamkör gyűjtői közé tartozott, Fruchter Lajossal, Oltványi Imrével, Szilágyi Sándorral együtt. Többnyire műtermekből vagy a Tamás Galériából vásárolt, ám a gyűjtemény gyarapítása a világháborúval elakadt – ezt követően több fontos művet eladott (például a Magyar Nemzeti Galériának) vagy elajándékozott. Cimbalom utcai villája továbbra is, élete végéig társasági összejövetelek, szalon jellegű események helyszíne volt. Noha a gyűjtött korszaknak lényegében csak egy bizonyos irányvonalát, a posztnagybányai művészeket preferálta, ennek a körnek talán a legnagyobb magánkézben lévő anyagát birtokolta, és ez az egyetlen, amelyik jobbára egyben maradt, és ilyen gazdagságában folyamatosan látogatható. Az Esterházy-palota kiállításán a gyűjtemény legjava látható, és miközben az ember a művekben gyönyörködik, érdemes megnézni, hogy az átépítés közben az épület valamennyi adottságához milyen óvatosan nyúltak a felújítást végző Winkler Gáborék: megtartották az egybenyíló teremsort, a beszögelléseket a termek sarkában, és az ovális ajtókereteket is. A sarkokban Szőnyi, Bernáth, Egry művei mellett kaptak helyet az épület eredeti kőszobor-díszei, a Király utcai fonton látható díszes erkélyen a felújítás után másolatokat helyeztek el. A barokk szobrok a múzeumban érdekes párhuzamot mutatnak Medgyessy Ferenc vaskos, tömbszerű kőszobraival. A tágasság és bőség érzete után egészen más hangulat fogadja a látogatót a Vastuskós házban, a Patkó-gyűjtemény kiállításán (az épület nevét a ház sarkához rögzített, vaslemezekkel borított fatörzsről kapta, amelybe a legenda szerint az erre járó vándorló inasok egy-egy szöget vertek). Az előzőhöz képest kisebb terekben, szűk lépcsőfordulókban, alacsony belmagasságú, fagerendás padlástérben, Győr egyik legrégebbi barokk épületében helyezték el 1986-ban a még mai szemmel is friss képzőművészeti anyagot (pedig a gyűjtés 1983-ban lezárult). Patkó Imre (1922–1983) újságíróként dolgozott az MTI-nél, majd a Népszabadságnál, volt pekingi és londoni tudósító, a hetvenes években a párizsi magyar nagykövetségen teljesített külszolgálatot. Hat nyelven beszélt, ötvenévesen még megszerezte a művészettörténész diplomát, távol-keleti országokról írt útikönyveket. A gyűjtemény is pontosan ezt

a sokszínűséget tükrözi: a klasszikus avantgárdtól (Kassák, Bortnyik, Mattis-Teutsch János) indul, az Európai Iskola művészein (Korniss, Bálint, Anna Margit, de van Vajda és Ámos is) keresztül az Iparterv-csoportig (a legtöbb Laknertől) és a hetvenes évek neoavantgárdjáig (Maurer, Galántai, Swierkiewicz, Szirtes) terjed. Külön csoportot alkotnak a franciaországi magyar művészek (Stein Anna, Kolos-vary Zsigmond, Hantaï, Csernus és mások) alkotásai. A gyűjtemény kétségkívül csúcsdarabja Kondor Béla Darázskirálya. (Említést kell tenni a gyűjtő feleségéről, Bíró Líviáról, aki az Európa, majd a Corvina Kiadó igazgatójaként, a Párizsi Magyar Intézet munkatársaként támogatta Patkót a művek kiválasztásában, de neki köszönhető a gyűjtemény szakmai feldolgozása, egyben tartása és győri elhelyezése is). Noha Patkó Imre az előző rendszer kedvezményezettjei közé tartozott, privát érdeklődése a művészetek iránt eredményesen kapcsolódott a pártlap rovatvezetői posztjából adódó „hatalmával”, az utazási és többéves külföldi tartózkodási lehetőségekkel. Barátai vagy az általa preferált festők, grafikusok emlékezése szerint „mindenevő” volt, „habzsolta” a művészetet, így nem is mindig döntött kellő körültekintéssel, viszonylag rövid idő alatt hihetetlen mennyiségű műtárgyat gyűjtött össze, százával csak sokszorosított grafikát. Klasszikusokhoz (Egry, Derkovits, Mednyánszky) a Bizományi árverésein jutott, nyilván ezek jelentették a nagyobb anyagi áldozatot, a többit a művészekkel ügyesen felépített kapcsolatokkal, többnyire műtermekből vásárolta. A gyűjtemény egészét tekintve Patkó Imrére a nyitottság, a finom ízlés éppúgy jellemző volt, mint a nem megalapozott döntések sorozata. Kondorral baráti viszonyban állt, bizonyára ezért is volt módja főműveket vásárolni tőle (a Darázskirály mellett a Párharc, küzdelmet és a Muzulmánt, a ceruzarajz Ostromot). Jelentékeny anyagot gyűjtött össze Bortnyiktól (korai grafikákat és késői olajképeket), Bálint Endrétől (Patkóhoz került a párizsi korszak egyik erős darabja, A charentoni elmegyógyintézet lakói), Kassák utolsóként számon tartott műve, a Barna este, Kornisstól több mű is az Európai Iskola időszakából. Patkó kortársai iránti nyitottságát bizonyítják Lakner László korai korszakának emblematikus alkotásai (a Tanu, 1966-ból, a Vérző láb 1964-ből, a Valaki elment 1957-ből), Kováts Albert vásznai szintén a hatvanas évekből, Swierkiewicz Róberttől pedig csaknem húsz művet birtokolt, ennek fele egyedi alkotás. [6] A festmények és grafikák két emeleten, a sokszorosított grafikák és kisebb rajzok a lépcsőfordulókban láthatók, a padlástérben

MÚZEUMGUIDE

kapott helyet a gyűjtemény egzotikus része. (Minden emeleten érintőképernyős gép segít eligazodni a gyűjteményben.) A többnyire tárlókban elhelyezett keleti és óceániai néprajzi tárgyak valós kultúrtörténeti értéke nehezen mérhető fel, és ebben leírások sem segítenek, bár a tárgyak meghatározását (hozzávetőleges korát és származási helyét) megtaláljuk. Eltekintve a vörös falak nyújtotta bátor összképtől, látható, hogy a Patkó-gyűjteményé a legrégebben felállított kiállítás, a művek egy része nincs is túl jó állapotban. Az egykori Magyar Ispita épületét 1994-ben újították fel Váczy Péter (1904–1994) történészprofesszor gyűjteménye számára; ekkor találták meg az eredeti reneszánsz maradványokat, amelyekre a tér névadója, Széchenyi György püspök húzott fel kórházat. Az épület árkádos udvarán 1963-ban állították fel Borsos Miklós Phőnix címet viselő díszkútját, amellyel a mai látogató is találkozhat. Váczy Péter a két világháború között levéltáros volt, a budapesti (1940 és 1942 között a kolozsvári) egyetemen egyetemes középkori történetet tanított, egyike a valaha volt legnagyobb magyar középkorkutatóknak. A Rákosi-korszakban megfosztották tudományos címeitől, később az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, ezzel párhuzamosan a művészettörténeti tanszéken tanított. Már a harmincas évektől gyűjtött reneszánsz és barokk bútorokat, régi mesterek műveit, görög és római régészeti emlékeket, üveg- és cseréptárgyakat, terrakottadíszeket. A kismúzeum anyagát látva el kell képzelnünk, ahogy valaki a 20. század második felében egy régi kastély igényes berendezéséhez fogható környezetben élt, máig sem teljesen meghatározott barokk képek között. A törzsanyagnak tekinthető reneszánsz bútorok, faszobrok mellett a többi gyakran esett „minőségi csere” áldozatául, az újabb, kiszemelt darabokat csak kevésbé féltett műtárgyak eladása árán tudta a gyűjtő megszerezni. (A Kádár-rendszer műtárgypiacának nagyobb hányadát tette ki ez a bizonyos gyűjtők közötti cserekereskedelem, a kollekció megtisztítása más gyűjtők közreműködésével. Igen, ez a szürke- vagy feketekereskedelem egyik formája, de sokan, érthető okokból és rossz emlékek okán nem merészkedtek a nyilvános piacra.) Váczy Péter is adott el, máshogy nyilván nem is lett volna módja ezeket a 15–17. századi darabokat a könyvtárosi jövedelméből megfizetni. A képzőművészeti anyag különleges darabja a Poussin-követő Sebastien Bourdon 1650 körül készült Nagy Szent Családja, de sem erről, sem a gyűjtemény többi képzőművészeti alkotásáról nem tudunk többet, az anyagot sem a múzeumba kerüléskor, sem azóta tudományosan nem dolgozták fel. A kiállítás nem próbálja rekonstruálni a gyűjtő valaha volt lakását, a tárlók már „múzeumi” berendezések, a szőnyegeket pedig dobogóra helyezték, így kímélve meg az elhasználódástól. Mivel tudjuk, hogy a magyarországi kastélyok, főúri porták berendezései legkésőbb a rendszerváltás körül – ügyes olasz és osztrák kereskedők jóvoltából, persze magyar közvetítéssel – elhagyták az országot, így különösen értékelhetjük ennek a gyűjteménynek a köz számára is megőrzött darabjait. Az épület emeleti részéban időszaki kiállítások kapnak helyet, jelenleg a két világháború és Győr a téma. Többszörös társbérletben nyílt meg a zsinagógában az idősebb Vasilescu János gyűjteményéből válogató kiállítás. A historikus és szecessziós jegyeket is magán viselő épület 1870-ben készült el a hozzá kapcsolt iskolaépülettel együtt. Később hozzáépítették a „téli zsinagógát”, a zsidó iskola helyére pedig a Zeneművészeti Főiskola költözött (és lakik itt a mai napig a Széchenyi Egyetem zeneművészeti tanszéke és az alapfokú zeneiskola). A zsinagóga 1949-ben elvesztette eredeti funkcióját (1946-ban még újraszentelték, noha Győr zsidó lakosságának lélekszáma a háború alatt a töredékére csappant), magtárként, bútorraktárként, alkalmi kiállítások, később a Mediawave fesztivál helyszíneként hasznosították. A már említett, a város által elindított alapítvány a kilencvenes évek végétől tudott

az állagmegóváson túllépni, az épület felújítása 2006-ig tartott. Ma a központi térben hangversenyeket tartanak, körben több szinten (a földszinten és a két emelet karzatain, valamint a téli zsinagógában) láthatók a Vasilescu-gyűjtemény válogatott darabjai. Vasilescu János (1923–2006) Romániában született, az iskoláit Svájcban és Németországban végezte, Magyarországon a világháború végén „ragadt”, megnősült, és különböző vállalkozásokba kezdett; „maszek” volt, műszereket gyártott exportra, és találmányai révén is jelentősebb összegeket tudott műgyűjtésre fordítani. Gyűjteménye központi része a páratlan Ország Lili-kollekció; Vasilescu barátja és mecénása volt a művésznek. Ország alkotásai mellett jelentékeny anyagot birtokolt Gyarmathy Tihamértól, Deim Páltól, Kassák Lajos késői műveiből, Nádler Istvántól, Keserü Ilonától; kisplasztikai gyűjteményében többek között Vilt Tibor, Asszonyi Tamás és Schaár Erzsébet szobrait találjuk. A gyűjtő és gyűjteménye sorsa csaknem más fordulatot vett, az ezredforduló táján a Művészetek Palotája kiállítóterében álmodták meg a helyét (a Ludwig Múzeumot megelőzve), végül az anyagot kezelő alapítvány Győrrel egyezett meg – akik ismerik Vasilescu János és Kolozsváry Ernő nem mindig békés kapcsolatát, azoknak ez a megoldás igazi „csemege”. [7] Ha a fent említett, magángyűjteményekből felépített kismúzeumok mindegyike a maga nemében egyedülálló, ez többszörösen elmondható a Fruhmann-ház Cserépkályha-történeti gyűjteményéről. A Fruhmann család több generáción át űzte a cserépkályhás mesterséget, az 1987-ben elhunyt Antal végrendeletében belvárosi lakóházát és gyűjteményét is a városra hagyta – az ebből létrehozott múzeum műfajában az egyetlen az országban. A múzeum több részből áll: az eredeti állapotában meghagyott műhelyből és a győri kályhásmesterség történetét bemutató kiállításból, valamint külön pavilonban látható a pazar kályhagyűjtemény, ennek emeletén pedig egy igazi (tulajdonképpen lélegzetelállító) látványraktár, mely 2011-ben (száz évvel azután, hogy Fruhmannék engedélyt kaptak a műhely megépítésére) 28 millió forintos uniós és állami támogatással készült el, több száz mintázott cseréppel, a mesterség szerszámaival és oktatóműhellyel. [1] Uzsoki András: A győri múzeum rövid története 1859–1959. In: Arrabona 1. A Győri Múzeum Évkönyve, 1959. 27–31. [2] Jenei Ferenc: A múzeumépület története. In: Arrabona 1. A Győri Múzeum Évkönyve, 1959. 45–52. [3] Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény. Xántus János Múzeum, 1998. [4] N. Mészáros Júlia: A győri Városi Művészeti Múzeum gyűjteményei. In: Kortárs művészet múzeumi gyűjteményekben, Képző- és Iparművészeti Lektorátus 2001. 72–74. [5] Kolozsváry Marianna: A Rózsadombról a Rába partjára. In: Magyar művészet 1900–1950. A Radnai-gyűjtemény, Győr. Kieselbach, 2005. 48–53. [6] Almási Tibor: A Patkó Imre gyűjtemény, Xántus János Múzeum, 2000. [7] Vasilescu-gyűjtemény, Győr. Vasilescu Alapítvány, 2005 (szerk.: Kolozsváry Marianna). A kötetben megjelent Mravik László beszélgetése a gyűjtővel.

AZ 1870-BEN ÁTADOTT, KÉSŐBB MÁS ÉPÜLETRÉSZEKKEL KIEGÉSZÍTETT GYŐRI ZSINAGÓGA A HISTORIZMUS ÉS A SZECESSZIÓ STÍLUSJEGYEIT VISELI. KÖZPONTI TERÉBEN A FELÚJÍTÁS UTÁN, 2006-BAN NYÍLT MEG HÁROM SZINTEN A VASILESCU JÁNOS GYŰJTEMÉNYÉBŐL VÁLOGATÓ KIÁLLÍTÁS. LEGFELÜL (JOBBRÓL BALRA) KORNISS DEZSŐ, KASSÁK LAJOS ÉS BÁLINT ENDRE MŰVEI LÁTHATÓK, A KÖZÉPSŐ SZINTEN A GYŰJTEMÉNY LEGNAGYOBB ÉRTÉKÉT JELENTŐ ORSZÁG LILI-GYŰJTEMÉNY DARABJAIT ÁLLÍTOTTÁK KI

A SZÉCHENYI TÉR ÉS A KIRÁLY UTCA SARKÁN ÁLLÓ ESTERHÁZY-PALOTÁT A KILENCVENES ÉVEKBEN A VÁROSI MÚZEUMNAK ÚJÍTOTTÁK FEL. ITT KAPTAK HELYET AZ IRODÁK ÉS AZ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS RADNAI BÉLA GYŰJTEMÉNYÉBŐL, AMELYNEK TÖRZSÉT A GRESHAM-KÖR MŰVÉSZEINEK MUNKÁI ALKOTJÁK. SZEMBEN BERNÁTH AURÉL ÖNARCKÉP RÓZSASZÍN SZOBÁBAN CÍMŰ MŰVE LÁTHATÓ, JOBBRA MEDGYESSY FERENC ÜLŐ AKTJA, PÁRHUZAMBA ÁLLÍTVA AZ ÉPÜLET ERKÉLYÉNEK EREDETI PUTTÓFIGURÁJÁVAL

AZ EGYKORI GYŐRI ISPITA-HÁZBAN KAPOTT HELYET VÁCZY PÉTER TÖRTÉNÉSZ ELSŐSORBAN ANTIK BÚTOROKRA, SZŐNYEGEKRE ÉS EGYÉB RÉGISÉGEKRE ÉPÜLŐ GYŰJTEMÉNYE. A KÉT EMELETEN LÁTHATÓ KIÁLLÍTÁS ANYAGÁT MÉG MA SEM DOLGOZTÁK FEL TELJESEN, DE A TÁRGYAKRA VONATKOZÓ LEGFONTOSABB ADATOK MÁR TUDHATÓK. JOBBRA A FALON EGY 1699-BŐL, A FELVIDÉKRŐL SZÁRMAZÓ EPITÁFIUM (DÍSZES SÍRFELIRAT) LÁTHATÓ, MELLETTE EGY 17. SZÁZADI KÉTAJTÓS SZEKRÉNY A LŐCSEI PETHŐ CSALÁD CÍMERÉVEL

A KÉT EMELETET ÁTFOGÓ, HENGERES ZÁRT ERKÉLY KÍVÜL-BELÜL A PATKÓ IMRE GYŰJTEMÉNYNEK HELYET ADÓ ÉPÜLET, A VASTUSKÓS HÁZ ÉKE; AZ ABLAKOKON ÁT GYŐR BAROKK FŐTERE TÁRUL ELÉNK. A FOTÓ JOBB OLDALÁN KASSÁK LAJOS 1967-ES BARNA ESTE CÍMŰ KÉPE LÁTHATÓ, AMELY A MŰVÉSZ ÖZVEGYE SZERINT KASSÁK UTOLSÓ ALKOTÁSA; A BAL SZÉLEN DÉSI HUBER ISTVÁN HÁZ A HEGYEK KÖZÖTT CÍMŰ, 1932–33-AS FESTMÉNYE, MELLETTE A FRANCIAORSZÁGBAN ALKOTÓ MAJOR KAMILL 1976-OS KOMPOZÍCIÓJA

AZ MNG JÖVŐRE NAGYSZABÁSÚ ERDÉLYI MŰVÉSZETI TÁRLATOT TERVEZ – MILYEN SZAKMAI SZEMPONTOKAT KELL EHHEZ SZÁMBA VENNI? ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LEHEL

DISPUTA

SZÜCS GYÖRGY MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM – MAGYAR NEMZETI GALÉRIA FŐIGAZGATÓ-HELYETTESE, A KIÁLLÍTÁS KURÁTORA

1990-ben jelent meg – már Budapesten – Banner Zoltán Erdélyi magyar művészet a XX. században című könyve, amely elsőként tett kísérletet arra, hogy átfogóan tárgyalja a régió képzőművészetének alakulását, és megpróbálja megragadni azokat a jellegzetességeket, amelyek alapján a címben jelzett fogalomegyüttes kibontható. A frissen lezáruló korszak közelségén túl a kötet szerzőjének személyes tapasztalatai – nemcsak dokumentátora, de alakítója is volt az erdélyi kulturális életnek – egyrészt forrásértékűek voltak, másrészt az ebből következő elfogultság, pontosabban az írás idején még fennálló diktatúrával szembeszegezett kisebbségi értékek felmutatásának kötelességtudata miatt nehéz volt a tisztán esztétikai szempontok érvényesítése. Ettől az időszaktól mára negyedszázada eltávolodtunk ugyan, de az akkor létező problémák továbbélése a jelenlegi erdélyi művészeti élet résztvevői számára kevésbé teszi lehetővé olyan távolságtartó szempontrendszer kialakítását, amit egy külföldi – magyarországi – kutató a tárgyát csupán vizsgálati anyagnak tekintve látszólag sikeresebben elvégezhet. A kérdés tehát az, hogy a kétféle „átélés” és tudásszint egyidejű érvényesítése vezethet-e értelmes szintézishez? Másképpen fogalmazva: lehetséges-e egy mindenki – vagy legalábbis sokak – számára érvényes, Magyarországon és Romániában is bemutatható erdélyi magyar művészeti kiállítás létrehozása? Talán néhány, szükségképpen kiragadott szempont felvillantása segíthet abban, hogy a nyelv azonossága ellenére kikerülhetetlen kulturális transzfer mechanizmusát magunkban végiggondoljuk. Ez a tudatosság hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy az „erdélyi magyar művészet” állandóan mozgásban lévő történeti, koronként változó fogalmi konstrukciója egyfajta összetett modellként leírható legyen. Egy szükségképpen lényegre törekvő és kényszerűen egyszerűsítő modell értelemszerűen nem törekedhet kizárólagosságra, ugyanakkor nem vállalhatja fel azt az eleve reménytelen feladatot sem, hogy minden, Erdélyben evidensen számon tartott alkotót a kialakított rendszerbe illesszen. A kiállítás tehát nem válhat végtelen számú művésznév kronologikus vagy a műalkotások stílusazonosság alapján összeállított sorozatává, hanem olyan problémák, tematikus és stiláris egységek jól áttekinthető láncolatával leírható struktúra kialakítására tesz javaslatot, amelyet az erdélyi magyar művészet lehetséges kulcsfogalmai ékelnek ki. A kronológiát célszerűnek tűnik a „két és fél” alegységen belül érvényesíteni: két világháború közötti időszak – Észak-Erdély és Dél-Erdély 1940 és 1945 közötti művészete – az 1945 és 1990 közötti időszak. Az Erdély-fogalmat ebben az esetben nem történeti, hanem „köznapi” értelemben érdemes használni, tehát a jelenlegi Magyarország határaitól keletre elterülő terület értendő alatta, mivel egyébként olyan fontos centrumok maradnának ki, mint Nagybánya vagy Nagyvárad. Az egyik legfontosabb megújulási és kisugárzási helyszín a két világháború között is Nagybánya, lényeges azonban, hogy jobb feldolgozottsága ellenére is a más centrumokkal való összefüggésében foglalkozzunk vele. Nagyvárad elvesztette ugyan a világháború előtti vezető szerepét, de regionális központként továbbra is számolni kell vele. Az egyik leglényegesebb probléma a „magyar” és a „multikulturális” Erdély egyszerre való láttatása. A Műcsarnokban 2012-ben megrendezett Európai utasok című kiállítás azt bizonyítja, hogy minél inkább közeledünk a jelenhez, a kortárs művészet alkotói már nem feltétlenül nemzeti-nemzetiségi alapon szerveződnek. Miközben a vállalás – „erdélyi magyar művészet” –, azaz az induló koncepció a bemutatásra szánt művek által kirajzolt valamiféle autonóm fejlődés létét feltételezi, a tálalást valójában a kettős tükröztetés – magyarországi tradíciók, romániai hatások – elve alapján kellene megvalósítani. A fenti sajátszerűség vagy karakterisztikum mibenlétét már képzőművészeti oldalról is többen próbálták megfogal-

mazni, mint például Jakobovits Miklós Az erdélyi magyar képzőművészet című írásában (1993). A korábbi évtizedekre visszatekintve természetesen össze lehetne állítani egy olyan kiállítást, amelyben minden alkotó „magyar”, ugyanakkor ha csak az 1945 előtti évtizedek művészeti viszonyait, a kulturális élet tényleges működését hitelesen akarjuk ábrázolni, akkor az összkép torzulása miatt nem tekinthetünk el olyan meghatározó mozzanatoktól, mint hogy a Kolozsváron 1925 és 1932 között működő Szépművészeti Iskola, a Belle-Arte tanárai párizsi iskolázottságú román művészek – Aurel Ciupe, Tassy Demian, Catul Bogdan, Romul Ladea – voltak. Ugyanebben az időben a következő generáció fiataljai, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Eugen Gîsca, Szervátiusz Jenő és mások Bohémia néven alkottak laza, baráti csoportot. További végiggondolást igényel azoknak a művészeknek az „elbírálása”, akik Magyarországra való áttelepülésükkel egy másik kultúrkörbe illeszkedtek, ahol eltérő politikai, művészeti és intézményi keretek között folytatták a tevékenységüket. Az első világháború után a legjelentősebb ilyen szereplő Nagy István volt, aki azonban a húszas évek második felében több sikeres kiállítást rendezett Kolozsváron, tehát az erdélyi szellemi vérkeringésbe is vissza-viszszakapcsolódott. Vagy az 1980-as évek közepéig Magyarországra kivándorló Marosvásárhelyi Műhely tagjainak többsége, ők majd az 1990-es évektől tudnak ismét szervesebb kontaktust kialakítani az „otthoni” művészekkel. Mivel az erdélyi művészek nagy része az átlag magyarországi tárlatlátogató előtt nem ismert, ezért a modell kialakításakor egyszerre kell figyelembe venni az erdélyi magyar művészet sajátszerű, Magyarországon is társtalan megnyilvánulásait (Nagy Albert) és az életművek közös gyökereinek megmutatását (Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre). Hasonlóképpen lényeges az egyes művészeti irányok azonosságainak és különbözőségeinek az összevetése, mint például a neoklasszicizmus és az Új Tárgyilagosság lecsapódásainak (Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor) felmutatása, vagy megint csak nagyot ugorva az időben, a kísérletező/megújító művészek szerepének érdemi tárgyalása (Nagy Pál, Baász Imre). Égetően jelentkezik a mindenkori „kortárs” megítélés dilemmája is, azaz a világháború után kell-e, és ha igen, milyen mértékben lehet számolni az olyan életművekkel, mint a Sepsiszentgyörgyre visszahúzódó Gyárfás Jenőé († 1925) vagy a nagybányai művészeti oktatásban kiemelkedő szerepet játszó, festőként is rendkívül aktív Thorma Jánosé († 1937).

Nehezen beskatulyázható egy-egy olyan „nemzetek feletti” életmű is, mint például a Brassóban élő, de Budapesten, Berlinben és Bukarestben egyformán otthonos Mattis Teutsch Jánosé. És akkor még nem is beszéltünk a történeti-politikai helyzet folytonos alakulásáról, az átélők által gyakran indulatosan elutasított „kisebbségi művész” besorolásról, a minden korszakban létező napi megalkuvások nem Erdély-specifikus voltáról és szerencsés esetben az érzékeny egyensúly megtalálásáról. Már jó előre tudatosítanunk kell, hogy mindezeket a kérdéseket egy kiállítás általában csak felvetheti, de miért ne legyünk optimisták: talán néhány konkrét válasz és kijelentés is megfogalmazható lesz, amelyeket a katalógus vagy egy kapcsolódó konferencia tovább árnyalhat. A válaszlehetőségek és megközelítési módok azonban végtelenek, hiszen egy-egy összegzés után – remélhetőleg már magasabb szinten – folytatódhat az aprómunka, a régi hiányok feltárása, az egyes életművek, csoportok, szűkebb korszakok tudományos feldolgozása és nem utolsósorban a beillesztő-értelmező elméleti alapvetések kidolgozása.

MURÁDIN JENŐ MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, KOLOZSVÁR

Erdélyi művészet… Már ott kezdődik a kérdés összetettsége, hogy mit értünk a régiót illető földrajzi fogalom alatt. Csak a történeti Erdélyt-e, amely a Királyhágón túl kezdődik, vagy a hozzá illesztett részeket is, az egykori Kelet-Magyarországot és a Bánságot, ahol olyan polgárosodott városokat mutat a térkép, mint Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár. Ez a „mindközönségesen Erdély” (vulgo Transsylvania) egyberázódott ugyan csaknem száz év alatt, de megőrizte mégis eltérő színeit és ízeit. A kiállításnak mindezt persze csak jelzésképpen kell tükröznie; kurátorainak nem feladatuk történelmi-tájegységi kérdésekbe bonyolódni. Ugyanakkor a szakmabelieknek kétségtelen evidencia, hogy az erdélyi kultúra és művészet többszólamú hangzat: magyar, román, német interferenciákban jelentkezett a múltban, és mutatkozik meg még ma is. Szemléletes példáját láttam ennek néhány hónapja egy Brüsszelben szervezett 20. századi erdélyi művészeti kiállításon, amelynek műveit Böhm József, a Szatmárból elszármazott németországi gyűjtő válogatta egybe impozáns kollekciójából, és amelynek megnyitására, mint régi ismerősét, engem kért fel. Helyénvalónak láttam ott, hogy a jelenség érzékeltetésére egy Kós-metaforát idézzek. „Erdély olyan küszöbkő Európa kelete és nyugata között, melyben

minden kulturális áramlat akarva, nem akarva megbotlott, és botlás közben valamijét el kellett itt hullatnia.” (Kós Károly: Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Erdélyi Szépműves Céh, Kolozsvár, 1929. 7.) Flamandra fordítva a tolmács küszködött ugyan a „küszöbkővel”, de a kétnyelvű, kétkultúrájú belga közönség, úgy hiszem, jól értette, miről van szó. Az a kérdés, hogy a magyar művészettörténet kit tekint erdélyi művésznek, többféleképpen közelíthető meg. Leegyszerűsítően: azt az Erdélyben élt (vagy élő), vagy onnan elszármazott alkotót, aki etnokulturális alapon tartozik a három nemzet valamelyikéhez, és ez az „odatartozás” a műveiben is tetten érhető. Ám ez a művekben megfogható külön szín nem olyan egyértelmű. Annak arányában oldódik fel, minél inkább távolodik a képi megjelenítés klasszikusabb formáitól, felzárkózva a kortárs művészet internacionalizmusához. Az erdélyi magyar művészetet illetően nyomon követhető, hogy alkotói „sajátos erdélyiségét” mind magyar, mind román részről valamiképpen körülírni, meghatározni próbálták. A kérdéssel szembekerülő magyar művészettörténészek abból a megfigyelésből indultak ki, hogy az anyaországtól elszakadt, kapcsolataitól elvágott, elszigetelt magyar művészek alig egy-két évtized múltán már más színezetet mutató hozzáállással nyúlnak azonos témákhoz. Farkas Zoltán, a 20. század kritikai irodalmának kiválósága, a Nyugat munkatársa írta le a ma is érvényes sorokat az erdélyi magyar alkotókat tömörítő Barabás Miklós Céh 1944-es budapesti, Nemzeti Szalon-beli kiállításáról: „Valami áttetsző fanyarság fűzi össze Erdély mai művészeit, akármilyen festői irány hívei legyenek is. Talán az érzékiségük is hűvösebb, mint a Budapest képzőművészeti életében forgolódóké. Kissé talán elvontabbak, kissé talán szárazabbak is. Látásuk viszont fiatalosabb, derűsebb. Technikában tartózkodók, de bizonytalanabbak. Kapcsolataik a természet világával igen elevenek, a néphez is eléggé közel állanak.” (Magyar Csillag, 1944. 7. sz. 232–236.) Az erdélyi műemlékekkel is behatóan foglalkozó román művészettörténész, a bukaresti Vasile Drăguţ képletesen a más földben más színárnyalatban nyíló virágokról beszélt. Bár a latin és görög (bizánci) kultúrkör határán fekvő Erdély gótikus emlékeiről szólt, észrevételeit általános érvénnyel a szász (erdélyi német) és magyar művészetre egyaránt vonatkoztatta: „Nem a mi virágaink, de becsüljük meg, mert most a mi kertünkben nyílnak.” Elvileg elképzelhető lenne egy olyan kiállítás, amely nemzeti sokszínűségében és regionális egységben mutatná be az erdélyi művészetet. Ennek megszervezése azonban sokkal bonyolultabb feladatnak ígérkezne. Ugyanakkor a koncepciós gondokon túl más akadályokkal is jobban számolni kellene. A magyar művészet, irodalom, zene határokon túlmutató oszthatatlansága még elfogadható premissza lehet mások számára is, de mindez egy területre és annak teljes művészi spektrumára vonatkoztatva már problémásabb. A politikusok nem úgy gondolkodnak – hogy a fentebb említett példánál maradjak –, mint a józanabb ítéletű művészettörténészek. Az érzékenységek a kelet-európai térségben még jó ideig nem oldódnak föl. Eszembe ötlik egy paradoxális eset a romániai diktatúra agonizáló korszakából. Akkoriban robbant ki a botrány és vádaskodás az Erdély története című magyar akadémiai kiadvány kapcsán. Legmagasabb pártvezetői szinten született döntés arról, hogy ezentúl az időjárás-jelentésekben csak égtájak szerepeljenek, történelmi régiók (Erdély, Dobrudzsa, Moldova) egyáltalán nem. Legfeljebb a Fekete-tenger nevezhető néven, amely a történész Nicolae Iorga klasszikus mondása szerint „az ország egyetlen békés szomszédja”. Érthető várakozás előzi meg a Magyar Nemzeti Galériában tervezett Erdélyi magyar művészet 1920–1990 című kiállítást. Ilyen összegező bemutatóra a Barabás Miklós Céh említett 1944-es márciusi tárlata óta egyszer sem került sor. Akkor is éppen olyan kritikus pillanatban, amikor bevonuló német harckocsik dübörögtek a Nemzeti Szalon körül.

DISPUTA

BANNER ZOLTÁN MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

Talán soha vissza nem térő alkalom ez a kiállítás a 20. századi erdélyi magyar művészet – legalábbis annak 1920 és 1990 közé eső korszaka – mintavételére, arra, hogy egy jól átgondolt válogatásként felmutassa az összkép alapvető értékeit, hiszen az az identitás, amelyet nem földrajzi, hanem szellemtörténeti értelemben erdélyiségnek nevezünk („erdélyi lélek”, „erdélyi gondolat” stb.) lassan beleszürkül a közhelyek és a száz esztendeje tartó élet-halál küzdelem, a meddő politikai csatározások (illetve a remélhető megoldás, vagyis az autonómia) narratívájába. Pontosabban: ennek a kiállításnak az anyaga is betagolódik majd abba a művészettörténeti időrendbe, folyamatba, amelynek korábbi korszakaiban – a honfoglalás, a romanika, a gótika, a reneszánsz, a barokk vagy a 19. századi historizmus ideje – olyan kiválóságok mutatták ki az erdélyiség ismérveit, mint László Gyula, Entz Géza, Balogh Jolán, Hoffmann Edit, Bíró József, Debreczeni László, B. Nagy Margit és mások. Az általuk létrehozott szakirodalom persze elsősorban a leginkább megmaradt emlékekről, vagyis az építészetről szólt; minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy Kós Károly is az alábbi szövegű kiáltvánnyal állított haza Budapestről Sztánára: „A szegény ember arról szeret beszélni, amije hiányzik, amire vágyik, amit szeretne, ha volna, de amije nincs. Beszéljünk hát a képzőművészetről. Akarunk művészetet; élőt, szerveset, nélkülözhetetlent. Lehetséges ez? Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van rá, tehát lesz erőnk is hozzá.” (Kós Károly: Magyar képzőművészet Erdélyben. Napkelet, 1920. 7–8. sz.) És arra, hogy ez a művészet milyen lehet, milyen is legyen, ő maga egyszerre adott példát a képzőművészeti munkásságával (és természetesen az építészetével), valamint elméletileg: „Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel. (…) Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német, és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumában is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha.” (Kós Károly: Erdély. Kultúrtörténeti vázlat. Erdélyi Szépműves Céh, Kolozsvár, 1929. 90–91.) Ez a transzilvanista példabeszéd persze sem a románokat, sem a szászokat nem érdekelte, nem hajlította őket felénk, sőt nem hajlított egyikünket sem egymáshoz. Az erdélyi magyar művészet egésze viszont máig – pontosabban éppen nagyjából 1990-ig – pontosan ezt a kultúrtörténeti, lélektani, erkölcsi és esztétikai igazságot igazolta. A transzilvanista képzőművészet – ugyanúgy, akárcsak a transzilvanista irodalom – nem egyfajta stílus, hanem magatartás és világszemlélet kérdése, ami a legkülönbözőbb vidékek, hagyományok és alkotó személyiségek sajátjaként nyilvánul meg. Ugyanis az első világháborút lezáró trianoni békediktátum dilettáns térképészei a történelmi Erdélyhez bőven hozzárajzoltak eredetileg a magyar Királyi Részekhez, illetve a Bánsághoz tartozó megyéket, tájegységeket, városokat is. Így aztán a román közigazgatás, a romániai kisebbségi állapot, a vagyon- és jogfosztottság szorítása, a lehetőségek korlátai szinte azonos módon alakították a nagybányai iskola otthon maradó, második-harmadik nemzedékbeli tagjainak (negyedik nemzedék nincs!), a szatmári, nagyváradi – tehát a „klasszikus” partiumi – mű-

vészeknek, a kvázi erdélyi művészeti központnak számító Kolozsvár mestereinek vagy éppen a temesváriaknak és a székelyföldieknek a helyzettudatát, önvédelmi reflexeit. Aki ezzel a felelősséggel – tudniillik hogy formát adjon ennek a magatartásnak, ennek a szellemiségnek – nem kívánt szembenézni, az kivándorolt. De aki külföldön – akár Magyarországon, akár másutt – megőrizte és kifejezésre juttatta/juttatja az Erdélyhez kapcsolódó belső impulzusait, annak természetszerűen helye kell legyen egy ilyen válogatásban. Tudniillik csak annak nem volt semmi értelme, hogy Erdélyben maradj – különösen 1950 és 1990 között –, de ne vállald és ne valld meg a hovatartozásodat. Ezeknek a tényeknek a nyomain kell elindulnunk, ha a 20. századi erdélyi művészet karakterét keressük! Mármost ha elfogadjuk ennek a modern Európában páratlan közösségi sorsból fakadó és a modern Európában páratlan világszemlélet, alkotói világnézet meghatározó létét – márpedig ha nem fogadjuk el, akkor miről is beszélünk erdélyi művészet címszó alatt? –, akkor a szakmai minőség szempontja biztonsággal vezethet a legeltérőbb tendenciák útvesztőiben a figuratív eszközrendszerektől az avantgárd első és második hullámán, sőt a szocialista realizmuson át a progresszív vagy a posztmodern hatásokig. (Neveket és műveket azért nem említek, mert tökéletesen megbízom a kiállítás kurátorának tárgyismeretében.) Magam vallom a legelszántabban, hogy amiként egyetlen magyar irodalom, ugyanúgy egyetlen magyar képzőművészet létezik. Miközben azt is megtapasztaltam, hogy mi, erdélyiek, 1920 óta akárhány nyugati vagy az anyaországtól elszakított utódállamban élünk, annyiféleképpen látunk és gondolkozunk önmagunk felől. Mert a különböző életkörülmények sokszor az ösztönökig áthangolják önazonosság-tudatunk kifejezési formáit. Fontos azt is tudnunk, hogy sem az 1937-es, sem az 1944-es budapesti kiállítás – illetve azok visszhangja – nem önmagában, hanem összehasonlításokban mérte az erdélyi magyar művészet értékeit. Ma sem vezetne sehová, ha csupán a kiállítás címében jelzett időhatárokkal kijelölt hetven év egyetemes és/vagy hazai trendjeinek a begyűrűzését keresnénk, és nem annak a valamennyi művészet- és nemzetellenes körülményen való lelki-szellemi-erkölcsi felülemelkedésnek a formai megtestesülését, ami egyébként minden művészet eredendő célja és hivatása. Éppen ez a „másság’’ – persze a többi régióéval együtt – szemléltetheti a legtermészetesebb módon az egyetlen magyar művészet szellemi gazdagságát.

DISPUTA

GYÖRGY PÉTER ESZTÉTA, AZ ELTE MŰVÉSZETELMÉLETI ÉS MÉDIAKUTATÁSI INTÉZETÉNEK IGAZGATÓJA

A tervezett kiállítás jelentősége vitathatatlan, viszont számtalan kérdést vet fel mind a múzeumok, mind a közönség részéről, határokon innen és túl. Az alapvető kérdés az, hogy a kiállítás koncepciója az adott évtizedekben adottságnak tekinti-e Erdély fogalmát, illetve magát a kulturális teret és a történeti időt. Mindezek egymást folyamatosan újradefiniáló függő változók, ennek megfelelően a formális, illetve a stílus- és ikonografikus normákat előtérbe állító művészettörténeti elbeszélés önmagában nem tűnik elégségesnek egy olyan tér magyarországi bemutatására, amelynek sajátosságai, regionális mibenléte a hazai közönség számára inkább hírből – és abból is csak alig – ismert. Megítélésem szerint Erdély folyamatos jelentésváltozáson áteső fogalom, amely másként viszonyul önmagához, illetve a külvilághoz annak megfelelően, hogy milyen viszonyban áll a román(iai) társadalommal és kultúrával, amelynek kontextusát a kritikai normáknak megfelelően megidézni alapvető kérdés. Nyilván mást jelentett a Trianon utáni sokk, az önálló Erdély, a transzilvanizmus, tehát egy regionális autonómia jelentéselvárása felől, és mást jelent a kortárs avantgárd számára. Az eltérő évtizedek eltérő territoriális léptékei szerint lehet és kell tehát értelmezni kulturális intézmények, fogalmak, esztétikai normák működését: lévén az „erdélyi művészet története” ebben az általánosságban még kevésbé létezik, mint a „magyar művészet története” – amelynek ráadásul része kellene legyen, bár az elmúlt évtizedek alatt – más módon ugyan a Horthy- és a Kádár korszakban – nem volt az. Azaz: az erdélyi művészet története számtalan területi, etnikai, nyelvi konfliktus, együttállás, együttélés, trauma, kooperáció mikrohistóriájából áll össze, és nem egy nagy elbeszéléssé, hanem egy olyan kulturális térré, amelynek határai éppen oly bizonytalanok, mint jelentése. Nagyvárad és Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Nagyszeben között éppen annyi kulturális különbség van, mint amennyi azonosság, és ezek is másként működtek 1920-ban, 1950-ben és a nyolcvanas években. Ha valamit – a művészettörténeti bemutatás esetében – tudatni akarunk Erdélyről, akkor az a mikrotörténetek, kisvilágok magyarországitól eltérő léptéke, sűrű szövete, amelyben mindig is jelen volt a többnyelvűség, és amelynek mintázata olykor drámai módon tér el az Erdélyen kívül élők számára ismerttől. Az erdélyi művészet története persze az erdélyi magyar művészet története, de nem csak az: ez evidens. Ha ebben a kontextusban Budapesten láthatatlanná válik a kortárs román kultúra, az azzal való együttműködés, a hatások, kölcsönösségek, kölcsönzések, akkor valójában az elsődleges kontextus tűnik el, tehát annak a kulturális és politikai térnek a valósága, amelyben az erdélyi művészet létezett, és létezik ma is. Azaz: a kiállításnak éppen a folytonosság hiányát lehet érzékeltetnie, a nagy elbeszélés helyett egy új művészeti földrajznak megfelelő térképet lehet és kell is megrajzolnia. Így szabadulhat meg ez a kiállítás a centrum(ok) és a periféria téves viszonyrendszerétől. A magyarországi nézőknek meg kell érteniük, hogy a művészettörténet nem pusztán és nem is elsősorban nagy művekből szőtt, utólagosan teremtett kizárólagos elbeszélésből áll, hanem intézmények történetéből. Erdély esetében a mindennapi élet politikai valóságának rekonstrukciója elkerülhetetlen. Mit jelent, hogy az erdélyi művészet például jelen volt Bukarestben is? Miként értelmezi ez a kiállítás az államszocializmus évtizedei alatti dinamikus földrajzot – kezdve a Magyar Autonóm Tartomány kérdésétől a múzeumi rendszer ki- és átalakításáig – amelynek bemutatása elengedhetetlennek tűnik (lásd például a szebeni Brukenthal Múzeum történetét mint önálló bemutatásra is alkalmas esettanulmányt). És ott van a bukaresti magyar kolónia kérdése, az országos kulturális intézményekbe való betagozódottság, egy olyan tágabb intézményi háló, amelynek létezését éppen azért kell bemutatni Budapesten, hogy a kortárs közönség értse, érthesse, hogy milyen világban éltek, élnek a romániai magyar művészek.

Önálló kérdés a magyar művészet mibenlétének értelmezése ezekben az évtizedekben: mikor és miként volt az része az etnikai megmaradás programjának, azaz milyen illusztratív szerepe volt, mint alakult mindez a szocialista realizmus korában, és hogyan látjuk ma. A nagy nevekből szőtt elbeszélés mellett – alkalmanként helyett – én sokkal inkább egy olyan problémafeltáró kiállítást látok magam előtt, amely az etnikai közösség reneszánsza idején nem enged az érzelmi közösség elvárásának, a virtuális azonosulásnak, a nosztalgia elvárásrendszerének. Ez a kiállítás nem az erdélyi érzülettől elborult neonacionalista, etnikai kultúrában érdekelt tömegek igényének kiszolgálásából kell álljon, ugyanakkor azonban nem érheti be a művészettörténeti evidenciák reprezentálásával sem, amely megoldás kétségbevonhatatlanul kielégítetlenül hagyja azokat, akik nem pusztán érzéseik miatt nézik majd meg ezt a tárlatot, hanem érteni akarják, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akik egyik napról a másikra elszakadtak az országuktól. Azaz: a kiállításnak a traumák sorozatát kell bemutatnia, azt az állandóan alakuló történeti elvárásrendszert, amelyben az Erdélyben élők éltek, amelyeknek ki voltak és ma is ki vannak szolgáltatva. Azaz: éppen olyan fontos, hogy a szűken vett, esztétikai ítéletből leszűrt művészettörténet mellett a látogatók szembetalálják magukat azzal a drámai társadalomtörténettel is, amely ennek a művészetnek a determináló világát teremtette meg. (Praktikusan: az 1990-ig elmenő kiállítással párhuzamosan a kortárs erdélyi kultúra intézményeinek bemutatását is fontosnak tartom, és olyan társművészeti bemutatókat, amelyek segítenek a fiatalabb nemzedéknek eligazodni a tárlaton, mintegy bevezetést kapva abba.) A neonacionalizmus és az etnikai reneszánsz olyan befogadói közeg, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az a művészettörténeten túlmenő szemlélet, amelyet én javaslok, nem tér ki ez elől. Igazi szimbolikus találkozó ez: képes-e az MNG a mai erdélyi, romániai kultúra felől nézvést is modern, a kortárs világban érvényes bemutatót tartani, vagy eleve feladja ezt a párbeszédet. Biztos vagyok benne, hogy a kiállítás igazi határkő lehet, ha a magas kultúra intézménye nem erődként viselkedik, hanem – architekturális kontextusa ellenére – igazán demokratikus intézményként, amely segíthet a neonacionalizmus történeti hagyományokat nem becsülő, nem ismerő nemzedékei számára megérteni, hogy a múlttal való azonosság érzése nem vezet sehova. A múlt idegen ország, amelyet azért kell megismernünk, hogy otthon lehessünk a jelenben.

A SEUSO-KINCS MOSTANTÓL A TUDOMÁNY FÓKUSZÁBAN SOKFÉLE VIZSGÁLAT SEGÍTHET MEGFEJTENI A TÁRGYAK EDDIG REJTETT TITKAIT SZERZŐ: MRÁV ZSOLT RÉGÉSZ, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, DÁGI MARIANNA KLASSZIKA-ARCHAEOLÓGUS, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM © MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, FOTÓ: DABASI ANDRÁS ÉS KARDOS JUDIT

A SEUSO- VAGY VADÁSZTÁL MEDALIONJA SZABADBAN LAKOMÁZÓ TÁRSASÁG ÁBRÁZOLÁSÁVAL ÉS A BALATON RÓMAI KORI NEVÉVEL (PELSO)

MŰHELY

A SEUSO-KINCS ILLATSZERES DOBOZA, OLDALÁN A SZÉPÍTKEZŐ ÚRNŐ ÁBRÁZOLÁSÁVAL

A Parlamentben több mint három hónapig minden érdeklődő belépődíj nélkül, szabadon megtekinthette a Seuso-kincs március végén Magyarországra került darabjait: hét páratlan késő római ezüstedényt és az elrejtésükre használt rézüstöt. Ez a három hónapos időszak a közelmúltban lezárult, ezért a lelet sorsát figyelemmel kísérők joggal érdeklődnek, miért tűntek el a tárgyak átmenetileg a nagyközönség elől, mikor és hol lesznek ismét láthatók, mi történik velük a parlamenti kiállítás lebontása után? Még állt a kiállítás, amikor megjelent az Országgyűlés Hivatala által kibocsátott szűkszavú közlemény, amely arról tudósított, hogy a tárgyak a nemzet parlamentje után a nemzet múzeumába kerülnek, ahol a Seuso-kincs kutatására a közelmúltban felállított akadémiai munkabizottság megkezdi a tárgyak tudományos vizsgálatát. Ennek lezárulta után a leletek ismét láthatók lesznek a Magyar Nemzeti Múzeumnak a Seuso-kincset bemutató új kiállításán. A közlemény műfaja azonban nem tette lehetővé, hogy részletesen ismertesse, mi is ez a munkabizottság, miért hozták létre, és mik az általa koordinált tudományos kutatások céljai, főbb irányai. Cikkünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni, bemutatni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a Seuso-kincs kutatása adhat a hazai régészettudomány, az ókortudomány és a kapcsolódó tudományágak kezébe. A tizenöt tárgyból álló Seuso-kincs még a mai, hiányos állapotában is a fennmaradt legszebb és legnagyobb értékű késő római ezüst tálalóés tisztálkodókészlet. Lelőhelye vitatott, de a legtöbb érv dunántúli előkerülése mellett szól. Ezek azonban jobbára közvetett érvek, amelyek rendszerré állnak ugyan össze, és egy irányba mutatnak, mégis kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy Magyarország 1993–94-ben New Yorkban bíróság útján érvényesíthesse tulajdonigényét. Pusztán magánérdekek miatt tehát a világ kulturális örökségének ez a kiemelkedő darabja eladhatatlanul, páncéltermek mélyére száműzve várta – és felerészben még ma is itt várja – sorsának jobbra fordulását. Évtizedekig nemcsak a nagyközönség számára volt elérhetetlen a kincs,

hanem – néhány kiváltságos kutatót leszámítva – a tudományos világ elől is el volt zárva. A tulajdonjog körüli vita fényében érthető – bár elfogadni nemigen lehet –, hogy az ellenérdekelt fél magyar kutatókat soha nem engedett a lelethez. Az a hozzáállás azonban, hogy más külföldi kutatónak sem biztosították a lehetőséget a tárgyak közvetlen tanulmányozására, és gyakorlatilag semmit nem tettek a kincs eredetének tisztázása érdekében, sőt inkább akadályozták azt, már a nemzetközi tudományos közvélemény ellenérzését is kiváltotta. Ez a körülmény a magyar törekvések kimondott vagy kimondatlan szimpátiájához, sőt esetenként közvetlen támogatásához vezetett ugyan, de nem változtathatott azon a tényen, hogy a Seuso-kincs továbbra is kutathatatlan maradt. Bár 1994-ben a neves angol művészettörténész, Marlia Mundell Mango és Anna Bennett restaurátor publikálta a leletet alkotó tárgyakat, és ez az írás ma is a kincs jelentőségéhez méltó alapvető közlésnek számít, máig hiányoznak a kincsleletet értékelő és értelmező összefoglaló tudományos munkák. Rengeteg még a feladat és a nyitott vagy vitás kérdés, amelyek megoldására csak a tárgyak közvetlen tanulmányozásával nyílhat esély. Ennek lehetősége akkor teremtődött meg, amikor a magyar félnek sikerült megállapodnia a Seuso-kincs felét birtokló testvérpárral, és az általuk őrzött ezüstedények és a rézüst – az angol hatóságok engedélyével – Magyarországra kerültek. Már a kincs parlamenti bemutatásakor elhangzott nyilatkozatokból is kiderült, hogy Magyarország az addigiaktól gyökeresen eltérő módon viszonyul a kiemelkedő leletegyütteshez. Ez nyilvánvalóvá vált egyrészt azzal, hogy megérkezésük után néhány nappal már kiállították a nagyközönség által még soha nem látott tárgyakat, másrészt megfogalmazódott a lelet tudományos kutatásának igénye. Az ötévesre tervezett kutatási program célja, hogy elvégezze a Seuso-kincs egyelőre Magyarországon lévő darabjainak teljes körű tudományos feldolgozását a tárgyak dokumentálásától, készítési helyük vizsgálatától kezdve a feltételezett lelőhelyük kutatásán keresztül történeti, társadalmi,

ikonográfiai és művészettörténeti értelmezésükig. Mindezt a munkacsoport a késő római császárkor és a késő ókor kulturális, művészeti, társadalmi közegébe kívánja helyezni, biztosítva ezzel a kincslelet nemzetközi kontextusban való vizsgálatának lehetőségét és szükségességét. A projekt része továbbá a kincs modern kori történetének a feldolgozása is. A kutatómunka támogatása olyan szerencsés helyzetet teremthet, amelyből a magyar tudomány nemzetközi presztízse is tovább növekedhet. Alig ismerünk ugyanis olyan kiemelkedő ókori régészeti leletet, amelynek teljességre törekvő tudományos vizsgálata ennyire szervezetten és ilyen mérvű állami támogatással indult volna meg. Első lépésként a kutatási program szerkezeti és szervezeti felépítését, illetve kereteit kellett megteremteni, amelynek kidolgozására a felkérést a Török László akadémikus (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet) elnökletével a közelmúltban megalakult akadémiai munkabizottság kapta. Tagjai az ötéves kutatási projektben főszerepet vállaló intézmények: a kutatások összefogását végző és egyben az ókori műtárgyak gyűjtésével foglalkozó két országos múzeum: a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyek tudományos együttműködésük egyik legfontosabb feladatának tekintik a Seuso-kincs kutatását. A bizottság az archaeometriai vizsgálatok koordinálásával az ezen a téren több mint húszéves tapasztalattal rendelkező MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földtani és Geokémiai Intézetét bízta meg. Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a tudományos feldolgozás a lehető legszélesebb hazai kutatói bázisra épüljön, ugyanakkor ne maradjanak ki a téma nemzetközi szakértői sem. Ennek köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia több kutatóintézete mellett például az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Budapesti Műszaki Egyetem és a Miskolci Egyetem természettudományos kutatóhelyei is bekapcsolódnak majd a munkákba. Más európai gyűjtemények mellett szoros együttműködést tervezünk a British Museummal, amely a késő római ezüstedények és más

MŰHELY

kincsleletek legnagyobb és egyben a legjelentősebb darabokat felölelő gyűjteményét tudhatja magáénak, ráadásul ott dolgozik a téma egyik legelismertebb nemzetközi szaktekintélye is. Tudjuk, hogy a tudomány és a kincs iránt érdeklődő közönség nagy reményekkel várja a kutatások eredményeit, de elkerülhetetlen annak a ténynek az elfogadása, hogy még messze nem a kérdések megválaszolásának, hanem csak a megfogalmazásának az időszakában, egy hoszszú, időigényes kutatási program elején vagyunk. A tárgyak közvetlen tanulmányozásának most először megteremtődött lehetősége gyökeresen új helyzetet teremtett, ezért egyetértés volt abban, hogy a kutatásokat a legelejéről kell kezdenünk, lehetőleg úgy, hogy ne befolyásoljanak minket a korábbi kutatások vélt vagy valós eredményei. Ez segít bennünket annak eldöntésében, hogy a korábban, a kincslelet első kézből való tanulmányozása nélkül felhozott érvek, hipotézisek vajon kiállják-e a már a leletek személyes vizsgálatára épülő próbát, vagy sem. Ez a felfogás azzal is együtt jár, hogy újra fel kell tennünk azokat a kérdéseket is, amelyekre a válasz korábban már egyértelműnek tűnt. Ezek közül a legfontosabb, hogy a Seuso-kincsnek nevezett leletegyüttesnek vajon mind a tizenöt ma ismert darabja azonos lelőhelyről származik-e? A kérdés azért megkerülhetetlen, mert a műkereskedelemben gyakran megesik, hogy eltérő vagy ismeretlen eredetű műtárgyakat egyetlen tárgyegyüttesnek tüntetnek fel, hogy azokat fiktív kincsleletként jóval magasabb áron tudják értékesíteni. Ez a lehetőség a Seuso-kincs esetében is vizsgálandó, hiszen elképzelhető, hogy a lelet hírnevét kihasználva más tárgyakat is megkíséreltek hozzákapcsolni, azokat Seusoezüstként eladni. A malibui Jean Paul Getty Múzeummal például így próbált két amerikai üzletet kötni, persze sikertelenül, azt állítván, hogy az általuk eladásra kínált késő római ezüsttál a Seuso-kincs része. Nem zárhatjuk ki, hogy a jövőben is felbukkannak majd olyan késő római ezüsttárgyak, amelyekről azt állítják, hogy a Seuso-kincshez tartoznak. Ezekben az esetekben nagy óvatossággal, körültekintéssel kell majd el-

járni, és csak kellő bizonyítékok birtokában lehet végül kimondani, hogy újabb, eddig lappangó darabokkal egészült ki a Seuso-hagyaték. A Seuso-kincs esetében szerencsére rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek a ma ismert tárgyak összetartozását bizonyítják. A rézüst felületét borító korrózióban a kincs mind a négy, nagy átmérőjű táljának a pereme nyomot hagyott. Egyedi peremlenyomataik azonosításával sikerült bizonyítani, hogy ezeket az üstben helyezték el, együttes elrejtésük tehát kétségtelen. A közeljövő feladata, hogy, amennyiben lehetséges, tudományos módszerekkel igazoljuk, illetve további adatokkal alátámasszuk a többi, Magyarországra került tárgy összetartozását is. Ennek bizonyítására például a tárgyak felületén kisebb-nagyobb mértékben megmaradt lerakódások tűnnek alkalmasnak. Amennyiben az archaeometriai vizsgálatok során ezeknek az összetétele, kialakulásuk módja azonosságot mutat, akkor ez azt jelentené, hogy ugyanabban a környezetben keletkeztek. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy hordozóikat nem csupán ugyanarra a helyre rejtették el, hanem ott együtt, azonos körülmények között vészelték át az elmúlt több mint másfél ezer évet. A talajmaradványok más jellegű, de ugyancsak alapvető információkat hordoznak, jelenleg azonban nem tudjuk, hogy a jelentősen letisztított tárgyak felszínén maradt-e még belőlük. A lerakódások, és – ha lesznek – a talajmaradványok így sokat elárulnak majd a kincs rejtekhelyéről. Bár a Seuso-kincs pontos vagy hozzávetőleges lelőhelyének lokalizálása fontos célkitűzésünk, legalább ugyanekkora, ha nem nagyobb jelentőségűek azok a komplex kutatások, amelyek a kincset alkotó ezüsttárgyak megértéséhez visznek közelebb. A késő római ezüstművességgel kapcsolatos alapkutatások azonban még a kezdeteknél tartanak. Az elvégzett anyagvizsgálatok sok szempontból a levegőben lógnak, mivel sokszor nem tudjuk értelmezni a kapott adatokat. Hiányoznak ugyanis az összehasonlító vizsgálatok, az egyes műhelyek megkülönböztetése, és azt sem tudjuk, milyen utat járt be az ezüstművesek által felhasznált alapanyag a bányától a

műhelyig. A késő római ezüstművesség átfogó kutatása tehát újabb nagy lehetőség a magyar tudomány számára. A különféle készítési és díszítőtechnikák, a szerszámhasználat vizsgálata, az edények díszítésére használt motívumkincs tanulmányozása ebben nagy segítséget jelenthet. Érthető, hogy amíg a leletek vagy legalábbis azok egy része nem került Magyarországra, az érdeklődés fókuszában a kincslelet eredetével kapcsolatos problémák álltak. Ideje azonban ezeken felülemelkedni, és a kincsnek olyan, eddig kevéssé tárgyalt aspektusait is vizsgálni, amelyek kijelölik és meghatározzák a helyét az egyetemes kultúra és művészettörténet világában. Ez a hely pedig igen előkelő, mert a Seuso-ezüstök a saját műfajukban koruk művészetének csúcsteljesítményei közé tartoznak. Azt is tudni kell, hogy a tervezett tudományos kutatások nem öncélúak, nemcsak a különböző tudományágak alapkutatásai vagy néhány kutató számára fontosak és hasznosak, hanem a kincslelet második felének megszerzését célzó tárgyalások során is jelentős segítséget nyújthatnak az előnyösebb tárgyalási és alkupozíció eléréséhez. Amennyiben a vizsgálatok a kincs dunántúli származását megerősítő, netán bizonyító erejű adatokat eredményeznek – amire jó esélyünk van –, akkor ezek olyan érveket adnak a magyar tárgyalók kezébe, amelyek elősegíthetik a mielőbbi megállapodást a kincs további darabjait illetően, és alkalmasak lehetnek akár a kompenzációs díj csökkentésére is. A rendőrségi nyomozás mellett a tudomány, azon belül is elsősorban az archaeometria képes megalapozott és hiteles érvekkel szolgálni ahhoz is, hogy a nemzetközi szinten jelenleg elismert birtokosi státusunkból a kincs végleges tulajdonosaivá léphessünk elő. Elsősorban a tudományos kutatásoktól várható az is, hogy a kinccsel kapcsolatos összetett történeti, társadalmi, vallás- és művészettörténeti kérdésekre, problémákra a lehető legpontosabb választ adják, és így közelebb hozzák nemcsak a tudomány, hanem a mai ember számára is a Seuso-kincs természetes közegét jelentő késő ókor arisztokratikus világát, annak történelmi és kulturális miliőjét.

Fontos feladatunknak tekintjük, hogy a kutatások eredményeiről folyamatosan tájékoztassuk a közönséget: ehhez az írott és az audiovizuális média mellett 2015-től a Seuso-program saját honlapja is rendelkezésre áll majd. Bár a tudományos vizsgálatok a következő hónapokban prioritást élveznek, jogos elvárás, hogy a leletek a lehető leghamarabb ismét a nagyközönség elé kerüljenek. Várhatóan nagy érdeklődés kíséri majd a Seuso-kincs Magyarországon található darabjainak első, a Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítását. A múzeum erre a célra olyan teret biztosít, amely lehetővé teszi nemcsak a tárgyak méltó körülmények között történő kiállítását, hanem a kincsleletet összefüggéseibe illesztve bemutatja a késő római császárság korát is, vagyis azt a korszakot, amelyben a tárgyak létrejöttek, amelyben használták őket, mielőtt a föld mélyébe kerültek.

MÚZEUM, KÖNYVTÁR, MŰVELŐDÉSI HÁZ – ÖSSZEVONT VIDÉKI INTÉZMÉNYEK SZERZŐ: BASICS BEATRIX MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A „múzeumi rendszerváltásnak” is nevezett szervezeti átalakításokkal kapcsolatban nemcsak a megyei múzeumi rendszer megszüntetéséről esik gyakran szó, hanem arról is, hogy mi lett a sorsa az egykor a szervezetekbe tartozó tagintézményeknek, amelyek jó esetben – viszszakerülve a település fenntartásába – területi múzeumokként működnek tovább. Ez a viszszakerülés azonban bízvást idézőjelbe tehető, hiszen számos helyen sem az intézmény, sem a gyűjtemény és annak kiállítása nem kapcso-

lódott szervesen ahhoz a helyhez, ahol létesült, vagy ha pontosabban szeretnénk fogalmazni: egyre kevésbé volt köze ahhoz. Számos olyan muzeális intézmény is akad az országban, amelynek önálló működtetését nem tartotta sem lehetségesnek, sem szükségesnek a fenntartó település, így más intézményekkel történő összevonás vagy éppen a régi formájukban történő megszüntetés lett a sorsuk. A makói József Attila Múzeum 2013-ig a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága alá tartozott, azaz a megyei múzeumi szervezet tagintézménye volt. Mostani neve József Attila Városi Könyvtár és Múzeum, vagyis összevonták a két, most már városi fenntartású intézményt. A honlapon ott látható a múzeumi logó, és a hely inkább múzeumi, mintsem könyvtári weboldalként funkcionál, de azért találhatunk „katalógus” és „könyvtári hírek” menüpontot is. Meglepő és kissé szokatlan módon Halász Tamás helyi képeslapgyűjtő weboldalának linkje is elérhető a honlapról – a város múltja iránt érdeklődők számára ez valóságos kincsestár. A múzeumról azonban nem sokat tudunk meg a honlap alapján – már ami az intézmény jelenlegi státusát illeti. 2008-ban készült el az Alfa program támogatásával, Küzdelmes évszázadok – Makó története az újjátelepüléstől a rendszerváltásig, 1699–1989 címmel az új állandó kiállítás, amelynek gazdag anyaga jól illusztrálja a város egykori – és talán jelenlegi – fontosságát. (Ebben a kiállításban látható – sok egyéb érdekes és értékes tárgy mellett – Székely Bertalan Erzsébet királynét koronázási díszruhában ábrázoló életnagyságú portréja, amelyet Csanád vármegye főispánja rendelt meg 1868-ban a festőtől a megyeháza számára – akkor még a város volt ugyanis a megyeszékhely.) Úgy tűnik, Makón nem okozott különösebb problémát az összevonás, ahogy a honlapon, úgy a valóságban is megfér egymással a két intézmény, és a múzeum jelentősége sem csökkent, működésében számottevő változás nem történt. Az aszódi Petőfi Közérdekű Muzeális Gyűjtemény, ismertebb nevén a Petőfi Múzeum az egykori Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága

tagintézményéből lett az Aszód Városi Kulturális Központ (AVKK) tagintézménye a könyvtárral együtt. Az 1958-ban alapított múzeum gyűjtőterülete tizenkilenc település; régészeti, történeti, néprajzi és képzőművészeti gyűjteményei vannak, valamint jelentős könyv- és fotótára. Amellett, hogy a Galga mente műemlékvédelmének központja, múzeumi szakhatóság és közművelődési centrum is. Szakmai felügyeletet gyakorol hat falumúzeum – Dány, Galgamácsa, Iklad, Tura, Verseg, Zsámbok – vonatkozásában. Asztalos Tamás múzeumvezető igyekszik árnyaltan fogalmazni: szerinte van, ami jobb, van, ami rosszabb, mint a megyei múzeumi tagintézményi lét idejében. A finanszírozás jobb, pontosabban „kéznél van”, de hiányzik a szakmai támasz a döntéshozatalok során, mivel a mostani fenntartó nem tekinti a megyei hatókörű városi múzeumot „főnöknek”. Itt a könyvtár és a múzeum egyesült, a szakmai önállóság látszólag csorbát szenvedett, viszont a könyvtár szakmai segítsége előny. A múzeumvezető úgy érzékeli, azoknál a múzeumoknál, ahol könyvtárral vonták össze az intézményt, a múzeumi kollégák egyfajta sértődöttséggel reagáltak, holott az együttműködés koránt sincs kárára egyik félnek sem. Mi több, szerinte inkább a megmaradásnak kellene örülni, hiszen ezekben az esetekben az összevonás a múzeumok számára a megmenekülést jelentette. Az Ózdi Városi Múzeum honlapja egyúttal a könyvtáré is, és az ÓMI rövidítés (Ózdi Művelődési Intézmények) egyben jelzi, művelődési központ is egyúttal. A honlapon túlnyomórészt a múzeumra vonatkozó információkat kapunk, de talán furcsának tűnhet első pillantásra, hogy a fejléc szép régi látképe fölött fogyókúrás, valamint weboldalkészítésről szóló hirdetések láthatók. De ide van linkelve az Ózdi nők című projekt honlapja is, és csak remélni tudjuk, hogy az oldalt felkeresők végeredményben mindkét „tábor” látogatóközönségét növelik. Ez az eset azonban rendhagyó, hiszen az Ózdi Városi Múzeum már 2007 óta az Ózdi Művelődési Intézmények keretein belül működik. Az egykori gyártörténeti múzeumból városi

MŰHELY

lett. Az „aktuális”, illetve a „programok” menüpontok alatti közlemények lassan kétévesek. A közös honlap azonban már gazdagabb, érdekesebb. Egy iparváros esetében, úgy tűnik, szerencsés megoldás volt az intézmények öszszevonása, amely elsősorban a fenntartás és a szervezet vonatkozásában szembetűnő, amúgy önálló épületekben találhatjuk a könyvtárat, a művelődési központot és a múzeumot. Egy további példa arra, hogy múzeum és könyvtár együttműködése nem új elképzelés, a Wass Albert Könyvtár és Múzeum Tapolcán. A honlapon „könyvtárunk múzeumi intézményrészlege”-ként szereplő „alintézmény” 1982-ben jött létre Pedagógiai Gyűjteményként, és mint iskolamúzeum a Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága tagintézménye volt. 1987-től önálló lett Tapolcai Városi Múzeum néven, 1996-ban pedig a könyvtár társintézményévé vált. Mind gyűjteménye, mind állandó kiállításai több múzeumi szakágat képviselnek. Tapolca esetében is jól érzékelhető az intézmény nevében az a presztízsharc, amely általánosan jellemző az összevont intézmények esetében, ami már a névadásban is megmutatkozik, nevezetesen, hogy kinek a neve szerepel előbb. Itt a könyvtáré… Hogy mennyire változó a helyi közösség értékelése, véleménye, akarata saját múzeumával kapcsolatban, és ezt milyen mértékben befolyásolják az országos szinten történő változások, jól érzékelhető egy másik kis múzeum sorsán. A szeghalmi Sárréti Múzeum létrejötte a 19. század végi, 20. század eleji vidéki múzeumalapítások egyik klasszikus példája. Az 1906-ban alakult, a helyi ásatásokat segítő Helios Egyesület utóda a Szeghalom vidéki Régészeti és Közművelődési Társulat lett, folyamatosan gyarapodó gyűjteménnyel. Múzeumi működési engedélyt 1974-ben kapott mint Szeghalmi Helytörténeti Közgyűjtemény. 1992-ben az akkor már Sárréti Múzeum a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága tagintézménye lett, de amikor – elsőként az országban, jócskán megelőzve a 2013. évi eseményeket – a Békés megyei szervezetet megszüntették, a Sárréti Múzeum ismét Szeghalom Város Önkormányzatának fenntartásába került.

Területi múzeum lett, gyűjtőterülete az egykori Sárrét alábbi településeire terjedt ki: Szeghalom, Füzesgyarmat, Vésztő, Körösladány, Bucsa, Kertészsziget, valamint 2001 februárjától a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatóságának engedélyével Csökmő és Újiráz. Gyűjtőköre helytörténet, néprajz, irodalomtörténet, művészettörténet. 2010–11-ben Szeghalom Város Önkormányzata egy DAOP-os pályázat keretében felújította a Sétakertben levő D’Orsay-kastélyt, amelyet könyvtári és múzeumi funkcióval kívánt megtölteni. 2011-ben egy képviselő-testületi határozattal a képviselők összevonták a könyvtárat a múzeummal, és az összevont intézmény Nagy Miklós Városi Könyvtár és Sárréti Közérdekű Muzeális Gyűjtemény néven funkcionál az új épületben. A könyvtár és a múzeum költözése 2011-ben lezajlott, a múzeum pedig területi múzeumból visszaminősült közérdekű muzeális gyűjteménnyé. Mindez alig több mint egy évvel előzte csak meg a később országos szinten megvalósuló hasonló történéseket. A könyvtár 2011 nyarán nyílt meg, a múzeum csaknem egy évvel később. A szépen felújított épületek a változás nyereségét jelentik, és minden bizonnyal egyszerűbb és talán költséghatékonyabb az összevont intézmények működtetése (bár mind ez idáig nagyon hiányzik a változásoknak a fenntartási költségekre gyakorolt hatásáról készítendő összefoglaló beszámoló). A honlap szerkezete jelzi, hogy a könyvtár a jelentősebb ebben a felállásban, a múzeumok menüpont alatt a két külön épület állandó és időszaki kiállításairól kapunk információkat. A helytörténeti bemutató négy termének témavázlata is itt olvasható, ami pedig az időszaki tárlatot illeti, 2013. decemberi az utolsó híradás „Botlik Imre mandala festő, természetgyógyász, radiesztéta” kiállásáról, amelyet Balogh László parapszichológus, író, festőművész nyitott meg. Hogy 2014 januárjától mi történt a „múzeumokban”, arról nincs új hír a honlapon. A kapuvári Rábaközi Múzeum a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozott, a megyei szervezet tagintézményeként. 2013-tól, a megyei múzeumi rendszer

megszüntetésével a városi művelődési központ működteti (a közleményekben ugyan az „üzemeltetés” kifejezés tűnik fel többször is, de ez egy múzeum, sőt még egy művelődési központ esetében is furcsán hangzik). A Rábaközi Vidékfejlesztési Egyesület közleménye szerint 2013ban a múzeum „új tárlatot is ki tudott alakítani, egy egykori szobabelsővel és népviseleti életképpel is várta a látogatókat”. „Hosszabb névvel, felújított tárlattal és nagy tervekkel vágtunk bele ez év januárjában az öszszevont intézmény működésébe” – jelentette ki 2013-ban Henye Zsuzsanna, a Rábaközi Művelődési Központ, Városi Könyvtár és Muzeális Kiállítóhely (RMK) igazgatója. Az egykori múzeumot a megyei igazgatóságtól vette át a helyi önkormányzat, majd az RMK gondjaira bízta, egy hat órában foglalkoztatott alkalmazott felügyelete és tárlatvezetése, valamint egy megbízott muzeológus, Csiszár Attila munkája mellett. „Már vannak statisztikáink: az októberig tartó időszakban több mint 1200 látogatója volt a Kapuvár anno… kiállításnak” – jegyezte meg a művelődési központ igazgatója. A kapuvári képviselő-testület ülésén tartott beszámolójában kiemelte: az állami – több mint négymillió forintos – normatíva nemcsak fedezi a kiállítóhely költségeit, de még némi technikai fejlesztést is lehetővé tett, majd hozzátette: „Terveinkben szerepel még az iskolákkal való szorosabb együttműködés egy úgynevezett múzeumpedagógiai foglalkozássorozat bevezetésével”. Hogy miért „úgynevezett” a tervezett múzeumpedagógiai foglalkozássorozat, csak találgathatjuk. Az azonban tény, hogy az RMK.VK. Kapuvár honlapján a múzeum menüpont alatt található utolsó adatok 2013 júliusából származnak, mint ahogy az is, hogy a honlap nyitólapjának fejlécén az utolsó menüpont a múzeum. Innen tölthető le a Csiszár Attila által összeállított kiállításvezető, amely az állandó kiállításokhoz készült. És lényegében ennyi is mindaz, amit a múzeumról a honlap nyújt. Kapuváron a szépen hangzó hírek ellenére is nyilvánvalóan vesztese lett a múzeum az összevonásnak – bár nem csak az összevonás ténye miatt.

AZ ÓZDI MUNKÁSÉLETMÓD-TÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS RÉSZLETE. A FALON SPANNRAFT ÁGOSTON: AZ ÓZDI GYÁRTELEP 1896-BAN CÍMŰ FESTMÉNYE, AMELYET A GYÁR TULAJDONOSA, A RIMAMURÁNY-SALGÓTARJÁNI VASMŰ RT. RENDELT, ÉS AMELY A MILLENNIUMI KIÁLLÍTÁSON IS SZEREPELT. ELŐTTE 19. SZÁZADI MUNKÁSLAKÁSOK MAKETTJEI ÉS AZ 1904–1905-BEN ÉPÜLT ELSŐ ÓZDI KÖZFÜRDŐ MAKETTJE, BALRA A VASGYÁR EGYKORI MŰSZAKI IGAZGATÓJA, ZORKÓCZY SAMU (1869–1934) IRODÁJÁNAK BERENDEZÉSE LÁTHATÓ

AZ EREDETILEG VÁNDORKIÁLLÍTÁSOK CÉLJÁRA KÉSZÍTETT TABLÓKON AZOK A FOTÓK – ÉS RAJTUK A KÉZJELEK JELENTÉSEI – LÁTHATÓK, AMELYEK 1977-BEN KÉSZÜLTEK VASS TIBOR MONOGRÁFIÁJÁHOZ, AMELYBEN AZ ÓZDI MUNKÁSFOLKLÓR EGYIK KÜLÖNLEGESSÉGÉT DOLGOZTA FEL: A MELEGHENGERMŰBEN UGYANIS A MUNKA OLYAN ZAJBAN FOLYT, HOGY A DOLGOZÓK NEM HALLHATTÁK EGYMÁS SZAVÁT, EZÉRT EGY SAJÁTOS, MAGUK KIDOLGOZTA JELRENDSZER SEGÍTSÉGÉVEL KOMMUNIKÁLTAK

Különleges és szokatlan példája az összevonásnak, pontosabban annak, mi mindent lehet összevonni, együtt működtetni, az edelényi Művelődési Központ, Könyvtár és Szekrényessy Árpád Múzeum. Honlapján az összevont intézmény egységeinek felsorolása a Művelődési Központtal kezdődik, ezt követi a Városi Könyvtár, a Borsodi Tájház és a Borsodi Földvár, a Turisztikai Információs Iroda, a Panzió és a Rakaca-tavi pihenő, majd a Városi Televízió. A felsorolásban helyet kapott intézményekről találunk rövid leírást, képeket, valamint indoklást, hogy hogyan és miért kerültek az „összevont intézmény”-be. Egyet nem találunk csak: az intézmény nevében is szereplő múzeumot. (Csak további kutatás eredményeként derül ki, miért. Más kérdés, hogy a honlap utolsó frissítése éppen egy éve történt.) A Művelődési Központ felnőttképzéssel is foglalkozik kiállítások bemutatása mellett, a Borsodi Tájház helytörténeti közleményeket jelentet meg. Megtalálható viszont az összevont intézmény 2013. évi beszámolója, és ebből kiderül, hogy a múzeum tulajdonképpen maga a három épületegyüttesből, a hozzájuk tartozó portákból és a Földvárból álló Tájház. Szekrényessy Árpád nevét nemrégiben, 2007-ben vette föl a Tájház, méltán, hiszen megérdemli, hogy egy múzeum révén megemlékezzünk róla: ő kezdte el a Földvár tudományos kutatását, de hatalmas és értékes gyűjteménye Erdélybe került. (A család története érdemes lenne külön tanulmányozásra.) De visszatérve az összevont intézmény beszámolójára: kiderül belőle, hogy a nyolc intézményegység negyvenkét főállású munkatárssal működik (néhány kivételtől eltekintve átlagosan ennyi egy-egy megyei hatókörű városi múzeum munkatársainak a száma). A programok sokfélesége jelzi, hogy itt egy különleges kulturális-művelődési komplexummal találkozhatunk: bérletes zenekari koncertsorozat, bábszínház és gyermekelőadások, zumba és politikai pártok rendezvényei, vadásznap és rákellenes liga, hagyományőrző dalkör, és még sokáig sorolhatnánk, mi mindennek ad otthont az intézmény. A 2013. évi kétszázhatvan munkanapon napi

4,8 rendezvény volt a Művelődési Központban. A múzeum részeként működő Földvár interaktív bemutatóhellyel és gasztropincével bővült. Vele együtt tizenhat állandó kiállítás várja a látogatókat, ezek között persze jó néhány egy-egy szobát, műhelyet jelent csupán. Kétezer-ötvennégy látogatót fogadtak a tavalyi évben. A művelődési ház-könyvtár-múzeum együttes egyik jellegzetes, mégis egyedi példája az Abonyi Lajos Művelődési Ház, Könyvtár és Múzeumi Kiállítóhely Abonyban. A különlegessége, hogy itt a múzeumi rész lényegében egy 1959ben magángyűjteményből alapított skanzen. A Csák nemzetség 18. század végi magtárában kaptak helyett a paraszti világhoz kapcsolódó, mára már eltűnőfélben lévő mesterségek eszközei. A hat kiállításrész közül egyet az egykori tanyavilágnak szenteltek, a többi egy-egy műhely bemutatása. Időszaki kiállítások rendezésére is van mód, és kiadványokat is megjelentetnek. A honlap tartalmilag gazdag, jól tagolt és informatív. A különleges és nagyon érdekes skanzen a legfrissebb csatlakozó a hármasban, amely, úgy tűnik, jól működik együtt. A csongrádi Tari László Múzeum a Csongrád megyei múzeumi szervezet tagintézménye volt 2013-ig. Azóta beolvadt a könyvtárba, az összevont intézmény jelenlegi neve Csongrádi Információs Központ Csemegi Károly Könyvtár és Tari László Múzeum. A honlapon itt már nem is szerepel önálló menüpontban a mú zeum, az időszaki kiállítás menüpontból azonban megtudhatjuk, hogy Földön, vízen, levegőben – motorok mindenhol! címmel időszakos technikatörténeti kiállítás nyílt 2014 áprilisában – ez június 10-ig volt látogatható a múzeumban. A csekély nyilvánosság ellenére annyit azonban lehet tudni, hogy a könyvtár igazgatója az öszszevonás ismeretében több múzeumvezetővel találkozott, és kialakított egy múzeumi programot, amelyhez a közeli szentesi Koszta József Múzeum gyakorlati segítséget is nyújt. A mezőberényi Orlai Petrics Soma Kulturális Központ az Orlai Petrics Soma Muzeális Gyűjtemény, a Petőfi Sándor Művelődési Központ és a Városi Könyvtár összevonásával 2008.

január 1-jével létrejött új intézmény. 2000-ig a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának tagintézménye volt, és amikor 2001-ben a megyei szervezet tagintézményeit a közgyűlés anyagi okokra, a fenntartás nehézségeire hivatkozva – mintegy a 2013-as változás megelőlegezéseként – „visszaadta” a helyi önkormányzatoknak, ez a „tagintézmény” Mezőberény városának fenntartásába került, és 2002-ben a volt Wenckheim– Fejérváry-kastély épületében megnyílt az új állandó kiállítása. Az 1991-ben, részben magángyűjteményből létrehozott Orlai Petrics Soma Múzeum a megyei múzeumi tagintézményi létet követően az időszakos önállóság után a múzeum-könyvtár-művelődési ház együtteséből létrejött kulturális központ része lett. Utoljára maradt egy olyan intézmény, amely szintén a 2013-as „múzeumi rendszerváltást” követően jött létre, de az új születésének ára az egyik legrégebbi magyar vidéki múzeum megszüntetése volt. A gyulai Erkel Ferenc Múzeumról van szó. Elődje, az 1874-ben alapított Békés Vármegyei Múzeum volt. Mogyoróssy János (1805–1893), a Wenckheim grófok uradalmi gazdatisztje, majd uradalmi számtartó és a családi levéltár gondozója 1868-ban magángyűjteményét a gyulai városi katolikus iskolának adományozta, és ez a gyűjtemény lett hat év múlva vármegyei múzeum, mégpedig a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat fenntartásában és kezelésében (lásd: MúzeumCafé 40.). Egy lelkes polgár adományát további lelkes polgártársak adományai gyarapították, és egy város, majd a megye közönségéből létrejött társulat tartotta fenn, működtette, gyarapította, mutatta be közösen gyűjtött kincseit. A társulat 264 tagja az alapítástól egészen 1920-ig tartotta fenn Békés vármegye múzeumát. 1921-ben a megyei múzeum Gyula városának múzeuma lett, állami fenntartásban. A megyei múzeumi szervezet létrejöttekor a Békés megyei szervezet tagintézménye lett, és 2012 végéig az is maradt. 2013. január 1-jétől a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Kft.-hez tartozik az Erkel Ferenc Múzeum, önálló léte megszűnt. A kft.-nek a honlapján egy almenüpont további

MŰHELY

almenüpontját jelentik a múzeumok, ezen valójában az Erkel Ferenc Múzeum kiállítóhelyei jelennek meg, közöttük megtalálhatjuk a gyulai várat, a Ladics-házat, az Erkel Emlékházat és a Kohán Képtárat. A tényleges múzeumi munka azóta megszűnt, de biztató, hogy nemrégiben új helyen újranyílt a Kohán Képtár, állandó kiállításon mutatva be Kohán György életművének válogatott műtárgyegyüttesét. Az említett példák nyilvánvalóvá teszik, hogy bizonyos esetekben nagyon is megfelelő az intézményi összevonás, nem éri hátrány vele az érintett múzeumot, muzeális gyűjteményt. De például egy olyan jelentős gyűjteménnyel rendelkező, nagy múltú múzeum esetében, mint például az Erkel Ferenc Múzeum, ez nem lehet megfelelő megoldás. Az is nyilvánvaló, hogy a megyei múzeumi szervezet megszüntetésével előálló helyzetek során a legtöbb esetben a legkisebb intézmények kerülhettek hátrányos helyzetbe – és minél kisebbek voltak, minél kevésbé volt módjuk az érdekérvényesítésre, annál inkább. Az önálló lét az ilyen múzeumok esetében volt a leginkább megfontolandó a fenntartó számára, és a költséghatékonyság jegyében nem volt kérdés az összevonásuk könyvtárral, művelődési házzal vagy mindkettővel. Elgondolkoztató végül, hogy a három közgyűjteménytípus közül a vidéki levéltárak egy központi rendszer részei lettek, átalakulásuk viszonylag problémamentesen, mi több, bizonyos szakmai előkészítéssel és egyetértéssel történt. A könyvtárak fenntartása a törvény szerint kötelező feladat, a muzeális gyűjteményeké, múzeumoké nem. A kettő összevonása – tetszik, nem tetszik –, valóban egyfajta menekülési lehetőség volt az utóbbiak számára. Más kérdés, hogy a múzeumi szakma érdekérvényesítése miért szembetűnően a legkevésbé jelentős a közgyűjtemények között, és a szakma miért nem dolgozott ki javaslatokat a rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázadban, holott nyilvánvaló volt, hogy a múzeumi rendszer átalakításra szorul. Miért kell a legtöbbször elszenvedőivé lenni az átalakulásoknak, miért nem válik a múzeumi terület a saját sorsának irányítójává?

BŐRÖNDBEN MENŐ! – A NÉPRAJZI MÚZEUM LEGÚJABB „GURULÓS” PROJEKTJÉRŐL SZERZŐ: JOÓ EMESE ETNOGRÁFUS, MÚZEUMPEDAGÓGUS, NÉPRAJZI MÚZEUM

„Rongyot asszonyok, kapcadarabot! Mindenféle ócska rongyért, tollért csészét, poharat adok!” Hajdan tollasok, meszesek, drótosok, fazekasok voltak a házalók, ma zoknis-késes viszonteladók, biztosítási ügynökök és hittérítők, de hozzájuk hasonló vándoriparosoknak számítanak a hűtőkocsisok, a téli krumplisok, a mobilpékek, a mozgó posták és a könyvtárak is. „Szólj anyádnak, hozzon pénzt!” – ugye kihallatszik belőle a dallamosan beszélő fagyisszignál? A házaló kereskedők és szolgáltatók jelentős kultúraközvetítők, akik a közvetlen árucserén túl aktívan részt vesznek az ismeretterjesztésben, helybe viszik a híreket, érzékenyen, rugalmasan reagálnak a piaci újdonságokra, ezzel újabb igényeket generálnak, befolyásolják a fogyasztási szokásokat. Így működött a hagyományos vándoriparosság régen, és így működik ma is, hiszen mindig van, amit csak úgy tudunk jól eladni, ha direkt a vevő orra alá toljuk. Vajon a számtalan csésze, pohár, hálóing, univerzális kés és exkluzív nyaralás mintájára jobban eladható-e házalással egy múzeumpedagógiai program vagy maga a Néprajzi Múzeum? Minden bizonnyal igen! Egy múzeum azonban mégsem hálóing, krumpli vagy gyorsfagyasztott barátfüle – sokkal inkább mindezek együtt, és még sok más alkotóelem, tulajdonság, komplex tartalom és üzenet egyben. A hagyományos termékeken edződött jó gyakorlatokat alapos körültekintéssel kell a múzeum testére szabni. Ilyesfajta gondosan kialakított házaló múzeumi projekt volt 2011-ben a Néprajzi Múzeum által koordinált EtnoMobil 2.0 − kiállítás, fotóműterem, archívum, amelynek kurátora, Frazon Zsófia egy mindössze tíz négyzetméteres lakókocsiban mai tárgyakkal és történetekkel

mutatta be a mozgás, a mobilitás és a kultúra bonyolult kapcsolatát (lásd: MúzeumCafé 26.). A könnyűnek látszó tartalom és forma meglepte és bevonzotta a közönséget, miközben a szokatlan aktivitások fenntartották a figyelmet, és segítették az elmélyülést. A projekt végére a lakókocsis kiállítás az ország tizenhét helyszínére vitte házhoz és adta el a múzeumi terméket: a saját mobilitásunkról való gondolkodást. Az etnomobil sikere nyomán felvetődik a kérdés: egy újabb formabontó mobil projektben mit értékesítsünk? Mi legyen a termék? Nyilvánvalóan nem műtárgymásolatok vagy hűtőmágnesek, sem nem múzeumi kiadványok és belépőjegyek, sokkal inkább tárgyakba, képekbe, dokumentumokba, hangokba és történetekbe sűrített releváns üzenetek. Olyan néprajzi és múzeumi eszközökkel megszólaltatható, konkrét esettanulmányok, amelyekből kirajzolódnak az aktuális társadalmi jelenségek, mozgások és feszültségek. Olyan információk és összefüggések, amelyek annak ellenére, hogy a közönség nem feltételezi, mégis kíváncsivá teszik és megérintik. Olyan átélt élmények és aktivitások, amelyek után − direkt marketing nélkül is − a Néprajzi Múzeum meghatározó, sőt kifejezetten menő lesz, és rákerül az egyes emberek személyes kulturális térképére. 2013-ban azzal a céllal pályáztuk meg a múzeumpedagógiai nívódíjat, hogy a TÁRGYAS_RAGOZÁS ◊ szubjektív etnográfia című tanulmányi kiállítással esetlegesen elnyert díj összegét egy új, lakókocsiban utaztatható tanulmányi kiállítás megvalósítására és annak hasznosítási programjára fordíthassuk. Sikeresen pályáztunk, rendhagyó múzeumpedagógiai programunkkal megnyertük a rangos szakmai elismerést és a díjjal járó félmillió forintot. Időközben kiderült, hogy az évek óta egy helyben álló lakókocsink felújítása, forgalomba helyezése és a tervezett projekt elindítása ennél jóval költségesebb, ezért először a házaló terv kisebb részét, egy bőröndben szállítható múzeumpedagógiai programot készítünk, majd később, szponzori támogatással valósítjuk meg az újabb lakókocsis kiállítást.

A Pikk-pakk múzeum valójában egy múzeumpedagógiai célra kialakított gurulós bőrönd, amely szeptemberben indul útnak Budapesten. Maga a bőrönd kicsi és zárt, ugyanakkor univerzális és szélesre kinyitható, kiterjeszthető múzeumi környezet, amelyet demonstrációs tárgyakkal, installációs elemekkel, foglalkoztató és segédanyagokkal, technikával szerelünk fel, és tömegközlekedéssel viszünk el az iskolákba. A múzeumpedagógiai program középpontjában ismerősnek tűnő, mégis nehezen definiálható alapfogalmak megismerése, kibontása és kreatív fejlesztése áll: a múzeum mint kulturális intézménytípus, a néprajz mint a társadalom megismerésének csatornája, a kulturális örökség, a kulturális szolgáltatás, a nonprofit és forprofit kulturális vállalkozás, a jelen és a jövő múzeuma. A múzeumi funkciókat a bőrönd saját „gyűjteménye” szemlélteti, amely jelenkori mobil készletekből áll, mint például tárca, neszesszer, manikűrkészlet, szerszámos láda, orvosi táska, varrókészlet, biciklijavító szett, sportcucc, sminkkészlet stb. Az alapfogalmak vizsgálatát és értelmezését alapító okiratok, szervezeti és működési szabályzatok, cégbejegyzési dokumentumok egészítik ki annak érdekében, hogy a 12–18 éves diákok a kihelyezett múzeumi foglalkozás keretében megalapíthassák saját startup vállalkozásukat − egy számukra hiánypótló, érdekes és nyereségesen működtethető új múzeumot. A múzeumpedagógiai nívódíjnak az a sajátossága, hogy az ezzel elnyert összeget csakis újabb, egy következő múzeumpedagógiai kezdeményezésre és az ahhoz kapcsolódó kiadványra lehet fordítani. A nívódíj biztosítja, hogy az új ötlet ne „mezítlábasan”, hanem célszerű eszközfejlesztéssel valósuljon meg, a múzeumpedagógus pedig eldöntheti, hogy teljesen új módszertannal és eszközkészlettel és/vagy a nívódíjas, illetve más korábban lezárult programok elemeinek adaptálásával szeretne dolgozni. Jelen esetben a Pikk-pakk múzeum programjában átalakítva folytatjuk a szintén Frazon Zsófiával közös TÁRGYAS_RAGOZÁS ◊ szubjektív etnográfia tanulmányi kiállítás inspiratív,

indirekt, gondolkodási folyamatokra és kiscsoportos kooperációra épülő múzeumpedagógiai megoldásait. Ennek oka, hogy az eredeti tanulmányi kiállítási program költségvetésében − az eredetileg igényeltnél lényegesen kisebb NKA-támogatás miatt − a kiállításra is szűkösen futotta, múzeumpedagógiai eszközökre pedig egyáltalán nem maradt pénz, ezért házilagos, kompromisszumos szemléltetési megoldásokkal üzemeltünk. A nívódíj elnyerése most lehetővé teszi, hogy több korábbi múzeumpedagógiai megoldást újratervezzünk, és célszerű demonstrációs eszközökkel, korszerűen alkalmazzunk. A Pikk-pakk bőröndben tehát elsősorban a tárgyas ragozás múzeumpedagógiai módszertana újul meg, ezt követően a lakókocsiban többféle elképzelés − a többi között a 2007-ben múzeumpedagógiai nívódíjat nyert Babahalom a lomban Valóban? című komplex múzeumhasznosítási módszertan is − lendületet kap. (Bár az cikk erről szerényen hallgat, de mindenképpen érdemesnek tartjuk megjegyezni, hogy mind a két, a szövegben fentebb említett, a múzeum által elnyert nívódíjat jelen írás szerzőjének múzeumpedagógiai programjával nyerte el az intézmény – a szerk.) Terveink szerint az újra elinduló lakókocsi széles közönséget megcélzó kiállítási és interpretációs programmal, Néprajzi Múzeum: A menő múzeum címen fut majd. Igazi vándoriparos-akció lesz, amellyel a Néprajzi Múzeumot szeretnénk megismertetni és eladni − valamennyi projektjével, kiállításával, gyűjteményével, múltjával és jelenével együtt − az utca emberének, iskoláknak, cégeknek. Korábban kifejezetten kellemes találkozásokat hozott a közönséggel az etnomobil-projekt, és szintén jók a tapasztalataink az iskolákkal is. Potenciális új célközönséget látunk a cégekben, amelyek eddig a múzeumi kiállítások helyett jobbára csak a rendezvényhelyszínként igénybe vehető múzeumi tereket ismerték. Számukra a menő múzeumi programhoz kapcsolódóan szponzorációs ajánlatot teszünk, mivel a támogatásuk nélkül nem tudjuk felújítani és beüzemelni, sem kiállítással berendezni és működtetni a lakó-

kocsit. Céges támogatás esetén biztos háttérrel indulhat el a menő múzeum. Végre valóra válhat, hogy olyan iskolákba is elvigyük a mobil Néprajzi Múzeumot, amelyekbe hátrányos helyzetű gyerekek járnak, akik egyáltalán nem jutnak el a múzeumokba, mert nem tudják kifizetni sem a városi közlekedést, sem a múzeumi belépőjegyet. A menő múzeum támogatása tehát a társadalmi felelősségvállalás egy formája, amelynek köszönhetően sok diák először találkozhat a múzeummal és rajta keresztül olyan új információkkal és élményekkel, amelyek számukra érdekesek, motiválják a gondolkodásukat, fejlesztik a képességeiket, serkentik őket a folyamatok és összefüggések felismerésére, öszszességében elősegítik a világban való tájékozódásukat, eligazodásukat. A menő múzeum programja a tananyaghoz csak közvetett módon, ugyanakkor több tantárgyat egyszerre bevonva kapcsolódik, ezzel lehetővé teszi egy-egy iskolai téma valós, életszerű szemléltetését, majd a múzeumpedagógiai program során a diákoknak a téma személyes átélését, szabad értelmezését és cselekvő feldolgozását. Az iskolákba házhoz szállított kiállítási és múzeumpedagógiai programot természetesen a projektet támogató cégekhez is házhoz visszük, így az ott dolgozók személyesen is megismerhetik és így még jobban magukénak érezhetik az általuk támogatott legmenőbb múzeumi szolgáltatásokat: a meglepően kicsi és mozgékony kortárs kiállítást, a bemutatott aktuális és provokatív témákat, az inspirációra épülő felfedezést és önálló tanulást, a kiállítási jelrendszer megfejtését, az aktív és kritikus látogatói magatartást, a nézőpontváltást, a rögtönzött tárlatvezetői szerepet, a saját vélemény kifejezését, a párbeszédre törekvést, az alapvetően nyitott kiállítás továbbformálásának lehetőségét, a projekt közösségi kommunikációjában való aktív részvételt és nem utolsósorban a múzeumfogyasztói igények és képességek fejlesztését. A menő múzeum lelke, házaló vándoriparosa a lakókocsival együtt utazó múzeumpedagógus, aki úton-útfélen bemutatja a kiállítást a közönségnek, beszélget, játszik, kérdez, provokál.

MŰHELY

Sajnos sem az effajta házaló szerepnek, sem a vándorló múzeumi szolgáltatásnak nincs ma érvényes szabályozása, ezért támpontért történeti forráshoz kell nyúlnunk. Az 1893-as vándoriparos-törvény szerint „Házalás csak engedély mellett gyakorolható. Engedély csak feddhetetlen erkölcsű, legalább 30 éves, politikai jogaik gyakorlatában lévő, feltűnő undorító betegségben nem szenvedő magyar állampolgároknak adható. A házalási engedély egy évre szól. A házaló tárgyai szabály szerint nem lehetnek külföldi áruk, mérges anyagok, gyógyszerek, az állami monopóliumok tárgyait képező áruk.” Nos, eddig jók vagyunk. Szeretnénk viszont a lakókocsit − a Néprajzi Múzeum arculatának megfelelően − élénkpirosra festeni, képernyőket tenni az ablakaiba, és hangosbemondót szerelni a tetejére. Annak még utána kell nézni, van-e ennek akadálya.

SÖRREL LEÖBLÍTETT ŐSKORI LAKOMÁK – GASZTROKUTATÁS A RÉGÉSZETBEN SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA

Az utóbbi időben egészen meglepő gasztronómiai tárgyú régészeti híreket olvashatunk. Őskori söröket főznek Kanadában egy kísérleti régészettel foglalkozó szakember segítségével, miután kémiai analízist végeztek a különböző ásatásokon talált edényeken, és több szempontból is tanulmányozták a lelőhelyeket. [1] A borfogyasztás nyomára bukkantak 7400 éves cserepeken észak-nyugat Iránban, sőt 2011-ben egy örményországi barlangban hatezer éves szőlőprés is előkerült. Hasonlóan egyre többet tudunk a neandervölgyi ember sütés-főzési tu-

dományáról vagy a kőkorszak hétköznapjairól. Sok minden más mellett külön kutatási téma a tejcukoremésztés képességének kialakulása, ami a mai orvostudomány számára is lényeges információkat közöl. [2] Mindez nem a bulvármédia torzítása, hanem megalapozott tudományos eredmény, annak ellenére, hogy a régészeti feltárások közben csak nagyon ritkán kerülnek elő ételmaradványok. A legújabb kutatások ugyanakkor nem állnak meg a feltárások bemutatásánál, hanem következtetéseket vonnak le például a különböző alkoholos italok társadalmi és gazdasági jelentőségéről, az egyének egymáshoz vagy az univerzumhoz való viszonyáról, a hétköznapi és az ünnepi étkezések egy-egy közösségben betöltött szerepéről. Különösen a nagyszámú résztvevővel, nagy mennyiségű étellel, itallal kísért lakomák elemzése területén találkozhatunk figyelemre méltó és akár múzeumi bemutatásra váró konklúziókkal. „A lakoma (feasting) mint társadalomtörténeti kérdés az utóbbi két évtizedben megmozgatta a régészetet, újfajta diskurzus elindulásával Amerikában és Nyugat-Európában igen divatos kutatási irányzattá vált. A szociológiai, illetve a kulturális antropológiai kutatások nyomán már régóta nyilvánvaló volt, hogy az étkezés nemcsak a létfenntartáshoz szükséges, hanem társadalmi aktus is, sőt a társadalomszervezés egyik legfontosabb eszköze” – fogalmazott Kalla Gábor, az ELTE Régészettudományi Intézetének docense A lakoma mint kutatás probléma című írásában. [3] Az utóbbi évek szemléletváltásának köszönhetően ma már írásbeli források nélkül is egyre összetettebb képet alkothatunk a különböző korszakokban élt népek táplálkozási szokásairól, illetve valóban hitelesen rekonstruálhatók rég eltűntnek hitt ételek és italok. A természettudományos vizsgálati módszerek révén a nyersanyagok, az eredeti ételek, az emberi testek maradványai, a tároló és ételkészítő eszközök beszédes leletekké váltak. Az archeozoológia, az archeobotanika, a palinológia, a fizikai antropológia, a molekuláris biológia fejlődése mellett a régészet módszertani megújulása is új kapukat nyitogat: amióta a tár-

gyi emlékanyag vizsgálata mellett a hozzá kapcsolódó hétköznapi és rituális cselekményekre, társadalmi, gazdasági kapcsolatokra is fókuszál, újabbnál újabb meglepő eredmények születnek. A National Geographic Stonehenge – A rejtély megoldódik című ismeretterjesztő filmjének köszönhetően világszerte ismertté vált, milyen kutatásokat végeznek és hipotéziseket szőnek a területen ásatást végző régészek. A Stonehenge Riverside Project (2003–2009) [4] azon az elméleten alapult, hogy a helyszínen nem csak egy kőkört, hanem egy jóval kiterjedtebb prehistorikus komplexumot kell feltárni. Ennek megfelelően kiterjesztették a kutatást a környező vidékre, többek között a Stonehenge-től néhány kilométerre található Durrington Wallsra, ahol Európa eddig megtalált legnagyobb kőkorszaki településének nyomára bukkantak. Durringtonban jó ideje bizonytalanságot okozott egy másik lelet, amely meglepő hasonlóságot mutat Stonehenge-dzsel: a fából készült, de ellenkező irányba tájolt szerkezet körül mérhetetlen mennyiségű állatcsont (főleg sertés-) és edénytöredék került elő, amelyek hatalmas, rendszeresen ismételt lakomákra utalnak. Ugyanakkor Stonehenge körzetében ilyesmire nem akadtak, temetkezésekre utaló nyomokra viszont igen. Míg a kőépítményt és a hozzá vezető utat a nyári napfelkeltéhez tájolták, addig a faépület a napforduló naplementéjéhez igazodik. Az ásatást vezető Mike Parker Pearson – sokak által vitatott – hipotézise szerint a kőkorszaki sziget lakói az év bizonyos időszakaiban azért vándoroltak ide, hogy részt vegyenek egy olyan ünnepségen, amely az élet és a halál körforgását jeleníti meg. Elképzelhető tehát, hogy Durrington Walls egykor az élők világát képviselte, Stonehenge pedig a halott ősökét. Az új szemléletű kutatások Magyarországon is egyre több eredménnyel – és kevesebb hangzatos hipotézissel – járnak. Ugyanakkor a leletek arra is kiválóan alkalmasok lennének, hogy társadalomtörténeti szempontból érzékenyebb kiállítások szülessenek, amelyeken keresztül az eddiginél komplexebb képet kapjunk a Kárpát-medence egykori lakóiról.

Az ELTE Régészettudományi Intézete 1989 és 2008 között Polgár-Csőszhalmon egy olyan területet tárt fel, amely a Kr. e. 5000 és 4600 között volt lakott. A négyhektáros, körárokkal körülvett települési halomból (tell) és a hozzá csatlakozó egyrétegű településből olyan leletanyag került elő, amely az újkőkori lakosság mindennapjaira, ünnepeire világít rá. „A lelőhely kutatási eredményei ugyanakkor a korabeli Európa szélesebb kulturális összefüggésrendszerébe és az akkori sokrétű szociális viselkedésformák, köztük a rituális lakoma világába is betekintést engednek” – fogalmazott Raczky Pál Hétköznapok és ünnepek a neolitikumban. Lakoma Polgár-Csőszhalmon című írásában. [5] Az ásatások során bebizonyosodott, hogy a terület két nagy szerkezeti egységén belül eltérő térrendezési szabály uralkodott, és különböző koreográfia szerint zajlottak az események. Míg a tellen a vad-, addig a horizontális településen a háziasított állatok maradványai kerültek elő nagyobb számban, sőt az előbbi helyszínen négyzetméterenként 224-szer sűrűbb volt az állatcsontok maradványa. A kutatók ezt úgy értékelték, hogy a tellen alkalmanként megjelenő tömeg hatalmas mennyiségű húst fogyasztott el. Az is nyilvánvaló, hogy a lakoma résztvevői nem csupán az itt élőkből verbuválódtak, hanem egy-egy ilyen esemény több külső település, az egész régió lakosságának megjelenését, közös ünneplését jelentette. A régészek számára nem csak az ünnepi, rituális cselekményekkel összefüggő táplálkozási szokások érdekesek. A háztartás-régészeti [6] kutatások mellett a növény- és állatmaradványok, az emberi gyomor, fog, valamint ürülék reliktumainak többszintű vizsgálata is tágítja a létfenntartásról, a környezet hasznosításáról, így a mindennapi táplálkozásról alkotott fogalmainkat. Az ételmaradványok kutatásakor – legyen az állati vagy növényi – nagyon bonyolult módszerekre van szükség. Amint a lakomáknál láttuk, az archeozoológia által meghatározott állatcsontok aránya sorsdöntő lehet egy-egy kutatás során. Ugyanez a növénymaradványokról is elmondható. „A régészeti feltárásokból

származó növényi makrofossziliák (magvak és termések) vizsgálatával foglalkozó archaeobotanikának különösen akkor nő meg a jelentősége, ha az előkerült növények termesztésére semminemű vagy csak igen kevés régészeti, írásos és ikonográfiai anyag áll rendelkezésre. Különösen érvényes ez a Kárpát-medence prehisztorikus kultúráinak növénytermesztésére. Ugyanakkor az archaeobotanikus munkája már a mintavétel pillanatában elkezdődik. Ezt követi az iszapolás. A laboratóriumba került, a szenynyeződésektől megtisztított magvakat és terméseket morfológiai bélyegeik alapján sztereo binokuláris mikroszkóp alatt határozzák meg. Az azonosításhoz határozókönyveket és cikkeket is felhasználnak, de eredményeiket minden esetben recens anyaggal vetik egybe” – fogalmazott Gyulai Ferenc, a Szent István Egyetem tanára, a hazai archeobotanika szaktekintélye. [7] A módszer következetes használatával a Budapesti Történeti Múzeum az őskortól a legutóbbi időkig nyomon tudja követni a főváros területén élő népek táplálkozási szokásait, az egyes növények elterjedését. Tóth Janka Andrea, a Ferenczy Múzeum régésze, például egy Ganz utcai ásatás gödrében talált leletegyüttesből jutott olyan következtetésekre, amelyek a 16. századi Buda etnikai összetétele szempontjából is érdekesek. Az itt talált török kerámiák, szőlőhús, gránátalma-, füge- és szőlőmagok, valamint az állatcsontok (a disznócsontok teljes hiánya) vizsgálata után a történeti forrásokat hívta segítségül, így állapította meg a muzulmán vallású délszlávok jelenlétét, valamint a későbbi magyar konyhára gyakorolt hatásukat. [8] Ugyancsak az archeobotanikusok érdeme, ha egy-egy italmaradvány előkerül, hiszen ezek minden esetben növényi makromaradványokkal, esetleg ételmaradványokkal együtt fordulnak elő. Már ha a tapasztalt kutatók egyáltalán felismerik azokat a nyomokat, amelyek a gyorsan bomló italokra utalnak. „Bár valószínűsíteni tudjuk, hogy az őskor magyarországi népei ismerték a sört, meggyőző bizonyíték még nem áll rendelkezésünkre. Római kori italmaradványokról már több információval rendelkezünk.

2001-ben sikerült újabb római kori bormaradványt Kállay Miklós segítségével azonosítanunk. Aquincum területén (Kunigunda utca) egy 1–2. századi római égetéses sírban Lassányi Gábor régész 2001-ben olyan korsót talált, amelynek nyakán, oldalán és alján szürkésfehér, cementálódott vékony réteget lehetett megfigyelni” – említette Gyulai Ferenc. A régészet számára e területen valószínűleg az a legnagyobb kihívás, miként tudja ezeket a kutatási eredményeket múzeumi körülmények között bemutatni. Emlékezetes az Aquincumi Múzeum Culinaria Romana – az antik Róma gasztronómiája című kiállítása, amelyet Póczy Klára és L. Kurucz Katalin rendezett 1999-ben. Miközben a kiállítás áttekintette a családi és a nyilvános étkezést, a hús szerepét az étrendben, az alkoholfogyasztást, az alapanyagok beszerzését, azt is elmondta, Aquincum lakói életében éppen olyan fontos szerepet játszott az evés öröme, mint Krúdy vagy éppen a jelenkor Óbudáján. A több ezer éves kultúrák táplálkozási szokásainak, lakomáinak bemutatása olyan csatorna, amely amellett, hogy tudományosan is alátámasztható eredményekre épül, a jelenkor emberét is meg tudja szólítani, miközben egy eltűnt közösség viszonyrendszere is bemutatható. A kísérleti régészet által újrafőzött sör vagy az olyan kiállítások, mint amelyet az Aquincumi Múzeum valósított meg, élményszerűvé képes tenni azokat az eredményeket, amelyek a társadalom túlnyomó többsége előtt – kihagyott ziccerként – legtöbbször rejtve maradnak. [1] Abigail Tucker: The Beer Archaeologist. In: Smithsonian Magazine 2011, http://www.smithsonianmag.com/history/the-beer-archaeologist17016372/?no-ist=. [2] Annina Krüttli–Abigail Bouwman–Philippe Della Casa–Gülfirde Akgül–Frank Rühli–Christina Warinner: Ancient DNA Analysis Reveals High Frequency of European Lactase Persistence Allele (T-13910) In: Medieval Central Europe. http://www.plosone.org/article/info%3Adoi%2F10.1371%2Fjournal.pone.0086251; Nagy D.–Tomory G.–Csanyi B.–Bogacsi-Szabo E.–Czibula A. et al. (2011): Comparison of Lactase Persistence Polymorphism in Ancient and Present-Day Hungarian Populations. American Journal of Physical Anthropology 145. 262–269. http://aob.oxfordjournals.org/content/107/7/1193.full.pdf+html?sid=a5bbd3c5-6ce5-44ea8920-e73d7c3800a6. [3] Kalla Gábor–Raczky Pál–V. Szabó Gábor: Ünnep és lakoma a régészetben és az írásos forrásokban. Az őskori Európa és Mezopotámia példái alapján. In: Déri Balázs (szerk.): Convivium. Budapest, 2013. [4] Részletek az ásatást vezető Mike Parker Pearson könyvéből. Stonehenge: Exploring the Greatest Stone Age Mystery. London, 2012. [5] Lásd: Kalla–Raczky–V. Szabó Gábor 18. [6] Kalla Gábor: A háztartások régészete mint kutatási probléma. In: Ősrégészeti Levelek 13. (2011). [7] Gyulai Ferenc: Archaeobotany in Hungary. Seed, Fruit, Food and Beverages Remains in the Carpathian Basin: an Archaeobotanical Investigation of Plant Cultivation and Ecology from the Neolithic until the Late Middle Ages. Archaeolingua, Budapest, 2010. [8] Tóth Andrea Janka: Vegetable and fruits on a Turkish table in 16th–17th century Buda. An interdisciplinary study of a post-medieval pit. http://www.plants-culture.unimore.it/book.htm.

artmagazin.hu / blog.artmagazin.hu

„MEGFAGYOTT ÁLLAPOTBAN TÁRJÁK ELÉNK A MÚLTAT” A MŰEMLÉK KÖNYVTÁRAK HELYZETE ÉS SZAKMAI PROBLÉMÁI MAGYARORSZÁGON

SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA FOTÓ: ZELESNY KÁROLY, FORRÁS: PÉCSI TUDOMÁNYEGYETEM EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉS TUDÁSKÖZPONT – TÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYEK OSZTÁLYA (56–57.) VILLÁNYI CSABA (64–65., 66–67., 68–69.)

POSZTAMENS

A világban ritkán találkozunk a „műemlék könyvtár” fogalmával. Ez persze nem jelenti azt, hogy máshol ne lenne olyan intézmény, amely állományát és épületét eredeti alakjában őrizte volna meg, és azokat a múzeumokhoz hasonlóan mutatná be. Inkább csak máshol nem volt szükség, igény olyan kategóriára, amely kiemelt védelmet biztosít azoknak a főúri vagy egyházi könyvgyűjteményeknek és könyvtári enteriőröknek, amelyek egyúttal a kulturális örökség részét is képezik. Magyarországon az 1950-es években alakult ki ez a fogalom, azzal a céllal, hogy megóvja az egyben megmaradt gyűjteményeket. Az egykori elit által létrehozott könyvtárak a tudomány és az oktatás szentélyéből turisztikai látványosságokká váltak, a „múzeumfunkció” semlegesítette a hely szellemét. A 21. század kérdése: megmaradnak-e zárványként ezek a könyvtárak, vagy képesek új nyelven is megszólalni?

A PÉCSI PÜSPÖKI KÖNYVTÁR ARANYTERME 1910 KÖRÜL. KLIMO GYÖRGY PÜSPÖK 1774-BEN ALAPÍTOTTA A GYŰJTEMÉNYT, AMELY MAGYARORSZÁG ELSŐ NYILVÁNOS BIBLIOTÉKÁJA VOLT; AZ ELSŐ SZABÁLYZAT SZERINT CSAK AZ „IDIOTA” (TANULATLAN), A „FAMULUS INERS” (MUNKAKERÜLŐ) ÉS A „FABULATOR” (FECSEGŐ) EMBER NEM LÉPHET BE IDE. GYŰJTEMÉNYÉBEN HUSZONHÁROM ŐSNYOMTATVÁNYT ÉS NYOLC KÓDEXET ŐRIZNEK. A KÖNYVTÁR MÚLTJÁBÓL MOST EGY IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSON IS SZEMEZGETHETÜNK

POSZTAMENS

zok a könyvtárak, amelyekről a következőkben szó esik, nem az olvasás birodalmának színterei. Sokkal inkább egy-egy Noé bárkája, hisz egységben megőriztek egy-egy korszak, bibliofil személyiség vagy közösség által összegyűjtött könyveket, azok gyűjtési koncepcióját, és mindezzel együtt azt a berendezést, amely tárolásukat, használatukat segítette és a szépségüket kiemelte. Candida Höfer kölni fotográfus a hetvenes évek vége óta fényképez olyan forgalmas közösségi tereket, mint a múzeumok, könyvtárak, archívumok és színházak. Képein mindent aprólékosan megkomponál, kizárólag természetes fény mellett dolgozik, és sohasem retusálja a felvételeket. A távolságtartó látásmód a szemlélőben zavart okoz: hiányoznak a látogatók, a pezsgés. Ugyanakkor ez a fajta következetes „embertelenség” az épületbelsők, tárgyak tökéletes harmóniájára irányítja a figyelmet. Bár Höfernek nem ez az eredeti szándéka, de a könyvtárakról készült fotográfiái olyan ablakot nyitnak ki, amely rávilágít az építők törekvéseire. Az elnéptelenedett terekben a funkcióra vetül a figyelem, érthetővé válik az a tárgy- és esztétika-szempontú szenvedélyes bibliofília, amely egykor az adott térben és berendezésben pénzt és munkát nem kímélve testet öltött. Képein az olvasó nélkül maradt terek közelebb állnak a műemlék fogalmához, mint a memória intézményéhez. A forma, a minta és a szín erősebb nyelv, mint a szöveg. Olyan metonímia ez, amely a könyvhöz a tudás mellett a művészet fogalmát is hozzárendeli. A betűk jelentése és szépsége egyenértékű, a könyvkötészet mestersége éppen olyan fontos, mint a könyvek tartalma. A könyvgerincek, a könyvszekrények ismétlődő ritmusa, a freskók, a padlózat és az épületszerkezet együttese olyan szuggesztív teret hoz létre, amely önmagában is alkalmas az elmélyülésre. Candida Höfer képein a gyűjtemény alázatos csendet követel, a tökéletes rend és a szimmetria megbontására nincs lehetőség, az elképzelt olvasó számára ünnepi aktus minden egyes kötet fellapozása. Már ha erre lehetősége nyílik, hiszen azok a könyvtárak vagy könyvtári egységek, ahol e könyvritkaságok

sorakoznak, csak külön kutatási engedéllyel látogathatók. A mindennapi gyakorlatban ezek a polcköltemények a működő könyvtárak látványos kulisszájává válnak, vagy éppen a kulturális örökség vonzó látnivalóivá. Ezekben a terekben a vendég már nem olvasó többé, kutatóként vagy látogatóként léphet csak be ide. Megállhat és elbámészkodhat: „Itt olvastak egykor az Olvasók.” [1] Magyarországon az ötvenes években született meg a műemlék könyvtár fogalma, azzal a céllal, hogy az államosítás után egyben tarthassanak, megőrizhessenek értékes gyűjteményeket. Általában eredeti helyen megőrzött, történeti, művelődéstörténeti jelentőségű könyvtárat értünk alatta, amely lényeges részében vagy egészében lehetőség szerint eredeti állapotában áll fent. A szakirodalom meghatározásai kiemelik a múzeumszerű működést és hogy az állomány tudományos céllal kutatható. A gyarapodás, gyűjtés helyett a hangsúly áthelyeződött a megőrzésre és a bemutatásra. Az olvasók szempontjait lecserélve a látogatókéra – a posztmúzeumokat jóval megelőzve –, a hasznosításra helyeződött a hangsúly. „A műemlék könyvtárról, mivel nincs ilyen jogi, könyvtártani kategória, bárki, bármit mondhat – fogalmaz Monok István, az MTA Könyvtár és Információs Központ főigazgatója. – Maga a fogalom a második világháború után keletkezett, és inkább politikai zsargon, mint könyvtártani szakkifejezés. [2] Műemlék könyvtárnak tekinthető az a gyűjtemény, amely olyan dokumentumállományt őriz a hozzá tartozó kézikönyvtárral, amely a védett kulturális örökség részét képezi. Mindezt olyan térben, ahol a tárgyi környezet, a berendezés is a védett örökséghez tartozik. Bár a műemlék könyvtárnak van múzeumi jellege, mégsem válik múzeummá, csak a szolgáltatásai hasonlók.” Monok István szerint erre mondja a francia, hogy örökségi gyűjtemény, azaz la collection Patrimoine. [3] Ennek határait nemcsak az időbeli távolság jelöli ki, hanem idetartozhat, ha egy híres ember könyvtárát egyben megőrizték, függetlenül attól, hogy a gyűjtemény kétharmada 1850 után vagy előtt keletkezett-e. Ilyen például az MTA Kézirattárában őrzött Ady-gyűjtemény. [4] (Magyarországon minden 1851 előtt keletkezett írott és nyomtatott anyag védett kulturális örökség.) [5] Ha így nézzük, akkor a műemlék könyvtárak egyik legfontosabb célja, hogy a gyűjtemény egyben maradjon. „Ugyanakkor használunk olyan fogalmakat, amelyek a könyvtár külső megjelenésére utalnak. Németországban Denkmalbibliothek nem létezik, viszont találkozhatunk több helyen az épület stílusát kiemelve több Barockbibliothekkel

vagy a nyolcvan méter hosszú, kupolás Prunksaallal (díszterem) az Osztrák Nemzeti Könyvtárban. Az 1689-ben alapított hallei Kulissenbibliothek neve jól tükrözi az 1782-ben elkészült épület pietista szellemiségéből adódó látványt, [6] de az is sokat sejtető, amikor apátsági, középkori könyvtárról hallunk. A franciák és az olaszok a patrimoine kifejezéssel fejezik ki, hogy nem közkönyvtárról van szó, vagy az angolszászokhoz hasonlóan az alapítóról vagy a városról nevezik el könyvtáraikat” – emeli ki Monok István. Már amennyiben megmaradtak ezek a könyvtárak, hiszen számtalan értékes könyvgyűjteménynek veszett nyoma az idők során. Többek között a Szovjetunióban is. Szentpéterváron az Orosz Nemzeti Könyvtár részeként megmaradt a Voltaire-gyűjtemény, de nem az eredeti polcokon. A főigazgató szerint az igazi különlegesség azonban Rettegett Iván Kremlben elrejtett, elveszettnek hitt humanista könyvtára. A környező országokban ugyancsak jelentős könyvtárak semmisültek meg, szóródtak szét az elmúlt száz év során. Ezeknek a nagy energiákkal egyben tartott gyűjteményeknek egyik ellentmondása kerül felszínre, ha eltűnik az a nyelv, amelyet a könyvtáralapítók használtak. „A világon több olyan könyvtár is van, amelyben nincs olyan kötet, amelyet a könyvtáros el tudna olvasni. Hiába gyűjtöttek össze az elmúlt évek alatt négy különböző településen is erdélyi örmény könyvtárakat, ma már alig akad olyan olvasó, aki értené a szövegeket” – mondja Monok István. Ilyenkor a könyv tényleg műtárggyá válik, amelynek régiségén, történetén, szépségén keresztül kap a látogató (már véletlenül sem az olvasó!) információt. Azzal együtt, hogy a kutatók számára felbecsülhetetlen értékű forrást jelentenek ezek a gyűjtemények. A számtalan példa közül csak egyetlen: vajon mennyit tudnánk a hettita birodalomról, ha nem kerültek volna elő Bogazköyben (Hattusas) a királyi levéltár és könyvtár ékírásos táblagyűjteményei? Soha nem gyógyuló seb, hogy elpusztult az ókori világ legnagyobb könyvtára Alexandriában, és ezen az a tény sem segít, hogy az alexandriai könyvtárat 2002. október 16-án újra megnyitották. A 250 millió dollárból felépített, 45 ezer négyzetméteres épületben mintegy nyolcmillió kötetet őriznek, és ezekből kétszázezer áll a kutatók rendelkezésére. Az új komplexum azonban semmit sem árul el arról a korról, amikor a könyv nem csupán használati, hanem kultikus tárgy is volt. „A műemlék könyvtárak megfagyott állapotban tárják elénk a múltat – fogalmaz Farkas Gábor, az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának osztályvezetője –; muzeális formában őrizték meg azt az állapotot, ahogyan egy korszak egy-egy arisztokratája, egyházi személyisége, szerzetesrendje viszonyult a könyvekhez, a könyvgyűjtéshez. A vizuális élmény örömmel töltötte el őket, hiszen szenvedélyük tárgyára nemcsak olvasmányként, hanem iparművészeti tárgyként is tekintettek. Ezt ma már nagyon nehéz elképzelni, hiszen 1945 óta nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett bibliofíliáról Magyarországon.” Ugyanakkor a műemlék könyvtár fontos eleme a kulturális emlékezetnek, hiszen nemcsak arról a pillanatról beszél, amikor az adott könyvtár berendezése elkészült, hanem a tudományról, az oktatásról, a nyelvről, a nyelvhez való viszonyról, a könyvnyomtatásról, sőt a gyűjtés folyamatáról is, szem előtt tartva, hogy a könyv, a kódex a magyar műgyűjtésnek mindig is kiemelt fejezete volt. Középkori előzmények után Mátyás király Bibliotheca Corvinianája az akkori világ egyik legjelentősebb gyűjteményének számított, de már a korabeli főpapok is rendelkeztek kisebb-nagyobb könyvtárakkal. Ezekre a szépen fejlődő kollekciókra a török hódítás éppen olyan csapást mért, mint a második világháború a későbbi bibliofil gyűjteményekre. A magyar humanisták könyvtárai így esnek ma a határainkon kívülre: Batthyány Boldizsár (1543?–1590) könyvei a németújvári ferencesek könyvtárát, Zsámboki János (1531–1584) saját korában egyedülálló gyűjteménye pedig a bécsi Nationalbibliothekot gazdagítja.

Az 1538-ban alapított Debreceni Református Kollégium könyvtára tűzvész martalékává vált. Kevés olyan folyamatosan fejlődő gyűjtemény akad ebben a korban, mint a Sárospataki Református Kollégium könyvtára. Az igény azonban nem múlt el, a török kiűzése után néhány évtizeddel újra jelentős könyvtárak alakultak ki, sőt az öncélú könyvgyűjtést felváltotta a jól átgondoltan létrehozott közkönyvtárak alapítása, ami nem csupán könyvek, hanem természettudományi érdekességek, történeti és művészeti értékek beszerzését is jelentette. A ma is látható főpapi közkönyvtárak alapjait a 18. század második felében fektették le: elsőként Klimó György püspök Pécsen (1774), majd báró Patachich Ádám Kalocsán (1784), Szily János püspök Szombathelyen (1791), gróf Eszterházy Károly Egerben (1793) és gróf Batthyány Ignác Gyulafehérváron (1798). Abban az időszakban, amikor II. József rendelete alapján felszámolták a szerzetesrendeket és velük együtt gazdag könyvtáraikat is. A veszteség pótolhatatlan volt: többek között a pannonhalmi Főapátsági Könyvtár akkori 4232 kötetes könyvtára is szétszóródott, egyrészt elárverezték, másik része a Nagyszombatról Budára, majd Pestre költöztetett egyetemhez került. Ugyanakkor az sem titok, hogy az ekkortájt gyarapodó könyvtárak legnagyobb része az Európa-szerte feloszlatott rendházakból került ki. A főúri családok könyvtárai is sokat fejlődtek: a 18. században kezdték el a Festeticsek a keszthelyi, Széchényi Ferenc a nagycenki, Ráday Gedeon a péceli, Teleki Sámuel pedig a marosvásárhelyi könyvtár kialakítását. És nem csak a saját gyönyörűségükre: Széchényi 1802-ben az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) alapjait teremtette meg tékája felajánlásával, a Teleki család pedig a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának alapjait fektette le 1826-ban. A példa ragadós volt: a 19. században már a köznemesek és a polgárok között is találunk jelentős bibliofil személyiségeket, mint Jankovich Miklós (1772–1846) és Nagy István (1799– 1863) földbirtokosokat, Horvát István (1784–1846) egyetemi tanárt. [7] Hosszas sorolhatnánk azoknak a nevét, akik jelentős gyűjteményt hoztak létre. Szerencsére csak néhány szóródott szét, többségük az Akadémiai Könyvtárat vagy az OSZK Régi Nyomtatványok Tárát gyarapította. Ezek a könyvtárak sokszor lezárt egységek, amelyek elvileg már nem gyarapodnak tovább, hiszen alapítójuk, adományozójuk halálával a gyűjtés is lezárult. A Régi Nyomtatványok Tárában ma is megcsodálhatjuk, sőt kutathatjuk Apponyi Sándor (1844–1925) gyűjteményét, a Bibliotheca Apponyianát, más néven a Bibliotheca Hungaricát.

Az Országos Széchényi Könyvtár 1960 és 1985 között a budai Várpalotában kialakított

környezetébe sajátos módon illeszkedik be az eredeti berendezés, amelyben a neves arisztokrata által összegyűjtött és katalogizált kötetek sorakoznak. A gróf főleg olyan külföldi szerzők idegen nyelven írt, 15–18. század folyamán megjelent munkáit kereste, amelyek Magyarországról szólnak, és többnyire történelmi, földrajzi témákat taglalnak. [8] Apponyi 1925-ben 3200 nyomtatványt, 1200 metszetet és ötezer kézikönyvet számláló könyvtárát a nemzeti könyvtárnak adományozta, azzal a feltétellel, hogy gyűjteményét elkülönítve, zárt tároló szekrényben kell őrizni. A békesség kedvéért ehhez a lengyeli kastély könyvtártermének bútorait is csatolta. „Az utókor számára nagy kérdés, hogy gyűjtsék-e tovább az alapító szellemében a hungarikumokat, vagy inkább zárt egységként kezeljék az Apponyi-hagyatékot? Az élet azonban legtöbbször felülírja ezeket az elméleti kérdéseket” – mondja Farkas Gábor. 2012-ben például egy cseh nyelvű nyomtatvánnyal bővítették az állományt a Corvina Alapítvány segítségével, amely a törökök felett 1599 nyarán aratott tolnai és szigetvári győzelemről és az ezzel járó mesés zsákmányról tudósít. Az elmúlt fél évszázadban a könyvtárosok számára a muzeális könyvgyűjtemények bővítésénél jóval fontosabb kérdés a meglévő állomány megőrzése. Ehhez az elszánt munkához kapcsolódik a „műemlék könyvtár” fogalmának, kategóriájának a megszületése is. A holokauszt és az államosítás után érzékelhetővé vált, milyen könnyen megsemmisülhetnek, szétszóródhatnak az akár évszázadokon keresztül gyarapodó gyűjtemények. Az egyházi, arisztokrata könyvtárakat a második világháború hadi eseményei, illetve az államosítás tizedelte meg: ellopták, külföldre vitték vagy egész egyszerűen elégették, bezúzták az ősnyomtatványokat, a különleges értékű könyveket. A szerencsésebb gyűjtemények darabjai más könyvtárakban kaptak helyet, vagy az ideológia fogságába estek. A pécsi püspöki könyvtár is, amelyet Klimó György pécsi püspök (1751–1777) 240 éve, 1774 tavaszán alapított, és amelyet utódai kitartóan gyarapítottak 1923-ig, 1950-ben állami fennhatóság alá került. Jól jellemzi az országos helyzetet az a Pohánka Éva könyvtártörténeti értekezésében is olvasható anekdota, amely abból az időszakból maradt fenn, amikor a könyvtár állományát egyházi jellegére való tekintettel vizsgálat alá vonták. A kirendelt felügyelők – egyikük kórbonctansegéd, a másik vasutas – a katalógusok láttán azon viccelődtek, hogy ők még az ábécét sem ismerik, hiszen az ő pozíciójukban nincs erre szükség. Ami ennél jobban zavarta őket, az a könyvtár polcain látható szobrok félmeztelensége volt. Az akkori igazgató gyorsan felmérte a veszélyt, és a következő módon tartott tárlatvezetést: „Íme, Arisztotelész Elvtárs, a marxista filozófia megalapítója! Íme, Livius Elvtárs a marxista történettudomány megalapítója!” A felügyelők megnyugodtak: „Ja, ha Elvtárs barátok, akkor maradhatnak!” Ennél jóval nagyobb kihívást jelentett azonban, amikor felmerült, hogy az ideológiailag „nem megfelelő” munkákat ki kell irtani. És persze az sem lehetett egyszerű, amikor a szocialista könyvkultúrát Lenin és Sztálin égisze alatt a Klimó Könyvárban szemléltették, abban a gyűjteményben, amely Magyarország első nagy nyilvános bibliotékájaként működött, az egyik első, kifejezetten könyvtárnak tervezett épületben. Végül a pécsi megyés püspök tulajdonosa maradhatott a Klimó Könyvtár gyűjteményének és berendezési tárgyainak, de az 1980-as évekig ezzel a jogával nem élhetett, hiszen nem léphetett be az épületbe. Az első magyar főpapi közkönyvtár a Pécsi Egyetemi Könyvtárba tagozódott be különgyűjteményként, az épület berendezését pedig a múzeumokról és műemlékekről szóló, 13/1949. törvényerejű rendelet értelmében művészettörténeti értéke miatt védett iparművészeti emlékké nyilvánították. A könyvtárat mégis csak hivatalos vendégek látogatásakor, valamint reprezentatív események alkalmával nyitották meg:

az 1950–60-as években még a legszűkebb tudományos szakma sem juthatott hozzá a kötetekhez. Enyhülést az 1970-es évek hoztak, ám a könyvtár tényleges nyilvánosságát csak az ezredfordulóra kapta vissza. [9] Ma már nyitvatartási időben bárki megcsodálhatja a könyvtár eredeti berendezését, amely 1832-ben költözött jelenlegi helyére, a Szepessy Ignác püspök által emeltetett, méltóságteljes klasszicista épületbe. A Klimó Könyvtárat jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Központi Könyvtára őrzi muzeális különgyűjteményként, de köteteit minden beiratkozott olvasó forgathatja a kutatóteremben. A kollekcióban nyolc kódex, 15–16. századi ősnyomtatványok és antikvák, közöttük magyar nyelvűek is vannak. Ezekből gyakran rendeznek időszaki kiállításokat, éppen úgy, mint a nyomdászat és a könyvkultúra 15–20. századi fejlődéséről vagy a Klimó Könyvtár gyűjteményének nyelvi és tematikai sokszínűségéről. Jelenleg a könyvtár alapításának 240. évfordulója alkalmából rendezett tárlatot tekinthetjük meg. Ahogy egy a Kádár-korszakban született, 1975-ös tanulmány szakértői indokolták, az állam azért kényszerült rá a könyvek begyűjtésére, mert az állami és a társadalmi életben végbement változások miatt fölösleges könyvek ezrei keletkeztek, amelyeket addigi őrzőik eltávolításra ítéltek. Ugyanebben a tanulmányban olvashatjuk, hogy az állam a háborús pusztítások, illetve az értékes könyvtárak tulajdonosainak disszidálása miatt sem térhetett ki az „elhagyott javak” begyűjtése elől, valamint az államosítás során (felekezeti iskoláktól, megszüntetett civilszervezetektől, államosított antikváriumoktól, szerzetesi rendházaktól) is több könyvtár került nemzeti tulajdonba. A nemzeti tulajdonba vett könyvanyag begyűjtését az Országos Könyvtári Központ (OKK) 1949-ben kezdte meg, és zömében 1952ben fejezte be, de utódai – a Népkönyvtári Központ, illetve az OSZK – is folytatták. Ahogyan a francia forradalom után is gyorsan kiderült, mekkora károkat szenvedett a kulturális örökség, [10] a Rákosi-éra szakemberei is látták, micsoda értékek pusztulnak el. És miként 1810-ben a francia belügyminiszter összeíratta a forradalom alatt elpusztult vagy megrongálódott kastélyokat, értékeket, az OKK is kezdeményezte a kallódó főúri és nagybirtokos kastélykönyvtárak összegyűjtését. Egy 1951-es felmérésből szomorú kép rajzolódott ki: csupán három olyan világi gyűjteményt sikerült felderíteni, amely csonkítatlanul megmaradt. A már említett tanulmány szerint a keszthelyi, helyben bemutatott Festetics-gyűjtemény mellett Radvánszky Kálmán 25 ezres sajókazai és Végh Gyula ötezer kötetes bibliofil gyűjteménye

POSZTAMENS

maradt fenn. Elszánt küzdelmek után megindulhatott a papírbegyűjtő telepek ellenőrzése, a kallódó könyvek hivatalos kiemelése. Sokszor hiába: például a tápiószentmártoni Magyary-Kossa Sámuel gyűjteménye a zárolás ellenére zúzdában végezte. [11] Ugyancsak nagy veszteség érte a megszüntetett szerzetesi rendházak könyvtárait. Rendi tulajdonban mindössze hat szerzetesi könyvtár maradt: a Budai Ferences Zárda Könyvtára (1689), a Kegyesrendi Központi Könyvtár (1717), Pannonhalmán a Főapátsági Könyvtár (1001), és a rendek feloszlatása után állították vissza az esztergomi ferencesek, a győri bencések és a kecskeméti piaristák könyvtárait. A könyveket szétválasztották: míg a 19–20. századi teológiai jellegű szövegeket az eredeti tulajdonosok visszakapták, addig az anyag túlnyomó többsége a főleg egyetemi városokban található „tájraktárakba” került – évtizedes munkát adva a milliós tételben begyűjtött könyveket leltározó könyvtárosoknak. Az irgalmas rend pesti, egri és pécsi rendházainak orvostudományi anyaga vetette meg az 1951-ben létesített Országos Orvostörténeti Könyvtár alapjait, a csillagászati szakirodalom pedig a budapesti Csillagvizsgáló Intézetet gazdagította. Csupán a gyöngyösi ferences rendház 15. századi alapítású könyvtárát és a zirci ciszterci apátság 18. századi bibliotékáját nyilvánították védetté eredeti helyén – műemlék könyvtárként. Szó volt a szegedi ferences kolostor állományának együtt-tartásáról, de ezt csak részben valósították meg; az így megőrzött könyvek a József Attila Tudományegyetem Könyvtárába kerültek. Horváth Viktor, az OSZK Évkönyvében megjelent tanulmány szerzője, már 1976-ban feltette a kérdést: nem lett volna helyesebb az állami birtokba vett könyvtárakat eredeti helyükön, eredeti berendezésükben meghagyni? Nem vállaltak-e olyan feladatot, amely meghaladja a lehetőségeket, hiszen az 1949–52-ben begyűjtött anyag feldolgozásával még akkor sem végeztek. [12] A korszak szakértői ekkor már meg voltak győződve a proveniencia – a levéltárakhoz hasonlóan az eredet, a kibontakozás, a szerves összetartozás elve – fontosságáról, részben a környező országokban is. Romániában több történelmileg jelentős könyvtárat is műemlék könyvtárnak minősítettek: ilyen a Teleki Könyvtár, a Batthyaneum, a Bruckenthal Múzeum, a Nagyenyedi Kollégiumi Könyvtár. Csehszlovákiában kétszáz kastély könyvtárát tartották meg eredeti formájában. Ahogy 1959-ben Csapodi Csaba a témával foglalkozó tanulmányában megfogalmazta: „Ne gondoljuk, hogy egy-egy volt főúri vagy szerzetesi könyvtár állományának esztétikai vagy idegenforgalmi érdekessége lehet csupán. Nem. A régi könyvtárak, ha életük fejlődése megszakadt is, a maguk egészében válnak emlékké. (…) Az egész ebben az esetben is sokkal nagyobb forrásérték, mint az eredeti öszszefüggésükből kiszakított egyes könyvek.” [13] Ez ma sincs másként: a magyar könyvtárosok jelentős küzdelmet folytatnak, hogy összegyűjtsék, egyben tartsák a könyvtárakat, akár határokon átívelő programokkal is. Monok István szerkesztésében 2005 óta jelenik meg A Kárpát-medence magyar könyvtárainak régi könyvei című sorozat, amelynek minden egyes kötete mögött többéves kutatómunka áll. Ennek köszönhetően például a Nagyváradi egyházmegye területén lévő plébániai könyvtárak anyagát vizsgálták át és gyűjtötték össze módszeresen. „Nem az a cél, hogy mindent egy helyre gyűjtsünk, a védelem a fontos. Ahol ez biztosított, nem viszünk el könyveket. A püspöki könyvtárban pedig településenként tesszük ki a polcokra a könyveket, nem választjuk szét, nem olvasztjuk be őket a közös egészbe. Az unikumokat pedig digitalizáljuk” – mondja Monok István. A pécsi Klimo-gyűjtemény hosszú Csipkerózsika-álma ellenére is szerencsésnek mondhatja magát, hiszen anyaga minden különösebb kálvária nélkül egyben maradhatott. Éppen úgy, mint a pannonhalmi bencés könyvtár vagy a protestáns tékák közül Debrecen és részben Sárospatak. De jól járt és állandó figyelmet kapott az a három intézmény is, amelyek egy-

egy jellegzetes könyvtártípust konzerválva az OSZK keretein belül műemlék könyvtárként működhettek tovább. A Gyöngyösi Ferences Könyvtár (volt Bajza József Könyvtár) a középkori szerzetesi, a zirci Ciszterci Műemlék Könyvtár (volt Reguly Antal Könyvtár) a papi, a keszthelyi Helikon Könyvtár pedig a főnemesi könyvtárat példázta és példázza ma is. Magyarország egyetlen épségben maradt főúri könyvtára folyamatosan gyarapodó 86 ezres gyűjteménnyel büszkélkedhet. 1782-től gróf Festetics György külön épületszárnyat emeltetett, és külön bútorzatot készíttetett klasszicista stílusú könyvtárának. A művészien kötött könyvekre a család által alkalmazott könyvtáros felügyelt, egészen az 1948-as államosításig. A könyvtár háborút átvészelő állományából került az akkori kezelőhöz, az OSZKhoz a Festetics- és a Keszthelyi kódex, ami többek között annak köszönhető, hogy a könyvtári szárnyat az ott elraktározott berendezési tárgyakkal együtt elfalazták. 1974-től a könyvtár az akkor megalakult Helikon Kastélymúzeum szerves része, jelenleg önkormányzati fenntartásban működik. A könyvtárnak nem célja az állomány bővítése, inkább a megőrzésre koncentrál. Bár ahogy az intézmény könyvtárosa elmondta: nem bánnák, ha lenne forrás, hogy folytassák a korábban elkezdett Balatonica gyarapítását, és ismét minden, a Balatonnal és környékével kapcsolatos kiadványt be tudnának szerezni. A folyamatosan szépülő intézménybe évente kétszázezer turista látogat. A III. Béla által alapított zirci monostor a török korban elnéptelenedett, középkori könyvtára megsemmisült. Csak a 18. század elején alapították újra sziléziai szerzetesek, és egy új, egyemeletes – könyvtártermet is magába foglaló – barokk apátságot építettek. A könyvtár alapját a Sziléziából hozott könyvek képezték, nagyarányú gyarapítás csak a 19. században kezdődött, amikor a ciszterciek felvállalták a tanítás feladatát is. Ekkor került a könyvtár állományába több tudományos értékű magángyűjtemény, például Hoffmann József székesfehérvári orvos és Fejér György történettudós hagyatéka. A könyvtár állományát 1857-ben költöztették a pazar berendezésű nagyterembe. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után a könyvtár vagyona az államé lett, a súlyosan károsodott épület őrizetlenül maradt. A pécsi könyvtárral szemben az állományt súlyos veszteségek érték. Csak miután az OSZK lett a gyűjtemény fenntartója, kezdődhetett meg az évtizedeken keresztül tartó kármentés, a felújítás. 1955-ben megnyitották a könyvtárat az idegenforgalom előtt, és elindult az olvasószolgálati tevékenység is.

Bár a folyamatos felújításoknak köszönhetően előkerültek korábban biztonsági okokból elfalazott ritkaságok, a könyvtár nem gyarapodott, állományát lezártnak tekintették. A rendszerváltás után az egyházi kárpótlás keretében a szerzetesrendek visszakapták rendházaikat a könyvtárakkal együtt, de a ciszterci rend és a nemzeti könyvtár 1993-ban szerződést kötött, hogy a könyvtár működtetését továbbra is az OSZK lássa el: szakkönyvtárként értékes régi állományával, külön olvasóteremmel várja a kutatókat. A könyvtár új feladatának tekinti a Bakony-tájra vonatkozó természettudományi, társadalomtudományi szakirodalom gyűjtését. A könyvtár vezetője, Németh Gábor elmondta: a gyűjtemény törzsanyaga 1953 óta nem gyarapodott, csak a kézikönyvtár. De az idős, a rendszerváltás után visszatérő ciszterci szerzetesek hagyatékának köszönhetően a kiesett ötven év is jelen van a gyűjteményben. Az évi tizenháromezres látogatószámot elérő Zirci Ciszterci Apátság főhomlokzata és udvara egy turisztikai pályázat keretében újult meg 2013-ra. [14] A Gyöngyösi Ferences Könyvtár az ország legrégebbi, a középkor óta megszakítás nélkül azonos településen működő könyvtára. Az 1465-ben már írásos forrásban említett kolostor könyvtárának legrégebbi katalógusa az 1610-es évekből maradt fenn. A téka számára a 20. század a veszteségek időszaka volt: 1904-ben tűzvész pusztított benne, az 1915-ben újrarendezett könyvtárat pedig a szerzetesrendek megszüntetése miatt kellett sorsára hagyniuk a barátoknak. A gyöngyösi könyvtár állománya ezután igazi kálváriát járt: 1951. március 6-án kiszállt egy bizottság a gyöngyösi rendházba, és nekiláttak az államilag előírt szétválogatásnak. Közben a városi tanács hat különböző intézmény helyét jelölte ki a kolostorban, ezért a könyvtárat és a levéltárat azonnal el kellett szállítani. A megmaradt könyvtárat zúzdába vitték; a könyvtárhoz tartozó múzeum tárgyi emlékei eltűntek. A levéltár értékesebb, a mohácsi csatavesztés előtt keletkezett iratokat tartalmazó részét az egri levéltárba szállították. A volt városi zeneiskolába, majd az Orczy-kastélyba költöztetett könyvtárat 1953-tól az OSZK vette gondozásba, de a könyvek csak 1979-ben kerülhettek vissza a kolostorba. Abba az épületbe, ahol a novíciusok 1950-ben elfalazták a könyvtár legértékesebb darabjait. Az elrejtett nyomtatványokra apránként bukkantak rá, az 1462-ből származó Schöffer-Fust Bibliára például csak 1998-ban, miután a bibliotéka 1996-ban visszakerült a ferences rend tulajdonába. A könyvtárat 2013-ban 24 ezren látogatták. [15] Hasonló öröm érte a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Nagykönyvtárát is, amely 1950 és 1990 között Tudományos Gyűjteményként működött a megszüntetett Kollégium maradványaként. A Pollack Mihály tervei alapján a 19. század első felében elkészült klasszicista díszterem könyvállományát a debreceni intézményhez hasonlóan diákok és mecénás magángyűjtők bővítették. Hiába vitték azonban elővigyázatosságból a legértékesebb darabokat 1939 előtt a Nemzeti Bankba, a Vörös Hadsereg elhurcolta azokat, és a Nyizsnyij Novgorod-i városi könyvtárba kerültek. A könyvek származására a harminc évvel ezelőtti feldolgozáskor derült fény, visszaszolgáltatásukra pedig a restitúciós törvény adott lehetőséget. Így hatvanegy év után, 2006-ban a gyűjtemény jelentős része – százharminchat kiadvány – hazakerülhetett eredeti helyére, a Sárospataki Nagykönyvtárba. A könyvtár épülete azonban sok kivetnivalót hagyott maga után, hiszen a 19. század óta nem esett át különösebb felújításon. Nemrég azonban az egyszeri, száztizenhatmillió forintos kormányzati támogatásból elvégzett belsőépítészeti és restaurátori munkának, valamint gépészeti beruházásnak köszönhetően végre megújulhatott. [16] Az állományvédelem, ahogyan ma is, mindig kiemelt kérdés a könyvtárak számára. Az OSZK épületének klimatikus állapota régóta fenyegető veszélyeket hordoz. Szerencsésebbek az olyan könyvtárépületek, amelyekben természetes klímavédelem működik. Ahogy

Matula Imre, a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár könyvtárosa és Fáy Zoltán, a gyöngyösi intézmény könyvtárosa is megjegyezte: korábban úgy alakították ki az épületeket, hogy ezt számításba vették. Persze emellett odafigyelnek a fény- és a kártevővédelemre, és hogy ne legyen gyors klímaváltozás. Németh Gábor, a zirci könyvtár vezetője azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy ezekben az épületekben nem a klímavédelem beszerelése a legnagyobb probléma, hanem annak fenntartása: a rezsi meghaladná a kis támogatásból és saját bevételekből gazdálkodó intézmények lehetőségeit. A kártevők elleni védelem pedig hagyományos módszereken alapul: kéthetente leemelik a köteteket a polcokról, és megnézik, történt-e bennük változás. A könyvállomány állagának megőrzése sosem volt egyszerű. Az OSZK évkönyveiből tudjuk, hogy a három műemlék könyvtár mindig tartogatott meglepetéseket: hol gombás, hol rovarfertőzés miatt kellett riadót fújni. A műemléki könyvtárak védelme a munkaerőhiánnyal küzdő Restauráló Laboratórium feladata volt, és már számukra is gondot okozott, hogy néhány értékes kódex és ősnyomtatvány mellett csak a gyűjtemények általános karbantartására és időnkénti ellenőrzésre futotta. Most az intézmények pályázatból igyekeznek egy-egy műtárgyat felújítani. [17] A folyamatosan megújuló könyvtárak egyik legnagyobb dilemmája a nyilvánosság kérdése, nemcsak Magyarországon. Umberto Eco Candida Höfer fotókönyvében olvasható esszéjében fogalmazta meg a könyvtárak örök kérdését: megőrizzék, vagy inkább hozzáférhetővé tegyék a könyveket? Eco szerint nem helyes, ha a megőrzés az olvasás rovására megy, és az sem, ha a könyvtárak olvasóik igényeit a gyűjtemény szempontjai elé helyezik. Sőt azt sem találja előremutatónak, ha egy intézmény a kettő között keresi a megoldást. A legjobb, ha a két szempont közül az egyik dominál, és az adott intézmény ehhez képest találja ki, hogyan tud a másik is eredményesen működni. [18] Ez viszont még egy olyan intézményben sem egyszerű, ahol a könyvek értékük miatt csak kutatói engedéllyel vehetők kézbe! „Nemcsak arról van szó, hogy bemehetek-e kutatni, szétnézni, hanem hogy a katalógus mennyire hozzáférhető, hol tart a könyvkatalógus retrokonverziója, azaz a cédulák tartalmának adatbázisba szervezése – fogalmaz Monok István. – Azok a könyvtárak, amelyeket ma műemlék könyvtáraknak nevezünk, főleg egyházi tulajdonban vannak. Ahhoz, hogy a pályázatokon indulhassanak, részt kell venniük a nyilvános könyvtárak rendszerében, és látogatókat is szívesen fogadnak. Amikor azonban kutatóként érkezünk

POSZTAMENS

a könyvtárba, és aktív munkát szeretnénk folytatni, már nem ilyen rózsás a helyzet. Az egri érsek például mindössze ötezer tétel adatbázisba vitelét engedélyezte. A gyanakvásnak történelmi okai vannak, és az sem segíti a munkánkat, hogy most már a miniszter dönthet arról, hová kerüljenek a műtárgyak. Tanítványaimmal nemcsak katalogizálom a régi könyveket, hanem feltárjuk az összes tulajdonosi bejegyzést. Mi történik, ha egy könyv egykori tulajdonosai között egy Esterházy herceg is szerepel? Éppen ezért az idén már egyetlen hasonló gyűjteménybe sem engedték be a diákjaimat.” Ugyanakkor a könyvtári gyűjtemények digitalizációja a szűkös lehetőségek ellenére is halad. Az UNITAS portálon, az egyházi könyvtárak közös katalógusának oldalán egy helyen böngészhetünk a hazai és a határon túli magyar egyházi, felekezeti könyvtárak katalógusaiban. A MOKKA-R, a Magyar Országos Közös Katalógus Régi Nyomtatványok Tagozata a muzeális könyvtári dokumentumok nyilvántartását vállalta fel. A nyilvánosság azonban legtöbbször a könyvtáraknak a nagyközönség általi látogathatóságát jelenti. Arról viszont már kevesebbet hallunk, hogy milyen eszközökkel szólítják meg ezek a könyvtárak a közönséget, milyen módszerekkel segítik az intézményben folyó munka és az ahhoz kapcsolódó kulturális kontextus megértését. Megelégednek-e azzal, hogy a látogatók szépnek találják a látottakat? Ausztriában az admonti bencés kolostor barokk könyvtárában, amely egyben a világ legnagyobb kolostori könyvtára, 2010-ben egy robot öt hónapon keresztül másolta az Újszövetséget. A művészeti projekt beszél a rend modernizációhoz és hagyományhoz való viszonyáról, a keresztény vallás és a tudományos racionalizmus, az egykori kódexmásoló barátok fáradhatatlan munkájáról. Magyarországon a műemlék könyvtárak sokáig egyszerűen idegenforgalmi nevezetességként működtek, főleg amikor a kultúrpolitika felmérte az ezekben az intézményekben rejlő lehetőségeket. Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyvei évről évre tájékoztatnak a látogatószám növekedéséről, és arról az ezzel részben összefüggő problémáról is, hogy a személyzet egyre kevésbé tudja egyszerre ellátni a könyvtárosi és a közművelődési feladatokat. A Helikon Könyvtár az 1960-as évek második felére elérte a százezres látogatószámot, az évtized végén tartott felújítások után pedig egyértelmű a siker. Zircen 1971-ben 27 ezren tekintették meg a bibliotékát, 1983-ban pedig már csaknem 86 ezren. Az 1979 után megújult gyöngyösi könyvtár látogatottsága 1983-ban már 21 ezer fölé emelkedett. (A könyvtárosok visszaemlékezése szerint az adatok mögött nincs valós tartalom, azok kozmetikázása általános volt.) A hetvenes években megjelentek az első vezetőfüzetek, gyerekfoglalkozásokat, könyvtári órákat hirdettek, könyvbemutatókat tartottak, és időszaki kiállításokat rendeztek. A látogatószám csökkenése a kilencvenes években kezdődött, az elmúlt évtizedben azonban a műemlék könyvtárak előkelő helyet foglalnak el a kulturális kínálatban. Szinte mindenütt rendeznek időszaki kiállításokat, előadásokat tartanak, állandó múzeumpedagógiai programokkal várják a fiatalabbakat, bekapcsolódnak a Múzeumok Éjszakája programsorozatba. A műemlék könyvtáraktól a marketingszemlélet sem idegen: a Helikon Kastélymúzeum hatékonyan szólítja meg a közönséget, de Zircen is létrejött már egy olyan turisztikai menedzsment, amely a látogatóközpont népszerűsítésére törekszik. A kalocsai érsek tulajdonában álló, éves állami költségvetési támogatással működő Kalocsai Főszékesegyház Könyvtár évente tizenhárom-tizennégyezer turistát fogad, a látogatottság növelése érdekében utazási irodákkal áll kapcsolatban. Az 1874-ben alapított bibliotéka barokk olvasótermét 2004-ben egy svéd kiadó beválogatta a világ legszebb tizenkét könyvtárát bemutató naptárába. Patachich Ádám érsek olvasótermének fotója június hónapban volt látható, a könyvtár történetének és állományának rövid ismertetőjével.

A műemlék könyvtárak fontos szerepet játszanak nemcsak a nemzeti kulturális örökség körébe tartozó dokumentumok megőrzésében, de a kulturális emlékezet fenntartásában is: olyan szimbólumok, amelyek a tudás, a tudomány erejéről beszélnek, miközben – a bennük őrzött értékkel együtt – egy-egy nemzet, nemzetiség, vallás identitásához is kapcsolódnak. A debreceni és a sárospataki könyvtár éppen olyan bástya a reformátusok számára, mint a Teleki Téka az erdélyi magyaroknak vagy az összegyűjtött örmény könyvtárak a nyelvet már nem beszélő, de a közös származás emlékét még őrző erdélyi örmények számára. Ugyanakkor a könyvszekrényekben sorakozó régi könyvek egyúttal az európai gyökerű keresztény kultúrához való tartozásunkról is vallanak. Yinka Shonibare nigériai származású brit művész ezt a szimbolikát használta fel, amikor a Brighton Fesztiválon létrehozta a British Library című munkáját. A kulturális identitás összetettségéről vallott, amikor a hagyományos európai könyvszekrényekbe színes textilekkel bevont köteteket helyezett, gerincükre pedig olyan híres bevándorlók neveit írta, akik hozzájárultak a brit kulturális örökséghez. A tarka anyagok az afrikai nemzeti büszkeség, a kulturális különbözőségek kifejezésének eszközei, ezáltal a tízezer, az európai eleganciától idegen, tarka könyv a bevándorlás, a befogadás témakörét boncolgatja. Shonibare alkotása olyan társadalomkritika, amely nemcsak létező konfliktusokra reagál, hanem a kulturális örökség elemeinek, így a könyvtárak új összefüggésekbe ágyazásának lehetőségére is felhívja a figyelmet. Az olvasó nélkül maradt könyvek új jelentést nyernek, Borges Bábeli könyvtárát idézik, amely bár tökéletes geometrián alapul, mégis meghatározatlan és határtalan. [1] György Péter: Memex. A könyvbe zárt tudás a 21. században. Budapest, 2002. [2] Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet című munkájában (Budapest, 1987) például nem kaptak külön fejezetet ezek a könyvtárak. [3] Kulturális örökség – Társadalmi képzelet, szerk.: György Péter–Kiss Barbara–Monok István, Akadémiai Kiadó, 2005. [4] Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, szerk.: Fekete Gézáné. Budapest, 2001. [5] 22/2005. (VII. 18.) NKÖM-rendelet a muzeális könyvtári dokumentumok kezelésével és nyilvántartásával kapcsolatos szabályokról. [6] Brigitte Klosterberg: Die Bibliothek der Franckeschen Stiftungen. Fotografien von Klaus E. Göltz. Halle, 2007. [7] Borsa Gedeon: A magyarországi ősnyomtatvány-gyűjtemények. OSZK Évkönyv 1957, 147–163. [8] Farkas Gábor: Az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tára. Könyvtári Figyelő 2013/1. https://www.academia.edu/5710590/Az_Orszagos_Szechenyi_Konyvtar_Regi_Nyomtatvanyok_Tara_Rare_Books_Department_of_ the_Hungarian_National_Library_. [9] Pohánka Éva: A pécsi püspöki könyvtár története. Doktori értekezés. Pécs, 2011, http://www.idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/pohankaevaphd.pdf. [10] Radnóti Sándor: Antik kulturális örökség – nemzeti kulturális örökség. In: Kulturális örökség – társadalmi képzelet. [11] Monok István (szerk.): A könyvek és a hatalom. Budapest, 2003. [12] Horváth Viktor: Könyvek és könyvtárak államosítása Magyarországon (1949–1960). In: OSZK Évkönyv 1974–75. http://epa.oszk.hu/01400/01464/00013/ pdf/00013.pdf. [13] Csapodi Csaba: A proveniencia elve a könyvtárban. Budapest, 1959. [14] Bővebben lásd: Németh Gábor: A zirci műemlék könyvtár 60 éve az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában, 1953–2013. In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. 2013. 22. évf. 8. sz. 32–37.; Uő.: Újrakezdés – A zirci apátság könyvállománya a 18. században. In: Magyar Könyvszemle 2007. [123. évf ] 1. sz. 114–120. [15] Fáy Zoltán: A Gyöngyösi Ferences Könyvtár. Gyöngyös, 2012. [16] Szathmáry-Király Ágnes: Megújult a Sárospataki Nagykönyvtár. http://www.magyarmuzeumok.hu/tema/1830_megujult_a_sarospataki_nagykonyvtar. [17] Ásványi Ilona: Állományvédelem az egyházi könyvtárakban, In: http://www.eke.hu/ index.php/olvasnivalok/212-asvanyi-ilona-allomanyvedelem-az-egyhazi-koenyvtarakban. [18] Umberto Eco: Előszó. In: Candida Höfer: Libraries. München, 2005.

A GYÖNGYÖSI FERENCES KÖNYVTÁR AZ ORSZÁG LEGRÉGEBBI, A KÖZÉPKOR ÓTA MEGSZAKÍTÁS NÉLKÜL UGYANAZON A TELEPÜLÉSEN MŰKÖDŐ BIBLIOTÉKÁJA, AZ 1465-BEN MÁR ÍRÁSOS FORRÁSBAN EMLÍTETT KOLOSTOR KÖNYVTÁRÁNAK LEGRÉGEBBI KATALÓGUSA AZ 1613–1620 KÖRÜLI ÉVEKBŐL MARADT FENN. A KÖNYVEKET MA IS EREDETI TÁRLÓIKBAN TARTJÁK; A 18. SZÁZADI SZEKRÉNY ÜVEGÉT A PARÁDI HUTAGYÁRBAN ÖNTÖTTÉK; A NYITOTT SZEKRÉNY ALSÓ POLCÁN A JELLEGZETES GYÖNGYÖSI KÖTÉSZET LÁTSZIK

A SÁROSPATAKI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM TUDOMÁNYOS GYŰJTEMÉNYEINEK NAGYKÖNYVTÁRA 116 MILLIÓ FORINTOS KORMÁNYZATI TÁMOGATÁSBÓL ELVÉGZETT BELSŐÉPÍTÉSZETI-RESTAURÁTORI MUNKÁKNAK KÖSZÖNHETŐEN ÚJULT MEG, ÍGY AZ 1806 ÉS 1844 KÖZÖTT ÉPÜLT SZÁRNYBA A POLLACK MIHÁLY TERVEZTE DÍSZTEREM, A HUSZONKÉTEZER MŰEMLÉKI JELLEGŰ, MUZEÁLIS KÖNYV RAKTÁRÁLLVÁNYZATA ÉS A JOSEPH LINTZBAUER KÉSZÍTETTE MENNYEZETI ÉS FALSZEKKÓK RÉGI POMPÁJUKBAN RAGYOGNAK

EGY 1090 KÖRÜL KELT OKLEVÉL TANÚSÁGA SZERINT A 11. SZÁZAD VÉGÉN A PANNONHALMI BENCÉS APÁTSÁG KÖNYVTÁRÁBAN MÁR NYOLCVAN KÖTETBE KÖTVE NAGYJÁBÓL KÉTSZÁZ MŰVET ŐRIZTEK. 1786-BAN, A REND FELOSZLATÁSAKOR TÖBB MINT NÉGYEZER KÖTETET SZÁMLÁLT A GYŰJTEMÉNY; EZEK KÖZÜL 1802-BEN AZONBAN MINDÖSSZE 757 KÖTET ÉS 27 KÉZIRAT KERÜLT VISSZA. A KÖNYVEK SZÁMA A 19. SZÁZAD ELEJÉN NŐTT MEG UGRÁSSZERŰEN; MA KÖRÜLBELÜL 400 EZER KÖTETET ŐRIZNEK ITT

A KÍNAI KALAP INSPIRÁLTA HATSZÖGLETŰ MÚZEUM ÚJFAJTA FRANCIA KULTURÁLIS KONCEPCIÓ MEGVALÓSÍTÓJA: A CENTRE POMPIDOU-METZ SZERZŐ: RADVÁNYI ORSOLYA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM FOTÓ: ROLAND HALBE (75.), VILLÁNYI CSABA (76–77., 78–79.)

MÚZEUMNEGYED

Lotharingiában, a francia, a német és a luxemburgi határ metszéspontjánál, a Moselle és a Seille folyók találkozásánál áll Franciaország egyik legfontosabb modern és kortárs művészetet bemutató – és egyben alakító – intézménye, a Centre Pompidou-Metz. A francia kulturális élet egyik legfontosabb szereplőjeként nem múzeum a fogalom jogi értelmében, de praktikusan nem is kizárólag kiállítóhely, sokkal több annál. Az alapítók szándéka szerint a kultúra decentralizációjának első nemzeti közintézménye, amelynek küldetése a modern és a kortárs művészet minden formájának terjesztése a francia vidéken és az európai régióban. A Centre Pompidou-Metz arra hivatott, hogy a művészetet ne csupán és elsősorban a hagyományos múzeumi funkciónak megfelelően, kiállítások által, hanem a kreativitás, az alkotótevékenység megannyi formájának ösztönzésével közvetítse a francia és a nemzetközi közönség számára. Az intézménynek ebben a munkájában segítségére van a párizsi Centre Pompidou munkatársainak csaknem negyvenéves szaktudása és tapasztalata, kapcsolati hálója, és nem utolsósorban hetvenötezer műtárgyra rúgó hatalmas, a New York-i MoMA és a londoni Tate Modern anyagához fogható gazdagságú gyűjteménye. A metzi intézmény nem tekinthető sem a párizsi kortárs művészeti központ vidéki fiókjának, sem másodlagos fontosságú művei raktárának, valójában annak egyenrangú testvérintézete. Egyenrangúsága megnyilvánul önálló tudományos és kultúrpolitikai tevékenységében, kiállításaiban és az azokat kísérő-kiegészítő programok szervezésében is.

MÚZEUMNEGYED

kérdésre, hogy hogyan született meg ez a már a létrejötte pillanatában is egyedülálló, eddigi rövid működése alatt pedig magának máris jelentős nemzetközi presztízst kivívó közeg, amely modellként és referenciaként szolgálhat a művészeti világ hasonló intézményei számára, a válasz: minden a párizsi Centre Pompidou felújítási munkálatai közepette kezdődött, 1996-ban. A megnyitásának huszadik évfordulójához közelítő Beaubourg Rudy Riciotti és Richard Rogers által megálmodott emblematikus épülete megérett a renoválásra, így hosszú időre be kellett zárni a modern és kortárs művészet kedvelői előtt. Jean-Jacques Aillagon, akit ekkor neveztek ki igazgatóvá, a zárva tartás idejére kollégáival megalkotta a Falakon kívül programot, amelynek keretében francia vidéki városok és külföldi múzeumok fogadták be mintegy harminc időszaki kiállítás keretében a Pompidou gazdag anyagát. Az országjáró program egyfelől lehetőséget biztosított arra, hogy a múzeumi gyűjtemény alig húsz százalékának bemutatására alkalmas fővárosi épületen kívül a széles publikum elé tárja a kortárs művészet remekeit, másfelől rávilágított egy fontos problémára, miszerint a műtárgyanyagban jellemzően sok a nagy, a párizsi Pompidou 5,5 méteres belmagasságú tereit jócskán meghaladó méretű alkotás, amelyek nem voltak kiállíthatók, ennélfogva láthatatlanok maradtak a közönség számára. A múzeum vezetősége a vándorkiállítás sikere nyomán elhatározta, hogy állandóvá teszik a kortárs művészet jelenlétét vidéken egy önálló, második Centre Pompidou létrehozásával. A programot Aillagon kultuszminiszterként vitte tovább 2002-től, amikor is meghirdette az országban addig előzmény nélküli intézmény megalapítását. A helyszín kiválasztására pályázatot írtak ki, és a jelentkező városok – Lyon, Caen, Montpellier, Nancy és Metz – vetélkedéséből végül az utóbb került ki győztesen. Az esemény jelentőségét még azok a sajtóban megjelent feltételezések sem tudták csorbítani, amelyek a leendő múzeum helyszínének kiválasztásában fontos szerepet tulajdonítottak annak, hogy Metz Aillagon szülővárosa.

A párizsi Centre Pompidou testvérintézményének megalapítására hivatalosan 2003 januárjában került sor, a párizsi múzeum, Metz városa, az állam képviseletében a kulturális tárca, Lotharingia tartomány, valamint a város vonzáskörzetébe tartozó csaknem negyven települést tömörítő Metz Métropole részvételével. Különleges státusú állami intézmény született tehát, amely szakmai vezetését tekintve önálló, működését a területi és a központi szervek kollektíven biztosítják, ahogyan anyagi bázisát is ezek adják. Az intézményt irányító Központi Tanácsban minden alapító közszereplő képviselteti magát, legnagyobb arányban a párizsi Pompidou (nyolc képviselővel a huszonhétből), a helyi munkatársakat pedig három fő képviseli, a fenntartók, Metz Métropole hét taggal, Lotharingia tartomány pedig öt képviselővel rendelkezik, míg Metz polgármestere, valamint a kultuszminisztérium egy képviselője hivatalból tagja a testületnek. A legnagyobb mecénás, az alapító Wendel Group igazgatótanácsa ugyancsak delegálja képviselőjét. Vagyis összességében a szakmai képviselet kisebbségben van a politikai és gazdasági szereplőkkel szemben, ám ennek ellenére – vagy a „kulturális kooperációs közintézmény” névre hallgató intézmény működési struktúrájának köszönhetően – a metzi Centre Pompidou igazgatója nagyfokú szabadságot és autonómiát élvez a művészeti és a tudományos terület irányításában, ami magában foglalja a kiállításpolitikától a hazai és nemzetközi együttműködések, a sokszínű kreatív programok, társművészeti események szervezését és működtetését. A Centre Pompidou-Metz hivatalos megalapítását követően írták ki a saját gyűjteménnyel nem rendelkező, de egyszerű kiállítóhelynél jóval összetettebb feladatok ellátására hivatott épület megalkotására a nemzetközi építészeti tervpályázatot. Az épületnek a kiírás szerint egyfelől meg kell felelnie annak az alapvető funkciónak, hogy változatos tematikájú és anyagú időszaki kiállításoknak biztosítson helyszínt, másfelől befogadó intézményként különféle funkciók (színház, konferencia, zenei vagy akcióművészeti események) ellátására is alkalmasnak kell lennie. Az építészeti tervpályázatra érkezett 157 műből hatot talált továbbgondolásra érdemesnek a zsűri, közöttük olyan, Franciaországban és a világon is sztárépítészeknek számító irodák terveit, mint Dominique Perrault, a rotterdami NOX, a londoni olimpiai játékokra készített épületeikkel elhíresült brit FOA, a svájci Herzog & DeMeuron vagy a Stéphane Maupin & Pascal Cribier. A zsűri tetszését azonban végül a japán Shigeru Ban és társai, a francia Jean de Gastines és

a brit Philip Gumuchdjian által készített kivételes terv nyerte el. Shigeru Ban több kreatív alkotásával már korábban hírnevet szerzett magának Franciaországban, főképpen a nagy teherbírású, ugyanakkor végtelenül egyszerű és nagyon jól variálható, kartonból kialakított csővázas tartószerkezeteinek köszönhetően. Mivel a metzi épület tervezésénél is a flexibilitás, az egyszerűség és az egyediség voltak a fő vezérelvek és hívószavak, nem véletlen, hogy arra a tervre mondott igent a bírálóbizottság 2003 decemberében, amely leginkább megfelelt a pályázati kiírás ezen követelményeinek. A nyertes pályázatot készítő, a tervezésre időlegesen összeállt Shigeru Ban Architects Europe irodája 2004 őszén kezdte meg a munka precíziós kidolgozását a párizsi Centre Pompidou munkatársaival együttműködve. Az építkezés 2006 novemberében az alapkőletétellel vette kezdetét, de ekkor már működött a „projektház”-nak nevezett időszakos iroda, amely az építkezés helyszínén a beruházás átláthatóságát, az építkezés menetét érintő aktualitásokat volt hivatva a köz tudomására hozni. Az iroda az építkezés befejezéséig, 2009 októberéig működött, és három év alatt több mint százezer látogatót fogadott. A Centre Pompidou-Metz hivatalos megnyitását egy öt hónapon át tartó programsorozat harangozta be, Metzben, a készülő épület szomszédságában és Lotharingia-szerte tizenkilenc kiállítóhelyen rendeztek kortárs művészeti bemutatókat, hozzászoktatva a térség közönségét a rövidesen megnyíló új kulturális intézmény jövőbeli kínálatához. Az akció sikerét mutatja, hogy 2009 májusa és októbere között több mit háromszázezer látogatót számláltak. A hivatalos megnyitót 2010 májusában tartották. Az intézmény első igazgatója, Laurent Le Bon beszámolója szerint öt hónap alatt elérték az ötszázezres látogatószámot, ami pedig a stratégiai várakozásokat illette, a Metzbe érkező látogatók nyolcvan százaléka a régióból került ki. A látogatószám kedvező alakulásához hozzájárul a mindig megújuló élményt kínáló évi öt-hat kiállítás, a belépőjegyek átlagon aluli mértéke, az intézménynek a fiatalok felé való nyitottsága a kisgyermekkortól a kortárs művészetre való érzékenyítés programjával. A felnőtteknek a nappali múzeumlátogatás élményéhez az éjszakai rendezvények sora csatlakozik, a megszokottnál intenzívebb és színpadiasabb, az érzelmekre erősebben ható programokkal, élő előadásokkal, filmvetítésekkel, a kivilágított üvegpalota megejtő látványával varázsolva el a nagyközönséget. A megnyitást követő alig másfél év igazolni látszott az alapítók azon tételét, hogy a francia vidék számára is fontos és érdemes biztosítani a kortárs kultúrához való hozzáférés lehetőségét: 2011 szeptemberében a Centre Pompidou-Metz már az egymilliomodik látogatóját köszönthette. Azóta valamelyest csökkent ugyan az újdonság varázsa Lotharingia-szerte, de Lille, Brüsszel, Luxemburg és Lens közelsége ellenére a látogatók száma így is eléri évente az 550 ezer főt. Párizsi testvérének példájára az épület maga is különleges élmény: a Shigeru Ban által tervezett múzeum bővelkedik a szokatlan megoldásokban. A Nagy Hajónak nevezett aula tekintélyes méretei, kiállítótereinek flexibilitása, amelyek a hatalmas, szabadon alakítható térség és a sokkal intimebb, kisebb terek között variálhatók, a tervező invenciózus ötletgazdagságát dicsérik, a térélmény tekintetében állandó meglepetést okozva a betérőnek. A ház függőleges tengelyét a látogatókat a különböző szintekre eljuttató üveglift alkotja, amely hetvenhét méteres magasságával a párizsi társintézmény 1977-es alapításának időpontjára utal. Az épület szabályos hatszög alaprajzú, gazdag belső struktúráját három hatalmas, egymásra rakott és 45 fokos szögben elfordított paralelepipedon alkotja. Ezek adnak helyet a csőszerű kiállítótereknek, amelyeknek száz méter hosszú, tizenöt méter széles, mindkét végükön hatalmas üvegtáblában végződő belső terei szabadon alakíthatók az egyes kiállítások szükséglete szerint, lehetőséget biztosítva a kurátoroknak arra, hogy a modern

és kortárs művészet originális, sehol máshol meg nem valósítható olvasatát nyújtsák a rendezések során. A belső terek világosak és fénytől átjártak, köszönhetően nemcsak a nagy ablakoknak, de a fehérre festett betonfalak, a fényes szürkére polírozott aljzat látványának és a tetőzet fényáteresztő membránszerű megoldásának is. A „csövek” nagy üvegfelületeinek tájolása révén a kiállítások mellett egy másik élménnyel is gazdagodik a látogató, kinézve ugyanis a város és a régió történetének különböző rétegeire, korszakaira pillanthat le. Minél magasabbra megyünk, annál korábbra tekintünk vissza a történelemben, és ebben a tér-idő kontinuumban a város és az épület eggyé válik. Az első emeleti galériából az 1930as évek végén, a modernizmus szellemében vasbetonból épült Sainte-Thérése-templomra és a napjainkban Nicolas Michelin által tervezett parkra nyílik kilátás. A modern, Amphithéâtre elnevezésű városnegyedet meghatározó, háromhektáros Seille-parti park a tegnap nyomdokain most alakulóban lévő jövőt szimbolizálja. Metz közel fekszik a német–francia határhoz, ennek köszönhetően mindig is fontos szerepet kapott a két hatalom közötti háborúkban; a 19. század végén és a 20. század folyamán is többször cserélt gazdát. A második emeletről letekintve a híres, neoromán stílusú pályaudvarra látunk, amelynek különlegessége, hogy a város rövid német uralmának idején épült, megtestesítve a birodalom urbanista szemléletét. A legfelső galériából pedig Franciaország egyik legszebb középkori katedrálisát, az 5. századi alapokon álló, többször átépített, mai sziluettjét a 16. században elnyerő Saint-Étienne-t csodálhatjuk meg. A három galéria fölött az épületet a „kínai kalapra” emlékeztető nagyszabású, és szerkezetének köszönhetően légies tetőzet koronázza meg. A metzi Centre Pompidou kétségtelenül legemlékezetesebb és legmegkapóbb eleme, valódi mérnöki mutatványa ez az épületet megkoronázó hatalmas tetőzet. A bravúros tartó- és tetőszerkezetek a japán építész védjegyei, már metzi megbízatása előtt világhírt hoztak a számára, példaként elég a 2000-ben a hannoveri világkiállításra készített japán pavilon vagy a 2005-ben Pouilly-en-Auxois-ban kivitelezett kikötőépület különleges tetőszerkezetét említenünk. A Metzbe tervezett múzeumon továbbfejlesztette az általa annyira kedvelt, a pálmalevelek struktúrája által ihletett megoldást, amelyben itt visszaköszön a hatszög, finom utalásként az alaprajz formájára, valamint magára Franciaországra, hiszen az ország alakja is leginkább egy hatszögletű formába foglalható bele.

A lebegő, szabálytalan geometriájú, homorú és domború hullámzó síkok alkotta ácsolat ezernyolcszáz darab, egyedileg megmunkált lamellált és összeillesztett faelemből áll össze, teljes területe nyolcezer négyzetméter, súlya hatszázötven tonna. A két rétegben egymásra applikált, a hexagonal mindhárom térbeli irányát követő szerkezet önhordó, csak néhány oszlopon nyugszik. A tetőszerkezet megalkotásának ötletéről így vall az építész: „A metszéspontok találkozásánál nem használtam fém mechanikai kötéseket, mert ezek túlságosan terjedelmessé és súlyossá tették volna a felületet, és természetesen megnövelték volna a költségeket is. Ehelyett minden egyedileg megtervezett és kivitelezett elem átfedi egymást, a bambuszfonáshoz hasonlóan. Ezt az ötletet egy hagyományos módon szövött kínai kalap adta, amelyet egy régiségboltban találtam Párizsban, még 1999-ben, miközben zajlott a japán pavilon tervezése a hannoveri Expóra. Itt Frei Paul Ottóval együtt terveztük a pavilon papírcsövekből konstruált vázszerkezetét. Amikor először láttam Ottónak a stuttgarti egyetem Institute for Lightweight Structures and Conceptual Design számára készített hálós csőszerkezetét, lenyűgözött annak megoldása, de ugyanakkor maradt bennem némi kétség a stabilitását illetően. Amikor azonban megpillantottam ezt a kínai kalapot, megértettem a lényegét, és a kételyeim azonnal eloszlottak.” A tető másik különlegessége az anyaga: fényt megszűrve áteresztő hártya, amely üvegszál és teflon keveréke, ellenáll az esőnek, természetes módon képes temperálni a belső hőmérsékletet, így energetikailag is gazdaságos. Szokatlan voltának megfelelően a tetőzet aerodinamikáját, a széllökésekkel és a hóval szembeni ellenállását hónapokon át modellek segítségével tesztelték, hogy megbizonyosodjanak ellenálló-képességéről, az épületre és az annak belsejében lévő környezetre gyakorolt klimatikus hatásáról. Minderre azért is szükség volt, mert a Shigeru Ban által tervezett épületben megvalósul a kültér és a beltér egybeolvadásának Frank Lloyd Wright-i ideája: a nagy aula hatalmas üveghomlokzatai nem elzárják a belső teret a körben elterülő park látványától, hanem összekötik, egymásba ölelik azokat. Nyáron az étterem terasza működik a bejárat melletti öblösödésben, de az épület üvegezett emeleti szintje az ablakokon keresztül télen is barátságos összeköttetést nyújt a park felé. Az aula a társadalmi élet színtere, kedvelt találkozóhely, ahonnan könnyen megközelíthetők a közönség által leggyakrabban használt terek, a könyvesbolt, a jegypénztárak, az információs pultok, valamint a szintén a földszinten elhelyezkedő, száznegyvennégy főt befogadó, mozielőadások, konferenciák rendezésére alkalmas Auditorium Wendel, valamint a többfunkciós Studio. Ez a terület akár élő előadások, megnyitók számára is megfelel, tizennyolc méteres belmagassága miatt pedig nagyméretű műtárgyak és installációk kiállítótereként is funkcionál. Az épület teljes alapterületének (10 700 négyzetméter) felét a kiállítóterek foglalják el, így 5500 négyzetméteres, a tárlatok számára fenntartott alapterületével ez az ország legnagyobb kortárs időszaki kiállítótérrel rendelkező intézménye. Az építészeti program tökéletesen egybecseng a Centre Pompidou-Metz programjában meghatározott prioritásokkal: tegye lehetővé a művészi alkotások minden formájának felfedezését a nagyközönség számára; adjon kulcsot az 1905 utáni művészet történetének olvasásához; szélesítse a látogatók körét; valamint ösztönözze és inspirálja a művészeti közélet szereplőit arra, hogy a művészet eszközeivel reagáljanak a világ dolgaira. Laurent Le Bon szavaival élve: „Mindent azért csinálunk, hogy meglepetést, csodálatot és örömöt váltsunk ki, és hogy megállás nélkül fokozzuk és megújítsuk a közönség figyelmét a kortárs művészet iránt.” Ennek a figyelemfelhívásnak és örömérzet-stimulálásnak egyik szükséges feltétele a lehető legnagyobb flexibilitás megteremtése mind a kiállítóterek falainak elhelyezése, mind a világítás

variálhatóságának tekintetében. A műtárgyvédelem azonban megköveteli az épület klimatikus viszonyainak nagyfokú állandóságát, a kert felé szinte nyitott aula és a hozzá kapcsolódó, változó belmagasságú terek esetében egyaránt. A membrántető segítségével sikerült megalkotni ezt az állandó, ingadozásoktól mentes műtárgykörnyezetet, ami nagy szabadságot ad a kurátoroknak, így a tér megenged bizonyos „bolondságokat” is: egy alkalommal sikerült kiállítani Robert Delaunay-nak az 1937-es világkiállítás óta alig látott reliefjeit, amelyeket huszonkét méteres magasságban akasztottak fel. Mivel az intézmény állandó kiállítással nem rendelkezik, abban a kényelmes helyzetben van, hogy maga dönti el, mikor milyen időszaki tárlatot szervez párizsi társintézménye anyagából. Emellett lehetősége van külföldi együttműködéssel megvalósítható tárlatok, különféle művészeti akciók rendezésére is. A Pompidou-Metz valójában egy kísérleti múzeum, egyfajta laboratórium, ahol lehetőség nyílik arra, hogy másképpen, új nézőpontból tekintsen kurátor és látogató egyaránt a párizsi kortárs múzeum anyagára, és ezen keresztül fogalmazzon meg sokszínű, többolvasatú véleményt mai korunkról. A pluridiszciplináris szemlélet alkalmazása napjainkban már evidencia a kortárs művészeti központok tudományos, kiállításokban is megvalósuló munkájában, így a metzi múzeum is hangsúlyosan helyezi előtérbe a diverzitás, a sok nézőpontú megközelítés elvét. Ahogyan Laurent Le Bon fogalmazott a vele készített interjúk egyikében: „El kell döntenünk, hogy tragikus hibaként fogjuk-e föl az állandó gyűjtemény és az időszaki kiállítások között való létünket. A francia jog meghatározása szerint egy múzeum rendelkezik saját gyűjteménnyel, amelyet kötelessége gyarapítani, megőrizni és nyilvántartani. Ha azonban szélesebb értelemben fogjuk fel a múzeum meghatározását, akkor azt mondhatom, hogy a Centre Pompidou-Metz természetesen múzeum, hiszen a gyönyörködtetés, a tudás és a pedagógia színtere. A siker forrása a minőségi programok folyamatos megújításában rejlik. Meggyőződésem, hogy létezik egyfajta alkímia a hely, az építészet, a gyűjtemény és annak kisugárzása között, ami miatt a közönség úgy érzi, itt olyan helyen jár, ami semmi máshoz nem hasonlít. Ez nem egy másik múzeum másolata, sem a klónja valaminek. Mi nem lemásolni akarunk valami létezőt, hanem teremteni egy valódi intézményt, egy olyan »személyiséget«, amely a jövőben is képes magát folyamatosan megújítani és átalakítani. Ez az, ami miatt a látogatók újra és újra visszatérnek ide.”

MÚZEUMNEGYED

A KÍNAI KALAP IHLETTE LEBEGŐ, A FALAKKAL NEM ÉRINTKEZŐ TETŐSZERKEZETEN IS VISSZAKÖSZÖN AZ ÉPÜLET ALAPRAJZÁN MEGJELENŐ HATSZÖG

A PÁRIZSI CENTRE POMPIDOU-VAL EGYENRANGÚ METZI INTÉZMÉNY ÉPÜLETÉT A JAPÁN SHIGERU BAN TERVEZTE. AZ ALAPKÖVET 2006-BAN RAKTÁK LE, A MÚZEUM 2010 MÁJUSÁBAN NYÍLT MEG. A „CSŐSZERŰ” KIÁLLÍTÓTEREK MINDKÉT VÉGE ÜVEGFALAKBAN VÉGZŐDIK, ÍGY JÓL VARIÁLHATÓ, FÉNYTŐL ÁTJÁRT TEREK JÖTTEK LÉTRE. AZ ÉPÍTÉSZ TUDATOSAN TÖREKEDETT ARRA, HOGY A LÁTOGATÓ METZ PANORÁMÁJÁBAN IS GYÖNYÖRKÖDHESSEN: FELFELÉ HALADVA EGYRE TÁGASABB A KILÁTÁS A TÖRTÉNELMI ÓVÁROSRA

FRANCIAORSZÁG IDŐSZAKI KORTÁRS KIÁLLÍTÁSOKRA LÉTREHOZOTT LEGNAGYOBB, 5500 NÉGYZETMÉTERES KIÁLLÍTÓTERE SOKFÉLE LEHETŐSÉGET AD A KURÁTOROKNAK, AKIK ÖNÁLLÓAN, A PÁRIZSI ANYAINTÉZMÉNYTŐL FÜGGETLENÜL DÖNTHETNEK AZ INTÉZMÉNY PROGRAMJAIRÓL. A KÉT MÚZEUM KÖZÖTTI SZAKMAI KAPCSOLAT VISZONT TÖBB PONTON IS ÉRZÉKELHETŐ; A METZI MÚZEUM PÉLDÁUL RENDSZERESEN IDŐSZAKI TÁRLATOKAT RENDEZ A PÁRIZSI POMPIDOU HATALMAS GYŰJTEMÉNYÉBŐL

MÚZEUMNEGYED

A VÁROSI KÖZMŰVELŐDÉS PALOTÁJÁTÓL A DIGITALIZÁLT GYŰJTEMÉNYIG – A BÉKÉSCSABAI MUNKÁCSY MIHÁLY MÚZEUM MÚLTJA ÉS JELENE SZERZŐ: BASICS BEATRIX MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A 18. század végén még csak alig tízezer lakosú Békéscsabát a magyar, román, német és zsidó betelepülőknek köszönhetően a 19. század első harmadára már „Európa legnagyobb falujaként” emlegették. 1840-ben mezővárosi rangot kapott, majd több mint száz év múlva, 1950-ben lett megyeszékhely. A 19. század végéig azonban csak elméletben került szóba egy csabai múzeum alapítása, a Gyulán létesítendő Békés vármegyei múzeum ügyét ekkor sokkal fontosabbnak tartották. 1899-ben alakult meg a békéscsabai Múzeum-Egyesület, amely alapszabály-tervezetében megfogalmazta céljait: „…felkutatni és összegyűjteni a város, esetleg a vármegye egész területén található régészeti, történelmi, természeti és néprajzi emlékeket; továbbá megőrizni a népéletre vonatkozó jellegzetes tárgyakat, művelődési eszközöket, könyveket és kéziratokat, művészeti és ipari tárgyakat, valamint a város jótevőinek az emlékét, képeit és családi ereklyéit; végre az általános ismereteket terjeszteni, népkönyvtárakat szervezni és hozzáférhetővé tenni.” Az 1777-ben kiásott Élővíz-csatorna partján áll a ma Munkácsy Mihály nevét viselő múzeum klasszicizáló palotácskája. Tervei már 1909-ben elkészültek, de csak 1914-ben avatták fel. Homlokzatán a Közművelődés Háza felirat volt olvasható; annak is szánták, egyfajta kultúrpalotának, hiszen egyszerre volt múzeum, könyvtár, műterem és a közművelődés otthona. Akárcsak a vármegyei múzeumot, ezt az új intézményt is eleinte a létrehozó Múzeum-Egyesület működtette, 1914-től azonban városi múzeum lett. Az első igazgatók középiskolai tanárok voltak. Még a Közművelődés Háza megnyitása előtt elkészült és meg is jelent a gyűjtemények „lajstroma”. A ma magát a „világ legnagyobb Munkácsy-gyűjteménye”-ként meghatározó múzeumba csak az 1930-as években kerültek az első Munkácsy-relikviák. A két világháború közötti időszak az intézmény egyik fénykora volt. Itt működött a vidéki kulturális élet egyik jelentős szervezete, az Auróra Kör, amely a kiállításokat is szervezte. Az „Auróra zenei, irodalmi és képzőművészeti kör” 1913. február 20-án alakult Békéscsabán, magánkezdeményezésre, az igényes kultúra terjesztésére. 1943-ig, megszűnéséig

százkilencvenöt hangversenyt, százhuszonöt előadást és huszonegy képzőművészeti kiállítást szervezett. Móricz Zsigmond 1940-es csabai felolvasóestje után „tündérkertnek” nevezte az Aurórát. A Kör könyvtára vasárnaponként nyitva állt a városi közönség előtt. A zenei esteken rendszeresen műsoron voltak Bartók és Kodály művei. A tárlatok mellett képzőművészeti előadásokat is tartottak. A második világháború után egy ideig városi múzeumként működő intézmény 1950-ben állami tulajdonba került és 1951-ben vette fel Munkácsy Mihály nevét. 1962-től, a megyei múzeumi rendszer létrejöttétől a Békés megyei múzeumi szervezet központja, az 1970-es évektől a magyarországi szlovák és román nemzetiség országos bázismúzeuma. 1974-ben alakult meg a Békés Megyei Múzeumbarátok Köre. A megyei múzeumi időszak fél évszázada alatt tagintézmények sora kapcsolódott a múzeumhoz. 2000 tavaszán viszont olyasmi történt itt, ami csak 2013-tól lett általános a vidéki múzeumi életben: a Békés Megyei Közgyűlés arról döntött, hogy a megyei múzeumi hálózat múzeumait és a tagintézményeket 2002 végéig fokozatosan átadják a települések tulajdonába. A hivatalos indoklás szerint ez anyagi okból, forráshiány miatt történt, jóllehet abban az évben a múzeumokra fordítható központi támogatás tizenhat százalékkal haladta meg az előző évit. Ezzel a Munkácsy Mihály Múzeum több mint egy évtizeden át sajátos helyett töltött be a hazai múzeumi rendszerben: tagintézmények nélküli megyei múzeum lett. Gyűjteményeinek szerkezetét tekintve egyfajta „kis nemzeti múzeum” a békéscsabai: mint a budapesti „példa” országosan, úgy ez az intézmény is természettudományi, régészeti, néprajzi, történeti és képzőművészeti anyagot is gyűjtött a város, illetve a megye területéről. A szlovák és a román nemzetiségek bázismúzeumaként ma is elsődleges szempont ennek a feladatnak megfelelni. Haan Lajos Békéscsaba történetéről írott monográfiájában az 1857. évi „császári királyi népi öszveírás” helyi adatait közölve a lakosság összetételéről tájékoztat (némileg keverve a vallást és a nemzetiséget): a 26 705 lakosból „tót” nyelvű 20 671, magyar 4856, „oláh” 501, zsidó 426, „czigány” 201. Az arányok azóta természetesen változtak, de mindmáig a nemzetiségek jelentős szerepe jellemzi a várost és a megyét is. Zsilinszky Mihály belső titkos tanácsos, államtitkár, tanár, történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1873 és 1885 között a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat főtitkára és évkönyveinek szerkesztője, parlamenti képviselő Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban

és képben 1891-ben megjelent VII. kötetében, a Békés megye történetéről írott fejezetben megjegyzi: „A felekezeti és nemzetiségi viszonyok tekintetében Békés kicsiben az egész Magyarországot mutatja. (…) Fölötte érdekes látni a leányok tarka csoportjait, mikor ünnepi ruhájokban a templomból haza felé mennek, vagy a mikor rendes mulató helyeiket keresik föl. Egész kis eleven néprajzi múzeum tárúl föl szemeink előtt…” Nehéz eldönteni, hogy a felsorolt gyűjtemények közül melyik a legjelentősebb, hiszen mindegyik különleges a maga nemében. A természettudományi madártojás, rovartani, botanikai, malakológiai (puhatestűek) egységekből és madárpreparátumokból áll. Ennek a gyűjteménynek a létrehozása már az 1899-es alapításkor szerepelt a célok között, és elsősorban adományoknak köszönhette a létét. Ilyen adományozó volt Tarján Tibor is, aki 1925 után a Természetrajzi Tár őreként az első igazi természettudományos muzeológusa lett a múzeumnak. Évente huszonöt-ötven madárpreparátummal gazdagította a gyűjteményt, a második világháborúig összesen kétszázötvennel. Halálát követően csaknem negyedszázadig szünetelt a természettudományos gyűjtés, ami csak az ötvenes években folytatódott. 1980-ban alakult meg a természettudományi osztály, és azóta elsősorban a természetvédelmi területekhez kapcsolódóan folyik a gyűjtés. Hatezer tételes a botanikai gyűjtemény, a régió területéről származó növénygyűjtemény 6040 tételes, húszezer tételt számlál a malakológiai gyűjtemény; bizonyos fajokból, mint például a bánáti csiga, a dobozi pikkelyes csiga vagy a kascsigák kárpáti fajaiból a világ legnagyobb kollekciójával rendelkeznek. A természettudományi anyag bemutatása az egyetlen olyan kiállításrész, amely még a régi, a 2008-as múzeumfelújítás előtti állapotában látható, de így is ez a diákok kedvence. A néprajzi osztály csak 1977-ben jött ugyan létre, de a gyűjtemény alapjait már az 1900-as évek elején megvetették. Az első adományozás Bartóky Lászlóné nevéhez fűződik, aki a csabai Nőegyletet meggyőzte arról, hogy szőtteseiket mutassák be az 1881. évi budapesti iparkiállításon; ebből az anyagból harminc darab került a múzeumba. A gyűjtemény ma 10 896 egyedi tárgyat számlál. A legnagyobb a szlovákok hagyományos kultúráját reprezentáló anyag, de a román tárgyi emlékek gyűjtése is hangsúlyossá vált; a hetvenes évektől a magyar, szerb és német anyag is gyarapodott. A népi kerámiák, faragott-festett bútorok mellett a textilkollekció is jelentős. Már az 1970-es években elkezdődött, de igazán a kétezres évek elejétől vált rendszeressé a múzeumi néprajzi táborok szervezése, szakemberek és diákok közös gyűjtőmunkája. Az 1990-es évek elejétől a külföldi társintézményekkel történő együttműködés keretében közös kutatások és kiállításcserék is indultak a tőketerebesi (Szlovákia) valamint az aradi és a nagyváradi (Románia) múzeumokkal. Az Aradi Múzeummal 2004-től kezdődően öt közös, néprajzi témájú PHARE CBC-projektet valósítottak meg. Ez nemcsak gyűjtő- és feldolgozó munkát, hanem kötetek kiadását is jelentette. A régészeti gyűjtemény első tárgyai szintén az alapítás idejéből valók. Az első leletek Haan Antal festő személyéhez kötődnek: 1850-ben a kastélyi szőlők környékén egy szarmata kori sírt talált, amelynek leleteit megőrizte a múzeum számára. Az 1920–30-as években megsokasodtak az ásatások, értékes leletekkel bővítve a gyűjteményt. A múzeum alkalmazásában 1955-től dolgozott először régész végzettségű munkatárs, Kovalovszki Júlia, aki később a Nemzeti Múzeum munkatársaként vált a magyar régészet kiemelkedő alakjává. Később csak az 1970-es évektől lettek ismét régész munkatársai az intézménynek, és a gyorsan növekvő anyag raktározása is egyre súlyosabb problémát jelentett (ami általánosan jellemző nemcsak a vidéki, de az ásatásokat végző országos múzeumokban is). A Múzeum-Egyesület megalakulásának centenáriumi évében új raktárbázissal bővült ugyan a múzeum, de a régészeti gyűjtemény elhelyezésének gondjait ez sem oldotta meg teljes mértékben.

A történeti osztály 1980-ban jött létre, de történeti anyag az alapítás korától folyamatosan került a gyűjteménybe. A korábbi régiségtár jeles személyiségek emlékeit gyűjtötte, továbbá helytörténeti szempontból fontos tárgyakat, dokumentumokat. A helyi Ipartestület által 1900-ban átadott céhiratok és pecsétnyomók voltak a legkorábbiak. Ugyancsak 1900-ban Erkel Ferenc fiának, Erkel Sándornak az özvegye, 1902-ben pedig Damjanich Jánosné ajándékozta a Múzeum-Egyesületnek férje néhány ereklyéjét. Történész muzeológus csak a megyei múzeumi időszak kezdetével került a múzeumba. A történeti gyűjtemény ma mintegy hétezer tárgyat és 51 ezer dokumentumot őriz: kéziratokat (egészen a 16. századtól), kéziratos térképeket, archív fényképeket, plakátokat, újságokat és képeslapokat. A festményekből és relikviákból álló Munkácsy-gyűjtemény alapját a festő özvegyének végrendelete szerint az 1930-as évek elején a gyűjteménybe került műtárgyak jelentik; ma nyilvánvalóan Munkácsy Mihály neve és a hozzá kapcsolódó anyag az, ami a leginkább ismert a múzeumi gyűjteményből: ez számos relikviát, de viszonylag kevés festményt és rajzot jelent. A múzeum képzőművészeti gyűjteményét már a kultúrpalota megnyitásakor annyira fontosnak tartották, hogy két kiállítási termet is szántak a bemutatására. A Krammer Nándor által 1902-ben összeállított lajstromban 304 műtárgy szerepelt, közöttük Munkácsy ifjúkori rajzai, egy-két kevésbé jelentős helyi mester művei, illetve különösebb tervezés nélkül vásárolt festmények, szobrok, az akkori művészeti iskolák növendékeinek tanulmányrajzai, faragványai, ötvösmunkái, valamint remekművek után készült másolatai. A képzőművészeti, illetve az alkalmazott grafikai gyűjteményekben jelenleg 5817 műtárgyat őriznek. Fontos szempont a helyi vagy innen elszármazott művészek alkotásainak gyűjtése, de olykor hagyatékokat is ajándékoznak, illetve ajánlanak fel megvételre a múzeumnak. Sőt néhány éve közadakozásból is került egy akkor felbukkant Munkácsy-festmény a múzeumba. 2013-ban a teljes képzőművészeti gyűjteményt meghaladó számú műtárgyegyüttessel gyarapodott az intézmény: a 2003-ban létrehozott Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galéria, amely addig egy bevásárlóközpont harmadik emeletén működött, 2013. november 29-től szervezetileg a Munkácsy Mihály Múzeum részévé vált, és a múzeumépület melletti galériában újrarendezett, kibővített állandó kiállítással várja a látogatókat, mostantól Jankay–Kolozsváry–Tevan Gyűjtemény néven (lásd: MúzeumCafé 40.).

A galériahelyiségek felújítva, a bemutatott anyaghoz méltó külsővel várják a látogatókat,

és a megyei hatókörű városi múzeum a Jankay–Kolozsváry–Tevan Gyűjteménnyel olyasmit ad, ami a 20. századi egyetemes művészet kiválóságait hozza közel, magyar és nemzetközi összefüggéseit érteti meg a közönséggel, igazolva a fenntartói döntés helyességét, a múzeumi gyűjtemény bővítését a városnak adományozott hagyatékkal. 1978-tól Békéscsabán rendezik meg kétévente az Országos Tervező Grafikai Biennálét, amely ugyancsak művek sokaságával gyarapította a múzeum alkalmazott grafikai gyűjteményét. A 2013-tól megyei hatókörű városi múzeum működésének nélkülözhetetlen része a restaurátori tevékenység, jóllehet csak az 1950-es évektől végeztek itt ilyen jellegű szakmai munkát. A restaurálás a nyolcvanas évek elejétől önálló csoport, majd 1997-től önálló osztály keretében zajlott. A múzeum könyvtára több mint negyvenezer szakkönyvet és folyóiratot őriz. Jelentős az archív- és dokumentumfotó-gyűjtemény, valamint az adattári anyag. A múzeum történetének és gyűjteményeinek áttekintése után nézzük meg, mi lett a sorsa az ezredfordulót követően az 1914-ben, éppen száz éve emelt Közművelődés Házának, illetve hogy mit is láthat ma benne a látogató. A Békés Megyei Önkormányzati Hivatal a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum felújítására és átalakítására 298,3 millió forintot nyert a ROP-1.1.4. pályázaton. A projekt során 2006 júliusa és 2008 januárja között az épületet helyreállították, átalakították, új belső tereket hoztak létre új állandó kiállításokkal. A munkálatok részeként felújították az épület teljes külsejét. Az irodák kiköltöztek (a múzeummal szemben álló, újonnan átadott Csabagyöngye Kulturális Központban kaptak helyet). Az új kiállítóterek és kiállítások mellett a közösségi tér is bővült. Az alagsort a múzeum a rendszerváltáskor visszakapta, korábban azonban csak kis részét használták. A fejlesztésekkel most erre is terjeszkedtek: új állandó kiállítások jöttek itt létre, a földszinti díszterem alatti feltöltött rész kiürítésével, megerősítésével a díszteremmel csaknem azonos méretű, időszaki kiállítások bemutatására alkalmas térrel gyarapodott az épület. A gyermekfoglalkoztató révén lehetőség nyílt kézműves foglalkozások rendszeres szervezésére, agyagozó fazekasműhelyt alakítottak ki, égető és tűzzománc kiégetésére alkalmas kemencékkel. A múzeumépület teljesen akadálymentes, baba-mama szoba, 3D filmvetítésre alkalmas terem egészíti ki a közösségi tereket. A 2008 januárjában átadott „21. század múzeuma” méltó helyszíne az új állandó kiállításoknak. A városközpont közelében található múzeumépület küllemében is a nagy elődöket utánozza: portikusza alatt nyílik a főbejárat, ahonnan a fogadótérbe jut a látogató. Ruhatár, pénztár, múzeumi bolt, élénkpiros, arany díszítésű falak, kis társalgórész vár bennünket, ha átléptünk a riasztókapun, amelynek az a feladata, hogy a kiállításokban található, egyenként mikrocsippel ellátott tárgyak eltulajdonítását megakadályozza. A főbejárattal szemközt, annak tengelyében található a felső világítású, természetes fényt kapó díszterem, vonzó helyszíne az időszaki kiállításoknak. Innen haladhatunk a földszinten körben, a Haan Antal (1827–1888) békéscsabai születésű festő képeivel díszített folyosón, és betérhetünk az állandó kiállítás termeibe. A történeti rész elsősorban a város és a megye életében jelentős szerepet játszó személyiségek és a hozzájuk kapcsolódó események bemutatója. A Munkácsy Mihályról szóló termek a 19. század végi szalon- és műteremkörnyezetet felidézve illusztrálják a festő életének állomásait, előnnyé változtatva a bőséges relikviaanyag felhasználásának lehetőségét. A természettudományi kiállításegység még a 2008-as felújítás előtti enteriőrt őrzi, de „régimódisága” – azaz a hatalmas diorámák – teszik izgalmassá és vonzóvá. Mára talán már az egykori „legnagyobb falu” gyermekei számára is leginkább innen ismerhetők meg a megye természeti kincsei, flórája és faunája. De berendeztek egy

önálló kutató-tanulmányozó termet is, mikroszkóppal, hatalmas akváriummal. Önálló szobát kapott Orlai Petrics Soma (1822–1880), aki a szomszédos Mezőberényben született; az ő műveivel is sikerült vásárlások, ajándékozások útján gyarapítani a képzőművészeti gyűjteményt. Az „alagsorban” vagy inkább mélyföldszinten néprajzi és régészeti kiállítások követik egymást, az előbbi különösen izgalmas világot mutatva meg, olyat, ami ma is erőssége lehet egyediségében a múzeumnak. Itt található a gyermekfoglalkoztató, a műhely, a baba-mama szoba, az éppen átalakulófélben lévő kávézó és az időszaki kiállítások színtere. És végül az új attrakció, a Jankay–Kolozsváry–Tevan-gyűjtemény teljesen felújított termei, már a kertből elérhetően, a szomszéd lakóépület alsó szintjén. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy egy „fiókintézménye” azért maradt a múzeumnak: a Gabonamúzeum szélmalmával, legelő lovaival, hatalmas zöldjével egy kis emlék a múltból a város szélén a megye gabonatermesztésének históriájával, afféle kicsi skanzen. Ando György igazgató arról is mesélt: Munkácsyt ma inkább Debrecennel kapcsolják össze az emberek az ottani Trilógia miatt, mintsem Békéscsabával, „a világ legnagyobb Munkácsy-gyűjteményével”. Ezen a téren tehát – mint mondja – sok még a teendő: Munkácsyt Békéscsaba emblematikus személyiségévé kell tenni, hiszen ez Munkácsy városa. De az igazgató nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy a „csabaiságot” erősítsék: a Minden, ami csabai kiállítássorozathoz megjelentetett első kötetet rövid idő alatt elkapkodta a közönség. Ebben a célkitűzésben a város vezetése is teljes mértékben támogatója a múzeumnak. A megyei hatókörű városi múzeum különösen komolyan veszi a törvényben meghatározott módszertani központ szerepét is. Erről a honlapon is rendszeresen hírt ad, de mint Ando György beszámolt róla, a megyei muzeális intézmények vezetőivel és munkatársaival történő rendszeres találkozás, eszmecsere és stratégiaépítés mindnyájuk számára hasznos és fontos. És ha már közgyűjteményről, a közösséget szolgáló gyűjteményről van szó, az ezzel kapcsolatos egyik kiemelten fontos feladatát is remekül végzi a múzeum: a teljes gyűjteményi anyag adatbázisának elkészítése ez év végére befejeződik, így a kis palota nagy gyűjteménye digitálisan is elérhetővé válik. irodalom: Rell Lajos: A békéscsabai múzeum. Békéscsaba, 1914 G. Vass István: A békéscsabai múzeum története 1899–1979. Békéscsaba, 1979 Száz év műtárgyai a Munkácsy Mihály Múzeumban 1899–1999, szerk.: Grin Igor–Szatmári Imre, Békéscsaba, 1999 A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat Évkönyve, szerk.: Ando György, Békéscsaba–Gyula, 2010

MÚZEUMNEGYED

A GABONAMÚZEUM MA A MUNKÁCSY MÚZEUM EGYETLEN FILIÁLÉJA, A CSÓKÁSI SZÉLMALMOT 1980-BAN TELEPÍTETTÉK IDE BÉKÉSSÁMSONRÓL

AHOGY AZ INTÉZMÉNY MAGÁT NEVEZI: „A VILÁG LEGNAGYOBB MUNKÁCSYGYŰJTEMÉNYÉT BIRTOKLÓ ÉS BEMUTATÓ MÚZEUM” AZ 1930-AS ÉVEKBEN, MUNKÁCSY ÖZVEGYÉNEK VÉGRENDELETE NYOMÁN GYARAPODOTT JELENTŐSEN A FESTŐ ALKOTÁSAIVAL ÉS RELIKVIÁIVAL. IDÉN, SZÜLETÉSÉNEK SZÁZHETVENEDIK ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL A MŰVÉSZRE NAGYSZABÁSÚ TÁRLATTAL EMLÉKEZTEK, A MÚZEUM SAJÁT ANYAGA MELLETT TÖBB KÖZ- ÉS MAGÁNGYŰJTEMÉNYBŐL ÉRKEZŐ ALKOTÁSÁT IS FELVONULTATTÁK

A MÚZEUM A RENDSZERVÁLTÁSKOR KAPTA VISSZA AZ ÉPÜLET ALAGSORÁT, AMELYNEK EZT KÖVETŐEN IS CSAK KISEBB RÉSZÉT HASZNÁLTA AZ INTÉZMÉNY. A 2006 ÉS 2008 KÖZÖTTI FELÚJÍTÁS SORÁN TELJESEN KIBONTOTTÁK, ÍGY A FELETTE LÉVŐ DÍSZTEREMMEL MEGEGYEZŐ ALAPTERÜLETŰ TÉR JÖTT LÉTRE. A TÉGLATEREMNEK NEVEZETT HELYISÉG MA IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSOKNAK AD OTTHONT: A NYÁR ELSŐ FELÉBEN LIPTÁK PÁL BÉKÉSCSABAI KÖNYVTÁROS, KIADÓ, MŰGYŰJTŐ ÉS FESTŐMŰVÉSZ ALKOTÁSAIT MUTATTÁK BE

MÚZEUMNEGYED

EGYEDÜLÁLLÓAN GAZDAG GYŰJTEMÉNY VÁR VÉGRE MÉLTÓ OTTHONÁRA – A MAGYAR OLIMPIAI ÉS SPORTMÚZEUM TALÁN MOST RÉVBE ÉRHET SZERZŐ: KOCSIS KATICA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A Sportmúzeum története az 1920-as évekig nyúlik vissza: bár már az 1800-as években is jelentős volt idehaza a sporthoz kapcsolódó műtárgyak, relikviák, díjak gyűjtése és azok bemutatása, mégis a trianoni döntés utáni kultúrpolitika növelte meg igazán a hazai sport és a testnevelés fontosságát. Ezekben az években született meg a „Magyarország sportnagyhatalom” máig tartó mítosza, amelynek megalapozását nagymértékben segítette Siklóssy László akkoriban elkezdett munkája, a háromkötetes A magyar sport ezer éve című kiadvány. Ezzel egy időben a Nemzeti Múzeum kezdeményezésére megindult egy nagy lendületű gyűjtési folyamat, amelynek során arra kérték a magyar sportközönséget és az egyesületeket, hogy ajándékozzák vagy helyezzék letétbe a múzeum számára sporttal kapcsolatos tárgyaikat, díjakat, trófeákat, sportszereket. A kezdeményezés nem várt sikert hozott, és az összegyűlt anyagból 1926-ban a Nemzeti Múzeum átfogó – mindmáig a legteljesebb – sporttörténeti kiállítást rendezett. Tulajdonképpen ekkor merült fel ténylegesen a Sportmúzeum létrehozásának igénye. Szabó Lajos, a Sportmúzeum igazgatója mindehhez hozzáteszi, hogy az ötlet már korábban megfogant, méghozzá Szokolyi Alajos fejében, aki már az első modern ötkarikás játékok után sürgette egy olimpiai témájú múzeum megalakítását. Az újkori olimpiák „abszolút egyes számú versenyzője” – aki az első olimpia első versenyszámának első futamán az egyes pályáján indult – élete során megőrzött minden emléket, dokumentumot, amelyek sportpályafutása alatt a keze ügyébe kerültek, így a századvég hazai sportjának gazdag gyűjteménye került a tulajdonába, amit felajánlott a Nemzeti Múzeum kiállítása számára, a tárlat bezárása után pedig – egy sportmúzeum létrejöttében bízva – a teljes anyagot a múzeumban hagyta letétként. A kiállítást követően egy határozatnak köszönhetően a bemutatott anyag – Szokolyi gyűjteményével együtt – egyben maradva a Testnevelési Főiskola kezelésébe került, hogy ott oktatási és dekorációs célokra használják a sportmúzeum megalakulásáig. A háború alatt azonban a gyűjtemény nagy része megsemmisült. A megmentett anyag – ami főleg üveg-

negatívokból állt – alapozta meg a későbbi Sportmúzeum gyűjteményét. Mint Szabó Lajos igazgató mondja: ez a korabeli fotóanyag nagyon izgalmas, hiszen a benne található jó minőségű felvételekből szépen kirajzolódik a korabeli Magyarország és az elszakított területek állapota, életre kelnek a tájak és az ott élők mindennapjai; emellett az anyag felbecsülhetetlen néprajzi jelentőséggel bír. A második világháború után újra lendületet vett a sporttudományos kutatás, ennek eredményeképpen jött létre 1951-ben a Testnevelési Tudományos Tanács, amelynek feladatai közé tartozott a háború alatt szétszóródott anyagok felkutatása, újbóli összegyűjtése, és azokból a Sportmúzeum megalapítása. Nagyértékű tárgyi anyagot sikerült néhány év alatt megóvni a pusztulástól, egyes hagyatékok – például Hajós Alfrédé vagy Mező Ferencé – vásárlásával, ajándékozások révén, illetve az akkori sportszövetségek anyagainak begyűjtésével. A gyűjtemény elhelyezésére az Új Városháza néhány termét jelölték ki, az első darabokat itt láthatta először a közönség. Már ekkor problémaként merült fel azonban a tárgyak tárolása és átfogó kiállítások létrehozása, hiszen a gyorsan gyarapodó gyűjtemény hamar kinőtte a rendelkezésre álló teret. 1960-ban a Sport a művészetben és a történelemben címmel tervezett kiállítást helyhiány miatt már nem is tudták megrendezni. Ekkor kezdődött a Sportmúzeum folyamatos, de napjainkra talán már a megoldás reményét is magában hordozó kálváriája. A gyűjtemény többszöri költöztetése és szervezeti változások is nehezítették a munkát. A műtárgyakat a hatvanas években ideiglenesen a Műjégpálya emeleti helyiségeibe vitték. Az 1963-as múzeumi törvénnyel megalapították a Testnevelési és Sportmúzeumot, amely Hajós Alfréd egykori lakását kapta meg kiállítóhelyül. Ez azonban már a beköltözés pillanatában is kicsinek bizonyult, hiszen – ahogy a múzeum történetéről szóló tanulmány írja – „a lakás legfeljebb egy Hajós Alfréd-emlékmúzeum számára lett volna alkalmas, az akkori gyűjteményt és a feladattal járó munkát semmiképpen sem tudta kiszolgálni”, éppen ezért nem meglepő, hogy tíz év múlva más „otthont” kellett keresni. Ekkor került a múzeum a Népstadion építkezésének egykori felvonulási épületébe – akkor úgy gondolták, hogy ideiglenesen, ténylegesen azonban harminc évre. Az új elhelyezés 184 négyzetméteres kiállítóterével és háromszáz négyzetméteres raktárával, valamint előadótermével, irodáival és egyéb kiszolgáló tereivel mindenképpen előrelépésnek számított, ugyanakkor továbbra sem volt elegendő az akkor már kétszázezer egységből álló gyűjteménynek,

illetve alkalmatlan volt egy állandó sporttörténeti kiállítás létrehozására. 2005-ben tehát egy újabb költözéssel a Magyar Sport Házába és a kiállítótérként bérelt SportAgora épületébe került az intézmény. 2007-ben aztán újabb szervezeti változásokhoz kellett alkalmazkodni: ekkor integrálódott a múzeum a Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézetbe, és költöztette ismét a gyűjteményt részben új helyiségekbe. 2010-től aztán a Sportmúzeum a Nemzeti Sport Intézet részeként működött tovább, majd néhány éve a Nemzeti Sportközpontokba integrálódott. Az intézmény életében fontos állomást jelent, hogy 2013-tól hivatalosan is a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum nevet viseli, pontosabban kifejezve ezzel a múzeum évtizedek óta folytatott tevékenységét. Az intézménynek most újra el kell hagynia a már „belakott” tereit, hiszen a jelenlegi székhelye a Puskás Ferenc Stadion megújulása miatt hamarosan építési terület lesz. A múzeum igazgatója azonban az újabb költözés várható nehézségei ellenére is bizakodó, hiszen a gyűjtemény végre nemzetközi jelentőségéhez méltó elhelyezést nyerhet majd az újjászülető stadionban. Ebből a rövid történeti összefoglalóból is látszik, hogy a Sportmúzeum megalakításába hatalmas reményekkel vágtak bele sport- és művészetkedvelő elődeink, az álmokat azonban sajnos a megvalósított sikeres kiállítások és a folyamatosan gyarapodó gyűjtemény létrehozása ellenére sem sikerült igazán valóra váltani. A folyamatos költözködés, átszervezés, az állandó kiállítás hiánya nagymértékben megnehezíti az itt folyó munkát: „nagyon nehéz úgy dolgozni egy gyűjteménnyel, hogy az folyamatosan vándorol egyik helyről a másikra” – mondja Szabó Lajos, majd hozzáteszi, hogy jelenleg ideiglenesen tizenegy helyen működik az intézmény, ami logisztikailag, műtárgyvédelmileg és anyagilag is rengeteg problémát okoz. Állandó kiállítótere továbbra sincs a múzeumnak, ebből a furcsa helyzetből fakadóan pedig a gyűjteményt csak állandóan „forgásban tartva” tudják a közönség elé tárni. Pedig a Sportmúzeum gyakorlatilag mindent gyűjt, ami a sporttal kapcsolatban van, és amihez hozzá tud férni, a csokoládépapírtól a digitális állományokig. Csakhogy a mintegy nyolcszázezer tételből, közte kimagasló értékű hagyatékokból és kvalitásos műtárgyakból álló gyűjtemény állandó kiállítás híján nem tud megmutatkozni egészében. Az intézmény éppen ezért a SportAgorán időszaki kiállítások sorát rendezi, hogy a gyűjtemény, ha csak részeiben is, de folyamatosan látható legyen. A folytonos kiállításrendezés, -építés és -bontás napi rutinja közben ugyanakkor a munkatársak a gyűjtemény feldolgozására minden jó szándékuk ellenére is sajnos kevesebb energiát tudnak fordítani. A SportAgora, ez a betont áttörő kristályépület sem műtárgyvédelmi, sem látogatói szempontból nem ideális, hiszen nem múzeumi célra tervezték. Az átadása óta sokat „javult” ugyan az épület – az üvegfelületeket lefóliázták, ami a tér hűtését is megkönnyíti, és az árnyékolás lehetővé teszi az érzékenyebb műtárgyak bemutatását is –, ám a függőleges falak és a vízszintes függesztő felületek hiánya jelentős kihívás a tárlatok megvalósítása során. Az sem a legszerencsésebb, hogy a kiállítótér megközelítése – bár közlekedésileg kitűnő helyen van – pontosan definiálható cím hiányában nehézséget okoz a látogatóknak. A kiállítótér „inkognitója” és az állandó tárlat hiánya miatt a Sportmúzeum életében tehát ma nehéz stabil pontot találni. Ez pedig nemcsak a tudományos munkát nehezíti meg, hanem azt is, hogy az intézmény bekerülhessen a köztudatba. „Úgy tűnik, mintha rejtőzködő múzeum lennénk – panaszolja Szabó Lajos, majd hozzáteszi: – Az időszaki kiállítások nem tudnak olyan hatékonyak lenni, hiszen nem igazán tudunk kiajánlani hozzájuk egy-egy programot, mert mire annak a híre eljut az emberekhez, addigra már egy másik kiállításunk van.” Ennek ellenére mégis nagyon sok külföldi van, akik a magyar sportsikerekre, az Aranycsapatra, Puskásra kíváncsian mégiscsak megtalálják a múzeumot. „Számtalanszor

előfordult, hogy kivételesen kinyitottuk a múzeumot egy turistacsoportnak, hiszen megérdemelték, ha már ránk találtak” – meséli az igazgató. Persze még így is előfordul, hogy az intézmény csalódást jelent a látogatóknak, hiszen hiába csodálatos az adott kiállítás, ha a látogatók a sport egy másik szegmensére vagy pláne egy állandó kiállításra lennének kíváncsiak. A turisták mellett a kiállítások jellemző látogatói az idősebb korosztályból kerülnek ki – ők általában a hajdani sportsikerekre emlékeznek –, illetve az általános és középiskolások közül, akiket célzottan lehet bevonzani a kiállításokra. A Sportmúzeum ebből a célból az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt helyez a múzeumpedagógiai programokra is: körülbelül öt éve végzett múzeumpedagógusa is van az intézménynek, így most már igyekeznek minden kiállítást úgy felépíteni, hogy azokkal párhuzamosan valamiféle múzeumpedagógiai program is fusson, ami több, mint egyszerű rajzolás. Szabó Lajos ehhez hozzátéve elmondja még, hogy nagyon sok vándorkiállítást is szerveznek, amelyeket iskolákba visznek ki. Ezekhez nem mindig kapcsolódik ugyan múzeumpedagógiai program, viszont arra odafigyelnek, hogy ezek a tárlatok úgy legyenek felépítve, hogy alapvetően az iskolás korosztálynak szóljanak, nekik adjanak információt. A későbbiekben ezeket a vándorkiállításokat úgy szeretnék felépíteni, hogy azok lehetőség szerint szorosan kötődjenek az iskolai tantervekhez, hogy egy történelem-, irodalom- vagy akár egy testnevelő tanár konkrét óra keretében tudjon dolgozni ezekben. Szabó Lajostól azt is megtudtuk, hogy nemcsak az iskolákkal való kapcsolatfelvétel gyakori a Sportmúzeum esetében, hanem a különféle más múzeumokkal létrejövő együttműködések is. Évente számos intézmény keresi meg a múzeumot kutatási vagy kölcsönzési céllal, és időnként a Sportmúzeum is igényli más intézmények segítségét, hiszen azok nagy többségében van valamilyen sportvonatkozású anyag. Az igazgató azt tapasztalja, hogy a területi múzeumokban a sporttal kapcsolatos műtárgyak félretéve állnak, mert nincs igazán alkalom rá, hogy bemutassák őket, vagy pedig a számuk kevés egy önálló kiállításhoz. A Sportmúzeum viszont nyitott a közös kiállítások rendezésére: 2004-ben például részt vállalt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban bemutatott Magyar olimpikon orvosok című tárlat megrendezésében. A londoni olimpiához kapcsolódó kiemelkedő művészeti programnak tekinti Szabó Lajos a Nemzeti Galériában megvalósult közös, sporttárgyú képzőművészeti kiállítást.

A Néprajzi Múzeum szeptember 28-ig nyitva tartó, Bicikliváros címet viselő kiállításához is számos műtárgyat adott kölcsön a Sportmúzeum. Büszkeséggel tölti el az igazgatót az is, hogy intézményének önálló kiállításai a világ számos pontján mutatták már be a magyar sport dicső pillanatait Lausanne-tól Tartuig, Kolozsvártól Sydney-ig. A közelmúltban is több olyan kiállítás született, amelyek létrehozásában a múzeum aktív szerepet vállalt. A Szent László-napok keretében nyílt meg Nagyváradon a Történelem a pályán című tárlat, amely a magyar–román válogatott labdarúgó-mérkőzéseknek és a nagy bajnokoknak állít emléket. Négy nagy installáción fotográfiák, újságcikkek, dokumentumok mutatják be a két válogatott meccseit, miközben arra is rávilágítanak, hogy a magyar és a román futball története ezer szállal kapcsolódik egymáshoz. A video- és hanganyagok segítségével – egykori mérkőzések archív felvételei, játékosok nyilatkozatai, rádióközvetítések is részét képezik a kiállításnak – a tárlat hitelesen rekonstruálja a múltat, miközben folyamatosan a fair play, a nemes küzdelem fontosságát hangsúlyozza. Szintén jelentős szerepet vállalt a Sportmúzeum a berni magyar–német mérkőzés hatvanadik évfordulójának emléket állító berlini tárlaton, amelyen az 1954-es futball-világbajnokság történetét mutatják be mind magyar, mind német oldalról. A fényképeket és dokumentumokat soroló kiállítás ebben az esetben is egy vándoroltatható, szállítható installációra került fel, így a remények szerint az anyagot Berlin után a stuttgarti magyar intézetben és Passauban is be tudják majd mutatni. Persze ezek a bemutatók nem helyettesíthetik az állandó kiállítást, amelynek hiánya magára a gyűjtésre is negatív hatást gyakorol, hiszen azok a családok, amelyek még birtokolnak a hazai sport történetével kapcsolatos tárgyakat, szívesen ajándékoznák oda ezeket egy állandó kiállítás számára, azt azonban nem szeretnék, ha az adott tárgy „csak” raktárba kerülne. Ennek ellenére a múzeum gyűjteménye folyamatosan gyarapszik ajándékozás útján is, de jellemzőbb, hogy a hagyatékok és műtárgyak vásárlás révén kerülnek a Sportmúzeum tulajdonába. A gyűjtemény kétharmadát teszik ki a fotók és fotónegatívok, amelyek nagy része digitálisan is elérhető, de ezen túl nagy számban találunk tipikusan a sporthoz köthető tárgyakat: harmincezer darabos éremgyűjtemény, tízezer darabos jelvénygyűjtemény, rengeteg zászló – köztük ott van a Népstadion egykori avatózászlaja is –, sportszer, díj és műtárgyértékkel bíró trófea van a múzeum birtokában. Jelentős a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum képzőművészeti anyaga is, amelynek egy része a 19. század végéről és a 20. század elejéről származik. A múzeum közreműködésével a hatvanas években létrehozott Ezüstgerely elnevezésű képzőművészeti pályázat anyagából vásárlások, ajándékozások útján kiépült egy értékes kortárs képzőművészeti gyűjtemény is, amely a világban is egyedülálló. És mindenképpen érdemes megemlíteni még a múzeum fennhatósága alá tartozó dobogókői Turista Múzeumot és annak igen értékes építészeti és néprajzi vonatkozású anyagát, amelyben a Trianon előtti magyar turistaélet jelenik meg: az eredeti tárgyak, dokumentumok, könyvek, fotók a korabeli magashegyi turizmusról, a természetjárásról mesélnek az ország legrégebben épült turistaházában kialakított állandó kiállításon. Már ebből a rövid felsorolásból is világosan kitetszik, hogy a múzeum gyűjteménye méreténél fogva a legnagyobbak és a legkvalitásosabbak közé tartozik a maga műfajában, tehát ha lenne esélyük ezt egészben, a modern múzeumtechnika eszköztárát is felvonultatva bemutatni, akkor valóban „világszínvonalú attrakciót” lehetne megvalósítani. Ám amíg a Sportmúzeum nem kap megfelelő teret arra, hogy állandó kiállítását megvalósíthassa, addig nem marad más, mint a múzeum kiadványainak lapozgatása, amelyek igyekeznek minél nagyobb szeletet kimetszeni a gyűjteményből, és azt a közönség elé tárni. Az utóbbi időben a Sportmúzeum négy nagyobb kötetet jelentetett meg, ezek részben kötődtek

egy-egy adott kiállításhoz, de vannak olyanok is, amelyek önállók, függetlenek a tárlatoktól. Legutóbb a Korcsolyázás anno és a Lipták-villabeli Jégen írt sportsikerek Zuglóban kiállításoknak készült el egy közös katalógusa A tél bajnokai címmel, de a Sportmúzeum már korábban is elkezdett egy a képi világra alapozott kiadványsorozatot, amely mindig az adott kiállítás kísérőanyagaként jelenik meg. A széria első darabja Kozák Lajos képeit mutatta be, a következő a Hemző Károly fotóiból rendezett kiállításhoz kapcsolódott, legutóbb pedig a Kabos Endre-könyv látott napvilágot, amely a vívó EB-hez kapcsolódó kiállítás kísérőanyagaként szolgált. Az igazgató kiemelte, hogy szeretnék folytatni ezt a sorozatot, amennyire az anyagi lehetőségeik megengedik. Hozzátette: úgy látja, hogy ezekkel a tematikus kiadványokkal közzé tudnák tenni a gyűjtemény kevéssé ismert vagy éppen teljesen ismeretlen részeit is, amelyek jelentős értékkel bírnak. Ezenfelül terveznek még egy évente megjelenő tanulmánykötetet is, kifejezetten a szakma számára, a nagyközönség számára pedig készülőben van egy képes monográfia a Népstadion történetéről, hiszen fontos ilyen formában is megemlékezni a hazai sportélet egyik legfontosabb központjának hatvan évéről, mielőtt az átépítve, történeti örökségét megőrizve, de megújult építészeti arculattal szolgálja majd a jövő nemzedékeket. A múzeumnak most minden reménye megvan, hogy végre megvalósíthassa évtizedek óta tervezett és vágyott állandó kiállítását, amely a gyűjteményt teljes gazdagságában tudja bemutatni. A kreatív, interaktív és napjaink múzeumtechnikáját alkalmazónak megálmodott tárlat méltó módon mutatná be a magyar sport páratlan sikereit, és egyben szolgálná a családok aktív kikapcsolódását. A megújuló Puskás Stadionban tehát végre révbe érhet majd a Sportmúzeum is. Az igazgató úgy gondolja, hogy a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum sokrétű és színes gyűjteménye kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa, hogy a sport milyen szorosan kapcsolódik a kultúra minden ágához, és azt is, hogy milyen fontos része a magyarok identitásának. „Ez egy olyan interdiszciplináris terület, amely át- meg átszövi az életünket, és amelynek Magyarországon különös jelentősége van” – zárja a beszélgetést Szabó Lajos. És ha szabad a végén egy személyes megjegyzést tenni: jelen sorok írója is úgy gondolja, hogy a magyar sport története megérdemelné, hogy reprezentatív keretek között mutatkozhasson be egy állandó kiállításon. Ha már a birtokunkban van egy ilyen jelentős és kvalitásos nemzeti kincs, akkor bizony vétek azt raktárban tartani.

MÚZEUMNEGYED

A CORINTHIAN KUPA A NÉVADÓ LONDONI FUTBALLKLUB AJÁNDÉKA, AMELY 1904-BEN TÚRÁZOTT MAGYARORSZÁGON, ÉS ENNEK EMLÉKÉRE KÜLDTE AZ AMATŐR CSAPATOK SZÁMÁRA AZ EZÜST SERLEGET, AMELY 1907-TŐL AZ MLSZ ÁLTAL KIÍRT ÖRÖKÖS VÁNDORDÍJ LETT. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN A VERSENYT A KUPÁÉRT MÁR NEM ÍRTÁK KI. A DÍJ MAGASSÁGA 34 CM, SZÉLESSÉGE 53 CM, FELIRATA: CHALLENGE CUP FOR HUNGARIAN AMATEUR TEAMS, PRESENT BY CORINTHIAN FOOTBALL CLUB, LONDON, 1905

NIKÉ A GÖRÖG MITOLÓGIÁBAN A GYŐZELEM ISTENNŐJE, AZ ÓKORI SZOBRÁSZAT KEDVELT TÉMÁJA. EGYIK, 2,45 MÉTERES SZOBRÁT – AMELY VALÓSZÍNŰLEG PÜTHOKRITOSZ ALKOTÁSA – 1863-BAN TALÁLTÁK MEG SZAMOTHRAKÉ SZIGETÉN; EZ MA A PÁRIZSI LOUVRE-BAN ÁLL. A MAGYAR SPORTMÚZEUMBAN LÉVŐ, ZSÍRKŐBŐL FARAGOTT MÁSOLATA AZ OLASZ ÖKÖLVÍVÓ-SZÖVETSÉG AJÁNDÉKA AZ 1942 SZEPTEMBERÉBEN BUDAPESTEN RENDEZETT MAGYAR– NÉMET–OLASZ VÁLOGATOTT VIADALRA; MAGASSÁGA 46 CM

MÚZEUMNEGYED

MIHÁLY GÁBOR OLIMPIA – KERÉKPÁROZÓK CÍMŰ SZOBRÁVAL JUAN ANTONIO SAMARANCH NOB-ELNÖK A SPORTMÚZEUMBAN TALÁLKOZOTT 1989-ES BUDAPESTI LÁTOGATÁSA SORÁN; A KISPLASZTIKA AJÁNDÉKKÉNT AZ Ő TULAJDONÁBA, ÉLETNAGYSÁGÚ VÁLTOZATA PEDIG A MAGYAR OLIMPIAI BIZOTTSÁG AJÁNDÉKAKÉNT 1993-BAN, A LAUSANNEI OLIMPIAI MÚZEUM AVATÁSAKOR A MÚZEUM PARKJÁBA KERÜLT. A SPORTMÚZEUM TULAJDONÁBAN MOST AZ EREDETI KISPLASZTIKA MÁSOLATA VAN; MAGASSÁGA 52 CM

A TOKIÓI OLIMPIA VÍZILABDADÖNTŐJÉNEK LABDÁJA ÉS A MAGYAR VÁLOGATOTT SAPKÁI. A MECCSEN A SZOVJETEK ELLEN LEGALÁBB KÉTGÓLOS GYŐZELMET KELLETT ELÉRNI. SZEPESI GYÖRGY KÖZVETÍTÉSÉT SZÁMTALANSZOR HALLHATTUK: „DÖMÖTÖR LŐJJ, DÖMÖTÖR LŐJJ!”, DE DÖMÖTÖR NEM LŐTT, HANEM EJTETT, ÉS GÓLJÁVAL 5:2-RE GYŐZTEK A MAGYAROK. A LELÁTÓN OTT SZURKOLT AZ 1956 ÓTA KANADÁBAN ÉLŐ WEIDINGER IMRE IS, AKI A CSAPAT EGYIK TAGJÁTÓL NÉMI DOLLÁROK FEJÉBEN SZEREZTE MEG A TÁRGYAKAT

MÚZEUMNEGYED

PETSCHAUER ATTILA KARDJA ÉS FEJVÉDŐJE. A KÉTSZERES OLIMPIAI BAJNOK KARDVÍVÓ AZ 1928-AS ÉS AZ 1932-ES GYŐZTES CSAPATNAK VOLT TAGJA. MÁSODIK ARANYÉRME UTÁN ABBAHAGYTA A VÍVÁST, ÉS ÚJSÁGÍRÓKÉNT A PESTI TÁRSASÁGI ÉLET ISMERT TAGJA LETT. 1943-BAN A SZOVJET FRONTON HALT MEG MUNKASZOLGÁLATOSKÉNT, MÁIG VITATOTT KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT. SZABÓ ISTVÁN A NAPFÉNY ÍZE CÍMŰ FILMJÉNEK EGYIK FŐSZEREPLŐJÉT RÓLA MINTÁZTA. A SPORTSZEREK ANYAGA FÉM, BŐR, TEXTIL ÉS CSONT

CSÁK IBOLYA AZ 1936-OS OLIMPIÁN NYERT ARANYÉRMET MAGASUGRÁSBAN, MIUTÁN – AHOGYAN AZT LENI RIEFENSTAHL HÍRES FILMJÉBEN IS HOSZSZAN MUTATJA – HÁRMAS HOLTVERSENY ÉS TÖBBSZÖRI „SZÉTUGRÁS” UTÁN 162 CENTIMÉTERREL MEGSZEREZTE AZ ELSŐ HELYET NÉMET ÉS ANGOL VETÉLYTÁRSAI ELŐTT. CSÁK IBOLYÁT PÁLYAFUTÁSA SORÁN EGYETLEN VERSENYEN SEM TUDTÁK LEGYŐZNI. OLIMPIAI VERSENYCIPŐJÉNEK ANYAGA TEXTIL, BŐR ÉS FÉM, RAJTSZÁMÁNAK MÉRETE 30 × 20 CM

MÚZEUMNEGYED

AZ ALSÓ KÉP AZ EGYETLEN, AMELY AZ ELSŐ OLIMPIÁN SZEREPLŐ MAGYAR CSAPATRÓL ISMERT: A MÁRVÁNYSTADIONBAN KÉSZÜLT, ÉS EGY KIVÉTELÉVEL VALAMENNYI MAGYAR VERSENYZŐ LÁTHATÓ RAJTA. A FELSŐ KÉT KÉP TURISTAEMLÉK AZ AKROPOLISZRÓL ÉS A MÁRVÁNYSTADIONBÓL, UTÓBBIN SPORTOLÓINK A JANUS-SZOBOR NEMI SZERVÉN MULATNAK. A KÉPEKET ISZER KÁROLY, A CSAPAT EGYIK VEZETŐJE HOZTA HAZA, ÉS MEZŐ FERENC GYŰJTEMÉNYÉVEL KERÜLTEK A SPORTMÚZEUMBA; MÉRETÜK 16 × 10,8 CM

A RÉGI KÉPTÁR OLYAN ÉRTÉK, AMIT FEL SEM FOGUNK URBACH ZSUZSA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ MÚZEUMRÓL, EGYETEMRŐL, TUDOMÁNYRÓL SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: HORVÁT ÉVA, MTI (103.); VILLÁNYI CSABA (104–105.)

MÚZEUMŐR

Művészetszerető család, polgári életmód, majd a politikai fordulatok vesztese. Semmi nem ment könnyen, semmi nem hullott az ölébe, több elismerés érte szerte a világban, mint idehaza – foglalhatnánk össze a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egykori vezetője, Urbach Zsuzsa pályájának lényegét. Származása miatt halmozottan hátrányos helyzetből indult, mégis a 15–16. századi németalföldi és német festészet és a keresztény ikonográfia világszerte elismert kutatója, a festmények technikai vizsgálatának hazai előfutára lett. Pigler Andor és Garas Klára után ő vette át a valóban világszínvonalú Régi Képtár vezetését, pályáját pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettörténet Tanszékének megalapításával és annak bő egy évtizedes vezetésével koronázta meg. Tudományos munkájának eredményeit hazai és nemzetközi publikációk hosszú sora őrzi, tanárként pedig generációk, de különösen a PPKE tanszékének első évfolyamai emlékezhetnek rá – méltón meg is tették a nyolcvanadik születésnapján, hiszen egy olyan kötettel köszöntötték, amelynek honnan máshonnan is találták volna a címét, mint Jan van Eyck egyik művének a keretéről: Als Ich Can, vagyis – Urbach Zsuzsa szavaival élve, hevenyészett fordításban –: Ahogy tudtam. Manapság annak örül, hogy három évtizedes, a Szépművészeti Múzeum németalföldi gyűjteményében végzett kutatásait egy londoni kötet publikálja, igazi kutatóként jelenleg a pályája során felhalmozott jegyzeteit, dokumentumait rendezgeti, és vérbeli pedagógusként bőkezűen osztja őket fiatal kollégái és tanítványai között.

100

mc Édesapád motorversenyző, konstruktőr és gyártó volt, emlékét tábla őrzi a Hunyadi téren. Az életrajzod szerint ez áldás és átok is volt egyben. Valóban, mert miközben büszke vagyok arra, hogy az általa tervezett Mátra motorkerékpár szerepel a Közlekedési Múzeum állandó kiállításán, és az egész hagyatékát, ami a munkásságával kapcsolatos, átadtam a múzeumnak, a származásom erősen hátráltatott a kezdeti időkben. A nagyapámnál Rippl-Rónai ebédelt, az iskolázatlan nagymamám pedig autodidakta módon képzett műgyűjtő volt, a két világháború között tartományonként bejárta Olaszországot. Az első benyomásaimat a művészetről az ő képeslapgyűjteményéből és a külföldről hozott múzeumi könyveiből szereztem, de a szüleim is műbarátok voltak. Az ostrom után, 1945-ben, az első iskolaévemben találkoztam egy lánnyal, akit szintén ez a terület érdekelt (később Angliában lett filmkritikus). Bújtuk a könyvtárukat, mert az övék megmaradt, a miénkből sajnos – egy bombatalálat után – csak nagyon kevés. Az osztályfőnököm a Baár-Madas Gimnáziumban Bibó Istvánné, Boriska néni volt, aki a háború előtt művészettörténetet is hallgatott. Óriási hatással volt rám: művészettörténész önképzőkört alapítottam az iskolában, előadásokat tartottam. 1952-ben érettségiztem, és szembesülnöm kellett azzal, hogy nem vehetnek fel sehová, mert három kereszt volt a nevem mellett: burzsuj, kapitalista és egyházi iskolában végzett. Összeomlottam. Valahogy bekerültem a Gerevich László vezette várbeli ásatások munkálataiba. Akkor hordták be a Vármúzeumba, a mostani BTM-be a leleteket, mi mostuk a cserepeket; azt hiszem, illegális munkaerő voltam a nagy középkoros régészek, Feuer Babi, Bertalan Herta, Lócsy Erzsébet, Bertalan Vilmos mellett. Az apám fizikai munkásként dolgozott, bement a párttitkárhoz, hogy azt még elfogadja, hogy őt büntetik, de hogy a lányát is, azt már nem. A párttitkár megígérte, hogy ha jól sikerült a felvételi vizsgám, akkor megoldják, és persze az is számított, hogy én magam is akkor segédmunkás voltam. mc Néhány év késéssel azért mégis bekerültél az egyetemre. Kikre emlékszel onnan? Még gimnazistaként bejártam Gerevich előadásaira, a halála után Vayer Lajos lett a tanszékvezető, tanított Zádor, Csemegi József, Dercsényi Dezső, Borsos Béla. Őrült vitáim voltak a tanáraimmal, mert sem Hollósy Tengerihántásáért nem lelkesedtem, sem a Hunyadi László siratásáért. Nagy hiányérzettel fejeztem be a művészettörténet szakot. Átmentem illegálisan a középkori régészet előadásaira, és jelentkeztem a vizsgákon. László Gyula mindig mondta: „Maga nincs rajta a listámon.” Kértem, hogy azért vizsgáztasson le, és írja be az osztályzatot. Konkrét dolgokról tanultunk, leletekről, tárgyakról, hihetetlenül jó középkori irodalom előadásaink is voltak. A gyakorlati tárgyak, az ásatások kivételével elvégeztem ezt a szakot, így amikor 1962–63-ban visszaállították a bölcsészdoktorátust, elsőként doktorálhattam, mert két szakot végeztem. Negyedéves voltam, amikor kitört a forradalom, az akkori kedvesem és évfolyamtársam elment Svájcba. Kértem egy útlevelet, és bár Párizsban megbeszéltük, hogy a kapcsolatunknak vége, a papírjaim még két évig érvényesek voltak, így kint maradtam. Apám régi barátai segítségével először Münchenbe utaztam, ahol beiratkoztam Hans Sedlmayrhez, Londonban pedig a Courtauld Intézetben hallgathattam fél évet – mindkét helyen Fenyő Iván ajánlólevelével –, közben pincérként, német levelezőként és képszerkesztőként dolgoztam, hogy fenn tudjam tartani magamat. mc Kíváncsi lennék, mi döntött a hazajöveteled mellett? Először is időt kaptam a döntésre. A budapesti egyetemen négy évet elvégeztem, de hátravolt egy év a gyakorlatra és a szakdolgozat megírására. Ezt halasztottam el. Beutaztam Európát hátizsákkal, az angliai barátnőmmel jártam a galériákat és a múzeumokat. A két év lejártával, 1959-ben úgy döntöttem, hogy hazajövök. A gyakorlóévemet a Szépművé-

szeti Múzeumban töltöttem Radocsay Dénes mellett, rengeteget tanultam tőle, családi barát is volt, őt tekintettem mesteremnek. A szakdolgozatomat MS Mesterről írtam, ami nagyon tetszett neki. Ettől függetlenül állás nélkül maradtam az egyetem után; vidéki múzeum szóba sem jöhetett, mert férjhez készültem menni. Dolgozni mégis kellett, így miközben írtam a doktorimat a Vizitáció virágszimbolikájából, a Fővárosi Tanács kulturális osztályán a külvárosi képzőművész-, fotó- és filmes szakkörök működését ellenőriztem. Hihetetlen élettapasztalatot szereztem, ez az időszak megtanított az alázatra és a tiszteletre, hogy vannak egyszerű, tanulatlan emberek, akik minden energiájukkal rajzolnak, festenek, fotóznak, filmeznek, és ezért nagy áldozatot hoznak. mc Mielőtt a Szépművészeti Múzeumba kerültél, volt egy kitérőd a Corvina Kiadóba… Előbb még átkerültem a Fővárosi Tanács építésügyi osztályára, a műemlékesekhez. A városházának akkor még volt mítosza, még ott dolgoztak a háború előtti régi városházi emberek, akik az életüket Budapestnek szentelték. Tiszteletre méltó terület, de nem akartam építészettel foglalkozni. Ekkor szólt Boskovits Miklós barátom, hogy megüresedett egy hely a Corvina Kiadóban, menjek át. Ezután két fantasztikus év következett az életemben, bár kevés kiadványban szerepel a nevem, mert a könyvek olyan hosszú ideig készültek, hogy mire megjelentek, már nem dolgoztam ott. Tömpe András volt az igazgató, akinek az ortodox kommunista vezetést kellett volna képviselnie, de mindent képviselt, csak azt nem. Viszont ott dolgozott az egykori szocdem párt összes börtönt megjárt tagja, Justus Pál, Pödör László, Tarisznyás Györgyi, akik hihetetlen tudással és élettapasztalattal rendelkeztek, és mint öreg, rutinos pesti újságíró, Tarr László. Mi, fiatalok csak szívtuk magunkba mindazt, amit az életről, a világról, a történelemről meséltek. Jártak a szerkesztőségbe külföldi szaklapok, Tömpe pedig hihetetlenül liberális vezető volt. Amikor Németh Lajos Csontváry-könyvét szerkesztettem, mondtam Tömpének, hogy Csontváry írásaiban Isten egy személy, és ugyan az akkori helyesírási szótár szerint kisbetűvel kell írnunk, ezúttal kivételt kell tennünk, mert így helyes. Rögtön beleegyezett, ami akkor nagy bátorság volt a részéről. Amikor a Képzőművészeti Kiadó megszűnt, a két vállalat összeolvadt, akkor érkezett Végh János, Körber Ágnes, de dolgozhattam Kálmán Katával is. Nagyon komoly művészeti könyvkiadás jött így létre. A szép időszak ellenére azonban nem akartam egész életemben

101

MÚZEUMŐR

szerkeszteni, így amikor egyszer Garas Klára egyik albumán dolgoztam, szóltam neki, hogy szeretnék visszakerülni a Szépművészeti Múzeumba. Először nem értette, hiszen jóval kevesebb pénz tudott adni, mégis örömmel mentem, amikor a Régi Képtárban felszabadult egy hely. Nagyon későn, harminchárom évesen kerültem a múzeumba. mc Van olyan kiállítás, könyv, tanulmány, amit életed „főművének” tekintesz? Világéletemben a gótikával foglalkoztam, az pedig soha nem volt kiállítási téma a Szépművészeti Múzeumban, talán a Zsigmond-kiállítás volt az egyetlen. A doktori disszertációm MS Mesterről megjelent, és bizony ő az örök szerelem. Pedig ha létezik festmény és létezik mester, akiről keveset tudunk… mc Közös szerelem lenne ez egykori évfolyamtársaddal, Mojzer Miklóssal? Így van. A történet úgy kezdődött, hogy amikor negyedévesek voltunk az egyetemen, talán Vayer javaslatára hárman összeálltunk, hogy együtt készítsük el a szemináriumi dolgozatunkat MS Mesterből, Boskovits, Mojzer és én. Végül mindenki hűséges maradt hozzá, bár Boskovits nem publikálta, Mojzer pedig az okleveles részt kezdte volna kutatni, ha a szlovákok engedik. Az első feladatot a múzeumban Radocsay adta ki: Fenyő Iván hívta fel Tolnay Károly figyelmét a raktárban lévő Hieronymus Bosch-másolatra, és amikor itt volt Tolnay egy kongresszuson, megnézte a képet, majd belevette az egyik írásába, különösebb kommentár nélkül. Akkor azt mondta Radocsay, hogy nézzek utána a képnek. Mondtam: „Dénes, hát létezik Magyarországon Bosch-irodalom?” Nem létezett, de azért több mint egy évig dolgoztam rajta, meg is jelent a cikk 1969-ben a Bulletinben, és évtizedekkel később kiderült, hogy ennek nyomán született a Bosch-kópia-kritika. Akkor jöttek rá a világban, hogy ennek a mesternek az ismert remekművei mellett van száz és száz korabeli másolata, amit eddig senki sem vizsgált. Kiderült, hogy a cikkem óriási hatást gyakorolt a nemzetközi kutatásra, ma is hivatkoznak rá, magam is többször visszatértem a témára, újra és újra megírtam, a Bruegel- és más németalföldi nagymesterek másolatainak vizsgálatában is ez jelenti az alapot. Egy másik felfedezésem volt Hans Baldung Grien műve, amit Pigler Andor Sirató szentként publikált. Hogyhogy a nagy ikonográfus nem ismeri fel, hogy ez Mária, ez egy Mater Dolorosa? Komoly technika nem állt rendelkezésünkre, de felvittem a képet a restaurátorokhoz, mondtam, hogy valahol egy kardnak kell lennie a képen. Velekei Mária beletisztított, megröntgenezte, és valóban meg is találtuk a kard hűlt helyét, a kontúrját, mert valamikor kikaparták a képről. Akkor már lehetett utazni és német kutatókkal levelezni, így volt mód a konzultációra, és a német mester egy korai oltárát így tudtuk rekonstruálni. Emellett a képtári munkánk a mai napig abból áll, hogy kiegészítjük Pigler Andor 1967-ben megjelent, sokáig egyedülálló katalógusát: gyakorlatilag felosztottuk a területet, és folyamatosan gyűjtöttük az irodalmat. A tudományágunkra jellemző, hogy abban a pillanatban elavul egy szakkatalógus, amint megjelenik. mc Milyennek tartod a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának gyűjteményét? Hogyan látod, mi az ereje, és hol vannak benne hiányok? A Régi Képtár számomra a világ teteje. Azt Magyarországon Pigler Andor és Garas Klára óta kevesen tudják, hogy a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára olyan nagy érték, amit fel sem fogunk. Mindig a királyi gyűjteményekhez hasonlítják, de ez nem a Louvre vagy a porosz királyi gyűjtemény, hanem a londoni National Gallery megfelelője, amit polgárok, arisztokraták, tanult gyűjtők és tudós kurátorok állítottak össze, és legfeljebb kiegészült a császári gyűjtemény morzsáival. Amikor a Courtauld Intézetben jártam, ott tanított a királynő gyűjteményének őreként Wilde János, azaz Johannes Wilde. Azt mondta a tanítványainak Londonban 1958-ban, hogy ha valaki az európai művészet történetét mint fo-

lyamatot meg akarja ismerni, annak Budapestre kell menni. A pesti gyűjtemény mutatja meg egyedül a világ galériái közül a művészettörténet kontextusát minden iskolából, minden irányzatból. Nem a főművekből, hanem ezekből az esetleg kisebb mesterekből áll össze a szövet, hogy mi miből keletkezett, melyik irányzat vagy iskola honnan eredt. Tudom, nincsenek Velazquez Infánsaink, de akkor is. A Régi Képtár nincs kihasználva, pedig tökéletesen alkalmas lenne kis dosszié kiállítások rendezésére, kiadványsorozatok kiadására műhelyekről, műfajokról, iskolákról, témáktól, átvételekről, vagyis az igazi művészettörténetről. Mindig mesterműveket keresünk, de a mesterművek történeti okoknál fogva máshol vannak, ezt tudomásul kell venni. Nálunk is vannak persze, mert amikor idejön egy külföldi kolléga, valósággal sikoltozik a felfedezésektől. Évtizedekkel ezelőtt egy anekdota kerengett a világ múzeumaiban: „Kiállítást tervezel? Hiányzik valami? Kérjél Budapestről. They have everything!” Katasztrófának tartom, hogy lényegében megszűnt a szerzeményezés, pedig egy múzeumban nem szűnhet meg, pláne egy polgári gyűjteményben. Meg kell venni, ami az országban van, nincs mese! mc Akkor tudott vásárolni a múzeum, amikor kicsi volt a műtárgypiac, és az emberek szívesen is szabadultak az antik képektől. Részt vettél ezekben a vásárlásokban? Persze, hiszen kétszer voltam osztályvezető, de ne kérdezd, mikor, mert nem jegyeztem fel. Ember Ildikóval számtalanszor elmentünk aukcióra, szoroztunk, osztottunk, ha valamiről lemaradtunk, akkor a másikat jobban meg tudtuk venni, hiszen több pénz maradt rá. Bevallom, Ildikó jobban számolt nálam. Addig mesterkedtünk, végül hazajöttünk négy képpel. És jártunk hetente szemlézni a Bizományiba, hoztuk be a képeket, mert ezer szemét között egy mindig akadt, amit érdemes volt bevinni a múzeumba. Így akadtunk rá például Hendrick de Clerck művére, amelyről később publikáltam is; ha jól emlékszem, húszezer forintért vettük az árverésen. Nem megoldás, ha magánember vesz, és letétbe adja a múzeumnak, mert azzal a közgyűjtemény nem gyarapszik. mc Úttörő voltál Magyarországon a technikai vizsgálatok bevezetésében. Honnan volt ehhez affinitásod? Amikor a múzeumba kerültem, már élt egy egyezmény a belgákkal, még Garas Klára kötötte, hogy évente egy restaurátor és egy művészettörténész kimegy kutatni az Institut Royal du Patrimoine Artistique-be (IRPA), amely akkor Európa egyik vezető műhelye volt, és ma is az. Rám 1969-ben került sor, Deák Klárával együtt.

102

A restaurátorok hat-nyolc hónapot, a művészettörténészek két-három hónapot kaptak kutatásra, és szerintem én voltam az egyetlen, aki az ösztöndíj legnagyobb részét valóban ott töltöttem, többnyire abban a szobában, ahol az egész 15. századi megmaradt flamand festményanyag fotótárát és csaknem teljes irodalmát őrzik. Ott restaurálták többek között a genti oltárt, ekkor dolgozták ki az újfajta technikai vizsgálati módszereket, amiből persze sokat nem értettem, csak azt, hogy mit és hogyan lehet hasznosítani. Igyekeztem mindent megtanulni a belga kollégáktól, az intézet lett a második otthonom, életre szóló barátságokat kötöttem, és amíg az egészségi állapotom engedte, lehetőleg évente kijártam. Amikor az első alkalommal hazajöttem három hónap után, elmondtam Garas Klárának, hogy a műtárgyakat vegyészek, fizikusok vizsgálják laboratóriumban, nekünk is ezt kellene tennünk. A szándékomat megértette, de hol volt ehhez pénz és technika? Nemhogy Magyarországon, de Angliában is csak azt követően foglalkoztak vele, hogy a National Gallery képanyagát a világháborút követően a sóbányából visszaszállították, és hosszas vita után elkezdték vizsgálni, hogy milyen módon tisztíthatják le és menthetik meg a műveket. Ma már nevetségesen hangzik, hogy az infravörös vizsgálat eszközei a COCOM-listán szerepeltek mint haditechnológiai eszközök, így a szocialista országok le voltak tiltva róla. Röntgenezni sem lehetett addig tárgyat, csak mellkast. Hihetetlen nagy segítséget kaptunk a rendőrségtől és a hadseregtől, ahol „unatkozó” fizikusok két hamisított útlevél vizsgálata mellett élvezettel világították át az általunk bevitt első képeket. Felejthetetlen időket töltöttem a Mosonyi úti intézetben, merthogy legalább a levágott karokat kivitték, mire megérkeztünk a képpel. Később már hoztak a nyugati kollégák ezt-azt. Fáy András restaurátor volt az, aki belelkesedett. Szívét-lelkét beletette, a saját pénzéből vett és vesz műszereket külföldön és itthon. A képtár németalföldi gyűjteményének szakkatalógusa most jelenik meg Londonban. A kötet képanyagának összeállításakor láttuk, hogy milyen egyenetlen volt a technikai vizsgálatok színvonala és eredménye, mert minden attól függött, hogy az adott mű mikor került sorra. mc Viszonylag korán mentél nyugdíjba, de nem vonultál vissza a szakmától. Valóban, 59 évesen, 1992-ben, az akkori igazgató „jóvoltából”. Bár úgy volt, hogy mint a többi nyugdíjazott kollégám, én is szerződésben maradok, de végül soha nem kaptam szerződést a múzeumtól, csak Ember Ildikó, az utódom meghagyta az íróasztalomat, és ott továbbra is az osztály tagjának tekintettek. Sőt még kurírutakat is kaptam, vagyis képeket kísértem, amit a saját pénzemből mindig megtoldottam, hogy tudjak egy kicsit kutatni. A korai nyugdíjazásba bele is betegedtem. Ekkor keresett meg Maróth Miklós, ismeretlenül, hogy kell egy második művészettörténet tanszék az ELTE mellett. Fogalmam sem volt, mi az, hogy egyetem, nem tudok „gründolni”, én muzeológus vagyok. mc Tanítottál korábban egyetemen? Végig tanítottam és vezettem gyakorlatokat a művészettörténet, a népművelés és az esztétika szakon, később a CEU-n is. Egyedül neveltem fel a lányomat, minden lehetőséget megragadtam, hogy kiegészítsem a fizetésemet. Létezett akkor a múzeum Közönségkapcsolati Osztálya, ez felelt a sajtóért, a külső kapcsolatokért, rendezvényekért, előadásokért. A TIT szervezésében a Szépművészeti Múzeumban mindig zajlottak szabadegyetemi előadások, telt házzal. Sok későbbi szakmabeli itt készült fel az egyetemre. Kiadtunk hozzá programfüzetet, nyomtattunk plakátokat a villamosokra. Amit most harminc ember csinál, azt egyedül, legfeljebb ketten végeztük. Voltak még úriasszonyok, akik jártak ezekre a programokra, és a családok is meg tudták venni a belépőjegyet a múzeumba és az előadásokra. Visszatérve az egyetemre, Maróth Miklós mint ókorász tudta, hogy szükség van még egy

tanszékre, de Marosi Ernőék nem engedték elindítani Budapesten kívül, hiába jelentkezett Szeged, Pécs, Debrecen, ők helyesen azt mondták, hogy a Szépművészeti Múzeum szakkönyvtára nélkül nincs egyetem. Így csak a Pázmány kerülhetett szóba a földrajzi közelsége miatt. Szakács Béla Zsoltot is odahívták, őt jól ismertem, többször vizsgáztattam korábban, kitűnő utódom lett. Volt egy nagy értekezlet, ahol arról tárgyaltunk, hogy milyennek kellene lennie a tanszéknek. Maróth konkrét anyagot szeretett volna adni a diákoknak, nyilván ezért bízott meg engem a tanszék vezetésével. Az akkreditációs bizottsághoz sorban adták be a tanszékek az akkreditációs kérelmeket, de egy darabig nem kapták meg, míg a mi kérelmünket ellenjavaslat nélkül elfogadták. Úgy gondoltam, hogy műemléki, múzeumi, kiadói és műkereskedelmi szakembereket kell képezni, semmi splendid isolation, legyünk azok, akik munkát adnak a következő generáció kezébe. A művészettörténeten kívül azt is meg kell tanulni, hogy hogyan élhetnek meg ebből a szakmából. Nagyon jó stábot sikerült összeszedni, és csupa olyan „gyerek” járt hozzánk, mint Radványi Orsi, aki ma a Szépművészeti Múzeumban dolgozik, Bubryák Orsi a Művészettörténeti Kutatóintézetből vagy Horváth Réka az Iparművészeti Múzeumból, akik már akkor más szakon harmad-negyedévesek voltak, és kiderült, hogy ők kezdeményezték Maróthnál egy művészettörténet tanszék elindítását. Aztán bejött sajnos itt is a tömegesedés… Szép korszaka, emlékezetes tizenegy éve volt az életemnek. Ezt követően láttunk hozzá Varga Ágotával, egykori tanítványommal és múzeumbeli utódommal, valamint Fáy András restaurátorral, akivel már évtizedek óta együtt dolgoztunk, a Régi Képtár németalföldi szakkatalógusának megírásához. A kutatásokról folyamatosan számoltam be külföldi konferenciákon és publikációkban. A múzeumtól ehhez kaptam egy hároméves szerződést, de a kiadást már nem vállalta a múzeum, csak a jogokat bocsátja ingyen a kiadó rendelkezésére, támogatókat is nekem kellett találnom, így honorárium sincs, de most végre megjelenik két kötetben a brüsszeli Brepols kiadó jóvoltából. Ez lesz az első olyan jellegű magyar vonatkozású kötet, amelyben a technikai vizsgálatok és az alárajzolások is szerepelnek, a kutatásokról folyamatosan számoltam be külföldi konferenciákon és publikációkban. Befejezésül pedig, mondanom sem kell, itthon semmilyen elismerésben, díjban nem részesültem. Egyedül a Soros György által alapított életműdíjat és a Fülep Lajos nevével jelzett díjat nyertem el – de ezeket sem a múzeum felterjesztése alapján…

103

MÚZEUMŐR

MEGBESZÉLÉS 1981. SZEPTEMBER 11-ÉN A RÉGI KÉPTÁRBAN: TÁTRAI VILMOS, SZIGETHI ÁGNES, BARKÓCZY ISTVÁN ÉS URBACH ZSUZSA

105

Urbach Zsuzsa 1933-ban született Budapesten. 1953-tól az ELTE művészettörténet és középkori régészet szakán tanul, közben egy évig a müncheni Ludwig-Maximilian Universität és egy évig a londoni Courtauld Institute of Art vendéghallgatója. 1963-ban doktorál. 1960-tól a Fővárosi Tanácsnál dolgozik, 1964-től két éven át a Corvina Kiadó szerkesztője. 1966-tól a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának munkatársa, majd osztályvezetője. 1993-tól az ELTE, majd a CEU oktatója, 1997-től létrehozza és vezeti a PPKE Művészettörténeti Tanszékét. Hetvenedik születésnapjára az Acta Historiae Artium, a nyolcvanadikra a PPKE jelentetett meg kötetet. Bibliográfiájának listája a http://www.szepmuveszeti.hu/data/cikk/91/cikk_91/03.03./ szemelyi_biblio/Urbach_Zsuzsa.pdf webcímen található.

106

A BELSŐ NYUGALOM MEGTEREMTÉSE – S. PERÉMI ÁGOTA RÉGÉSZ, A VESZPRÉMI LACZKÓ DEZSŐ MÚZEUM ÚJ IGAZGATÓJA SZERZŐ: MARTON ÉVA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgatói posztjának elnyerésére – Limbacher Gábor ötéves igazgatói ciklusának lejárta után – hárman adták be pályázatukat: a volt igazgató mellett Schleicher Veronika néprajzkutató és S. Perémi Ágota régész, muzeológus, az intézmény Régészeti Osztályának vezetője. Utóbbi terveiben a legsürgetőbb feladatok között a múzeum belső nyugalmának és a finanszírozás kérdésének megoldását említette, illetve az addig hiányzó közép- és hosszú távú terv megvalósításával egy modernebb szemléletű múzeum megteremtését vázolta. Pályázatában azt is leírta, hogy jó stratégiák mentén a múzeumból egy jól működő intézményt lehet újrateremteni. A közgyűlés, amely korábban többször utalt arra, hogy az évek óta sok belső konfliktussal terhelt múzeum új igazgatójának első feladata a belső rend megteremtése kell legyen, végül egybehangzóan a több évtizedes szakmai és vezetői múlttal rendelkező S. Perémi Ágotát támogatta; 2014. július 1-jétől öt évre őt bízták meg az intézmény igazgatásával. A pályázatában felvázolt céloknak vagy a múzeumban eltöltött évtizedeknek köszönhette inkább, hogy az ön kinevezését támogatta egyhangúlag a közgyűlés? Az egyetem elvégzése után régészként kezdtem el dolgozni a Laczkó Dezső Múzeumban. Később a Régészeti Osztály vezetője lettem, öt éven át megyei múzeumigazgató-helyettes is voltam. Jól ismerem a múzeumot, figyelemmel követem munkatársaim szakmai pályáját – ez is közrejátszhatott a kinevezésemben. Pályázatomban azokat a közép- és hosszú távú terveket vázoltam fel, amelyek eddig hiányoztak a múzeum koncepciójából. mc Sejteni vélem, hogy a gondokra különböző módon orvoslást kínáló pályázatok mögött személyes ellentétek, intézményen belüli konfliktusok is húzódnak. Mindhárom pályázatban szerepelt, hogy előbb a belső nyugalmat kell megteremteni ahhoz, hogy jól működhessen a múzeum. A közgyűlés önben látta a nyugalom garanciáját? Kisebb konfliktusok minden intézményben vannak. Hogy hárman is pályáztunk, valóban jelzi a problémákat. Mivel régóta dolgozom a múzeumban, látom a gondokat. Az elmúlt időszakban többször változott az intézmény fenntartója, ami szintén nem könnyítette meg a múzeum életét. Most reményeim szerint ez is nyugvópontra jutott: Veszprém város vezetése támogatásáról biztosította a múzeumot. mc Ön régész. Kinevezésével a Régészeti Osztály jelentősebb támogatást kap? Mi a fő szakterülete a múzeumnak? A múzeum első és ma legnagyobb gyűjteménye a régészeti leletegyüttesekből áll. Többek között a balácapusztai régészeti ásatások hatalmas leletanyaga kapcsán merült fel először a múzeum önálló épületben való elhelyezésének gondolata. Igaz, a néprajzi gyűjteményt is abban az időben alapozták meg. De én nem emelném ki egyiket sem; a vidéki múzeumokmc

nak az a feladatuk, hogy az adott régió minden kulturális örökségét gyűjtsék és megőrizzék. Igaz, az elmúlt öt évben kissé háttérbe szorult az intézményben a régészet, kevesebb régészeti kiállítás készült, amit a város közönsége is hiányolt. Az augusztusban nyíló Megmentett örökség című kiállításunkat már most nagy érdeklődés övezi. mc A térségben mindkét szaktudománynak jelentős múltja és jelene van. A következő években hogyan képzeli el e szakterületek tudományos kutatásainak fejlesztését, kiállításokban való megjelenésüket? A következő évek egyik nagy terve egy új állandó kiállítás létrehozása, amelyben Veszprémet, a „Királynék városát” mutatjuk be. Ebben a néprajz és a régészet is nagy hangsúlyt kap majd. Az új állandó kiállítás forgatókönyvének összeállítása előtt azonban fel kell mérnünk: kiknek csináljuk, kik képezik az állandó közönséget? Kiket lehet rajtuk kívül megszólítani? Jelenleg elsősorban az idősebb korosztály látogatja a kiállításainkat. A múzeumpedagógiának köszönhetően nagyon jó a kapcsolatunk a helyi iskolákkal is, de ennél sokkal szélesebb réteget szeretnénk bevonzani. Veszprém egyetemi város; bár történtek kísérletek, az egyetemistákat még nem sikerült kellő hatékonysággal megszólítanunk. Célom, hogy számukra is vonzóvá tegyük a múzeumot. Korszerű, modern kiállításokat kell rendeznünk. Az interaktivitás mellett fontos, hogy érdekes, vonzó legyen a téma is. Ötletekből nincs hiány, de megfelelő anyagi háttér nélkül nehéz jó kiállításokat rendezni. Pályázatok segítségével ezek megvalósítása is lehetséges. mc A múzeum sok feladatot lát el: a kiállítás az „arca” az intézménynek, a kutatások, a feldolgozás a színfalak mögött zajlanak. Mi az, ami kevésbé látszik kívülről, de fontos feladata a múzeumnak? A háttérmunka nagyon fontos. Nem ez tartja el a múzeumot, de ez az alapja annak, hogy milyen „arcot” tudunk mutatni; hogy milyen kiállításokat szervezünk, milyen kiadványokat tudunk megjelentetni, milyen kapcsolatokat tudunk építeni. A múzeum az adófizetők akaratából fenntartott intézmény, éppen ezért feladatunk, hogy világossá tegyük a társadalom minden tagja számára a múzeum társadalmi-gazdasági hasznosságát, hogy kiállításainkkal, rendezvényeinkkel a társadalom igényeit elégítsük ki. mc Egy jó kiállítás a minket körülvevő világra reflektál? A kiállítás sajátos eszközeivel tud kapcsolódni a társadalmi kérdések, problémák feltárásába, és lehetőségei szerint hozzájárulhat a válaszok kialakításához is. Folyamatosan figyeljük, melyek azok a kérdések, amelyek köré érdemes

107

MÚZEUMŐR

kiállítást szerveznünk, amelyekre válaszokat kell találnunk. A kiállítás egy hosszú munkafolyamat végállomása: gyűjtés és komoly feldolgozás kell a jó bemutatáshoz. A múzeumnak a gyűjtemények tudományos feldolgozása mellett fontos feladata az ismeretterjesztés is. Éppen ezért a tudományos munka, a tudományos stratégia kidolgozása elengedhetetlen a múzeum közép- és hosszú távú munkájának tervezésében. mc A vidéki múzeumoknak nehezebb a helyzetük a fővárosi társaikhoz képest? Nehezebb. Bár közel vagyunk a Balatonhoz, a nyár sem hoz több látogatót. De a nehézségek ellenére sem tettünk le arról, hogy „nagyot dobjunk”, figyelemfelkeltő kiállításokat rendezzünk. Terveink között szerepel a szomszédos településekkel való kapcsolatfelvétel is: a cserekiállítások szervezése, a kiállítások utaztatása nagyobb érdeklődést hozhat. Vannak jól működő nemzetközi kapcsolataink is, többek között a sepsiszentgyörgyi és a komáromi testvérmúzeumokkal. Nagyon fontosak ezek: közös kiállításokat, tudományos együttműködést, tapasztalatcseréket, konferenciaszervezéseket eredményezhetnek. mc Pályázatában azt is megfogalmazta, hogy a múzeumban modernebb szemléletre van szükség. Milyen területeken változtatna elsőként és mit? A kiállítások modernizálását tartom a legfontosabbnak. Ez az infrastruktúra fejlesztését is igényli. Az ehhez szükséges forrásokat pályázatokból lehet finanszírozni. mc A múzeumok számára a Támop-pályázatok több lehetőséget is kínálnak. A Támop-pályázatok többségének célja a múzeumok közoktatásban való részvételének támogatása, így ezeket leginkább a múzeumpedagógiai programok megvalósításához vehetjük igénybe, sőt a pályázatok megvalósítása után a Támop-programban nem szereplő iskolákkal is előnyös bérletrendszert vezetett be a múzeum. mc Az intézmény „névjegye” sokáig a balácapusztai ásatás volt. Baláca valóban nagyon értékes terület, ahol 1904-ben kezdődtek el az ásatások, amelyek mára feltárták a hely értékeinek nagy részét. Ezeket az ott létrehozott kiállítóterekben és kőtárban állították ki. Csakhogy Balácapuszta a tavalyi évtől a Nemzeti Múzeum fenntartásába került, bár a két intézmény között létrejött szerződés keretében a mi múzeumunk üzemelteti. Próbáljuk jól kezelni ezt az olykor nehezen működő kapcsolatot. Most úgy látom, hogy mindkét fél a sikeres és eredményes együttműködésre törekszik. mc Küzd érte, hogy visszakapják? Jó lenne, de ez további költségeket jelentene. Állami segítség nélkül a hely nehezen működtethető, mi viszont számos programot tudnánk szervezni a helyszínre. Távlati vízióm Baláca kapcsán a sporttematika erősítése. Emellett folytathatjuk a nyári kézműves táborok szervezését, és más, a hely szelleméhez is kapcsolódó programok megrendezését. A kiállításokon, programokon keresztül többek között azt szeretnénk megmutatni, hogy ugyanolyan emberek éltek azokban a korokban is, mint a maiak. A korábbi avar-honfoglaló kiállításunknak éppen azért volt akkora sikere, mert rekonstrukciókon keresztül mutattuk be, hogyan éltek eleink: például a sírokból előkerült állatcsontok és növényi magvak kapcsán azt is bemutattuk, mit és hogyan főztek. Így sokkal könnyebb elképzelni, milyen életet éltek évszázadokkal ezelőtt. Az ilyen kiállításokat szívesen veszi a közönség. mc Jól érzékelhető, hogy a régészetben és a muzeológiában is komoly szemléletváltás történt: a kiállításokat el kell adni. Milyen tervei vannak a múzeumi reklám erősítésében? A versenyszféra szótárából az utóbbi években sok fogalom került be a múzeumok életébe: ugyanazokat a kifejezéseket – stratégia, monitoring, menedzsment – használjuk mi is. Ez is jelzi, hogy ma már nem elegendő a korábban jól bevált „négyes funkció”: a gyűjtés, az őrzés, a tudományos és az ismeretterjesztő feldolgozás. Felgyorsult a világ, az informá-

cióáramlás, és a múzeumoknak is követniük kell mindezt; használniuk kell a régi, hagyományos felületek mellett az internet, a honlap, a közösségi oldalak lehetőségeit. A marketing erősítésére nagy szükség lesz a következő években. mc A múzeum igazgatását is „versenyszféraként” képzeli el? A múzeumoknak versenyezniük vagy összefogniuk kell? Mindkettő fontos. Számos, nagy múlttal rendelkező kulturális intézménye van Veszprémnek; több sikeres együttműködésünk volt már velük. Van bennünk versenyszemlélet is, de én inkább az összefogásra törekszem. mc Milyen pénzekből tartják fenn a múzeumot? Ez a legnehezebb kérdés. A jegybevétel nagyon fontos, de nem elegendő ahhoz, hogy kipótoljuk az állami támogatásból hiányzó összeget. Nonprofit intézmény vagyunk, de ahogy a pályázatomban is hangsúlyoztam, törekednünk kell a gazdasági alapok megteremtésére. A legtöbb bevételt továbbra is a régészeti feltárások hozzák. A fő cél, hogy a múzeum meg tudjon állni a saját lábán. mc Népvándorlás koros régészként számos feltárást vezetett. Vannak olyan fehér foltok a szakterületén, amelyek még „kitöltésre” várnak? Több mint tizenöt éven át vezettem ásatást Lesencetomaj határában, ahol az úgynevezett Keszthely-kultúrás temető 1700-nál is több sírját tártuk fel. A sajátos emlékanyag feldolgozása kapcsán a magyar régészetnek még számos kérdésre kell választ találnia, amelyhez a feltárt temető anyaga sok új információval járulhat hozzá. A megoldás lehetősége a kezemben van; jó lenne végigvinni. mc A raktározás egyre nagyobb problémát okoz a legtöbb múzeumnak. Milyen tervei vannak ezzel kapcsolatban? Ez is régi szívfájdalom: a régészeti raktárunk nagy része, a Kőtár és az antropológiai anyagok a korábbi bázison, Felsőörsön maradtak. Ezek között még feldolgozatlan anyagok is vannak, amelyek rendbetételére intézkedési tervet dolgoztunk ki. Reméljük, hogy a fenntartó segítségével sikerül megoldást találni a problémára. mc Van olyan ön által ismert, kedvelt múzeum, amely példát, ötletet ad a következő évek vezetéséhez? Sok múzeumban láttam jó ötleteket. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum is példa a számomra. Nagyon jó szakmai kollektívája van, példaértékű, ahogy közösen gondolkoznak, dolgoznak. A Nemzeti Múzeum is fontos szakmai példát jelent. Nekem a múzeum vezetése során az a legfontosabb, hogy jó légkörben komoly szakmai munkát végezzünk. Sok a terv, ezeket szeretném megvalósítani a következő években.

108

S. Perémi Ágota Ungváron született, 1976-ban települt Magyarországra. Az ELTE BTK régészet–orosz szakán szerzett diplomát 1983-ban, azóta a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban dolgozik, 2007 óta a Régészeti Osztály vezetője. Megyei múzeumigazgató-helyettesi posztot töltött be 2007 és 2012 között. 2014. július 1-jétől igazgatóként vezeti az intézményt. Fő kutatási területe az úgynevezett Keszthely-kultúra emlékanyagának, valamint Veszprém megye avar és honfoglalás kori régészeti anyagának feltárása és feldolgozása. Doktori disszertációját 2005-ben védte meg. 2008 óta szervezi Veszprémben a Múzeumi Szabadegyetemet. Alapító tagja a Magyar Régészszövetségnek, tagja a VEAB Archeometriai Bizottságának és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak.

110

HOGYAN LEHET ELEGÁNSAN FELTÁLALNI EGY CAMPBELL LEVESKONZERVET? – HEMRIK LÁSZLÓ, A LUDWIG MÚZEUM MÚZEUMPEDAGÓGUSA SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Egy szereplőválogatáson első ránézésre az empatikus, fekete farmernadrágos, tornacipős, a diákokkal könnyen hangot találó tanár szerepét osztanánk rá. Persze a múzeumpedagógiában sem hátrány, ha valaki jól ismeri a diákokat. És valóban: Hemrik László első diplomáját a szegedi tanárképző főiskola magyar–népművelés szakán szerezte, és bő tíz évet töltött a pedagóguspályán, mielőtt múzeumi közegbe került. Egy mondatban összefoglalva: az a munkája, hogy hidat épít a kortárs művészet és a magyar közoktatás között, amely utóbbi ma még a kelleténél kevesebbet használ az előbbi szemléletéből, gondolkodásmódjából, játékosságából, frissességéből. Az általa vezetett osztály tágan értelmezi a múzeumpedagógiát, így nem kizárólag gyerekeket, hanem felnőtteket is szívesen látnak a foglalkozásaikon, amelyeken a kiállítások befogadásának elősegítése mellett célul tűzték ki a kortárs művészet legjellemzőbb trendjeinek feltérképezését és a kortárs magyar képzőművészet legjelentősebb alkotóinak megismertetését is. Hogyan lett belőled múzeumpedagógus? A nyolcvanas évek közepén végeztem Szegeden; múzeumpedagógia szakirány még nem létezett, a bölcsészet, a pedagógia és a közművelődés egyvelegét tanultam. Szegedre akkoriban is pezsgő szellemi élet volt jellemző; több, a kultúrában fontos szerepet játszó ember nőtt ki abból a tágabb szellemi-kulturális közegből, ahová magam is tartoztam. A mai napig tudunk egymásról, időnként szakmai kapcsolatokba is keveredünk. Aztán Kecskeméten tanítottam. A szakmát, a gyerekekkel való együttlétet nagyon szerettem, de nem tagadom, egy idő után belefáradtam a tanárikban uralkodó légkörbe. A rendszerváltás időszakában jártunk: a régi rendszer közösségi életének nyűgei leszakadtak az iskoláról, de nem lépett be helyettük semmi. A tanárok zavarban voltak: a többség kihátrált a kihívások elől, én viszont akkor kezdtem lelkesen a pályámat, tehát igyekeztem az új pedagógiai módszerekből minél többet kipróbálni. Vitt a lendület, ám észre kellett vennem, hogy a próbálkozásaim visszhang nélkül maradnak, a tanáriban rendszerint az a hangulat vett körül, hogy „Mit akar itt ez a pasi, miért ugrál annyit, amikor ezt a munkát lehet kevesebb erőfeszítéssel is végezni? Nem kell problémákat generálni!” Ezekből a tapasztalataimból kiindulva úgy gondolom, a változások, amelyek éppen zajlanak az iskolák körül, persze túlkapásokkal, de mégiscsak arról szólnak, hogy nem maradhat így, a pedagógusszakma rangját meg kell adni. Ehhez alapvetően olyan tanárok kellenek, akik képesek extra energiát belevinni abba, amire vállalkoztak. Én egy idő után belefáradtam a szélmalomharcba, keresni kezdtem a helyem, ki szerettem volna próbálni magam más közegben, és magánéleti ok is állt a háttérben, úgyhogy – a kifejezés teljes értelmezési spektrumát figyelembe véve – egzisztenciális megfontolásokból 1996-ban felköltöztem Budapestre. mc

mc Konkrét helyre, állásra érkeztél? Leginkább sehová. Ugrottam az ismeretlenbe. Viszont jó kapaszkodó volt, hogy a Népszabadság és az Élet és Irodalom fogadta az írásaimat, mert közben elkezdtem írni. mc Miket? Mindig is érdekelt a közélet, glosszákat írtam, publicisztikákat, és recenziókat is; több mint négyszáz cikkem jelent meg. Már akkor foglalkoztatott a művészet befogadása, tudatos feltárása, elmesélése mások számára. Közben besegítettem a Természettudományi Múzeumban főmuzeológus apósomnak, ami közeledést jelentett a rendszeres múzeumi munkához. Aztán szólt egy ismerősöm, hogy kiállításrendezőt keresnek a Ludwig Múzeumba. Elmentem, jelentkeztem, felvettek; akkor még a Budavári Palotába. A munka abból állt, hogy meg kell fogni a képeket, föl kell helyezni a falra, így egy ideig nem arra volt szükség, amit tudtam. Másfél-két évig elfogadtam a helyzetet, majd megkerestem Néray Katalint, az akkori igazgatót, és megkérdeztem: van-e valami mód, hogy mást is csináljak? Ő azt válaszolta: persze. Innentől kezdtem el a könyvtárral, valamint a műtárgyállomány-nyilvántartással és szövegkorrektúrával foglalkozni. Egyre inkább olyan irányba ment el a tevékenységem, ami szellemileg is érdekelt. mc Mikor kezdődött a múzeumpedagógiai tevékenységed? 2001 szeptemberében tartottunk egy konferenciát, amelynek a Kortársunk a művészet címet adtuk, és ott jelentettük be a Ludwig Múzeum kortárs művészetpedagógiai programjának elindulását. Addigra már kikerülhetetlen volt a múzeumpedagógia utáni igény: egymás után jöttek csoportok a múzeumba, reagálni kellett. Néray Katalin bízott meg, kezdjem el ezt csinálni. Akkoriban került hozzánk Fehér Zsuzsa, a jelenlegi kommunikációs igazgatónk, vele kezdtük el a közös gondolkodást ezen a téren. Az említett konferenciára elméleti szakembereket, pedagógusokat kértünk fel előadónak, kerekasztal-beszélgetéseket szerveztünk, és bemutató foglalkozásokat tartottunk. Ezzel mintegy hivatalosan is elkezdtük ezt a történetet. mc Miben más a kortárs művészettel foglalkozó múzeumpedagógia, mint a többi? Gondolom a PIM-ben mondjuk Petőfiről egy foglalkozás nagyjából olyan, mint egy magyaróra, csak színesebb. A kortárs művészetet viszont semmilyen iskolai órához nem tudjuk kötni. Gyakran belefutunk ebbe a felvetésbe, hogy a múzeumpedagógiai foglalkozás olyan, mint egy iskolai óra. Pedig ez egyáltalán nem így van. Értékes művészeti közegben a klasszikus múzeumi közegen túlmutató, kreatív, újszerű,

111

MÚZEUMŐR

friss, a gyerekek lelkét és fantáziáját kitágító, megsokszorozó dolgok történhetnek. Ugyanakkor az sem megy automatikusan, hogy valami különleges, katarzist nyújtó élmény legyen; sem a múzeumi, sem a kortárs művészeti közeg önmagában nem feltétlenül generálja a tökéletes élményt. Törekszünk rá, és a múzeumi tárggyal való közvetlen találkozás önmagában is fantasztikus történet, de van néhány olyan műtárgy a gyűjteményben, amit meg kell magyarázni, sőt van, amelyik eleve arról szól, hogy meg kell magyarázni. mc Kinek? A gyereknek vagy a tanárnak? Ennek eldöntése a pedagógiai része a munkánknak. Léteznek korosztályhoz kötődő problémák, életkoronként változnak a befogadói attitűdök, különböznek a reakciók. Tíz-tizenkét éves korig a gyerekek azt a filozófiai kérdést, hogy műtárgy-e valami vagy sem, nem teszik fel. Pedig – és ezt szeretném kiemelni – ez a kérdés teljesen helyénvaló; és nem a látogató kérdezi, hanem a filozófia. Alig van olyan kortárs művészettel foglalkozó szöveg, ahol ne ezzel foglalkozna a szakíró, a filozófus, a művészettörténész. Rendre előkeveredik nálunk is. Nincs is ezzel semmi baj, rendbe kell tenni, nem kikerülni. És ez ugyanúgy problémája az elmélettel felvértezett embernek és annak a látogatónak, aki csak úgy bejön az utcáról, majd zavarba jön: nahát, ha ez itt egy kiállítás, akkor miként fordulhat elő, hogy összefirkált papírfecnik vagy rozsdás csövek között bóklászunk? mc Mi a prioritása a Ludwig múzeumpedagógiai programjának? Meg szeretnénk mutatni, mennyire izgalmas, esztétikailag, gondolatilag, kulturálisan értékes művészetet őrzünk itt, ám a nagy végcél az, hogy a kortárs művészetet helyzetbe hozzuk. A képzőművészet elképesztően szerteágazó és nagyon expanzív értelmet nyert manapság, érdemes vele foglalkozni, sőt továbbmegyek: hiba lenne kihagyni. mc Mennyire tudtok építeni arra, amit a gyerekek az iskolában tanulnak erről a területről? A magyar oktatási rendszer fájóan kihagyja a kortárs művészettel való foglalkozást. Ki is hagyja, meg nem is. Éppen elkezdődött a közös gondolkodás a minisztériummal, amelyhez most egyaránt hozzátartozik a kultúra és az oktatás: megfogalmazódott az igény, hogy a múzeumok foglalkozásai az eddigieknél jobban alkalmazkodjanak a tantervekhez. Így a tanárok bátrabban választhatják majd a múzeumpedagógiai foglalkozásokat. mc Mit jelent ez konkrétan? Úgy kell összeállítanunk a múzeumpedagógiai foglalkozást, hogy a tanárok minél közvetlenebbül kapcsolhassák a tananyaghoz. Ehhez nekünk is jól kell ismernünk a kompetenciákat, a tankönyvek tartalmát, az átadandó ismereteket, amikhez aztán hozzákötve meg tudjuk mutatni, hogy ezek a tények nálunk így szerepelnek. Meg kell szólítanunk a tanárokat: „Kedves pedagógus, gyere el bátran, nem lesz hiábavaló, nem csak egy laza élményben lesz részed, hanem ezeken a pontokon segítem a te munkádat.” Hozzá kell tegyem: pontosan ezen a ponton zajlik a vita jelenleg, azaz hogy az agyonterhelt gyerekeknek miért nem lehet a múzeumlátogatás kötetlen, szórakoztató élmény, miért kell szorosan kapcsolódni az iskolai órák anyagához. mc Kialakult a Ludwig Múzeumnak egy visszajáró tanári törzsgárdája? Harminc-negyven tanár hozza rendszeresen a diákjait, velük – nagy örömömre – sikerült diskurzust kialakítani, tanácsaikra, reflexióikra sokat adunk. Ők a havi egy alkalommal megrendezett Ped.Kedd-foglalkozásaink törzsközönsége. mc Hogyan alakulnak ki a kiállításokhoz kapcsolódó programok? Szabad kezetek van? Ez sokszereplős játék. A kurátorok egyre jobban értik a múzeumi változásokat, felértékelődött számukra a munkánk, hiszen a foglalkozásaink, azzal, hogy segítjük a mondanivaló mélyebb megértését, az ő kiállításaik sikerét fokozzák. Természetessé vált, hogy már

a kiállítás építésekor kopogtatunk a kurátor ajtaján, érdeklődünk, hol vannak a súlypontok, mi a legizgalmasabb művészeti újítás az anyagban, mert a legjobb, amikor az lehet a kulcspontja egy foglalkozásnak. Együttgondolkodás alakítja a végeredményt. A szoros értelemben vett múzeumpedagógiai programok, foglalkozások mellett több, a felnőtteknek és a szakmának szól programot is szervezünk, magyar és angol nyelven tartunk vezetéseket, önkéntes artmediátorokat képzünk a gyűjteményi kiállítás bemutatására, jól működik a pszichológiai tárlatvezetésünk is. mc Hány gyerek fordult meg nálatok évente? Iskolai csoportokkal öt-hatezer. Szeretném, ha gyorsabban nőne ez a szám, de a legnagyobb bánatomra kevesen jutnak el hozzánk vidékről, kistelepülésekről, hátrányos helyzetű térségekből. A vezetésnek is szívügye ez, akárcsak nekem, de hiába fogadunk minden szerdán egy vidéki csoportot ingyen, a legnagyobb akadály az utazási költség. Öt éven keresztül volt erre egy buszunk, aztán a szponzor visszalépett; remélem, hamarosan újra lesz, mert a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai kereteken kívül képtelenek eljutni hozzánk. A budapesti gyerekek nemcsak az iskolával jönnek, szakköreink, családi délelőttök, sokféle egyéb, folyamatosan bővülő programunk van számukra. mc A tematika saját ötletek alapján áll össze, vagy követtek valamilyen külföldi mintát is? Ingergazdag környezetben dolgozunk, így természetesen bőven vannak saját ötleteink. Emellett figyelemmel kísérjük a hazai szcénát, amelyben sok fantasztikus szakember van. Időközben elvégeztem a múzeumpedagógiai szakot az ELTE-n, értékes emberekkel találkoztam ott is, tartjuk a kapcsolatot. Sokat tanultunk a bécsi Ludwig Múzeumtól, az ottani kollégákkal személyes kapcsolatban állunk, és a Tate Modernre is érdemes odafigyelni. A Ludwig speciális művészeti területtel foglalkozik, jól körülírható populáció jár hozzánk: harmincéves, fővárosi, értelmiségi, kerékpárral közlekedik – ők a főfogyasztóink. De országos szakmúzeumként nekünk kutya kötelességünk mindenkihez szólni, nem csak nekik tálalni ínyenc kulturális javakat. Nyitni kell egyéb rétegek felé, megtalálni hozzájuk is az utat. Ez a mi dolgunk leginkább, a Múzeumpedagógiai Osztályé, nekünk kell ezt felvállalnunk. Amikor az egyetemről jönnek hozzám hallgatók, be szoktam vinni az órára egy Campbell leveskonzervet, ami utalás Warholra is, és azzal kezdem az előadást, hogy a múzeum ugyanígy le van zárva, a mi dolgunk felnyitni. Elegánsan és kedélyesen tálalni – ez a múzeumpedagógia feladata.

112

Hemrik László 1963-ban született Szolnokon. Tanulmányait a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és az ELTE Pedagógiai Karán végezte. Tanított Szegeden és Kecskeméten. 1998-tól a Ludwig Múzeum munkatársa, 2009-től a Múzeumpedagógiai Osztály vezetője. Rendszeresen tart előadásokat az ELTE és a MOKK múzeumpedagógiai képzésein, számos hazai és nemzetközi múzeumpedagógiai konferencia szervezője, több mint négyszáz cikket jegyez. 2011-ben jelent meg Balla Andrásról írt monográfiája, tanulmányt írt többek között Csáky Donát Márk, Ghyczy Dénes, Korodi János és Szabó Tamás katalógusaiba. Legutóbbi múzeumpedagógiai cikke az Új Művészet 2014. áprilisi számában jelent meg Miért? Kinek? Mit? Hogyan? – múzeumpedagógiai válaszok négy kérdésre címmel.

114

„AMIT KIHAGYUNK, AZ CSAK ERŐSÍT” – DANIÈLE DEVYNCK IGAZGATÓ AZ ALBI TOULOUSE-LAUTREC MÚZEUM IRÁNTI „SZERELMÉRŐL” SZERZŐ: VÉSZI JÁNOS FOTÓ: VILLÁNYI CSABA A budapesti Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye kétszáznegyven művet őriz Henri de Toulouse-Lautrectől, és ezzel a mennyiséggel – és minőséggel – világszinten is megállja a helyét. Így a még augusztus 24-ig látható százhetven darabos válogatást csak a bécsi Albertinából kölcsönzött öt plakát és a Szépművészeti egyetlen Toulouse-Lautrec-festménye egészíti ki. A kiállításon megelevenedik az előző századforduló, a Belle Époque Párizsának világa; korabeli film- és hangfelvételek révén a látogató is találkozhat a litográfiákon szereplő táncosokkal, énekesekkel, színészekkel. És egy különös aktualitása is van a tárlatnak: „Századvég, századelő – akik ma felnőttek vagyunk, mindannyian átéltük. Igaz, Toulouse-Lautrechez képest száz évvel később, mégis sok az azonosság: a várakozás, a remény, hogy a bűvös évszám csodát hoz” – mondja Danièle Devynck művészettörténész, az albi Toulouse-Lautrec Múzeum igazgatója, akivel a megnyitó alkalmából a Szépművészeti Múzeum Márvány Csarnokában beszélgetünk. Mit szól a Szépművészeti Múzeumhoz és mit az itteni Toulouse-Lautrec-kiállításhoz? Igazán gyönyörű ez a hatalmas, elegáns csarnok, ahol most ülünk, de azt kell mondjam: Toulouse feszengene itt. Ő a szűk, zajos helyekért bolondult, sikátorokért, textilekkel borított lebujokért. Viszont az itt látható pazar kiállításra nagyon büszke lenne. mc Hány év kutatómunka kellett ahhoz, hogy ennyire megismerje Toulouse-Lautrecet? Hiszen szinte családtagként kezeli, úgy beszél róla, mint valami kedves nagybácsiról. Azt azért nem engedném meg magamnak, hogy ennyire bizalmas kapcsolatot fantáziáljak, hiszen ez az empátia meglehetősen egyoldalú. Inkább rajongói kapcsolatnak mondanám, azt pedig csak merem remélni, hogy nem zavarom Henrit a folytonos kutakodásaimmal, amelyekkel csaknem harminc éve vegzálom. De az eddig megjelent hatvannyolc, vele kapcsolatos munkám és a száztíz publikációm talán ad némi alapot arra, hogy elképzeljem ezt az óriási művészt egyszerű hétköznapi emberként is. Ahogy zsörtölődik, ahogy néha depresszióba zuhan, és persze úgy is, ahogy ujjongva lelkesedik egy naplementéért. mc Emlékszik arra, hogy mikor hallotta először a nevét? Nyilván gyermekkoromban hallhattam valahol, de arra nem emlékszem, hogy kitől. Azt viszont határozottan tudom, hogy már kislányként sokat dúdolgattam, ritmizáltam a nevét, mint egy mondókát, mert ez a „henridetoulouselautrec” egy francia ember számára is kicsit vicces, kicsit komolykodó, régies, olyan arisztokratikus, „grófos” szókombináció. Persze mi más is lenne, hiszen Toulouse grófok ivadékaként jött a világra. És akkor még nem is a teljes nevéről beszélek; Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa – na ez már tényleg akár egy komplett mondókának is elmegy. Viszont amire biztosan emlékszem, az egy hatalmas plakát Párizsban, valahol az Etoile környékén: az egész sárga és mc

narancsos színekben pompázott, nagyon vidám hangulatú és vicces volt, egy nő bohócként a magasba dobálta rajta a lábait, és az volt ráírva: „Bál, minden este.” Azt hiszem, innen indult el a Toulouse iránti „szerelmem”. Ma már persze tudom, hogy ez a vidámság csak Toulouse-Lautrec felszíne, a mélyben rendkívül összetett érzésekkel viszonyult az általa ábrázolt közeghez. De ennek felismeréséhez már sok-sok év tanulmányai kellettek, amelyek során igyekeztem összevetni a felkutatható életrajzi elemeket a művek elemzésével. A plakát mint műfaj nagyon megfogja a gyermekeket, beindítja a fantáziájukat. A gyermeki elme kiegészíti a festő által szándékosan leegyszerűsített vonalakat, ezt a mai művészetpszichológia pontosan ismeri. Albi múzeumunkban, ahol a felnőtt művészetterápia mellett nagy hangsúlyt fektetünk a kicsik művészeti affinitásának fejlesztésére is, tudatosan használjuk a gyermeki fantázia kiegészítő képességét. Így az a folyamat, ami velem megtörtént gyermekkoromban, már nem tekinthető egyedi esetnek, hiszen azóta szándékosan reprodukáljuk játékos módon ezt a fajta puzzle-technikát. Vagyis Lautrec képeinek egy részét letakarjuk, és a gyerekek lerajzolhatják saját képzeletük alapján a hiányzó elemeket. Nagyon érdekes összevetni, ki miként egészít ki egy képet. El szoktuk tenni ezeket a gyermekrajzokat, és a múzeumunkban kiállítást is rendezünk belőlük. Felnőtt koromban én is sokszor visszagondoltam arra az előbb említett sárgás hangulatú plakátra, és váltig állítottam mindenkinek, hogy a háttérben egy komplett zenekar zenél rajta. Nem akartam hinni a szememnek, amikor kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs a képen. És itt nem az én fantáziám az érdekes, hanem a festő mágikus erejét látom bizonyítva. Ezért egyszerűsít; hogy legyen mit hozzáképzelni. Nem mindenki dolgozik így, van, aki a részletek halmozásával ér el hatást, de Lautrec esetében a kihagyásos technika kelt feszültséget. A nézőt zavarba ejti az agyában keletkező hiány, és azonnal igyekszik azt pótolni. A saját ismeretanyagához nyúl, a saját korábbi tapasztalatait veszi elő. Például valakit, akit régebbről ismert; lehet az egy rokonszenves rokon vagy egy kellemetlen külsejű tanár, mindegy: ilyen figurákkal egészítjük ki a vázlatos arcvonású személyeket. Ennek alapján kedveljük meg a képet. Persze ugyanezen az alapon el is idegenedhetnénk Lautrec világától, de a művész zsenialitása éppen abban áll, hogy empátiát kelt bennünk, együttérzünk az alanyaival, tehát az emléktárunkból csak a szimpatikus figurák kelnek életre, a „csúnya” embereket nem bányásszuk elő.

115

MÚZEUMŐR

mc Sokan karikatúrának vélik Toulouse-Lautrec munkásságának nagy részét. Ön ezt a véleményt nyilván félreértésnek, tévedésnek tartja. A tévedés az talán túl erős kifejezés, mert a képeinek kétségtelenül vannak erős karikaturisztikus felhangjai. De más a lényeg: Lautrecnél a szatíra fölött győzelmet arat a szimpátia. Sohasem gúnyolódik, még egy egészen kicsit sem. Inkább egyfajta korai expresszionizmussal operál: érzelmeket költöztet az arcokra. Nem véletlen, hogy a művei olyan, egymástól távol álló művészeket inspiráltak, mint Rodin, Schiele, Munch vagy Picasso. Ha a munkáiban csak a karikaturisztikus eszköztár dominált volna, ez biztosan nem történik meg. A másik érvem ez ügyben Toulouse-Lautrec fizikumához kapcsolódik: köztudott, hogy rossz genetikai adottságai révén alakja aránytalan volt; kicsi volt és gnóm. Ennek ő pontosan a tudatában volt, ezt a tényt öniróniával kezelte – ez látszik a rajzain és a róla készült fotókon –, ám a másokkal szembeni gúny teljesen távol állt tőle. A képei alanyai felé inkább hálát érzett, hogy befogadják, beengedik az intim terükbe. mc Említette a fotót. Fontosnak tartja Toulouse-Lautrec fényképészeti munkásságát, mint a festészetét befolyásoló tanulmánysort, illetve mint technikát? Igen, a fotó – amely akkor még „művészetként” mindenképp gyerekcipőben járt – különös segédeszközt jelentett Lautrec számára. Bensőséges viszonyban volt a kamerával, gyakorlatilag már kisbaba kora óta. A családja igen gyakran fotózkodott, számos felvételünk van már a kis Henri gyerekkorából is. Érdekes megfigyelni, hogy kezdetben kislánynak öltöztették, ami persze ekkor nem számított kivételnek – a gyermekek nemi identitásának hangsúlyozása ekkor még nem volt társadalmi elvárás –, ugyanakkor mutatja, hogy a pici Henri a család szeme fénye volt, a szülők vele szembeni későbbi elutasító magatartásának itt még nyoma sincs. Tehát a fényképezőgép megszokott rituális darabbá válik Lautrec számára. Hamar átkerül a kamera másik oldalára, és felfedezi általa a valóság megsokszorozódó erejét, ha egy darabját kiemeli a megszokott kontextusból. Itt is a már korábban említett kihagyásos technikáját fejleszti, finomítja. A kép közepén látható elemek attól lesznek érdekesebbek, hogy érezzük a kompozíció szélén félbevágott alakokat. Ha azok „lemaradtak” a képről, akkor nyilván kevésbé fontosak, mint a megőrzöttek, és ez máris feszültséget teremt, kiemel. Amit kihagyunk, az csak erősíti a meglévőt. Így értem tehát a kihagyásos technikát Lautrec művészetében. Ugyanakkor ennek a gondolatnak az ellenkezője is igaz, filozófiai értelemben: szociális érzékenységének jeleként értelmezhetjük, hogy a kihagyott, félbevágott alakok sorsa is hasonló azokéhoz, akiket benne hagyott a kompozícióban. Most éppen nem kerül rájuk sor, kimaradnak az ábrázolásból, de nem kevesebbek ők, az ő sorsuk is ér annyit, mint a főszereplőké. Egyfajta mélységes demokratikusság kifejezése ez, amely összefügg Lautrec életútjával. A franciaországi Albi központjában található múzeum, amelyet igazgatok, mint ismeretes, több szálon is köthető Toulouse-Lautrechez, illetve az ő ősi családjához. Albi, azon kívül, hogy egy varázsos délfrancia városka, valaha az egyik legfontosabb eretnekmozgalom központja volt, és ha meg akarjuk érteni Lautrec egyéniségét, amely egyszerre volt hagyománytartó és újító, szerény, de ugyanakkor öntudatos, a megfejtés kulcsát több évszázaddal Henri születése előtt kell keresnünk. Az ősök úgynevezett „albigensek” voltak, akik magukat keresztényeknek vallották, egyistenhívők voltak, egyetlen imájuk a Miatyánk volt, bibliaként János evangéliumát ismerték el, de elutasították a katolikus vallás szinte minden más hittételét. Közösségük rendkívül összetartó volt. A hit nemcsak az egyszerű emberek körében terjedt, hanem a nemesek és főnemesek között is. Innen eredeztethető az a képesség, amely könnyed átjárást biztosított Lautrec számára a nemesi társaság és az egyszerű pórnép

között. Persze konfliktust bőven okozott a számára, hogy elhagyva a családját utcalányok otthonában éli az életét, és munkahelyéül Párizs kocsmáit teszi meg, de ezt azért nem úgy kell elképzelnünk, mintha felnőtt életét az arisztokrácia teljes megvetése kísérte volna. Az „albigens vér” toleranciát fejlesztett ki a francia nemességnek az ezen a vidéken élő részében, ugyanis a történelem ellenzékivé, lázadóvá tette az alapállásukat. Makacsságuk jele volt, hogy az enyhébb hittérítési kísérleteket mereven elutasították, sőt merényletet követtek el a katolikus egyház képviselői ellen. Konkrétan a pápai követ meggyilkolása után – 1208ban járunk – III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, és az albigensek közül ezrek végezték az életüket máglyán, mert nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket. A katolikus egyház közvetlenül a hadjárat befejeztével megkezdte a hatalom jelképeként várra emlékeztető katedrális építését. Ettől kezdve Albi formailag Toulouse grófjainak birtoka maradt ugyan, de a valódi hatalmat a helyi püspök gyakorolta. A következő évszázadokban a Toulouse-ok rendkívül szoros, összetartó közösséget alkottak, igen gyakran egymás között házasodtak. Dacoltak a környezetükkel, és persze sokat boldogtalankodtak egymást közt. Sajnos Henri is egy ilyen fülledt hangulatú családba született, öröklött rossz genetikai állományát pedig a csontozata sínylette meg. De a természet mindig helyesbíteni akar, így érthető Lautrec kitörési kísérlete: sohasem kereste arisztokrata lányok közelségét. Kifinomultsága viszont a művészek világához vonzotta, ahol aztán egyenrangúvá is vált velük. A századvégi párizsi művészek szegények, de csillogók, Henry viszont csúnya, de nemesi ivadék volt. A figurák remekül kiegészítették egymást, mindenki nyert valamit a kapcsolaton. mc Végül pedig az egészből Albi városa nyert, hiszen bőven profitálhatott a tékozló fiúból. Ez pontosan így van. A Palais de la Berbie, ez a különös alakú, megerősített, többször is kibővített és átalakított palota az említett keresztes háborúk után a város püspökének a székhelye volt évszázadokon keresztül, ma pedig a Musée Toulouse-Lautrec működik a falai között. 1922ben nyitották meg, ez a legnagyobb gyűjtemény Lautrec műveiből, tucatnyi teremben mutatja be a festményeit, rajzait, plakátjait kora gyermekkorától a haláláig. mc Hogyan jutottak a művek a múzeum birtokába? Albi városa végül is Lautrec soha meg nem szűnő és rendkívül erős anyai kötődésének köszönheti, hogy a halála után egyben megkapott rengeteg művet.

116

A mama – különösen életének utolsó éveiben – jelentett ugyanis menedéket a változó fizikai és mentális állapotú Henri számára. Gyermekként apás volt, és amíg az ismétlődő lábtörések meg nem változtatták a külsejét, a papa is büszkén feszített minden társasági összejövetelen a fiával. Csakhogy aztán, miután megtudta, hogy a fia nem lesz képes vele vadászni, lovagolni és más férfias játékokat űzni, többé szinte tudomást sem vett róla. Anyja viszont végig a betegágyánál volt: ekkor alakult ki közöttük a festő egész életén át tartó mély szeretet. 1899 elején Lautrec kiegyensúlyozatlansága fokozódott. Elvonókúrára szánta el magát, egy évig szanatóriumba vonult, ahol papírra vetette csodálatos litográfiasorozatát, a Cirkuszt. Utolsó évében készült képei sötétebbek, melankolikusabbak. Aztán visszatért Párizsba, és újra elkezdett inni. Márciusban paralitikus rohamot kapott. Betegsége végső stádiumában összeszedte minden erejét és tudását, és kiváló műveket alkotott. Utolsó műve, a Vizsga az orvoskaron befejezetlen maradt; ez a kép megrázóan expresszionista. Végül felszámolta a műtermét, egyes műveit megsemmisítette, másokat szignált, majd leutazott a tengerpartra. Augusztus közepén Taussat-ban szélütés érte, aminek következtében félig lebénult. Édesanyjához vitette magát a malroméi kastélyba. 1901. szeptember 9-én hajnalban távozott az élők sorából. Halála után anyja összegyűjtötte a műtermében maradt összes festményt, tanulmányt, és felajánlotta Albi városának, hogy múzeumot rendezzenek be belőlük a püspöki palotában. mc Ön mióta vezeti az intézményt? Ez a harmadik munkahelyem. A Loire völgyéből származom, már kiskoromban is nagy hatással voltak rám az ottani kastélyok; úgy látszik, az a sorsom, hogy mindig különböző várak közelében éljem az életem. A Château Royal de Blois-ban kezdtem művészettörténészként, középkorra és reneszánszra szakosodtam. Később Közép-Franciaországban folytattam középkori kutatásokat. Aztán családi okok folytán Toulouse környékén kerestem munkát, így sikerült Albiban gyökeret eresztenem 1987 óta. Negyed évszázad, hát az már egy fának is elég. Nagyon otthon érzem magam ebben a kastélyban, néha úgy érzem, vigyáznom kell, nehogy eluraljanak az arisztokrata allűrök… Na jó, csak tréfálok. mc A múzeum, mint már az előbb említette, 1922 óta ad otthont Toulouse-Lautrec műveinek, de azóta számos átalakításon esett át, és az utóbbiaknak ön is részese volt Így van; tulajdonképpen úgy is kaptam meg ezt a munkahelyet, hogy elnyertem egy pályázatot, amelynek célja a Toulouse-Lautrec Múzeum megújítása, korszerűvé tétele volt. Az átalakítás része volt egy újfajta világítástechnika alkalmazása, terek átalakítása és persze teljes gondolati struktúraváltás is. Sokféleképpen lehet megközelíteni Lautrec munkásságát, sokféle eszközzel lehet behálózni a közönséget, különösen a fiatalokat, akik a múzeum jövőjét jelentik. Akkoriban mérföldkőhöz érkezett a francia muzeológia: a fiatalabb muzeológusok mind érezték, hogy „most vagy soha”; ha a régi módszereknél maradunk, kongó termekben fogjuk tölteni életünk hátralévő részét. Ha viszont sikerül meggyőzni a finanszírozóinkat, akkor új műélvező generáció alapjait teremthetjük meg. mc Miben állt a koncepcióváltás lényege? Olyasmiben, mint amiről az imént beszélgettünk. Érintettünk egy sor lélektani motívumot, amelyek segítenek megérteni egy alkotó művészi látásmódjának alakulását. Régebben az ilyesminek nem tulajdonítottak jelentőséget. Döntően a műveket tárták a közönség elé, esztétikai és történeti elemzésekkel gazdagítva a vizuális élményt. A művész személyisége lényegében magánügy volt, a szakértők úgy vélték, hogy ez nem érdekli a közönséget, legfeljebb csak a bulvár szintjén. Lautrecről régen valóban csak nagyjából annyit lehetett tudni, hogy grófi származása ellenére kuplerájokban töltötte az idejét, amíg el nem itta az

eszét. A közönség kellemes borzongatására ilyen filmek is születtek róla, amelyek például túlhangsúlyozták az apró lábait – ezt úgy érték el, hogy az őt alakító színész számára külön árkot ástak, amelyben járva a többi szereplőhöz képest eltörpülhetett –, egyszóval a külsőségek domináltak. A lényegről, azaz a mű és az alkotó kapcsolatáról nem sok szó esett. Az én hitvallásom szerint – amely elgondolás persze nem csak az enyém, hiszen sok munkatárs összefogása kell egy új szemlélet megvalósításához – a befogadót minél nagyobb empátiára kell ösztönözni: addig kell ügyeskedni, amíg a különféle interaktivitások során szinte maga is úgy érzi, másként ő sem tudta volna lefesteni az éppen szóban forgó képet. Ehhez rengeteg játékosság kell, és ez nem csak a gyermekekre vonatkozik, a felnőttek éppúgy a múzeumterápia alanyai, sőt a bennük szunnyadó gyermek sokszor szinte többet szeretne játszani, mint az apróságokban mozgolódó kreatív szellem. mc Az ön számára ebben a munkában mi hozta meg a legnagyobb elismerést? Én óriási ajándékot kaptam Albitól: mindennap besétálhatok Lautrec világába. Órákig állhatok bármelyik műve előtt, szagolhatom a vásznak illatát, elandalodhatok a művész aurájában. Ezt pedig valahogy viszonoznom illik. És nyilván, mert Albiban „bevándorlónak” számítok, a legnagyobb siker számomra az őslakosok befogadása. Nekik szeretnék az örömömből valamit visszaadni. Az idősebbek emlékeznek a régi múzeumra, ők erősen kötődtek a korábbi formákhoz, a terekhez, ahogyan azt gyermekkorukban megszokták. Hiába az évi kétszázharmincezer látogató, ami impozáns szám, de nekik nem ez számít. Hanem hogy látják felnőni a gyermekeiket, unokáikat, és azt tapasztalják, hogy az utánuk jövő generációk mennyire szeretik, vissza-visszatérve látogatják az átalakított múzeumot. Elkísérik a kicsiket, végigülik a művészetpedagógiai foglalkozásokat: megérkeznek az artisták, a cirkuszosok lovakkal – mert ilyeneket is hívunk –, felveszik a Toulouse-Lautrec-képekről ismerős pozíciókat, és türelmesen modellt állnak a gyerekeknek, egészen addig, míg el nem készülnek a rajzaik. Aztán a gyerekek betanulnak néhány artistamozdulatot, és egymás mozgását örökítik meg színes ceruzáikkal. Táncolnak, zenélnek, rajzolnak. A szülők meg nézik őket. Látom a büszkeséget az arcukon. Akkor érzem, hogy befogadtak. Az már csak hab a tortán, amikor ezek az apukák és nagypapák odasomfordálnak hozzánk, és a legközelebbi felnőttfoglalkozás időpontja iránt érdeklődnek szemérmesen. Na ez a siker!

117

MÚZEUMŐR

A LÓVERSENYZÉS VILÁGÁT BEMUTATÓ, RÉSZBEN KÜLÖNBÖZŐ FÁZISOKBAN LEVONT LITOGRÁFIÁK A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBAN

119

Danièle Devynck művészettörténész kezdetben a középkor és a reneszánsz kutatója volt, majd egyre inkább a múlt századforduló, a Belle Epoque szakértője lett. Eddig hatvannyolc műve – kiállítási katalógusok, monográfiák – és száztíz publikációja jelent meg hat nyelven, több műnek társszerzője, emellett szerkeszt is kiadványokat. A Toulouse-Lautrec munkásságáról írott munkái mellett fontos könyvei a The Musée Toulouse-Lautrec és a Connaître Albi címűek. 1987 óta az albi Toulouse-Lautrec Múzeum vezető kurátora és igazgatója; a múzeumnak helyet adó épület több mint tíz éven át tartó átépítésének és az intézmény működése átalakításának munkájáért 2012-ben megkapta a Francia Köztársaság becsületrendjének (Ordre national de la Légion d’honneur) lovagi fokozatát.

120

SUMMARY

PAGE P. XX 37

WORKSHOP SEUSO TREASURE NOW IN THE FOCUS OF SCIENCE ALL-EMBRACING RESEARCH MAY PROVE THE ORIGIN OF THE OBJECTS BY ARCHAEOLOGISTS ZSOLT MRÁV, HUNGARIAN NATIONAL MUSEUM, AND MARIANNA DÁGI, MUSEUM OF FINE ARTS

For more than three months in the parliament building everyone interested could, without charge, view items of the Seuso Treasure brought to Hungary at the end of March, namely seven superlative late Roman silver vessels and the copper cauldron used to hold hide them were on display there. Now attention is turning to the fate of the items in question. Why have they disappeared from public view for the time being? When and where will they again be on display? What is happening to the objects now the exhibition in parliament has been dismantled? The exhibition was still on when the Office of Parliament issued a laconic statement saying that after being in parliament the items in question would be taken to the National Museum where they would be subject to scientific examination by a working group of the Academy recently established to research the Seuso Treasure. After that, the findings would again be on public display in a new National Museum exhibition. Even in its deficient state today, the Seuso Treasure of total of 15 Seuso objects, represents the finest and most valuable existing set of late Roman serving and washing vessels. The place of discovery of the finding is debated, but most arguments indicate it was in Transdanubia. However, these are mainly indirect arguments, which in terms of methodology are similar and point to one conclusion, yet were insufficient to validate the claim of ownership brought by Hungary before a New York court in 1993–94. Due to private interests, therefore, this outstanding item representative of world cultural heritage cannot be sold and, exiled to a safe deposit, has been waiting for a better turn in its fate. For decades not only was the treasure inaccessible for the public but, with a few exceptions, not counting a few privileged researchers, it was also out of bounds for the world of science researchers. Many tasks and open or disputed questions still remain, the resolution of which is only a prospect if the objects can be studied directly. Thus the possibility of this appeared when the Hungarian party came to an agreement with the other party owning half of the Seuso Treasure, such that the silver vessels and the cauldron they held were brought – with the permission of the British authorities –to Hungary. From the statements made while the treasure was on display in parliament, it turned out that Hungary in a major departure had maintained contacts officially relating to the outstanding finds in a completely different way as compared to the past. This became evident partly since a few days after their arrival the items never seen by the public were already being exhibited, and partly due to the arrangements for the scientific research of the finds. The aim of the planned five-year research project is to undertake, firstly with the items in Hungary, comprehensive scientific analysis, from the documentation of the objects and examination of the place of their making, through research into their supposed place of

discovery, to their historical, social, iconographic and art history interpretation. All this requires the working group to establish place this in the cultural, artistic and social setting of the late Roman imperial era’s and late antique era’s cultural, artistic and social setting, ensuring with this the real possibility and requirements need for examination of the finds in the an international context. Part of the project involves analysis of the history of the treasure in modern times. Support for the research work can create a fortunate situation from which the international prestige of Hungarian science can grow further. There has rarely been any similar outstanding archaeological find of antique times, of which the ambitious, comprehensive scientific examination has begun with such a degree and nature of state support. As the first step, the structure of the research project had to be established. Thus the working group of the Academy was recently formed commissioned under the chairmanship of academician László Török. Institutes playing a major role in the five-year research project include the Museum of Fine Arts and the National Museum, two national institutions, which coordinate researchers and deal with the collection of antique objects, and which regard scientific cooperation as one of the main tasks of the Seuso research work. Coordination of the working group’s archaeometrical examinations will be ensured by the Academy’s Research Centre for Astronomy and Earth Sciences – Institute for Geological and Geochemical Research, which has 20 years’ experience in this field. A basic principle is that the scientific analysis should be established on the widest possible domestic research base, without excluding international specialists. Great results are expected on the part of the scientific community and the public alike, but it has to be accepted that just now questions still cannot be answered. We are

121

only at the start of a long research project. The possibility of directly studying the objects has created an entirely new situation. This will helps us deciding whether the arguments and hypotheses that had been put forward earlier without the first-hand study of the findings will stand the test of the new, direct examination of the objects. This understanding notion goes together with again the idea that raising questions, which have seemed clear-cut for ages to have been unambiguous, have to be posed again. Of these the most important concerns whether all the 15 items in the collection of finds known as the Seuso Treasure really came from the same site. The question is unavoidable since it often occurs in the art trade that art objects of different or unknown provenance appear together in one collection, with a view to realising a much higher price. In the case of the Seuso Treasure, this possibility has to be examined, as it is conceivable that, using the well-known name of the finds, attempts might behave been made to associate other objects with a view to them being sold as Seuso silver. Although finding the exact or approximate location of discovery of the Seuso Treasure is an important aim, at least equally important is the complex research which takes us closer to understanding the silver objects constituting the treasure. However, basic research in connection with late Roman silverwork is still regarded as being at an early stage. In many respects completed material research is still in the air, since often we cannot interpret the given data. As we lack comparable information, the differentiation between individual workshops is unclear and we don’t know what kind of journey was undertaken to the basic materials used by silversmiths between mine and workshop. Thus research into late Roman silverwork presents another new and significant opportunity for Hungarian science.

EDITORIAL WILL WE WIN IN THE END? I happened to be writing this as the referee blew his whistle in the Brasilia stadium to start the match between Argentina and Belgium when the issue was which team would make it to the semi-final of the World Cup. As you read this you will not only know the answer, but also who won the most watched sporting fiesta of 2014. Sixty years ago the World Cup final finished in Bern, when – and which Hungarian needs to be reminded of this eternally sore wound? – Hungary was defeated by West Germany with a score of 3–2, although the Hungarians had been leading 2–0. Then it was Hungary’s ‘Golden Team’, not only the most successful but also the the best national eleven in football history. Well, as one of the silliest sport columnist’s quips has it: the ball is round … Thus Hungary has no Rimet Cup. Still, it has a huge number of medals and trophies won at many major world competitions by outstanding Hungarian competitors in various sporting activities, as well as numerous mementos, which have been accumulating in the storerooms of the Hungarian Sport Museum for decades. Yet if a hundred sport-loving Hungarians were asked at random whether they knew about such a Hungarian museum and, if yes, where it was located, I really wonder how many would be able to answer. The officially designated Hungarian Olympic and Sport Museum is one of those Hungarian museums in a difficult position since, despite their valuable collections and continuous professional work, they are not properly in the public mind. You can read a report about the reasons and the museum itself, its history and collection, as well as its plan for a hoped-for renewal in the not too distant future in this issue. Yet I cannot say when a Hungarian World Cup trophy will be displayed in the museum. Our business is not to follow football, but to focus on the life of museums. We are rooting for them. GÁBOR MARTOS EDITOR-IN-CHIEF

AROUND THE WORLD SPECIAL OFFICE BLOCK WITH A DOZEN PICASSOS – THE MODERN COLLECTION OF THE NATIONAL GALLERY IN PRAGUE Prague’s National Gallery is marking an unfortunate anniversary. The former industrial exhibitions hall, the Veletržní Palace, which houses its modern collection, burnt down forty years ago. Yet the anniversary calls attention to the history of one of the earliest Czech functionalist edifices. The building, which in 1928 on the 10th anniversary of the founding of Czechoslovakia hosted the opening of Alfons Mucha’s monumental The Slav Epic, for a while was the location of the Czech industrial fairs and then after 1951 foreign trade agencies. However, in 1974 it was consumed by fire. The sad ruins remained for years and it was only in 1980 that the authorities decided to have it rebuilt for the National Gallery. In 1993 the first works of art were moved into the building, which from the outside looks like an office block but which inside has imposing, snowwhite halls. The space for the permanent and temporary exhibitions were only ready later, by 2000. The atrium is basically left empty for the sake of effect (though different events are held here) and from the ground floor looking up essentially you can’t see any artworks, only the white walls of the circular galleries. Temporary exhibitions are housed on the first and fifth floors, while the permanent exhibition – 19th to 21st century Czech and international art – is found from the second to the fourth floor. The National Gallery’s modern collection is based on the Czech Royal Modern Gallery and the Picture Gallery the latter established in 1902. In 1999 the Fluxus artist and performer Milan Knížák became the museum’s director and thus it is not surprising that today the institute enjoys an international standard and has a considerable collection of Fluxus and neo-avantgarde works. EMŐKE GRÉCZI PRAGUE

MUSEUM GUIDE FROM PRIVATE TO PUBLIC COLLECTIONS – HISTORY OF THE DIFFERENT GALLERIES IN GYŐR AND THE CURRENT SITUATION In Győr – as in Szentendre and Pécs – the central museum, which is today named after Flóris Rómer, has been formed from a network of small galleries, though there the process differed from the other two places in a number of respects. In Győr, besides the existing county museum based on a previous private collection, a new museum structure was created. Unlike Szentendre and Pécs, the initiative began locally and the town gave its blessing. For this a change of political system was required for the town to independently create a small museum network, and it needed a civic initiative. In Győr there was a certain overlap between the latter and the town authority responsible for the infrastructure, since Ernő Kolozsváry, a significant collector of the post-1945 period, tried to ensure the collections and bequests, and as the town’s first mayor of the new political system he could begin establishing the appropriate conditions. Today buildings in different locations house a third museum (with county rights) based on the two earlier ones (the town museum derived from the church one, and the later town one derived from the county one), all of which is a unique story, in that the new museum has absorbed the older and bigger one, though the name remains the same. Today the museum is housed in several fine Baroque buildings of Győr’s historic centre, with the exception of the Apátúr House, which previously served as the county museum’s centre, and which is expected to reopen in its new splendour in 2016 with a revamped permanent exhibition. In 2013 the Town Arts Museum, which opened in 1997, merged with the János Xántus Museum. Eleven exhibitions in nine buildings belong to the new museum, now called the Flóris Rómer Arts and History Museum. EMŐKE GRÉCZI

122

DEBATE WHAT KIND OF PROFESSIONAL PERSPECTIVES SHOULD BE APPLIED TO THE LARGE-SCALE EXHIBITION OF TRANSYLVANIAN ART PLANNED BY THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY? GYÖRGY SZÜCS, ART HISTORIAN, DEPUTY DIRECTOR OF THE MUSEUM OF FINE ARTS – HUNGARIAN NATIONAL GALLERY, CURATOR OF THE EXHIBITION: Zoltán Banner’s Transylvanian Hungarian Art in the 20th Century was published in Budapest in 1990. For the first time, it aimed to deal with the development of fine arts in the given region and tried to identify the characteristic features on the basis of which the subject could be explored. Beyond the proximity of the aboutto-end period, the personal experience of the author – who wasn’t simply a recorder but also a creative actor in Transylvanian cultural life – was partly of documentary value and partly resulted in bias, precisely because of the sense of duty for the display of minority values in opposition to the then dictatorship. Thus at the time of writing it was difficult to assert purely aesthetic points of view and almost impossible to preserve an otherwise expected objectivity. Since that time 25 years have passed, but the continuation of the then existing problems of nationality and politics from the aspect of the participants in today’s Transylvanian art has provided little possibility for the formation of a perspective from a distance, which a foreign researcher – in Hungary – simply considering the examinable material of the subject, can manage to form successfully from the outside. Thus the question is whether the two types of experience and simultaneous evaluation of knowledge lead to a sensible synthesis. In other words, is there the possibility of staging an exhibition about Transylvanian Hungarian arts that is valid for everyone, or at least many, which can be staged in both Hungary and Romania? A model which is aiming at the essence and which has to be simple cannot be exclusive. ¶

WORKSHOP MUSEUM, LIBRARY, COMMUNITY CENTRE – INSTITUTIONAL FUSIONS AFTER ABOLISHING THE COUNTY MUSEUM SYSTEM What happened to institutes that used to belong to organisations which continue to operate as local museums again funded by a locality. Yet returning to local funding bodies can be put in inverted commas, many of those museums, collections or their exhibitions did not organically connect with the places where they were established. In Hungary there are several museum-like institutes whose independent operation was not regarded as possible or necessary by the funding locality, thus they were fused or abolished in their old form. It is clear that abolishing the county museum organisation mainly resulted in the smaller institutes getting in a disadvantageous position – the smaller they were the less they could enforce their interests and the more unfavourable their position has become. Independent existence in their case was to be considered mainly by the funding body, and regarding cost efficiency there was no question concerning whether to fuse them with libraries, community centres or both. The provincial archives became part of a central system, and the transformation took place almost without problems, moreover with some professional preparation and agreement. Maintenance of libraries is legally binding, yet it is not in the case of museum collection and museums. Hence the fusion of the two has actually seen a certain possibility of escape for the latter. Another question is why the power of the museum profession to represent interests is strikingly the weakest among significant public collections, and why the profession did not work out proposals during the 25 years since the political changes, as it was obvious that transformation was required. Yet why endure transformation in most cases? Why doesn’t the museum profession start to direct its own destiny? BEATRIX BASICS

WORKSHOP AFTER THE AWARD OF EXCELLENCE, THE BRILL MUSEUM! – MUSEUM OF ETHNOGRAPHY’S LATEST PROJECT Over the centuries peddlers and tradesmen have been among the major mediators of culture. In addition to a direct exchange of goods, they have always been active in spreading information, taking the latest news directly to the people. Could a museum educational project or the Museum of Ethnography perhaps be sold better by ‘peddling’? Most probably, yes – particularly by involving the good practices evolved with traditional products. After the success of the ethnomobile project, the question has arisen concerning what we should sell in a new avantgarde mobile project. What should the product be? The answer seems to be concrete case studies, and museums which outline current social pheno-mena, movements and tensions. In 2013 we competed for the Award of Excellence with the aim that perhaps the prize won with the exhibition transitive conjugation ◊ Subjective Ethno-graphy could be spent on implementing a new study exhibition touring in a caravan. It turned out that the renovation of our caravan, which has been stationary for years, and putting it on the road as well as launch-ing the planned project would be far more expensive. Therefore, we are going to prepare a small part of the peddling project, a museum educational project that can be transported in a suitcase, and organise the new exhibition in the caravan only later, hopefully with the support of sponsors. The PikkPack museum is actually a suitcase on wheels fashioned for a museum educational purpose. It sets off in Budapest in September. For the relaunch of the caravan, we are planning an exhibition and interpretation programme entitled Museum of Ethnography: the Brill Museum aimed at a broad stratum of the public. BY EMESE JOÓ, ETHNOGRAPHER, MUSEUM EDUCATION SPECIALIST, MUSEUM OF ETHNOGRAPHY

WORKSHOP PREHISTORIC FEASTS WASHED DOWN BY BEER – CONTEMPORARY ARCHAEOLOGY AND THE SEARCH FOR GASTRONOMIC TRACES Rather surprising archaeological news concerning gastronomy and eating habits has recently been announced. This is not the make-believe distortion of the commercial media but a wellbased scientific result, despite the fact that remains of food are only very rarely excavated at archaeological sites. The latest research does not stop short with just presenting the excavations but conclusions are drawn, for example, about the social and economic significance of various alcoholic drinks and the role played in communities by both everyday and festive activities. As a result of changing attitudes which have changed in recent years, today an increasingly comprehensive idea can be gained about the dietary habits of peoples in different eras, even given the absence of written sources. Food and drink that seemed to be long extinct can also be authentically reconstructed. Thanks to scientific methods of analysing ingredients, the actual food, remains of human bodies, storage areas, as well as kitchen utensils have become regarded as interesting and revealing findings. Besides the development of archaeo-zoology, archaeo-botany, palynology, physical anthropology and molecular biology, the methodological renewal of archaeology also leads to the opening of new doors. Since it focuses on both everyday and ritual activities, as well as social and economic relations in addition to the analysis of objects, surprising results can be gained. In Hungary research involving this new approach is conducted with increasing more results and fewer highsounding hypotheses. It is not only dietary habits connected to festive and ritual events that interest archaeologists. The greatest challenge for archaeology in this field is probably presented by how it can display these research results in museums. MARIANNA BERÉNYI

MUSEUM QUARTER CHINESE HEADWEAR FOUND IN PARIS PROVIDES INSPIRATION – THE CENTRE POMPIDOU-METZ One of France’s most important showcases of modern and contemporary art, the Centre Pompidou-Metz, is located in Lorraine, near the German and Luxemburg borders. As a significant institute of French cultural life, it functions not as a museum in the legal sense, nor in practice as an exclusively exhibition space. It is much more than that. Its founders intended it to be the first national public institute of cultural decentralisation, the mission of which would be to spread all forms of modern and contemporary arts to the French provinces. The Centre Pompidou-Metz was destined to be not simply and primarily responsible for traditional museum functions, in terms of exhibitions, but to inspire and mediate a lot of creativity for the French and the international public. In this the institute is able to obtain help from the Paris Centre Pompidou’s colleagues with their almost 40 years of professional knowledge and experience, network of connections and – last but not least –75,000 artworks comparable to the rich collections of New York’s MoMa and London’s Tate Modern. Its equal status is reflected in its independent academic and cultural activities, its exhibitions and its organisation of accompanying events. The founding of the institute was announced in 2002 as part of the decentralising project. The location was open to tender application and the competing cities were Lyon, Caen, Monpellier, Nancy and the eventual winner, Metz. The official establishment of the partner institute of the Paris Centre Pompidou took place in January 2003. It is said that the architect commissioned with the design found some Chinese headwear in Paris and its pattern of weaving so caught his fantasy that it became the inspirational source for the building’s unique roof structure. ORSOLYA RADVÁNYI, ART HISTORIAN, MUSEUM OF FINE ARTS BUDAPEST

123

SUMMARY

PAGE P. XX 1 98

MUSEUM KEEPER THE OLD MASTERS GALLERY – A TREASURE UNKNOWN TO MANY A CONVERSATION WITH ART HISTORIAN ZSUZSA URBACH INTERVIEW BY EMŐKE GRÉCZI

An art-loving family, a middle class lifestyle, then a victim of political changes. Nothing was easy. Nothing just fell into her lap. More recognition across the world than in Hungary. In summary, those are the essential elements of the career of Zsuzsa Urbach, former head of the Museum of Fine Arts’ Old Masters Gallery. Due to her origins, she started out from a disadvantaged position, yet she became an internationally renowned expert in 15th and 16th century Flemish and German painting, as well as Christian iconography, and she became a pioneer in Hungary of the technical examination of paintings. After Andor Pigler and Klára Garas, she took over leadership of the world-standard Old Masters Gallery. Her career was crowned with the establishment of the Art History Department of Péter Pázmány Catholic University, which she headed for a decade. The results of her academic work have appeared in countless Hungarian and international publications. As a lecturer, she is well remembered by several generations. Today she is happy that her three decades of research into the Flemish collection of the Museum of Fine Arts has resulted in a volume published in London. She is currently organising her notes and documents accumulated as a researcher, and as a genuine teacher she is generously distributing them among her young colleagues and students mc Your father was a car racer and manufacturer. For you this was a blessing and a curse at the same time. Indeed, because while I am proud that the Mátra motorcycle he designed is exhibited in the Transport Museum, my origins strongly hindered me at the beginning. Rippl-Rónai used to have lunch with my grandfather, while my grandmother, who was self-educated, was an accomplished collector. In the inter-war period she travelled widely in Italy. I formed my earliest impressions about art from her postcard collection and the books she brought from abroad, but my parents were also art lovers. In 1945, when I was in my first year at school, I met a girl who had similar interests. We used her family’s library a lot, since theirs still existed – there wasn’t much left of ours after a bomb hit it. My class teacher at the grammar school, who had studied art history before the war, had a great effect on me. I founded an art history society in the school and gave talks. I finished school in 1952 but I couldn’t be admitted anywhere since there were three black marks against my name: bourgeois, capitalist and attending a religious school. I fell to pieces, but somehow I got involved with the Castle excavations directed by László Gerevich. My job included cleaning the tiles. I reckon I was working illegally alongside several great medieval archaeology specialists. My father, who was working as a manual worker, went to see the Party secretary saying that while he accepted being punished himself, he objected to his

daughter being treated negatively. The secretary promised that if I was successful in the entrance exam a way would be found – and it also helped, of course, that at the time I was working as an unskilled worker. mc So you got to university a couple of years late. What do you remember about that time? There were crazy disputes with my lecturers because I wasn’t enthusiastic about either Hollósy’s Corn Husking or The Mourning of László Hunyadi. I finished my art history studies with a feeling that something was greatly lacking. Unofficially I went over to the lectures about medieval archaeology. We studied concrete matters – findings and objects – and there were unbelievably good lectures about medieval literature. Apart from practical excavations, I completed the studies and thus when in 1962-63 the Ph.D diploma was reinstated, I was among the first to do a doctorate since I had completed two subjects. I was in my fourth year when the revolution broke out. My boyfriend and fellow student went to Switzerland. I asked for a passport, and though we agreed in Paris that our relationship was over, my papers were valid for two years and so I remained abroad. Helped by my father’s old friends I first went to Munich, where I enrolled with Hans Sedlmayr. Then in London I studied at the Courtauld Institute for half a year. In between, I worked as a waitress, a German translator and a picture editor in order to maintain myself. mc What made you decide to return to Hungary? First of all, I had time for the decision. I had completed four years at Budapest University but there still remained one year of practice and writing the thesis. I postponed this. I travelled around Europe, back-packing, and with my English girlfriend visited galleries and museums. After two years, in 1959, I decided to return.

124

I spent my trainee year at the Museum of Fine Arts with Dénes Radocsay. I learnt a great deal from him. He was a family friend, too, and I considered him my mentor. He very much liked my thesis about Master MS. Nevertheless, I remained without a job after graduating. There was no question about a museum in the provinces, since I was planning to get married. Yet I had to work. Thus while I was writing my doctorate about the flower symbolism of The Visitation I was supervising the working of the suburban fine arts, photo and film section of the Municipal Council’s cultural department. I gained an awful lot of experience and those times taught me humility and respect, in that that there are ordinary, uneducated people who draw, paint, take photographs and make films with all their energy and make great sacrifices to do so. mc Before you got to the Museum of Fine Arts there was a period at Corvina Publishers. Earlier I had transferred to the building department of the city council, to the people dealing with listed buildings. However, I didn’t want to get involved with architecture. Then my friend Miklós Boskovits told me that a place had become vacant at Corvina and I should go there. Two fantastic years followed, although my name appears in few publications since the books took such a long time to prepare that by the time they were published I had already left. András Tömpe was the director. He was supposed to stand for orthodox communist management, but he stood for everything apart from that. However, working there were many of the Social Democrats who had been in prison, including Pál Justus, László Pödör and Györgyi Tarisznyás. They had tremendous knowledge and experience of life. We younger ones simply absorbed all we could from what they said about life, the world and history. The editorial office used to receive foreign specialist journals – Tömpe was a truly liberal director. When I was editing Lajos Németh’s book about Csontváry I said to him that in Csontváry’s writings God was a person and that, although according to the then official handbook of writing style we should use a small letter, in this case we should make an exception. He immediately agreed, which showed great courage on his part. When the Fine Arts Publishing House ceased to operate and merged with Corvina, János Végh and Ágnes Körber arrived, but I could also work with Kata Kálmán. Very serious art publications were thus produced. Yet despite the good times I didn’t want to spend my entire life editing, thus when I was working on a volume by Klára Garas I told her that I’d like to return to the Museum of Fine Arts. At first she didn’t understand, since they could pay a lot less, but I was happy to go when a place became available in the Old Masters Gallery. At the age of 33 – rather late – I started working at the museum mc Is there an exhibition, book or study which you regard as your life’s chief work? All my life I’ve been dealing with the Gothic, though that has never really been an exhibition theme at the Fine Arts Museum … maybe the Sigismund exhibition was the only one. My doctoral dissertation about Master MS was published and certainly that’s eternal love. mc Is it a love shared by your former fellow student Miklós Mojzer? Indeed. The story began when we were in the fourth year at university. It was suggested that the three of us – Boskovits, Mojzer and myself – should get together to prepare our seminar paper about Master MS. In the end, everyone remained faithful to him, though Boskovits didn’t have anything published. Mojzer, however, would have started to research the early documentation if the Slovaks had allowed it. My first task in the museum came from Dénes Radocsay, who asked me to look into an Hieronymus Bosch copy held in storage. I said: “Dénes, is there any literature about Bosch in Hungary?” There was nothing and so I spent more than a year working on it, and there was an article published in the Bulletin in 1969.

Decades later it turned out that on the basis of that a Bosch copy critique had been born. It turned out across the world that there were hundreds of contemporary copies of the well-known, great works of this master, which up to then no one had examined. My article appeared to have had a great impact on international research. It’s even referred to today. I myself have returned to the theme a number of times and have kept writing about it. Another of my discoveries was a work of Hans Baldung Grien, which Andor Pigler wrote about under the title Mourning Saint. How come the great iconographer didn’t know that this was Mary, a Mater Dolorosa? We didn’t have any sophisticated technology, but I took the painting to the restorers saying that somewhere there must be a sword in the picture. It was cleaned and X-rayed, and sure enough they found traces of a sword, an outline, since at some point it had been erased from the picture. In addition to this, our gallery work to this day concerns supplementing Andor Pigler’s catalogue, which was published in 1967 and which for a long time was unparalleled. It’s a characteristic of our discipline that a catalogue ceases to be up-to-date as soon as it is published. mc What’s your opinion of the Fine Arts Museum’s Old Masters Gallery collection? What are its strengths and what’s lacking? For me it is the summit of the world. These days in Hungary, few people know that the Fine Arts Museum’s Old Masters Gallery is such a great treasure. People don’t realise that. It’s always compared to the royal collections, yet this isn’t the Louvre or the royal Prussian collection, but the equivalent of the National Gallery in London, which aristocrats, citizens, skilled collectors and scholarly curators have assembled, and which at most is supplemented by crumbs of the imperial collection. When I was at the Courtauld Institute, János (Johannes) Wilde, the keeper of the queen’s collection, was teaching there. He told his students in London in 1958 that if someone wanted to get to know European art history as a process they had to go to Budapest. The Budapest collection, alone among the world’s galleries, presents the context of art history in terms of every school, every tendency – not with the main works, but from the perhaps lesser masters it draws together the fabric, in terms of sources, trends and schools, and how they originated. I know that we have no Infante by Velazquez, but still. The Old Masters Gallery is not really utilized, yet it would be perfectly suitable for

125

SUMMARY

staging small exhibitions and for publishing a series about workshops, genres, schools, themes and continuities, namely about genuine art history. We are always looking for masterpieces, but for historical reasons the masterpieces are found elsewhere. This has to be acknowledged. Of course, we have some, and when a foreign colleague comes here he or she practically screams aloud about the discoveries. Decades ago an anecdote was circulating around the world’s museums: “Are you planning an exhibition? Are you lacking something? Ask Budapest – they have everything!” I think it’s a tragedy that acquisitions have essentially ceased, whereas in a museum there’s no stopping, particularly with a civic collection. Make no mistake, you have to buy what’s in the country! mc The museum was able to make purchases when the art market was small and people willingly gave up their old pictures. Did you participate in such purchases? Of course, since I was head of department twice. I went to auctions numerous times with Ildikó Ember. We calculated and allocated, and if we left something out then it was easier to buy another one, since more money remained. We went to the state-owned commission dealer’s to inspect things every week. They brought out the pictures, since among a thousand worthless items there would always be one which was worth taking to the museum. It’s not the best idea if a private person makes a purchase and deposits it for a while with the museum, since in that way the public collection doesn’t expand. mc You were a pioneer in Hungary regarding the introduction of technical examinations. Where did your affinity for this come from? When I started at the museum there was already an agreement with the Belgians whereby every year a restorer and an art historian would go to do research at the Institut Royal du Patrimoine Artistique, which was – and still is – one of Europe’s leading workshops. The restorers got 6-8 months to do research, and the art historians 2-3 months. My turn came in 1969. I believe I was the only one to really spend most of the scholarship period mainly in the room housing the photo collection of all the surviving 15th-century Flemish paintings and virtually the entire literature. It was there, for example, that they restored the Ghent Altarpiece. At that time they worked out new kinds of technical examination methods, which naturally I didn’t understand very well, only their use. But I tried to learn everything I could. The institute became my second home. I made life-long friends and as long as my health permitted I went back every year. On the first occasion, when I returned to Hungary after three months, I said to Klára Garas that the works of art were examined by chemists and physicists in the laboratory and that we should do the same. She understood my intention, but where would the finance and the technology come from? Even in Britain they started to deal with such matters only after the war when the National Gallery’s paintings were taken back having been stored in a salt mine and after a long discussion they started to investigate how they could clean and preserve the works. mc You retired relatively early, but you didn’t withdraw from the profession. That’s right. I retired when I was 59, in 1992, ‘thanks’ to the then director. Yet the situation was that, like other retired colleagues, I would also be on contract, though I never got an actual contract from the museum, but Ildikó Ember, my successor, left my desk free and they continued to consider me a member of the department. I even worked as a messenger, namely I escorted paintings and from my own money I extended the period of time, so I could do a bit of research. I got fed up with early retirement and then Miklós Maróth, sought me out and said that a second art history department was needed, alongside that of ELTE. I hadn’t a clue what a university was all about. I was a museologist.

mc But had you taught at a university before? I had taught throughout and led sessions on art history, folk studies and aesthetics, later at the CEU as well. There were always ‘free university’ lectures at the Fine Arts Museum, with full houses. We issued programme notes for them and we had posters printed for the trams. There were some society ladies who attended the events and families could afford to buy tickets for the museum and the lectures. Returning to the university, as a classical philologist Miklós Maróth knew that there had to be another department, but Ernő Marosi and those around him wouldn’t let him start it outside Budapest. In vain did Szeged, Pécs and Debrecen come forward. They are fine, they said, but there can be no university without the specialist library of the Fine Arts Museum. Thus the idea of the Pázmány was raised, because of geographical proximity. Béla Zsolt Szakács was invited there. He had taken exams with me several times and he became an outstanding successor of mine. There was a big meeting where we discussed what the department should be like. Maróth would have liked to give the students concrete materials, and clearly that’s why he entrusted me with heading the department. The accreditation committee was given a string of requests from the departments, but for a while it didn’t issue any except for ours, which was granted without any counterproposal. My opinion was that historic building, museum, publishing and art trade specialists have to be trained. Let’s have no splendid isolation. Let’s put something into the hands of the next generation. Apart from art history, you also have to learn how to live from this profession. It was a memorable 11 years in my life. Then Ágota Varga, a former student of mine, picture conservator András Fáy and I began to write the Netherlandish catalogue of the Old Masters Gallery. I continually reported on the research at conferences abroad and in publications. For this I got a three-year contract from the museum, but the museum didn’t take on publication itself, it just gave the rights free to the publisher. I also had to obtain sponsors, so there is no fee, but in the end it is being published in two volumes. This will be the first work relating to Hungary featuring technical examinations and underdrawings. However, needless to say there was no recognition or prize presented to me in Hungary. I have, however, received the lifetime award established by György Soros and won the Fülep Lajos Prize, though these were not due to recommendations by the museum.

126

MUSEUM QUARTER FROM COMMUNITY CENTRE TO DIGITIZED COLLECTION – THE MIHÁLY MUNKÁCSY MUSEUM IN BÉKÉSCSABA In the late 18th century Békéscsaba had a population of almost 10,000 and by the first third of the 19th century it was known as “Europe’s largest village”. Its Mihály Munkácsy Museum is housed in a small, neo-Classical mansion. It was only towards the end of the 19th century that the idea arose of establishing a museum in the town. Setting up a Békés County Museum in Gyula was considered more important. 1899 saw the appearance of the Békéscsaba Museum Association, with the following aims: “ … to research and collect archaeological, historical, natural and ethnographic relics found in the town and possibly throughout the entire county; to preserve objects, cultural items, books and manuscripts, and artistic and industrial objects relating to the life of the people, as well as mementos, pictures and family heirlooms of the town’s benefactors; to disseminate general knowledge and organize accessible public libraries.” For half a century, in the period of the county museum, many partner institutes joined the museum. Then in spring 2000 something happened which only occurred generally among provincial museums from 2013. The Békés County Assembly decided to gradually transfer ownership of museums in the county museum network, i.e. the partner institutes, to the different localities by the end of 2002. With this, the Mihály Munkácsy Museum for more than a decade was in a special situation within the county museum system – it became a county museum without any partner institutes. Considering the structure of its collections, it is of the ‘small national museum’ type. Like the majority of provincial museums established after 1867, it followed the example of the first Hungarian museum, and thus it collected materials relating to the natural sciences, archaeology, ethnography, history and fine arts. BEATRIX BASICS

MUSEUM QUARTER DREAMS FULL OF HOPE FOLLOWING A DIFFICULT PAST – THE PAST, PRESENT AND FUTURE OF THE HUNGARIAN OLYMPIC AND SPORT MUSEUM The Sport Museum dates from the 1920s, though there were collections and displays of objects relating to sport in the 19th century. Nevertheless, after the 1920 Trianon Treaty cultural policy increased its impact on domestic sport and physical education. It was then that the myth of Hungary as a sporting power was born, the formulation of which was helped by László Siklóssy’s three-volume, 1000 Years of Hungarian Sport, which he began writing at the time. In the same period, instigated by the Hungarian National Museum a wave of collecting began, in the course of which the museum asked the public and various clubs to donate to, or deposit with the museum objects, awards, trophies and equipment connected with sport. The initiative resulted in unexpected success and in 1926 from the collected items the National Museum organised a wideranging – to date the most comprehensive – exhibition about the history of sport. The display lasted only a few weeks, but its impact pointed to the future, since in effect it was then that the demand to create a Sport Museum took off. Lajos Szabó, the museum’s current director, adds that the idea had actually been conceived earlier in the mind of Alajos Szokolyi, who after the first modern Olympics urged the establishment of an Olympics museum. A rich collection relating to Hungary’s turn-of-the-century sport came into his possession, which he offered for the National Museum. Afterwards, trusting in the establishment of a sport museum, he deposited all the material with the National Museum. After the exhibition, all the displayed items – together with Szokolyi’s collection – came into the management of the Physical Education College, to be used for educational and decorative purposes until the establishment of a museum. KATICA KOCSIS

106

MUSEUM KEEPER “EARNEST, PROFESSIONAL WORK IN A GOOD ATMOSPHERE” – ÁGOTA S. PERÉMI, ARCHAEOLOGIST, MUSEOLOGIST, NEW DIRECTOR OF THE DEZSŐ LACZKÓ MUSEUM, VESZPRÉM Following the five-year-period of Gabor Limbacher as director, three people applied for the post – the former director himself, ethnographer Veronica Schweitzer and Agora S. Perémi, archaeologist, museologist and head of the museum’s Department of Archaeology. Ms Perémi identified the most urgent future tasks for the museum as ensuring internal calm and securing the appropriate financing, while she envisaged the establishment of a more modern museum by implementing medium and long-term plans. Her application highlighted that with good strategies the museum could be turned into a well-operating institution. The general assembly – which had previously stipulated that the new director of the museum, burdened with many internal conflicts for years, first had to set things right – unanimously supported Ágota S. Perémi and she was appointed to direct the museum for five years from 1 July 2014. After graduation, Ms Perémi began working as an archaeologist at the Dezső Laczkó Museum. Later she became head of the Department of Archaeology and was deputy director for five years. She knows the county museum well, which must have played a part in her appointment, since the museum needed a director familiar with every nook and cranny. Her application outlined medium and long-term plans, which had earlier been absent from the museum’s perspectives. A large-scale plan for the forthcoming years involves staging a new permanent exhibition presenting Veszprém – the ‘town of Queens’ – with ethnography and archaeology in focus. Yet before making precise plans for such an exhibition the regular circle of visitors must be surveyed. Who else can the museum address? Up-to-date, modern exhibitions must be staged. ÉVA MARTON

110

MUSEUM KEEPER SERVING A CAN OF CAMPBELL’S SOUP ELEGANTLY – LÁSZLÓ HEMRIK, HEAD OF THE MUSEUM EDUCATION DEPARTMENT, LUDWIG MUSEUM – MUSEUM OF CONTEMPORARY ART László Hemrik worked as a teacher for ten years before being employed in the museum. His present job involves building a bridge between contemporary art and Hungarian public education, since the latter uses less than it should from the former’s approach. The department he is in charge of interprets museum education widely, thus they welcome not only children but also adults at their sessions which, besides facilitating the reception of exhibitions, aim at mapping the most characteristic trends in contemporary art and introducing the most prominent artists of the contemporary Hungarian arts scene. László Hemrik was born in 1963. He studied at Gyula Juhász Teachers’ Training College in Szeged and the Education Faculty at ELTE University, Budapest. He joined the Ludwig Museum in 1998 and was appointed head of the Department of Museum Education in 2009. He regularly holds lectures and practice sessions at ELTE and the Centre of Museum Education (MOKK). He has organised a number of conferences on museum education. More than 400 articles written by him about public life, art and education have been published in various journals and papers. His monograph about András Balla was published in 2011, while his latest article about museum education came out in the April 2014 issue of Új Művészet with the title Why? For Whom? What? How? – answers of museum education to four questions. When university students visit the museum he usually takes a can of Campbell’s Soup to the seminar. It is a reference to Warhol, and he begins his lecture by saying that the museum also needs to be opened – using the help of museum education specialists with a view to serving it elegantly and convivially. JUDIT JANKÓ

114

MUSEUM KEEPER “WHAT IS LEFT OUT ONLY AFFIRMS THE EXISTING” – A TALK IN BUDAPEST WITH ART HISTORIAN DANIÈLE DEVYNCK, DIRECTOR OF THE TOULOUSELAUTREC MUSEUM, ALBI The Graphic Art Collection of Budapest’s Museum of Fine Arts holds 240 works by Henri de Toulouse-Lautrec. With this quantity as well as its quality it is of international significance. Thus the selection of 170 works that can be still seen until the 24 August is complemented only by five posters loaned by the Albertina, and the Fine Arts Museum’s painting by Toulouse-Lautrec. The world of the Parisian Belle Époque comes to life at the exhibition and visitors can view and hear the dancers, singers and actors depicted on the lithographs in contemporary films and recordings. The Palais de la Berbie, a fortified and several times extended and converted palace, was the seat of the Bishop of Albi for centuries following the Crusades. Today it houses the Musée Toulouse-Lautrec. It opened in 1922 and is the largest collection of the artist’s paintings, drawings and posters created from his early childhood until his death. The town of Albi received a large number of works after Lautrec’s death. That was thanks to the artist’s mother, who gathered all the paintings and studies that remained in Lautrec’s studio and donated them to Albi so that a museum would be established in the palace. Art historian Danièle Devynck first researched the art of the Middles Ages and the Renaissance, then later became an expert of the Belle Époque. She has written 68 exhibition catalogues and monographs, plus a further 110 published items, which have been translated into six languages. Furthermore, she is the co-author and editor of several publications. In addition to her books about Toulouse-Lautrec, her other works include The Musée Toulouse-Lautrec and Connaître Albi. Since 1987 Devynck has been the chief curator and director of Albi’s Toulouse-Lautrec Museum. JÁNOS VÉSZI

127

SUMMARY

PAGE P. XX 54

IN THE SPOTLIGHT “THE PAST LIES FROZEN BEFORE US” LIBRARIES AS LISTED MONUMENTS IN HUNGARY BY MARIANNA BERÉNYI

Wherever you travel in the world you rarely come across the notion of a library as a public monument – apart from Hungary. Naturally, that doesn’t mean that elsewhere there are no similar institutes whose stock and buildings are preserved in their original condition, rather there wasn’t the necessity or demand for such a category with which to give high-level protection to former aristocratic or ecclesiastical collections of books and library interiors. In Hungary the concept was formulated with a view to preserving collections which had remained intact. The libraries established by the former elite were transformed from sanctuaries of learning to tourist attractions, the ‘museum function’ neutralising the spirit of the place. In Hungary the concept of a listed library appeared in the 1950s with the goal of maintaining and protecting valuable collections following nationalisation. In general, what was included were libraries with historical and culturalhistorical significance being preserved in their original locations, which in the main or entirely were in their original condition. The definitions stressed the museum-like function and that the contents could be researched for academic purposes. In place of collecting and expansion, the stress shifted to preservation and presentation. Reading was replaced by visiting, and the emphasis was put on use and usefulness. “Concerning listed libraries,” says István Monok, director of the Hungarian Academy of Sciences’ Library and Information Centre, “since there is no such official category in library science, anyone can say whatever they want. The concept itself was formed after 1945 and it’s rather political jargon than a professional library term. A collection can be regarded as a listed library housing a stock of documents with a related manuscript archive which represents a part of protected cultural heritage. It is held in a space where the material environment and the furnishings are also part of protected heritage. Although a listed library has the character of a museum, it does not become one, only its services are similar.” A listed library is an important element of cultural memory, since it relates not only to the moment when its furnishing were made but also to learning, education, language and the relationship to the language, book printing and even to the process of collecting, bearing in mind that books and codices were always very prominent in Hungarian collecting. King Matthias’s Bibliotheca Corviniana was one of the most significant collections of its age, and contemporary Church dignitaries also had their libraries of various sizes. The Ottoman conquest dealt a severe blow to these nicely developing collections – as did the Second World War to later collections. Thus the libraries of the Hungarian humanists are found today beyond the country’s borders. The books of Boldizsár Batthyány are in the Franciscan’s library in Güssing; the collection of János Zsámboki (1531–1584), which was

unique in its day, is in the National Library in Vienna. The library of Debrecen’s Calvinist College, founded in 1538, fell victim to fire and there are only a few surviving collections from the era, such as the library of the Calvinist College in Sárospatak. However, several decades after the Turks were driven out significant libraries were again founded, in fact book collecting for its own sake was superseded by the establishment of well-planned public libraries, which not only accumulated books but also items relating to natural science, history and art. Public libraries established by Church dignitaries in the second half of the 18th century can be seen today – those of Bishop György Klimó in Pécs (1774), Baron Ádám Patachich in Kalocsa (1784), Count Károly Eszterházy in Eger (1793) and Count Ignác Batthyányi in Gyulafehérvár/Alba Iulia (1798). The libraries of the nobility were also much developed. The 18th century saw the founding of the libraries of the Festetics family in Keszthely, of Ferenc Széchenyi in Nagycenk, Gedeon Ráday in Pécel, and of Sámuel Teleki in Marosvásárhely. In 1802 Széchényi laid the foundations of today’s National Széchényi Library with the offer of his collection. The Teleki family followed suit in 1826 vis-àvis the library of the Academy of Sciences. The example was catching. In the 19th century there were significant book lovers to be found among the lesser nobility and the well-to-do, as well as landowners, university professors and others. Fortunately, in the main their collections were not dispersed after their deaths and most ended up in the library of the Academy or in the National Széchényi Library. These libraries are often ‘closed’ units, which in principle cannot be expanded further, since with the deaths of their founders and donators collecting ceased. In the past half century, for librarians the protection of the existing stock has been an important issue.

128

LAJTHA LÁSZLÓ EGYETEMES ÉRTÉKEI – MEGJELENT A ZENESZERZŐ ÖSSZES VONÓSZENEKARI MŰVÉNEK HANGLEMEZFELVÉTELE

SZERZŐ: SZILÁGYI MIHÁLY; ÖSSZEÁLLÍTÁS A HAGYOMÁNYOK HÁZA ZENETÖRTÉNETI ANYAGAI ALAPJÁN FOTÓ: GÖNYEY SÁNDOR, FORRÁS: NÉPRAJZI MÚZEUM SZŰRÖS MAGYAROK FONOGRÁFBA ÉNEKELNEK; KÖZÉPEN AZ ASZTAL MÖGÖTT LAJTHA LÁSZLÓ A LEGÉNYEK EGYIKÉN MEZŐKÖVESDI, A MÁSIKON EGRI SZŰR 1929, KISGYŐR, BORSOD VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG

Lajtha László halálának ötvenedik évfordulóján, 2013-ban valóra vált özvegyének végakarata: emlékszobát és kutatóhelyiséget kapott a zenetudós hagyatéka. Az MTA Zenetudományi Intézete fogadta be a sokrétű anyagot, benne Lajtha dolgozószobájának berendezését: Bösendorfer zongoráját, íróasztalát, ülőgarnitúráját és könyvtárát. A 20. század első felének Bartók és Kodály mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így jelölik ki Lajtha László helyét a zenetörténetben. Pedig ő ennél is több: zongoraművész, karmester, egyházzenész, műsorszerkesztő, hangszertörténész, kultúrdiplomata és tudományszervező is volt. 1892. június 30-án született Budapesten, polgári család első gyermekeként. Anyja erdélyi szászok leszármazottja, műkedvelő zongorista és énekes volt. Apja, a bicskei bőrgyár tulajdonosa, jól hegedült, zenedarabokat és újságcikkeket írt. Lajtha így emlékezik viszsza egyik fiatalkori levelében: „Az én gyermekkorom egész más volt, mint a többieké.

Másfél éves koromban tudtam már betűzni, és mint hatéves gyermek, megvoltak a kedvenc könyveim. Akkor kezdtem zongorázni tanulni is, és hétéves koromból származnak az első kompozícióim. Mint gimnazista, a régi literatúrát kerestem, filozófiát tanultam, logikát és lélektant, és a francia poétákat szerettem, Villont és Baudelaire-t. Serdülő ifjú koromban, 17–18 éves koromig vágtam az első utakat, ekkor végeztem azokat a komoly és fontos tanulmányokat, amelyeket mások csak később szoktak.” Először tizenöt évesen a Zeneakadémia zongoraszakának előkészítő osztályába került, később Herzfeld Viktornál és Kodály Zoltánnál tanult zeneszerzést. Szülei kívánságára a zeneakadémiai diploma mellé állam- és jogtudományi doktorátust is szerzett. Lipcsében és Genfben folytatott tanulmányokat, majd Bartók biztatására hosszabb időszakokat töltött Párizsban Vincent d’Indynél, aki a régi muzsika tanulmányozására ösztönözte, és bevezette a párizsi zenei életbe. „Az ottani zenei atmoszféra mélyen megfogott, s véglegesen azok közé állított, akik megérezték, hogy a dagályos utóromantika helyett új utakat kell keresni.” Tizennyolc éves korában kezdett el népzenekutatással foglalkozni: „1910-ben, Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni. […] Már első utam Erdélybe vezetett, és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget. Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg.” A háború négy évét frontszolgálatban, tüzértisztként töltötte, és ez derékba törte jól induló zongoraművészi pályáját, zeneszerzői ambíciói azonban megmaradtak. Bartók a mindössze 28 éves zeneszerzőt a legnagyobb hazai tehetségek egyikének tartotta: „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk” – írta egy angol zenetörténésznek. A kezdeti merész újítások után Lajtha így fogalmazta meg célját: „visszavinni a sok izmus után a muzsikát a humanizmus területére.” Zenei példaképei mindvégig Bach, Haydn, Mozart, valamint Debussy és Ravel voltak. Az énekes népzenére összpontosító Bartókkal és Kodálylyal ellentétben Lajthának elsősorban a hangszeres népzene volt a területe. Minden részletre kiterjedő lejegyzésmódját máig csodálattal tanulmányozzák a szakemberek. Alkotóként sem zárkózott elefántcsonttoronyba. A Népszövetség, majd az UNESCO által életre hívott néprajzi szervezetekben végzett kultúrdiplomáciai munkát.

129

A 20. század legnagyobbjaival volt kapcsolata, sok esetben közös munkája. A hosszú névsorban Bartók, Kodály és Dohnányi mellett többek között megtalálható Auric, Nadia Boulanger, Debussy, Casadesus, T. S. Eliot, Hindemith, Honegger, Huizinga, Ibert, Messiaen, Madariaga, Thomas Mann, Milhaud, Navarra, Poulenc, Prokofjev, Ravel, Romain Rolland, Roussel, Florent Schmitt, Paul Valéry. Külföldi tapasztalatait a magyar kultúra és a hivatásos zenei élet javára hasznosította: volt a Magyar Rádió munkatársa és igazgatója, a Nemzeti Zenede tanára és igazgatója, a Néprajzi Múzeum munkatársa és igazgatója. Egyházi szolgálatként presbiteri megbízatást teljesített. 1926-tól 1944-ig vezette a Szabadság téri református templomban működő énekkart, és mellé 1941-ben hangszeres együttest alapított. Lajtha felesége, Hollós Róza katolikus volt. Lajtha sosem tett különbséget a vallások között, a második világháború idején sok zsidó családnak szerzett hamis papírokat, segítette menekülésüket. A hit volt számára „az egyetlen, mindig megmaradó erő. Csalódhatunk mindenben, csak az emberségben és Krisztusban nem csalódhatunk soha, ha megvan a hitünk. De ha elvész e hit, reánk zuhan e zűrzavaros világ minden üressége.” 1928-ban kötötte meg első szerződését későbbi állandó kiadójával, Alphonse Leduckal. 1930-ban az amerikai Elisabeth Sprague-Coolidge művet rendelt tőle. A 3. vonósnégyes nagy sikert aratott, és világszerte érdeklődést keltett Lajtha művészete iránt. Georg Höllering osztrák filmrendező magyarországi látogatása során beleszeretett a Hortobágyba, és 1935-ben amatőr színészekkel néprajzi filmet készített erről a tájegységről, majd a Néprajzi Múzeumban felkereste Bartókot, hogy komponáljon zenét a kész anyaghoz. Bartók Lajthát ajánlotta, ő pedig a puszta kiváló ismerőjét, Móricz Zsigmondot, aki a Komor ló című novellájából írta meg a film forgatókönyvét. A Hortobágy sikerén felbuzduló Höllering 1947-ben újabb feladatra kérte fel Lajthát. Egy évre Londonba hívta, hogy írjon zenét a Nobel-díjas T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című verses drámájából készült filmhez. Lajthát hiába óvták a kommunista diktatúrától, hazaszeretetétől vezérelve 1948-ban visszatért Budapestre. Az ezt követő időszakban sorra elbocsátották állásaiból, évekig ingóságainak eladásából tartotta fenn magát. Útlevelét tizennégy évre bevonták, Nyugaton maradt fiaival is csak levelezés útján tarthatta a kapcsolatot. 1951-ben a Gyilkosság a katedrálisban két nagydíjat kapott a Velencei Filmfesztiválon. A filmzenéből készült 3. szimfónia is elindul a siker útján. Lajtha muzsikája azonban nem illett bele az akkori hazai kultúrpolitikába, „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjének tartották. Tamási Áronnal közös alkotását (A bujdosó lány, 1953) soviniszta, irredenta lázításnak minősítették, és betiltották. Mindezek után meglepetésként érte, hogy népzenekutatói munkássága miatt 1951-ben Kossuth-díjat kapott. Az indoklás – ami semmibe vette zeneszerzői munkásságát – különösen sértette. Csak barátai rábeszélésére vette át a díjat, és a vele járó összeget nyomban szétosztotta, számos kitelepített családot segítve kisebb-nagyobb összegekkel. 1955-ben nagy nemzetközi megtiszteltetés érte: beválasztották a Francia Akadémia tagjainak sorába. Székfoglaló beszédét „természetesen” nem tarthatta meg, hiszen ekkor sem kapott útlevelet, hogy Párizsba utazhasson. 1958-ban ezt írta fiainak Nyugatra: „[…] az idei szezonban Magyarországon nyilvános hangversenyen egyetlen művem sem hangzott el […]. Ennek természetesen politikai oka van, amit meg is mondottak nekem.” Eközben viszont Nyugaton rendre kiváló művészek előadásában hangzottak el, és elismerő kritikákat kaptak a művei, Lajtha azonban csak az ottani barátok leveleiből és a neki elküldött újságcikkekből értesülhetett ezekről a sikerekről. Az 1956-os események idején Sopron környéki gyűjtőúton volt. Viszontagságos módon jutott haza, és ezt követően

érte első szívrohama. A forradalom gondolatát megörökítő 7. szimfóniáját Párizsban mutatták be, hatalmas sikerrel – Lajtha távollétében, akit ismét nem engedtek kiutazni. Élete vége felé némi vigaszt jelenthetett, hogy 1962-ben végre Nyugatra utazhatott. Oslóban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Monte-Carlóban ünnepelték. Hét évvel megválasztása után elfoglalhatta székét a Francia Akadémián, tudományos előadásokat tartott, vezényelt, részt vett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett. Megismerhette menyeit és két unokáját, találkozhatott a barátaival. A Leduc Kiadótól egyéves tartózkodásra szóló meghívást kapott feleségével együtt. Szándéka szerint csak néhány hónapra utazott haza. Itthon ismét belevetette magát a népzenei gyűjtőmunkába, és a komponálást, a bemutatókat illetően is tele volt tervekkel. 1963. február 16-án azonban – néhány nappal utolsó gyűjtőútja után – a második szívroham hirtelen véget vetett életének. Lajtha művészetét kezdettől fogva kettős kötődés jellemezte: egyfelől a latinos nyugati kultúrához, másfelől a magyar népi kultúrához. Miközben a franciáknál hagyománya volt a különféle stílusok, stíluselemek kifinomult elegyítésének, nálunk – mivel a nemzeti stílusidentitást várták el – elhajlásnak számított ez az eklektika. Az európai művelődést egy és oszthatatlan egységnek, a népzenét egyetemes érvényűnek tartotta: „Meg lehet újulni benne, meg lehet erősödni általa, ha nem külsőségeit, hanem belső lényegét, a humanitását éli át a komponista; ha nyelvezetébe olyan szervesen és úgy épülnek be a népi elemek, hogy ezáltal minden néphez szól.” Lajtha életművének talán legfontosabb része kilenc szimfóniája; Maurice Fleuret „a 20. század egyik legnagyobb szimfonikus mesterének” nevezte. Nem kevésbé jelentősek egyéb zenekari és kamarazenekari művei, kamarazenéje (mindenekelőtt tíz vonósnégyese), szólódarabjai, dalai, kórus- és egyházi művei (közöttük két mise és egy magnificat), három balettje, vígoperája, négy filmzenéje és több népzenei feldolgozása. Hazánkban az utóbbi évtizedben kezdődött meg Lajtha műveinek kiadása. Ennek legújabb állomása, hogy a BMC Records megjelentette Lajtha összes vonószenekari művét. A 2. sinfonietta első magyarországi, a zenekari szólókban gazdag „Les Soli” szimfónia világpremier felvétele és az 1. sinfonietta alkotja a CD anyagát. A Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokat Csaba Péter, Simone Fontanelli és Rohmann Imre vezényli az MFB támogatásával létrejött koncertek felvételén. (x)

Legyen képben folyóiratra, akár visszamenőleg is! Év közben is előfizethet az Ha hoz még egy előfizetőt, az Öné féláron lesz, partneréé pedig kedvezményesen: egy évre 7000 forintért fél évre 3800 forintért.

Előfizetés-megrendelés e-mailen az info@ujmuveszet.hu címen, telefonon a +36 1 341 5598 számon (hétfőtől csütörtökig 10 és 16 óra között), illetve a +36 70 626 2392 számú mobilon, vagy közvetlen befizetéssel az MKB-nál vezetett 103000002-20337629-70073285 számú bankszámlára. Számlaigényét és hogy mikortól rendeli meg a folyóiratot, kérjük, jelezze e-mailen, vagy a banki átutalás megjegyzés rovatában!

Érdemes a Ludwig Múzeum Shopot (LUMÚ, I. emeleti kiállítótér) és az Írók Boltját felkeresni, ahol most rendkívüli kedvezménnyel kaphatók az Új Művészet Kiadó könyvei.

uM-MuseumCafe-hirdetes-222-288mm1 1

2014.06.30. 21:32:17

KORTÁRS ÉS KLASSZIKUS MŰVÉSZET KÖZÉRTHETŐEN, MAGAZINOSAN Kattintson a Képmás megújult honlapjára, és időzzön el egy-egy kiállítás képe előtt Bagdy Emőkével, Böjte Csabával, Bocskor Bíborkával vagy Harcsa Veronikával! Olvasson kortárs verset Lackfi Jánossal és Szabó T. Annával!

A kepmas.hu képernyőjére hozza a világot és benne a művészetet is. hird_muzc_julius_222x288_02.indd 1

2014.07.04. 13:21:27

235 X 300:235 X 300.QXD 2014.07.09. 15:51 Page 1

Egy valószínűtlen világ elevenedik meg munkatársunk, Nagy Gergely fotóján. A sárkányvér fák a távoli Szokotra szigetén nőnek, nevüket égővörös gyantájukról kapták. Hiszünk abban, hogy az utazó a kép mögé szeretne látni; hogy a megismerés vágya hajtja, nem csak pihenést, napsütést és kényelmes hoteleket keres. Társaságunk ilyen típusú utakban gondolkodik. Az elmúlt tizenhat év során a hiteles, minőségi élmények kialakítására törekedtünk Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és a Csendes-óceáni térség szigetein. 2014 - 2015 évi katalógusunkban Szokotra mellett 29 körutunk között válogathat, honlapunkon további érdekességek, katalóguson kívüli programok várják.

A g r a K u l t u r á l i s U t a z á s i Tá r s a s á g

B u d a p es t, Mú ze u m u . 9 . • w w w.ag ra.h u

múzeumcafé

MÚZEUMPEDAGÓGUSA DANIÈLE DEVYNCK, AZ ALBI TOULOUSE-LAUTREC MÚZEUM IGAZGATÓJA SUMMARY

URBACH ZSUZSA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ S. PERÉMI ÁGOTA RÉGÉSZ, A VESZPRÉMI LACZKÓ DEZSŐ MÚZEUM ÚJ IGAZGATÓJA HEMRIK LÁSZLÓ, A LUDWIG MÚZEUM

MAGYARORSZÁGON A CENTRE POMPIDOU-METZ A BÉKÉSCSABAI MUNKÁCSY MIHÁLY MÚZEUM MÚLTJA ÉS JELENE A MAGYAR OLIMPIAI ÉS SPORTMÚZEUM

– ÖSSZEVONT VIDÉKI INTÉZMÉNYEK A NÉPRAJZI MÚZEUM „GURULÓS” PROJEKTJÉRŐL GASZTRONÓMIAI KUTATÁSOK A RÉGÉSZETBEN MŰEMLÉK KÖNYVTÁRAK

TERVEZ – MILYEN SZAKMAI SZEMPONTOKAT KELL EHHEZ SZÁMBA VENNI? SZAKÉRTŐK VIZSGÁLJÁK A SEUSO-KINCSET MÚZEUM, KÖNYVTÁR, MŰVELŐDÉSI HÁZ

A GYŐRI MÚZEUMI INTÉZMÉNYRENDSZER KIALAKULÁSÁNAK TÖRTÉNETE ÉS JELENLEGI HELYZETE AZ MNG JÖVŐRE NAGYSZABÁSÚ ERDÉLYI MŰVÉSZETI TÁRLATOT

MÚZEUMCAFÉ, 42. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/4., AUGUSZTUS–SZEPTEMBER