MúzeumCafé 43. by MúzeumCafé

WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011. ARANYÉREM ED-AWARDS 2011. BRONZÉREM

múzeumcafé

CHARLES FRÉGER: BOES E MERDULES, SARDINIA, ITALY (FROM THE WILDER MANN SERIES, 2010, INK JET PRINT ON LUSTER PAPER. 77 × 101 CM, © CHARLES FRÉGER, COURTESY THE ARTIST)

MÚZEUMCAFÉ, 43. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/5., OKTÓBER–NOVEMBER

A MÚZEUMOK MAGAZINJA, 43. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/5. ÁRA: 990 FORINT

ÁTRAJZOLÓK ÚJ UTAKAT KERESŐ NÉPRAJZI MÚZEUMOK A VILÁGBAN

NEMZETKÖZI KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI VÁSÁR

2014. OKTÓBER 9-12. MILLENÁRIS, BUDAPEST

CSÜTÖRTÖK 11.00–20.00 | PÉNTEK 11.00–22.00 SZOMBAT 11.00–20.00 | VASÁRNAP 11.00–20.00

MAGYARORSZÁG MŰVÉSZ

TÖBB

EZER

SZOBORPARK BUDAPEST

LEGNAGYOBB ALKOTÁSA

100

NEMZETKÖZI

TÁRLATVEZETÉSEK

FOTÓMŰVÉSZETI

BESZÉLGETÉSEK:

KORTÁRS

GYÜJTŐK,

SZEKCIÓ,

KÖZÉP-

GALÉRIÁSOK,

ÉS ÉS

MŰVÉSZEK

KIÁLLÍTÁSA KIÁLLÍTÓ

MŰVÉSZET

BERLIN

MÚZEUMPEDAGÓGIAI KELET-EURÓPA

EGYETLEN

6000

NÉGYZETMÉTEREN

VENDÉGVÁROS

2014-BEN

ART

FOGLALKOZÁSOK NEMZETKÖZI

KIEGÉSZÍTŐ PROGRAMOK:

FOTÓVÁSÁRA

DIVAT,

ZENE,

500

SZABADTÉRI

PHOTO SZAKMAI

PERFOMANSZOK

MŰVÉSZET IZGALMASAN! www.artmarketbudapest.hu | www.facebook.com/ArtMarketBudapest

222x288mm_MuzeumCafe_02.indd 1

04/09/14 09:51

Nem csak tízévente

Az én édesapám (már bocsánat, hogy megint részben a magam ügyeivel traktálom itt az olvasót) mindig azt mondta: szerinte a Háború és békét tízévente el kell olvasnia az embernek, hogy minden alkalommal újabb és újabb rétegeit fedezhesse fel a műnek. Mármost annak éppen huszonöt esztendeje, hogy ő maga már soha többé nem forgatja a polcon pedig még mindig ott álló kötetet, én pedig eszerint, szégyen ide vagy oda, az első, még gimnazistakorú ismerkedés óta már minimum négy, de lassan már öt újraolvasással vagyok elmaradva; ha ez így megy tovább, kérdés, hogy mire tényleg megint a kezembe veszem a kötetet, vajon legalább annyit is megértek-e még belőle, mint az első, még kamaszfejjel történt olvasás során? Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy augusztus elején Jake Chapman brit képzőművész úgy nyilatkozott a The Independent című lapnak, hogy szerinte a gyerekeket egyáltalán nem kellene beengedni a modern képzőművészeti kiállításokra, hiszen úgysem tudják megérteni mondjuk Mark Rothko vagy Jackson Pollock munkáit. (Idén januárban egy ugyanebben a témában kibontakozó vitának még legalább az volt az ennél azért mégiscsak konkrétabb kiindulópontja, hogy a Tate Modern kiállításán egy gyerek felmászott Donald Judd amerikai minimalista szobrász egy úgy tízmillió dollárt érő alkotására.) Mármost aki rendszeresen olvassa a MúzeumCafét, az tudhatja: mi itt a szerkesztőségben jelentős hangsúlyt fektetünk gyerekek és múzeumok általunk nagyon is hasznosnak tartott kapcsolatának bemutatására (ha néhányat lapoznak, a Szemle és a Disputa rovatban most is ezzel összefüggő írásokat olvashatnak), tehát mélyen nem értünk egyet Jake Chapmannel – miközben természetesen azt ugyancsak nem tudjuk elfogadni, hogy nemrégiben a római MAXXI-ban az olasz kormány nyomására el kellett távolítani az állandó kiállításról egy a testvérével, Dinosszal közösen készített szobrát, amelyet a „hivatal” túl pornográfnak ítélt. Szerintünk ugyanis a múzeumokban éppúgy helye van mindenféle szobornak, mint ahogyan mindenféle gyereknek is. Legfeljebb utóbbiakat – és lehetőleg nem is csak tízévente – újra és újra vissza kell csalogatni, hogy az éppen aktuális életkoruk tudásának megfelelően mindig újabb és újabb mélységeit (és persze nem a magasságát!) ismerhessék meg a művészetnek. (Én például ha a Háború és békéhez nem is jutottam még újra hozzá, azért múzeumba, ahová először az édesapám vitt el még kisgyerekként, így hatvan felett is sűrűn járok. De persze ez is magánügy, úgyhogy bocs.) Martos Gábor

KORTÁRS MŰVÉSZETET A MÚZEUMBA! CONTEMPORARY ART TO THE MUSEUM! FOTÓ: © HAROON MIRZA; A LISSON GALLERY (LONDON) JÓVOLTÁBÓL

[MC] Az Egyesült Királyság Kortárs Művészeti Társaságát (Contemporary Art Society) 1910-ben alapították abból a célból, hogy a tagok és külső támogatók, céges vagy magánszponzorok anyagi segítségével élő képzőművészek munkáit vásárolják meg, és ajándékozzák azokat közgyűjteményeknek. Emellett a Társaság különböző oktatási programokat, szakmai beszélgetéseket, művésztalálkozókat is szervez, hogy ezekkel is segítsék az érdeklődőket a kortárs művészet sokszor bizony tényleg nem könnyű megértésében. 1910 óta több mint nyolcezer művet juttattak különböző brit múzeumok gyűjteményeibe, többek között a festő Francis Bacon és Lucian Freud vagy a szobrász Barbara Hepworth és Henry Moore munkáit. Az egyik legújabb mű, amely a Társaság segítségével közgyűjteménybe kerül, Haroon Mirza: A Sleek Dry Yell (2008, installáció, vegyes technika, 3’30”) című video- és hanginstallációja. A Sheffieldben élő és dolgozó művész 2010-ben elnyerte a Northern Art Prize-t, 2011-ben pedig ő kapta az 54. Velencei Biennalé Ezüstoroszlánját. A MúzeumCafé következő, decemberben megjelenő számában mi a hazai közgyűjtemények kortárs gyűjteményezési gyakorlatát vesszük górcső alá. ¶ [MC] The Contemporary Art Society of the United Kingdom was founded in 1910 with the intention of purchasing, using the financial help of its members and supporters, firms and private sponsors works by contemporary artists and offering them to public collections. Today it also organises education programmes, professional discussions and meetings with artists in order that these would assist the understanding of contemporary art, which often is not easy to comprehend. Since 1910 the Society has ensured that more than eight thousand works of art reached British museums, including works by Francis Bacon, Lucian Freud, Barbara Hepworth and Henry Moore. Among the latest to appear in a public collection with the help of the Contemporary Art Society is Haroon Mirza’s A Sleek Dry Yell video and sound installation (2008, installation, mixed technique, 3’30”). In 2010 the Sheffield artist won the Northern Art Prize, then in the following year he was awarded a Silver Lion at the Venice Biennale. The next, December issue of MúzeumCafé will take a close look at the collecting practices of public collections in Hungary in relation to contemporary art. ¶

A HOMLOKZAT ÉS AZ ALAPÍTÓ PORTRÉJA A NAGYSZEBENI BRUKENTHAL MÚZEUM P. SZABÓ ERNŐ MÚZEUMNEGYED

KORTÁRS MŰVÉSZETET A MÚZEUMBA! ......................................................................................................................................................... [ 2] MÚZEUMKÖRÚT ................................................................................................................................................................................................................................... [ 7] VÁSÁRLÁS, AJÁNDÉK, SZPONZORÁCIÓ – A MÚZEUMOK SZŰKÖS ANYAGI HELYZETÜK ELLENÉRE MA IS KÉPESEK GYARAPÍTANI GYŰJTEMÉNYEIKET ............................................................................... [ 18] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMGUIDE SZÜKSÉGÜK VAN-E MUNKAFÜZETEKRE, FELADATLAPOKRA A MÚZEUMPEDAGÓGIAI FOGLALKOZÁSOK RÉSZTVEVŐINEK, ÉS HA IGEN, MILYENEKRE? .......................................................................... [ 30] KISSNÉ KOVÁCS ÁGNES, TÓTHNÉ TIMÁR-GENG CSILLA, JOÓ EMESE, TÓTH KÁLMÁN DISPUTA MŰKÖDHET-E MÚZEUMKÉNT A BUDAPESTI ÁLLATKERT? .............................................................................................. [ 35] VARGA KÁLMÁN MŰHELY TÖBB ÉVTIZED UTÁN ÚJRA KIÁLLÍTOTTÁK A SZÉPMŰVÉSZETI RÉGI SZOBRAIT ....................... [ 42] SZŐCS MIRIAM MŰHELY A VÁROS, A MÚZEUM, A JURISICS-VÁR ÉS A MŰVELŐDÉSI HÁZ KŐSZEGEN ............................................. [ 43] BASICS BEATRIX MŰHELY HOGY A KÖVEK ÚJBÓL MESÉLHESSENEK – MILYEN A KORSZERŰ LAPIDÁRIUM? ...................... [ 49] BERÉNYI MARIANNA MŰHELY

TARTALOM

ŞTEFAN CÂLŢIA: KÉT FA (OLAJ, VÁSZON, 101 × 92 CM, RÉSZLET, BRUKENTHAL NEMZETI MÚZEUM KORTÁRS MŰVÉSZETI OSZTÁLYA) REPRODUKCIÓ: VILLÁNYI CSABA

A CSODÁLAT, AZ ÓCSÁRLÁS ÉS A HIÁNYOS ISMERET ................................................................................................................ [ 52] FRAZON ZSÓFIA POSZTAMENS HATÁROKON ÁTNYÚLÓ, KOMPLEX „TERÜLETI” KULTURÁLIS INTÉZMÉNY ......................................... [80] BASICS BEATRIX MÚZEUMNEGYED A CSALÁD AZ EGYKORI MŰTEREMBEN ŐRZI A REMÉNY FESTŐJÉNEK EMLÉKÉT ....................... [ 92] VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA MÚZEUMNEGYED „MAGA A PARK FONTOS ELEME EGY MÚZEUMI NEGYEDNEK” ..................................................................................... [100] RAJCSÁNYI GELLÉRT MÚZEUMŐR | WIM PIJBES A MUNKÁSMOZGALMI, A LEGÚJABBKORI ÉS A NEMZETI MÚZEUM FOTÓTÁRA .............................. [108] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMŐR | STEMLERNÉ BALOG ILONA A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI FESTÉSZETTŐL A SÁJEN INDIÁNOK PAJZSMINTÁIIG ........................... [ 116] MARTON ÉVA MÚZEUMŐR | NAGY IMRE A SZENTENDREI MŰVÉSZET SZERELMESEI ........................................................................................................................................... [ 120] JANKÓ JUDIT MÚZEUMŐR | LŐVEI KRISZTINA, S. NAGY JÁNOS SUMMARY .................................................................................................................................................................................................................................................... [ 124]

IMPRESSZUM

MÚZEUMCAFÉ A MÚZEUMOK MAGAZINJA FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE WWW.MUZEUMCAFE.HU FIZESSEN ELŐ A MÚZEUMCAFÉRA! KÉTHAVONTA 128 OLDALON MINDEN, AMI MÚZEUM HA EGY ÉVRE ELŐFIZET, JELENTŐS KEDVEZMÉNNYEL, LAPSZÁMONKÉNT 690 FORINTÉRT JUTHAT HOZZÁ AZ EGYETLEN ORSZÁGOS TERJESZTÉSŰ MÚZEUMI MAGAZIN KÖVETKEZŐ HAT SZÁMÁHOZ. AMENNYIBEN ELŐ SZERETNE FIZETNI, KÜLDJE EL NEVÉT ÉS A POSTÁZÁSI CÍMÉT AZ

ELOFIZETES@MUZEUMCAFE.HU

E-MAIL CÍMRE

ELŐFIZETŐINK KÖZÖTT KIÁLLÍTÁSI KATALÓGUSOKAT ÉS MÚZEUMI BELÉPŐKET SORSOLUNK KI.

MÚZEUMCAFÉ, A MÚZEUMOK MAGAZINJA WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE INSTAGRAM.COM/MUZEUMCAFE_MAGAZINE WWW.MUZEUMCAFE.HU CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011: 3 × ARANYÉREM EUROPEAN DESIGN AWARDS 2011: BRONZÉREM PRO TYPOGRAPHIA 2009: ARANYFOKOZATÚ DÍJ ALAPÍTÓ: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST KIADÓ: KULTÚRA 2008 NONPROFIT KFT., 1146 BUDAPEST, DÓZSA GYÖRGY ÚT 41. SZERKESZTŐSÉG: 1068 BUDAPEST, SZONDI UTCA 77. E-MAIL: MC@MUZEUMCAFE.HU LAPIGAZGATÓ: LÉVAY ZOLTÁN – LEVAY.ZOLTAN@MUZEUMCAFE.HU LAPMENEDZSER: PÁPAI LUCA – PAPAI.LUCA@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: BAÁN LÁSZLÓ, GYÖRGY PÉTER, ROCKENBAUER ZOLTÁN, TÖRÖK LÁSZLÓ FŐSZERKESZTŐ: MARTOS GÁBOR – MARTOS.GABOR@MUZEUMCAFE.HU MŰVÉSZETI VEZETŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐ: GRÉCZI EMŐKE – GRECZI.EMOKE@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐK: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU, KOVALIK MÁTÉ – KOVALIK.MATE@MUZEUMCAFE.HU MUNKATÁRSAK: BASICS BEATRIX – BASICS.BEATRIX@MUZEUMCAFE.HU, BERÉNYI MARIANNA – BERENYI.MARIANNA@MUZEUMCAFE.HU, HEILMANN ANNA – HEILMANN.ANNA@MUZEUMCAFE.HU, MAGYAR KATALIN – MAGYAR.KATALIN@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐ-ASSZISZTENS: PATAI ZSUZSANNA – PATAI.ZSUZSANNA@MUZEUMCAFE.HU E SZÁMUNK SZERZŐI: BASICS BEATRIX, BERÉNYI MARIANNA, FRAZON ZSÓFIA, GRÉCZI EMŐKE, JANKÓ JUDIT, JOÓ EMESE, KISSNÉ KOVÁCS ÁGNES, MAGYAR KATALIN, MARTON ÉVA, MORDOVIN MAXIM, RAJCSÁNYI GELLÉRT, P. SZABÓ ERNŐ, SZŐCS MIRIAM, TÓTH KÁLMÁN, TÓTHNÉ TIMÁR-GENG CSILLA, VARGA KÁLMÁN, VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA, ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA KORREKTOR: SZENDRŐI ÁRPÁD – SZENDROI.ARPAD@MUZEUMCAFE.HU ANGOL FORDÍTÁS: BOB DENT, RÁCZ KATALIN – DENTRACZ@T-ONLINE.HU LAPTERV: LEAD82 – LENCSÉS-TÓTH DÁVID, NÉMETH L. DÁNIEL, SALÁT ZALÁN PÉTER, SUSZTER VIKTOR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA – FLASHBACK PHOTO – VILLAN@FLASHBACKPHOTO.EU FOTÓASSZISZTENS: DUBA MÁTÉ, MÁTÉ BALÁZS – FLASHBACK PHOTO CÍMLAP: CHARLES FRÉGER: BOES E MERDULES (A SZARDÍNIAI OTTANÁBAN RENDSZERESEN MEGRENDEZETT, AZONOS CÍMŰ ŐSI SZÁRD KARNEVÁLI JÁTÉK JELLEGZETES JELMEZES SZEREPLŐI; KÉP A VADEMBEREK SOROZATBÓL; 2010, C-PRINT, 77 × 101 CM; A MŰVÉSZ JÓVOLTÁBÓL) BETŰK: AMBROISE, AMBROISE FIRMIN, AMBROISE FRANÇOIS – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ ARDOISE COMPACT, ARDOISE NARROW, ARDOISE TIGHT – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ FREIGHTMICRO – JOSHUA DARDEN PAPÍR: MUNKEN PURE ROUGH, BORÍTÓ: 300 GRAMM, BELÍV: 120 GRAMM MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU KÉPFELDOLGOZÁS: LENCSÉS-TÓTH DÁVID – LENCSES.DAVID@MUZEUMCAFE.HU COLOR MENEDZSMENT: SÜTŐ LAJOS, CSINCSIK SÁNDOR, LÖSCHNIG VIKTOR – SZÍNPATIKUSOK KFT. NYOMDAI MUNKÁK: EPC NYOMDA, BUDAÖRS FELELŐS VEZETŐ: MÉSZÁROS LÁSZLÓ KÖTÉSZET: ELŐZÉK KFT. FELELŐS VEZETŐ: SZÖLLŐSI ÁDÁM ISSN SZÁM: HU ISSN 1789–3291 LAPNYILVÁNTARTÁSI ENGEDÉLY SZÁMA: 163/0588–1/2007 TERJESZTÉS: A LAPKER ZRT. ORSZÁGOS HÁLÓZATÁN KERESZTÜL A RELAY ÉS AZ INMEDIO KIEMELT ÜZLETEIBEN TOVÁBBI ÁRUSÍTÓHELYEK: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, NÉPRAJZI MÚZEUM, LUDWIG MÚZEUM/MŰVÉSZETEK PALOTÁJA, MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM, MŰCSARNOK, MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA/MAI MANÓ HÁZ, ÁLLATKERTI AJÁNDÉKBOLT, A SZENTENDREI FERENCZY MÚZEUM ÉS A MŰVÉSZETMALOM SHOPJA, KIESELBACH GALÉRIA, KOGART, ÍRÓK BOLTJA, RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰBOLT, KÓDEX KÖNYVÁRUHÁZ, FUGA BUDAPESTI ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT, AGRA KULTURÁLIS UTAZÁSI TÁRSASÁG, VALAMINT AZ ALEXANDRA KÖNYVESBOLTHÁLÓZAT NAGYOBB ÜZLETEI KÖVETKEZŐ SZÁMUNK MEGJELENÉSI IDEJE: 2014. DECEMBER 5. TILOS A KIADVÁNY BÁRMELY FOTÓJÁNAK, ÍROTT ANYAGÁNAK VAGY AZOK RÉSZLETÉNEK A KIADÓ ÍRÁSBELI ENGEDÉLYE NÉLKÜLI ÚJRAKÖZLÉSE

MÚZEUMKÖRÚT

HÍREK SZERKESZTI: MAGYAR KATALIN

ITTHONRÓL MUZEOLÓGUSOK ÉS MÚZEUMOK ELISMERÉSE AUGUSZTUS 20-ÁN [MC] Nemzeti ünnepünk alkalmából augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Középkeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesült Gedai István, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökhelyettese, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója; Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át Kapronczay Károly, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár címzetes főigazgatója és Patay Pál, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott régész főmuzeológusa; Boross Marietta, nyugalmazott néprajzkutató, muzeológus pedig Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott. Móra Ferencdíjat vehetett át Bagi Gábor, a szolnoki Damjanich János Múzeum történész-muzeológusa, Medgyesi Konstantin, a szegedi Móra Ferenc Múzeum sajtóreferense, muzeológusa, és Konrad Sutarski, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára nyugalmazott múzeumigazgatója, költő, író, műfordító. Népművészet Mestere díjat kapott Gaál János, a Néprajzi Múzeum Egyházi- és Bútorgyűjteményének restaurátora, famennyezet-készítő. Külhoni Magyarságért Díjjal tüntették ki a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot. Podmaniczky-díjjal tüntette ki a Hungaria Nostra (Város- és Faluvédők Szövetsége) a Balatoni Múzeumot múzeumpedagógiai tevékenységét, valamint a római és középkori kőtár újbóli megnyitásáért. ¶

REIGL-KÉP A GALÉRIÁNAK, JEGES- SZENTENDRÉNEK [mc] A Franciaországban élő Reigl Judit nagysikerű budapesti, Ludwig Múzeum-beli kiállítása után egyik ott szereplő munkáját, a Folyamat című, 2,2 × 3 méteres festményét a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének adományozta. A világszerte elismert művésznek többek között a párizsi Centre Pompidou és a New York-i MoMA állandó kiállításában is szerepel munkája; ebbe a sorba került be most az MNG is. A szentendrei Ferenczy Múzeum az NKA támogatásával nyolcmillió forintért megvásárolta Jeges Ernő Mátyás király tudósai körében című festményét. A szentendrei művésztelep egyik alapítójának történelmi tárgyú képeiből ez az első a gyűjteményben.

ÚJ MŰVÉSZETI ÉS GAZDASÁGI VEZETŐ A MŰCSARNOKBAN [HVG] Szeptember 1-jétől kettős vezetői struktúra lépett életbe a Műcsarnokban: a művészeti igazgató feladatait Szegő György, a gazdasági igazgatói teendőket Medgyes Piroska látja el. Az intézmény éléről 2013. augusztus 31-én távozott Gulyás Gábor, a Műcsarnokot azóta megbízott ügyvezetőként Medgyes Piroska vezette. Az intézmény tulajdonosa, a Magyar Művészeti Akadémia júniusban írt ki meghívásos pályázatot, amelyre gazdasági vezetőnek Medgyes Piroskát, művészeti igazgatónak pedig Szegő György építészt, látványés díszlettervezőt, művészeti írót, egyetemi tanárt, az Új Magyar Építőművészet főszerkesztőjét hívták meg. ¶

JEGES ERNŐ MÁTYÁS KIRÁLY TUDÓSAI KÖRÉBEN (1940, OLAJ, VÁSZON, 130 × 180 CM) CÍMŰ MUNKÁJÁT EGY MAGÁNGYŰJTŐTŐL VÁSÁROLTA MEG A MÚZEUM. A FESTMÉNYT A PAJOR-KÚRIA ELŐCSARNOKÁBAN MUTATJÁK BE A NAGYKÖZÖNSÉGNEK, MAJD KÉSŐBB AZ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSBAN KAPJA MEG A SZÁMÁRA MÉLTÓ HELYET FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

ELHUNYT EGYKORI MÚZEUMI MUNKATÁRSAKRA EMLÉKEZÜNK [MC] Nyolcvankét éves korában elhunyt Mojzer Miklós művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum 1989 és 2004 között volt főigazgatója, a középkori magyarországi művészet – ezen belül is elsősorban az oltárképeiről ismert M. S. mester – nemzetközileg is elismert kutatója, a középkori barokk építészettörténet szakértője. Munkásságát 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével ismerték el. Hatvanhárom éves korában meghalt Matyikó Sebestyén József költő, muzeológus, etnográfus, aki huszonkét éven át igazgatta a siófoki Kálmán Imre Emlékházat. Munkásságáért elnyerte Veszprém megye Pro Comitatu-díját. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

ÚJ INTÉZMÉNYT KAPOTT AZ ERDÉLYI MŰVÉSZET [mc] Szeptember 17-én Sepsiszentgyörgyön, az egykori Postapalota épületében megnyílt az Erdélyi Művészeti Központ (Eműk) új kiállítása: a Felezőidő2 című válogatás a hatvanas–hetvenes évek erdélyi képzőművészetének keresztmetszetét adja. A nemrégiben alakult intézmény induló gyűjteménye képzőművészek adományaiból állt öszsze, de később más módokon is igyekeznek majd a lehető legteljesebbé tenni az anyagot, amit tematikus kiállításokon tárnak majd rendszeresen a közönség elé. A tervekben az is szerepel, hogy az Eműknek a városban saját székháza épüljön, amely nemcsak a kiállításoknak, de a tudományos munkának is megfelelő tere lehet.

MOZIBÓL KULTURÁLIS KÖZPONT, KÚRIÁBÓL KIÁLLÍTÓHELY LEHET [MC] Kecskemét egykori városi mozijának műemlék épületében négyszázmillió forintos uniós támogatással új kulturális központot hoznak létre, amely többek közt a Leskowsky-gyűjteménynek ad majd otthont; a kollekció két és fél ezer különböző hangszert tartalmaz. Nyíregyházán a Kállay-kúriába kerülhet a Jósa András Múzeum közgyűjteményi anyagainak egy része, köztük a magyar kultúra tárgyi és szellemi emlékeiből álló Kállay Gyűjtemény. A jelenleg toborzóirodaként használt épületben – ha megvalósul az ingyenes tulajdonjog-átruházás – időszaki kiállítások rendezésére alkalmas teret és raktárakat is kialakítanának. ¶

TÖBB MÚZEUMI LÉTESÍTMÉNYT ADTAK ÁT ORSZÁGSZERTE [MC] Átadták az esztergomi Balassa Bálint Múzeum látványtárát, amelyben a régészeti, néprajzi, képző- és iparművészeti gyűjtemények anyagát, valamint fegyvereket, hajómaketteket és a Helischer-féle muzeális könyvgyűjteményt tekinthetik meg az érdeklődők. Falu- és Tábortörténeti Múzeum nyílt Hajmáskéren, amelyben a község és a katonai tábor emlékeit mutatják be. Átadták az emlékparkot a kiskunfélegyházi templomhalomnál: a 2008-ban kezdődött ásatáson középkori templomra és városmagra bukkantak. Vízre engedték a Kisfaludy múzeumhajót, amely korhű másolata az 1846-ban készült gőzösnek, és rendezvényhajóként szeli majd a Balaton vizét. ¶ BEOLVASZTJÁK A MODEMET A DEBRECENI DÉRI MÚZEUMBA [DEHIR] A debreceni önkormányzat megszavazta a város kortárs művészeti intézményét üzemeltető cég megszüntetését, és a MODEM összeolvasztását a városi fenntartású Déri Múzeummal. Kukla Krisztián, a MODEM igazgatója elhibázottnak tartja a döntést. ¶

ÚJ VEZETŐ ÉS ÚJ FELADATOK A HAZAI MŰEMLÉKVÉDELEMBEN [MNO] Cselovszki Zoltánt Sághi Attila váltja az örökségvédelmi és műemlék-felügyeleti feladatokat ellátó központ élén. Az intézmény neve egyúttal Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központra változott, feladat- és hatásköre, hatósági, vagyongazdálkodási és szolgáltatási feladatai módosultak, részben kibővültek. A központ az eddig is hozzá tartozó épületek mellett számos további műemlék kezelési jogát kapta meg, hatáskörébe tartoznak ismét a kutatási, tudományos és szakértői feladatok, valamint a korábban a Nemzeti Múzeumba olvasztott, régészeti feladatokat ellátó Nemzeti Örökségvédelmi Központ is. ¶ A KORÁBBI VEZETŐ HELYETT AZ ÚJ NYILATKOZOTT ASZÓDON [MC] Előző számunk Múzeum, könyvtár, művelődési ház – öszszevont vidéki intézmények című írásában az aszódi Petőfi Közérdekű Muzeális Gyűjtemény részéről nem Asztalos Tamás, az intézmény korábbi, hanem a jelenlegi vezetője, Odler Zsolt nyilatkozott. A hibáért az érintettek és olvasóink elnézését kérjük! ¶

A KIÁLLÍTÁS RENDEZÉSE KÖZBEN: KÓS ANDRÁS BOLYAI-PORTRÉJA (1965, BRONZ, 51 × 37 × 40 CM, NAGYVÁRADI KÖRÖSVIDÉKI MÚZEUM) ÉS TAMÁSI ANNA BOHÓCOK CÍMŰ SZŐTTESE (1975, GYAPJÚ, 280 × 420 CM, SZÉKELY NEMZETI MÚZEUM) MÁR A HELYÉN VAN, SOÓ ZÖLD MARGIT MASZKOK (1967, MONOTÍPIA, 81 × 63 CM, ZILAHI MÚZEUM) CÍMŰ KÉPE MÉG INSTALLÁLÁSRA VÁR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

HATÁRAINKON TÚLRÓL KIBŐVÜLT A FÜLEKI MÚZEUM ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA [MTI] Húsz év után nyitottak új, a várostörténeti állandó kiállítást a szlovákiai Füleken a Városi Honismereti Múzeumban. A tárlat – amely hatéves munka és nyolc sikeres pályázat eredménye – a város történetét követi végig a vár 1682-es lerombolásától az 1960-as évekig, bemutatva a helyi nemesi és iparosvilág tárgyi emlékeit és a környék kulturális örökségét. Az intézmény saját gyűjteményét a losonci Nógrádi Múzeum műtárgyaival, valamint a helyi ferences kolostorból kölcsönzött emlékekkel egészítették ki. ¶ INTERAKTÍV TARTALOMMAL BŐVÜLŐ VAJDASÁGI KIÁLLÍTÁS [MAGYAR SZÓ] Mélyre ásni a múltban – Térségünk élete 15 évszázaddal ezelőtt című régészeti kiállítással újult meg a 2002-ben létesült Topolyai Múzeum, amely múzeumpedagógiai részleggel is bővült. A látogatók a múzeumban megismerkedhetnek a község helytörténetével, növényés állatvilágával, képzőművészetével, hírességeivel és Harkai Imre könyvtárával is. ¶

ARANYDÉNÁRÉRT CSERÉLTÉK EL GÁBOR ÁRON RÉZÁGYÚJÁT [MTI] A Kovászna Megyei Tanács tulajdonába került, így végleg az önkormányzat által működtetett Székely Nemzeti Múzeumban maradhat Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúja, amely 2010 óta kölcsönben volt Sepsiszentgyörgyön a bukaresti Országos Történelmi Múzeumból. Azért, hogy megtarthassa az ágyút, a múzeum a szemerjai aranyleletből hatvanegy római aranydénárt, tizenkét, az erősdi kultúrához tartozó tárgyat, valamint az ágyúcső másolatát ajánlotta fel csereként. ¶ MEGHALT FÓRIS PÁL, A SZÉKELY NEMZETI MÚZEUM FOTÓSA [MC] Nyolcvanéves korában elhunyt Fóris Pál, aki 1963 és 1994 között a Székely Nemzeti Múzeum fotográfusa volt. Fotográfiai életművén túl 1972-ben tanulmányt közölt a múzeum évkönyvében az erdélyi, ezen belül a Kovászna megyei fényképezés történetéről. Sokéves munka után, 1974-ben tárgy- és személynévmutatóval ellátott kétnyelvű katalógust adott ki a múzeum fényképtárának ezer tételéről, és a gyűjtemény történetét is feldolgozta. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

A VILÁGBÓL A WMF VILÁGSZERTE TÁMOGAT TÖRTÉNELMI EMLÉKHELYEKET [MC] A mexikói Monterrey város szívében fekvő mai Fundidora park helyén eredetileg egy 1900ban alapított acélöntöde-komplexum állt. Miután a gyártelepet 1986-ban bezárták, az egykori

ipari épületeket nem bontották le, hanem a közöttük-körülöttük elterülő térrel együtt szabadidős, illetve oktatási célokra alakították át őket; a képen látható csarnokban például egy nonprofit szervezet által működtetett tudományos-technológiai bemutatóhely kapott helyet. A monterrey-i park most felke-

A FUNDIDORA PARK A MEXIKÓI MONTERREY-BEN; AZ EGYKORI IPARI ÉPÜLETEKET MA SZABADIDŐS, OKTATÁSI ÉS MÚZEUMI CÉLOKRA HASZNOSÍTJÁK FOTÓ: PAÚL RIVERA, ARCHPHOTO.COM

rült annak a kilenc új történelmi helyszínnek a listájára, amelyek világszerte lehetőséget kapnak arra, hogy az American Express legújabb, 1,5 millió dolláros támogatásával a World Monuments Fund (WMF) szervezésében eredményesebben folytathassák eddigi műemlékvédelmi tevékenységüket. Az össze-

sen ötmillió dolláros projektben a WMF több mint hatvan országban százötven történelmi emlékhely megőrzését és mai hasznosításának továbbfejlesztését támogatja. A listára felkerült kilenc helyszín között van hongkongi és tanzániai, de ott találjuk rajta a londoni Battersea Power Station épületét, George

Washington felmenőinek Tudor-korabeli családi udvarházát a közép-angliai Sulgrave-ban, a párizsi Szent Merri és a Notre-Dame-de-Lorette templomokat, a római Farnese palota parkjában álló pavilonokat, a japán Ogatsuban található Tenyuji templomot vagy a barcelonai Güell park pavilonjait is. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

A GANDHARA KIRÁLYSÁGTÓL A SZELADON KERÁMIÁKIG – A TORINÓI KELETI MŰVÉSZETEK MÚZEUMA Torino méltán híres kiállítási intézményeiről: a torinói lepel saját múzeuma (sindone.it) mellett itt látható a világ legjelentősebb egyiptológiai gyűjteményeinek egyike (museoegizio.it), valamint Európa legkomplexebb mozimúzeuma is (museocinema.it). Miközben azonban az Egyip-

KRÍMI ARANYKINCSEKET ZÁROL EGY HOLLANDIAI MÚZEUM [MTI] Sem Kijevnek, sem Moszkvának nem adja vissza az amszterdami Allard Pierson régészeti múzeum azokat az aranykincseket, amelyeket egy kiállításra kaptak kölcsön, mert attól tartanak, hogy beperelnék őket, hiszen mind Ukrajna, mind Oroszország a magáénak tartja a tárgyakat. A Fekete-tenger partján talált, a Kr. e. 6. és 2. század közötti időszakból származó kincseket öt ukrán – köztük négy krími – intézmény adta kölcsön a hollandiai múzeumnak a Krím – a Fekete-tenger aranya és titkai című kiállításra még azelőtt, hogy Krímet elfoglalták volna az oroszok. A vitatott tárgyakat egyelőre biztonságos raktárba helyezik. ¶

SZIGORÚ BÜNTETÉS ANGLIÁBAN EGY SZOBOR ELADÁSA MIATT [MTI] Azonnali hatállyal legalább öt évre megvonta a működési engedélyt az Angliai Művészeti Tanács a Northampton Museum and Art Gallerytől és az Abbington Park Museumtól, mivel a northamptoni önkormányzat egy aukción tizenhatmillió fontért eladta Szekhemkának, a fáraó írnokának Kr. e. 2400– 2300 körül mészkőből faragott szobrát, hogy a városi múzeum bővítéséhez pénzügyi forrásokat teremtsen. A művészeti tanács szerint az eladással megsértették a múzeumi gyűjtemények gondozásáról szóló jogszabályt. Az engedélyek elvesztése miatt az önkormányzat és rajta keresztül az intézmények számos központi támogatástól elesnek. ¶ TÍZ ÉVRE MÚZEUMBA KERÜL TRACEY EMIN BEVETETLEN ÁGYA [MTI] Tíz évre kölcsönadja a Tate múzeumoknak a brit művész sokat vitatott My Bed című műalkotását új tulajdonosa, aki 2,55 millió fontot fizetett egy londoni aukción a bevetetlen ágyért, amely körül cigarettásdobozok, alkoholosüvegek, használt óvszer és szemét hevernek. ¶

„MEGNYÍLT” AZ AIR FRANCE VIRTUÁLIS MÚZEUMA [MUSEUM.HU] A virtuális múzeum igazi világpremier, légifuvarozó-vállalatnak ilyen módon még nem állítottak emléket. A francia és angol nyelven működő museeairfrance.org által közzétett kiállítási darabok az 1901 óta létező „valóságos” Air France Museum százezer fényképet, több ezer filmet, posztert, könyvet, történelmi dokumentumot, egyenruhát, játékot tartalmazó gyűjteményéből származnak. A nyolcvanéves légitársaság online kiállítása a Le Bourget repülőtér százéves jubileumáról is megemlékezik. ¶ ROBOTOK TÁRLATVEZETÉSE ÉJSZAKA A TATE BRITAINBEN [PC WORLD] A londoni múzeumban zárás után kísérleti robotok vezették körbe a számítógépen „érkező” látogatókat. Az After Dark elnevezésű kísérlet a múzeum honlapján volt elérhető. A szerencsés kiválasztottak eldönthették, hogy a gép-kurátor mely művekről beszéljen bővebben. A modern szobrászat és a klasszikus, 18. századi festészet műremekeit egy időben négy nézőponton keresztül láthatták az érdeklődők. ¶

FEKVŐ BUDDHA A NIRVÁNÁBAN (BURMA, 19. SZÁZAD, RÉSZBEN FESTETT, LAKKOZOTT ÉS ARANYOZOTT FA, SZÍNES ÜVEGBERAKÁSOK, 36,5 × 41 CM) FOTÓ: GUIDO FINO

MÁSODIK VILÁGHÁBORÚS ENSZ-ARCHÍVUM NYÍLT MEG [MTI] A washingtoni Holocaust Memorial Museum nyilvánosságra hozta az ENSZ Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottsága archívumának teljes anyagát, amelyhez hetven éven át korlátozottan férhettek hozzá még a történészek és a nyomozók is. Az iratok több mint tízezer, Európaés Ázsia-szerte elkövetett háborús bűncselekményt – köztük a magyar hadsereg által elkövetett jugoszláviai atrocitásokat – dokumentálnak félmillió digitalizált mikrofilmen. ¶ NYILVÁNOSSÁGRA KERÜLNEK ANDY WARHOL FILMJEI [MTI] Andy Warhol mintegy félezer, 1963 és 1972 között készített filmjét – köztük eddig sohasem látott munkáit – digitalizálják és teszik elérhetővé a közönség számára a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, a pittsburghi Andy Warhol Múzeum és a brit MPC vizuáliseffekt-stúdió együttműködése keretében. Az ezer tekercsnyi 16 milliméteres film feldolgozása már megkezdődött, a munkálatok várhatóan több évig tartanak. A felvételeket az 1990-es évek eleje óta a MoMA őrzi. ¶

tomi Múzeumba az elképzelhetetlenül hosszú sorok miatt majdnem lehetetlen bejutni, egy tőle nem is messze található és egyáltalán nem kisebb jelentőségű muzeális gyűjtemény sokkal kevesebb látogatót vonz. Pedig a méltánytalanul „elhanyagolt” Keleti Művészeti Múzeum Olaszország legnagyobb ilyen tárgyú gyűjteményének számít, ráadásul jelenlegi formájában viszonylag új intézmény: 2008ban jött létre a Torinói Városi Múzeum Keleti Gyűjteményéből, kiegészítve azt a torinói városháza, Piemont tartomány, a Giovanni Agnelli és a Compagnia de San Paolo Alapítványok adományaival. A múzeum egy 17–18. században épült palotában kapott helyet, amely eredetileg Solaro della Chiusa márkié

DRÁGÁBBAK LETTEK RÓMÁBAN A MÚZEUMI BELÉPŐJEGYEK [MTI] Egy euróval többet kell fizetniük szeptember 1-jétől az olasz főváros lakosainak, és két euróval drágulnak a múzeumi belépőjegyek a máshonnan érkező látogatók számára. A többletbevétel tíz százalékát Róma főpolgármesteri hivatala városfejlesztésre akarja fordítani. Milánóban és Firenzében júliustól emelkedett a múzeumi belépők ára. Ellentételezésként az állami és városi múzeumok minden hónap első vasárnapján ingyenesen látogathatók, tizennyolc éves korig minden látogató ingyen, huszonöt éves korig pedig kedvezményes áron vásárolhat belépőjegyet. ¶ BEZÁRHAT AZ OLASZ FŐVÁROS KORTÁRS MŰVÉSZETI MÚZEUMA [THE ART NEWSPAPER] A MACRO leköszönt igazgatója, Alberta Campitelli szerint az intézmény a csőd szélén áll, miután a város vezetése jelentős állami támogatástól fosztotta meg: a tavalyi 350 ezer eurós támogatást idén 61 ezerre csökkentették. A szponzoroknak köszönhetően azonban a múzeum további programjai 2015 tavaszáig egyelőre biztosítva vannak. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

volt, majd 1870-ben Paolo Mazzonis textilmágnás tulajdonába került. A Mazzonis-üzletház 1968ban csődbe ment, ezután az épület sokáig üresen állt, amíg kisebb átépítésekkel végül át nem alakították múzeumi célokra, a kereken ezerötszáz tárgyból álló hét tematikus gyűjteményt a palota belső tereihez igazodva öt galériában mutatják be. A múzeum célja az ázsiai kontinens művészetének minél szélesebb körű megismertetése, olyan módon, hogy lehetőség szerint jelezzék a különböző kultúrák közötti átmeneteket, kapcsolatokat, átfedéseket. Éppen ez a felfogás, amely igyekszik eltekinteni a mai politikai határoktól, és az egykori kulturális befolyások elterjedésében gondolkodik, kapcsolja igazán

szerves egésszé az egymástól hatalmas távolságokra eső földrajzi területeket. A múzeumban először a Gandhara királyság emlékeivel találkozunk. Az olasz missziók által Afganisztán és Pakisztán határvidékén, a napjaink híreiben rendszeresen előforduló Swat-völgy és a Kabulfolyó felső folyásánál végzett kutatások során nagyon magas színvonalú, a Kr. u. 2. és 5. század közötti időszakra keltezhető szobrászati emlékek kerültek elő. A buddhizmus virágkorához köthető kőfaragványok látványosan képviselik a muszlim hódításig fennálló királyság művészetét. A következő termek buddhista és hindu tárgyai Pakisztánból, Kasmírból és Indiából származnak. Az Kr. e. 2.tól a 18. századig terjedő tág idő-

szakot monumentális kőszobrászati, fa-, textil- és bronzemlékek képviselik. Még ugyanezen a szinten állították ki az erőteljes indiai hatásokat mutató, elsősorban szintén buddhista emlékeket Délkelet-Ázsiából (Thaiföld, Mianmar, Vietnam, Kambodzsa). A többnyire bronztárgyak mellett megjelennek klasszikusabb régészeti emlékek, például szeladon kerámiák is. Majdnem egy szintet szántak a Kínából származó hatalmas gyűjtemény bemutatására. Külön ki kell emelni az itteni anyagból a neolit kerámiák minőségét és mennyiségét, illetve a Hanés a Tang-kori uralkodói temetkezések mellékletei is figyelmet érdemelnek. A kínai tárgyak a legnagyobb anyagváltozatosságban láthatók: bronzból,

fából, kerámiából, kőből készült művek sorakoznak a vitrinekben. Mellettük még ugyanezen a szinten található egy rendkívül gazdag japán gyűjtemény is, amely elsősorban nyomtatott és textilemlékekből áll. A múzeum kivételes értékei közé tartozik a „himalájai gyűjtemény”, amely Ladakh, Sikkim, Bhután, Nepál és Tibet kultúráját mutatja be. A kéziratok, szőttesek és a szobrászati emlékek külön szinten helyezkednek el, bármennyiségileg alulmaradnak az előzőkhöz képest. A legfelső szinten található egy iszlám tematikájú kisebb terem; az itt látható tárgyak a volt szovjet Közép-Ázsia (elsősorban Üzbegisztán), Perzsia, Szíria és Törökország területéről származnak. Többségükben kisebb méretű bronz-, kerá-

mia- vagy üvegkészítmények, de említésre méltók a kalligrafikus írású kódexek is. Magyar viszonylatban talán ez a rész tűnhet viszonylag ismerősnek az egykori intenzív török kapcsolatok miatt, valamint az izniki és kütahyai fajanszoknak köszönhetően. A múzeum látogatóbarát, a feliratok kétnyelvűek, a haladás iránya jól követhető. Külön kiemelendő a gazdag választékkal szolgáló múzeumi könyvesbolt. A torinói Keleti Művészeti Múzeum megtekintése minden laikus és szakmai érdeklődő számára egyaránt ajánlható. MORDOVIN MAXIM TORINO

150 ÉVES A BÉCSI MAK [mc] Az idén ünnepli fennállásának másfél százados évfordulóját a bécsi Stubenringen álló Österreichisches Museum für Angewandte Kunst / Gegenwartskunst (MAK), az osztrák iparművészeti és kortárs művészeti múzeum. Az ünnepi év csúcspontja a decembertől megtekinthető A modernizmus útjai – Josef Hoffmann, Adolf Loos, és hatásuk című nagyszabású kiállítás lesz, középpontjában a bécsi modernizmus két vezéralakjának, az építészetet és formatervezést megújító Wiener Werkstäte vezetőinek munkásságával.

AZ ÜNNEPSÉGSOROZATNAK RÉSZE EGY AZ INTÉZMÉNY MÚLTJÁT BEMUTATÓ KIÁLLÍTÁS IS. A KÉPEN AZ 1911–12-BEN MEGRENDEZETT OSZTRÁK IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS KÖZPONTI KIÁLLÍTÓTERE LÁTHATÓ, AMELYNEK LÁTVÁNYTERVÉT KARL WITZMANN KÉSZÍTETTE FOTÓ: BRUNO REIFFENSTEIN, 1912 © MAK

MÚZEUMKÖRÚT

KIÁLLÍTÁSOK*ÖSSZEÁLLÍTOTTA: HEILMANN ANNA

MÁTYÁSI PÉTER: CÍM NÉLKÜL 00402 (2014, GRAFIT, PASZTELL, FÓLIA, RADÍR, 40 × 40 CM) A MOLNÁR ANI GALÉRIA JÓVOLTÁBÓL

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

BUDAPEST

EMLÉKEINK ÁLOMTEREI Kondor Attila, Mátyási Péter – Rajzolt idő Molnár Ani Galéria november 21-ig www.molnaranigaleria. hu A megértés/átérzés, valamint a lét/nemlét fogalompárok feszültségére építő kiállításon a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben, illetve 2009-benvégzett két művésznek azok a sajátos technikával készített munkái láthatók, amelyekben olyan tereket hoznak létre, amik beszippantják a nézőt a világukba, de egyidejűleg az alkotás működésének megértésére is késztetik őket. A képeken ábrázolt hol valós, hol fiktív helyszínek körvonalai elmosódottak, álomszerűek. A különleges tereket felvonultató munkák egy olyan világot mutatnak, amelyben mindanynyiunk kollektív emlékei ott rejtőznek.

MEGVETÉS ÉS ÖNBECSÜLÉS – IGAZ TÖRTÉNET ÜSTFOLTOZÓRÓL, DRÓTOSTÓTRÓL ÉS TEKNŐSCIGÁNYRÓL Néprajzi Múzeum 2015. január 4-ig www.neprajz.hu A kiállítás a hagyományos vándoriparos-mesterségek tárgyi, képi, történeti dokumentációját tárja az érdeklődők elé. A tárlat az előítéletektől terhes, mára szinte teljesen eltűnő etnikai szakmák múltbeli és jelenkori helyzetének népi és gazdaságtörténeti kontextusban való feltárására is vállalkozik. ¶ BALLA PÉTER-EMLÉKKIÁLLÍTÁS Néprajzi Múzeum 2015. január 4-ig www.neprajz.hu A Szakrális Hét programsorozatába illeszkedő kiállításon Balla Péter egyházzenész, népzenekutató életét és pályaképét ismerhetik meg az érdeklődők. Az idén harminc éve elhunyt „népdaltanítás apostola” a székely népzene népszerűsítése mellett a román és a magyar népzenekutatók közötti párbeszéd zavartalanságáért is sokat tett. A tárlat a Néprajzi Múzeum Hangtárának népzenei felvételeire, Balla kiadványaira, tárgyaira épül, de emellett jelentős pedagógusi és humanitárius tevékenységére is reflektál. ¶ A SZÉPSÉG ÉS A REKLÁM – A NŐI IDEÁL ALAKULÁSA A 20. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum november 16-ig www.mkvm.hu A kiállításban a tömegtermelés, a magyar reklámpiac és a magyar divat tükrében ismerhetjük meg az elmúlt ötven év női szépségmodelljének alakulását. A divat- és reklámtörténeti kiállításon divatlapok, enteriőrrészletek, filmek, fotográfiák, korabeli kiegészítők és ruhák tanúskodnak az 1900-tól az 1940-es évek végéig tartó igencsak mozgalmas divattörténeti és szépségipari változásokról és a korszak sajátos hangulatáról. ¶

A ROMKERTTŐL A RÉGÉSZETI PARKIG – AQUINCUMI MÚZEUM 1894–2014 Aquincumi Múzeum október 31-ig www.aquincum.hu Az óbudai bemutatótér régi kiállítási épületében látható tárlat a százhúsz éves Aquincumi Múzeum körüli romterület változását, turisztikai célú bővülését dokumentálja. A kiállítás a régészeti parkkomplexum fejlesztésére kiírt, a Budapesti Műszaki Egyetem Építészettörténeti Tanszéke és a Középülettervező Tanszék Doktori Iskolája közreműködésével létrejött ötletpályázat munkáit is ismerteti. ¶ MADÁCH RETRO – A TRAGÉDIA SZÍNEI 1964/2014 Petőfi Irodalmi Múzeum december 5-ig www.pim.hu Madách Imre halála óta százötven év telt el, és az évfordulóra a költő előtt tisztelgő 1964-es, egykori centenáriumi tárlat felhasználásával emlékezik meg a kiállítás. Az irodalmi és grafikai alkotásokat egyaránt magába foglaló, különböző virtuális látnivalókkal kibővített tárlat mások mellett Bálint Endrének, Hincz Gyulának, Martyn Ferencnek Az ember tragédiája különböző kiadásaihoz készített illusztrációit is bemutatja. ¶ EGY ZSENIÁLIS CSALÁD – ZSOLNAY Budai Vár, volt Honvéd Főparancsnokság december 31-ig www.facebook.com/ zsolnaykiallitas A tárlat a budai Várban található egykori Honvéd Főparancsnokság megújuló épületében a pécsi kerámiakészítő dinasztia legszebb háromszáz művészi dísztárgyát sorakoztatja fel. A pécsi Janus Pannonius Múzeum és egy magángyűjtő kollekciójából származó világhírű kerámiák és porcelánok mellett számos épületkerámiát, az úgynevezett terrakotta-könyveket, és több rövidfilmet is megtekinthet a látogató. ¶

VIDÉK MEGMENTETT ÖRÖKSÉG – KINCSEK EURÓPA SZÍVÉBŐL Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém október 31-ig www.vmmuzeum.hu www.megmentettorokseg. hu A 2012-ben útjára bocsájtott régészeti vándorkiállítás-sorozaton a hazai nagyberuházásokhoz kötődő feltárások legszebb és legépebben megmaradt tárgyaiban gyönyörködhetünk. A veszprémi tárlat a litéri autóút-csomópont építése közben megtalált őskori és Árpád-kori települések és egy avar kori temető teljes leletanyagát tárja a látogatók elé. ¶ SÓLEPÁRLÁS AZ ADRIÁN Vasi Skanzen, Szombathely november 9-ig www.savariamuseum.hu A szlovéniai sólepárlás évezredes történetét és különleges hagyományát mutatja be a sečovljei gyűjtemény vándorkiállítása, amelyen az Északnyugat-Adrián a régmúlttól máig élő hagyományos munkát végző dolgozók egykori és mai életmódját, valamint a különleges kéz- és lábtechnikával végzett só-előállítási munkafolyamatot is megismerhetik az érdeklődők. ¶ A TEÁZÁS SZOKÁSÁTÓL A FÉLELMETES SÁRKÁNYOKIG Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár október 31-ig www.szikm.hu A kiállítás eddig soha nem látott egységbe rendszerezve mutatja be a közönségnek az intézmény iparművészeti kollekciójában őrzött, valamint a Városi Képtár – Deák Gyűjteményből és a budapesti Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumból kölcsönzött rendkívül értékes keleti kerámiák kultúrtörténetét és azok művészi hátterét. A tárlaton a törékeny remekművek esztétikai sajátosságait és a teafogyasztás hozzájuk kapcsolódó speciális rituáléját is megismerhetjük. ¶

KONYHA A TÜKÖRBEN Janus Pannonius Múzeum, Pécs október 31-ig www.jpm.hu A múzeum Néprajzi Osztályának munkatársai által szervezett kiállítás formabontó módon foglalkozik a családi élettér egyik legfontosabb helyszínével. A tárlat az egykori falusi házak konyháitól a panellakások főzőfülkéiig mutatja be jellegzetes konyhai tárgyainkat, miáltal éppúgy lehetőséget ad mindennapos rutintevékenységeink és megszokott életterünk újraértelmezésére, mint gyermekkori emlékeink újrateremtésére. ¶ KORSZAKOK ÉS BIRODALMAK HATÁRÁN – A KELTÁK KOMÁROM–ESZTERGOM MEGYÉBEN Tatabányai Múzeum 2015. február 1-jéig www.tbmuzeum.hu A tárlat a Komárom–Esztergom megye területén előkerült vaskori régészeti leletkincsek legszebb darabjait teszi közszemlére. A Kr. e. 5. század közepétől a római hódításig tartó időszak falusi életmódját, az erődített telepek felépítését és a vaskor legszebb hazai temetkezési maradványait és szokásait fedezhetjük fel a tárlatban több hazai múzeum páratlan gyűjteményének köszönhetően. ¶ ELŐDEINK FEGYVEREI, FEGYVEREINK ELŐDEI Dobó István Vármúzeum, Eger december 31-ig www.egrivar.hu A fegyvertörténeti kiállítás Péterváry István magángyűjtő páratlan kollekcióját tárja az érdeklődők elé. A Dobó-bástyában látogatható tárlaton a háromszáz fegyverritkaságnak köszönhetően megelevenedik a magyar hadtörténet talán legdicsőbb korszaka. Egészen a 17. századtól követhetjük figyelemmel a hadászati eszközöket, valamint az olyan történelmi relikviákat, mint többek között a II. Rákóczi Ferenc újratemetéséről származó zászlót vagy Tárkányi Béla díszszablyáját. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

A GÓTIKA ELEGANCIÁJA AZ UTÓDOK SZEMÉVEL A katedrális Romantika – impresszionizmus – modernizmus Wallraf-Richartz-Museum, Köln 2015. január 18-ig www.wallraf.museum A monumentális építészeti festészet legpazarabb képviselői kétségtelenül a középkori katedrálisokat ábrázoló alkotások. A három képzőművészeti stílus legszebb példáiból válogató százhúsz remekmű olyan mesterek festményeiből szemezgetve mutatja be a gótikus templomok masszív eleganciáját, mint Caspar David Friedrich, Claude Monet, Alfred Sisley, Auguste Rodin vagy Andy Warhol.

KÜLFÖLD ÉREZNI A JÖVŐT – MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ ÉS AZ ÚJ MÉDIA Bauhaus-Archiv / Museum Gestaltung, Berlin 2015. január 12-ig www.bauhaus.de A Winnipegben működő Plug In Institute of Contemporary Art és a berlini Bauhaus-Archiv / Museum Gestaltung közös rendezésében megvalósuló kiállítás a magyar művészet külföldön is elismert szereplőjének a média területén folytatott kutatásaira fókuszál, miközben bemutatja a nagyközönség előtt kevésbé ismert, a hagyományos művészet határait átlépő kísérleti törekvéseit is. ¶ TOULOUSE-LAUTREC PÁRIZSA – NYOMATOK ÉS PLAKÁTOK The Museum of Modern Art, New York 2015. március 22-ig www.moma.org Toulouse-Lautrec – nemrégiben Budapesten is megismert – plakátművészetét, litográfiai alkotásait és könyvillusztrációit mutatja be a tárlat, öt témakör köré rendezve a francia képzőművész száz alkotását. ¶

CORONATUS POSONII Szlovák Nemzeti Múzeum, Pozsonyi Vár 2015. január 18-ig www.snm.sk A Szlovák Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum összefogásából megszülető, a szlovák–magyar történelem közös pontjaira épülő első kiállítás a pozsonyi koronázási ünnepségekre készített ezüst- és aranyérmekből mutat be impozáns válogatást. A kétszáz numizmatikai ritkaságból százhuszonhét a Magyar Nemzeti Múzeumból érkezett, de a Szlovák Nemzeti Bank körmöcbányai múzeuma, a Pozsonyi Városi Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Numizmatikai Társaság és magángyűjtő is kölcsönzött érméket. ¶ ILYENEK VOLTAK NAGYAPÁINK Kelet-szlovákiai Múzeum, Kassa november 11-ig www.vsmuzeum.sk Az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából megnyitott tárlaton KeletSzlovákiából származó, az európai csatateret megjáró katonák emlékei, fényképei, tárgyai és egyéb személyes dokumentumai tekinthetők meg. ¶

PICASSO, DALI, GOYA: TAUROMACHIA Építészeti Múzeum, Wrocław november 16-ig www.ma.wroc.pl A kiállítás középpontjában a spanyol kultúra egyik legjelentősebb jelképe, a bika, az ellentmondásokkal terhelt corrida (bikaviadal), valamint a 20. század képzőművészetében is megjelenő antik görög és krétai bikakultusz, a titokzatos tauromachia áll. Francisco Goya, Pablo Picasso vagy Salvador Dalí munkáiban a téma kegyetlensége mellett annak szemet gyönyörködtető színkavalkádja is megelevenedik. ¶ INTÉS ÉS KÍSÉRTÉS – A HÁBORÚ KÉPI VILÁGA 1914–2014 Käthe-Kollwitz Múzeum, Berlin november 9-ig www.kaethe-kollwitz.de A Käthe Kollwitz és a provokatív kifejezésmódjáról ismert kortárs magyar képzőművész, Légrády Kata párbeszédére épülő tárlaton látható alkotások egyrészt a háború világának katonai, politikai és gazdasági oldaláról, másrészt a személyes tragédiákról, a rémtettek erkölcsi hozadékairól vallanak. ¶

ANDREAS GURSKY: KATEDRÁLIS (2007, C-PRINT, 237 × 333 × 6,2 CM, LONDONI MAGÁNGYŰJTEMÉNY) © ANDREAS GURSKY / VG BILD-KUNST, BONN 2014 A SPRÜTH MAGERS (BERLIN–LONDON) JÓVOLTÁBÓL

BEUYS BROCK VOSTELL Zentrum für Kunst und Medientechnologie, Karlsruhe november 9-ig www.on1.zkm.de A német akciófestészet három legjelentősebb képviselőjének alkotásai először láthatók együtt. A tárlat nemcsak a művészek szakmai hátteréről, de személyes kapcsolataikról is számos izgalmas információval szolgál, miközben sokszor igencsak radikális művészi megmozdulásaik és munkáik egyedi nyelvezetéből a hatvanas évek akcióművészetének kulcsmomentumait is megismerhetjük. ¶ RAUSCHENBERG – GYŰJTENI ÉS KAPCSOLÓDNI 2015. január 11-ig Nasher Museum – Museum of Art at Duke University, Durham www.nasher.duke.edu A Robert Rauschenberg Alapítvánnyal közösen szervezett kiállítás az elismert amerikai festő csaknem hat évtizednyi munkásságára emlékezik. A nyolc témakör köré rendezett tárlaton a művész harmincnégy munkáját számos a nyolcvanas–kilencvenes években készített orosz konceptuális és nonkonformista alkotás kíséri. ¶

KIVONULÁS MÜNCHENBE! – NŐI MŰVÉSZEK 1900 KÖRÜL Münchner Stadtmuseum, München 2015. február 15-ig www.muenchner-stadtmuseum.de Habár München a múlt századfordulón még nem állt készen rá, hogy a Királyi Szépművészeti Akadémia növendékei közé felvegye a gyengébbik nem tagjait is, de a Hölgyek Akadémiájának megalapításával lehetőséget teremtett, hogy a női alkotók is tudjanak tanulni és kiállítani. A tárlat ezektől a művészektől mutat be képző- és iparművészeti válogatást. ¶ RICHARD AVEDON – FRESKÓK ÉS PORTRÉK Museum Brandhorst, München november 9-ig www.museum-brandhorst. de A 20. századi divatfotográfia egyik legfontosabb alakja, Richard Avedon, akinek életművét számos kiállítás feldolgozta már. Ez a tárlat azonban most kevésbé ismert munkáira irányítja a figyelmet, amelyekben politikai kérdésekben kialakított véleménye és liberális szemlélete is szerepet kap. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

JAMIE WYETH Museum of Fine Arts, Boston december 28-ig www.mfa.org Az 1946-ban született amerikai képzőművész első jelentős retrospektív kiállítása a művész határtalan fantáziáját igyekszik a lehető legteljesebben a nagyközönség elé tárni. A közismert

művészcsaládba született alkotó – nagyapja, apja és nagynénje is elismert festők voltak – tizenegy évesen kezdett el művészettel foglalkozni. A mostani tárlat a legkorábbi gyermekkori rajzaitól egészen az Andy Warhol New York-i stúdiójában, a The Factory-ban készített alkotásaiig összegzi az elmúlt hatvan év-

ben készült munkáit. A mintegy száz festményt, kollázst, grafikát és illusztrációt felvonultató válogatás egy nem mindennapi érzékenységgel megáldott művész belső világába kalauzol, miközben bemutatja témáinak sokszínűségét is a portréktól – John F. Kennedy halála után a család Wyethet kérte fel, hogy

JAMIE WYETH: SHORTY PORTRÉJA (1963, OLAJ, VÁSZON, 45,5 × 56 CM, ANDREW AND BETSY WYETH GYŰJTEMÉNY) © JAMIE WYETH. A MUSEUM OF FINE ARTS (BOSTON) JÓVOLTÁBÓL

fesse meg a volt elnök arcképét – a tájképeken át kedvenc állatainak és madarainak ábrázolásáig. A tárlat egyik kísérőrendezvényén a művész személyesen is beszélt a munkáiról. A múzeum egy katalógust is kiadott a kiállítás alkalmából, amely Boston után még három helyszínen is megtekinthető lesz. ¶

MÚZEUMKÖRÚT

MONITOR SZERZŐ: MAGYAR KATALIN

DIGITALIZÁLJA KÉPANYAGÁT AZ AMERIKAI TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM WWW.IMAGES.LIBRARY.AMNH.ORG/DIGITAL Az American Museum of Natural History egy varázslatos kiállítóhely New Yorkban, a Central Park szélén. Elképesztően gazdag és látványosan elrendezett kiállítási anyaga bemutatja a természetet a legparányibb mikrobáktól a galaxisokig. Földön, vízben és levegőben, múltban és jövőben kalandozhat ott a szerencsés látogató – ám újabban már a milliós állományú fényképtár egy részét az interneten bóklászó is megtekintheti. A speciális adatbázis eddig elkészült, csaknem nyolcezer-ötszáz tétele (digitálisan feldolgozott, kereshető, kategorizált fényképek, diák, képzőművészeti alkotások) bemutatja néhány érdekes expedíció antropológiai, régészeti, csillagászati, geológiai, paleontológiai és zoológiai munkáját, a múzeum történetét és kiállításait, az iskoláknak kölcsönzött fekete-fehér és kézzel színezett oktatási diákat, valamint könyvritkaságok illusztrációit. Az eddig

ISMERETLEN FÉNYKÉPÉSZ: TORNÁDÓ UTÁN, WOODHAVEN, LONG ISLAND, NEW YORK (1895?, SZÍNES DIAPOZITÍV, 8,2 × 10,7 CM) FORRÁS: AMERICAN MUSEUM OF NATURAL HISTORY LIBRARY

jórészt a nyilvánosság elől elzárt, tudomány- és fotótörténetileg is fantasztikus gyűjtemény elrepít bennünket a húszas évek Mongóliájába, a Góbi-sivatagba, az 1890-es évek Mexikójába, a Csendes-óceán északi részének (Szibéria, Kína, Korea, Japán, Észak-Amerika) tájaira és népei közé. A képek segítségével bepillantást nyerhetünk az indiánok és az afro-amerikaiak mindennapi életébe, megfigyelhetünk növényeket, állatokat és természeti képződményeket, óriási meteoritokat, kihalt állatok csontvázát, a kutatók munkáját, sámánnő dobolását, jakut viseletet, kongói hangszert, napfogyatkozást, gyapotföldi munkát, kínai színtársulatot vagy éppen légifelvételeket perui tájakról. ¶

MÚZEUMKÖRÚT

SZEMLE SZERZŐ: ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA; BASICS BEATRIX

HÁROMFÉLEKÉPPEN UGYANARRÓL, AVAGY MIRE JÓ A MÚZEUMPEDAGÓGIA A poros múzeumi raktárakról szóló tévhitet el kell oszlatnunk! A raktárak nem temetők: a műtárgyak tárolására, kutatására, megőrzésére vannak – hogy minél többször és minél gazdagabb terítékkel lehessen időről időre a közönség elé tárni az ott tárolt anyagot. A meg nem ismerhető tárgy: „kincs, ami nincs”. A közgyűjtemény azonban közkincs: a múzeumpedagógiának pedig az a célja, hogy demokratizálja a tudást, hogy bennfentessé, beavatottá tegye a látogatót, legyen az kisgyermek, kamasz, fogyatékkal élő vagy akár nyugdíjas. A három színes, igényes kiállítású, arasznyi kötet, amelyet a látásmódfejlesztésről, az önálló múzeumpedagógiai alkotócsoportról (Pamacs) és honlapról, a folyamatos és intenzív horizonttágításról is elhíresült Paksi Képtár adott ki, talán nem nevezhető a klasszikus értelemben vett sorozatnak, inkább lazán illeszkedő csokornak mondanám, hiszen a három könyvecske célközönsége sem azonos. A tördelés, a nyomdai munka egyenletesen magas színvonalú (bár a könyvek egy alapos olvasószerkesztőt megérdemeltek volna), de a kötetek felépítésükben is alaposan eltérnek egymástól. A három szerző más-más szempontú munkáját egyaránt megalapozza Bodóczky István bevezetője. A Mire jó a múzeumpedagógia? című írás olyan fontos alapvetéseket tartalmaz, amelyekkel minden pedagógusnak tisztában kellene lennie – éppen azért, mert a hazai iskolai oktatásból egyre inkább kiszorul a művészet magas színvonalú közvetítése, illetve az a látásmód, aminek felidézésére a szerző Somlyó Györgyöt hívja: „Ami élni segít.” Használd a művészetet, a kultúrát – ez a jó múzeumpedagógia üzenete. Mert a múzeumi óra elsősorban nem arra való, hogy minél többet megtudjanak a résztvevők a poloskák utódgondozásáról, a kéregöntésű vasúti kerekek hasznáról vagy a grafikai technikák sokféleségéről. Ez is fontos, de igazán arra van szükség, hogy kíváncsiságuk éber maradjon, helyzetmegoldó képességük, divergens gondolkodásuk fejlődjék, vagyis nyitott felnőttekké váljanak. A 20–21. századi magyar művészet pedig különösen alkalmas ennek a célnak az elérésére. Hemrik és Sinkó füzetei remek példák arra, hogyan lehet a kortárs művészettel úgy szembesíteni a különböző korosztályokat, hogy ne csak művészettörténet-oktatást kapjanak, hanem valódi élményekkel kerüljenek közelebb az igazhoz, Dabi-Farkas Rita munkája pedig hiánypótló: ötletei bizonnyal jól használhatók a gyógypedagógia különböző területein. A recept a régi: végy egy műalkotást, fűszerezd nyitottsággal, adj hozzá némi merészséget és egy csipetnyi könnyed humort. Ha még hiányzik valami, pótold kreativitással! És semmiképpen ne felejts el evőeszközt adni a vendégeid kezébe! Sinkó István: Műfajok és irányzatok a Paksi Képtár gyűjteményi köréből Bodóczky István bevezetőjével. A Paksi Képtár módszertani kiadványa pedagógusok részére és múzeumpedagógiai foglalkoztató füzet 10–16 éves diákok számára Hemrik László: Képek párban A Paksi Képtár múzeumpedagógiai foglalkoztató füzete 7–12 éves gyerekek számára Dabi-Farkas Rita: Akadálytalan alkotás – a kortárs művészet felhasználási lehetőségei a megértési nehézséggel élők fejlesztésében A Paksi Képtár módszertani kiadványa feladatokkal, ötletekkel pedagógusok, gyógy- és fejlesztőpedagógusok számára Mindhárom kötet Paksi Képtár, 2014

EGY FÁJÓ HIÁNY ENYHÍTÉSE A témájában, terjedelmében és megvalósításában egyaránt súlyos kötet műfaját tekintve nem újdonság, hiszen a három szerző közül kettő, Jalsovszky Katalin és Tomsits Emőke már több hasonlóval örvendeztette meg a közönséget és a szakmát egyaránt; képekkel bemutatni egy korszakot a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára két kiváló szakembere számára már jó ideje gyakorolt feladat. Ám ebben az esetben Toronyi Zsuzsannának, a Magyar Zsidó Levéltár igazgatójának bekapcsolódása a munkába érzékelteti, hogy ennél most többről van szó; a téma sokkal bonyolultabb, összetettebb, mint a korábbi kötetek esetében, és ez nem azok érdemét csökkenti, hanem a mostaniét növeli. Ahogy a Mazsike honlapján megjelent ismertetés fogalmazza, „fájó hiányt enyhít ez a kötet – azt a sokrétű, értékteremtő folyamatot mutatja be, amely mintha kihullott volna közös emlékezetünkből”. És ennek kapcsán rögtön egy a könyvvel kapcsolatos hiányt kell megemlíteni: nagyon hiányzik belőle, az elejéről egy olyan írás (és ezt Csorba László személyes hangvételű záró esszéje sem pótolja), amelyből megtudhatná az olvasó, miért kellett ez a kötet, miért volt nagy szükség rá – hogy felkészüljön, miért látja ezeket a képeket, témákat így együtt, egy kötetben. És meg is értse. A könyv felépítése kronologikus, az ókorral indít, és egy tízoldalas, A rendszerváltozás után címet viselő fejezettel zárul. Az első ötven oldalon eljutunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejéig, az emancipáció és asszimiláció korát tárgyaló fejezet viszont az addigi rész csaknem háromszorosa. Nem véletlenül. Ez a hosszú és különösen gazdag fejezet is bizonyítja, mennyire hiányzik az a bizonyos írás. Amit kapunk, szinte feledtetné is ezt, ha nem sorakoznának a miértek a képek és az őket értelmező szövegek láttán-olvastán. Persze ha figyelmesen olvasunk, akkor a szövegek folyama azért megadhatja a válaszokat: egy elképesztően gazdag, egyszerre zárt és nyitott világra hívja fel a figyelmet, kínál vele azonosulást, és juttat el bennünket olyan élményhez, amelyet annyira nélkülöznek jelenlegi mindennapjaink. A türelem, a tolerancia, a megismerés és az elfogadás élményéhez, amely ma annyira hiányzik. Aki ezt a könyvet nyitott szívvel és elmével a kezébe veszi, nem tudja letenni egyhamar. A szöveg kitűnő példa arra, hogyan lehet egyszerre szakmailag magas színvonalon, ugyanakkor regényszerűen, élvezetesen írni. A képek pedig… Nos, a képek lenyűgözők. Sokuk jól ismert, de még többük teljesen ismeretlen. A fotográfiák mellett műalkotások reprodukciói is megjelennek. Kivételesen nehéz feladat lehetett a válogatás, hiszen az egy-egy oldalt kapó témák mindegyike akár önálló monográfiát is érdemelne. Reméljük, ez a kötet valóban csak a kezdete annak, hogy az egyes témák, szereplők, események, intézmények önálló kiadványokban történő feldolgozása is mihamarabb megkezdődjék. ¶ Jalsovszky Katalin–Tomsics Emőke–Toronyi Zsuzsanna: A magyarországi zsidóság képes története Vince Kiadó, 2014, 376 o.

BUDAPESTI ORTODOX ZSIDÓ HÁZASPÁR 1900 KÖRÜL A SZABÓ FIVÉREK FELVÉTELE

MÚZEUMGUIDE

VÁSÁRLÁS, AJÁNDÉK, SZPONZORÁCIÓ – A MÚZEUMOK SZŰKÖS ANYAGI HELYZETÜK ELLENÉRE MA IS KÉPESEK FOLYAMATOSAN GYARAPÍTANI GYŰJTEMÉNYEIKET SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A 20. század folyamán a nehéz esztendők (gazdasági és/vagy politikai válságok) sokszor hoztak aranyidőket a múzeumoknak: a műtárgyaiktól megválni kényszerülők ilyenkor rendszerint elsősorban a közgyűjteményeknek próbálták meg eladni értékeiket, hiszen a válságok idején általában a piac sem működik megfelelően. Világháborúk, gazdasági válság, zsidótörvények, az 1949-ben bekövetkezett fordulat – mindegyik esetben megváltozott a műtárgyak vándorlásának útja a korábbi művész–gyűjtő, gyűjtő–gyűjtő helyett a gyűjtő–múzeum irányba. Ilyenkor ugyanis többnyire a közgyűjtemény tűnik célszerű választásnak, hiszen az állam még mindig nagyobb finanszírozó, mint egy lefagyott (vagy mesterségesen lefagyasztott) műkincspiac. Ezekben a nehéz esztendőkben egy-egy gyűjtemény fenntartása is jelentős terhet róhat a tulajdonosra, így sokszor az ajándékozás is gazdaságosabb választás, mint a kollekció megőrzése. Most is nehéz esztendők járnak, a közgyűjteményekre éppúgy, mint a műkereskedelemre, a múzeumi gyűjtemények gyarapítására gyakorlatilag nulla forint áll rendelkezésre az intézmények költségvetésében, ugyanakkor ha áttekintjük az elmúlt években vásárolt vagy kapott műtárgyak, hagyatékok sorát, mennyiségben és értékben is impozáns listákat kapunk. Vajon a középosztály hiányának (válságának) vagy az erre felhasználható állami források bőkezűségének köszönhető, hogy a „gyakorlatilag nulla” ellenére mégis gyarapodnak múzeumaink? Vagy egyszerűen csak érvényesül a régi mondás, miszerint előbb-utóbb minden műtárgy múzeumba kerül?

A múzeum törvényben meghatározott feladata, hogy a „kulturális javakat és a szellemi kulturális örökség elemeit” gyűjti, ennek a feladatának pedig sokféleképpen tehet eleget. A sokféleséghez hozzátartozik, hogy egyes múzeumtípusok akkor is gyarapodnak, ha nem vásárolnak, és nem kapnak ajándékba – egyszerűen a működésük velejárója, hogy bizonyos műtárgyak bekerülnek: ilyen a régészeti lelet, amely automatikusan muzeális intézménybe kerül. Ezen felül viszont érdemes áttekinteni a gyarapodás számtalan lehetőségét, vagy legalábbis válogatni belőle, így rögtön látszik, hogy a sovány intézményi költségvetés nem zárja ki, hogy a múzeum ellássa törvényben rögzített feladatát. Mielőtt szétnézünk az elmúlt néhány év jellemző vagy emlékezetes, netán különös szerzeményezései között, nem árt emlékezni az olyan, ma már történelmi programokra, mint a „kétmilliós vásárlás”. A Művészeti Alap ugyanis 1965-től évi kétmillió forint összegben (később az összeg növekedett) vásárolt táblaképeket, és a zsűri által elfogadott és vételre érdemes műveket aztán „könyvjóváírással” elosztotta a múzeumok között. Ebből az összegből évente kétszáz-háromszáz képzőművészeti alkotásra tellett, vagyis ha ma átlagosan egymillió forintot számolunk egy múzeumi kvalitású kortárs műre, akkor ez az állam részéről kétszáz-háromszáz millió forintos éves támogatást jelentene; és ez csak a kortárs művészet. A „kétmilliós” korszakot 1981-ben a „lektorátusi vásárlások” követték, ami annyiban különbözött az előzőtől, hogy a lebonyolítást a Képző- és Iparművészeti Lektorátusra bízták: a múzeumok kiállításokon, biennálékon, triennálékon válogattak, majd benyújtották az igényeiket, az évtized vége felé pedig már a műtermekből közvetlenül is tudtak vásárolni. A rendszerváltás után ezeket a szervezeteket és a zsűrit teljesen kiiktatták a tranzakciókból: a múzeum a rendelkezésre álló keretösszegből önállóan vásárolt. A lebonyolítási mód változásai arra engednek következtetni, hogy a kezdetben inkább művészeti mecenatúrának induló program egyre inkább a múzeumok gyarapodását szolgálta, a művészek eltartásának terhét átvette a piac – vagy nem. Akkoriban a klasszikus képzőművészeti alkotások útja kevesebb kitérővel vezetett a múzeumokba, itt a közbeiktatott intézmény legfeljebb a Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) lehetett, de a gyűjtők közvetlenül is megtalálták a múzeumokat, pláne a védett műtárgyak esetében, hiszen a védettség az állami igény egyfajta deklarálásának is tekinthető. Így kerültek teljes gyűjtemények vagy gyűjteményrészek múzeumokba, pénzért (ebbe beletartozik az életjáradék is) vagy ajándékként, és érdemes lenne egyszer átszámolni, hogy az 1981-es, Sinkó Katalin és Mravik László által szervezett Válogatás magyarországi magángyűjteményekből Magyar Nemzeti Galéria (MNG) kiállítás műtárgyai közül mára mennyi kötött ki közgyűjteményben. Tippünk: több mint a fele, az 1900 előtti klasszikusok esetében pedig a java része. A kilencvenes évek derekán elindult műkincspiaci boom előtt kétségkívül a múzeumoktól lehetett jobb árat remélni, pláne védett (tehát az országból ki nem vihető) művek esetében, hogy a kereskedőkkel szembeni, sokáig élő fenntartásokról ne is beszéljünk. A BÁV kínálatát rendszeresen átnézték a múzeumok szakemberei, ezeken a szemléken nemcsak a védettségi eljárásokat indították el, hanem azt is látták, hogy mit fognak vagy remélnek megvásárolni. Csak a Ferenczy Múzeum – a művész legfrissebb életmű-katalógusa szerint – 1969 és 1987 között tizenhárom Ferenczy Károly-olajképet vásárolt a Bizományi árverésein (csak 1974-ben hármat), pedig Ferenczy már akkor sem volt olcsó művész. Ma már a legkevésbé a műkereskedelmi piacon néz körül egy múzeum, ha vásárolni akar, bár ritka kivételek mindig akadnak. Ilyen volt tavaly a pécsi Janus Pannonius Múzeum később vihart kavart tranzakciója a Virág Judit Galéria árverésén, amikor egy nagyméretű Zsolnay vázát vásárolt meg 19 millió forintért, élve az állami elővásárlás jogával. Ugyanígy

tett a Szépművészeti Múzeum néhány hónappal ezelőtt: a Kieselbach Galéria árverésén az egykori Bedő-gyűjteményből kínált 15. századi francia domborművet kikiáltási áron, kétmillió forintért hozta el. A BÁV árverésein kisebb értékek, talán kevesebb felhajtással forognak, pedig itt is érdekeltek lehetnek a múzeumok. Koncz Erika, a cég kommunikációs és ügyfélkapcsolati vezetője mindhárom oldalt megjárta: volt az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, a kultusztárca közgyűjteményi helyettes államtitkára, ma pedig a műkereskedelemben dolgozik. Úgy látja, hogy még ma is rengeteg műtárgy hagyja el az országot, a múzeumi szakembereknek jobban kellene figyelniük a piacot, vagy legalább az árverések kínálatát. Sok muzeológus zsigerből idegenkedik a műtárgypiactól, holott mindig akadnak meglepetések, amelyek akár a kutatást is segíthetik. Két évvel ezelőtt a francia szecessziós kerámia mestere, Alexandre Bigot tervezte ezüst-kerámia kiöntőkészlet indult a BÁV árverésén, Buzinkay Péterék (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) hívták fel az Iparművészeti Múzeum figyelmét a különleges tételre, amely a nemzetközi piacon is kiemelkedő értéket képviselne. A múzeum minisztériumi támogatással meg tudta vásárolni hétszázezer forintért. „Ilyen jelentős vásárlás ilyen összefogással a kerámiagyűjtemény elmúlt harmincöt évében nem történt” – mondta akkor a sajtónak Balla Gabriella főmuzeológus. A Nemzeti Múzeum szakemberei rendszeresen figyelik a BÁV kínálatát, főleg a nemesfém- és ékszerkínálatot, vásárolnak is olyan relikviákat, történelmi ékszereket, amelyek valamely nevezetes személyhez, családhoz, államférfihoz, eseményhez kötődnek. A közelmúltban a BÁV egy gyűrűbe applikált dagerrotípiát ajándékozott a múzeum Történeti Fényképtárának, miután a tétel nem kelt el az árverésen. Lengyel László, a Szépművészeti Múzeum Kulturális Örökségvédelmi Osztályának vezetője úgy látja, hogy a múzeumi szakemberek egyszerűen nem ismerhetnek minden fontos műkincset, ezért szakmai érdeklődésük túl kell hogy mutasson a közgyűjteményi státusú műtárgyakon. Ő maga folyamatosan járja az aukciós kiállításokat, böngészi a katalógusokat, és amennyiben egy cég ezt igényli, akkor előzőleg megtekinti és véleményezi az árverésre szánt anyagot. Sokszor talál olyan műveket, amelyek nem feltétlenül a kvalitásuk, hanem a provenienciájuk okán, esetleg mentalitás- vagy kultusztörténeti szempontok miatt érdekesek. Akadnak a kutatás számára egyébként ismert, jól dokumentált művek, amelyek ugyanakkor több évtizedes vagy évszázados lappangás után kerülnek elő.

A múzeumi gyűjteménygyarapítás szempontjai mások, ő kizárólag a Szépművészeti állandó kiállítása rangjának megfelelő tételek megvásárlására tesz javaslatot. Ilyenkor a vonatkozó gyűjtemény vezetőjével konzultálva javasolja a műtárgy megszerzését a főigazgatónak. A múzeum az elmúlt húsz évben több mint száz művet vett árverésen (régen többet, ma már ritkábban), és ezen felül vannak azok a műtárgyak, amelyek más közgyűjteményekbe (vidékre, egyházi gyűjteménybe) kerültek Lengyel László javaslatára. A szentendrei Skanzen sem tudná bővíteni gyűjteményét a műtárgypiac nélkül. Elsősorban helyben gyűjt ugyan anyagot, amikor egy tájegység kiállítását tervezik felállítani, az igény pedig igen változatos a teljes épülettől a szalvétáig. A gyűjtés módszertanáról Nagyné Batári Zsuzsa Tájegység születik című kötetében ad teljes képet, innen tudhatjuk, hogy a „helyben” gyűjtés mellett a múzeum 1972 és 2006 között 1098 tárgyat vásárolt a Bizományi boltjaiban vagy árverésein, és ebbe nem számolta bele a régiségvásárokon (Egertől az Ecseriig) begyűjtött régiségeket, használati tárgyakat. Nem könnyű törvényszerűséget vagy trendet felfedezni a múzeumoknak felajánlott, ajándékba adott vagy végrendeletileg egy közgyűjteményre hagyott műtárgyak sorában: a kedvezményezettek között vidéki kismúzeumot éppúgy találunk, mint országos múzeumot és szakmúzeumot, és értékben is megtalálunk minden szélsőséget. Piaci értékét tekintve talán a legdrágábbak között lehet az a tizenöt Vaszary János-mű, amelyek tavaly két hagyatékból (az egyik Németországból) került a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. Gáláns ajándék volt 2012-ben egy „magyar állampolgártól” végrendeletében a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumnak ajándékozott hat alkotás, három Rippl-Rónai Józseftől (a korai Gitározó nő, két pasztellportré, az egyik a festő háziorvosának feleségét, a másik a lányát ábrázolja), Kunffy Lajos Somogytúr hó alatt című festménye és Martyn Ferenc két Róma-hegyi tája. Mattyasovszky-Zsolnay Tamásné, az Aradon kivégzett Vécsey Károly leszármazottja egy Székely Bertalan-freskótervet ajándékozott a Janus Pannonius Múzeumnak 2011-ben, Varga Bálint András bécsi zeneműkiadó Ámos Imre vázlatfüzetét adta ajándékba idén a Magyar Nemzeti Galériának. Talán a legnagyobb érték, ami a közelmúltban ajándékozás útján hazai közgyűjteménybe került, az Fernando Botero egymillió euróra becsült Önarcképe, amelyet a művész a Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállítása után adott az intézménynek. Értékben nyilván meg sem közelíti a fentieket a falumúzeumoknak, tájházaknak felajánlott tárgyak becsült ára, például a nagyszékelyi falumúzeumnak adományozott kenyérsütőlapát, ám ez a gesztus is megért egy hírt a Tolna megyei sajtóban 2012-ben. Az ajándékozás különleges példája, amikor egy falu egy komplett haranglábat ajánlj fel a Skanzennek (van ilyen), mert már nem képes fenntartani, de legalább megpróbálja megmenteni azzal, hogy a sorsát szakemberekre bízza. A helyi közösség és civil szféra ereje pótolhatja a múzeumi költségvetésből hiányzó összegeket. Erre is találunk követésre érdemes példákat. Az Éremgyűjtők Tatai Szervezete saját tagsága körében végzett gyűjtést, így száznál több éremmel, csaknem száz szakkönyvvel és éremtárolókkal, numizmatikai felszerelésekkel gyarapodott a Kuny Domokos Múzeum 2013 márciusában. Hódmezővásárhelyen a Vásárhelyi Látóhatár folyóirat tett közzé „értékmentő” felhívást, így kerültek a Tornyai Múzeum helytörténeti gyűjteményébe Szabó Lajos egykori orosz hadifogoly első világháborús relikviái, fia, a második világháborús orosz hadifogoly, ifjabb Szabó Lajos felajánlásából. De a múzeum is kereshet műtárgyakat, ha így látja megvalósíthatónak valamelyik projektjét: ilyen felhívásra érkezett felajánlott, a háztartásokban nyilván nem műkincsként őrzött tárgyakat állított ki a Néprajzi Múzeum műanyag-kiállítása is 2006-ban, és ezek azután a múzeum gyűjteményében maradtak.

Amikor teljes gyűjtemény vagy egy életmű nagyobb válogatása érkezik ajándékként a múzeumba, előfordul, hogy az ajándékozási szerződés feltételeket is tartalmaz, többnyire az állandó kiállítás igényét. Így volt ez Lantos Ferenc Pécs városának adott százhuszonöt alkotásával, ebből 2013 decemberében nyílt állandó kiállítás a művész által kiválasztott épületben, a Janus Pannonius Múzeum kismúzeumi hálózata új darabjaként. Az elmúlt években számos kismúzeum és állandó kiállítás létesült tartós letétekből is (ez a múzeumi gyarapodás sajátos formája, a közönségnek pedig nyilván nem érdekes, hogy a kiállított műtárgyak kinek a tulajdonát képezik), elég, ha a győri Vasilescu-gyűjteményre, Veszprémben a Vass- és a László Károly-gyűjteményre gondolunk. Arra is van példa, amikor egy művész ugyancsak komolyabb válogatást ajándékoz egy múzeumnak, és bár a kollekció nem kap állandó kiállítást, ám ettől kezdve kutatás tárgyává és más kiállító számára kölcsönözhetővé válik: Nádas Péter, a fotográfusként induló író tavaly októberben százhuszonhárom fényképét adományozta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, amely válogatás életművének teljes keresztmetszetét nyújtja. Egészen egyedi példája a pénz nélküli múzeumi gyarapodásnak az önállóságát vesztett Képző- és Iparművészeti Lektorátus iratanyagának a Magyar Nemzeti Galéria Adattárába kerülése. A pénzből gyarapodásnak is több formája létezik, az alapítványi egy százaléktól a miniszteri kereten át a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) közgyűjteményi pályázatáig. Vannak nagyobb összegű, egyedi projektek is, mint a Capa-gyűjtemény, ezt háromszázmillió forintért vásárolta meg az állam 2008-ban, a több mint ezer fotó a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került. Valamivel többet, 1,3 millió eurót fizetett részben közadakozásból Pécs városa a több száz Zsolnay tárgyat tartalmazó Gyugyi-gyűjteményért, hogy ezzel nyithassa meg 2010-ben a Zsolnay Negyedet és az Európa Kulturális Fővárosa program legnépszerűbb kiállítását. „A Seuso-kincsek a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának gyűjteményébe kerülnek beleltározásra. Jelenleg a tudományos kutatás zajlik, majd az anyag állandó kiállításon lesz látható a múzeum termeiben. Hasonló nagyságrendű vásárlás még sohasem történt eddig a magyar múzeumok történetében” – tájékoztatta lapunkat Csorba László főigazgató. Valóban nehezen elképzelhető, hogy a 4,5 milliárd forintos vételár felülmúlható, legfeljebb a Seuso-anyag még külföldön maradt darabjai érhetnek a nyomába, ha azok megvétele is szóba kerül. Az MNB Értéktár Programjának harmincmilliárdos összegéből lapzártánkig

MÚZEUMGUIDE

nem fogyott, de a döntéshozók már több pályázatot és kérelmet is megszavaztak, bizonyára hamarosan a közvélemény is értesül a döntésekről. Ez a keret abban különbözik minden más, műkincsvásárlásra biztosított állami kerettől, hogy itt kizárólag össznemzeti jelentőségű műkincsek, alkotások, relikviák, dokumentumok megvásárlására lehet pályázni, a periférikus vagy helyi igényekre ott van az NKA vonatkozó pályázata. A Közgyűjtemények Kollégiuma, illetve a miniszteri támogatások listáján látható, hogy az utóbbi kevesebb célra, de egyenként nagyobb összegeket nyújt, az előbbi akár 100-200 ezer forinttal is megtámogat egy-egy vásárlást. Mivel a lista mindenki számára elérhető az interneten, csak szemezgetünk az érdekes, jellemző adatokból, kiemelkedő összegekből. A kormányonként, miniszterenként változó arányú (huszonöt–ötven százalék) miniszteri keretből sokáig messze a legmagasabb összeget a Kovács Gábor Alapítvány érdemelte ki, alkalmanként ötvenmillió forintot, egy, még Hiller István minisztersége alatt, 2008-ban kötött megállapodás értelmében. A Kogart nem közgyűjtemény ugyan, ám a támogatás mégiscsak egy „nemzeti” kortárs program finanszírozására szólt. 2008-ban a miniszteri keretből ötmillió forint ment az MNG-nek „két barokk festményre”, a Liszt Múzeumnak egymillió-hatszáznyolcvanötezer Liszt-hagyatékra, az Országos Széchényi Könyvtárnak (OSZK) nyolcmillió Haydn-kériratra. 2009-ben a Szépművészeti tizennyolcmilliót kapott egy „antik dombormű” megvásárlására, a Janus Pannonius hárommilliót Bukta Imre és Károlyi Zsigmond egy-egy művére, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum 2,026 milliót Gyenis Tibor, Bodóczky István és Szabó Dezső képeinek megvásárlására. A miniszter négyszázezer forinttal járult hozzá, hogy a Móra Ferenc Múzeum megszerezhesse Popovics Lőrinc Az éj piramisa című művét, ötszázezerrel, hogy a Szombathelyi Képtár Nagy Sándor Zoltán cím nélküli munkájának birtokosa legyen. 2010-ben a Ludwig Múzeum Csákány Istvántól, Kokesch Ádámtól, Baranyai Andrástól, Kaszás Tamástól és Pauer Gyulától vásárolt, ehhez 4,1 millió forintos hozzájárulást kapott – lehet, hogy ez nem fedezte teljesen a művek vételárát. A Miskolci Galéria hárommillió-nyolcszázhatvanezer forint támogatással vehetett a listán meg nem nevezett műtárgyakat. A Móra Ferenc Múzeum Szolláth György éremgyűjtő hagyatékából százhetvenhét éremhez jutott 1,2 millió forint támogatással. 2011-ben nem jutott pénz miniszteri keretből múzeumi gyarapodásra. 2012-ben a Skanzen hárommillió forintot kapott erdélyi tárgyak és fotógyűjtemény megszerzésére, a Természettudományi Múzeum ötmilliót, hogy megvásárolhassa Balásházy Imre lepkegyűjteményét. A kollégiumi keretből egészen kiemelkedő, harmincmilliós összeget kapott tavaly Orosháza Báthory Júlia üvegművész hagyatékának megvételére, és ez csak az első ütem a háromból. (Az alkotó nevelt fia, a szintén üvegművész Szilágyi András birtokában lévő anyagot 155 millióra becsülték, a város kilencvenmillióért veszi meg három részletben, az ügyből lett némi bonyodalom Orosházán, még úgy is, hogy a városnak nem kerül pénzébe a tranzakció.) Ezzel az összeggel érdemes összevetni, hogy 2012-ben 2,2 millióval járultak hozzá egy Erdély Miklós-mű megszerzéséhez a Ludwig Múzeumba, a Móra Ferenc Múzeum egymilliót kapott egy cincérgyűjtemény megvételének egyik részletéhez, a Néprajzi 3,5 milliót Boglár Lajos hagyatékához, a Ferenczy Múzeum 1,5 milliót Heintz Henrik Keresztlevétel című művéhez. Egy évvel korábban Pauer Gyula és Szentjóby Tamás egy-egy műve ötszáz-, illetve hétszázezerért került a Ludwig Múzeumba, hárommillióért Barabás Miklós Kisfiú hegedűvel című festménye az MNG-be. A Nemzeti Múzeum Pulszky Ferenc hagyatékából tudott vásárolni 3,5 millió forintos támogatással, a Pest megyei múzeumoknak hétszázezer forint jutott tizenegy Gorka Lívia-kerámiára. A Skanzen innen is kapott kilencszázezer forintot az Erdély-projektre, valamint 1,2 milliót egy Hofherr R20–22 típusú izzófejes nyersolajtrak-

torra, amelynek vételárát a múzeum kétszázötvenezres önrésszel egészítette ki. 2010-ben a Ludwig Múzeum hétszázezer forintot nyert el egy Keserü Ilona-mű megvételéhez, a Ferenczy Múzeum ötszázezret, hogy megvehesse Modok Mária és Ilosvai Varga István egy-egy munkáját. A Nemzeti Múzeum több kiemelkedő jelentőségű műtárgyegyüttessel is gyarapodott az elmúlt években, és azt gondolhatnánk, hogy az ország első, „nemzeti” gyűjteménye könnyebben juthat támogatáshoz. Csorba László főigazgató nem érzi a kedvezményezettséget, ha kívülről így néz ki, annak akár „optikai csalódás” is lehet az oka. „Az igaz, hogy a támogatásra ugyanúgy pályázóknak valójában különböző súlyúak a feladatai. A kulturális politika ennek megfelelően dönthet úgy, hogy az össznemzeti feladatot fontosabbnak ítéli az országos szakmai feladatnál, és így a szűkös forrásokból relatíve jobban támogatja a Nemzeti Múzeumot. Ebben az esetben pedig a Nemzeti Múzeum a helyzeti előnyéről nem tehet, hiszen az létének funkciójából ered. De ezt valójában csak elvi lehetőségként említem, mert inkább azt tapasztalom, hogy ha soron kívül kérünk bármit, azt alaposan meg kell indokolni. Mivel pedig ritkán kérünk soron kívül, és annak olyankor megvan az oka, amit erős érveléssel megtámogatunk, így ilyen esetekben el is szoktuk nyerni a rendkívüli támogatást.” A Nemzeti Múzeum Történeti Tára tönnek között a magas rangú közjogi méltóságoktól is kér és kap valamilyen személyes tárgyat, így már birtokukban van Antall József pizsamája (amelyben az emlékezetes interjút adta 1991ben), Medgyessy Pétertől és Gyurcsány Ferenctől egy-egy tollat kaptak, amelyekkel miniszterelnökként fontos kormányrendeleteket, nemzetközi megállapodásokat írtak alá, de Mádl Ferenc kedvenc öltönye, Sólyom László mobiltelefonja és aláírómappája is a gyűjteménybe került. Legutóbb Orbán Viktor ajándékozta a múzeumnak egy régebbi hátizsákját. „Aki fölemelkedik az ország vezető posztjára, és így óhatatlanul egy kicsit már belép a történelembe, annak legyen jellemző tárgyhagyatéka a nemzeti közgyűjteményben. Ezt fölismerve folytatnak kollégáim – immár a pártállam bukása óta – tudatos és rendszeres gyűjtőmunkát a politikai elit körében” – tájékoztat a főigazgató. A múzeum a rendelkezésére álló úgynevezett szakmai keret egy részét fordíthatja műtárgyvásárlásra. De ugyanebből kell finanszírozni a teljes tudományos tevékenységet, a konferenciákon való részvételeket, a tanulmányutakat, a kiadványokkal és egyéb tudományos programokkal (például a tervásatásokkal) kapcsolatos pályázati önrészeket.

A gyűjteménygyarapításra így ebből a pénzből éves szinten ritkán jut egy-két millió forintnál több. „A komoly gyarapodás forrása szinte mindig vagy a költségvetésen kívüli állami segítség vagy valamilyen szponzori támogatás. Amihez ingyen jut a múzeum, az klasszikusan a régészeti lelet, amikor »kilószámra« kerülhetnek be értékes és kevésbé értékes kerámia-, csont-, fa- és fémtárgyak a múzeumi raktárakba. De legalább ilyen fontos, hogy tucatszám kapjuk a kis ajándékokat a mindennapi élet területéről. Amióta a múzeum létezik, körülveszi honfitársaink szeretete és ragaszkodása, amelynek egyik klasszikus megnyilvánulása a tárgyajándékozás. A modern muzeológia régen felismerte ennek jelentőségét: azt, hogy ezek a tárgyak a nemzet millióinak tegnapi életéről olyasmit tudnak megőrizni, amire a csillogó-villogó, csodás ereklyekincsek nem képesek. Persze nem is ez a feladatuk, a két tárgycsoport valójában jól kiegészíti egymást. Időnként pedig roppant értékes és nagyméretű gyűjteményeket is kapunk ajándékba.” Csorba László kiemeli a Történeti Fényképtár teljesítményét, amelynek munkatársai olyan szoros és bizalmas kapcsolatokat ápolnak a világhírű magyar fotó még élő nagy öregjeivel, hogy tízezres nagyságrendben kapják meg kép- és negatívajándékaikat, amelyek ráadásul nemcsak az elmúlt évszázad riport elevenségű dokumentumai, de sokszor kivételesen szép műalkotások is. „Ács Irén, Hemző Károly, Wormser Antal nevét említhetem, de még folytathatnánk a sort. Habik Csaba egyedülálló fotódokumentációs gyűjteménye is páratlan ajándék a maga nemében. Ezekhez képest a vásárlással bekerülő anyag csekély mennyiségű, sokszor évente csak néhány darab, bár persze akadhat közöttük kivételes ritkaság is. A kétezres évek elején annyival jobb volt a helyzet, hogy Unger Ödön, a Londonban élő nagyszerű műgyűjtő kifejezetten műtárgyvásárlásra adott tekintélyes adományt a múzeumnak, és akkor a kollégák ebből a pénzből éveken át vásárolhattak kisebb-nagyobb értékes műtárgyakat magánszemélyektől vagy a műkincspiacon.” Csorba László az elmúlt évek szerzeményei között szemezgetve megemlíti Pálffy Miklós grófnak az 1792. évi koronázáson használt udvarmesteri pálcáját, amelyet a Szerencsejáték Zrt. segítségével szereztek meg egy bécsi aukciósháztól. Ez a típusú műtárgy eddig csak festményekről volt ismert, most került az első valódi példány a gyűjteménybe. A kormány anyagi segítségével jutottak egy igen értékes erdélyi ékszer- és ötvöstárgyegyüttes birtokába, amely a tudományos kutatás szerint számos olyan darabot tartalmaz, amely egykor alighanem Herzog Mór Lipót neves családi gyűjteményébe tartozott. „A Szent István-rend kétszázötven éves történetét bemutató kiállításunkra készülve sikerült megvásárolnunk egy páratlan tárgyat: az egykor Luxemburgi Zsigmond király által alapított nevezetes Sárkány-rend aranyjelvényének kis sárkánydarabkáját.” Nemrég Olaszországból érkezett igazi ritkaság ajándékba: Kossuth Lajos öt levele, amelyekben az olasz hadügyminisztériumnál sürgette a javítást a Magyar Légió tisztjeinek és legénységének ellátásában. Vásároltak nagymesterszobrot a szabadkőműves-gyűjtemény számára, elefántcsont miniatűrt és barokk tézislapokat a Képcsarnoknak, neolitikus női idolokat a Régészeti Tárnak. „És persze vannak rendszeres adományozóink is: külön köszönet a Magyar Nemzeti Banknak, amely minden frissen kibocsátott érméből azonnal küld múzeumi példányokat az Éremtárnak. Így kaptuk meg legutóbb a Robert Capa születési centenáriumára kiadott arany ötezerforintos emlékérmet is.” A szakmúzeumoknak is számolniuk kell a konkurenciával, mert, mint láthattuk, egy cincérgyűjtemény sem feltétlenül kerül a Természettudományi Múzeumba (hanem történetesen a Móra Ferenc Múzeumban köt ki), így az irodalmi vonatkozású kéziratok, relikviák sem biztos, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM) kerülnek. Csorba Csilla, a múzeum igazgatója az OSZK-val és az Akadémiával is számol mint „konkurenssel”, ám a PIM gyűjtőköre

is tágabb, mint az irodalom. A múzeumi költségvetésben szinte nulla a gyarapodásra költhető összeg, pályázati pénzekből vagy szponzoroktól remélnek támogatást. Vannak olyan hagyatékok, amelyek az örökösökkel való többéves együttműködés után kerülnek a múzeumba, de vesznek a műkereskedelemből (árverésen ma inkább csak könyvet) vagy külföldről, az emigráns irodalom emlékeiből. A szerzemények között van írásos hagyaték, író-költő könyvtárának része, szerkesztőségi archívum, használati tárgy, relikvia és hangzóanyag. Az elmúlt években került a múzeumba két hímzett párna, amelyek Lesznai Anna munkái, Kaffka Margit íróasztala, Petőfi bőr karosszéke és pénztárcája (amelyet Szendrey Júlia hímzése díszít, ezt több dokumentummal együtt a Szerencsejáték Zrt. támogatásával szerezték meg), valamint a költő aszódi tanára, Koren István nádpálcája. Egy vidéki régiségkereskedésben két évig hiába várt vevőre egy ruhásszekrény (állítólag nyolcvanezer forintért), amelyet Arany János vásárolt Júlia lányának kelengye gyanánt, és ugyanitt bukkantak egy faliórára, amely bizonyítottan szintén a család tulajdonában volt. Németh László egyik lányától olyan kézirategyütteshez (hatszáz levél, százötven vers, huszonegy naplófüzet) jutott a múzeum 2011-ben, hogy azonnal kétszeresére bővült a PIM Németh László-anyaga. Az NKA támogatásával sikerült megvásárolni negyvenkilenc kötetet Kosztolányi Dezső könyvtárából és egy különleges kötésű Jókai-sorozatot. A Párizsi Magyar Műhely szerkesztőségi anyagát a múzeum már 2005-ben megvásárolta, a közelmúltban viszont sikerült egy kapcsolódó avantgárd képzőművészeti anyagot is megszerezni Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor gyűjteményéből, többek között Bálint Endre, Pátkai Ervin, Major Kamill és Marosán Gyula műveivel. Az irodalmi múzeum gyarapodásának egy sajátos módja a hangtár bővítése, amely nyilvánvalóan költségekkel jár, még ha tárgyat nem is kell hozzá megvásárolni. Legutóbb az Emlékezések Ottlik Gézára interjúsorozattal bővült a múzeum hangzóanyaga. Ugyancsak a Petőfi Irodalmi Múzeum a kedvezményezett az olyan NKA-pályázatokban, amelyekben a megvásárolt anyag a Kassák Múzeumot gyarapítja. A közelmúltban Bálint Endre menyének amerikai gyűjteményéből tudtak vásárolni, ehhez 1,8 millió forinttal járult hozzá az NKA, szintén innen érkezett a támogatás (az összeg nem egyértelmű, hiszen a PIM 980 ezer forintot nyert el, de az igény több más anyagra is vonatkozott) az Európai Iskolát alapító költő, újságíró és galériás, Pán Imre párizsi emigrációjából származó dokumentumegyüttes megvételére.

MÚZEUMGUIDE

A ROMÁNIAI ZAJZONBAN HASZNÁLT CSÁNGÓ ÖVET A SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM AZ ERDÉLY TÁJEGYSÉG HÉTFALUSI HÁZÁHOZ VÁSÁROLTA 2014 JÚNIUSÁBAN. AZ ÖT CENTIMÉTER SZÉLES, EZÜSTÖS FÉMSZÁLLAL ÁTSZŐTT SZALAGOT TÍZ ROZETTAFORMA DÍSZÍTI, AMELYEK KÖZEPÉBŐL ÜVEGBERAKÁSOS KEHELYFORMÁK EMELKEDNEK KI. A TÁRGY ÜNNEPÉLYESSÉGÉT KIEMELI A LILA BÁRSONYCSÍK ÉS A DÍSZES CSAT, AMELY HARMONIKUS KONTRASZTOT KÉPEZ A BELSŐ SZÖVÖTT CSÍKKAL

AZ 1920 ÉS 1970 KÖZÖTTI IDŐSZAKBÓL SZÁRMAZÓ GABLONZI TÍPUSÚ KARÁCSONYFADÍSZEKET ÉS A KIS MŰANYAG KARÁCSONYFÁT A SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM A SKANZEN GALÉRIÁBAN 2014. NOVEMBER 28-ÁN NYÍLÓ KIÁLLÍTÁSÁHOZ VÁSÁROLTA. A TÁRLAT AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚS FRONTKARÁCSONYOKAT HELYEZI A KÖZÉPPONTBA, DE BEMUTAT A PARASZTI GYAKORLATBAN DOKUMENTÁLT KARÁCSONYFÁT, KERESKEDELMI FORGALOMBA KERÜLŐ ÉS HÁZILAG ELKÉSZÍTETT DÍSZEKET IS

A SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM AZ NKA 4911/00 101-ES MINISZTERI KERETÉBŐL MŰKÖDŐ ERDÉLY ÖRÖKSÉG PROGRAM KÖLTSÉGVETÉSÉBŐL VÁSÁROLTA A SEGESVÁRON KÉSZÍTETT FESTETT LÁDÁT. A FEDÉL BELSŐ FELÉN A HÁROM LÉLEKFA ARRA UTAL, HOGY VALÓSZÍNŰLEG SZÉKELY VIDÉKRE RENDELTÉK. A LÁDA DÍSZÉT ADÓ, INDÁKKAL FESTETT HAT TÉGLALAP KÉT SORBAN HELYEZKEDIK EL, A KÖZÖTTÜK SAJNOS PONTOSAN NEM KIVEHETŐ ÉVSZÁM ARRA UTAL, HOGY A TÁRGY AZ 1800-AS ÉVEKBEN KÉSZÜLT

AZ ÜVEGEKPALACKOK 2013 VÉGÉN ÉRKEZTEK MAGYARORSZÁGRA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBELI VINTONDALE-BŐL, AHOL A SZENTENDREI SKANZEN A NÉPRAJZI MÚZEUMMAL ÉS AZ MTA BTK NÉPRAJZTUDOMÁNYI INTÉZETÉVEL KÖZÖSEN KUTATJA AZ EGYKORI MAGYAR DIASZPÓRA ÉLETÉT. AZ NKA ITHAKA PROGRAMJA SEGÍTSÉGÉVEL A MUZEOLÓGUSOK MINTEGY NÉGYSZÁZ TÁRGYAT VÁSÁROLTAK MEG, EZEK AZ ÜVEGEK BAGU BALÁZS BOLTJÁNAK BERENDEZÉSÉHEZ TARTOZTAK AZ 1930-AS ÉVEK ET MEGELŐZŐEN

A RÉZBŐL ÉS ÜVEGBŐL KÉSZÜLT „TOLEDO” MÉRLEGET 2012-BEN VÁSÁROLTA MEG A SKANZEN VINTONDALE-BEN. A TÁRGY BAGU BALÁZS „BURDOSGAZDA” – A BOARDINGHAUS, AZAZ A NŐTLEN FÉRFIAK SZÁLLÁSHELYE – BOLTJÁBAN ÁLLT. A BÁNYÁSZTELEPÜLÉS AZ 1910-ES ÉS 1920-AS ÉVEKBEN MEGÉLT FELLENDÜLÉSÉNEK A GAZDASÁGI VÁLSÁG VETETT VÉGET. ENNEK EGYETLEN POZITÍV HATÁSA, HOGY A BAGU-HÁZ BERENDEZÉSÉT A KUTATÓCSOPORT GYAKORLATILAG ÉRINTETLEN ÁLLAPOTÁBAN DOKUMENTÁLHATTA

A HOFHERR R–20/22-ES TÍPUSÚ IZZÓFEJES NYERSOLAJTRAKTOR A HAZAI MEZŐGAZDASÁGI GÉPGYÁRTÁS ÉS A PARASZTGAZDASÁGOK GÉPESÍTÉSÉNEK EMBLEMATIKUS EMLÉKE, AMELYET A SKANZEN 2012-BEN VÁSÁROLT KISKUNFÉLEGYHÁZÁN AZ NKA PULSZKY PROGRAM TÁMOGATÁSÁVAL. AZ 1930 KÖRÜL KÉSZÜLT „KÖRMÖS HOFFERHEZ” HASONLÓ DARABOK RITKÁN KERÜLHETNEK HAZAI KÖZGYŰJTEMÉNYBE, MERT A MAGÁNGYŰJTŐK AKÁR A REÁLIS ÁR FELETTI ÖSSZEGET IS KIFIZETIK ÉRTÜK

SZÜKSÉGÜK VAN-E MUNKAFÜZETEKRE, FELADATLAPOKRA A MÚZEUMPEDAGÓGIAI FOGLALKOZÁSOK RÉSZTVEVŐINEK, ÉS HA IGEN, MILYENEKRE? ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LEHEL

DISPUTA

KISSNÉ KOVÁCS ÁGNES MÚZEUMPEDAGÓGUS, GÖCSEJI MÚZEUM

A feladatlapok, foglalkoztató füzetek múzeumpedagógiában való alkalmazásáról eltérnek a vélemények: vannak, akik fontosnak tartják, vannak, akik csak egyes esetekben alkalmazzák, és vannak, akik teljesen elutasítják ezeket az eszközöket. A múzeumpedagógia a múzeumok gyűjteményeire alapozva nonformális keretek között játékos, interaktív módszereket alkalmazva egészíti ki a formális rendszerek nevelési-oktatási tevékenységeit. Minden pedagógiai folyamatban alapvető a mérés és az értékelés. Fontos a pedagógus számára, hogy visszajelzést kapjon oktatási tevékenységnek a kitűzött célhoz viszonyított eredményességéről, a hiányosságokról, arról, miben és hol kell változtatnia az alkalmazott módszereken. Fontos a foglalkozásokon részt vevők számára, hogy megerősítést kapjanak addigi tanulási módszereikről, felmérjék tudásbeli hiányosságaikat. A múzeumpedagógia sem kivétel ez alól, valamilyen formában szükséges mérni az alkalmazott módszerek eredményességét, a tudásmegosztás hasznosságát, a tematikák illeszkedését az életkori sajátosságokhoz, az iskola rendszerű oktatás tanterveihez. A mérés eszközét a kitűzött célok, a foglalkozásfajták, a résztvevők életkori sajátosságai is meghatározzák. A múzeumpedagógiai foglalkozások formájukban, tartalmukban, módszereikben és a célközönség tekintetében is változatosak, így azt kijelenteni, hogy minden múzeumpedagógiai tevékenységhez hozzá kell rendelni egy-egy foglalkoztatófüzetet, feladatlapot, vagy hogy egyáltalán nincs szükség a használatukra, túlzott egyszerűsítés lenne. Vannak olyan múzeumpedagógiai tevékenységek, amelyeknél nem a foglalkoztatófüzet, a feladatlap az alkalmas eszköz a méréshez: például egy óvodások, kisiskolások számára szervezett kézműves-foglalkozáson maga a produktum az az eszköz, amelyen lemérhető a bemutatott anyagok és technikák használatának elsajátítása, illetve a funkcionális tárgyaknál azok használhatósága – ha ez a kitűzött cél. Egy másik kézműves-foglalkozáson, ha más a célközönség, például művészeti iskolások, más a célkitűzés is: például a használt anyagok tulajdonságainak, fellelhetőségének, a bemutatott és elkészítendő tárgyak történetének megismertetése, akkor egy-egy játékos feladatlap kitöltése pozitív élmény a résztvevőknek, a foglalkozást tartóknak pedig segít a tevékenység kiértékelésében. Fontos, hogy a múzeumpedagógiában használt foglalkoztatófüzetek, feladatlapok ne a közoktatásban alkalmazottak másolatai legyenek. A múzeumokban olyan írásos, tárgyi és képi anyag halmozódott fel, amelyeket a közoktatásban használt tankönyvek, oktatási segédanyagok nem tartalmazhatnak, így ezek kreatív használata szinte kötelező ezekben a kiadványokban. Lényeges, hogy a múzeumi foglalkozásokon közölt adatok, a „megérintett” tárgyak, a tapasztalás útján megszerzett ismeretek visszaköszönjenek a foglalkoztatófüzetek, feladatlapok anyagában is. A feladatok megfogalmazása legyen rövid, tömör, érthető, egyben ismeretközlő, figyelemfelkeltő, de semmi esetre sem számonkérő. Mivel a foglalkozások is interaktívak, játékosak, szórakoztatva tanítanak, legyenek a feltett kérdések is ilyenek, építsenek a kreativitásra. A nyitott és zárt kérdések megfelelő arányú alkalmazásával a feladatok változatosak, sikerélményt nyújtók lesznek. A cél a visszajelzés, a visszacsatolás és a tudatosítás. A nyitott kérdésekre adott válaszok a kreativitás, a saját gondolatok megfogalmazásának és egyben az adott szituáció átélésének lehetőségét is biztosítják, például: „Ha Te lettél volna a Rezi vár kapitánya hogyan döntöttél volna…” Az ilyen típusú feladatokat a foglalkozásokon drámapedagógiai módszerekkel is megoldhatjuk. Ehhez a kérdéscsoporthoz tartoznak a gyerekek által kedvelt úgynevezett vizuális feladatok is, az „Egészítsd ki a rajzot…”, „Rajzold le…”, „Színezd ki…” típusúak, amelyek szintén a hallottak kreatív alkalmazását teszik lehetővé, valamint a megoldások magyarázatánál a gyerekek egymás munkáit továbbgondolják, értékelik, és így újra ismétlik a hallottakat.

A zárt kérdések a hallott, látott, tapasztalt ismereteket újra felelevenítik, tudatosítják. A megadott válaszlehetőségek – alátámasztva képi vagy írásos anyaggal – egyszerű választás elé állítják a feladatot megoldót, például: „Melyik várnak volt száraz árka? Pölöske, Rezi, Zalaegerszeg.” A diákok körében nagyon kedveltek még az úgynevezett „kakukktojás”, „párosító” és „szórejtvény” típusú feladatok. Utóbbiakat a foglalkozásokon közösen is el lehet készíteni, ami segít a rendszerezésben, a fogalmak jelentésének értelmezésében, tudatosításában, valamint az együttgondolkodás, alkotás élményét adja. A diákokat kísérő pedagógusok visszajelzéseiből tudom, hogy kedvelik az általunk készített feladatlapokat és foglalkoztatófüzeteket, hasznosnak tartják őket, rendszeresen felhasználják azokat oktató-nevelő munkájukban. A Göcseji Múzeumban szervezünk témanapokat, szakköröket, osztálykirándulásokat. Ezek régészeti, helytörténeti, művészettörténeti, technikatörténeti, néprajzi és általános múzeumi ismereteket dolgoznak fel. A témanapokon, ha tematikája alkalmas rá, a „Most hallottad, tudod-e” feladatlapokat használjuk. Ezeket a foglalkozás közben, egy-egy témakör összegzésére alkalmazzuk: rövid feladatokat tartalmaznak, vagy frontálisan, vagy csoportbontásban oldjuk meg őket. Kitöltésükhöz használjuk a témához tartozó oktatási segédanyagokat: vármaketteket, korabeli mérnöki eszközöket. Az ilyen jellegű feladatlapot a csoporttal együtt is elkészíthetjük. A jó kérdés vagy feladat megfogalmazása feltételezi a megszerzett ismeretek tudatos alkalmazását. A foglalkozást ezekben az esetekben csoportbontással szervezzük, egy csoport egy témát dolgoz fel, megoldókulcsot készít, és egymás feladatsorait oldják meg, értékelik. A szakkörök esetében, ha módunkban áll, készítünk foglalkoztatófüzetet, mivel ezek általában hat-nyolc foglalkozásból állnak, nagyobb témaköröket ölelnek fel. Ezeket az anyagokat rugalmasan alkalmazzuk, előfordul, hogy a részt vevő diákok nem kedvelik a feladatlapokat, foglalkoztatófüzeteket, ilyenkor inkább drámapedagógiai módszerekkel, játékos feladatokkal tudatosítunk, mérünk. Visszatérve a kérdésre: szerintem a múzeumpedagógiai foglalkoztatófüzetek és feladatlapok használatára szükségük van a diákoknak és a foglalkozást tartóknak egyaránt, de nem minden alkalommal, nem minden tematikához és nem minden korcsoportban. Ezek is oktatási segédanyagok, eszközök a múzeumpedagógiai foglalkozás célkitűzéseinek megvalósításához, illetve egy magasabb tudás megszerzéséhez, és így is kell ezeket kezelni.

TÓTHNÉ TIMÁR-GENG CSILLA PEDAGÓGUS, A BÁRDOS LAJOS KÉT TANÍTÁSI NYELVŰ ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS GIMNÁZIUM IGAZGATÓHELYETTESE

A kérdésre pedagógusként a rövid válaszom: igen. Ugyanakkor természetesen felvetődik a kérdés: miért is fontos ez nekünk? Egyáltalán: milyen haszna van? A munkafüzet, a feladatlap a tanítás folyamatában segédanyag. Segíti a tanulót a felkészülésben, az anyag megértésében, feldolgozásában, rendszerezésében, az adott témakör összefoglalásában. Miért lenne ez másképpen a múzeumpedagógiai segédanyagokkal? Nézzük meg először, hogy miért is szervez egy pedagógus a tanítványainak múzeumpedagógiai foglalkozást? Iskolámban, a Bárdos Lajos Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnáziumban már legalább húsz éve hagyomány a múzeumpedagógiai foglalkozások beépítése a különböző tanórák tanítási egységeibe. Nekünk fontos a múzeumokban látható, vizsgálható, tanulmányozható közművelődési anyag, mert tudjuk, hogy múzeumba járó felnőtt csak azokból a gyerekekből lehet, akiket már fiatal koruk óta rendszeresen visznek múzeumba. A múzeumi foglalkozás csak érdekesebbé teszi a tananyagot, előkészíthet egy tananyagrészt, vagy esetleg összefoglalhat egy témát. Azért visszük rendszeresen tanulóinkat ilyen foglalkozásokra, hogy a tananyagot kiegészítsük, eredeti tárgyakat, dokumentumokat mutathassunk nekik. Ehhez nagy segítség egy-egy múzeumpedagógiai munkafüzet vagy feladatlap. Ezekben a segédanyagokban olyan előzetes tudásanyag lehet, ami segít megérteni valamilyen tényt, amely kapcsolatban van a kiállított anyaggal, de felhívhatja valami fontosra is a figyelmünket, olyasmire, amire egy pedagógus esetleg magától nem is gondol. Én magam is sok jó ötletet találtam már a múzeumi anyagokban, és mindezek mellett soha nem lehet tudni, hogy melyik feladat ragadja meg a tanuló figyelmét: lehet, hogy egy játékos, érdekes feladat lesz az, ami beindítja a fantáziáját. Ezeket a feladatlapokat a gyerekek is szeretik, érdekesnek tartják őket, és tudják azt is, hogy az iskolai foglalkozáson majd elővehetik, emlékeztetőül, vagy esetleg a téma otthoni feldolgozásához is használhatják. Fontos az is, hogy ezek a feladatok különböznek az iskolai feladatoktól, és éppen ezért bizonyos esetekben a tanulói kulcskompetenciák fejlesztésében is jelentős segítséget nyújthatnak. A tanulók tanulási szokásai különböznek, sokféleképpen tanulnak. Egy kutatómunkára serkentő feladatlap a múzeumban sokkal többet jelenthet egyik-másik tanulónak, mint egy foglalkozás tartása. Természetesen ehhez is szükség van a múzeumpedagógusra, nem egy ilyen jó példával találkoztam már. A múzeumi foglalkozásokat a tanulóink nagyon élvezik, nálunk a tanításban ez rendszeres módszertani elem. A foglalkozások után az iskolában tovább foglalkozunk a témával, beépítjük a tananyagba a múzeumpedagógiai foglalkozást, a hallottakat, látottakat lejegyezzük, a helyszínen kapott anyagokat a füzetbe beragasztjuk. Ezek bármikor elővehetők, megkereshetők. Visszajáró, már végzett tanulóink nem egyszer említették (sőt már felnőtt volt diákjaink is mondták), hogy milyen szívesen lapozgatják a későbbi években is ezeket a füzeteket, és azt nem egyszer használták is későbbi tanulmányaik során. Pedagógusi munkám során már eddig is több alkalommal kaptam lehetőséget arra, hogy iskolám múzeumpedagógiai tevékenységét bemutathassam egy-egy konferencián, szakmai napon. Ezekre az alkalmakra minden esetben elviszem magammal az eddig kapott különféle múzeumpedagógiai munkafüzeteket, feladatlapokat, hogy a pedagógusok ezeken keresztül is képet kapjanak a múzeumpedagógia fontosságáról, és nem utolsósorban kedvet kapjanak ahhoz, hogy elvigyék tanítványaikat egy-egy ilyen foglalkozásra. Ezek a kiadványok azonban a múzeumpedagógiai foglalkozások nélkül, önmagukban is hasznosak, mert ezekből a pedagógus önállóan is felkészülhet egy-egy múzeumi látogatás megszervezésére. Sajnos az is előfordulhat, hogy egy-egy tanulócsoport nem engedheti

meg magának a múzeumi foglalkozások igénybevételét, mivel nem tudják azokat megfizetni. A mi iskolánkban korábban – a szülői hozzájárulások mellett – legtöbbször pályázatokból támogattuk diákjaink múzeumi foglalkozásokon történő részvételét, de két éve, amióta ezek a központi pályázatok elmaradtak, iskolai alapítványunk segíti ezeknek a programoknak a megtartását. A forrásaink azonban sajnos egyre szűkülnek, és ha ez így marad, többször fogunk rákényszerülni költségkímélő megoldásokra (bár remélem, hogy ez minél később következik be). Erre jelenthet megoldást, hogy a múzeumok által elkészített segédanyagok alapján önállóan készülhetünk fel a foglalkozásra. Persze tudom, hogy a múzeumoknak nem ez a céljuk a feladatlapokkal, munkafüzetekkel, de a fiatalok múzeumba szoktatásához elengedhetetlen lehet, hogy ezek segítségével pozitív attitűdöt alakítsunk ki a tanulókban. Jelentős segítség lehet, illetve jó lehetőség az is, hogy ma már több múzeum honlapján találhatók feladatlapok egyegy kiállításhoz, amit szintén nagyon szeretek, és a tanulási folyamatban rendszeresen fel is használok. Ezzel, gondolom, sok pedagógus van így. A múzeumok honlapját egyre többen látogatják, képeket, feladatlapokat, kulturális tartalmakat töltenek le. Ez az IKT (infokommunikációs) eszközök fejlődésével, elterjedésével egyre gyakoribb. Eddig egy budapesti intézmény és a saját tevékenységem alapján fogalmaztam meg a véleményemet, de mi van azokkal a tanulókkal, akik egy kistelepülésen élnek, ahonnan még nehezebben jutnak el egy múzeumba? Nekik sokkal többet jelenthet egy feladatlap, egy munkafüzet. Egy ilyen segédanyag beviheti az iskola falai közé a múzeumot. Az interaktív táblák a Támop-projekteken keresztül sok kisiskolába eljutottak, ott sok esetben ez az egyetlen lehetőség, amivel a múzeumok bekerülhetnek az oktatás vérkeringésébe, ami pedig igen fontos lenne. Természetesen azért a kisiskolák esetében is hallottam már múzeumi foglalkozások igénybevételére több jó példát. Nekem, bevallom, szívügyem a múzeumpedagógia beépítése a pedagógusi munkámba, és ehhez eddig is jól tudtam használni a múzeumok által összeállított segédanyagokat. Szeretném, ha továbbra is hozzájuthatnék ilyen munkafüzetekhez, feladatlapokhoz, sőt bővülne ezek köre, és minél több múzeum a honlapjára is feltenné ezeket. Persze tudom azt is, hogy az iskolák egy része nem nyitott a múzeumi foglalkozásokra, de remélem, hogy egyre inkább elfogadottá válik ez a tevékenység, és ehhez fontos segítséget nyújthatnak ezek a kiadványok.

DISPUTA

JOÓ EMESE MÚZEUMPEDAGÓGUS, NÉPRAJZI MÚZEUM

Ha a foglalkozáson jelen van múzeumpedagógus, „résztvevőkön” pedig a pedagógust és diákcsoportját értjük, a válasz egyértelmű: nincs szükség sem egyszerűbb feladatlapokra, sem komplikáltabb munkafüzetekre. Ezek a múzeumtól alapvetően idegenek, használatuk akadályoz, félrevezet, rövid és hosszú távon egyformán káros. Látszólag segítséget jelentenek, valójában azonban mindannyiunkat hátráltatnak. Lássuk kit, miben és hogyan? A feladatlapok akadályozzák a múzeumpedagógusokat abban, hogy saját pedagógiai eszközeiket és módszereiket kialakítsák és fejlesszék. A feladatlapok félrevezetik a diákokat és a pedagógusokat, mert a múzeumból észrevétlenül iskolát, a kiállításból pedig tananyagot csinálnak. A feladatlapok stratégiai szempontból károsak a múzeumnak, mert a vizuális nyelven remekül értő és beszélő Z generáció − a potenciális felnőtt múzeumlátogatók − szeme elől eltakarják a múzeum valódi világát, ezzel hátráltatják a megnövekedett vizuális kereslet és a múzeumokban rendelkezésre álló vizuális kínálat találkozását, a digitális nemzedék és a múzeumok egymásra találását. A közoktatás elsősorban a tananyag szemléltetésére és ismeretszerzésre használja a kulturális színtereket, de törekszik arra is, hogy a diákok kulturális fogyasztói szokásait formálja. Amikor egy osztály színházba megy, senkinek nem jut eszébe feladatlapot nyomni a diákok kezébe. És nem azért, mert a színházi előadás alatt sötét van! Sokkal inkább, mert a diákok csak úgy élhetik át a színházi élményt, ha gyakorolják a színházi viselkedés szabályait, megismerik az előadások jelrendszerét, és valódi nézőként figyelik az előadás apró részleteit és teljes egészét. Ez nem könnyű feladat, sokszor segítségre van szükségük, de azt még véletlenül sem előadás közben, feladatlap formájában szokás megadni nekik. A diákok zavartalanul végignézhetik a darabot, új megvilágításban láthatják az iskolai tananyagot, miközben fokozatosan képessé válnak a színház önálló befogadására. A múzeumi élmény a színházihoz hasonlóan történetek befogadásán alapul, csakhogy ezek a történetek nem direkt módon, hanem egy látszólag élettelen és mozdulatlan vizuális környezetben tárulnak fel. A kiállítás komplex tér, amelyben gondosan elhelyezett, egymással bonyolult kapcsolatrendszerben álló tárgyak, műalkotások, vizuális és szöveges információk, képek, filmek és hangok találhatók. Háromdimenziós fizikai valóság – terek, távolságok, irányok, útvonalak –, amelyben a szabad mozgás és az önálló tájékozódás kínálja a felfedezés élményét. A kiállításokban a megismerés nem feltétlenül lineáris útvonalon halad, viszont csakis minden jel egyidejű megfigyelésével, összeolvasásával érhető el. Nem beszélve arról, hogy a kiállítás az értelemre, az érzékekre és az érzésekre egyformán hat, így ahányan vagyunk, annyiféle olvasatunk és értelmezésünk lehetséges. A diákokat azzal segítenénk, ha a feladatlap külső vezérfonala helyett engednénk őket belemerülni, sőt beleveszni ebbe a bonyolult közegbe, amelyben valódi kihívás a változatos vizuális jelekkel megfogalmazott történetek és üzenetek megfejtése. Sok esetben az iskolai pedagógusok nyomására történik, hogy a múzeumlátogatás alárendelődik a tananyag célirányos feldolgozásának. Az efféle múzeumi órán a diákok iskolai jellegű feladatlappal a kiállításból kiragadott részleteket dolgoznak fel. A feladatlap szöveges kérdéssor mentén, azonos útvonalon vezeti a diákokat, akik igyekeznek a kérdéseket értelmezni, és helyes válaszokat, jó megoldásokat adni rájuk. Ceruzával és papírral bajlódnak egy kifejezetten vizuális jelolvasásnak berendezett, írófelület-mentes térben. Saját gondolataik helyett másokéival foglalkoznak ott, ahol mindent több szempontból is meg tudnának közelíteni, többféle véleményt, viszonyt is meg tudnának fogalmazni. Ahol nincs sem jó, sem rossz, sem megoldás. Hiszen kiállítás. A tanórává egyszerűsített foglalkozáson nincs lehetőség sem a tágabb összefüggések, sem a kiállítás saját üzenetének megismeré-

sére. Ez nagy pazarlás, mivel a kiállításokban a tananyag szinte minden dimenziója megtalálható! A múzeumnak a többi között az a rendkívüli pedagógiai értéke, hogy felkínálja a tantárgyakra tagolt iskolai ismeretek újrarendezését és a tantárgyakon átívelő összefüggések szemléltetését. Csak azért, hogy a diákok a tankönyv illusztrációit 3D-ben nézzék, de változatlanul a megszokott iskolai sémákban mozogjanak, nem érdemes múzeumba menni. Múzeumba a múzeumért érdemes menni, ahol a tárgyakból történet, a tananyagból pedig életszerű tudás válhat. A múzeum és a kiállítás sajátosságai alapvetően megkívánnák, hogy a foglalkozások módszertana túllépjen a hagyományos iskolai adaptációkon, és a szövegalapú, lineáris, analitikus megközelítés helyett vizuális alapú, dinamikus megoldásokat alkalmazzon. Felkészülni egy konkrét csoportra, a foglalkozáson végig aktívan jelen lenni és mindenkit mozgásban tartani, minden résztvevőre folyamatosan figyelni és mindenki figyelmét fenntartani, rugalmasan alkalmazkodni és kreatívan improvizálni − mindez igen sok energiát igényel. A múzeumpedagógusok többsége vagy szereptévesztésből, vagy lustaságból marad inkább a bejáratott, többnyire passzív módszereknél. A feladatlapozás ilyen megszokott, kényelmes félautomata: a kész minták hozzáférhetők és adaptálhatók, a kérdéssort előre össze lehet állítani, a foglalkozáson bármikor elő lehet kapni, a kitöltés ideje alatt pedig még egy kis szusszanás is adódik. A múzeumpedagógusok továbbá azért készítenek feladatlapokat, mert azokon nőttek fel, hozzájuk a szöveg alapú, részletekre irányuló, vezetett gondolkodásmód áll közel. Nehéz szembesülniük azzal, hogy a foglalkozások résztvevői ma már teljesen másképpen működnek. Hagyományos, szövegcentrikus módon szinte már nem lehet őket tanítani. A mai diákok jellemzően gyakorlatiasak, gyorsak, önállók, vizuálisak, egyszerre több dologra figyelnek, hamar átlátják a nagyobb rendszereket, követik és igénylik a változatosságot − ezért hihetetlen felfedezést és élményt jelenthet számukra, ha mindezeket a képességeiket múzeumi és kiállítási környezetben is gyakorolhatják. Kedves múzeumpedagógusok! Vigyázzatok a múzeumra, nehogy elavult pedagógiai módszereitekkel elrettentsétek onnan a digitális nemzedéket! A feladatlap a korszerű múzeumtól és a mai diák-célközönségtől egyformán idegen. A feladatlapozással ráadásul saját személyes jelenléteteket teszitek feleslegessé, azt a látszatot keltitek, mintha bármivel is pótolhatók lennétek. Inkább tegyétek oda magatokat! A feladatlapok pedig vitrinbe valók. Én szóltam.

DISPUTA

TÓTH KÁLMÁN MÚZEUMPEDAGÓGUS, SAVARIA MÚZEUM

Engedtessék meg, hogy a témát egy személyes, az életutam szempontjából ha nem is meghatározó, de a fejlemények tükrében lényeges és mindenképpen ide kívánkozó epizód felidézésével közelítsem meg. Talán legkorábbi – de mindenképpen legkorábbi dokumentált – múzeumi élményem a Savaria Múzeum Ismerjük meg környezetünk rovarvilágát! című foglalkozásához kapcsolódik. Nem azért hozakodom elő ezzel az 1970-es évek közepén történt múzeumlátogatással, mert utalni szeretnék az életkoromra (sem előre, sem hátrafelé nincs vele mit dicsekedni), de azért azt elárulom, hogy kedves élővilág-tanárnőnk a Fürst Sándor Általános Iskola 6. osztályosai számára szervezte meg az említett programot. A meglátogatott intézményben, későbbi munkahelyemen, Bándi Gáborné, az akkori Nevelési és Propaganda Osztály (!) vezetője kezdeményezésére az idő tájt magas színvonalú és élénk múzeumpedagógiai műhelymunka folyt. A kifejlesztett „(tan)eszközök” sorába illeszkedett az a nyolc kérdést tartalmazó feladatlap is, amely Bándiné gondossága folytán az osztály adattárában megőrizve a mai napig dokumentálja a gyermekkori múzeumlátogatást. A múzeumi feladatlapok e korai példányának küllemét és részben tartalmát is a házi nyomdagép technikai lehetőségei határozták meg: az A/4-es méretű lapon képek nincsenek, csak szövegek és kipontozott vonalak. Egyszerű kivitelezése ellenére betöltötte hivatását: lényeges és érdekes ismeretekről adott visszacsatolást. Négy évtizedet ugorva az időben megállapíthatjuk, hogy napjainkban a múzeumok egyre tudatosabban szervezik gyűjteményinterpretáló tevékenységüket, aminek során az innovatív közvetítőeszközök és módszerek széles skáláját használják fel. A küllemüket és tartalmukat tekintve egyre igényesebb kivitelű múzeumi feladatlapok, foglalkoztatófüzetek a múzeumpedagógia szinte nélkülözhetetlen eszközévé váltak. 2009-ben Koltai Zsuzsa ötven múzeumi közművelődési szakember, múzeumpedagógus bevonásával interjúalapú vizsgálatot folytatott a hazai múzeumi kultúraközvetítés helyzetének feltérképezésére. Vizsgálatának egyik eleme a múzeumpedagógiai eszközök és munkaformák alkalmazási gyakoriságának rögzítése volt. Eszerint 2009-ben a megkérdezett szakemberek 82 százaléka építette be a feladatlapot mint eszközt a múzeumpedagógiai tevékenységébe. A mérés korántsem nevezhető reprezentatívnak, témánk szempontjából azonban fontos megállapításhoz szolgáltat adatokat: a feladatlapos munkáltatás valószínűleg ma is a múzeumpedagógiai tevékenység egyik leggyakrabban igénybe vett módszere, a feladatlap pedig a leggyakrabban használt múzeumpedagógiai (segéd)eszköz. Ez nem lehet véletlen! A feladatlap a gyűjteményi interpretáció célszerű eszköze kell legyen, különben miért fordítanának elkészítésére annyi energiát és időt a múzeumpedagógusok? Persze fel lehet hozni az ellenvéleményt, miszerint a gyakoriság nem társul szükségszerűen az indokoltsággal, vagyis attól, hogy valami elterjedt, nem feltétlenül indokolt, sőt nem is biztos, hogy hasznos. Mielőtt a feladatlapok tartalmi problémáit érintenénk, tegyük fel a szerkesztői kérdést, ám kicsit megváltoztatott formában: kinek van munkafüzetre, feladatlapra szüksége? A múzeumpedagógusoknak vagy a foglalkozások résztvevőinek? Az idézett vizsgálat adatainak tükrében az előbbieknek bizonyára. Az igényt a hagyományok mellett a pályázatok is erősítik, hiszen a kiállításokra kiírt pályázatok formai követelményként elvárják a múzeumpedagógiai programterv csatolását. Ennek mutatós, egzakt eleme, amikor a pályázó az ifjabb korosztálynak szóló kiadvány tervét vázolja fel a különféle feladatokkal. De előfordul (tartok tőle, nem is ritkán), hogy a muszájból kivitelezett munkafüzet nem állja ki a gyakorlat próbáját. Ez esetben ami az elszámolást illeti, a projekt sikeresen zárult ugyan, de valójában mi értelme volt az egésznek? Pótolhatatlan szakmai tapasztalatoktól estünk el, mert nem volt módunk, lehetőségünk (esetleg szándékunk sem) a korrekcióra. Egyetlen

eredmény, hogy a színes-szagos ifjúsági kiadvány, munkafüzet a színvonalas múzeumpedagógiai munka hosszabb távon fennmaradó, kézzelfogható bizonyítékaként ragyog ország-világ előtt. Nem is ez a probléma, hanem inkább az, hogy a dicsfény várományosaiként nem mindig tesszük fel magunknak a kérdést: a (pedagógiai) cél és a célközönség megkívánja-e, igényli-e a szívünknek oly kedves munkafüzetet, kreativitásunk koncentrátumát? Minden esetben több szempontból, kellő önmérséklettel át kellene gondolni, hogy a tervezett munkafüzet vajon kiknek készül, megfelelő helyen, módon és időben kerül-e használatba? Mindezek és a tartalom mikéntje után számomra harmadlagos kérdés a manapság preferált „dizájnos” küllem. Persze szeretem az igényes kiadványokat ebben a kategóriában is, szép gyűjteménnyel is rendelkezem belőlük, de sajnálattal tapasztalom, amikor a külcsín mögött kevésbé nívós, esetleg túlzottan iskolás belbecs lappang. Több múzeumpedagógus kolléga éppen a teljesítménykényszeres iskolai tesztekkel, feladatlapokkal nyomorgatott gyermekekre való tekintettel teljesen elveti az efféle segédeszközök múzeumi használatát. A kiállítások kurátorainak a műtárgyakkal megfogalmazott üzenetrétegeit azonban, ha szóban, ha írásban, de mindannyian kérdésfeltevésekkel is igyekszünk közvetíteni. Múzeumpedagógusi pályám során számos feladatlapot, munkafüzetet készítettem. Ezekkel minden esetben a témafeldolgozás, ismeretszerzés, interakció folyamatait igyekeztem összekapcsolni. Egyes reformpedagógiai irányzatok, technikák, amelyekben az egyéni fejlesztés, illetve az együttműködés módszerei kerülnek középpontba, különös figyelmet szentelnek a taneszközöknek, köztük a tervszerűen alkalmazott feladatsoroknak. A felfedezéses tanulás elvét követő Freinet-módszer munkakártyái, kérdő-felelő cédulái, a tevékenység-központú oktatás instrukciós lapjai a múzeumpedagógiai gyakorlatban, jelesül a feladatlapok készítése során is hasznosíthatók lehetnek. Hogy a feladatlap rontja-e vagy segíti a befogadás, integrálás, konstruálás folyamatait? Nincs minden helyzetre érvényes válasz. A valódi kérdés inkább az, hogy az adott helyzetben tudunk-e, segítünk-e jól kérdezni, ezáltal érvényes válaszokra lelni. A jó kiállítás önmaga is kérdéseket ébreszt; a múzeumpedagógus feladata, hogy ezeket felszínre hozza és a résztvevők közös élményévé tegye. Arról az adott helyzet ismeretében kell döntenie, hogy ehhez kézbe fogható tárgyra, drámapedagógiai módszerekre, vagy – uram bocsá’ – feladatlapra van-e szüksége.

MŰKÖDHET-E MÚZEUMKÉNT A BUDAPESTI ÁLLATKERT? MILYEN HIVATALOS BESOROLÁST KAPHATNA AZ INTÉZMÉNY A TÖRVÉNY ALAPJÁN? SZERZŐ: VARGA KÁLMÁN TÖRTÉNÉSZ, MŰEMLÉKVÉDŐ FOTÓ/FORRÁS: FŐVÁROSI SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR BUDAPEST GYŰJTEMÉNY

KLÖSZ GYÖRGY FELVÉTELE AZ ÁLLATKERT FŐBEJÁRATÁRÓL (1893–1896, ZSELATINOS EZÜST, 25 × 35 CM). AZ 1866-BAN MEGNYÍLT, AZ ELMÚLT IDŐBEN MÁR ÉVENTE TÖBB MINT EGYMILLIÓ LÁTOGATÓT FOGADÓ FŐVÁROSI ÁLLATÉS NÖVÉNYKERT TEVÉKENYSÉGÉNEK SZAKMAI ELEMZÉSE ALAPJÁN NYILVÁNVALÓ, HOGY AZ INTÉZMÉNY FEJLŐDÉSÉBEN KIMUTATHATÓ TENDENCIÁK A MUZEÁLIS INTÉZMÉNYEKRE JELLEMZŐ FUNKCIÓK ÉS FELADATKÖRÖK EGYRE TERVSZERŰBB FELVÁLLALÁSÁT ÉS ERŐSÖDÉSÉT MUTATJÁK

Nagyjából másfél esztendeje, hogy a MúzeumCafé Posztamens rovatában a hazai állat- és növénykertekről esett szó, mégpedig elsősorban abból a célból, hogy kiderüljön, megfelelnek-e ezek a közgyűjteményi normáknak, azaz tekinthetők-e tulajdonképpen akár múzeumoknak is? (Berényi Marianna: Madagaszkár és szavanna: rács helyett kifutó. MúzeumCafé 35. – a szerk.) Akkor a válasz valahogy így hangzott: egyes tevékenységek rokoníthatósága ellenére az állatkertek sem jogi, sem gyakorlati oldalról nem kezelhetők közgyűjteményként. A megállapítás perdöntő érve szerint a kétféle intézmény gyűjteményi bázisa, a „holt”, illetve „élő” anyag között olyan nagy a minőségi eltérés, hogy ez eleve determinálja az éles különbséget. De vajon tényleg megállja-e a helyét ez a minden Zoo-ra kiterjesztett sarkos vélemény? Vagy inkább olyan általános megállapításként kezeljük, amely azért eltűri a kivételeket? Érzékelhető tendencia ugyanis a világban, hogy a különböző kulturális intézmények – közöttük az állatkertek és a közgyűjtemények is – szakítanak profiljuk zártságával, és fokozatosan szélesítik tevékenységi körüket. A jelenségnek egyaránt vannak szakmai és a társadalmi elvárásokban gyökerező okai, hiszen miközben egy-egy szakterület művelésének színvonala mindinkább más tudományok iránti nyitottságot feltételez, egyre fokozottabb a közösségi igény is a tudásanyag társadalmi hasznosulására. Közhelyszerű, mégis igaz megállapítás, hogy „ahány ház, annyi szokás”, amit az állatkert típusú intézményekre adaptálva ekképpen fogalmazhatunk át: ahány állatkert, annyi sajátos arculat és annyi fejlődési lehetőség. Az egyik megfigyelhető alternatíva a közgyűjteményekre jellemző feladatok részbeni átvétele: emiatt ma már számos példa található a világban arra, hogy egy állat- és növénykert múzeumi rangú intézményként működik. Általában az a jellemző, hogy ezek a kertek egyedi fejlődésük következtében elérik azt a szakmai szintet, ami a szervesen kialakuló közgyűjteményi funkciók egyre céltudatosabb ellátásához vezet. Mindebben szerepet játszik a kor változása, a helyspecifikus társadal-

mi elvárásrendszer bővülése, és természetesen az adott intézmény missziója, történetiségének alakulása, a saját múltat megőrző-megidéző szellemi és tárgyi értékek tisztelete. Egyik érdekes példaként említhetjük az Arizona-Sonora Desert Museumot, amely az arizonai Tucson leglátogatottabb látványosságai közé tartozik. Ez egy különleges sivatagi park, amely elsősorban állatkert, de természettudományi múzeum, botanikus kert és művészeti galériát működtető intézmény is egyben. 1952-ben alapították, és küldetése, hogy a társadalom széles rétegeivel megértesse a természetet, és elősegítse az ember harmonikus együttélését az élővilággal. Szintén tengerentúli példa az 1926-ban alapított Bermuda Aquarium, Museum & Zoo (Egyesült Államok, Bermuda-sziget), amely természettudományi múzeumi és állatkerti feladatokat egyszerre ellátó intézményként az óceánok és tengerek élővilágára koncentrál. Kiállításaival, képzési programjaival és élményszerű bemutatóival elsősorban a fiatal generációk körében népszerű. Szerény hazai rokonként hozhatjuk fel a balatonedericsi Afrika Múzeum és Állatkertet: az élő állatokat is bemutató helyet Nagy Endre (1913–1994) Afrika-kutató és neves vadász létesítette a család régi kúriájának környezetében. Az élővilág bemutatását trófea- és néprajzi kiállítás gazdagítja, ennek nagy részét az alapító 1984-ben hozta Balatonedericsre. A másik oldalon, a múzeumok világában ugyancsak számos példa mutatja, hogy közgyűjtemények, speciális múzeumok bővítik ki tevékenységüket alapvetően az állat- és növénykertekre jellemző feladatkörökkel. Egyik tipikus példája ennek a Boonshoft Museum of Discovery (Dayton, Egyesült Államok). A felfedezés élményének széles körét kínáló intézmény története a 19. század végére nyúlik vissza, elődje az 1893ban létrejött Museum of Natural History volt. Csaknem száz esztendő telt el, míg a folyamatos fejlesztések következtében az intézmény profiljába a részleges állatkerti karaktert is felvették. Ma már múzeumként, állat- és növénykertként, élményparkként rendkívül kedvelt intézmény. Közelebbi érdekesség az ausztriai Schlosshof-

ban lévő Savoyai-kastély múzeuma: az egykor a törökverő Savoyai hercegek, majd az osztrák császári család pazar barokk rezidenciáját és a hozzá tartozó kertet 2002-től kezdték el helyreállítani, és bár a munkálatok még ma sem fejeződtek be teljesen, a kastély 2005-től megnyitotta kapuit. A múzeumként, botanikus kertként működő együtteshez hagyományos állattartó majorság és a 18. század divatját felelevenítő történeti állatkert is tartozik, utóbbiban különféle egzotikus állatokkal. Észak-Európában az 1891ben elsőként alapított stockholmi skanzen egyszerre néprajzi múzeum, állatkert, vidámpark és egy hagyományos vurstli keveréke. A városi életet bemutató egységén túl népi építészeti és néprajzi gyűjteményeit háziállatokkal egészítette ki, állatkertjében pedig a Skandináviában őshonos állatokat mutatja be. Ez a néhány példa is alátámasztja, hogy az állatkertek perspektivikus fejlesztési lehetőségei közül nem zárható ki a közgyűjteményi irányultság, sőt a folyamat fordított előjellel is lejátszódhat. Messzire vezetne, és meghaladná a jelen írás kereteit, ha részletekbe menően vennénk górcső alá az állatkerti és múzeumi funkciók közös pontjait, ezért megmaradunk a legfontosabbnál, a múzeum működésének alapjául és bázisául szolgáló muzeális gyűjtemény fogalmánál. A gyűjtemény a muzeális értékek tárháza, amelyet az intézmény szisztematikusan gyarapít, feldolgoz, gondoz és közkinccsé tesz. Az általános nézet szerint a valóság muzeális bizonyítékaiként túlnyomórészt mozgatható, szemléletes-konkrét, tehát érzéki módon felfogható tárgyi vagy képi formában létező tárgyak szolgálnak. A muzeália fogalmi határai azonban nem kiforrottak, az pedig, hogy ez a klasszikus valóság- és tárgyfogalom tágítható-e, és ha igen, mennyire, a mindenkori társadalmi megegyezéstől függ. A muzeália fogalma ugyanis messze átnyúlhat a műemlékvédelem és a természetvédelem területére is, azaz a kastélymúzeumok, a múzeumfaluk, a szabadtéri néprajzi múzeumok, vagy a természetvédelmi területek, az ökomúzeumok, a tájházak, az állat- és botanikuskertek tevékenységi körébe.

MŰHELY

A muzeológia korszerű értelmezésében az épületek (vár, kastély, palota, gyár, lakóépület, gazdasági épület stb.) és a szabadtéri bemutatóhelyek (régészeti park, ásatás, vadaskert, állat- és növénykert, tanulóösvény, emlékpark, természeti emlékmű stb.) jellemzően nem mozgatható egységek ugyan, de muzealitással is rendelkezhetnek, ezért sajátos és magas komplexitású muzeális tárgyaknak kell tekinteni őket. Ebből fakadóan bizonyos esetekben a „paramuzeális” intézmények közé tartozhat például a másolatmúzeum, a műcsarnok, az állatkert, az akvárium, a vadaspark vagy azok a bemutatási formák, amelyekre jelen pillanatban még nincsenek is megfelelő magyar meghatározások (Site Museum, Heritage Interpretation Center, Urban Studies Center, Living History Farm). Nem szándékunk a múzeum fogalmának parttalanná tágítása, de nem nehéz belátni, hogy ezzel a filozófiával az állat- és növénykertek gyűjteményeit is megközelíthetjük, ideértve akár az élő organizmusokat is. Ám utóbbiaktól most tekintsünk el, és csak azokon a gyűjteményfajtákon fussunk végig, amelyek ezzel a szemlélettel sajátjai lehetnek az állatkerteknek. Az állatkertek élővilágának változása logikusan, az idő természetes előre haladtával hozza létre például a természettudományi gyűjtemények bizonyos típusait, és ezek éppúgy beilleszkednek a kutató- és feldolgozó-tevékenységbe, mint a pedagógiai és művelődési programokba. Óhatatlanul kialakulnak és kiforrott rendszerbe sorolódnak az úgynevezett naturafaktumok (anorganikus ásványok és kövületek, preparált növények és állatok stb.), amelyek gyarapítása éppúgy táplálkozik a belső élő állomány változásából, mint a tudományos érdekekből gyűjtött külső anyagból. Törvényszerűnek mondható az állatkertekben a sajátos történeti- és kultúrtörténeti gyűjtemények létrejötte is. A történeti tárgyi kollekciók alapvetően két forrásból táplálkoznak: egyfelől az intézménytörténet révén megőrződő emlékanyagokból, amelyek zöme idővel kultúrhistóriai értékűvé nemesedik, másfelől a munka során tudatosan gyűjtöttekből, amelyek – például – tudósok hagyatékából és

a bemutathatóság információs gazdagításának szándékából származnak. Ezen túlmenően ide sorolhatjuk a természeti környezetben élő közösségek életmódjáról valló tárgyi anyagokat és a néprajzi jellegű tárgyakat is. A harmadik potenciális gyűjtemény a grafika, a festészet, a szobrászat, az iparművészet, a dizájn, az építészet, a fotográfia, illetve az új médiumok és más kortárs alkotótechnikák területéről származó anyagokból alakulhat ki, és idővel izgalmas művészeti kollekcióvá válhat. A művek témája magától értetődően az intézmény fő tevékenységéhez kapcsolódhat: állat- és növényábrázolások, a természeti környezet és jelenségek művészi eszközökkel megfogalmazott motívumai, a természettudományok történetében meghatározó tudósok portréi stb. Végül érdemes utalni még arra, hogy a muzeália fogalmának tágabb értelmezése alapján olykor az egyedi építészeti értékek is alkothatnak különleges együttest, hiszen ha a műemléki érték korszerű, a hazai jogban is értékalapon rögzült fogalmát idézzük fel, akkor nyilvánvaló, hogy a műemlékek sajátos műtárgyakként, történeti dokumentumként is felfoghatók. A világban nem egy nagy tradíciójú állatkert esetében – például Schönbrunnban, Londonban – fordul elő, hogy a bázisul használt, gondozott épített örökséget és annak tartozékait (plasztikák, üvegablakok stb.) is védik. A fentiek tükrében vizsgálva a Fővárosi Állat- és Növénykertet, azt tapasztaljuk, hogy az a gyűjtemények vonatkozásában megfeleltethető a múzeumi kritériumoknak: évszázados története során létrejött egy ma már tudományosan sem megkerülhető természetrajzi gyűjtemény, amelynek két pillérét a zoológiai és a botanikai anyag adja. Hasonló a helyzet a történeti tárgyi anyagokkal (legfőképpen kultúrhistóriai és néprajzi emlékek, illetve újabban a vidámparki műemlék játékok) és a művészet kategóriájába sorolhatókkal (tematikus autonóm és beépített művek). Kevéssé ismert a dokumentumgyűjtemény gazdagsága: a saját történetírásos emlékein és nyomtatványain túl megtalálhatók itt kisebb irathagyatékok és személyi irattárak, valamint a kapcsolódó területek (oktatás, tudo-

mányos kutatás stb.) forrásértékű anyagai is. Megemlíthetjük a napjainkra tízezres nagyságúra duzzadó fotóarchívumot és az „élő” gyűjteményhez kapcsolódó információs bázist, amely lényegében egy múzeumi adattárnak felel meg. És az már csak „hab a tortán”, hogy az Állatkertnek különleges „építészeti gyűjteménye” is van: bő száz éve emelt patinás épületei 1999 óta műemléki védelem alatt állnak, és ezek magas esztétikai/művészeti színvonala teszi az intézményt Európa egyik legszebb állatkertjévé. De mi a helyzet a gyűjteményeken túl? A múzeumok anyagainak legszuggesztívebb bemutatási, ismeretátadási eszköze a kiállítás. Az ismérvek szerint a muzeális intézménynek rendelkeznie kell „állandó” kiállítással, és rendszeresen szerveznie kell „időszaki” bemutatókat is. Az Állatkert mindkét formát megvalósítja, sőt kínálata évek óta olyan gazdag, hogy nem is célszerű részletesen elmélyednünk a sokrétű tartalmakban. Az „állandó” kiállítás fő jellemzője, hogy az élő állat- és növényállomány bemutatása természetes módon összekapcsolódik az élettelen gyűjteményi anyagokkal; utóbbi kiegészít, kontextusba helyez, modellez, megmagyaráz, olykor az élők környezetét is adja (élőhely-rekonstrukciók). Az „időszaki” kiállítási tevékenység pedig a témákat illetően rendkívül széles skálán mozog. Megtalálhatók közöttük a földkerekség egyegy vidékét bemutató vagy a természeti népek kultúráját feldolgozó tárlat, a fotóművészeti, a klasszikus képzőművészeti vagy a gyermekek világából merítő kiállítás is. Az Állatkert folyamatosan pezsgő életében – a múzeumokhoz hasonlóan – a másik széles kulturális kínálatú szolgáltatásnak nevezhetők a műfajilag különféle és minden korosztály igényeit kielégítő rendezvények. Szinte képtelenség felsorolni a sokféle programot, ezért csupán egy állatkertben szokatlannak számító rendezvénytípust, a zenei alkalmakat említjük: a Zenés Állatkerti Esték koncertsorozat egy sok évtizedre visszatekintő hagyományt teremtett újjá, és a Nagytó partján felcsendülő igényes muzsika az ezredforduló óta több ezer zenekedvelőt csábított a nyár esti koncertélményekre.

Kimondottan erőssége az Állatkertnek – és a prioritások között is előkelő helyen áll – a fiatalokat és felnőtteket egyaránt megmozgató oktatási, nevelési programok széles választéka, amit az andragógiának és a múzeumpedagógiának feleltethetünk meg. Az állatkerti oktatás-nevelés olyan pedagógiai lehetőség, ami segíti az óvodapedagógusok, tanítók, tanárok egyéni és csoportos módszertani fejlődését. Az intézmény több évtizede foglalkozik főiskolai, egyetemi hallgatók és gyakorló pedagógusok szakmódszertani képzésével. A legfiatalabbak számára pedig az Állatkert olyan egyedi helyszín, ahol a gyermekek érzelmileg is közelebb kerülhetnek a természeti világ értékeihez. Az oktatási programok segítik a tudományos gondolkodásmód kialakulását és a természettudományos kompetencia fejlesztését, valamint kapcsolódnak más műveltségi területekhez (földrajz, fizika, kémia, matematika, magyar nyelv, rajz, testnevelés, művészetek, néphagyományok). Számos más irányt, területet vagy éppen követelményt említhetnénk még, amelyek az Állatkert rokonságát bizonyíthatnák a múzeumokkal. Szólhatnánk a nyilvántartási rendszerről, a tudományos munka sokrétűségéről, a kiadványozásról, a látogatói komfortról vagy akár a műhelymunka funkcionális tereiről és eszközeiről, de talán ennyi is elég már papírra vetni egy összegző megállapítást: a Fővárosi Állat- és Növénykert komplex feladatkörű intézménynyé emelkedését alapvetően a százéves fejlődés (tudományosság, gyűjtemények kialakulása, közművelődési funkciók stb.) és a konkrét helyi adottságok/elvárások (kulturális javak gondozása, oktatómunka igénye stb.) determinálták. Ennek keretében egyre nagyobb hangsúly került azoknak a szakterületeknek a részbeni vállalására is, amelyeket jellemzően múzeumi szervezetek látnak el. (Olyannyira egyébként, hogy a közelmúltban az intézmény Alapító okiratában a szakmai alapfeladatok között is rögzítették a legfőbb múzeumi tevékenységeket.) Most pedig arra a kérdésre, pontosabban két lépésben arra a kérdéscsoportra próbálunk meg néhány összefoglaló „táblázat” segítségével vá-

laszt adni, hogy először is a Fővárosi Állat- és Növénykert működése a vonatkozó jogszabályok fényében (az 1997. évi CXL. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről) vajon megfelel-e a muzeális intézményekkel szemben támasztott követelményeknek, és ha igen, akkor második lépésben vajon milyen típusú múzeumi besorolásnak? (A szövegben a törvény minden egyes pontja után egyenként adjuk meg a választ, hogy a Fővárosi Állat- és Növénykert [FÁNK] működése jelenleg hogyan viszonyul az adott ponthoz.) A törvény szövege szerint 37/A. § (2) a muzeális intézmény a) a társadalom szolgálatában áll – FÁNK: igen b) a közösség számára nyilvános – FÁNK: igen c) a közösségekkel, településsel aktív kapcsolatot tart – FÁNK: igen d) alaptevékenysége körében nem gazdasági haszonszerzés céljából jön létre – FÁNK: igen e) a kulturális javakhoz széles körű és egyenlő hozzáférést biztosít – FÁNK: igen (3) a muzeális intézmény rendelkezik a szakmai besorolása szerinti követelményszint biztosításához szükséges tárgyi és személyi feltételekkel, amely által ellátja az e törvényben meghatározott feladatokat – FÁNK: igen 37/A. § (4) A muzeális intézmény a kulturális javakhoz való hozzáférés biztosítása érdekében: a) a kulturális javak egységes szaktudományos szempontok szerint, tudományos szaktevékenység keretében kialakított, nyilvántartott és dokumentált együttesét őrzi, gondozza, és kiállításon bemutatja – FÁNK: igen b) biztosítja a kulturális javakhoz kapcsolódó kutatási tevékenység lehetőségét – FÁNK: igen c) kultúraközvetítő, közművelődési tevékenységével hozzájárul az egész életen át tartó tanulás folyamatához – FÁNK: igen d) közművelődési rendezvényeket és egyéb programokat rendez – FÁNK: igen e) együttműködik a nevelési-oktatási intézményekkel, és múzeumpedagógiai programjaival segíti az iskolai és az iskolán kívüli nevelés céljainak elérését – FÁNK: igen

f ) elvégzi a kulturális javak múzeumpedagógiai célú feldolgozását, folyamatosan megújuló múzeumpedagógiai és múzeumandragógiai programkínálatot biztosít – FÁNK: igen g) az intézmény turisztikai vonzerejének felhasználásával, a látogatóknak nyújtandó szolgáltatásokkal helyi és országos szinten elősegíti a gazdaság élénkítését – FÁNK: igen (5) a muzeális intézmény a kulturális javakhoz való hozzáférés feltételeit a működési engedélyében meghatározott szakmai besorolásnak megfelelő követelményszint szerint biztosítja – FÁNK: később kiderül (6) a muzeális intézmények feladataik ellátásában – fenntartójuktól függetlenül – együttműködnek egymással és a kulturális örökség más értékeit gondozó intézményekkel, így különösen a könyvtárakkal, a levéltárakkal és a közművelődés intézményeivel, továbbá a tudományos köztestületekkel, a köz- és a felsőoktatás, valamint a szakképzés intézményeivel – FÁNK: igen Az (5) pont ma még értelemszerűen nyitva hagyott sorát nem számítva megállapíthatjuk tehát, hogy a Fővárosi Állat- és Növénykert mindenben megfelel a muzeális intézményekkel szemben támasztott követelményeknek és az azoknak megszabott feladatoknak. A következő lépésben azt nézzük meg, hogy a muzeális intézményeken belül a FÁNK megfelel-e a múzeumi szervezetekkel szemben támasztott szigorúbb követelményeknek: 42. § (2) A múzeum feladata – a 37/A. §-ban meghatározottakon túlmenően – a működési engedélyében meghatározott gyűjtőkörébe tartozó kulturális javak a) gyűjtemény gondozása – FÁNK: igen ennek keretében azok aa) gyarapítása – FÁNK: igen ab) nyilvántartása – FÁNK: igen ac) állományvédelme – FÁNK: igen b) tudományos feldolgozása és publikálása – FÁNK: igen c) hozzáférhetővé tétele – FÁNK: igen ennek keretében ca) állandó és időszaki kiállítások rendezése – FÁNK: igen

MŰHELY

cb) közművelődési és múzeumpedagógiai programok és kiadványok biztosítása – FÁNK: igen cc) a kulturális javak digitalizálása – FÁNK: igen cd) a kutatási tevékenység biztosítása – FÁNK: igen 42. § (4) Az állam és a települési önkormányzat fenntartásában működő múzeum: a) szabad kapacitásai terhére kiállítások megrendezésével, kulturális javak kölcsönzésével, valamint tudományos, állományvédelmi és közönségkapcsolati tevékenységgel kapcsolatos szolgáltatást nyújthat – FÁNK: igen b) a fenntartó által jóváhagyott múzeumi küldetésnyilatkozattal rendelkezik, amely alapján szakmai tevékenységét folytatja – FÁNK: igen c) feladatait éves szakmai munka- és pénzügyi terv alapján végzi, tevékenységéről éves szakmai munkajelentést és pénzügyi beszámolót, valamint teljesítményértékelést készít – FÁNK: igen (bár jelenleg természetesen ezt még nem a múzeumi szempontok szerint készíti el) A fentiek konklúziójaként tehát azt is megállapíthatjuk, hogy az összetett feladatkörű múzeumi kategória minden követelményének a Fővárosi Állat- és Növénykert is megfelel. A fentiekből fakadóan már csak egy utolsó kérdés marad: az tudniillik, hogy az elvárások finoman hangolt, ám annál kardinálisabb részleteit tanulmányozva az intézmény munkája melyik múzeumtípusnak feleltethető meg. Nem részletezve itt az általánosabb vizsgálódás eredményeit, aligha kétséges, hogy egyetlen kategória jöhet szóba, mégpedig a „tematikus múzeum”. Ez a múzeumtípus a jogszabály szerint 47. §: a) a kulturális javak egy meghatározott csoportját, illetve egy témát érintő gyűjtőkörrel, országos vagy korlátozott gyűjtőterülettel, vagy b) egy muzeológiai szakterületet (szakágat) felölelő gyűjtőkörrel, korlátozott gyűjtőterülettel rendelkező intézmény. Mármost a Fővárosi Állat- és Növénykert miszszióját és szakmai profilját alapul véve nyilvánvaló, hogy mind tematikailag, mind a szakterületet tekintve a törvényben maghatározott célzott gyűjtőkör (természettudomány és annak

kiegészítéseként történeti és művészeti) és a behatárolt gyűjtőterület (saját terület, egyes irányokban országos) egyaránt jellemzi az intézmény munkáját. Szintén egyfajta (az előzőekhez hasonló felépítésű) „táblázatba” rendezve a tematikus múzeummal szembeni elvárásokat, a következő képet látjuk: A tematikus múzeum működési engedélyének kiadása iránti kérelemben a fenntartó a 3. §-ban meghatározottak teljesítéséhez igazolja, hogy: a) a múzeum használatában álló épületben állandó és időszakos kiállítás bemutatására alkalmas kiállítóhelyiségeket, gyűjteményi raktárt, előkészítő raktárt, állományvédelmi feladatok ellátására alkalmas helyiséget, könyvtárat, adattárat, valamint elkülönítetten vagy a kiállítótérben múzeumpedagógiai foglalkoztató teret és a közönség fogadását szolgáló helyiséget alakított ki, továbbá az épületet elektronikus és mechanikus védelemmel látta el – FÁNK: egyértelműen igazolható b) a múzeum a gyűjtőkörének megfelelő állandó és időszaki kiállításokat mutat be, amelyek évente legalább 260 napon át – beleértve minden hónap egyik hétvégéjének az intézmény által meghatározott napját, továbbá a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepeit – naponta legalább négyórás nyitva tartás és a d) pontban meghatározott valamely munkakört betöltő alkalmazott szakmai felügyelete mellett látogathatók, valamint a kiállításokhoz kapcsolódó közművelődési és múzeumpedagógiai szolgáltatásokat nyújt – FÁNK: egyértelműen igazolható c) a muzeális intézmény hetente legalább egyszer négyórás időtartamban kutatószolgálatot működtet – FÁNK: egyértelműen igazolható d) a múzeumban a gyűjtőkörébe tartozó szakáganként muzeológus, műtárgyvédelmi munkatárs és múzeumi közművelődési szakember munkakört létesítenek, amelyet külön jogszabályban meghatározott képesítéssel rendelkező szakember tölt be – FÁNK: részben igazolható e) az arra jogosult a kérelem alapjául szolgáló kulturális javakat hitelesítés nélküli alapleltárba vagy külön nyilvántartásba vette – FÁNK: egyértelműen igazolható

Az Állatkert viszonylatában a kritériumok között az egyetlen magyarázatra szoruló pont a „szakágankénti muzeológus” és a „műtárgyvédelmi munkatárs” alkalmazása. Az első esetben a három szakág (természettudomány, történet és művészet) közül a természettudomány területén áll alkalmazásban képesített szakember, de kétségtelen, hogy a történeti és művészeti gyűjtemények egyre tervszerűbbé váló gyarapítása, az előírásoknak megfelelő nyilvántartása és a szükséges műhelymunka elvégzése érdekében hamarosan legalább egy részmunkaidős vagy megbízásos szakembert kell alkalmazni. A „műtárgyvédelmi munkatárs” feladatköre a természettudományi vonalon munkamegosztással (több alkalmazott részfeladatain keresztül) biztosított. A történeti és művészeti kollekciók, valamint a dokumentum- és adattári anyagok szakszerű gondozása a későbbiekben racionálisan összevonható a szakági feladatokat ellátó szakember munkakörével. Összefoglalva: a Fővárosi Állat- és Növénykert tevékenységének elemzése alapján nyilvánvaló, hogy az intézmény fejlődésében kimutatható tendenciák egyike a muzeális intézményekre jellemző funkciók és feladatkörök egyre tervszerűbb felvállalása, azok erősödése. A FÁNK megérett arra, hogy „tematikus múzeumi” besorolást és az ezt rögzítő múzeumi működési engedélyt kapjon. Ettől az intézmény küldetésében változás nem történne, hiszen a múzeumi rang inkább csak egy már amúgy is bekövetkezett tevékenységbővülés szentesítését jelentené. Ugyanakkor ez az elismerés megnyitná a kaput a közgyűjteményi funkciók további erősödése előtt, és segítené a hozzáférést a múzeumi státust feltételként állító céltámogatásokhoz. És végül egy „ellenérdekű” utóirat: ha a FÁNK múzeum lenne, akkor bizony rá is vonatkozna az 194/2000. XI. 24. kormányrendelet a muzeális intézmények látogatóit megillető kedvezményekről. Ez azonban olyan bevételkiesést okozna az Állatkertnek, ami miatt nem éri meg meglépnie ezt a lépést… Kérdés tehát: vajon mit lehet tenni, ha egy adminisztratív szabályzó válik a szakmai továbblépés akadályává?

TÖBB ÉVTIZED UTÁN ÚJRA KIÁLLÍTOTTÁK A SZÉPMŰVÉSZETI RÉGI SZOBRAIT SZERZŐ: SZŐCS MIRIAM MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM RÉGI SZOBOR GYŰJTEMÉNYÉNEK VEZETŐJE

2013 decemberében új állandó kiállítás nyílt a Régi Szobor Gyűjtemény remekműveiből a Szépművészeti Múzeum második emeleti teremsorában. A tárlattal a Gyűjtemény mintegy huszonöt-harminc éves kimaradás után jelentkezett újra, ezért a kiállítás előkészítése és megvalósítása sajátos munkát jelentett. A Régi Szobor Gyűjtemény a Szépművészeti Múzeum történetének kezdeteitől fogva hagyományosan a festményektől külön, önálló állandó kiállításokkal jelentkezett. 1896-ban a múzeum épülete még nem állt, így a szobrok első önálló kiállítására az Iparművészeti Múzeumban került sor. Itt a Pulszky Károly által 1894–95-ben Itáliában vásárolt, főként firenzei és velencei reneszánsz szobrokból kilencvenötöt válogattak ki, és a tárlat egészen 1907-ig volt látható. Évekkel később, 1914-ben, az időközben felépített Szépművészeti Múzeumban az első szoborkiállítást az épület első emeleti termében állították fel (abban, amelyet később restaurátor-műhelyként használtak). Ekkor a Ferenczy István leszármazottaitól megvásárolt reneszánsz és barokk kisbronzgyűjteményt mutatták be, köztük a Leonardónak tulajdonított lovas kisbronzot is. A kiállítás a Ferenczy-gyűjtemény felfedezőjének, a grafikákkal és szobrokkal egyaránt foglalkozó Meller Simonnak a nevéhez fűződik. Ugyancsak ő volt a kurátora az 1921-ben megnyílt állandó szoborkiállításnak. Meller az akkori teljes gyűjteményből válogatott ki kétszázöt szobrot, a tárlat a múzeum épületének földszintjén, a mai időszaki kiállítások helyén állt. A magyarországi és külföldi műgyűjtőkkel is szoros kapcsolatokat ápoló Meller Simon a korabeli magángyűjteményekből inspirálódhatott a rendezés során: mai

szemmel nézve kiállítása a magángyűjtemények zsúfolt enteriőrjeit idézte. A gyűjtemény állandó kiállításai 1936-tól Balogh Jolán nevéhez kötődnek. Balogh a szoborkiállítások rendezésére ekkor már a múzeum épületének második emeleti teremsorából használt kezdetben hét kabinetet. Emellett a múzeum lépcsőházát is igénybe vette, főként a kőfaragványok bemutatására. A második világháborút követően 1950-ben rendezték újra a szoborkiállítást, szintén a második emeleten, nagyobb alapterületen, tizenegy kabinetben. 1952-től Balogh Jolán a lépcsőházi kőtárat is berendezte, majd 1953-ban a velencei kútkávákat helyezte el a Román Csarnokban. A következő években többször is kisebb-nagyobb bővítések, átrendezések voltak a kiállításon egészen 1967-ig; ekkor a múzeumban már több mint háromszáz szobor és dombormű volt látható. Erre a kiállításra mint mintaértékű, klasszikus nagy rendezésre emlékeznek vissza ma is. Balogh a földszinttől a második emeletig végig gondosan megtervezte a kiállítást, amely a Reneszánsz Csarnokból a velencei kútkávákkal és további kőfaragványokkal indult, majd a lépcsőházban a földszinttől egészen a második emeletig középkori és reneszánsz kőfaragványok sora kalauzolta a látogatót a második emeleti szoborkiállításhoz. Balogh korának trendjét követve időrendben és terület szerint csoportosította a műveket, ugyanakkor – Meller kiállításával ellentétben és a korabeli elvárásokat is meghazudtolva – szokatlanul lazán, kevéssé zsúfoltan rendezte be a termeket. Kiállítását 1977-ben a terem beázására hivatkozva zárták be, majd 1986–1987-ben, mintegy másfél évre időszakosan újranyitották, hogy aztán végleg bezárják. Ezt követően a több mint hatszáz művet őrző Régi Szobor Gyűjteményből időszakosan a gyűjtemény néhány szelete volt csak látható kiállításon a múzeum épületében. A Reneszánsz Csarnokban elhelyezett kútkávák bár időközben többször is helyet változtattak, a mai napig őrzik Balogh Jolán kiállításának emlékét. Ilyen előzmények után a szoborgyűjtemény új állandó kiállításának előkészítése 2009 őszén kezdődött meg. A múzeum második emeleti,

egykor a gyűjtemény állandó kiállításának helyet adó kabinetjei az épületnek azon a részén helyezkednek el, amelyet az 1990-es években történt rekonstrukció nem érintett, ennek ellenére azóta különböző célokra valamilyen formában újrahasznosították őket. Az épület bal szárnyának másfél emeleti kabinetsorában a Régi Képtár holland kiállítása kapott helyet, a második emeleten pedig raktárak és restaurátor-műhelyek. Ugyanakkor egy lépcsősorral lejjebb az épület jobb szárnyán nyíló három terem rossz állapotuk ellenére is felújítható és az állandó szoborkiállítás céljaira felhasználható volt. Ebbe a kiállítótérbe több mint száz remekművet válogathattunk be, köztük olyan világhírű munkákat, mint a Leonardónak tulajdonított lovas kisbronz vagy az osztrák szobrász Franz Xaver Messerschmidt különleges karakterfejei. Nemcsak az állandó kiállítás termeinek kiválasztása jelentett megoldandó problémát a tárlat előkészítése során, de a kiállítani tervezett művek jelentős részénél restaurátori munkákra is szükség volt. Az összes kiválasztott műtárgy teljes restaurálása három-négy év leforgása alatt nem végezhető el, így csak a rossz állapotú szobroknál számoltunk a művek teljes restaurálásával. A többi műtárgynál arra törekedtünk, hogy a restaurátor annyi munkát végezzen el rajtuk, amennyi a mű kiállításához feltétlenül szükséges. Ez nem jelenti azt, hogy a kiállítást „minimalizált programon” igyekeztünk volna megvalósítani; olyan nagy múzeumok, mint a Louvre, a Metropolitan Museum, a Victoria & Albert Museum állandó tárlatai sem teljesen befejezett friss restaurálásokat állítanak csak ki. Ugyanakkor így is számottevő restaurálásokra került sor: tizenkilenc szobor teljes restaurálását végeztettük el, hatvannégy művet pedig megtisztíttattunk és konzerváltattunk a kiállításra. Némely mű különleges odafigyelést igényelt, mint például a gyűjtemény nagyméretű, vélhetően Jacopo Sansovino (1486–1570) firenzei korszakához köthető Keresztre feszített Krisztus faszobra. A feszületet Firenzében vásárolta 1894-ben Pulszky Károly Emilio Costantini műkereskedőtől. Hasonló impozáns méretű korpuszok az

MŰHELY

egykori firenzei és toszkán templomokban, kórházakban, kolostorokban maradtak fenn; valamikor talán ez a korpusz is egy hasonló helyen állhatott. A jelenleg is korabeli fakereszten függő korpuszt több falemezből összetömbösített darabból faragták ki, azért, hogy a fa ne vetemedjen meg, de ötszáz év leforgása alatt csak jelentős változásokon ment át a szobor. 1986-ban az akkori módszerekkel restaurálták ugyan a művet, az most mégis újból beavatkozásra szorult. Mivel életnagyságúnál is nagyobb – Krisztus alakja több mint kétméteres –, a hozzá tartozó fakereszt meg csaknem három méter magas, a restaurátor-műhelybe szállítása is alapos felkészülést igényelt. A korábbi, 1986-os restaurálás során jelentős beavatkozásra került sor, a falemezeket vetemedés miatt szétválasztották, egymáshoz gyalulták, és újra összeillesztették. Most mégsem lehetett restaurálás nélkül kiállítani, mivel a karok illesztései szétváltak, nem voltak pontosak, akárcsak az illesztések eldolgozásai. A művel egykorú kovácsoltvas szögeket, amelyek a Krisztus kezeit és lábait voltak hivatva a kereszten rögzíteni, külön őriztük a gyűjteményben. Mindazok ellenére, hogy a szobor szerkezete 1986-ban észlelhetően megváltozott, a mostani, 2011-es restaurálás során a korpuszt sikerült úgy visszailleszteni a keresztre, követve az eredeti elhelyezést, hogy mindhárom kovácsoltvas szöget sikerült visszahelyezni az egykori helyére. A korpusz, mint az összes többi hasonló firenzei és toszkán szobor, egykor alapozva, festve volt, ám valószínűleg a műkereskedésbe kerülése során elveszítette festését, és mára csak az alapozás apró szigetei maradtak meg rajta. A szobor faragásakor négy, mintegy tíz centiméter vastag falapot ragasztottak össze enyvvel, és ezután faragták ki Krisztus alakját, majd a karjait is külön fából, és utólagosan rögzítették azokat a szoborra. A mára festetlenné vált szobron jól látható a felépítése, így bepillantást enged készítésének műhelytitkaiba is. Ennek a szobornak és mellette még számos más kiállított műnek a hasonló aspektusa lehetővé tette, hogy a szobrászatnak ezt a mesterségbeli oldalát is bemutassuk az állandó kiállításban.

A három kabinet viszonylag szűk terében a különböző korokból és területekről származó művek egymás közelébe kerültek, ugyanakkor sok esetben fűzi össze őket készítési technikájuk, és – akárcsak az említett korpusz esetében – ez nemegyszer szemléletesen be is mutatható. A szobrászatban a mesterek az évszázadok során változatos, sokféle anyagot használtak – az állandó kiállításban a szobrok művészettörténeti ismertetőket is kaptak, de ezen túl a szobrászatban használt anyagokat és a szobrászműhelyek eljárásait is próbáltuk a lehető legszemléletesebben bemutatni restaurátorok által készített mintadarabokkal, illetve grafikai ábrázolásokkal. A kiállítás komplex módon ötvözi több, a múzeumon belül és kívül dolgozó szakember munkáját, amelyhez művészettörténészek, restaurátorok, belsőépítészek, kiállításszervezők egyaránt hozzáadták a maguk tudását

A VÁROS, A MÚZEUM, A JURISICS-VÁR ÉS A MŰVELŐDÉSI HÁZ KŐSZEGEN SZERZŐ: BASICS BEATRIX FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A kőszegi Fő téren több idegen szót hallani, mint magyart. Osztrák, német, horvát, szlovák, cseh turisták sétálnak az ország műemlékekben talán leggazdagabb városában, amely 1328 óta viseli városi rangját. A nyugati határszéli, alig tizenkétezer lakosú Kőszeg adottságai tehát kiválók, bár Budapestről nem könnyű megközelíteni, főként tömegközlekedéssel nehézkes. Persze nem is Budapest a legfontosabb itt – a regionális kapcsolatok, egyebek között Bécs, Graz közelsége jelentősebb Kőszeg története és fejlődése,

múltja és jelene szempontjából egyaránt. A 2013as alapító okirat szerint a Kőszegi Városi Múzeumnak négy tagintézménye van, és ezek közül az egyik valójában egy kiállítás. Innentől kezdve már sejthető az a sajátos helyzet, ami a 2013-ig a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának tagintézményéből városi fenntartású, közérdekű muzeális kiállítóhelyekkel rendelkező területi múzeummá váló intézményt jellemzi. Az átlátható szerkezetű, érdekes és gazdag, új, most már „saját” múzeumi honlapon olvasható küldetésnyilatkozatban ez olvasható: „A Kőszegi Városi Múzeum az alapításkor kijelölt célokkal összhangban fő feladatának tekinti a város emlékeinek, kincseinek feltárását, őrzését és bemutatását. (…) Hisszük, hogy a múlt ismerete serkenti a képzeletet, ösztönzi a gondolatokat, és alakítja a közösséget. A tárgyak, történetek, emlékek megőrzésével és megosztásával öszszekötjük Kőszeg és a szomszédos közösségek lakóinak egymásba fonódó múltját, hogy közösen alakíthassunk ki egy jobban megismerhető jövőt. Célunk megteremteni a lehetőséget arra, hogy utódaink is büszkék legyenek városunk kulturális értékeire.” A honlapot is „karbantartó” igazgató, Révész József történész az elmúlt évek változásait említve reflektál a küldetésnyilatkozatra. A megyei tagintézmény hátrányos helyzetéből – folyamatos anyagi gondok, korlátozott lehetőségek – az új helyzetben a tervezhetőséget tartja a legfontosabbnak. Ez ma már majdnem valóság: 2013-ban, a városi fenntartás első évében 23,7 millió forint, ebben az évben pedig már 25,5 milliós állami támogatásból gazdálkodhat az intézmény. Ehhez másfél (2014-ben 2,2) milliót tesz hozzá a város. Az önállóság másfél éve már bebizonyította, van miért büszkének lenni az intézményre, amely jelentős szerepet tölt be a város életében. Ez azonban nem is olyan egyszerű és magától értetődő, hiszen jóllehet a városimázs a várra épül, az nem a múzeum része, csak a kiállítása. Az állandó kiállítás 2012 nyarán nyílt meg itt, és a vár nyolc évszázados történetét mutatja be, kiegészülve egy egyedülálló emlékkel, A Szőlő Jövésnek Könyvével.

KŐSZEG VÁROSIMÁZSA ALAPVETŐEN A VÁRRA ÉPÜL, CSAKHOGY A JURISICS-VÁR MŰVELŐDÉSI KÖZPONT ÉS VÁRSZÍNHÁZ, ILLETVE A VÁROS MÚZEUMA KÉT KÜLÖN INTÉZMÉNY. A VÁR HONLAPJA KIFEJEZETTEN JELZI IS, HOGY EZ NEM „A MÚZEUM”, AZ ITT MEGTEKINTHETŐ KIÁLLÍTÁS VISZONT A MÚZEUMÉ, AMELY ÍGY MÉGIS CSAK JELEN VAN A VÁRBAN. A TÁRLAT RÉSZE SOMOGYI GYŐZŐ TÖRTÉNELMI ARCKÉPCSARNOKA, AMELY SZÁZ MAGYAR URALKODÓVAL, HADVEZÉRREL, KATONAHŐSSEL ISMERTETI MEG AZ ÉRDEKLŐDŐKET

KŐSZEG EGYIK LEGKEDVELTEBB LÁTNIVALÓJA A JURISICS TÉREN ÁLLÓ ARANY EGYSZARVÚ PATIKAMÚZEUM. SZTANKAY PÁL, A JEZSUITA KOLLÉGIUM REKTORA ALAPÍTOTTA, 1743-BAN NYÍLT MEG, BÚTORAIT A REND TAGJAI FARAGTÁK. AZ UTOLSÓ TULAJDONOS, TERSÁNSZKY KÁROLY 1910-BEN 18 EZER KORONÁÉRT ADTA EL A PATIKÁT AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUMNAK, A BERENDEZÉST EL IS SZÁLLÍTOTTÁK A VÁROSBÓL. A MÚZEUM 1982-BEN NYÍLT MEG, EKKOR HOZTÁK VISSZA A RESTAURÁLT BÚTOROKAT

A kőszegi szőlőtermelés és borkészítés történetének megismertetése fontos, hiszen a 14. században Pozsony és Sopron mellett Kőszeg a legjelentősebb magyar borkereskedő és borexportáló városok közé tartozott. Maga a felújított vár még nincs hivatalosan átadva, jóllehet a nagyközönség két éve látogathatja, de a tárlatra vonatkozó eredeti elképzelésekhez, a forgatókönyvhöz képest ami megvalósult, az hagy némi hiányérzetet, különösen azokban, akik a szakmai alapokat kidolgozták; közöttük vezető szerepe volt Révész József múzeumigazgatónak. Ahogy ő fogalmaz: nagyon nagy dolog, hogy az elavult, megkopott, régi, csaknem hatvanéves (!) kiállítást felváltotta egy a Narmer Építészeti Stúdió által készített látványterv alapján kivitelezett tárlat a felújított belső terekben. És bár a látványban hozták a szokásos színvonalat, a terek, termek jóval több műtárgy bemutatását is elbírnák. Ez persze viszonylagos, főleg a múzeumi gyűjtemény elképesztő gazdagságához képest érezhetjük így. Természetesen sok oka van mindennek, legfőképp a négy évig elhúzódó felújítás, a két megnyert Alfa pályázat kétéves kényszerű halasztása, ami miatt a harmadik ütemre készült pályázati anyagot már be sem nyújtották. Mindezek ismeretében hatalmas eredmény az új állandó kiállítás, ami a látogatószámon is meglátszik, jóllehet a hírverés alulmarad az eredmény jelentőségéhez képest. A Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház neve és önálló honlapja is jelzi, ez nem „a múzeum”, a kiállítás révén azonban kézzelfoghatóan itt van a múzeum is. A lovagteremben időszaki tárlatok (ottjártunkkor éppen El Kazovszkijé), az udvaron színház, ahol éppen az Ostrom Operát adták elő. És ide került Somogyi Győző Történelmi arcképcsarnoka is, katonai viseleteket és fegyvereket ábrázoló rajzaival, állandó bemutatásra. A honlap az intézmény nevében is jelzett három funkció közül a művelődési központ vonatkozásában nem közöl semmit (bár ilyenként működik), ellenben a vár esetében „a város további jelentős kiállítóhelyei, múzeumai” címszó alatt a Kőszegi Városi Múzeum kiállítóhelyeit sorolja fel, de mintha magá-

ról a múzeumról nem tudna. Ez a bonyolultnak tűnő helyzet is jelzi azokat a nehézségeket, amelyek a 2013 januárjától bekövetkező „múzeumi rendszerváltás”, azaz a vidéki múzeumi rendszer átalakítása kapcsán keletkeztek. Nehézségeket maga a Kőszegi Városi Múzeum is érzékel, de a vezetés ezek megoldására törekszik. Az igazgató szerint a legnagyobb probléma a múzeum – divatos kifejezéssel élve – pozicionálása Kőszeg városában. Mit jelenthet a múzeum egy olyan városban, amely önmaga is élő múzeum? Mi legyen az a motívum, elem, amely egyediségét alátámasztja, indokolja? A vár, a szőlőtermesztés, a patikák, az ország második legnagyobb, huszonnégyezer kötetes gyógyszerészet-történeti könyvtárával, az egyedülállóan gazdag céhes anyag? Hogyan veheti fel a versenyt a múzeum a múzeumvárossal? Egyáltalán felveheti-e, kell-e versenyeznie vele? Az évi harmincezer látogató egy alig tizenkétezer lakosú kisvárosban nagyon sok, tehát ebben a tekintetben jól állnak. Amit kínálnak, máshol nem található: a több száz éves városfal részét képezte az egykori Árpád-kori déli kapu, amelynek helyén az 1932-ben épített Hősök Tornya, a város jelképe áll, mellette a Tábornokház, amely ma a Városi Múzeum központi épülete. A város 1719-ben megvásárolta a Nádasdyaktól; ettől kezdve szolgált szálláshelyéül az 1681-ben létrehozott lovas helyőrségnek és parancsnokának, innen származik a Tábornokház (Generalhaus) elnevezés. Ma a kőszegi kézművesipar történetét bemutató kiállítás található benne, ilyet máshol nem is láthatunk Magyarországon. Kőszeg az egyetlen olyan település, ahol több éven át tartó szervezett gyűjtést követően helyi műhelyek teljes felszerelésükkel kerültek a múzeumba. A nyerges és szíjgyártó, a cukrász, a mézesbábos, a hentes, a fésűs, az órás, a könyvkötő, a kéményseprő, a lakatos, a borbély, a takács, a fényképész, az asztalos mind Kőszegen élt és dolgozott egykor. Szombathelytől eltekintve a megyében egyedüliként Kőszegen alapított a város múzeumot. A Tábornokház 1932-es rekonstrukciója során elvégzett feltárások és felújítások az épület múzeumi célra történő átalakítását célozták.

A Tábornokházhoz közvetlenül csatlakozó Hősök Tornya alatt érkezik a látogató a Jurisics térre. A torony az 1880-ban lebontott Alsókapu-torony helyén áll. A város vezetése 1930-ban határozta el az 1532-es várostromban és az első világháborúban elesett kőszegi hősök emlékművének felállítását itt. Az összenyitott Tábornokház és Hősök Tornya 1933-tól működik múzeumi kiállítóhelyként, az ország egyik leggazdagabb céh- és ipartörténeti gyűjteményének darabjait lehet itt megtekinteni. A történeti Vasvármegye egyetlen szabad királyi városában az első céh 1504-ben alakult, ezt követően még ötvennégy működött itt. A huszonhét méter magas torony nemcsak kiállítóhelyként, hanem kilátóként is funkcionál, ez külön vonzerőt jelent. Csakúgy, mint az 1743-ban megnyílt, a Jurisics téren álló Arany Egyszarvú Patika, amelyet a jezsuita kollégium rektora alapított, és a rend gondozott. Bútorait, berendezését a rendtagok készítették. Az utolsó tulajdonos 1910-ben tizennyolcezer koronáért adta el a patikát az Iparművészeti Múzeumnak, ma is ennek az intézménynek a letéteként áll itt az elbűvölően szép késő barokk-rokokó bútoregyüttes. Szintén egyedülálló a drogpadlás, ahol a patikusok egykor a gyógyszerek előállításához szükséges gyógynövényeket szárították. A rekonstruált ládafiás polcozaton ma is a száradó friss növények illata fogadja az ide fölkapaszkodó látogatót. A múzeum belső udvarán található a patikakert, amelyben a 17. században gyógynövényként használatos növényekből csaknem nyolcvanfélét ápolnak. A másik híres gyógyszertár, a Fekete Szerecseny Patika 19. század közepéről származó fogadótere mellett 17. századi szekrényeket és laboratóriumot is találhatunk, ami szintén országosan egyedülálló. A városfallal és várárokkal körülvett Belváros északnyugati sarkában álló, vizesárokkal körülvett egykori földesúri vár az Anjou-kori Öregtoronnyal csak kiállításában képviseli a múzeumot. A vár részleges helyreállítása és a vártörténeti kiállítás megrendezése ma már bevégzett feladat, az igazgató a jövőt tervezi. A városban szétszórtan megtalálható kiállítóhelyek és az

MŰHELY

időről időre megrendezett időszaki tárlatok mellett egy olyan központi múzeumépületet, amelyben a korszerű múzeumi feladatok egy épületen belül megvalósíthatók, raktárakkal, irodákkal és a gyűjtemény jóval nagyobb részét bemutató kiállításokkal, múzeumpedagógiai terekkel, digitális múzeummal. Ehhez adott a város egyik legjelentősebb épülete is, amely ma üresen áll, de felújításának koncepciója elkészült. A nagy ívű tervek pályázati támogatás révén valósulnának meg, és a gyűjtemény különlegességéhez méltó, regionálisan, sőt országosan is egyedülálló komplex múzeumi központot eredményeznének. Amikor a bejárat elhelyezéséről folyt a vita, olyasmi fogalmazódott meg, ami akár az új múzeum mottója is lehetne: nem a kézenfekvő, a tér felőli megoldást, hanem a hátsó, kis utcácska felőlit választanák. Fedezze csak fel a látogató, mit kínál a múzeumváros múzeuma.

HOGY A KÖVEK ÚJBÓL MESÉLHESSENEK – MILYEN A KORSZERŰ LAPIDÁRIUM? SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA

„És ott a lapidárium előtt, / ahol Winckelmann sírjára szarnak / a fehér sirályok, mi a szarnak / kezdtél ki velem, te ribanc idő?” Az ilymódon elátkozott idő persze nemcsak a Trieszti séta című vers szerzőjével, Pallag Zoltánnal kezdett ki, hanem a versben ugyancsak felemlített lapidárium, vagyis a kőtár múzeumi műfajával is, ahová időnként már a madár sem jár. Hiába tartozik a faragott kövek, síremlékek, szobrok, emlékművek, épületmaradványok gyűjtése, bemutatása a legrégebbi múzeumi feladatok közé, [1] úgy tűnik, a látogatók nemigen tudnak mit

kezdeni az egy helyen bemutatott történeti kőanyaggal. Szótlanul, sietősen haladnak végig a kövek között, itt-ott tetszésüket fejezik ki, de nem mélyednek el, nem találják a kulcsot, amely nyitná azt a kaput, amelyen keresztül a látottak értelmezhetővé, információforrássá válnak a számukra. Ebben a múzeumok is ritkán sietnek a segítségükre: világszerte bevett gyakorlat, hogy a kiállításokban csupán a bemutatott kövek korát, származási helyét árulják el, esetleg a készítőről, készíttetőről néhány adatot. Arról csak a – főleg a szakmának szánt – katalógusokból értesülhetünk, mi minden egyébről beszélnek a bemutatott kövek, hogyan használhatjuk őket történeti forrásként, a köveken látható ábrázolások, szövegek miként árulkodnak olyan korokról, amelyekről korlátozott mértékben maradtak csak fenn emlékek. Ugyancsak kevés kiállításból derül ki, hogy a domborművek alapján képet alkothatunk a korabeli temetkezési szokásokról, viseletekről, mindennapokról, családi kapcsolatokról, a feliratok alapján pedig a politikai, gazdasági, hadtörténeti eseményekre következtethetünk. A helyzetet és a muzeológusok dolgát tovább nehezíti, hogy más szempontoknak kell megfelelniük a római és megint másnak a középkori anyagot bemutató kőtáraknak, és ugyancsak eltérő lehetőségei vannak az egykori épületek maradványait, faragványait, illetve az oltárokat, sírépítményeket, szarkofágokat, domborműveket bemutató kiállításoknak. Az sem szerencsés, amikor a lapidárium jobb híján a múzeumok folyosóin, udvarán kap helyet: hiába az átgondolt koncepció, a látogató nehezen érzékeli, hogy kiállításban jár. Hasonlóan problémásak a rekonstrukciós rajzok, makettek vagy más, ebből a célból készült megoldások, amelyek a kutatási eredmények változásával gyakran váltak már „túlhaladottá” és így „megtévesztővé”. Kevés olyan múzeummal találkozunk, amelyekben a kőemlékek megismerése során múzeumtörténeti betekintést is nyerhetünk, felfedezhetjük, miként vélekedett különböző korszakokban a muzeológia a lapidáriumokról, az itt látható tárgyak szerepéről, üzenetéről. Az Aquincumi Múzeum Kőtára azon túl, hogy Magyarország,

sőt – Itália után – Európa egyik legnagyobb római kori lapidáriuma, [2] azért is fontos, mert három, különböző időszakban készült kiállításon keresztül mutatja be hatalmas anyagát. A régi múzeumi épület oszlopos kőtára 1902ben készült el, de már két év múlva bővítették. „Az itt látható 2–3. századi tárgyakat elsősorban esztétikai, tematikus szempontok szerint válogatták. Elsőként az északi, bennszülött népek, a kelták sírköveit láthatjuk. A segédcsapatok katonáinak síremlékei után a római legionáriusokéi következnek, majd építési feliratokkal találkozhatunk. Az 1970-es években elkészült keleti kőtár Németh Margit elképzelései szerint valósult meg. Itt elsősorban tematikus – kőemléktípusok szerinti rendezés – szempontokat figyelhetünk meg: mérföldkövek, szarkofágok, síremlékek, építészeti tagozatok, oltárkövek válogatását láthatjuk” – mondja Beszédes József, a múzeum régész-főmuzeológusa, aki az intézmény harmadik, legújabb kőtárát rendezte részben kronológiai, részben tematikus elvek alapján. A Pannónia Provincia Programon belül 2012-ben átadott szabadtéri kiállítás a romkert új bejárata mellett található fedett falon kapott helyet. A rendezésnek köszönhetően a látogató felfigyelhet arra a fejlődésre, amely a bemutatott időszak kőfaragói tudásában következett be, miközben a műtárgyakon, a hozzájuk tartozó feliratokon, a latin szövegek feloldásán és fordításán, az itt elhelyezett rekonstrukciós ábrákon keresztül az is kiderül, hogy a kőemlékek elsőrendű művészettörténeti, viselettörténeti, építészet- és ipartörténeti forrásanyagként is felfoghatók. Ugyanakkor a jelentős kőemlékekkel, de jóval kisebb területtel rendelkező múzeumok számára mind gyakrabban merül fel, hogy kiállítóterek hiányában megtartsák-e továbbra is a lapidáriumokat, vagy hasznosítsák másként, több látogatót vonzó attrakciókkal ezeket a termeket. Mivel a nagyméretű műtárgyak őrzéséről a múzeumnak továbbra is gondoskodni kell, az utóbbi időben megújuló kőtárak kurátorai inkább a bemutatás olyan formáin gondolkodnak, amelyek egyszerre felelnek meg a szakma és a különböző érdeklődésű látogatók igényeinek.

A hasonló gyűjteménnyel rendelkező európai

intézmények közül kiemelkedő példa volt már az ezredforduló előtt a Magyar Nemzeti Múzeum Római kőtára. A Pollack-épület pinceterében, a déli belső udvar lemélyítésével kialakított lapidárium a Nemzeti Múzeum rekonstrukciójának [3] egyik legjobban sikerült kiállítótere. A korábban a látogatók elől elzárt földszinti folyosókon, a kertben és a belső udvarokon összezsúfolt kőemlékek 1998 óta muzeológiai szempontból is átgondolt, modern térbe kerültek. A Nagy Mihály szakmai koncepciója [4] alapján megvalósuló kiállítással régi álom teljesedett be, hiszen már Pollack Mihály is tervezett a Múzeumkertbe egy nyílt oszlopcsarnokos lapidáriumot, amelynek felépítése hosszú időn keresztül nem sikerült. Most aki a múzeum büféjéből lefelé vezető szűk lépcsőn elindul, minden bizonnyal meglepődik, milyen tágas térbe érkezik. Az entrée egyfajta ráhangolódás: bármennyire szűknek, unalmasnak tűnik is az út, amelyen keresztül a kőemlékek a történelem útvesztőibe vezetnek, annál színesebb az a világ, amelyről a kövek mesélni tudnak. A pompeji vörös fal, a galériás, középen mélyített terem már akkor is maradandó élmény, ha csak egy-egy pillantást vetünk az itt elhelyezett kétszáz kőemlékre. A kiállítás alapvető rendezési elve a kronológia, amelyben a mérföldköveket az egymást követő császárok arcképei jelentik. Mindez fellazul a kiállítás alsó részében, ahol a szarkofágokon, mozaikokon keresztül a mitológia, a kultusz és az életmód kerül előtérbe, így egyértelműen kiderül, milyen gazdag kultúrát mondhatott magáénak egykor egy határszéli, katonai provincia. Ahogy Mráv Zsolt, a Nemzeti Múzeum régészszakmuzeológusa elmondta, a múzeum stratégiai döntése, hogy a kiállításokban kevés szöveget helyeznek el. Ennek ellenére a látogató mégis minden információt megkaphat, ha máshol nem, hát a teremben fellapozható katalógusból, [5] esetleg a falon látható rekonstrukciós rajzokból. Ugyanezt a funkciót töltik be a terem több pontján elhelyezett tárlók: olyan régészeti tárgyakat mutatnak be, amelyek segítenek értelmezni a kőemlékeken látható ábrázolásokat,

vagy az itt kiállított szarkofágokból kerültek elő. Az összetartozó tárgyak együttes bemutatása nemcsak muzeológiai szempontból fontos, hanem ettől válik átérezhetővé, hogy itt nem pusztán kőemlékekről van szó, hanem emberekről, sorsokról, szülőkről és gyermekekről. „Mivel kevés az olyan kiemelkedő, emblematikus lelet Magyarországon, amely az embereket régészeti témájú kiállítások megtekintésére csábítja, olyan eszközöket kell keresni, amelyek vonzóvá teszik a múzeumlátogatást” – fogalmaz Mráv. Szerinte bármennyire nehéz is, a régészeti muzeológiának meg kell találnia azokat a közvetítő csatornákat, amelyek segítségével a látogató megszólítható. Sokat segítenek a színek, hiszen a jelenleg fehér római kori kőemlékek egykor tarkák voltak. Az utóbbi években Németországban divatos prezentációs módszerré vált, hogy egy-egy műtárgy eredeti színét grafikusan vagy másolatokon rekonstruálják egy-egy kiállítás kedvéért, hangsúlyozva mennyire színes világ volt maga az ókor is. Fontos, hogy a tárgyak értelmezhető kontextusba kerüljenek, és érdemes azon is elgondolkodni, hogyan segíthetik a megértést a 21. század technikai eszközei. Ilyesmi inspirálta a keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársait is, amikor megnyitották az Amiről a kövek mesélnek című római és középkori kőtárukat. A múzeum korábbi százkilencven négyzetméteres lapidáriumát, amely jól elkülönült római, középkori és kora újkori részre, 2008-ban bontották le egy turisztikai projekt megvalósítása érdekében. A közönség azonban hiányolta a kiállítást, és mivel szakmai szempontok is indokolták, 2014-ben szűkebb területen újranyitották a kiállítást egy ötmilliós minisztériumi pályázatnak és egy ötszázezer forintos önkormányzati támogatásnak köszönhetően – mondja Havasi Bálint, a múzeum igazgatója. A kilencven négyzetméteres, átriumra nyíló körfolyosón berendezett lapidárium legfontosabb kérdése: a modern technika eszközeinek segítségével lefordíthatók-e, tolmácsolhatók-e azok az ókori és középkori történetek a 21. század látogatója számára, amelyekről a bemutatott kövek beszélnek. Az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján a válasz

mindenképp pozitív, a kiállításba betérő turisták hosszabb időt töltenek a kövek között, használják az alkalmazásokat, alaposabban megnézik a műtárgyakat. A Balaton-felvidékről, a Kis-Balaton környékéről összegyűjtött római kori sírkövek, oltárkövek, oszlopfők, urnák, szarkofágok, az 1–4. századból származó épületekhez tartozó kőfaragványok, valamint középkori – a romántól a barokk korig –, főleg épületelemek jól interpretálják a térség építészeti stílusának változásait. Mivel a bemutatott anyag a gyűjtemény töredéke, két érintőképernyős monitoron a raktárban maradt leleteket is bekapcsolták a kiállításba. Valamennyi műtárgyhoz a rövid, szokásos információkat tartalmazó tárgyfelirat mellett QRkód tartozik, amelyre kattintva okostelefonon a látogatók részletes leírást találhatnak, elolvashatják a római sírkövek feliratait eredetiben és magyarul, épületrekonstrukciók segítségével értelmezhetik a látottakat, megismerkedhetnek a lelőhelyekkel. A digitális technika mellett a kiállítás rendezői a „hagyományos érzékszerveket” is bekapcsolták a megismerés folyamatába: a múzeumban a mindent a szemnek elven túllépve a látogatók meg is érinthetik a kőfaragványokat. Havasi Bálint úgy gondolja, hogy a tárgyak még így is jobb környezetben vannak, mint a múzeumba kerülésük előtt, így csak azokat a köveket zárják vitrinekbe, amelyek felületén a tapintás káros folyamatokat indítana el. Múzeumpedagógiai foglalkozásokon az érintés lehetősége nagyon jól jön akkor, amikor a kőemlékeken található ábrázolások például a római viseletről, hétköznapokról mesélhetnek. Úgy látszik, az újonnan átadott lapidáriumok mégsem engedik, hogy ez a több száz éves múzeumi műfaj érdektelenné váljon. Igaz, a megismerés nagyobb energiát igényel a látogatótól, mégis léteznek olyan módszerek, amelyeknek köszönhetően hajlandók erre időt szánni. [1] Lövey-Varga Éva: Lapidáriumok Pannóniában. Dolgozat. 2013/14. tanév http://www.academia.edu/6391545/Lovey-Varga_Eva_Lapidariumok_Pannoniaban_-_Csiki_Jozsef_Attila-_Szabo_Erno_szeminariuma. [2] Németh Margit: Vezető az Aquincumi Múzeum kőtárában. Budapest, 1999. [3] Rosch Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum rekonstrukciója és az új római lapidárium építése. Magyar Múzeumok, 2002/3. 9–11. o. http:// www.magyarmuzeumok.hu/archivum/2002_3.pdf [4] Mráv Zsolt: A Magyar Nemzeti Múzeum Római kőtára. Ókortudományi Értesítő, IV. szám, Debrecen, 1999. 35–37. o. [5] Nagy Mihály: Lapidárium. A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője: Római kőtár. Budapest 2007.

www.artmagazin.hu

A CSODÁLAT, AZ ÓCSÁRLÁS ÉS A HIÁNYOS ISMERET A NÉPRAJZI, ETNOGRÁFIAI ÉS ANTROPOLÓGIAI MÚZEUMOK ÁTALAKULÁSA TÁRSADALMIVÁ SZERZŐ: FRAZON ZSÓFIA ETNOGRÁFUS, A NÉPRAJZI MÚZEUM TUDOMÁNYOS TITKÁRA FOTÓ: OSCAR ELLQVIST, NATIONAL MUSEUMS OF WORLD CULTURE, SWEDEN, (58–59.); ROSE-MARIE WESTLING, NATIONAL MUSEUMS OF WORLD CULTURE, SWEDEN, (60–61.)

POSZTAMENS

Sétáljunk bele úgy egy szövegbe, mintha egy múzeumban járnánk. Sétáljunk bele a főhőssel – aki egy múzeumban jár. Gondolkodjunk valóságról és fikcióról. Arról, hogyan válik egy múzeum ihletadóvá az irodalom számára. Aztán engedjük el a szöveget, de maradjunk bent a kiállítóteremben: egy olyan kitüntetett térben, ahol adott esetben nem híres festők munkái, nagy elődök, történeti, művészeti korok relikviái, hanem akár mi magunk válhatunk láthatóvá. Mert a múzeumban nemcsak festmény, rajz meg fotó van, hanem az egzotikus távoli „másik”, vagy éppen a mindennapi, közeli „saját” is. Ezt tudják a néprajzi, az etnográfiai, az antropológiai múzeumok. Ebben jók. Sétáljunk tehát bele a művészeten túli múzeumi térbe. Nevezzük társadalminak, és érezzük otthon benne magunkat.(Fejős Zoltánnak hatvanadik születésnapjára, akitől a „társadalmi múzeum” fogalmát tanultam.)

POSZTAMENS

következő héten úgy döntöttem, ellátogatok Dahlembe. […] Berlin városának legjelentősebb képgyűjteményeit együttesen kívánták kiállítani a Tiergarten negyedben, egy új múzeumban, addig azonban továbbra is meg lehetett tekinteni őket Dahlem kiterjedt múzeumegyüttesének egyik részlegében, egy lapos, füstüveg ablakú, nagy épületben, amely stílusával és épületanyagaival, nagy, üres és személytelen tereivel, előcsarnokával és lépcsőivel inkább tűnt egy nemzetközi szervezet székhelyének, mintsem múzeumnak. A képtár az épület legrégebbi részébe került, társbérletben a Kelet-ázsiai Múzeum, az Iszlám Művészeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum (ez utóbbi félhomályában néha törékeny, viharvert, a Kolumbusz előtti időkből származó szobrocskák árnyalakjaival találta szembe magát az ember). Valahányszor ellátogattam Dahlembe, mindig a főbejáraton mentem be, nem pedig a képtár külön bejáratán, így aztán nyomban bele is botlottam néhányba ezek közül a Kolumbusz előtti időkből származó, vitrinekben szunynyadó gyönyörűségek közül. Nem ragadtam le eme csodák előtt, hanem a leggyorsabban eltűntem a Néprajzi Múzeumból, mégpedig az egyik terem végében megbújó titkos, ám általam ismert ajtón át, és magam mögött hagyva több évezredes civilizáció kincseit, besiettem a képtárba, ahol visszafelé kezdtem haladni az évszázadokon át, a reneszánsz felé, megállás nélkül átvágtam néhány termen, ahol kizárólag tizennyolcadik századi francia és angol festmények lógtak a falon, egész sor Nattier, Boucher, Largillierre, Hoppner és Reabburn, amelyekre csak gyors, futó pillantást vetettem, tartózkodva mindennemű véleményalkotástól. Azon a véleményen voltam ugyanis, hogy a csodálatunk lehet feltétlen, az ócsárlásban azonban vissza kell fognunk magunkat. Hiányos ismereteinket, tévedéseinket, az elcsábulásra vagy a gyönyörködésre való képtelenségünket nem emelhetjük dogmává (íme egy gondolat, amely kétségkívül dicsőségemre válna, mondtam magamban, miközben elhaladtam azok előtt a mázolmányok előtt).”

Jean Philippe Toussaint regényrészletét (A televízió. Jelenkor, 2000, 131., 132–133. o.) azért idéztem hosszabban, mert több olyan észrevételt, relációt és következtetést is tartalmaz, amelyekről az alábbiakban gondolkodni fogok. A dahlemi kiruccanás főhőse egy csetlő-botló tudós, aki több hónapot tölt Berlinben egy ösztöndíjjal, a regény ideje szerint valamikor a kilencvenes évek második felében. Berlin mint város a szerző számára roppant izgalmas hely. A kávézókon, éttermeken, boltokon, utcákon kívül két aprólékos részletességgel leírt helyszínről tudósít: az egyik, amikor egy sétarepülés során végigpásztázhatja a várost madártávlatból, a másik pedig az idézett múzeumi látogatás, amikor főhősünk ellátogat Dahlembe, az egykori Nyugat-Berlin múzeumszigetére, hogy egy készülő tanulmányához tudós szemmel észrevételezzen néhány Dürer-képet. Viszont hogy ezekhez eljusson, át kell kelnie a „néprajzi”, illetve a számára kevéssé szórakoztató 18. századi képtártermeken. A könyvet 2000-ben olvastam először, amikor még lényegesen kevesebbet tudtam a berlini múzeumszervezet belső mechanizmusairól, konfliktusairól és nagy ívű fejlesztéseiről, a leírás mégis nagy hatással volt rám, a könyvet pedig két évvel később kvázi bedekkerként használtam első dahlemi látogatásom során. De mi is ez a dahlemi múzeumsziget? Bő félóra metróútra járunk Berlin leghíresebb múzeumi pontjától, a Museumsinseltől. A helyek közötti kapcsolatot viszont nemcsak a metróvonalak teremtik meg. A császári és királyi múzeumok generáldirektora, Wilhelm von Bode (akinek ma a Bode Museum viseli a nevét) már az első világháború előtt tervbe vette egy az Európán kívüli kultúrák és az ázsiai gyűjtemények számára létrehozandó múzeum alapítását. Ebből a kezdeményezésből született meg 1914 és 1917 között Bruno Paul tervei alapján egy épület – a jelenlegi Museumscentrum Dahlem régi épülete –, amely 1921-től már csak a néprajzi (ez esetben: Völkerkunde) raktáraként működött, mert a kiállítóhely a mai Potsdammer Platztól nem messze, a Martin-Gropius-Bau mellett állt Museum für Völkerkunde néven. A fejlesztésnek a második világháború vetett időlegesen véget: ekkor a belvárosi múzeumépület elpusztult, a dahlemi raktárak pedig Nyugat-Berlinhez kerültek. A ma is látogatható múzeumközpont csak 1964 és 1973 között realizálódott újra, amikor Fritz Bornemann és Wils Ebert tervei alapján elkészült a dahlemi múzeumi negyed. Jelenleg három intézmény van itt: az Európán kívüli kultúrák néprajzi anyaga (Ethnologisches Museum), az Ázsia művészeti kollekció (Museum

für Aisatisches Museum), és 2005 óta az európai kultúrák néprajzi gyűjteményeit tartalmazó múzeum (Museum Europäischer Kulturen). A három különböző néven futó, önálló gyűjteménnyel és kiállítási stratégiával rendelkező centrum nem könnyíti meg a szakági muzeológiákban kevéssé jártas látogatók dolgát. Szakemberként tudjuk, hogy miben tért el egymástól Volkskunde és Völkerkunde, hogy a hatvanas évektől kezdve, a társadalomés kultúratudományok ideológiakritikai és nyelvi fordulata során miként lett német nyelvterületen a néprajzból (Volkskunde) európai etnológia, illetve hogy a kilencvenes és a kétezres években egész Európán keresztülsöprő névváltoztatási láz miként írta át a néprajzi múzeumokat kultúrák, világkultúrák és európai kultúrák múzeumává. De a filológiai váltások nyomon követése nem várható el a látogatóktól. Tehát Dahlem ma sincs könynyű helyzetben: nemcsak hányattatott történelmi sorsának, hanem a tágabb tudományos fordulatok hatásának köszönhetően sem. És hiába tartják az útikönyvek és a múzeumi szakemberek a dahlemi helyszínt – a Museumsinsel és a Kulturforum mellett – Berlin harmadik legnagyobb múzeumi látványosságának, a neki tulajdonított jelentőség és a hétköznapi valóság távol áll egymástól. A történetet pedig szövi tovább a Humboldtforum terve, amely e múzeumok közül kettő számára a kötözéssel egyenlő. Amikor a kilencvenes évek végén Toussaint Dahlemben járt, akkor még bonyolultabb volt a helyzet: a belvárosi Museumsinsel ugyanis még nem újult meg, így a képtár anyaga is itt volt látható (2005-ben éppen a képtár helyére került a Museum Europäischer Kulturen). Toussaint regényhőse azért érkezik (nem először) Dahlembe, hogy a képtárban alaposan szemügyre vegyen néhány Dürer-képet az eldugott Dürer-teremben. Kalandjainak leírásából érezhető: nagyon más múzeumparadigmában mozog, mint manapság: „Órákig üldögéltem valamelyik kép előtt, békésen töprengtem a tanulmányon, általában magányosan – épp csak egy kicsit zavartak a hátam mögött sertepertélő teremőrök” (131. o.); „a szomszédos, a százharminchetes termen át, amelybe persze soha senki nem tévedt be (hacsak nem érdekelte valamiért a Szent Családot ábrázoló régi oltárkép mestere). Így aztán védett hátországgal, egyedül ültem a Dürer-teremben, és szabad folyást engedhettem gondolataimnak a múzeum legvégében megbúvó magán dolgozószobácskámban” (134. o.). A képtár mára elköltözött az épületből, de az etnológiai és az ázsiai művészeteket bemutató kiállítótermek építészeti és kiállítási architektúrája szinte változatlanul áll. (Az Etnologisches Museum „Altamerika” és „Südsee” termei ma is az eredeti, az építészeti tervvel együtt komponált, Bornemann-féle látványt mutatják.) Toussaint regényének a valósággal való összevetése persze kritikára is okot adhat: egyrészt nyilvánvaló, hogy a szövegben nem a „valóság”, hanem a regénybeli fikció jelenik meg (mégis a regénynek nem ez az egyetlen pontja, amelyben az irodalmi szöveg kvázi bedekkerként használható). Egy másik kritikai szempont, hogy a szerző nem tekinthető múzeumi szakembernek, így leírása is csak laikus lehet. De itt is rezeg a léc, ugyanis Toussaint több, mint egy nyitott, múzeumba járó értelmiségi: 2012-ben rendezett egy kiállítást a Louvre-ban Livre / Louvre címen művészfotókból, videókból, installációkból és performance-okból. A kiállítás két központi forrásra épült: Samuel Beckett Godot-ra várva című regényének és Dante Isteni színjátékának eredeti kézirataira; ezeket olvasta össze kortárs művészeti reflexiókkal. Tehát irodalom, művészet, történeti korok és a kortárs kultúra jelentésrétegeit rendezte el a térben, de nem egy vidéki galéria hátsó traktusában, hanem a Louvre kortárs projekteket bemutató szárnyában. Tehát dahlemi kalandja bár valóban vicces, ironikus és nem kevéssé szarkasztikus, mégis érzékelhetően több köze van a valósághoz, mint a Berlin látványosságait népszerűsítő útikönyveknek és leírásoknak.

Az irodalmi példa segítségével tehát azt próbálom megmutatni, hogy mennyi bizonytalanság, változás, elképzelés, tudás, elcsábulás, tévedés és hiányos ismeret kötődik egy-egy nagy múzeumi gondolathoz, a múzeumok átalakításához, költöztetéséhez, meg- és átnevezéséhez, egyesítéséhez és szétválasztáshoz. Az alábbiakban mindezt az etnográfia szerszámosládájával dolgozó társadalmi múzeumok felől tekintem át néhány mai példa segítségével. A feltett kérdésekre nem adok befejezett válaszokat, mégis fontosnak tartom, hogy a kérdéseket a szakmai diskurzusba és a közbeszédbe emeljem. Arról, hogy a társadalomtudományok és a velük összefüggésben levő szakági muzeológiák miként reagálnak és teremtenek teret például társadalomkritikus gondolatok számára? Hogy az etnográfiai múzeumok esetében a mára kötelező, a „klaszszikus” kánonok kritikájára épített beszédmód elégséges és vonzó alternatíva-e a kultúrpolitika, a múzeumcsinálók és a látogatók számára? Van-e a kritikai diskurzus intézményekbe integrálására valódi társadalmi igény? Miben és hogyan „mások” a néprajzi múzeumok? Milyen beszédmódok kialakításával segíthetik látogatóikat az eminensen művészeti múzeumi diskurzusban? Van-e saját nyelvük az etnológiai, az etnográfiai és az antropológiai múzeumoknak saját témáik és megközelítéseik bemutatására? Képesek-e formálni a látogatók egzotikummal kapcsolatos elvárásait? Hatnak-e, formálják-e a társadalmi nyilvánosságot, ráadásul anélkül, hogy ne változzanak át szabadidős centrummá, kultúrházzá, témaparkká vagy migrációs hivatallá. És hogy ezeknek a kérdéseknek van-e társadalmi és tudományos közege nálunk, Magyarországon? A 19. századi nemzeti gondolattal együtt születő néprajztudomány, a koloniális diskurzussal párhuzamosan intézményesülő kulturális antropológia fogalomtára és terminológiai arzenálja nyelvterületenként is más-más mintázatot mutat. Annak ellenére, hogy a saját kultúrán belüli, és a saját kultúrán kívüli másság kutatása és prezentációja jól meghatározható módszertannal, elméletírással és fogalomhasználattal párosul, a társadalom- és szellemtudományoknak a hatvanas évektől tapasztalható ideológiakritikai fordulata és módszertani válsága alapvető nyelvi és fogalmi átalakulást és fogalomtisztítást eredményezett. A változások viszont nem értek véget ezen a ponton: hiszen például a nyolcvanas évektől tapasztalható, a társadalomtudományokon túlmutató posztkoloniális kritikai diskurzus szinte a végletekig relativizálta a „kultúra” és a „világ” fogalmát.

E tanulmány keretei nem teszik lehetővé az átalakulás nyelvi dimenzióinak aprólékos bemutatását, ezért csak átfogó jelenségekre utalok. A nyelvhasználat következetességét tovább nehezíti, hogy míg az intézmények anyanyelvükön kívül angolul, esetleg németül és franciául megadják nevük hivatalos fordítását, addig arra nem találunk példát, hogy hivatalos magyar vagy szlovén fordítás is készülne: ezekben az esetekben a fordítók és a szakmai lektorok tudására és megoldásaira vagyunk utalva, amelyek gyakran színesítik tovább az amúgy sem unalmas nyelvi mintázatot. Az intézmény-összevonások és az új intézmények alapítása ugyancsak izgalmas nyelvi fordulatokkal jár. Etnográfusként nincs ellenemre a sokféleség, mi több, ez a terminológiai gazdagság gyakran valóban azt mutatja, hogy a tágan értelmezett „etnográfia” fogalma alá tartozó múzeumok más-más szegmensben erősek, más-más tudományos tradíció szerint intézményesültek, más fogalmi mezőben működtek, és másfajta változások hatottak rájuk. Például a második világháború utáni Németországban a „Volk” előtag nem volt elfogadható egy kritikai társadalomtudományként elgondolt szakma és múzeum számára, ezért a „Volkskunde” lényegében tiltólistára került, és vált helyette egyre elterjedtebbé az „európai etnológia” elnevezés, amellyel a „nép” és a „nemzet” helyett (esetleg: mellett) valamiféle tágabb, a nemzeti határokon túlmutató kulturális kontextusra is lehetett utalni. Viszont az „európai” fogalma mégiscsak megőrzött valamit a tudomány földrajzi sajátosságaiból is. A határ és a határtalanság feszültségére épülhet teljesen új intézmény is: például a tavaly nyáron Marseille-ben megnyitott MuCEM – Musée des Civilisations de l’Europe et de la Méditerranée (hivatalos angol fordításban: Museum of European and Mediterranean Civilisations) a hosszú, leíró megnevezés mellett döntött, de ehhez adott egy könnyen kimondható, branddé formálható rövidítést is. A lokalitás ebben az esetben is túlmutat az ország határain: európai és mediterrán (jelentsen ez bármit is) kulturális kontextusra utal. Az új intézmény korábbi gyűjtemények és múzeumok átalakításának és összevonásának eredménye, ami nem kevés konfliktussal és kritikával járt, nemcsak Franciaországban, hanem Európa-szerte is. A politikai akaratból, intézményi átalakítással, összevonással járó, presztízsberuházásként születő intézmények léte világszerte ismert jelenség. Az etnográfia tudományterületén ebben a tekintetben a párizsi Musée du Quai Branly (lásd MúzeumCafé 3. – a szerk.) talán a legsikeresebb vállalkozás. Ez az intézmény első látásra múzeum, másodikra kifejezetten antropológiai/etnológiai múzeum, de harmadikra tulajdonképpen egyik sem. Missziójában nem érvel hevesen sem a múzeumi, sem pedig az etnológiai identitás mellett, miközben pedig egy rendkívül sikeres, kiugró látogatószámú, a nagy párizsi művészeti múzeumokkal versenyben levő intézményről beszélhetünk, amelyik a legtöbb kritikát – érthető módon – éppen az etnográfia, az antropológia és az etnológia felől kapja. Tudományos pozíciója és az intézmény elnevezése – arról a rakpartról van elnevezve, ahol található – viszont jól mutatja: a Branly más paradigmában keresi a megoldásokat. A kérdés jogos: ha egyszer működött, működik-e újra, és érdemes-e az atipikus példákat mintának látni, modellé formálni, vagy inkább abból a kulturális, tudományos és társadalmi környezetből kell kiérlelni a megoldásokat, amelyekben az intézmények működnek? A kérdés természetesen álkérdés. Ezekkel a jelenségekkel párhuzamosan Európában bőven találunk olyan, Európán kívüli kultúrákkal foglalkozó, jelentős gyűjteményi és kiállítási tradícióval rendelkező etnográfiai múzeumokat, amelyek teljesen más irányban keresik a megoldást. A hamburgi (Museum für Völkerkunde Hamburg) és a müncheni (Staatliches Museum für Völkerkunde) etnológiai/antropológiai múzeumok missziójukban és múzeumi praxisukban egymással

párhuzamosan használják a „kultúra” és a „művészet” fogalmát. Állandó kiállításaikban előtérbe kerülnek a tárgyak művészi megformálását kiemelő bemutatási módok, viszont a tárgyak használatáról és az adott kultúrák társadalmi kontextusáról csak keveset tudunk meg. Eközben azonban időszaki kiállításaik jellemzően olyan alkalmak, amelyek finom értelmezési keretet vonnak választott témáik köré. A nagy struktúrák változatlansága (állandó kiállítás) és a kicsik (időszaki kiállítások, kísérleti projektek) mozgékonysága együtt egyfajta feszültséget hoz létre a gyűjtemény prezentációjában, amely egyszerre vált ki a nézőkből kritikát, csodálatot vagy puszta értetlenséget és érdektelenséget. A földrajzi és a tematikus kérdésekre épített tárlatok, a tárgyak művészi és társadalmi kontextusa, illetve az esetek és az általánosítások egy térben szerepeltetése nem veszélytelen, de nem is tanulságok nélküli eljárás. De akárhogy is tekintünk ezekre a múzeumokra, azt mindenképpen fontos észrevenni, hogy egy helyesen értelmezett, komplex múzeumi rendszerben helyük és szerepük van. Olyan örökség és tudás birtokosai, amelyek nem híres alkotók, varázsszóként használható húzónevek, stílusok és korszakok letéteményesei, hanem egy több száz éves megismerési folyamat generálói és részei: amelyben a változás, a másság, a hasonlóság, a különbség és az egzotikum megértése kapcsolódik össze az ismeretszerzéssel és a tudással – vagy nem ritkán ezen ismeretek és tudások hiányával. Ezeknek a gyűjteményeknek és múzeumoknak az esztétikai kategóriák mellett tehát éppen ezen fogalmak, tudások és tapasztalatok megértése és megmutatása adja a misszió lényegét. Annak közvetítése, hogy a kultúra nem pusztán a csodálaton alapul, hanem a megértésen. Ez pedig lassú folyamat. A saját múlt kritikai feldolgozása – etnográfián innen és túl – mára alapkritérium, mégsem feltétlenül biztosítja egy intézmény biztos jövőjét. Az 1864-ben Koloniaal Museum néven alapított, 1871-től nyilvános amszterdami Tropenmuseum Hollandia legnagyobb és legpatinásabb etnográfiai kollekciója és kiállítóhelye, intézményileg a tropikus kutatóintézethez (Koninklijk Instituut voor de Tropen; angolul: Royal Tropical Institute) tartozik. A patinás intézmény egy ugyancsak patinás épületben működik Amsterdam Haarlem városrészében. Egyszerre kilenc állandó kiállítást nézhetnek meg benne a látogathatók. A nagy tradíciójú múzeumokhoz hasonlóan itt is elsősorban földrajzi felosztásban jelenik meg a múzeum kollekciója – néhány tematikus kivételtől eltekintve. Az állandó kiállítások

POSZTAMENS

közül az egyik, amelyik Holland Kelet-India (ez az a holland gyarmat, amelyből a második világháborút követően jött létre Indonézia) társadalmi berendezkedésével és tárgykultúrájával foglalkozik, már műfaji meghatározásában sem a „tárlat”, hanem a „gyarmati színház” (colonial theatre) szóösszetételt használja. A prezentáció elképesztően reflexív: és ez nemcsak a témaválasztás posztkoloniális, kritikai feldolgozására vonatkozik, hanem a kiállítási metodológia megújítására is. Az egyes, inkubátorszerűen megépített egységekben egy-egy történetet láthatunk: szerepkörökkel (művész, helyi katona, bennszülött szolga, háziasszony, misszionárius stb.), a szereplők múzeumi bábuként való szerepeltetésével. A figurák formailag kísértetiesen hasonlítanak a korai múzeumi display viaszbábuira, de minden bábunak van egy sajátos protézise: testének egy jól látható része áttetsző műanyagból készült, hogy érzékelhető legyen a valóság és a múzeum közötti különbség, a konstrukció helye a prezentációban, a színpadiasság, a kiegészítés, a komponálás – amelyek ma már hozzátartoznak a reflexív muzeológia kelléktárához. A Tropenmuseum másik ereje időszaki kiállításainak erős témaválasztása (a rabszolgaság, a vér, a haj) és ezek művészien komponált vizuális világa. A múzeum mégis küzd az alacsony látogatólétszámmal, a financiális problémák pedig a bezárás irányába mutatnak. A kollekció a tervek szerint a kutatóintézethez kerül, de mint múzeum lényegében láthatatlanná válik. Mindebből érzékelhető: a muzeológia lassú tudomány. És előfordul, hogy az áruesztétika kényszere és a kulturális fogyasztás felgyorsult világa nem bírja kivárni az átalakulást. De a racionalizálásnak és az összevonásnak működőképes példái is vannak. Olyan, egyébként erős gazdasági háttérrel és viszonylag stabil kultúrafinanszírozással bíró országok, mint Svédország is eljutott az 1990-es évek közepén oda, hogy négy nemzetközi, főként Európán kívüli anyaggal rendelkező múzeumot egységbe tömörítsen. A stockholmi néprajzi, a mediterrán kultúrákkal foglalkozó és a kelet-ázsiai múzeumot, valamint a göteborgi etnográfiai múzeumot (amely sokáig tartott zárva forráshiány és az alacsony látogatottság miatt) szervezték egy nagyobb egységbe: Världskultur Museerna (angolul: National Museums of the World Culture), vagyis a világkultúra nemzeti múzeumai néven. Az ernyőszervezet egyfelől garantálta a kutatási témák és területek fenntartását, mégis egységes kommunikációt eredményezett. A múzeumok nemzetközi gyűjteményeik és kapcsolataik révén speciális szerepet játszottak a kulturális másság, a különbözőség megmutatásában, ami az egyre multikulturálisabb Svédországban ma már kulcskérdés (a svéd állampolgárok húsz százaléka első-, másod- vagy harmadgenerációs bevándorló). A stockholmi múzeumok megtartották a saját nevüket, viszont Göteborgban 2004-ben új épület nyílt „világkultúra” márkajelzés alatt. Az átszervezésnek és az építésnek a racionalizáláson túl társadalmi és politikai okai is voltak: egyrészt Svédországban a kilencvenes évekre felerősödött a migrációról, a multikulturalizmusról, a kulturális identitásról és a posztkolonializmusról szóló diskurzus. Ezt próbálták becsatornázni a múzeumi világba, amihez viszont radikálisan új típusú múzeumra volt szükség. Olyanra, amely nemcsak szemléletében, hanem vizuális világában is megújítja a korábbi reprezentációs stratégiákat. Felfogásuk szerint a társadalmi és kulturális különbözőség nem ragad le a „svéd kultúra” és „hagyomány” versus „migráns kultúra” és „hagyomány” merev kettősségénél. A nemzetközi kollekciókat bemutató intézmények elsődleges céljaként tehát nem a „korábbi” és „más” kultúrák reprodukálását, esetleg esztétizálását tűzték ki célul (és nem törekedtek a földrajzi és időbeli különbségek hangsúlyozására), hanem a tárgyakat és a bennük rejlő tudásokat aktuális társadalmi problémák, a kulturális identitásról szóló gondolkodás eszközévé és médiumává tették. Kutatásaik és kiállításaik témaválasztása

jól mutatja a váltás irányát: AIDS és a globalizáció, emberkereskedelem egykor és ma, szexuális másság és kortárs kultúra. Tehát elengedtek egy nyelvet, felvállaltak egy másikat, a leírás helyett az értelmezés mezejére léptek, de mindezt a gyűjteményeikben felhalmozott tudások aktiválásával tették. Ehhez rendelték a múzeumokat egybefogó politikai és kulturális terminust: a „világkultúrák” fogalmát – a világzene (world music), a világművészet (world art) és a világörökség (world heritage) mintájára. Mára talán éppen ez a névváltoztatás a kezdeményezés leggyengébb eleme, mégis jól mutatja azt az irányt, amelyre az intézményrendszer a kilencvenes évek közepén ráállt. Ebből a néhány példából is érzékelhető, hogy a társadalmi múzeumok tere Európa-szerte kiszélesedett, a feltett kérdések és válaszok pedig nemcsak a financiális problémák és a látogatólétszám relációjában értelmesek. Sőt: talán ott a legkevésbé. Az etnográfia ebben a diskurzusban akár nyerő pozícióban is lehetne a múzeumi szakágak között, hiszen társadalmi konfliktusokból soha nem fogyunk ki. A változás pedig nem feltétlenül a gyors és látványos reakciókon múlik: inkább azon a lassú, tudásalapú és kritikai diskurzuson, amelyet egy intézmény felvállal, tematizál, értelmez: tehát tudományos és társadalmi terébe von. Ebben a diskurzusban pedig már nemcsak a tudományos kánonok kritikai megközelítése a kulcskérdés, hanem a szcénán túli környezettel kialakított dialógusalapú és érdemi viszony. A színes és egzotikus látványosságok, az élményszerű kavalkádok mindig vonzzák a látogatókat, de tartós figyelem kiváltására nem alkalmasak: ugyanúgy efemerré tesznek egy intézményt, mint a fogyasztói kultúra más, kulturális tudással és termékekkel dolgozó helyét. Magyarországon a jól átgondolt és megfontolt lassúság értelmezhetetlen a hatalmi retorikára épített múzeumi diskurzus számára: a muzeológia mint lassú tudomány szinte egyáltalán nem képes beépülni a színes, szagos elképzelések, a vágyak és a valóság közé. A csodálat, az ócsárlás és a hiányos ismeretek arzenálja erősen áthatja a kultúrpolitikát, így szükségszerűen a társadalmi muzeológiát is. A budapesti Néprajzi Múzeum nevét például rendre összekeverik a Nemzeti Múzeuméval, vagy felcímkézik a „magyar” jelzővel. Ahol valamit helyesen megnevezni sem tudunk, ott valamit tudássá, mi több, branddé alakítani sem egyszerű eljárás. És ez már nemcsak a tudomány, hanem a hétköznapok és a mindennapi gyakorlatok világa, amelyben a társadalmi múzeumok egyelőre tétován keresik a helyüket – legalábbis Magyarországon.

A STOCKHOLMI RIKSMUSEET 1920-AS NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁSÁNAK RÉSZLETE. A TÁRLAT OLYAN „TÁVOLI VILÁGOK” TÁRGYAIT MUTATTA BE, MINT AMERIKA, MEXIKÓ, KONGÓ, JAPÁN, KÍNA, ILLETVE GRÖNLAND. A KIÁLLÍTOTT ANYAG EGY RÉSZE THORILD WULFF (1877–1917) SARKKUTATÓ GYŰJTÉSÉBŐL SZÁRMAZOTT, AKI EGY EXPEDÍCIÓ SORÁN, GRÖNLAND LEGÉSZAKIBB RÉSZÉN VESZTETTE ÉLETÉT. GYŰJTEMÉNYÉT LÁNYA AJÁNDÉKOZTA A MÚZEUMNAK, AMELY A KIÁLLÍTÁSSAL A TUDÓS EMLÉKE ELŐTT IS TISZTELGETT

A STOCKHOLMI MÚZEUM MAI JOGUTÓDJÁNAK KIÁLLÍTÁSA GÖTEBORGBAN A VILÁGBAN ZAJLÓ EMBERKERESKEDELEMRŐL: A KÉPEN AZ AMERIKAI IRENE SIMMONS RÓZSASZÍN KERESZTEK CÍMŰ INSTALLÁCIÓJA, AMELY A MEXIKÓBÓL AMERIKÁBA ÁTJUTNI PRÓBÁLÓ, ÚT KÖZBEN MEGERŐSZAKOLT ÉS MEGGYILKOLT NŐKRE HÍVJA FEL A FIGYELMET. A HATÁR DÉLI OLDALÁN FEKVŐ JUAREZBEN TÍZ ÉV ALATT NÉGYSZÁZ MENEKÜLŐ NŐT GYILKOLTAK MEG, A HOLTTESTEK NAGY RÉSZÉT EGYSZERŰEN KIDOBTÁK A SIVATAGBA

A BAROKK HÁZ HOMLOKZATA ÉS AZ ALAPÍTÓ ARCKÉPE A NAGYSZEBENI BRUKENTHAL MÚZEUM MÁRA IGAZI BRAND LETT ERDÉLYBEN SZERZŐ: P. SZABÓ ERNŐ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

MÚZEUMNEGYED

Tumultuózus jelenetek játszódtak le a nyár közepén Nagyszeben főterén: a város múzeumának amúgy is sok látogatója szokott lenni, Salvador Dalí Divina Commedia című kiállítása azonban tovább fokozta az érdeklődést. A csúcspontot július 26., a múzeum névadója, Samuel von Brukenthal (1721–1803) születésnapja jelentette, amikor is a Dalí-kiállítást kivéve a látogatók ingyen tekinthették meg az összes állandó és időszaki tárlatot a barokk palotában és a múzeumnak a város különböző pontjain található más kiállítóhelyein. Az augusztus 7. és 9. közötti ARTmania múzeumi programja ezek után már csak mintegy a „levezetést” jelentette. Vagy éppen a folytatást a nagy ünneplés felé, ami 2017-ben lesz, abból az alkalomból, hogy kétszáz évvel azelőtt, 1817-ben nyitotta meg kapuit a gyűjtemény a nyilvánosság előtt. A Brukenthal Múzeum Románia első múzeumi brandje – állítja az intézmény menedzsmentje, amely 2007-től (abban az évben volt Nagyszeben Európa egyik kulturális fővárosa) azon dolgozik, hogy ezt a brandet elfogadtassa. Az intézmény részt vett két nagy nemzetközi projektben (F-MU.S.EU.M., Museum Communicator; utóbbi keretében több olasz, nagy-britanniai, illetve bolgár múzeummal, és a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemmel együttműködve közreműködője volt a Leonardo da Vinci Programnak), 2010-ben első romániai múzeumként kapta meg az Európai Unió Europa Nostra díját, és ugyancsak ez az első romániai múzeum, amelyet 2011-ben felkértek, hogy az Európai Örökség Társaság The Best in Heritage Excellence Club tagja legyen. ¤

SAMUEL VON BRUKENTHAL EGY ÉVVEL ERDÉLY KORMÁNYZÓJÁVÁ TÖRTÉNT KINEVEZÉSÉT KÖVETŐEN, 1778-BEN LÁTOTT HOZZÁ ÚJ OTTHONA FELÉPÍTÉSÉHEZ NAGYSZEBEN FŐTERÉN. A PALOTÁBAN FELHALMOZOTT GYŰJTEMÉNY – AMELYNEK DARABJAIT A BÁRÓ EURÓPA MŰKERESKEDÉSEIBEN VÁSÁROLTA ÖSSZE – VÉGRENDELETE ÉRTELMÉBEN 1817-TŐL TEKINTHETŐ MEG A MAI ROMÁNIA, SŐT KÖZÉP-EURÓPA ELSŐ NYILVÁNOS MÚZEUMAKÉNT. A BAROKK HOMLOKZAT MA MÁR A MÚZEUM HIVATALOS BRANDJÉNEK RÉSZE

A KOR ÉPÍTÉSZETI NORMÁINAK MEGFELELŐEN A PALOTA ELSŐ EMELETÉN KAPTAK HELYET A DÍSZES FOGADÓTERMEK. A KÉPEN LÁTHATÓ EGYKORI ZENETEREMBEN – AHOL ANNAK IDEJÉN HETENTE RENDEZTEK KONCERTEKET – A FALAKAT AZ EREDETI, KÉZZEL FESTETT SELYEMTAPÉTA BORÍTJA, A BÚTOROK ÉS A MURANÓI CSILLÁROK IS SAMUEL BRUKENTHAL IDEJÉBŐL VALÓK. AZ EGYKORI ÉPÍTTETŐ PORTRÉJA (BALRA), GEORG WEIKERT ALKOTÁSA MÁRA A BRUKENTHAL NEMZETI MÚZEUM BRAND IMIDZSÉVÉ VÁLT

MÚZEUMNEGYED

Brukenthal Múzeum mára Nagyszeben jelképévé vált: a brand logója az intézmény „magját” jelentő főtéri barokk palota homlokzata, a „brand image” pedig Erdély, illetve az egész mai Románia első múzeumának alapítója, Samuel von Brukenthal báró – Georg Weikert festette – arcképe lett. Persze mára a gyűjtemények szétfeszítették az eredeti kereteket: gyakorlatilag az egész várost belakják, ahogyan a báró munkásságának, benne gyűjtői tevékenységének a jelentősége is túlemelkedik a város, sőt a régió határain. Samuel von Brukenthal európai dimenziókban gondolkodott, személye jelképe lehet azoknak a folyamatoknak is, amelyek a 18. század közepén a városban elindultak. Szeben – németül Hermannstadt, románul Sibiu – nagyságát, lakosságszámát illetően a nagy európai fővárosokkal nem vetélkedhetett ugyan, de mind a Szászföld, mind a Habsburg-monarchia szempontjából jelentős településnek számított. Az 1790-es években több mint ezerhétszáz lakóházat tartottak benne számon, amelyekben nagyjából tizenötezer ember élt. Nagyszeben 1692-ben lett Erdély fővárosa, a birodalom legfontosabb regionális szervei éppúgy itt működtek, mint az erdélyi szászok önigazgatási, egyházi, oktatási és kulturális intézményei. 1752-ben a városi magisztrátus még előírta, hogy polgárainak milyen öltözéket kell viselniük, néhány évvel később azonban már olyan erősen jelentek meg itt is a bécsi divattrendek, hogy már csak a túlzottan feltűnő öltözködés, a luxus ellen emeltek szót. 1748-ban harmincegy céh működött a városban, 1788-ban már harmincnyolc. Az olasz Giovanni Galaratti 1784-ben selyemmanufaktúrát alapított, az osztrák Franz Joseph Müller von Reichenstein, a helyi bányák igazgatója felfedezte a tellúrt, ami a gépipar fejlődését segítette elő. Az emelkedő jóléttel párhuzamosan fejlődésnek indult a kulturális élet is, nem kis részben a szabadkőműveseknek köszönhetően; a város legelőkelőbb tagjai léptek be a St. Andreas zu den drei Seeblättern nevű páholyba, amelynek német, magyar, román és görög tagozata is volt. Tagja volt Samuel Christian Fr. Hahnemann, a homeopátia meg-

alapítója is, aki egy ideig Brukenthal könyvtárosa volt, de orvosként, kutatóként is tevékenykedett. 1778-ban nyitották az első könyvkereskedést, és ugyanabban az évben adták ki a Theatralische Wochenblattot, 1784-ben a Siebenbürgische Zeitungot, és itt jelent meg az Erdélyi Magyar Hír-Vivő, később a Híradó is. 1784-ben olvasókör is alakult, amely öt évvel később vált nyilvánossá, és persze ahol színházi lap van, ott színháznak is kellett lennie: az első utazó társaságról 1752-ből van bejegyzés, az első társulat, amely hosszabb időn keresztül, 1761-től 1766-ig játszott itt, az erdélyi születésű Gertraut Bodenburgeringé volt. Már 1753-ban létezett itt egy zenetársaság, a hetvenes években pedig gyakran időztek itt nyugat-európai vaudeville- és operatársulatok. 1800-ban olyan színvonalas zenekar és kórus működött a városban, hogy Joseph Haydn Teremtés című oratóriumát megkomponálása után alig egy évvel előadhatták. A város zenei életének fejlesztésében kulcsszerepe volt a szenvedélyes zenebarát Brukenthal bárónak is, aki zenei ízlését Bécsben tökéletesítette. Valószínűleg a bécsi Musikverein irányításában szerepet vállaló miniszter, von Swirten példáját követve – aki maga is játszotta Mozart vonósnégyeseit, és rajongott Beethovenért – Brukenthal báró 1774től hetente két zenei estet rendezett, amelyet Collegium Musicumnak neveztek el, és saját zenekart is alapított. Ezzel azonban igencsak előre szaladtunk az időben, hiszen 1774-ben Samuel von Brukenthal már 53 éves volt, pályája csúcsára érkezett a bécsi udvari kancellária vezetőjeként, néhány év múlva pedig Erdély kormányzójaként. Tündöklő karriert futott be a császárvárosban, hiszen bécsi karrierje alig tizenkét évvel korábban, 1753-ban kezdődött, amikor azért utazott az udvarhoz, hogy otthoni aljegyzői állása helyett jobb pozícióra pályázzon az udvari kancellárián vagy a kormányzóságnál. Igaz, addigra minden feltétel megteremtődött ahhoz, hogy tehetségére felhívja a figyelmet. A család múltját egészen 1540-ig lehet visszakövetni. A Breknerek mindig is fontos pozíciókat töltöttek be különböző szászföldi településeken, voltak közöttük kántorok, bírák, iskolamesterek. Samuel édesapját, Michael Breknert 1724-ben királybíróvá választották, és császári hivatalnokként szerzett érdemeiért VI. Károly von Brukenthalként nemesi rangra emelte. Első felesége, Anna Maria Conrad 1704-ben Maria lányuk szülésébe halt bele, második felesége a meggyesi patríciuscsaládból származó Susanna von Heydendorff volt, ami megkönnyítette a férj társadalmi felemelkedését. Házasságukból hat gyermek született, Samuel volt a legfiatalabb.

A leschkirchi (újegyházai) falusi iskola elvégzése után egyes források szerint Marosvásárhelyre, mások szerint Kolozsvárra küldték, hogy a magyar nyelvet elsajátítsa. Azután a nagyszebeni evangélikus gimnázium diákja lett, amivel párhuzamosan szállásadójától, egyben sógorától, Michael Georg Soteriustól latinból, filozófiából, történelemből és más tantárgyakból magánórákat is vett. A gimnázium elvégzése után két éven át a kormányzóságnál dolgozott, hogy a hazai jogrendszert és a közigazgatási eljárásokat megismerje. 1743ban, huszonkét évesen érkezett Bécsbe, ahol az Aux trois Canons szabadkőműves páholy tagja lett, majd Halléba utazott, hogy az ottani egyetemen jogi és politikai előadásokat hallgasson. Eljárt földije, Martin Schmeizel történelemóráira is, tőle ragadt rá a numizmatika iránti érdeklődés; később igen jelentős éremgyűjteményt hozott létre. Itt is megtalálta a szabadkőműveseket, sőt egyik diáktársával megalapította a Zu den drei goldenen Schlüsseln nevű páholyt, amelynek Halléban maradásáig elnöke volt. Osztrák alattvalóként a sziléziai háború miatt távoznia kellett Halléból, így Jénában fejezte be tanulmányait, innen tért vissza 1745 nyarán Nagyszebenbe. Unokatestvére, Michael Conrad von Heydendorff így írta le őt: „vitathatatlanul a legszebb férfi egész Erdélyben… Nagy termetű, fejét gesztenyebarna haja fedi, széles homlok, nagy, fekete, mélyen ülő szemek erős szemöldökkel, nagy héjjaorr, erős áll, előreugró alsó ajak, amely a fennkölt, komoly vonások mellé sajátos mosolygós arckifejezést társít.” Kedvezően nyilatkozott Heydendorff arról a fiatal hölgyről is, akit Brukenthal hamarosan oltár elé vezetett: a húszéves Catharina Sophia von Klockern, a gazdag vidéki polgármester, Daniel Klockner von Klocknern lánya nemcsak „finom vonásokkal”, de „élénk szellemmel” is meg volt áldva, no meg harmincezer guldent és egy, a Kispiac téren álló házat is hozott a házasságba 1745. október 26-án, így az ifjú Brukenthal már állást kaphatott a városi magisztrátusnál mint helyettes titkár. Néhány hónap múlva bírósági titkár, két év múlva aljegyző lett. 1753 elején Bécsbe utazott, hogy az udvari kancelláriánál vagy a kormányzóságnál pályázzon állásra. Ekkor következett be életében a döntő pillanat: Mária Terézia, aki március 25-én fogadta a fiatalembert, nemcsak a „tökéletes lovagot” látta meg benne, hanem „a zseniális államférfit”, akit teljes bizalmával ajándékozott meg, s egészen halálig megtartotta kegyeiben. Brukenthal 1754 januárjában a három kormányzósági titkár egyike lett, 1762-ben pedig tartományi kancellár. Ugyanebben az évben a császárnő bárói címet adományozott neki, 1765-ben a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki; ettől az évtől 1774-ig az udvari kancelláriát vezette. Három évvel később Erdély kormányzója lett, és tíz éven át töltötte be ezt a tisztséget. 1778-ban megkezdte a Nagypiac téren lévő palota építtetését. A korabeli feljegyzések szerint „ezen a helyen két ház állt, a Klockner–Brukenthal-ház és a Offner-ház, amelyet Brukenthal már korábban megvásárolt”. A munkálatokkal Blaumann városi építőmestert bízta meg. A térre néző főépület egy év alatt készült el, utána kezdtek hozzá az udvari szárnyak felépítéséhez. A kormányzói palota az erdélyi politikai és társadalmi élet központja lett, olyan nagy horderejű döntések születtek itt, mint például a Brukenthal kidolgozta új adórendszer, amely olyan jól funkcionált, hogy csak 1850-ben változtatták meg. De a báró reformjai érintették az igazságszolgáltatást, a határőrség rendszerét és a kereskedelmet is. Ő kezdeményezte a szebeni evangélikus főiskola létrehozását (amely azonban sajnos nem valósult meg), és támogatta a város kulturális és művészeti életének felvirágoztatását is. Mária Terézia 1780-ban bekövetkezett halála után azonban nehéz évek következtek mind a kormányzó, mind a magánember számára. Az új uralkodóval, II. József császárral újra és újra összeütközésbe került, míg végül 1787-ben felmentették tisztségéből. Az, hogy a Szent István-rend nagykeresztjét megkapta, csekély vigasz volt a számára.

Felesége már évekkel korábban meghalt, így az államügyektől visszavonuló báró élete hátralévő részét palotájában műkincsei és könyvei vagy a szebeni és a frecki park természeti ritkaságai között töltötte. Gyűjteménye már életében, sőt még bécsi tartózkodása alatt Európa-hírűvé vált, hiszen a legintenzívebb gyűjtőtevékenységet 1759 és 1774 között folytatta. A szenvedély legelőször az aranyérmék iránt ébredt fel benne: Theodor von Herrmann 1767-es leltára 511 oldalon sorolja fel a római, görög és erdélyi arany- és ezüstérméket; élete vége felé ez a gyűjtemény már 17 500 darabot számlált. A legismertebb azonban már Brukenthal életében a festménygyűjtemény volt, amely a 15–18. századi flamand–holland, német, osztrák, itáliai, spanyol és francia festészet számos remekét foglalta és foglalja magába máig is. Ahogyan a báró és a császári ház művészeti tanácsadója, von Birkenstock levélváltása is jelzi, hiába voltak az árverések, a gyűjteményátalakítások, egy idő múlva Brukenthal számára Bécs műtárgypiaca szűknek bizonyult: attól kezdve Rómából szerezte be a műtárgyakat. Számos korabeli német és osztrák festő alkotását viszont egyenesen a műteremből vette meg, munkáját a bécsi akadémián végzett festő, Johann Martin Stock is segítette vásárlásaival. A Pinakothek első kéziratos katalógusát ugyancsak egy festő, ifj. Franz Neuhauser készítette el még a báró életében: ez 1070 festményt foglalt magában, amelyeket a palota második emeletén állítottak ki. A képeket rézmetszetek egészítették ki, amelyek a kor felfogása szerint reprodukciókként mintegy kitágították a festészet történetéről alkotható ismereteket: ezek 1783-as leltára 712 művet sorolt fel, és a metszetek számát később is gyarapította tulajdonosuk. Brukenthal a festmények mellett könyvei társaságában töltötte ideje legnagyobb részét. Könyvtára magvát még Jénában és Halléban alakította ki, de intenzíven vásárolt később is. Amikor a könyvtár nyilvánossá vált, mintegy 16 ezer darabot számlált, az állományban kétszáz értékes kézirattal. Első könyvtárosa a homeopátia atyja, Samuel Hahnemann volt, aki 1777-től másfél éven át élt Szebenben. Az Erdélyi Középhegység aranybányáiban is tulajdont szerző báró számára nyilvánvaló volt az értékes ásványok gyűjtésének tudományos fontossága is – az 1780-tól formálódó ásványgyűjteményt egy dán szakember tizennégy év múlva a világ legjobb gyűjteményei közé sorolta, és Brukenthalt a jénai Ásványtani Társaság a tiszteletbeli tagjává fogadta. Ezekben az években kezdte meg archeológiai gyűjteményének a kialakítását, amit kormányzói pozíciója nagyban megkönnyített.

A Mithras- és Jupiter-szobrok, a híres Hekaté triformis mellett egy Kr. u. 4. századbe-

li, Berethalmán felfedezett keresztény votívtábla jelzi e gyűjtemény jelentőségét. A báró gyűjtötte a ritka virágokat, bokrokat, gyümölcsfákat is, ezeket, mint híres narancskertjét a Freckben (Feleken) kialakított fantasztikus parkban nevelték. A nápolyi királynak már akkor is ritkaságnak számító fehér bivalyokat küldött, ugyanakkor ürüket hozott be Spanyolországból, és ő, az erdélyi kereskedelmi kamara és a mezőgazdasági társaság megalapítója volt az is, aki az első burgonyaszemeket a Szászföldön, saját feleki birtokán elültette. Általános örököse nem lévén mindazt a tudást, amit megszerzett, illetve mindazt a szenvedélyt, ami a szép, ritka tárgyak, műalkotások iránt élt benne, nem hagyhatta senkire – 1802. január 3-án kelt végrendeletében így adta hát át festményeit, könyvtárát, rézmetszeteit, az ásványtani, antikvitás- és érmegyűjteményét 36 ezer gulden kíséretében mint végleges és feloszthatatlan tulajdont az városi evangélikus egyházközség védnöksége alatt működő nagyszebeni evangélikus gimnáziumnak. Amikor alig egy évvel később, 1803. április 12-én elhunyt, az evangélikus templomban helyezték örök nyugalomra – ő volt az utolsó, akit ebben a megbecsülésben részesítettek. Halála után röviddel a nagyszebeniek elhatározták, hogy neki és Michael testvérének síremléket állítanak a templomban. A bécsi Johann Martin Fischer 1812-re készítette el a síremléket, amelyet a Dunán, majd a Tiszán és a Maroson úsztattak le Erdély felé. Az uszály, amely szállította, Aradnál elsüllyedt, a síremlék egyetlen darabja, amely fennmaradt, a márvány emléktábla volt, amely 1894-ben a Brukenthal Múzeumba került, és ma a Történelmi Múzeumban látható. Ez természetesen szintén a Brukenthal Múzeum része, csak éppen egy másik épületben, a középkori eredetű Altemberger-házban működik, ami sok más között azt is jelzi, hogy az alapító halála óta eltelt több mint két évszázadban sok minden történt a múzeum háza táján. Az egyik legfontosabb esemény 1817-ben a múzeum nyilvánossá válása volt, ami ország-világ előtt manifesztálta az erdélyi szász kultúra és művészet értékeit, a tradíciók ápolásának szükségességét. Hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a vezető nagyszebeni értelmiségi körökben az első világháború utáni években is, amikor Erdély Románia része lett: a múzeumot romániai német egyetem hiányában jelentős kutatóközponttá kívánták bővíteni, ám ehhez már nemcsak a nagyszebeni szászok, de az erdélyi-romániai össznémetség összefogására lett volna szükség. Nem is lett ezekből a tervekből semmi, ahogyan a román államtól kapott csekély támogatásokból is legfeljebb román nyelvű múzeumi publikációk megvásárlására futotta. A második világháború utáni kommunista hatalomátvétel ezután még a gondolatát is elvetette annak, hogy sajátosan szász intézményként létezhet a Brukenthal Múzeum. A báró végrendeletével ellentétes módon darabokra szedték a gyűjteményt, számos értékes műtárgyat elszállítottak, közöttük a képtár tizenkilenc, felbecsülhetetlen értékű darabját, amelyeket 1948-ban a bukaresti Nemzeti Művészeti Múzeumban helyeztek el, miközben továbbra is a nagyszebeni leltárkönyvben szerepeltek; ezek csak 2006-ban kerültek vissza Szebenbe. 1968-ban egy éjszaka nyolc festményt elloptak; közülük négyet 1998-ban talált meg az Interpol Amerikában, és adott vissza a múzeumnak. 1950ben megszüntették az 1905-ben létrehozott Erdélyi Román Kulturális és Irodalmi Egyesület Múzeumát, és annak történeti, etnográfiai és művészeti anyagát betagolták a Brukenthal Múzeum gyűjteményeibe. 1957-ben egyesült a Brukenthal a Természettudományi Múzeummal, 1967-ben nyitották meg a paraszti kultúrát bemutató múzeumot az etnográfiai részleg részeként. Ezek a lépések vezettek végül az úgynevezett múzeumkomplexum létrehozásához, amelynek már a nevében sem szerepelt az alapító: Brukenthal neve csupán a képtár elnevezésében, tehát a komplexum egy részében élt csak tovább.

Mindaz, amit a kommunista hatalom negyven éven keresztül lerontott, az 1989-es rendszerváltozás utáni két évtizedben viharos gyorsasággal kapta vissza eredeti kereteit és korábbi fényét, miközben az intézmény szakemberei a legkorszerűbb elvek alapján gondolták és gondolják azóta is folyamatosan újra a múzeum struktúráját, a gyűjtemények bemutatásának lehetőségeit. Ez a folyamat az ezredforduló utáni években alaposan fel is gyorsult, hiszen Nagyszeben számára a 2007-es Európa kulturális fővárosa cím elnyerése nemcsak a homlokzatok újrafestését jelentette, de a város szellemi megújulásának a lehetőségét is, amelyben a műemlékek méltó helyreállítása és a Brukenthal értékeinek prezentálása kapta a központi szerepet. A barokk palota évekig tartó gondos felújítása után mára a belső udvarokkal tagolt épületegyüttesben valóságos múzeumi szupermarket alakult ki, amelyben a pinceszinten gipszmásolat-gyűjtemény kapott helyet, a földszinten található a lapidárium, a térképtár, valamint a nyomatok és a metszetek kabinetje. Az első emeleten nagyrészt eredeti formájukban maradtak meg a reprezentatív terek, a zeneterem, kétoldalt pedig a hölgyek és az urak termei, amelyekből az erdélyi középkori művészetet, az osztrák és a német festmények gyűjteményét, illetve az anatóliai szőnyegek kollekcióját bemutató termekbe vezet tovább az út. A második emeletet a flamand–holland, illetve az itáliai gyűjtemény foglalja el, a középpontban a Capodoperele (Remekművek) nevű összeállítással, ahol azok az alkotások kaptak helyet, amelyek majdnem hatvan év után tértek vissza Bukarestből 2006 decemberében, illetve a visszakerült ellopottak. Az első csoportba tartozik többek között Lorenzo Lotto Szent Jeromosa, Antonello da Messina Keresztrefeszítése, id. Pieter Bruegel Gyermekmészárlása, Van Eyck Kék kalapos férfija, Hans Memling Olvasó férfija és Imádkozó nője, Jacob Jordaens Nyár és Szent Család című kompozíciói, a másodikba például id. Frans van Mieris Pipás férfi az ablakban és Tiziano Ecce Homo című festményei. Van egy fotó, amely Klaus Werner Ioannist, Nagyszeben polgármesterét ábrázolja, amint fehér kesztyűs kezével óvatosan mutatja fel Memling Olvasó férfiját. Körülötte sokan állnak, akik részesei kívántak lenni az öröm pillanatainak. Úgy tűnik, a tumultuózus jelenetek már akkor, az Európa kulturális fővárosa év előestéjén elkezdődtek, és szerencsére azóta is tartanak. A világhírű remekművek mellett ez – az érdeklődőknek, támogatóknak ez a sokasága – is kellett hozzá, hogy a nagyszebeni Brukenthal mára igazi múzeumi brand legyen.

MÚZEUMNEGYED

A KÖZÉPKORI ERDÉLYI MŰVÉSZETET BEMUTATÓ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS 15–16. SZÁZADI HÁROM REMEKMŰVE

A BRUKENTHAL MÚZEUM EURÓPAI MŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNYÉNEK LEGNAGYOBB HÁNYADÁT OSZTRÁK ÉS NÉMET ALKOTÁSOK TESZIK KI; A MINTEGY FÉLEZER MŰ LEGTÖBBJE A 15–18. SZÁZADBÓL SZÁRMAZIK, TÖBBSÉGÜK AZ 1700-AS ÉVEKBEN KÉSZÜLT. A KÉPEN JOBBRA MÁRIA TERÉZIA PORTRÉJA LÁTHATÓ, BALRA PEDIG FÉRJE, I. FERENC NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁRÉ – MINDKETTŐ IFJ. MARTIN VAN MEYTENS MUNKÁJA –; KÖZÉPEN II. LIPÓT CSÁSZÁR ARCKÉPE ISMERETLEN OSZTRÁK MŰVÉSZTŐL

A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉNEK LEGFONTOSABB DARABJA JAN VAN EYCK KÉK TURBÁNOS FÉRFI (FÉRFI GYŰRŰVEL, OLAJ, FATÁBLA, 22 × 17 CM) CÍMŰ FESTMÉNYE. A MÚZEUM LEGÉRTÉKESEBB TIZENKILENC ALKOTÁSÁT – AZ ALAPÍTÓ VÉGRENDELETÉT SEMMIBE VÉVE – 1948-BAN A SZOCIALISTA RENDSZER CENTRALIZÁCIÓS TÖREKVÉSEINEK JEGYÉBEN A BUKARESTI NEMZETI MÚZEUMBA SZÁLLÍTOTTÁK; EZEK CSAK 2006-BAN KERÜLTEK VISSZA SZEBENBE, AHOL AZÓTA A REMEKMŰVEK CÍMŰ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSBAN LÁTHATÓK

A MÁSODIK EMELETI TEREMSORBAN KAPOTT HELYETT A MÚZEUM NÉGYSZÁZÖTVEN DARABOS FLAMAND FESTÉSZETI GYŰJTEMÉNYÉNEK LEGJAVA: A KÉPEN (BALRÓL JOBBRA) MARINUS VAN REYMERSWAELE SZENT JEROMOS-PORTRÉJA, JUSTUS SUTTERMANS MADONNÁJA A GYERMEK JÉZUSSAL, LEONARD BRAMER PILÁTUS MOSSA KEZEIT CÍMŰ FESTMÉNYE, AZ AJTÓTÓL BALRA LOYOLAI SZENT IGNÁC, MÍG JOBBRA XAVÉRI SZENT FERENC ALAKJA LÁTHATÓ, UTÓBBI KETTŐ PETER PAUL RUBENS MŰHELYÉBŐL KERÜLT KI

A MÚZEUM KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNYE EGYIKE A FŐÉPÜLETEN KÍVÜL ELHELYEZETT ANYAGNAK; A MODERN ROMÁNIAI ALKOTÁSOK EGY RÉSZE KORSZERŰ LÁTVÁNYRAKTÁRBAN TEKINTHETŐ MEG. A KÉP ELŐTERÉBEN AZ 1946-OS SZÜLETÉSŰ TEODOR HRIB SZOBRÁSZMŰVÉSZ KÉT JELLEGZETES FIGURÁJA ÁLL, AMELYEK BELSEJÉBEN KÜLÖNBÖZŐ MECHANIKUS ÉS ELEKTROMOS SZERKEZETEK MŰKÖDNEK; A POLCOKON ÁLLÓ MŰVEK FALRA VETÜLŐ ÁRNYÉKÁT A JOBB OLDALI SZOBOR „HASÁBAN” ÉGŐ LÁMPA VETI

MÚZEUMNEGYED

HATÁROKON ÁTNYÚLÓ, KOMPLEX „TERÜLETI” KULTURÁLIS INTÉZMÉNY – A BAJAI TÜRR ISTVÁN MÚZEUM AZ ÁTALAKULÁS UTÁN SZERZŐ: BASICS BEATRIX MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

Ha valaki megkérdezi, mi most a bajai múzeum „státusa”, a szűkszavú válasz ez lehet: területi múzeum négy kiállítóhellyel. A Türr István Múzeum 2013-ig, a megyei múzeumi szervezetek megszüntetéséig a Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet tagintézménye volt. És bár valóban ebben a megyében található, regionálisan más a kötődése; ahogyan Kovács Zita igazgató fogalmaz: számukra a legközelebbi nagyváros Szabadka, ahová gyakran járnak, ahol élő szakmai kapcsolatokat ápolnak. A múzeum új, önálló honlapján az intézmény magát Észak-Bácska, az egykori Bács-Bodrog vármegye északi részének tájmúzeumaként határozza meg; elsősorban ennek a területnek az értékeit gyűjti, dolgozza fel és mutatja be. Ugyanakkor a tájmúzeum kifejezés zavarba ejtő, hiszen egy jelentős, sokféle gyűjteménnyel rendelkező, fontos regionális intézményről, múzeumi központról van szó. A művészettörténész-igazgató számára külön öröm, hogy Baján a múzeumalapítást egy jeles műgyűjtő és művészeti író magángyűjteménye tette lehetővé. Oltványi (Artinger) Imre Bácsalmáson született, Baján járt iskolába, később a Független Kisgazdapárt alapító tagja, bankelnök, pénzügyminiszter, nagykövet, országos múzeumigazgató volt. Gyűjteménye a két világháború közötti kortárs művészet legjavát ölelte fel, és ez vált a múzeum létrejöttének alapjává. A gyűjtemény része lett később a városban 1930-ban letelepedő Nagy István jó néhány munkája is: 1937-ben bekövetkezett halála után özvegye egy negyvenkilenc műből álló kollekciót ajándékozott a frissen alapított bajai képtárnak. Ez az anyag már az új múzeum része lett, mivel a bajai törvényhatósági bizottság 1936 októberében a képtár létrehozásával egy időben határozatot hozott múzeum alapításáról is. A csaknem kétszázezer műtárgyat tartalmazó gyűjtemény összetétele érzékelteti az intézmény komplexitását: ötvenezres régészeti, csaknem hatezer darabot számláló történeti – hozzá majd ugyanennyi történeti dokumentáció –, nyolcezres numizmatikai, tizenkétezres néprajzi, két és fél ezres képzőművészeti és kétszázat meghaladó iparművészeti tárgy tartozik a kollekcióba. Ezekhez járul az adattár mintegy ötvennégyezer kézirata, a hasonló

nagyságú fotó-, film- és hangtár és a tizennégyezres szakkönyvtár. Egy harminchatezer lakosú városban nagy kincs ez. És hogy ezt így is gondolják, arra jó példa a múzeum fejlesztési koncepciója: a Norvég Alaphoz benyújtott pályázat az intézmény oktatási-képzési szerepének erősítését, látványraktár kialakítását célozza. Ám ehhez szükséges egy jó állapotban lévő, múzeumi célokra megfelelő épület is. Az egykori Bajai Takarékpénztár 1863-tól csaknem száz éven keresztül folyamatosan épített, illetve átépített székháza több stíluskorszak jellegzetességeit is magán hordozza a klasszicizmustól az art decóig. A város főterén, a Szentháromság téren álló kétszintes épület külső felújítása 2011-ben megtörtént. Sajátos módon a múzeum legszebb arcát nem a főtér felé, hanem a mögötte található, jóval intimebb hatású, szép házakkal övezett Roosevelt tér felé mutatja, a látogatók is innen közelíthetik meg a földszinti várostörténeti állandó kiállítást. A középtávú fejlesztési tervben 2014 és 2020 között három ütemben három kiemelt jelentőségű projektet terveznek, amelyek egymást követően, szakmailag egymásra épülve valósulnak meg. A következő, második az épület déli és nyugati emeleti szárnyának látványtárrá, illetve tanulmányi raktárakká való átalakítása lesz. A harmadikban a belső udvar régészeti feltárására kerül sor, mert valószínűsíthető, hogy ott a város középkori, népvándorlás kori, esetleg őskori régészeti, építészeti, művészeti emlékei kerülhetnek felszínre. A feltárás után az udvar üvegtetős lefedésével, energetikai korszerűsítéssel újabb múzeumi terek kialakítása történhet meg. A földszinti raktárhelyiségek strukturális átalakításával a közönséget szolgáló terek kialakítására lenne lehetőség (könyvtár, szakfolyóirat-olvasóterem, adattár, múzeumi kávézó, információs tér). A fejlesztési terv negyedik ütemében, az IPA program (Magyarország-Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program, http://www.hu-srb-ipa.com/hu/) keretein belül szeretne a bajai múzeum pályázatot benyújtani a Szabadkai Városi Múzeummal közösen, melynek révén a közös bácskai örökség kapna méltó teret és lehetőséget az európai nyilvánosság előtt is. Ekkorra tervezik az állandó kiállítások felújítását, interaktivitásuk növelését, energetikai korszerűsítését is, a Múzeumfejlesztési Program (korábban Alfa Pályázat) segítségével. Hogy mennyire szükségszerű a fejlesztés, az a többszörösen átépített, a második világháború utáni szakszerűtlen alakítgatások szomorú nyomait magán viselő belső terek láttán válik nyilvánvalóvá. Fontos szempont az is, hogy

a kiemelkedően gazdag és sokrétű gyűjtemény minél nagyobb hányadát meg lehessen ismerni. A régészeti anyagból ma szinte semmit nem lehet látni, pedig bronzkori, avar és népvándorlás kori tárgyai különösen értékesek, és itt találhatók az Európában eddig egyetlen teljes egészében feltárt szarmata temető leletei. Baja és környéke, Észak-Bácska nemzetiségi szempontból sokszínű: a magyarok mellett élnek itt bunyevácok, sokácok, németek, akiknek viseletét, szokásaikhoz kapcsolódó tárgyait a néprajzi gyűjtemény őrzi. Különösen jelentős a bajai kismesterségek, kisiparos műhelyek eszközkészlete, és országosan, sőt nemzetközileg is ismert és elismert a népi halászati gyűjteményrész. A város történetét különleges tárgyak idézik fel: a céhes relikviák mellett egyedülálló értéket jelent a festett lövésztábla-kollekció. A képzőművészeti gyűjtemény törzsanyaga az Oltványi-gyűjtemény, de komoly értéket képvisel a 19. századi, valamint a Nagy István-kollekció, Telcs Ede szobrászművész és Bossányi Ervin festő és iparművész hagyatékai, valamint a 20. századi, kortárs bácskai képző- és iparművészek művei. A Türr István Múzeum gyűjteményeit öt kiállítóhelyen (Türr István Múzeum, Nagy István Képtár, Éber-emlékház, Bunyevác Tájház, Bagolyvár–Miskolczy Ferenc-emlékház) hét állandó kiállításon – Baja 300 éve város, Néprajzi csoportok Baja környékén, Élet a Dunán, Nagy István művészete, Éber Sándor, ifj. Éber Sándor és Éber Anna művészete, Baja környéki bunyevácok építészete és lakáskultúrája a 20. század elején, Miskolczy Ferenc művészete – tekintheti meg a látogató Ezek mellett 2014-ben hét időszaki kiállítást rendeznek. A múzeumépület Roosevelt téri bejáratán át egyenesen a Baja 300 éve város című állandó kiállításba jutunk. Persze a település története ennél jóval régebbi, de az egy nagy termet elfoglaló tárlat csak 1696-tól, a mezővárossá válástól 1996-ig mutatja be a város történetét. A tárgyi anyag gazdag és érdekes, de a kiállítás lassan már önmaga is muzeális lesz, és a műtárgyak állapota is érzékelhetően jelzi a tárlat korát. Pedig mi lenne fontosabb, mint a fenntartó közönségnek a saját múltját bemutatni. A pályázat sikerében bízva reméljük, tudósíthatunk majd az újrarendezett várostörténeti kiállításról is. Hasonlóan koros a néprajzi állandó kiállítás is. A Néprajzi csoportok Baja környékén című tárlat a régió településeinek és nemzetiségeinek életét illusztrálja a délszláv népcsoportok – szerbek, bunyevácok, sokácok – megtelepedésétől a németek szervezett betelepítéséig, majd azt a folyamatot, amelynek során 1945 és 1948 között, a németek kitelepítését követően több száz székely és magyar család került Baja környékére. A legújabb állandó kiállítás, az Élet a Dunán „csak” tizenhárom éves. Európa második legnagyobb folyója kétségtelenül a város életének fontos szereplője. A folyamszabályozások előtt a Duna Paks alatt hatalmas kanyarokat írt le, sok mellék- és holtágra szakadt, medre homokos, iszapos volt. Az árterületen élők az áradó vizet természetes vagy mesterséges csatornákon át az ártéri tavakba vezették, tórendszereket alakítottak ki. A lakosság halászatból, állattenyésztésből és az erdőből élt. A 19. században megépült gátak véget vetettek az ártéri gazdálkodásnak. Paks és Batina között a század közepéig tizenegy kanyart vágtak át, a meder kilencvenhat kilométerrel lett rövidebb. A halászat története legalább olyan hosszú, mint a Duna szabályozás előtti kanyargó medre: ez lett a város hírnevének egyik megalapozója. A kiállításból megtudhatjuk, hogyan készül az itteni, különleges, „gyufatésztás” halászlé, de megismerhetjük a hajómalmok működését, jelentőségét is. A négy kiállítóhely közül a néprajzi állandó kiállításhoz szorosan kapcsolódik a Bunyevác Tájháznak a bunyevácok építészetét és lakáskultúráját bemutató tárlata. Az utóbbi kifejezés kissé új keletűnek tűnik az anyag természetéhez viszonyítva. A török uralom, illetve az azt követő felszabadító háború következtében Baja és a környék magyar lakossága el-

pusztult vagy elmenekült. A balkáni keresztény lakosság tömegesen menekült északra, és egy részük a Bácska elpusztított területein telepedett le. 1686-ban jelentős számú bunyevác (katolikus délszláv népesség) érkezett Bajára, Szegedre és Szabadkára, valamint a városok környékére. A bunyevácok a dalmát tengerparttól északra eső területről, Bosznia–Hercegovinából jöttek. Népnevük jelentése valószínűleg a Buna folyó vidékéről való ember. A horvát nyelv nyugat-hercegovinai típusú nyelvjárását beszélik. Baján a város déli, valamint északi részén, Szentistvánon éltek és élnek ma is nagyobb számban. Az alföldi háromosztatú háztípust idézi a vályogtéglából épült, nádtetős tájház. A berendezési tárgyak, a házilag szövött gyapjúpokrócok, ágy- és asztalterítők mellett a viseletek a bunyevácok ízlését, esztétikai igényességét idézik különleges anyagaikkal. Ha népviseletük nem is, de szokásaik a mai napig élők. A három másik kiállítóhely mindegyike a helyi képzőművészet országos jelentőségét érzékelteti. A bajai múzeum 1937-ben az első országos kortárs művészeti képtár lett, az Új Magyar Kép- és Szoborgyűjteménybe hatvankét táblaképet és tizenkét szobrot leltároztak be. Ebből negyvenkilenc művet közvetlenül a felkért alkotók ajándékoztak, abban a reményben, hogy a megszületendő képtár állandó kiállításban mutatja majd be az ajándékba kapott alkotásokat. A kollekcióhoz tartozott az a negyvenkilenc Nagy István-műből álló együttes, amelyet éppen ekkor, a művész halála után, 1937-ben özvegy Nagy Istvánné ajándékozott a képtárnak, és amely által létrejött a bajai képtár másik fontos egysége. Ez a két jelentős, országos hírű kollekció az, ami ma a Nagy István Képtár kiállítóterében megtekinthető. A Vojnich Kúriában 1985-ben nyílt meg a Nagy István Képtár, az 1873-ban Csíkmindszenten született művész életművének jelentős részét bemutatva. A Magyar Nemzeti Galéria és a szabadkai múzeum mellett Kecskeméten, a Katona József Múzeumban látható még nagyobb műtárgyanyag tőle (az elsőben nincs ugyan kiállítva, Kecskemétre pedig Glücks Ferenc gyűjtő adományaként került). Az Éber-emlékház már annak a polgárvilágnak a része, amely oly jellemző a soknemzetiségű, sokvallású és mégis egységes városra. Idősebb és ifjabb Éber Sándor és Éber Anna ebben a házban töltötték életüket, hagyatékukat az eredeti helyszínen tekintheti meg a látogató. A festményeken, rajzokon, szobrokon kívül ez a ház őrzi az Éber család több évtizeden keresztül gyűjtött helytörténeti, irodalomtörténeti dokumentumait és a bácskai, sárközi vidékről származó néprajzi, népművészeti tárgyakat is.

Az Éber család egykori otthona azonban nem pusztán művészi hagyatékok kiállítóhelye: egy 20. század eleji kisváros polgári értékrendjének, ízlésének tárgyi emlékeit őrzi, egy olyan világ életterét, amiről ma sokat beszélünk, de sajnos keveset tudunk róla. Idősebb Éber Sándor (1878–1947), lelkes, fiatal rajztanár és festő 1902-ben telepedett le Baján. A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt 1896 és 1900 között. A monumentális feladatok, a freskófestés vonzotta elsősorban. A Tanítóképző Intézet tanáraként érkezett Bajára, ahol két évtizeden át tanított – és alkotott is: az intézet egyik tantermének falára 1906-ban készítette el Művészi nevelés címmel első freskóját. Az 1910-es évektől azután számos dekoratív, kissé szecessziós, néhol magyaros elemekkel díszített monumentális faliképet, freskót, illetve seccót készített többnyire egyházi megrendelésre: a bajai ciszterci rendház társalgójában (1910) és több templomban: Szászváron (1913), Hajóson (1916–17), Hercegszántón (1924), a nagykanizsai ferences templomban (1927), Kelebián (1929), a bajai III. Béla Gimnázium dísztermében (1932), a pécsi ferences templomban (1933), Bácsborsódon (1934), a bajai belvárosi (1938) és józsefvárosi templomban (1943), Tolnán (1939) és a bajai Rókus-temetőkápolnában. Élete során huszonkét templom, illetve iskola falát díszítette falképeivel. Emellett tájképeket, portrékat is készített. Otthona és műterme művészeti központnak számított Baja kulturális életében: pályatársak ültek modellt a festőnek, de hivatalos portrékat is festett. Első gyűjteményes kiállítását Baján 1925 őszén rendezték meg, ekkor száznyolcvan alkotását mutatta be. Budapesten a Nemzeti Szalonban 1926 márciusában nyílt gyűjteményes kiállítása, ettől kezdve rendszeresen szerepelt a Nemzeti Szalon tárlatain. A bajai zenei élet szervezésében is tevékenyen részt vett: tíz évig volt a bajai Daloskör karnagya, a Liszt Ferenc kör alapító tagja, majd elnöke, a hangversenyeken ő maga is fellépett. Küzdött a város műemlékeinek megőrzéséért, művésztelep létrehozását tervezte. Élete utolsó éveinek alkotásaiból 1947-ben festő-gyermekeivel, Annával és Sándorral együtt közösen rendezett kiállítást Baján, Pécsen és Szekszárdon. Ifjabb Éber Sándor (1909–1985), az idősebb testvér a Képzőművészeti Főiskolán 1927 és 1931 között Rudnay Gyula növendéke volt. Párizsi tanulmányútja után, 1940-től szinte kizárólag pasztellkrétával dolgozott. Harmincnyolc éven át tanított a III. Béla Gimnáziumban, az Építőipari Technikumban és a Tanítóképzőben. Művészettörténeti előadásaival jelentős szerepet vállalt a város közművelődésében. Édesapja hatására elsajátította a freskó- és a sgraffitotechnikát, és számos vidéki intézmény falát díszítette alkotásaival. Gondozta édesapja művészi hagyatékát és a képzőművészeti, helytörténeti, néprajzi, régészeti ritkaságokat őrző Éber-gyűjteményt, folytatta a gyűjtést. Éber Anna (1905–2002), az ifjabb testvér szintén Rudnay-tanítvány volt, majd ösztöndíjasként Firenzében és Rómában tanult. Ő Budapesten élt és alkotott. E változatos és sikeres életpályák kiindulópontja és helyszíne az Éber-emlékház – valami egyedi, különleges, a város sajátos értéke. Baja városközpontjában, a Szentháromság tértől lefelé sétálva, a Sugovica partján áll az 1930-as évektől Bagolyvárként ismert épület, amely egykor Miskolczy Ferenc (1899–1994) festőművész, múzeumalapító, lokálpatrióta bajai honpolgár otthonaként szolgált. A festő még életében Baja városnak ajándékozta az ingatlant alkotásainak, magángyűjteményének egy részével együtt, azzal a kikötéssel, hogy halála után a hely emlékházként legyen látogatható. A bajai közönség 1998 óta várja ennek a különleges épületnek a megnyitását, ami ez évtől végre látogatható, és egyedi élményt kínál. A minimális költséggel – annyi pénzből, ami egy országos múzeum számára egyenesen elképzelhetetlen – berendezett emlékház maximális eredménnyel újult meg. Amilyen kicsi az épület, olyan sok minden fért bele. Akár az Éber-emlékházban, itt is egyfajta csodavilágba kerülünk: benne járunk a festő és fe-

lesége mindennapjainak terében, egyúttal megismerhetjük a 20. század művészettörténeti korszakait, egy kisvárosi művész-polgár, kultúrapártoló hétköznapjait. A geometrikus elemekből összerakott téglaborítású házat kis kert veszi körül, ahonnan, mint az emeleti teraszról, illetve a kis toronyból, meg a tetőről, csodás kilátás nyílik a Duna Sugovicaként ismert ágára. A látvány festőisége vetekszik a kertével, ahol a művész szobrai állnak a növényzetben elrejtőzve. Bent hófehér falak, hatalmas ablakok jelzik, hogy jóllehet lakásban vagyunk, de műteremben járunk. A picinyke hálószoba vagy inkább fülke, a parányi konyha, fürdő mellett a nappali, a műterem az alkotás helyszíne és a művek bemutatóhelye. Szerencsés és ügyes ötlet volt a falak elé a művek reprodukciójával ellátott, mozgatható plexipaneleket helyezni, így ha akarjuk, kilátunk, ha nem, a művek száma gyarapodik az ott láthatókéval. A filmvetítés pedig az idős művészt idézi elénk. Még így is, hogy valójában igazi felújítás nem történt, csak a legszükségesebb javításokat végezték el, az emlékház hibátlan élményt nyújt. A múzeumnak négy-ötszáz fős baráti köre is van, ők eljárnak minden rendezvényre. Amelyekből szintén van elég: a minden hónap utolsó szerdáján megrendezett Múzeumi Esték, a kiállításmegnyitók mellett a város számos könyvbemutatóját is ide szervezik. Ami a múzeumpedagógiát illeti, Kovács Zita igazgató úgy jellemzi: „túl jó.” Amit persze úgy kell érteni: túl sok a program ahhoz képest, hogy jelenleg nem is foglalkoztat a múzeum múzeumpedagógust. Még szerencse, hogy Kovács Zitának és kolléganőjének, Merk Zsuzsa történész főmuzeológusnak van pedagógusi végzettsége (is), így azután Kothencz Kelemen néprajzkutatóval és az Éber-emlékház kurátorával, Kollárné Éber Orsolyával együtt őrájuk hárul minden múzeumpedagógiai munka, ami nem kevés önmagában sem, hiszen az iskolákkal kötött szerződések alapján folyamatosak a foglalkozások, sőt egy pályázat eredményeképpen nemcsak a városi, hanem a környékbeli, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek is részesülhetnek ezekben. Ez a fajta „mindenesség” jól illusztrálja a területi múzeumokban általános munkamegosztást. És bár nem kevésre érvényes közülük az a fajta, a bajai múzeumot jellemző komplexitás, amelynek révén nem ritkán alig különböznek gyűjteményeik száma és nagysága, valamint feladataik jellege tekintetében az egykori anyaintézményektől, a mai megyei hatókörű városi múzeumoktól, mégis azok létszámának töredékével látják el feladatukat, egy-egy város, sőt egy-egy régió kulturális szolgálatát.

MÚZEUMNEGYED

A HAGYOMÁNYOS DUNAI HALÁSZATOT BEMUTATÓ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS RÉSZLETE A TÜRR ISTVÁN MÚZEUM FŐÉPÜLETÉBEN

A MÚZEUM KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÓHELYÉN, A NAGY ISTVÁN KÉPTÁRBAN LÁTHATÓ AZ 1873-BAN CSÍKMINDSZENTEN SZÜLETETT ÉS 1937-BEN BAJÁN ELHUNYT MŰVÉSZ MUNKÁINAK ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA. NAGY ISTVÁN 1930-BAN TELEPEDETT LE A VÁROSBAN, ÉS HALÁLA UTÁN ÖZVEGYE AJÁNDÉKOZOTT EGY NEGYVENKILENC MŰBŐL ÁLLÓ KOLLEKCIÓT AZ AKKOR FRISSEN ALAPÍTOTT KÉPTÁRNAK. AZ ÁLLANDÓ BEMUTATÓ MELLETT ÉVENTE HÁROM-ÖT ALKALOMMAL IDŐSZAKI TÁRLATOKAT IS RENDEZNEK ITT

A BAJAI MŰVÉSZETI ÉLET EGYKORI KÖZPONTJA, HANGULATOS ESTI BESZÉLGETÉSEK SZÍNHELYE, AZ ÉBER-EMLÉKHÁZ SZALONJA MA. A FALON SZEMBEN ID. ÉBER SÁNDOR ALKOTÁSAI LÁTHATÓK: A FELSŐ SORBAN BALRÓL A MÁSODIK KÉPEN FIÁRÓL, IFJ. ÉBER SÁNDOR FESTŐMŰVÉSZRŐL, LENT KÖZÉPEN AZ 1922 ÉS 1927 KÖZÖTT A VÁROSBAN REFORMÁTUS LELKIPÁSZTORKÉNT SZOLGÁLÓ FÜLEP LAJOS MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZRŐL, JOBBRA FENT PEDIG A FESTŐTÁRS NAGY ISTVÁNRÓL KÉSZÍTETT PORTRÉI

IDŐSEBB ÉBER SÁNDOR SZÉKELY BERTALAN NÖVENDÉKE VOLT. 1910 ÉS 1939 KÖZÖTT HUSZONKÉT EGYHÁZI ÉS VILÁGI INTÉZMÉNY MEGRENDELÉSÉRE KÉSZÍTETTE AZ ART-DECO ÉS A MAGYAR NÉPI MOTÍVUMKINCS SAJÁTOS FORMAJEGYEIT VISELŐ MONUMENTÁLIS FALKÉPEIT. A KÖZÉPSŐ NAGYMÉRETŰ ALKOTÁS A HERCEGSZÁNTÓI KATOLIKUS TEMPLOM EGYIK FRESKÓJÁHOZ 1924-BEN KÉSZÍTETT TANULMÁNYA; AZ EREDETI FALKÉPET LEMESZELTÉK, ÍGY AMÍG FEL NEM TÁRJÁK, CSAK ITT LEHET KÉPET KAPNI RÓLA

EGY 20. SZÁZADI MÚZEUMALAPÍTÓ BAJAI HONPOLGÁR-FESTŐMŰVÉSZ EMLÉKMŰVE EGY KÜLÖNLEGES BAJAI MŰEMLÉKBEN: A BAGOLYVÁR EGYKORI MŰTERMÉBEN, A MISKOLCZY FERENC-EMLÉKHÁZ EMELETÉN A MŰVÉSZ 1915 ÉS 1994 KÖZÖTT SZÜLETETT KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉS HELYTÖRTÉNETI SZEMPONTBÓL IS JELENTŐS ALKOTÁSAI LÁTHATÓK. A FESTŐ MÉG ÉLETÉBEN A VÁROSNAK AJÁNDÉKOZTA AZ INGATLANT GYŰJTEMÉNYÉNEK EGY RÉSZÉVEL EGYÜTT, AZZAL A KIKÖTÉSSEL, HOGY HALÁLA UTÁN KIÁLLÍTÓHELY LEGYEN

MÚZEUMNEGYED

A CSALÁD AZ EGYKORI MŰTEREMBEN ŐRZI A REMÉNY FESTŐJÉNEK EMLÉKÉT – A MOLNÁR-C. PÁL MAGÁNMÚZEUM SOKFÉLE VÁLLALÁSA SZERZŐ: VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

„Festeni nekem érzéki gyönyört jelent. S élnem csak addig érdemes, míg ezt tehetem. A be nem következő száz évre is lenne mit festenem. Csakhogy az élet rövid, a Művészet örök.” Ekképpen vallott Molnár-C. Pál a művészethez való viszonyáról. Ezt a szenvedélyt, ezt a szépség iránti vonzalmat igyekszik bemutatni a művész unokája és annak felesége a Ménesi út 65. szám alatt található múzeumban. Molnár-C. Pál a villa első emeletén kialakított negyven négyzetméteres műteremben alkotott 1931-től mintegy ötven éven keresztül. Mára a műtermet és a mellette kialakított kiállítótermet korabeli bútorokkal, festményekkel, grafikákkal, családi fotókkal és rengeteg emlékkel töltötte meg a család. 1981-ben, a művész halálát követően lánya, Csillag Pálné Éva úgy érezte, a családi örökség nem privát ügy, hanem közkincs, amit nemcsak őrizni kell, de meg is kell mutatni a művészet kedvelőinek. Így három évvel később 1984-ben megalapította a Molnár-C. Pál magánmúzeumot, ami abban az időben – bár ez ma sincs nagyon másképp – nagy kaland volt. Ma Csillag Pálné Éva fia, Csillag Péter a feleségével együtt gondozza a hagyatékot, és végzi el mindazt a rengeteg feladatot, amely a múzeum fenntartásához és működtetéséhez szükséges. „Már életében sokat segítettünk neki, belenőttünk, beletanultunk a múzeumi teendőkbe, és szeretnénk egyszer majd mi is átadni a gyerekeinknek ezt a nemes feladatot, hogy a családban maradva tovább működjön a Molnár-C. Pál Műterem – Múzeum” – mesél a kezdetekről és terveiről Csillag Éva, a művész unokájának felesége. 2008-ban a műterem melletti lakással bővült a múzeum, ahol korábban a művész Magda nevű lánya lakott a férjével. Az itt kialakított Tavasz Teremben hat év alatt tizenkilenc kiállítást rendezett a Csillag házaspár: olyan magyar klasszikusoknak állítottak emléket, akiknek nincs saját múzeumuk. Paizs Goebel Jenővel kezdték, aztán jött Aba-Novák, Stróbl, Kisfaludi Strobl, Rudnay Gyula. A legnagyobb kiállítás nemrég zárult: ezen ötvenkét művésztől állítottak ki, akik római ösztöndíjasok voltak 1928-tól egészen a második világháborúig. Nyáron pedig mind a négy termet MCP képeivel töltötték meg.

Az egykori műtermet Eszter lányuk rendezte be: a bejárat mellől indulva kronológiailag haladunk, így az első képen a művész szülői házát látjuk. Molnár-C. Pál Battonyán született 1894. április 28-án, édesanyja Jeanne Contat, aki Svájc francia részéről származó nevelőnő volt; később az ő nevéből vette át a C-betűt a művész, akinek különleges kapcsolata volt az édesanyjával. Önéletrajzi írásában olvasható, hogy hamar elkerült anyja mellől, de a „mama” gyakran látogatta. Kapcsolatukat jól jellemzi, hogy a gyermek Molnár-C. Pál egy alkalommal talált egy földdarabot, ami megőrizte édesanyja cipőnyomát – felvette és egy stanicliba téve őrizte legközelebbi találkozásukig. Ez az anyaszeretet megmutatkozik egyházművészetében is: az újkori modern festők közül talán senki nem festett ennyi Madonnát. „A mellette lévő képen megint csak a mamuka látható. Nemrég szerezte a férjem ezt a korai festményt. A személyes vonatkozású képen egyszerre látjuk az édesanyját és a szülői ház szobabelsőjét” – vezet tovább Csillag Éva. Szintén ebből a nagyon korai korszakból való egy tizennyolc éves kori önarckép, amely valami különös gyermeki őszinteséget sugároz. Az önarckép fölötti képnek köszönhető, hogy a korábban pedig műszaki beállítottságú Molnár-C. Pál végül művész lett: egy korabeli újság hirdetett novella illusztrálására országos rajzpályázatot, amit a hetedik osztályos Molnár-C. Pál nyert meg. A fiatal művész első sikerét követően hamar elindult Budapestre. Pénze nem sok volt, de egy szerencsés véletlen folytán egy csillogó brosstűt talált az Andrássy úton. Ennek az ára és az otthonról hozott kevéske pénz együtt éppen elegendőnek bizonyult induló tőkének. Később is mellé szegődött a szerencse, ugyanis a szomszédjában lakó államtitkár fia rajzot szeretett volna tanulni, így házitanítóskodással tudott magának pénzt keresni. Amikor pedig kitört a Tanácsköztársaság, az államtitkár családjával együtt ő is Svájcba mehetett. Az itt készült tájképeiből rendezték meg első kiállítását Genfben és Lausanne-ban. Ekkoriban nagyon erősen Ferdinand Hodler hatása alá került, ez elől menekült a svájci hegyekbe, ahol fél éven keresztül úgy élt, mint egy remete. Ebben a visszavonultságban érhette őt egy nagyon mély spirituális élmény, innen eredeztethetők egyházművészeti munkái. Akkoriban minden művész álma volt kijutni Párizsba – nem volt ez másképpen Molnár-C. Pállal sem. Ekkor újabb segítség jött egy svájci hölgy személyében, aki vállalta a festő egyévi párizsi tartózkodásának finanszírozását, cserébe egy Tiziano-másolatáért a Louvre-ból. Az életmű

következő korszaka tehát Párizs, amelynek termése külön sarkot kapott a múzeumban. A lendületes párizsi utcaképek és a párizsi hölgyek közé a nagy szerelem, az amerikai Miss Barbara portréja is ki van téve. Ennek a szerelemnek a honvágy vetett véget, amely fizikai fájdalomként hasított a művészbe, így a lángoló érzésből végül csak ez a kép maradt meg, a festő pedig hazatért Magyarországra. „…pedig hogy megszerettem az életet Párizsban! Azonban ez időben először megmozdult bennem valami. A honvágy. Aztán egy szép napon, mintha egy szempillantás alatt elállt volna a lélegzetem, megszűnt volna a szívverésem, úgy éreztem, meg kell halnom, ha haza nem térhetek” – olvasható önéletrajzi írásában. „Mivel játékos ember volt, hazatérése után is minden újdonságot kipróbált, ez vitte őt előre, ettől maradt örök gyermek, és ezért ilyen változatos az életmű. Ugyanakkor semminél sem ragadt le, csak az esztétikum határáig kísérletezett, mindig megálljt parancsolt a belső ösztön, amivel a szépet akarta ábrázolni” – emlékezik vissza az unoka. A kísérletező kedv az egyik falra kitett, az Est Lapoknak készült rajzokon is jól látható. 1926-ban kereste fel a művészt az újság igazgatója, és a pesti élet mindennapjairól szóló rovatba kért tőle illusztrációkat – ekkor indultak hódító útjukra a humorral átszőtt rajzok, amelyeket különleges módon állított elő. A technikát maga találta ki: a nedves tusvonalakat elrántva keletkezett a képeken árnyék, és ettől lett plaszticitása is a rajzoknak. Ezzel a módszerrel rendkívüli módon tudott mozdulatokat, érzelmeket kifejezni. Az Est Lapoknál töltött évek alatt virtuóza lett a technikának. „E rajzok tették őt híressé országszerte, mindennap beküldte őket az újságba, és ha egy nap kimaradt, már jöttek a reklamáló levelek” – meséli büszkén Csillag Péter. Az újságrajzoknak köszönhetően hamar felfedezte őt az irodalom is, többek között Kosztolányi Az alakok címmel megjelent, a pesti élet jellegzetes figuráiról készült riportjait illusztrálta. Majd Saci Von Blondel, a német némafilmek sztárja Csak a fényre vigyázz című verseskötetét; ennek a kiadványnak záró, Happy end című verséhez készült a Szerelem című kép, ezen a férfi hajkontúrja adja ki a nő profilját és fordítva, miközben egy ölelésben válnak eggyé. A képben egyszerre van benne a profán mozdulat és a szentség, miként a férfi elhagyja apját, anyját, feleségéhez csatlakozik, és lesznek egy test és egy lélek. Molnár-C. Pál másik nagy alkotói korszaka a római ösztöndíj idejéé. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter politikájának fontos része volt, hogy az első világháború után megcsonkított Magyarországot szellemi értékkel töltse fel. A széttiport ország a vesztett háborúval, a román megszállással, a Tanácsköztársasággal, Trianonnal csak a kultúrával, a zenével, a képzőművészettel, és persze a sporttal tudott visszakerülni Európa vérkeringésébe. A kultuszminiszter Európa-szerte alapította a Magyar Akadémiákat, lehetőleg a győztes országok fővárosaiban; ezek közül Róma fontos világítótorony volt a művészek számára, ide küldték ki a már ismert, kész magyar alkotókat. Gerevich Tibor művészettörténész írta le találóan, hogy Rómában az egyetlen tanítómester a szépség volt, ami a kiutazó művészeket Itáliában körülvette. A legelső csoporttal ment Aba-Novák, Szőnyi, Molnár-C. Pál és szobatársa, Pátzay Pál szobrász. A szobrászról egy karikatúraportrét is mintázott Molnár-C. Pál, amely a műterem egyik sarkából nézi a terembe belépőket. A kint töltött évek alatt egyszerre hatott a magyar művészekre a klasszikus, régi reneszánsz és az új látószögek, a modern technikák. Miután hazajöttek Rómából, felvértezve a kint látottakkal, jelentős egyházművészeti megbízásokat kaptak. Ilyen volt például 1950-ben a Kapisztrán Szent János-templom a Törökvészi útnál, amelynek falait hét római ösztöndíjas freskói borítják, és hét szobrász munkája találta meg benne örök helyét. Molnár-C. Pál Itáliáról is készített „úti jegyzeteket”, ezek közül párat a múzeumban is megismerhetünk. A kisméretű képeket az állvánnyá alakítható, nyakába akasztott dobozkán, előre alapozott

falemezekre festette, így örökítve meg például az abban az időben feltárt itáliai romokat, köztük a Colosseumot. Ezek a régi romok ébresztették fel Molnár-C. Pálban a mulandóság gondolatát. Ezt a gondolatot festi meg az úti jegyzetek mellett látható Vénasszonyok nyara című szürreális képén: az ablak mögött öltözködik a menyasszony, míg a ruha a kép közepén üresen lebeg, kiszállt belőle az élet. Ezt az érzést tovább erősíti bennünk a vér és az őszi levelek látványa, de az utolsó két levél a kép szélén ismét zöld, jelezve a reményt. Hiába élt végig két világháborút, diktatúrát, gazdasági válságot, forradalmat, a remény, a harmonikus béke, a belső derű Molnár-C. Pálnak majd minden képén feltűnik. Akárcsak a Kikelet címűn, a hetvenes évek végéről, amely szürreális víziót fest elénk: egy téli napot ábrázol, mikor még a természet halott, mégis érezni azt a finom, láthatatlan érintést, ahogyan átsuhan a tavasz a páratlan szépségű tájon. Csupán az utolsó időszakban volt egy sötét korszaka a festőnek: mint utólag kiderült, ekkoriban már rágta őt belülről a betegség, de a kezelést követően még tizenkét boldog esztendőt tölthetett el, és remekművek születtek ez idő alatt is. Ennek a sötét korszaknak az emlékét őrzik a falon Az atomháború árnyékában élünk című történelmi próféciák. Közülük az egyiken New York látható a hidegháború időszakában, élő tornyokkal a nyüzsgő város szívében, míg a másik kép mintha szeptember 11-nek lett volna próféciája: az elpusztult tornyok között a Szabadság-szobor halott lányként, kialudt fáklyával fekszik a város romjain. Ugyanebből a korszakából való az 1972-es müncheni olimpia után készült festménye, ahol az első modern terrortámadás történt; Molnár-C. Pált is nagyon megrázta az esemény, így megfestette az epilógust, ami a terrorcselekmény után maradt: a kép azt mutatja, ahogyan Caesar meggyilkolása után menekülnek az arctalan gyilkosok, és nem marad mögöttük más, csak egy véres drapéria a végtelenbe nyúló oszlopsorok között. Ám az oszlopsorok végén most is ott ragyog a fény, amely a szebb jövő reményével biztat. Bár a háború után Molnár-C. Pál kikerült a hivatalos művészeti kánonból, a közönség körében népszerű maradt, így továbbra is rengeteget dolgozott. „A műtermét szinte el sem hagyta, és mivel az ablaka nyugatra nézett, egy saját maga által készített átlátszó műanyag függönnyel védte a képeit a közvetlen fénytől, a festőszemüvegéhez pedig egy filcdarabot rögzített az ablak felőli oldalon. Nagyapám festőművész és ezermester, mondtam mindig büszkén az iskolatársaimnak” – meséli Csillag Péter.

A próféciákkal szembemenve 1959-ben a Hál’ Isten című képpel köszöni meg addigi életét a festő. „Ahogy rám néz a képről, a szemei kíváncsiak, szinte gyermekiek; 87 évesen is ugyanígy tudott nézni. A kezeit is megörökítette ezen a képen. Emlékszem, ahogy mindig zsebre dugott kézzel sétált az utcán, és amit látott, azt a kabátja hatalmas zsebében mintegy lerajzolta az ujjaival, majd hazajött, és csak igaziból is le kellett rajzolnia a motívumot, az ujjai mindenre emlékeztek” – osztja meg velünk emlékeit a művész unokája. A Tavasz Teremben kapott helyet a Szent Ferenc a madaraknak prédikál késői változata is, mellette pedig egy lovas társasjáték pályája, amivel sokat játszott a család annak idején, de sajnos nincs már meg az egész. Mellette a szülőföldről látható egy téli vallomás, amelyen Molnár-C. Pál egyetlen színnek az árnyalataiból nyit végtelen perspektívát, ugyanakkor ha akár egyetlen madarat is levennénk a képről, az egész kompozíció megborulna. „Ezt a képet édesanyámnak adta, sosem felejtem el a karácsonyt, amikor eldugta édesanyám ágya mögé, ott talált rá, sokáig az ágya fölött is lógott. Majd mikor megnyílt a múzeum, ide került, azóta is kiemelt helyen van” – mutatja a múzeum tulajdonosa. Molnár-C. Pál feleségének Altausseeben volt családi nyaralója, így miután az asszonyt „rugdíjazták” (ahogyan MCP mondogatta) a nyarakat mindig ott töltötték. De a festő ezen az idilli helyen is csak akkor volt boldog, ha az ottani műtermében dolgozhatott. Ezekről a nyarakról is több kép megmaradt. Egy másik fontos, rendszeresen visszatérő témája volt Lupa szigete: a mai napig megvan az a családi ház, ahová gyakran visszavonult a művész. „Ez egy lenyűgöző világ, a béke szigete, ahol békében élnek együtt a legkülönbözőbb vallású és ideológiájú emberek” – avat be minket a hely varázsába Csillag Péter. A vitrinben helyezték el a festő életművében kiemelkedő jelentőségű könyveket: az amerikai bibliofil társaság kérte fel minden nemzet egy-egy művészét egy Shakespeare-mű illusztrálására, a magyarok közül Molnár-C. Pált választották, így született meg a Coriolanus MCP által illusztrált kiadása. Ugyanitt van Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című könyve is a festő illusztrációival, amely készülésekor az év legszebb könyve lett. Egyszer megkérdezték Molnár-C. Pált, hogy egy egyházművész hogyan festhet ennyi aktot; a válasza az volt, hogy a művész, mikor aktot fest, a Teremtőt dicsőíti a forma szépségéért. A múzeumban most is ki van állítva két kedves aktja, a Lupai Vénusz és A három grácia. A nyár végén aztán majd megint lekerülnek a Tavasz Terem faláról a Molnár-C. Pál-képek, hogy a múzeumnak ez a szeglete ismét a hagyatékgondozók számára adja át a teret. Ősszel az első világháborúval kapcsolatos képekből kerül ide ki egy anyag a római ösztöndíjasok emlékeiből; ehhez egy római konferencia is csatlakozik majd. Ez, mint vendéglátóink mondják, misszió: a múzeummal állandó bemutatóhelyet biztosítani azoknak, akiknek nincs lehetőségük megmutatni hagyatékukat, a kísérő programok pedig lehetőséget nyújtanak, hogy a művészt emberközelből lássuk. „Mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy múzeumunk, ezért is gondoltuk, hogy a Tavasz Terem olyan kiállítások otthona legyen, ahol a családi hagyatékban lévő európai kincsek, emlékek megmutatkozhatnak, a magánlakások titkaira fény derülhet” – meséli a művész unokája. Bizzer István, a Pázmány Péter Egyetem művészettörténész professzora a kezdetektől segít a Csillag házaspárnak a Tavasz Teremben rendezett időszaki kiállítások megszervezésében. Tanítványai, az egyetem művészettörténész hallgatói pedig önkéntesként egy-egy ilyen időszaki kiállítás szervezése, berendezése közben élményeket, szakmai tapasztalatokat szerezhetnek: fontos műveket foghatnak a kezükbe, személyesen találkozhatnak a hagyatékgondozókkal. Mint a múzeum tulajdonosa mondja, a kiállítások rendezése során gyakran tapasztalják, hogy a családtagok is „lángot kapnak”, komolyan elkezdenek foglal-

kozni a művészi hagyatékkal. Így megy tovább ez a tűz, ami őket is hajtja. A Hagyatékgondozók Országos Találkozójával egybekötött 2007-es kiállításon a Szent István-bazilika altemplomában több mint száz művész háromszáznál is több alkotása volt megtekinthető. Akkor készült egy időtlenné vált kiadványa a múzeumnak száz év művészeinek vallomásaival a hitről, a hazáról, a művészetről: Szinyei Merse Páltól és Rippl-Rónaitól indul a könyv, a kiadványban szereplő legfiatalabb művész pedig éppen akkor végzett a főiskolán. A múzeum gondozásában megjelent könyv azt igyekszik bemutatni, hogyan öröklődik a figurális művészet nemzedékről nemzedékre. A könyvet is gondozó Molnár-C. Pál Baráti Kör húsz éve alakult meg, tagjai a mai napig találkoznak minden hónap utolsó csütörtökén. A hazánkban legelsőként alakult szakmai célkitűzésű művészeti egyesület előtörténete Matzon Frigyes nevéhez fűződik, kezdetben nála találkoztak a barátok. Majd Matzon a halála előtt Molnár-C. Pál lányára bízta a csoportot, végül Szalatnyay József ötlete nyomán alakították át a baráti kört hivatalosan is bejegyzett legális művészeti egyesületté. A Csillag házaspár a mai napig helyet biztosít a magánmúzeumban a Molnár-C. Pál Baráti Kör találkozóinak. Emellett Múzeumegyetem címmel előadássorozatot indítottak, amelynek keretén belül meghívott népszerű tudósok tartanak előadásokat. Ezen kívül van egy művészeti műhelye is a múzeumnak, ahol a fiatal festőművész, Besenyei Bence tart képzést. A negyven négyzetméteres „anyamúzeumban” nemhogy műhelyük nem volt, de hosszú ideig a teát is a mosdóban főzték. Miután megnyitották a Tavasz-lakást, lett konyha, műhely és kutatószoba. Az is felmerült, hogy a hagyatékok bemutatása a Bartók Béla út és a Csiki utca sarkán lévő hatalmas térbe kerüljön át, ám ez a lépés komoly szakértelmet és túl sok pénzt igényelne az üzemeltetőktől. „Mi nem vagyunk managerek, a múzeum a sajátunk; a saját lakásunkat oda tudjuk adni, a saját autónkkal el tudjuk vinni a képeket, itt minden kicsiben, önerőből működik. Még ha az ügy meg is érdemelné, nekünk túl nagy lépték lenne a Bartók Béla úti ingatlan” – avat be a döntés hátterébe Csillag Péter felesége. A művész lánya hatalmas kutatómunkát végzett a múzeum vezetése mellett, de ez még távolról sincs befejezve, mert, mint mondják, Molnár-C. Pál olyan művész volt, aki nem törődött azzal, hogy mikor kinek adja el vagy oda a képeit. Éppen ezért az életmű teljes feldolgozása, digitalizálása még a jövő Csillag-nemzedékére váró feladat.

MÚZEUMNEGYED

A FESTŐ ÉLETMŰVÉBŐL VÁLOGATÓ TÁRLAT RÉSZLETE: NÉHÁNY AZ ITÁLIAI ÚTIRAJZOKBÓL ÉS A VÉNASSZONYOK NYARA CÍMŰ FESTMÉNY

MOLNÁR-C. PÁL 1931-TŐL FÉL ÉVSZÁZADON ÁT A MÉNESI ÚT 65. SZÁM ALATTI VILLA ELSŐ EMELETI, NEGYVEN NÉGYZETMÉTERES MŰTERMÉBEN ALKOTOTT. MA EBBEN A HELYISÉGBEN ÉS A MELLETTE KIALAKÍTOTT ÚJ KIÁLLÍTÓTEREMBEN MŰKÖDIK 1984-BEN ALAPÍTOTT EMLÉKMÚZEUMA, AMELYET A MŰVÉSZ CSALÁDJA KORABELI BÚTOROKKAL, FESTMÉNYEKKEL, GRAFIKÁKKAL, CSALÁDI FOTÓKKAL ÉS EMLÉKEKKEL TÖLTÖTT MEG, MONDVÁN: A MŰVÉSZ ÖRÖKSÉGE KÖZKINCS, AMIT NEMCSAK ŐRIZNI KELL, DE MEG IS KELL MUTATNI

BALRA AZ 1972-ES MÜNCHENI OLIMPIÁN TÖRTÉNT TERRORTÁMADÁS UTÁN KÉSZÜLT FESTMÉNY: A FESTŐ AZT ÁBRÁZOLTA, AHOGYAN AZ ÓKORI RÓMÁBAN CAESAR MEGGYILKOLÁSA UTÁN MENEKÜLNEK ARCTALAN GYILKOSAI. JOBBRA AZ ATOMHÁBORÚ ÁRNYÉKÁBAN ÉLÜNK CÍMŰ KÉPPÁR: AZ ELSŐN NEW YORK LÁTHATÓ, A MÁSIKON AZ ELPUSZTULT VÁROS ROMJAI KÖZÖTT A SZABADSÁGSZOBOR FEKSZIK HALOTT LÁNYKÉNT, KIALUDT FÁKLYÁVAL, MINTHA 2001. SZEPTEMBER 11-NEK LENNE DÖBBENETES PRÓFÉCIÁJA

100

„MAGA A PARK FONTOS ELEME EGY MÚZEUMI NEGYEDNEK” BUDAPESTI BESZÉLGETÉS WIM PIJBESSZEL, A RIJKSMUSEUM FŐIGAZGATÓJÁVAL SZERZŐ: RAJCSÁNYI GELLÉRT FOTÓ: MARIE CECILE THIJS (104–105.); WIJNANDA DEROO (106–107.)

101

MÚZEUMŐR

„Elkezdesz most egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, mi lesz 2020-ban. El kell képzelned, mit hoz a jövő” – mondja Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, a Liget Budapest építészeti zsűrijének társelnöke. A holland művészettörténész tudja, miről beszél: a botrányosan elhúzódó Rijksmuseum-felújítás kellős közepén érkezett az amszterdami művészeti szentélybe, és az ő vezetésével sikerült végre befejezni a nagy munkát. Az ezzel járó konfliktusokat Pijbes szerint egyvalami tudja megoldani: „az erős vezetési képesség, az, hogy tudod előre, milyen irányba akarsz menni, és mi legyen a végeredmény.” A Rijksmuseum főigazgatója elismeri: nem lehet mindenkit meggyőzni, mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az adott projekt – de a részvétel lehetőségét nekik is meg kell adni. A múzeumok szerepe ugyanakkor Pijbes szerint változik: egy nemzeti múzeumnak természetesen sok területen a legjobbnak kell lennie, de az emberek manapság nem fogadják el a nagy intézmények abszolutizmusát. A főigazgató szerint az internet korában mindenkinek van véleménye, mindenki írhat, közvetíthet és fogadhat információkat. A felülről lefelé irányuló kommunikáció és viselkedés, hogy a múzeum tudja, mi fontos és mi jó neked, nem működik többé. Wim Pijbes a zsűri tagjaként magáról a konkrét budapesti múzeumnegyed projektről a pályázat szabályai szerint nem beszélhetett, de a múzeumi negyedek eszméjéről, az ilyen és hasonló helyek lehetséges koncepcióiról és kihívásairól, a múzeumi világ jelenéről és jövőjéről örömmel nyilatkozott a MúzeumCafénak.

102

mc Amikor 2008-ban a Rijksmuseum vezetője lett, éppen a renoválás kellős közepén voltak. Ez végül egy nagyon hosszadalmas projekt lett – de hogyan is kezdődött az egész? A fő célokat már 1999-ben lefektették: a múzeumot alkalmassá kell tenni a 21. század számára. Az épület öreg volt, a klímaberendezés elavult, a múzeumi szolgáltatások, kiszolgáló helyiségek kicsik voltak, miközben a látogatók száma nőtt. A múzeum nem volt alkalmas a folyamatosan emelkedő számú látogatók fogadására, és nem teljesítette a modern múzeumoktól elvárt korszerű igényeket. Nem volt elég jó a szolgáltatás. Ahogy a budapesti Szépművészeti, úgy a Rijksmuseum is egy öreg épület: 1885-ben épült, renoválásra szorult, és ez végül is tíz évet vett igénybe. Amikor ide kerültem, az első dolog, amivel foglalkoznom kellett, a renoválási projekt volt. Az első öt évben gyakorlatilag csak az építkezéssel, a szervezéssel tudtam foglalkozni. Miután 2013-ban ismét megnyitottunk, most végre valódi múzeumigazgatóként tudok dolgozni. Nagyon vártam már ezt az időszakot. mc Tíz évig tartott a renoválás az eredetileg tervezett öt helyett. Korábban erről egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez a csúszás „botrány”. Határozottan úgy vélem, hogy egy nemzeti múzeum évekig tartó bezárása túl hosszú idő. Művészek, gyerekek, művészetrajongók egész nemzedéke nem ismerhette meg a nemzeti gyűjtemény jelentős részét. Nem lehet a különböző eljárásokat, szabályozásokat, vitákat úgy folytatni, hogy közben a múzeum zárva van. Ki kellett nyitni, amint csak lehetett. mc Van egyáltalán olyan hasonló projekt a világban, amit időben be tudtak fejezni? Összességében ezek a projektek mindig sokkal bonyolultabbak annál, mint ahogyan eltervezik őket. Sok szereplő vesz részt a munkákban: a közvélemény, a művészeti világ, a politika – és a politika is sokat változhat néhány év alatt –, valamint a múzeumigazgatók. Túl hosszú ideig tart egy ötéves projekt, az induláskor még sok az ismeretlen tényező, emiatt minden ilyen erősen rizikós vállalkozás. És van még valami: a technológia is változik. Most éppen egy olyan pillanatban vagyunk, amikor a LED-világítás hódít, csakúgy, mint a drót nélküli internet. A Rijksmuseum egész épületét még bevezetékezve tervezték, de ma már nincs szükség a vezetékekre, mert minden drót nélkül megy; ez a változás most történt, ez alatt az öt év alatt. Tehát a technológiai haladás faktorával is számolni kell. Ez persze nagyon nehéz: elkezdesz egy projektet, öt évre tervezel, de senki nem tudja, milyen lesz akkor a technológia. El kell képzelned, mit hoz majd a jövő. mc A részt vevő szereplők körében milyen viták kísérték a Rijksmuseum felújítását? Múzeumi konzervatívok és progresszívek, puritánok és vizionáriusok, szigorú tudósok és üzleti érzékű emberek vitatkoztak egymással. Sokféle vélemény megjelent arról, hogyan kell múzeumot csinálni. Ez persze nagyon jó, mert ebből az látszik, hogy mindenki elkötelezett a múzeum ügyéért. Ez a nemzet múzeuma, és a viták során tanárok, művészek, műkedvelők is úgy érzik, hogy ők is részesei az ügynek. Mindenkinek van véleménye – olyan ez, mint a nemzeti fociválogatott, mindenki tudja, mit kellene csinálni vele. Vannak cikkek az újságokban, vannak politikai lobbik, ezek feszültséget hoznak a folyamatokba. Ezt a helyzetet egyvalami tudja megoldani: az erős vezetési képesség, az, hogy tudod előre, milyen irányba akarsz menni, és milyen legyen a végeredmény. Az erős vezetés lényeges dolog, és emellett a kezdetekkor meg kell határozni a végeredményt. mc Sok kompromisszumot kellett kötniük a vitázó feleknek? Én úgy gondolom, hogy érdemes elkerülni a kompromisszumokat. Ha túl sok kompromisszumot kötsz, nem fogsz erős eredményt kapni. Az elején el kell dönteni, mi szülessen meg a folyamat végén, és erről kell egy megállapodást kötni a különböző felekkel. Aztán pedig visszatérhetünk magára a megvalósítási folyamatra.

mc A Rijksmuseum renoválása 370 millió euróba került, amit nagyrészt az állam finanszírozott. Mindig vannak viták arról, hogyan avatkozzon (vagy hogyan ne avatkozzon) be az állam, a kormányzat az efféle projektekbe. Hollandia más, mint a magyar modell. A múzeum független, nem állami intézmény. Az épület és a gyűjtemény az állam tulajdona, de maga a szervezet egy független alapítvány. Mi tehát bizonyos mértékig függetlenek vagyunk abban, mit és hogyan állítsunk ki. Az állam nem vesz részt a gyűjtemény alakításában és más efféle dolgokban. De a pénz a kulturális minisztériumtól érkezik, és az ingatlanügyi minisztérium felelős magáért a renoválási projektért. Tehát ez bonyolult, hiszen máris van három alapszereplő: maga a Rijksmuseum és a két minisztérium. mc A politikai támogatás mindig ott volt a projekt mögött? Igen, mivel a kezdetekben volt egy megállapodás a végcélokról és a költségvetésről. A legtöbb probléma helyi szinten jelentkezett, Amszterdammal, a telekszomszédokkal, a biciklisekkel, és a bonyolult európai uniós pályázatok lebonyolítása is sok időt vett igénybe. mc Mindig nagy kérdés, hogy a civil szféra hogyan vegyen részt egy ilyen nagyszabású projektben. Amszterdamban ez kicsit későn történt. Visszagondolva úgy vélem, az embereket, a szomszédokat jobban be kellett volna vonni. Persze nem győzhetsz meg mindenkit, mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik a projekt. De a részvételi lehetőséget nekik is meg kell adni. mc Voltak formális eljárások, amelyekben részt vehettek? Igen, voltak. Legtöbbször persze nagyon kis részfolyamatokról volt szó, de ezek miatt a projekt nagyon lelassult. mc Nemzeti intézmény külföldi építészek általi újratervezése mindig érzékeny ügy. Ez történt a Rijksmuseummal is. Hollandiában sok nemzetközi építészeti pályázat van, a Rijksmuseumé egy volt közülük. Lehetnek egy projektben neves nemzetközi építészek, de kell legyen mellettük egy helyi ügynökség, hogy segítsen nekik. Az építési szabályozások mindenhol különböznek, hogy a dolgok simán menjenek a maguk útján, kell a helyi támogatás a nemzetközi építészeknek. És persze a nyelvtudás is fontos dolog. mc Egy interjúban arról beszélt, hogy a Rijksmuseum nem lehet többé a „jó ízlés legfelsőbb bírósága”. Egy nemzeti múzeumnak természetesen sok területen a legjobbnak kell lennie. De az emberek manapság nem fogadják el a nagy intézmények abszolutizmusát. Az internet korában élünk, mindenkinek van véleménye, mindenki írhat, közvetíthet információkat. A felülről lefelé irányuló

103

MÚZEUMŐR

kommunikáció, hogy a múzeum tudja, mi jó neked, nem működik többé. Természetesen mindenkit örömmel fogad a Rijksmuseum, hogy megnézze a festményeket, és még mindig mondhatjuk, hogy ezek gyönyörű festmények – de a klasszikus abszolutizmus nélkül. mc A Rijksmuseum mint nemzeti intézmény imázsának a dekonstrukciójára törekszik? A dekonstrukció nem a megfelelő szó, inkább csak relatívabbá tenném a dolgokat. mc A Rijksmuseumhoz hasonló intézmények számára van egy nagy kérdés: hogyan nyissanak az új perspektívák felé, és hogyan tartsák meg a múzeum konzervatív erényeit. Az új utak megtalálása mindig érdekes kihívás. Ahogy a renoválás projektje véget ért, több időnk van ezen gondolkodni. A dolgok gyorsan változnak, cselekedned kell, nem maradhatsz egy helyben, mert ha így teszel, elveszel. mc A Rijksmuseum a Museumpleinen áll, ami Amszterdam múzeumi negyede. Mit gondol a múzeumi negyedek koncepciójáról? Mindig ez a legjobb megoldás egy város számára? Láttam néhány helyet a világban, mint a washingtoni Mallt, a frankfurti Museumufert, a New York-i Museum Mile-t, ahol koncentrálódnak a kulturális intézmények. Egy múzeumi negyed tényleg meg tudja mutatni a világnak, hogy egy város, egy ország kulturális centruma. Mi Amszterdamban együttműködünk, így van egy erős imázsa annak, hogy a kulturális élet ebben a negyedben koncentrálódik. A közösségi térrel, a nagy zöld parkkal együtt pedig, úgy gondolom, hogy ez egy igencsak vonzó része a városnak. mc Tud olyan helyet a világban, ahol van múzeumnegyed, de az nem tett jót a városnak? Nem. Úgy vélem, minden múzeumi negyed valami különlegeset ad hozzá egy-egy városhoz, és az intézmények is hasznot húzhatnak az ilyen negyedekből. mc Sokak szerint egy város számára jobb a kulturális decentralizáció, mint a centralizáció. Én nem így gondolom. mc Az olyan épületek, mint a bilbaói Guggenheim, alapvetők egy múzeum sikeréhez? Lehet jelentősége egy ikonikus épületnek, de tudni kell, hogy önmagában ez nem elegendő. Mindig a tartalommal, a gyűjteménnyel, a kiállítási programmal kezdődik a történet. mc Egy múzeumi negyed kialakulhat egyfajta organikus urbánus fejlődés során is, de néha egyfajta központi akarat hozza őket létre. Mit gondol, melyik a jobb megoldás? Mind a kettő jó lehet. Budapesten már most van egyfajta múzeumi negyed, hiszen az egész Városligetet múzeumok veszik körbe. Egy új projekt csak erősítheti azokat az intézményeket, amelyek már ott vannak. Amszterdamban például régóta működött a Rijksmuseum és a Stedelijk, és ezekhez csatlakozott később a Van Gogh Múzeum. mc Ezt a három intézményt a Museumpleinen szinte egy időben újították fel; van azóta közös stratégiájuk, együttműködnek ezek a múzeumok? Nincsenek igazán közös stratégiák. A múzeumok igazgatói néha találkoznak, beszélgetnek a terveikről, a városról, de nincs formális együttműködésünk, nincs közös marketingünk. Mindenki azt teszi, amihez ért. Létezik persze egy országos múzeumi kártya, és mi is mindig tudjuk egymásról, hogy mikor vannak a kiállításmegnyitóink vagy más eseményeink. A biztonsági rendszerünk is közös, és van egy közös boltja a Van Gogh Múzeumnak és a Rijksmuseumnak. De nem akarunk ennél szorosabb együttműködést. mc Budapesten a Városliget parkja, zöldterülete fontos téma a múzeumnegyedről folytatott vitákban. Mi a helyzet az amszterdami Museumpleinnel? Az a probléma, hogy a park mindenkihez tartozik, nincs egy külön intézmény, amelyik magáért a Museumpleinért felelne. Pedig maga a park fontos eleme lehet egy múzeumnegyednek: a látogatók kimehetnek oda, pihenhetnek egyet két intézmény megtekintése között. A chicagói Millenium Park jó példa az ilyen kulturális parkokra.

mc Bármilyen témájú múzeum jó lehet egy múzeumnegyedben, vagy jobb, ha valamilyen szinten kapcsolódnak egymáshoz az egymáshoz közeli múzeumok témái? Mindkét modell elképzelhető. Még ha meglehetősen eltérnek a témáik, a múzeumok akkor is erősíthetik egymást. mc Azt mondta egyszer: „hiszek az egyszerűség erejében.” Igaz ez a múzeumi negyedek koncepcióira is? Szeretem egyszerűen, túlbonyolítás nélkül csinálni a dolgokat. Amikor múzeumnegyedről beszélsz, el kell tudnod magyarázni egy mondatban, mi van ott. Ha ez megvan, akkor könnyű lesz kommunikálni, és könnyű lesz minden résztvevőt szövetségbe tömöríteni. mc A Rijksmuseum igencsak előre gondolkodó intézmény a maga online művészeti projektjével. Kihasználjuk az internet lehetőségeit: a szabadságot, a szerzői jogoktól mentes műtárgyak nagy felbontású képeken való bemutatását, amelyeket mindenki arra használhat, amire akar. Az internet egy médium, de soha nem fogja a valódi élményt pótolni. mc Mennyi időt vett igénybe ennek az online gyűjteményi projektnek a megvalósítása? Még mindig dolgozunk rajta: egymillió műtárgyunk van, és azt hiszem, eddig az egyötödét dolgoztuk fel online. Van egy csapat, amelyik a digitalizálást végzi. Ez hatalmas feladat, további éveket vesz majd igénybe. De a legfontosabb műtárgyaink már elérhetők az interneten. mc A kritikusok szerint a múzeumi világ jövője nem a centralizációra, hanem a független intézmények decentralizált hálózatára épül majd… Szeretem, hogy mindenkinek van véleménye a jövőről… mc Mi az öné? Sok elmélet született már a jövőről. Az egyetlen, amit tudunk róluk, hogy a legtöbbjük nem vált be. Én hiszek a múzeumok jövőjében: több ember fog utazni, egyre több idős ember lesz, egyre több lesz a szabadidőnk, egyre nő majd az igény a múzeumok, a múzeumlátogatások iránt, ezt már most is látni világszerte. És van még egy dolog, ami közös a múzeumokban: az eredetiség, az autentikusság, a valódi tárgyak bemutatása. Lehet, hogy a jövőben a múzeumok lesznek az egyedüli helyek, ahol valódi, autentikus tárgyakat láthatunk majd a különböző régi korok és távoli világrészek kultúráiból. Az internet növekedésével minden gyorsabb, mesterségesebb és digitálisabb lesz. Ezt szeretem, ez nagyon jó, de ezzel egy időben valódi embereknek szóló, valódi helyszíneken bemutatott igazi, autentikus élményekre is vágyunk majd.

104

Wim Pijbes 1961-ben született Veendamban. A groningeni egyetemen folytatta művészettörténeti, filmes és filozófiai tanulmányait, az egyetem alatt és után színházi területen dolgozott. 1992-ben a 17. századi holland művészetről rendezett kiállítást Japánban, majd a holland dizájnt bemutató kiállításokat szervezett különböző európai nagyvárosokban. 2000-ben a rotterdami Kunsthal művészeti csarnok igazgatója lett, majd 2008-ban került a Rijksmuseum élére, éppen annak elhúzódó felújítási munkálatai közben. Számos holland és nemzetközi társadalmi és művészeti szervezet vezetőségi vagy bizottsági tagja, a Rembrandt Társaság elnöke, művészeti könyvek és szaktanulmányok szerzője. Baán László miniszteri biztos mellett ő a Liget Budapest projekt építészeti zsűrijének társelnöke.

106

WIJNANDA DEROO: RIJKSMUSEUM, 2012 NOVEMBER (C-PRINT, 91,5 × 109 CM). AZ 1955-BEN SZÜLETETT HOLLAND FOTÓMŰVÉSZ KÉPEI AZ 1980-AS ÉVEK ÓTA OLYAN JELENTŐS MÚZEUMOK GYŰJTEMÉNYEIBEN SZEREPELNEK, MINT A MOMA VAGY A BROOKLYN MUSEUM OF ART NEW YORKBAN, A MUSÉE NATIONALE D’ART MODERNE VAGY A CENTRE GEORGES POMPIDOU PÁRIZSBAN. DEROO EGYIK LEGÚJABB MUNKÁJAKÉNT A RIJKSMUSEUM TELJES TÍZÉVES FELÚJÍTÁSÁNAK FOLYAMATÁT VÉGIGKÍSÉRTE FÉNYKÉPEZŐGÉPÉVEL

108

A MUNKÁSMOZGALMI, A LEGÚJABBKORI ÉS A NEMZETI MÚZEUM FOTÓTÁRA – STEMLERNÉ BALOG ILONA PÁLYÁJÁNAK „HÁROM” GYŰJTEMÉNYE SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: MNM TÖRTÉNETI FÉNYKÉPTÁR (112–113.); VILLÁNYI CSABA (114–115.) A történeti fotográfia gyűjtése és feldolgozása idehaza évtizedekig jelentős terhet cipelt, mivel elsősorban a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtési területének számított, függetlenül a fotó technikájától, korától, készítőjétől. Stemlerné Balog Ilona a kötelező egyetemi gyakorlat időszakától máig egyetlen gyűjteményben dolgozott, húsz évig pedig vezette azt, amelyet hol Legújabbkori Történeti Múzeumnak, hol Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak, majd ismét Legújabbkorinak, ma pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának neveznek. Egyike a hazai fotó-muzeológia úttörőinek, akinek ugyanolyan fontos volt a Horthy-család dokumentumait megszerezni, mint az állampárt által negligált baloldali mozgalom, a Demény-frakció működéséről fennmaradt fotográfiákat. Kollégáival igyekezett minél több fotótörténeti kincset megszerezni a késő Kádár-kori műkereskedelemben, és itthon tartani a közgyűjtemény számára. Életpályáján keresztül egy sokak által félreismert múzeum történetébe is bepillantást nyerhetünk. A teljes pályád során ugyanabban a gyűjteményben dolgoztál, de az intézmény többször is változott. Igen, olyan vagyok, mint a viccbeli Kohn, aki egész életében ki se mozdult Munkácsról, mégis több országban élt. De a fénykép – mint műfaj – megítélését és kutatási módszereit is sok változás kísérte a pályám alatt. mc Fotográfiát, fotótörténetet vagy fotómuzeológiát nyilván nem tanítottak annak idején. Valójában történésznek készültél? Az egyetemen magyar–történelem szakra jelentkeztem, de elsősorban az irodalom miatt, akár tanítottam is volna szívesen. Mindig szenvedélyes olvasó voltam, Nagykanizsán, ahol érettségiztem, a városi könyvtárban nem kellett katalógusból választanom, beengedtek a könyvsorok közé. Normális gimnazista már akkor sem olvasta Eötvös József műveit – én igen. Az egyetemen azonban az első két év irodalomtanítása nem váltotta be a reményeimet, így többedmagammal jelentkeztünk az 1963–64-es tanévben elsőként elindított újkori muzeológia szakra, amelynek Léderer Emma professzor volt a gazdája. Négyünket választottak, velünk indították el. mc Volt ennek a szaknak politikai töltete? Nem hiszem, ez inkább a hazai múzeumi rendszer átszervezésével volt összefüggésben, ami akkor zajlott éppen, és kereslet lett az újkori muzeológia iránt. Még 1957-ben létrehozták a Legújabbkori Történeti Múzeumot a József nádor téren, a Gerbeaud oldalával szemben. Ennek alapja egy pártintézmény, az 1948-ban alapított Magyar Munkásmozgalmi Intézet múzeumi alosztálya volt. A Nemzeti Múzeumból csak a fényképgyűjtemény került át az új intézménybe, az is csak később. Kiállítóhellyel nem rendelkezett, de rendemc

zett kiállításokat például a Nemzeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Műcsarnokban. Amikor 1964-ben az első nyáron odakerültünk gyakorlatra, nagyon érdekes társaság fogadott. Horn Emil rengeteg fantasztikus kiállítást rendezett, sokat utazott, hogy külföldi példákat lásson, ugyanakkor közismerten nagyon rendetlen volt. Ott dolgozott Szikossy Ferenc, az ő erőssége a gyűjteményépítés volt, de a renddel ő sem nagyon törődött. Mindketten a fényképtárban dolgoztak, ám én először a plakátgyűjteménybe kerültem. Az intézetben olyanokkal is találkoztam, akiket 1956 után éppen ide tettek félre, mint Vígh Károly vagy Győrffy Sándor, nagy megtiszteltetés volt egy fiatalnak közöttük dolgozni. A következő nyáron a fényképtárba kerültem, ezt Szakács Margit vezette, akit 1964ben a Nemzeti Múzeum teljes fényképanyagával idehelyeztek. Az időhatárt valahol a 19. század közepén húzták meg a két múzeum között, tehát nem munkásmozgalmi gyűjteménynek, hanem egy történeti gyűjteménynek indult, a fénykép pedig teljesen beleillik a korszakba. Tehát így került át Szakács Margit, ő pedig kiválasztott engem, így az egyetem elvégzése után hozzá kerültem: a két nagyvonalú férfiember mellé nem árt valaki, aki rendet tart. Margit embernek is kiváló volt, muzeológusnak is. Fényképpel előtte csak Fejős Imre foglalkozott. A fotó egyik lényeges tulajdonsága, ami megkülönbözteti a legtöbb múzeumi tárgytól, hogy tömeges, hihetetlen mennyiségben létezik, így amikor Fejős a Parlamenti Múzeumból a Nemzeti Múzeumba került, 1949 végén, óriási mennyiségű fényképanyagot talált, átszervezett minisztériumok, ipartestületek, megszűnt sajtótermékek fényképeivel szembesült a Történelmi Képcsarnokban. Margit 1956-ban került oda, és ő kezdte el módszeresen rendezni a gyűjteményt, azt az utat követve, ahogy Rózsa György a festményeket, Wilhelmb Gizella a grafikákat rendszerezte: portré, csoportkép, városkép, viselet, eseménytörténet – ez utóbbi kronologikus rendben volt. Amikor a két gyűjtemény egyesült, és Margitot áthelyezték a Legújabbkori Történeti Múzeumba, az eseménytörténet tematikus egységeket kapott, hogy jobban ki tudják szolgálni a kutatókat. Ott alakult ki a végleges vagy legalábbis máig bevált szisztémája a rendszerezésnek. Akkor még minden eredeti fényképet a kutató kezébe kellett adni, csak a nagyméretű vagy a különleges technikával készült, például porcelánra felvitt fotográfiákról volt fényképes leírókarton. A fehér pamutkesztyű sem jutott még eszünkbe, csak a nyolcvanas évektől tudtunk erre figyelni, ahogy a csomagolóanyagra

109

MÚZEUMŐR

is, hogy savmentes legyen a tároló tasak. A számunkra hozzáférhető külföldi szakirodalomban is csak a hetvenes évektől jelentek meg leírások arról, hogy milyen módon kell bánni a fényképekkel, különösen ha régi technikákkal készültek. Az intézményt 1966 nyarán nevezték el Munkásmozgalmi Múzeumnak. A szocialista országokban mindenhol voltak párttörténeti gyűjtemények, szerintem egyszerűen azért nevezték el így a gyűjteményt, hogy kövessük a trendet. mc Megtévesztő az elnevezés, hiszen a legújabb korban voltak időszakok, amikor a munkásmozgalom nem kapott vagy kaphatott különösebb szerepet. Így van, és a múzeum vezetése is tágabb körben gondolkodott. A Nemzeti Múzeum sem kezdte el másnaptól gyűjteni a saját kora vagy a közelmúlt anyagát, hiszen egy másik intézményt bíztak meg ezzel. Amikor a Várban 1975-ben és 1977-ben megnyíltak a nagy kiállítások, nem kizárólag a munkásmozgalom, hanem tágabb értelemben a munkásság történetét is bemutatták. Voltak enteriőrök, munkáslakások berendezve, például századfordulós vagy az ötvenes évek sztálinvárosi lakása, autentikus tárgyakkal. Voltak kötelező feladataink, a „megrendelés” a pártközpontból és minisztériumból egyaránt érkezhetett. A környező országokban voltak hasonló tematikával foglalkozó testvérmúzeumaink, a proletár internacionalizmus jegyében kellett fogadnunk a rémesebbnél rémesebb kiállításokat, a mieinket is fogadták külföldön. Emlékszem a Román Kommunista Párt valamely évfordulójára rendezett kiállításra, érdektelen, apró tablók érkeztek, amelyek kiállítva gyakorlatilag elvesztek a nagy aulában. Ezeken a kiállításokon mindenki röhögött, közönséges halandó pedig fel sem jött megnézni. Voltak érdekes munkák is, a szakszervezetek évfordulóiról megemlékező kiállítások, hiszen a szakszervezet a két háború között egészen mást jelentetett, és nagyszerű fényképanyagot gyűjtöttünk össze Jalsovszky Katival a Láng Gépgyárban, a Csavargyárban vagy a MÁVAG-ban. A Vasas Szakszervezet kiállítását én rendeztem. A legszigorúbb kontrollt Nemes Dezső, a Párttörténeti Intézet igazgatója gyakorolta, az előzetes megtekintés során mindig levetetett valamit, de erre felkészültünk, szinte készakarva tettünk ki valamit, amin Nemes fennakadhat, mert ő így tudta érzékeltetni a fontosságát. Horn Emil, aki a legtöbb kiállítást rendezte, derűsen fogadta ezeket a kötözködéseket. Hogy őszinte legyek, pontosan tudtuk, hogy mit lehet kitenni, és mit nem. A nyolcvanas évektől fogytak a kötelező feladatok, végre volt mód a saját terveinket megvalósítani. Az első ilyen kiállítást 1984 nyarán nyitottuk régi városképekből, 1988-ban A fotográfia első száz éve című kiállításunk nyílt meg. Az emberek nehezen azonosították be a régi nevet és az új programot, hiszen ekkor még Munkásmozgalmi néven működtünk. A rendszerváltás követően, már Legújabbkori néven még tágabbra nyitottuk a kaput, erre lehet példa Peterdi Vera kolléganőm 1992-ben rendezett A nagyvárosi háziasszony birodalma című tárlata. A holokauszt-emlékkiállítások összeállítása is a mi feladatunk volt, az 1984-es még nálunk volt a földszinten, az 1994-est pedig szintén mi rendeztük, de már a BTM-ben, hiszen addigra ismét nem rendelkezett a múzeum saját kiállítótérrel. mc Kik voltak az intézmény vezetői? Amikor a gyakorlati időszakomat töltöttem, Gerelyes Ede vezette, akit 1966-ban Esti Béla váltott. Ő hallatlanul korrekt, józan gondolkodású ember volt, nemcsak hogy hagyott minket dolgozni, de megteremtette hozzá a feltételeket. Szikossy Ferenc már a nyolcvanas évek közepén vette át a múzeum vezetését. A József nádor térről először a Szentháromság utcába kerültünk, de ott sem volt mód kiállításokat rendezni, csak a budavári palota „A” épületében, ahová 1974-ben költöztünk. Nem a nosztalgia mondatja velem, de igazán demokratikus légkör uralkodott a múzeumban. Tabuk is alig voltak, hiszen Nagy Imre

képe is látható volt a kiállításon, persze nem az 1956-os szerepvállalása, hanem a földosztás kapcsán. Persze a gyűjteménygyarapítás szempontjából nem volt mindig előny a Munkásmozgalmi Múzeumot képviselni, sőt ahogy közeledett a rendszerváltás, egyre inkább hátrány lett. mc Arról nem is beszélve, hogy jelentkezett egy konkurens intézmény, az 56-os Intézet. Nagyon szépen együtt tudtunk működni. Rainer M. János járt hozzánk kutatni kezdő történész korában. Ha valaki jobban megismerte a gyűjteményeinket, rájöhetett, hogy ugyanolyan múzeum vagyunk, mint a többi. Sem az LTM, sem az MMM nem volt pártintézmény. Volt szerencsém megtapasztalni a másik oldalt is, a felhasználó szemével nézni a gyűjteményt, hiszen amikor 1980-ban létrejött a História című folyóirat, a képszerkesztője lettem. Glatz Ferenccel még az egyetemről ismertük egymást, felettem járt két évfolyammal. Volt a lapnak még a kezdet kezdetén egy pályázata, amelynek keretében családi fényképeket kértünk az olvasóktól. Igyekeztem ebből minél többet a múzeum fényképtárának megszerezni, őrzöm ennek a teljes levelezését. Akad levél, amelyben azt írják: nem is hitték volna, hogy ez a múzeum ilyen barátságos hangnemben levelez. Gondolom, azt hitték, hogy egy ilyen nevű intézmény nem kér szépen, hanem egyszerűen elvesz. mc Nem sokan foglalkozhattak Magyarországon fotótörténettel a hetvenes–nyolcvanas években… A fényképtár a teljes magyar fotótörténetre, sőt a fotózás technikájának minden részletére kiterjedően gyűjtött, a legkevésbé a fotóművészettel foglalkoztunk, hiszen nem volt közöttünk művészettörténész, bár közülük is csak kevesen foglalkoztak ezzel a műfajjal. Talán Beke László, bár ő inkább az avantgárd iránt érdeklődött, Csorba Csilla is csak később, ő Szakács Margithoz járt ismerkedni a fotóval. Jalsovszky Katalin kolléganőm két évvel utánam érkezett a múzeumba. Margit megtanította nekünk, hogy a technika vagy a viselet milyen segítséget nyújt a fotó datálásához. Azt egyébként már a kezdet kezdetén tisztázta a múzeum vezetőivel, hogy a névváltoztatás dacára mi a teljes nemzeti történelmet gyűjtjük. Nem volt piac, ezzel a műfajjal kevesen foglalkoztak, ezért viszonylag kedvező helyzetben tudtunk vásárolni. Együttműködtünk a BÁVval, hiszen nekik joguk volt külföldre kivinni műtárgyat, márpedig a fotó akkor már Nyugaton kelendő árucikknek számított. Margittal elértük, hogy áttekinthessük és felülbíráljuk, hogy mit visznek ki, de amit visszatartottunk, azt dollárért kellett megvásárolnunk.

110

Nem volt egyszerű ügy, de legalább partnerek voltak. Van egy porcelán teáskészlet a

gyűjteményben, minden darabján fotográfiával. Azt az Andrássy úton, az Opera közelében egy régiségüzletben látta meg valamelyikünk a kirakatban, dollárért. Természetesen meg kellett hozzá szerezni a pénzt. A hazai piacon nem nagyon volt konkurenciánk, a vezetés is belátó volt, ezért csaknem mindent meg tudtunk vásárolni, és ezért van itt a legjobb hazai fotótörténeti gyűjtemény, a kecskeméti sem gazdagabb nálunk. Vettünk sztereó akt dagerrotípiákat is aukción, nem hiszem, hogy ma már lenne erre lehetőség. Remek kapcsolatunk volt Soós Andrással, az egyetlen műkereskedővel, aki akkoriban még az Ofotért égisze alatt fotóárveréseket rendezett: előre megnézhettük az anyagot, és már a katalógusban védettként szerepeltek bizonyos tételek, amelyeket kinéztünk a gyűjtemény számára. Annak idején volt módunk megvenni azokat a dolgokat, amelyek ma már vagy fel sem bukkannak, vagy olyan áron, amennyiért egy múzeum nem tudná megfizetni. mc Volt feketelista, hogy milyen témák, nevek nem kerülhettek a gyűjteménybe? Nem, és nem volt zárt anyagunk sem. A nyolcvanas években volt egy leirat a minisztériumból, hogy minden gyűjtemény határozza meg, hogy mi a zárt anyaga. A fotógyűjtemény – akkor már az én vezetésemmel – ellenállt ennek, mert semmi értelme korlátozni a kutatást. Magánember eleve nem jött kutatni, csak magbízással, cégek, intézmények jöttek, mint például egy könyvkiadó, amelyik eleve olyan kutatási engedélykérelmet adott be, hogy mit és milyen céllal keres nálunk, és mire szeretné felhasználni. Ettől kezdve a felelősség nem a miénk, hanem a felhasználóé. Ha valaki Szálasi képét, pontosabban annak a másolatát azért kéri el, hogy kiakassza és tüntessen előtte, az az ő baja, nem a miénk, akik természetesen Szálasi képét is őriztük, hiszen ő is a magyar történelem része. Ez nem egy panteon, ahová csak az arra méltók kerülhetnek be. mc A rendszerváltás után nem közvetlenül, hanem évekkel később olvadt a Munkásmozgalmi Múzeum anyaga a Nemzeti Múzeuméba. Fizikailag később, papíron korábban. Még Glatz Ferenc volt a miniszter, amikor 1989-ben visszakaptuk a Legújabbkori Történeti Múzeum nevet. Azért abban az időben volt olyan elképzelés is, hogy a Dunába kéne vetni az anyagot, persze csak azok részéről, akik nem ismerték, akik azt hitték, hogy ezzel a párt csak a saját dicsőségét zengte. Annak örültünk, hogy a név megváltozott, mert egyre nagyobb terhet jelentett számunkra, de a gyűjtemény életveszélyben volt. Szikossy Ferenc nagyon helyesen úgy gondolta, hogy akkor védi meg a gyűjteményt és a munkatársakat, ha beszervezi egy nagyobb múzeum alá, így lettünk már 1989-ben a Nemzeti Múzeum filiáléja. 1995-ig működtünk ezen a néven, 1997-ben költözünk át, mert ekkorra tudták kialakítani a helyünket. Volt egy rövid időszak, még a rendszerváltás előtt, amikor Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Nemzeti Történeti Fényképtárának neveztük magunkat. A minisztérium 1987-ben kért egy szervezeti és működési szabályzatot. Mi, a fényképtár, úgy döntöttünk, hogy így határozzuk meg magunkat, hiszen az anyag a teljes magyar történelemre vonatkozik. Az igazgató nem húzta ki, a minisztériumban pedig vagy el sem olvasták, vagy már a kutyát sem érdekelte a dolog. mc Van a gyűjteménynek olyan részlete, amelynek megszerzését a személyes érdemednek tekinted, vagy legalábbis fontos szerepet vállaltál benne? A Horthy család emigrációs időszakáról szinte egyáltalán nem rendelkeztünk anyaggal. Szikossy Ferenc valahol találkozott Horthy Istvánnéval, ha jól emlékszem, tárgyakról, relikviákról egyeztettek. Szóltam, hogy én is szeretnék tárgyalni vele a fényképekről, mert a fényképgyűjtemény erősen kiegészítésre szorult. Elkértem a címét, írtam egy levelet Portugáliába, semmi „főméltóságú”, hanem „tisztelt asszonyom” megszólítással, amire

kaptam egy nagyon barátságos választ. Horthyné abszolút nem igényelte a bokacsattogtatást maga körül, legfeljebb tudomásul vette, mert a régiek így gondolkodtak, az újak pedig azt hitték, hogy így kell. A levél célja az volt, hogy amikor itt jár, nézze meg az anyagunkat, mert tényleg rengeteg fotó van a családról, Horthy Istvánról és róla is. El is jött a múzeumba, és a személyes találkozás során is kiderült, hogy kellemes ember. Akkor előálltam azzal, hogy sajnos a későbbi időszakból sok a hiányunk. Mondta, hogy vannak fényképei, ő maga is sokat fényképezett, így aztán küldött is néhány darabot, de meg is hívott magához, hogy együtt átnézzük az anyagot. 1995-ben voltam nála először, akkor egyedül, mindent át tudtam nézni, pár dolgot rögtön el is hozhattam, de sokat visszatartott azzal, hogy írja a visszaemlékezéseit, ezért ezekre még szüksége van. 1999-ben, miután leadta a könyve kéziratát, Ihász Istvánnal, a Történeti Tár vezetőjével együtt kimentünk, ő az iratanyagot nézte át, ezt pénzért meg is vette a múzeum. A fényképeket Horthyné ingyen adta, amiről kérte, másolatot készítettem neki. Amikor 1944-ben a németek elvitték a családot Magyarországról, nem vittek magukkal albumokat, a palotát kirabolták, részben ki is égett az ostrom alatt, így a korábbi családi anyagot ők is később az itthoni családtagoktól, ismerősöktől szedték össze. mc Talán Kenderesen maradt valami… A kenderesiek tőlünk kaptak anyagot, hogy egyáltalán hogy nézett ki a kastély eredetileg. De a családtagoknál, rokonoknál itt-ott maradt valami. Ilona viszont nagyon tudatosan dokumentálta a kinti éveiket, erről írtam is a Fenséges amatőrök című kötetben, amelyet Kincses Károly szerkesztett. A másik fontos szerzeményem Demény Pál anyaga. Még az 1970-es években a múzeum gyűjteményének rendezése során sokszor belefutottam abban a fogalomba, hogy „Demény-frakció”. Elkezdett foglalkoztatni, hogy miért fekete bárány ez az ember. Végül, miután hallottam, hogy még él (ez 1975-ben volt), megkerestem a telefonkönyvben a nevet, és feltárcsáztam az egyetlen Demény Pál számát. Ő volt az, egy mellőzött, civil ember, akit a pártból kiátkoztak. Mondtam, hogy honnan és miért keresem. Az ő esetében erény volt, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum érdeklődik iránta, mert úgy vélte, hátha ez az útja annak, hogy rehabilitálják, hogy újra egy kis figyelmet kapjon. Az érdekeink találkoztak, így felkerestem Rózsa utcai otthonában. Mondtam, hogy engem a fényképek érdekelnek, ám sajnos nem volt sok neki. Emlékszem, beszélgettünk, és egyszer csak megszólalt: „Maga nem

111

MÚZEUMŐR

egy outsider alak!” Azért mégiscsak tíz éve a múzeumban dolgoztam, felcsipegettem pár információt, így elkezdett végre komolyan venni. Megtette, hogy felvette a kapcsolatot azokkal, akik annak idején részt vettek a mozgalmában, hogy szedjenek össze nekem anyagot. Felhívta a figyelmemet egy békéscsabai emberre, akinek a birtokában van olyan párttagsági igazolvány 1944 végéről, amelyen még nem MKP, hanem KMP szerepel, javasolta, hogy írjak neki. Megtettem, de nem kaptam választ. Szóltam Deménynek, és két hét múlva megérkezett az igazolvány. Egyszerűen szerette volna, hogy a mozgalmáról valami fennmaradjon, hiszen a hivatalos párttörténetírás teljesen negligálta. Szintén komoly lelet volt Izabella főhercegnő anyaga. Ennek megtalálásában mellékszereplő voltam ugyan, de szakmai életem egyik nagy élménye. Frigyes főherceg felesége a 20. század elején fényképezett, méghozzá nagyon szépen. A hagyatékot egy budai társasház erkélyén találtuk egy faládában. Krimiszerű a történet: valaki betelefonált a múzeumba, Szakács Margittal beszélt, hogy akad néhány nagyméretű üvegnegatív meg fénykép, nem tud róla semmit, de eladná. Margit elvitt magával. Amikor kinyitottuk a ládát, nem kaptunk levegőt. Ilyenkor leplezni kell az ámulatunkat, pókerarcot vágni. mc Az eladó tényleg nem tudott róla semmit? Nem, feltehetően a lakással együtt kapta a ládát is. Izabella főhercegnő, aki 1931-ben meghalt, gyönyörű tájképeket készített, a családi kastélyok külsejét, belsejét és a család tagjait is megörökítette, meg is jelent aztán könyvben, három nyelven Photo Habsburg címmel. Margit rögtön felismerte, hogy ehhez az anyaghoz Izabellának lehet köze, mert néhány felvétel már volt a múzeum gyűjteményében. Feltehetően egy alkalmazott menthette meg annak idején, az ő leszármazottaitól kötött ki végül nálunk. Ezt az anyagot Margit és Baji Etelka dolgozta fel, aki időközben csatlakozott hozzánk, akárcsak Tomsics Emőke. Margit sokáig dolgozott velünk, elkötelezett volt a fotótörténet iránt, halála előtt egy héttel még a szakmáról beszélgettünk. mc Hogy volt a történet a kenti hercegnővel, aki a Munkásmozgalmi Múzeumot kereste? Erzsébet királynéról, Sisiről szeretett volna fényképeket nézegetni, aki ugye rokona a brit királyi családnak, az anyag pedig értelemszerűen nálunk volt, hiszen a mi gyűjtési területünkhöz tartozott a korszak és a műfaj is. Többször felhívtak minket a nagykövetségről, hogy nincs-e tévedés, valóban nálunk, a Munkásmozgalmi Múzeumban vannak-e a fényképek, mert elég hihetetlenül hangzik. Még a Várban voltunk, a hercegnő Katona Tamás kíséretében érkezett. Ez valamikor a nyolcvanas évek végén volt, mert még Munkásmozgalmi volt a nevünk, de Katona Tamásról már tudtuk, hogy az MDF és a politika körül tevékenykedik. A hercegnő elmondta, hogy mit kér, és mondjuk meg az árát. Tomsics Emőkével már megbeszéltük, hogy „hasznot húzunk” a helyzetből, így mondtuk, hogy nem pénzt kérünk – ekkor azért egy kicsit megijedt –, hanem olyan fotókat a királyi családról, amelyeket szabadon lehet forgalmazni, publikálni. Ezért van nekünk egy nagyon jó kis gyűjteményünk a nyolcvanas évek végéig bezárólag az angol királyi családról, hiszen van nemzetközi gyűjteményünk is a régi polgári lapok ránk maradt archívumaiból. mc A kilencvenes évek derekán egy darabig osztoztatok a budavári palota „A” épületén a Ludwig Múzeummal, miközben fokozatosan olvadt be a Nemzeti Múzeum táraiba a Munkásmozgalmi Múzeum anyaga. Rekonstruálható lenne ma az a gyűjtemény? Természetesen, hiszen megvannak az akkori leltárkönyvek és az adattári jelentések. Mint említettem, Szikossy Ferenc nagyon akarta az egyesülést, erősen lobbizott érte, noha ezzel elveszítette főigazgatói pozícióját. Fel is hívott engem Glatz Ferenc, aki akkor éppen miniszter volt, hogy vajon mi lehet az oka Szikossy elszántságának. Mondtam, hogy

a gyűjtemény és az emberek megmentése, semmi más. Fényképgyűjtemény a Nemzeti Múzeumban korábban nem nagyon volt, mindössze pár doboz, ennek Lengyel Beatrix, a Történeti Fotótár mostani vezetője volt a gazdája. 1995-ben már tudtuk, hogy hamarosan elköltözünk, de hogy hová, azt nem tudta senki. Nem a Múzeum körútról volt szó eredetileg, hanem például arról, hogy amikor a Természettudományi Múzeum beköltözik a Ludovikába, akkor mi átvesszük a helyét a Baross utcában. mc Ez a mai napig nem történt meg… Igen, jöttek-mentek az ötletek. Még kilencvenes évek elején ki kellett ürítenünk a felső szintet, mert kellett a kiállítótér a Ludwignak, de az igazgatói és gazdasági irodák kivételével, melyek a leghamarabb leköltöztek a Múzeum körútra, mind maradtunk az épületben. Nagyon jól együtt tudtunk működni Néray Katival. Aztán Magyar Bálint egy huszárvágással eldöntötte, hogy beköltözünk a Nemzeti Múzeumba. A sietség nem miattunk, hanem a Ludwig Múzeum miatt volt, mert át kellett nekik adni az egész épületet. Itt pedig rá voltak kényszerítve, hogy minél hamarabb kialakítsák a Fényképtár új otthonát. Tudtuk, hogy úgyis az a sorsunk, hogy onnan el kell mennünk. Kemény és felelősségteljes munka volt az új otthonunk kialakítása, mert tudtuk, hogy ez hosszú távra szól, nem ronthatjuk el. A raktárunk az OSZK folyóiratraktára volt korábban, bizonyos adottságokat tudomásul kellett venni, a háromszintes beosztást és a függőleges szerkezeteket. Az átépítés, a költözés a be- és kicsomagolással együtt mintegy három évet vett igénybe. Szikossy ötlete volt, hogy szerez lőszertartó ládákat, amik üresen sem voltak könnyűek, de amikor teleraktuk üvegnegatívokkal… Hihetetlen, de öszszesen csak egy fénymásoló üveglapja sérült meg. mc Lapunk egyik előző számában megjelent egy melléklet az Érdekes Újság első világháborús pályázati fotóiból. Amikor az imént sétáltunk a tár raktárában, láttuk, hogy az albumok itt is megtalálhatók, miközben – tudomásom szerint – nem sok teljes sorozat maradt fenn. Említetted, hogy Colin Ford, a brit Nemzeti Média Múzeum egykori vezetője is kuriózumnak tartotta, vásárolt is a piacon fellelhető példányokból. Miért volt érdekes ez számára? Ez a sorozat valóban különleges, jóllehet Európa-szerte nagyon sok album jelent meg a Nagy Háború képeiből. Nemcsak a kitűnő felvételek miatt, hanem a nagyon igényes nyomdai kivitel és az installálás miatt is egyedülállónak találta. Amikor 1991-ben ösztöndíjjal Bradfordban jártam, én fordítottam le nekik a képszövegeket.

112

A MAGYAR MUNKÁSMOZGALMI MÚZEUM 1989-TŐL EREDETI NEVÉN, LEGÚJABBKORI TÖRTÉNETI MÚZEUMKÉNT, A NEMZETI MÚZEUM FILIÁLÉJAKÉNT MŰKÖDÖTT TOVÁBB A BUDAVÁRI PALOTA „A” ÉPÜLETÉBEN. A GYŰJTEMÉNY MEGMENTÉSE FŐLEG SZIKOSSY FERENC FŐIGAZGATÓ ÉS GLATZ FERENC TÖRTÉNÉSZ-MINISZTER ÉRDEME. A MÚZEUM FELIRATÁT 1989 ŐSZÉN CSERÉLTÉK LE; AZ AKKORI KÉPEN STEMLERNÉ BALOG ILONA, A TÖRTÉNETI FÉNYKÉPTÁR VEZETŐJE ÉS SZIKOSSY FERENC FŐIGAZGATÓ

113

115

Stemlerné Balog Ilona 1943-ban született. 1966-ban végzett az ELTE történelem-muzeológia szakán. A Legújabbkori Történeti Múzeum Fényképtárában kezdett el dolgozni. Az intézmény nevét még abban az évben Magyar Munkásmozgalmi Múzeumra változtatták, de gyűjtőköre változatlan maradt. A gyűjtemény – amelynek 1983-tól 2003-ig vezetője volt – 1995-től a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtáraként működik. Kutatási területe a fénykép mint történeti forrás, ezt tanította az ELTE-n 1998-tól 2010-ig. 1980 és 2003 között a História képszerkesztője, 1995-től a Fotóművészet szerkesztőségének munkatársa, 1996-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. 1999-ben Balogh Rudolf-díjat, 2002-ben Móra Ferenc-díjat, 2007-ben Széchényi Ferenc-emlékérmet kapott.

116

A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI FESTÉSZETTŐL A SÁJEN INDIÁNOK PAJZSMINTÁIIG – NAGY IMRE, A TORNYAI JÁNOS MÚZEUM VEZETŐJE „MÚZEUMSZIGETÉRŐL” SZERZŐ: MARTON ÉVA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA A kilencvenes évek végén tíz évre elhagyta Hódmezővásárhelyt Szegedért, majd 2007-ben visszatért. Azóta vezeti a Tornyai János Múzeumot és Közművelődési Központot. Idén újabb öt évre kapott igazgatói megbízatást. Az elmúlt években sok változás történt a múzeum életében. A ma városi fenntartású intézmény számos tagintézménnyel bővült, ami új kihívást jelent, új gondolkodást követel. Fontos lett, hogyan lehet a régió kisvárosát országos hírűvé, látogatottá tenni. Pályázatok, tervek, ötletek, izgalmas kiállítások a válasz. Munkájáért februárban a Csongrád Megye Közművelődéséért Díjjal tüntették ki. Ahogy fogalmaz: nemcsak vásárhelyi munkájáért, hanem a megyéért tett munkássága elismeréseként kapta a díjat, ami arra is rádöbbentette, hogy már harminc éve muzeológusként, húsz éve pedig vezetőként dolgozik. Hobbija és tudományos munkássága az észak-amerikai sájen indiánok kutatása. Nagy Imrével, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ igazgatójával beszélgettünk. Idén újabb öt évre nevezték ki a Tornyai János Múzeum igazgatójává. Az 1990-es években már volt itt megbízott igazgató, majd igazgató, 1999-től viszont majdnem tíz évig a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak volt igazgatóhelyettese. Miért hagyta el akkor Vásárhelyt? Amikor híre ment, hogy elvállalom Szegeden az állást, többen a szememre vetették, hogy cserbenhagyom a hódmezővásárhelyi múzeumot. Akkor még a megyei múzeumi szervezetben működött mindkettő, így tulajdonképpen maradtam az intézményrendszeren belül. A Móra Ferenc Múzeum több szakmai kihívást jelentett, és úgy gondoltam, abból a pozícióból a vásárhelyi múzeumot is jobban tudom szolgálni és segíteni. De a sok adminisztratív munka mellett kevés időm maradt a kutatásra, ráadásul a számomra fontos kortárs képzőművészet sem kapott akkora szerepet Szegeden, ahogy azt a vásárhelyi tapasztalataim alapján gondoltam. Így az első ciklus végén a felmentésemet kértem. mc A szegedi múzeumnak a régészeti anyaga erős, Hódmezővásárhely oázisa a kortárs képzőművészetnek. Ebben rejlik a két múzeum különbsége? Szegeden is voltak jelentős, nagy közönségsikernek számító képzőművészeti tárlatok. Nyitányuk a Chagall-kiállítás volt, amelynek kurátora voltam. Ezt követte a Mednyánszky-kiállítás, amelynek a katalógusát szerkesztettem. Büszke vagyok arra, hogy Földi Péter festőművésznek fontos, összegző kiállítást szervezhettem a Móra Ferenc Múzeumban. De a hódmezővásárhelyi múzeum korábbi igazgatói – többek között Galyasi Miklós és Dömötör János – a képzőművészetnek valóban fontosabb szerepet szántak, és ez nagyon hiányzott nekem Szegeden. Amikor 2006-ban az akkor már városi fenntartású hódmezővásárhelyi múzeum igazgatói posztjára pályáztam, az egyik motivációm az volt, hogy intenzívebben foglalkozhassak a kortárs művészetekkel, kortárs kiállítások szervezésével. mc

mc Igazgatóként ma számos társintézményt is vezet. A közgyűlés 2007-ben döntött arról, hogy a Tornyai János Múzeum alá összevonja a város kulturális intézményeit. Szerencsésnek tartom, hogy a zászlóshajó a múzeum lett, és nem a művelődési központ vagy a könyvtár. A múzeummal átkerült a városhoz az Alföldi Galéria, az intézményrendszer része lett a 2005-ben létrehozott Emlékpont, a Magyar Tragédia 1944 kiállítóhely és a korábban a vásárhelyi múzeum által kezelt kisebb kiállítóhelyek: a Kopácsi Tanyamúzeum, a Csúcsi Fazekasház, a Papi-féle szélmalom és a tájházként funkcionáló Népművészeti ház. És a múzeumhoz tartozik a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ is. Így vált a korábbi családias hely megaintézménnyé, ami számomra is sok új kihívást jelentett. Ezzel szinte egy időben indult meg uniós pályázati pénzekből a múzeum és a művelődési központ felújítása, korszerűsítése. Az egy kézben lévő intézményekből egyfajta „múzeumsziget” jött létre, amit a város ikonikus festőjére emlékezve Tornyai János Kulturális Városnegyednek hívunk (erről bővebben lásd: MúzeumCafé 33. – a szerk.). mc Mitől több ez, mint egy térben elhelyezkedő intézmények sokasága? Közös programokkal, kombináltjegy-rendszerrel is összekapcsolják a sok helyszínt? A közös fenntartás és a közös vezetés nem egymástól elszigetelt, egymással versengő intézményeket jelent, hanem egy hajóban, egy cél érdekében evező csapatot. Közös gondolkodás alapján tervezzük meg a kiállításainkat és a rendezvényeket. A patinás főtérről a helyszínek könynyen megközelíthetők, múzeumi sétálójeggyel bejárhatók. A Múzeumok Éjszakája köré immár második éve egy egész hétvégés fesztivált szervezünk. Mára a hódmezővásárhelyiek fejében élő fogalom a múzeumi negyed. Tudják, olyan kulturális intézményrendszerük van, amely mindig változatos, érdekes programokat kínál. mc Zászlóshajóként definiálta a már az 1960-as évek óta sok izgalmas kiállítást bemutató Tornyai János Múzeumot. A tagintézményekkel való bővülés után miben mutatkozik meg a múzeum vezető szerepe? A közelmúltban kialakult intézményi struktúra szinte ideális. Hódmezővásárhely az egyediségre, a modernitásra nyitott, de a klasszikus művészeti értékekre is tisztelettel tekint. Nem véletlen, hogy Vásárhelyet Ady Endre óta „paraszt Párizsként” emlegetik, aminek a nyomai ma is kitapinthatók. Erős lokálpatriotizmus jellemzi a várost. Szegedi lakosként az első időben meglepett az itt tapasztalt nagyon erős összetartás, lokális igényesség.

117

MÚZEUMŐR

mc Meg kellett tanulnia „vásárhelyiül”? A mentalitásukat kellett megtanulnom. Én is alföldi vagyok, de nagyon mások az itteni emberek. Tisztelem és szeretem a vásárhelyiek lelkületét, gondolkodását, amiben a művészet is jelen van, de nem ez áll a középpontban. A régi, felújítás előtti múzeumban szerény volt a látogatók száma, de a felújítás óta több nagy érdeklődésre számot tartó, emlékezetes kiállítást rendeztünk. Nagyon jó visszhangja volt a Csernus Tibor-kiállításnak vagy a tavalyi Őszi Tárlattal párhuzamosan megrendezett Szalay Ferenc-emlékkiállításnak. A majd tízezres látogatottságú Koszta József-kiállítás pedig egyértelmű szakmai és látogatói siker volt. Törekvésem, hogy jelentős kiállításokat szervezzünk a jövőben is. A közgyűlés felállított egy művészeti tanácsot, amely a mindenkori igazgató munkáját segíti. Az általuk megfogalmazott program egyik legfontosabb gondolata, hogy ahhoz, hogy a korszerűen felújított intézmény be tudja tölteni az adottságainak megfelelő szerepét a régióban, tavasszal és ősszel országos érdeklődésre számot tartó kiállításokat kell rendeznünk. Idén ősszel a húsz éve elhunyt, a Vásárhelyi Őszi Tárlatokban jelentős szerepet betöltő Németh József festőművész emlékére rendezünk kiállítást. mc A korszerű intézményrendszerhez milyen korszerű vezetési stratégiát képzel el? Egy ekkora intézmény vezetése folyamatos küzdelmet jelent. Vannak mögöttem nagyon nehéz évek is, amikor egyes programok megvalósulása kevésen múlott. Most jobb a helyzet. Bátrabban tervezhetünk. Ha évente a tavaszi nagy kiállítás, az Őszi Tárlat és az ehhez kapcsolódó kiállítások megvalósulnak, már nyugodtan tudunk dolgozni. Egy városi fenntartású kis múzeumnak, mint a miénk, egészen más igényeket kell kielégítenie, mint az országos, nagy múzeumoknak. Fontos azt is szem előtt tartani, hogy mit szeretnének látni a város polgárai a múzeum falai között. mc Művészettörténészként egyik fő érdeklődési területe a kortárs képzőművészet. Folytatódik a vásárhelyi képzőművészeti hagyomány? Amikor visszatértem Vásárhelyre, fogalmazódott meg bennem, hogy itt a Hódmezővásárhelyi Iskolához és az Őszi Tárlatokhoz kötődő, zömében ábrázoló törekvésű művészetet kell bemutatni. Az idén hatvanegy éves Őszi Tárlat (portrénk ennek a zsűrizésén készült interjúalanyunkról – a szerk.) is sajátos keresztmetszetét nyújtja a kortárs képzőművészetnek. Ma azzal, hogy a hagyományos festészeti műfajok – a csendélet, a tájkép, a portré – újra népszerűek, a vásárhelyi művészet értéke is megnőtt. A megújulást segítette, hogy az Alföldi Galéria felújításakor le kellett bontanunk a Dömötör János által 1985-ben rendezett állandó kiállítást. Az Alfa programból huszonhétmillió forintot nyertünk a tárlat felújítására, ami új koncepció megvalósítására ösztönzött, bár Dömötör eredeti elképzelését megőrizve építettük fel az új kiállítást. Ebben kapott helyet Wiener Tibor egykori görögkeleti lelkész fantasztikus gyűjteménye, amelyben Czimra Gyula, Bene Géza, Kádár Béla, Scheiber Hugó, Modok Mária, Kmetty János alkotásai is láthatók. Ezzel, a harmincas évek szentendrei művészetével szokták szembeállítani a vásárhelyi művészetet, ami az új kiállítások fényében már nehezen tartható sztereotípia. Nagyon fontosnak tartom az alföldi realizmus újragondolását. A Koszta- és a Tornyai-kiállítások szemléletesen megmutatták, hogy bár az „alföldi festő” jelzővel illették mindkettőjüket, sokkal színesebb, összetettebb a munkásságuk. Műveik azt tanúsítják, hogy ismerték a kortárs nemzetközi tendenciákat, sőt művészi törekvéseik szinkronban voltak azokkal. Lehettek volna a legnagyobbak külföldön is, de hazajöttek. A MODEM legutóbbi Alföld kiállítása is a paradigmaváltás szellemiségében jött létre. A következő időszakban terveink között szerepel egy, az alföldi művészet újragondolását célzó konferencia megszervezése is.

mc Tehát évente két nagy, országos érdeklődésre számot tartó kiállítást tervez. És a kettő között? A Koszta-kiállítás megmutatta, hogy van igény ilyenekre, de igaza van, a kérdés az, hogy a köztes időben mivel lehet szélesíteni a látogatói kört, vagy a régiót is bevonni. A sikeres kiállítás egyik titka a jó marketing. Legalább annyit kell rá költeni, mint magára a kiállításra. Múzeumigazgatóként elsősorban jó marketingesnek kell lennem. Ha nincs reklám, ha nem használjuk ki a kommunikációs lehetőségeket, nincsenek jó tárlatvezetések, kapcsolódó programok, akkor magánügy marad, hogy mit csinálunk. mc Többször járt ösztöndíjjal az Egyesült Államokban. Onnan is hozott vezetői, múzeumi tapasztalatokat? Az Amerikában szerzett tapasztalataim – a washingtoni National Museum of Natural History-ból és a New York-i Metropolitan Museum of Artból – nagyságrendekben tértek el a vásárhelyi léptékektől. Érdekes volt látni az ottani múzeumi struktúrát, de a két rendszer összehasonlíthatatlan. De a múzeumi marketing és kommunikáció terén a szegedi múzeum sajtósától, Medgyesi Konstantintól is rengeteget tanultam. A vele közösen létrehozott nagy kiállítások lebonyolítása jó iskola volt a számomra. mc A nyolcvanas években könyvet írt az indiánokról, kutatja a síksági indiánok művészetét. Az amerikai ösztöndíjakat is így kapta. Gyerekkori olvasmányélmények hatása? A kutató másik arca? Szenvedély? Művészettörténész-hallgatóként láttam, milyen feltáratlan területek vannak még az amerikai indiánok művészetének kutatásában, amelyek izgalmas kihívást jelenthetnek a számomra is. Doktori disszertációmat a sájen indiánok pajzsmintáinak tipologizálásából írtam, jelenleg pedig a „ledger art”-ként ismert rajzaik kutatásával foglalkozom, és több más projekten is dolgozom. mc A nyolcvanas években az „indiánosdi” nálunk egy külön világ megteremtését, a szabadságot is jelentette. Igen, egészen biztos, hogy a távoli kultúra megismerése, kutatása mellett menekülés is volt az akkori magyar valóságból egy idillinek gondolt világba. De amikor megismertem a tényirodalmat és a néprajzi szakmunkákat, rá kellett döbbennem, hogy az amerikai indiánok világa sokkal izgalmasabb, mint amit Cooper és May – részben a képzeletére hagyatkozva – leírt. Az ismert 19. századi indián életrajzok alapján kijelenthetjük, hogy szinte minden indián élete egy klasszikus görög sorstragédiával ér fel. Az indiánkutatás olyan ajtót nyitott meg a számomra, amelyen betekintve a teljesség vált láthatóvá.

118

Nagy Imre Békéscsabán született 1955-ben. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett rajz–földrajz szakos tanári diplomát, majd 1989-ben elvégezte az ELTE BTK művészettörténet szakát. 1997-ben lett a néprajztudományok kandidátusa. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban muzeológus-művészettörténészként kezdett el dolgozni, majd 1991-től a múzeum igazgatója volt. 1999-ben a Csongrád Megyei Múzeumok igazgatóságának tudományos igazgatójává nevezték ki, majd 2003-tól a szegedi Móra Ferenc Múzeum Képzőművészeti Osztályának a vezetője volt. 2007-től ismét a Tornyai János Múzeum igazgatója. Fő kutatási területe a kortárs magyar képzőművészet, de emellett az észak-amerikai síksági indiánok művészetével is behatóan foglalkozik.

120

A SZENTENDREI MŰVÉSZET SZERELMESEI – A LŐVEI KRISZTINA RESTAURÁTOR ÉS S. NAGY JÁNOS MŰGYŰJTŐ HÁZASPÁR EGYMÁST ERŐSÍTŐ CÉLJAI SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Egy házaspár, akik sokat tesznek Szentendréért, a festők városáért. Lővei Krisztina a Ferenczy Múzeum festményrestaurátora, férje S. Nagy János gyógyszerkutató, vegyész és nem mellesleg műgyűjtő. A legszélesebb merítésű Szentendre-tematikájú kollekciót tudhatják magukénak, nélkülük a város festészetére reflektáló, a régi Szentendrei Művésztelepet bemutató kiállítást nem is lehetne rendezni. A város szívében élnek, az atyai jó baráttól, Onódi Béla festőművésztől örökölt házban, ami maga is olyan, mint egy múzeum: kép kép hátán – és mindegyiken Szentendre. Az alkotók többségét S. Nagy János gyerekkorában személyesen is ismerte. Szentendréről, a művésztelep megalakulásáról, a Ferenczy Múzeummal való együttműködésükről, a képek és a város állagmegőrzéséről, műemlékvédelemről, festőkről és felejtésről beszélgettünk velük. De leginkább arról, milyen az, amikor délután Pomáz felé fúj a szél, és a nyári paplanfelhők csak nyúlnak és nyúlnak a Duna fölött, hogy végül eltűnjenek a Budai-hegyek völgyeiben. Krisztina ötvös szakon érettségizett a Török Pál utcai „kisképzőben”, de tanult korongozni, kerámiákat is készített. Kétszer jelentkezett festő szakra – előkészítőre Klimó Károlyhoz járt –, végül harmadszorra került be, de akkor már a restaurátor szakra. A festést azonban kisebb-nagyobb szünetekkel azóta is folytatja; 2009-ben a Verőcei Múzeumban, 2010-ben Pozsonyban állította ki a munkáit. Főleg akvarellek, csendéletek, tájképek – főként Szentendréről – kerülnek ki a keze alól. Ez csak hobbi, vagy összefügg a munkájával? lővei krisztina: A festészeti stúdiumok lényege: technikákat, színkompozíciókat gyakorolni. Természetesen a saját kedvemért csinálom, de szakmailag is fontos a kísérletezés a technikákkal. Az egyik csendéletemen a színperspektíva, egy másikon a térperspektíva problémája érdekelt. Körbefestettem Szentendrét reggel, délben, este, tavasztól őszig. Innen tudom, hogy Rozgonyi László Hajdúk Szentendre címerével című képét augusztus vége felé festette egy délután, mert Pomáz felől süt a nap, és augusztusban úsznak ilyen hosszúkás felhők az égen, és este, amikor a pomázi völgy szívóhatása érvényesül, egyre hosszabbak és vékonyabbak lesznek, bekúsznak a pomázi völgybe, és amikor beérnek, a Nap eltűnik a hegyek mögött. Szerintem a mi szakmánkban mindenkinek meg kell értenie, mi van egy festményen, mielőtt elkezdenék tisztítani, mert lehetnek rajta olyan rétegek, amelyeket ha nem veszünk észre, bajt okozunk. Egy rossz retus nemcsak színben, hangulatában is elviheti a képet; egy barna réteg nem feltétlen kosz, lazúr is lehet. s. nagy jános: Gyűjtőként sokat jártam aukciósházakba az elmúlt harminc évben, így volt alkalmam megfigyelni azt az általános gyakorlatot, miszerint az árverések előtt általában egy-két hetük van a restaurátoroknak rendbe hozni egy-egy képet. Vegyészként is mondom, ez lehetetlen. A restauráláshoz idő kell. mc

mc Krisztina kiktől tanulta meg ezt? lővei krisztina: Két mesteremet kedveltem nagyon, szerintem tőlük kaptam a legtöbbet. Egyikük, a nagybányai iskolában képzett, Kolozsvárról áttelepült Kocsisné Annuska néni, aki esztergomi rajztanárként kereste a kenyerét. Másik ágon a Rudnay-iskola utolsó évfolyamában végző Novák Lajost tartom mesteremnek. Így vagyok Rudnay-iskolás és nagybányai iskolás. A természetelvű festészetet szeretem művelni, de ez nem jelenti azt, hogy ne kedvelném az absztraktot is akár. mc Mindketten szentendrei születésűek? lővei krisztina: Esztergomi vagyok, a pályámat is ott kezdtem a Keresztény Múzeumban. Varga Dezső volt a mesterem, aki még ma is sokat segít nekem. A Bazilikában is dolgoztam. Esztergomban ismertem meg Mucsi András művészettörténészt, aki ott is, itt is dolgozott, és Somogyi József szobrászművésszel együtt beajánlott a Ferenczy Múzeumba. Ez 1988-ban volt, azóta itt vagyok. s. nagy jános: Mucsi András abban az évben rendezett kiállítást a Szentendrei Festők Társaságának hatvanadik évfordulójára a főtéri Képtárban, ehhez kért tőlem anyagot. Éppen előtte vásároltam meg Rozgonyi László fiatalkori önarcképét az özvegyétől, de sérült volt, ráadásul kényes helyen, pont az arcon pattogzott le róla a festék. Mucsi ajánlotta restaurátornak Krisztinát, annyira meg voltam elégedve az elkészült munkával, hogy elvettem feleségül. lővei krisztina: Húsz éve készült ez a restaurálás, azóta is rendben van a kép, bárki megnézi, láthatja. mc Mit tart a retusálás során a legfontosabb szabálynak? lővei krisztina: A festészeti technika lehető legpontosabb felmérését, mert ezután tudom eldönteni, milyen anyagokkal nyúlhatok hozzá. Ha leszedek róla valamit, ami eredetileg rajta volt, soha többé nem lesz látható eredeti állapotában a kép. János sokat segít nekem a szaktudásával, közösen készítettünk többféle tisztítószert. mc Úgy tudom, most otthon dolgozik, mert a felújított Ferenczy Múzeumban nincs műhelyük a restaurátoroknak. lővei krisztina: A felújítás előtt volt, most nincs. Ezt előbb-utóbb korrigálni fogják, de könnyen elképzelhető, hogy a nyugdíjig nekem már nem lesz ott szobám. A múzeum elcserélte a római kőtárat lepusztult, romos, régen gépállomásként funkcionáló épületekre; ezek felújítása után persze lesz restaurátor-műterem, de kérdés, mikor. Lehetne a Malomban is, de ott a légkondicionáló hiányzik. Így most tényleg itthon dolgozom. A lakásban van egy asztalom, egy szinttel lejjebb pedig egy kis műtermem.

121

MÚZEUMŐR

mc János tudományos kutatói pálya után tért át a művészet területére. Tavaly a MűvészetMalomban átfogó válogatást láthattunk a gyűjteményéből, de könyvet is írt. Továbbra is kutat, csak nem gyógyszer-hatóanyagokat vagy vegyipari problémákat, hanem a szentendrei művésztelep történetét. Nem szorul magyarázatra, miért Szentendre a fő témája, hiszen itt született, de milyen szempontokat tart még szem előtt a gyűjteményépítésnél? s. nagy jános: Gyógyszerkutatással foglalkoztam, itthon a Semmelweis Orvosegyetem Gyógyszertani Intézetében, onnan járogattam ki az Egyesült Államokba, új, biológiailag aktív természetes szerves anyagok speciális kutatásaihoz. A hetvenes évek második felétől kezdve gyakorlatilag ingáztam a két ország között, nem is voltam szabadságon húsz évig. Akkor kezdtem gyűjteni, amikor először hazajöttem 1978-ban Amerikából, és volt egy kis pénzem. Megláttam a BÁV egyik üzletében Deli Antal egy tusrajzát, emlékeztem a mesterre még gyerekkoromból, csak kétszáz forintba került, megvettem. Arra gondoltam, hogy ez értékes művészet, és ha mások ennyire nem becsülik, hát majd én megőrzöm. Lendületbe hozott ez a vásárlás, szenvedélyemmé vált a gyűjtés. Onódi Béla – szintén a szentendrei művésztelep egyik alapítója, akit második apámként tiszteltem – ugyancsak bátorított. A nagyapám is sok mindent gyűjtött a mahagóni borítású detektoros rádiótól kezdve a legkülönfélébb gépekig, vascsövekig; szerintem tőle örököltem a hajlamot. A régi művésztelepet alapító nyolc festőt gyűjtöm elsősorban, nemcsak a képeiket, de a telepről szóló dokumentumokat, írásos anyagokat, mindent, aminek csak köze van hozzájuk. A magyar kultúrának olyan része ez, ami nincs eléggé elismerve. lővei krisztina: Valóban megérdemelné a több figyelmet a munkásságuk. Ezek a festmények két korszak határán készültek, alkotóik még ismerték az itáliai reneszánsz technikáit, a flamandok által kifejlesztett olajtechnikát vagy a francia klasszicizmusét. Hagyományos technikákkal, de új látásmóddal festettek. Paizs Goebel többször dolgozott úgy, hogy klasszikus fatáblán a krétaalapozást tükörsimára felcsiszolta, és arra festett temperatechnikával, mintha csak reneszánsz táblaképet készített volna. Czóbel Bélának a fauve korszakában készült képei már új látásmódot tükröznek, de az olajfestés technikája az alapozástól a vászonhasználatig 19. századi. Bánovszky gyönyörű gyantalazúros technikákat alkalmazott, ha rásüt a fény, ragyognak a színei, energiával telik meg a kép. s. nagy jános: Bánovszky Miklós Püspök utca című, 1928-ban készült képe – nekem az egyik első „nagy szerelmem”, boldog voltam, amikor 1985-ben meg tudtam szerezni – helytörténetileg is érdekes kordokumentum, hiszen a rajta szereplő házakat mára már mind lebontották, így csakis ezen a festményen láthatók. Nagyon vonzók számomra azok a képek, amelyek a város régi állapotáról mesélnek, a gyerekkoromból ismerős városképet idézik. Meggyőződésem szerint Szentendrét nem pusztítani kell, hanem megőrizni. Mélységesen felháborít, amikor a történelmi belvárosban bontási engedélyt adnak ki. Jó példának tartom, ahogy a burgenlandi Ruszt városában kezelik ezt a kérdést. mc Kortárs művek is találhatók a gyűjteményben? s. nagy jános: Alapos kutatóként végigjártam az élő művészeket is, és akinek tetszettek a munkái, attól vásároltam. Többekkel jó kapcsolatot, barátságot alakítottam ki: Aknay Jánossal, Deim Pállal, Hajdú Lászlóval, Lukoviczky Endrével… És mindenképpen meg kell említenem a nemrég elhunyt Gy. Molnár István festőművész barátomat. mc Továbbra is kutatja a művésztelep történetét? Hol tart a munka, és mi a célja vele? s. nagy jános: Onódi Béla házában lakom, rám maradt a teljes hagyatéka, benne mindenféle irattal. A róla szóló könyvem 2003-ban készült el, de azóta is igyekszem minden fellelhető dokumentációt, fényképet beszerezni a művésztelepről. Még rendszerezni kell

az anyagot, bár egy része már megjelent múzeumi kiadványokban, cikkekben. A feleségemmel feldolgozzuk azt, amit ebből tudunk, lévén óriási anyagról van szó. A gyűjteményről előbb-utóbb könyvet szeretnék megjelentetni. lővei krisztina: Én a szentendrei alapítók festési technikáiról írok, majdnem elkészültem már vele. Közben Czóbellel foglalkozom, nagy lehetőség most együtt látni ezt a rengeteg képét, ki szeretném használni. Most fogunk fotózni fontos részleteket, amelyek illusztrálják a kutatásaimat Czóbel festési technikájáról. mc Azon gyűjtők közé tartozik, akik szívesen megmutatják a kollekciójukat. 2015-ben Ulmban lesz egy nagy bemutató a gyűjteményéből. Mi lesz látható ekkor? s. nagy jános: Nemrég járt itt Ulm városából Christian Glass, a Donauschwäbische Zentralmuseum igazgatója, kiválogatott jó néhány képet, amit mindenképp szeretne bemutatni az intézményében. Az áttelepülő sváb családok lakóhajókkal ereszkedtek le onnan Magyarországra a Dunán. Szobon és különböző Duna menti falvakban kiszálltak, letelepedtek, ez az oka, hogy ilyen nagy számban élnek svábok a Duna mentén. Ulmba ezért olyan képeket kértek, amelyeken látszik a város és a Duna kapcsolata. A svábok ezekben a falvakban főként iparosok lettek. Precíz és szorgalmas emberek voltak. A nagyapám családja is így került ide vagy kétszáz éve. Külön örülök egy ilyen kiállítás kapcsán, hogy olyan elfeledett festőt is vissza tudok csempészni a köztudatba, mint Perrey Perron Fedor; őt így ha itthon nem is, legalább Ulmban megismerik. mc Ahogyan ezt mondja, abból azt érzem, különösen boszszantja, hogy egy szentendrei festőt elfelejtettek. s. nagy jános: Bosszant bizony. Amikor itt járt Giovanni Valagusa, a bergamói múzeum igazgatója, Perrey Perron szentendrei látképét tartotta az egyik legjobbnak a gyűjteményemben, mert a festő jól megragadta egy tömör tömbben a várost, amelynek így látszik a középkori eredete, előtte a folyó, és az egészben van egy kubista beütés. Ezt a festőt tudomásom szerint egyetlen hazai művészettörténész sem ismeri, az olasz múzeumigazgató viszont rögtön kiszúrta. Szeretném, ha a fiatal festők, akik Szentendrére jönnek dolgozni, megismernék a saját szakmájuk nagyjait, az elődöket. Kutatóként a saját szakmámban mindig utánanéztem, ki mit hozott össze előttem azon a szakterületen. Beültem a könyvtárba, tanulmányoztam a témához kapcsolódó irodalmat, és megbecsültem azokat, akik erőfeszítéseket tettek, hogy az általam is fontosnak vélt problémát megoldják a saját tudásukhoz mérten.

123

S. Nagy János a szentendrei Ferences Gimnáziumban érettségizett 1958-ban. 1963-ban kutatóvegyész-diplomát szerzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen, ugyanitt doktorált 1974-ben. Tudományos pályáját a Gyógyszerkutató Intézetben kezdte, majd 1972-től több mint húsz évet töltött a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gyógyszertani Intézetében. 1977-től többször járt az Egyesült Államokban kutatóként és egyetemi oktatóként. 2005 óta nyugdíjas. 1978 óta műgyűjtő, 1992-es alapításától a Szentendre Művészetéért Alapítvány Kuratóriumának tagja. Lővei Krisztina festményrestaurátor szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán 1982-ben. Az esztergomi Keresztény Múzeumban gyakornokoskodott, majd 1988-tól a szentendrei Ferenczy Múzeum főrestaurátora.

124

SUMMARY

PAGE P. XX 100

MUSEUM KEEPER NO ONE KNOWS WHAT THE SITUATION WILL BE FIVE YEARS FROM NOW A DISCUSSION WITH WIM PIJBES, DIRECTOR OF THE RIJKSMUSEUM INTERVIEW BY GELLÉRT RAJCSÁNYI

“You start a project now, planning for five years, but no one knows what the situation will be in 2020. You have to imagine what the future will bring.” So says Wim Pijbes, director of the Rijksmuseum in Amsterdam and co-chair of the architectural jury for Liget Budapest. The Dutch art historian knows his subject. The protracted reconstruction of the Rijksmuseum occurred in the very heart of Amsterdam’s shrine of the arts, but with his leadership the work was successfully completed. Pijbes believes that the role of museums is changing. A national museum has to be the best in many respects, but today people don’t accept the absolutism of major institutes. As a member of the jury Wim Pijbes could not speak about the Budapest museum quarter itself, but he spoke to MúzeumCafé about the idea of a museum quarter and the potential conceptions and challenges of such districts. mc You studied art history, film and philosophy. Why did you choose the museum profession? Clearly art history relates most closely to my current work, but I still enjoy what I learnt about philosophy or, say, music. Regarding art history, I primarily focussed on architecture. I’m not a painting specialist, rather I lean towards architectural history. In this sense I have greatly profited from my studies. mc What did you feel when you became the head of one of the most important institutes of Dutch art history? The first thing I had to deal with was the Rijksmuseum’s reconstruction project. In the first five years I was greatly occupied with the construction process so that the place would be ready for the reopening. Since that happened in 2013, I’ve been able at last to work as a real museum director. mc In 2008 the renovation project was well under way. How did it all start? The main aims had already been defined in 1999. The museum had to be made appropriate for the 21st century. The building was old, the air-conditioning system was antiquated, the spaces for the museum services were small, while the number of visitors was growing. The museum wasn’t equipped to receive a continuously rising number of visitors and it didn’t function in a manner expected of a modern museum. The services themselves were not good enough. The Rijksmuseum is an old building. It was built in 1885 and needed to be renovated, which took ten years. mc The work needed ten years as opposed the originally planned five. Earlier you declared that this delay was scandalous. It is my definite opinion that to keep a national museum closed for years is too long. A whole generation of artists, children and art lovers were not able to become acquainted with the major part of the national collection.

Yet have there been any similar projects in the world which were completed on time? Generally speaking such projects are always much more complicated than envisaged. Many elements are involved in the work: public opinion, the art world, politics – which can change a lot in the course of a few years – as well as museum directors. A five-year project involves too long a time. It’s a risky undertaking. And something else … technology can also change. You have to imagine what the future will bring. mc What kind of debates were there among those participating in the Rijksmuseum’s renovation project? Conservatives and progressives, puritans and visionaries of the museum world, scientists and people with business acumen all argued with each other. There were certainly lots of different opinions about how a museum should function. In part, this is very good since it seems that everyone is committed to the museum. This is the national museum, so teachers, artists and art lovers feel they have an interest in the matter. There are newspaper articles and political lobbies which bring some tension to the processes. One thing is central for dealing with this: a strong capacity for leadership, such that you know in advance where you want to go and what the final outcome will be. Strong leadership is essential and right from the start you have to identify the outcome. mc Were there lots of compromises on the part of those in dispute? It’s worth avoiding compromises. If you make too many compromises you’re not going to have a strong result. mc Renovation of the Rijksmuseum cost 370 million euros, most of which came from the state. There are always disputes about how the state or the government should (or should not) interfere in such projects. mc

125

The Dutch model is different from the Hungarian one. The museum is independent, it’s not a state institution. The state owns the building and the collection, but the institution itself is an independent foundation. Hence to a certain degree we are independent in terms of what we should exhibit and how. The state doesn’t participate in the formation of the collection and other related matters. We have a lot of freedom. Yet the money comes from the cultural ministry and the ministry dealing with real estate was responsible for the renovation project. So it’s complicated since right away we have three participants: the Rijksmuseum itself and the two ministries. mc Was there always political support behind the project? Sure, since at the start there was agreement about the final aims and the finances. Most problems appeared on the local level, with Amsterdam, with neighbouring buildings, with cyclists, and the complicated EU tender also demanded a lot of time. mc It is always a sensitive matter when the redesign of a national institute is done by foreign architects. In the Netherlands there are many international architectural tenders, the tender for reconstruction of the Rijksmuseum was one of those. You can have renowned international architects in a project, but in addition you have to have a local agency which helps them. mc The Rijksmuseum isn’t alone in the city. It stands in Museum Square, which is Amsterdam’s museum quarter. What do you think of the concept of a museum quarter? There are a number of places in the world where cultural institutes are concentrated. A museum quarter can certainly show the world that it is in fact the cultural centre of a city. In Amsterdam we work together and thus there’s a strong message that cultural life is concentrated in this quarter. With the public space and the green area.

EDITORIAL EVERY TEN YEARS My father would always say that people should read Tolstoy’s novel War and Peace every ten years, so that on each occasion they could discover new levels of meaning. As for myself, since I first read it when I was in grammar school, shamefully I have missed reading it again soon it will be five times. If this continues, then by the time I get round to picking up the two old volumes again the question will be whether I will understand as much as my teenage brain did on my first reading. This somehow reminds me that in early August the British artist Jake Chapman wrote in The Independent that in his view children should by no means be allowed into modern fine arts exhibitions, since they would surely not be able to understand the works. (Earlier this year a discussion on a similar theme followed an event when a child at a Tate Modern exhibition climbed up a work of American minimalist sculptor Donald Judd, which was valued at some ten million dollars.) Now, whoever regularly reads MúzeumCafé knows that we in the editorial office lay great emphasis on our view concerning the very useful relationship between children and museums and therefore we strongly disagree with Jake Chapman – just as similarly we naturally cannot agree that recently under pressure from the Italian government a statue made by him and his brother Dinos was removed from the MAXXI in Rome because the authorities found it pornographic. In our opinion, all kinds of statues have a place in museums, just like all kinds of children. The latter should be lured back repeatedly at least every ten years so that they can gain new insights into the arts, always taking into account their age and knowledge. As for myself, even if I haven’t returned to War and Peace, I continue to visit museums at an age of over sixty. (How much I understand about modern art is another question.) GÁBOR MARTOS EDITOR-IN-CHIEF

AROUND THE WORLD THE MUSEUM OF EASTERN ARTS IN TURIN Turin’s museums are justly famous. Apart from the internationally renowned Museum of the Turin Shroud (www.sindone. it), one of the world’s most important Egyptology collections can also be found in the city (www.museoegizio.it), as well as Europe’s most comprehensive cinema museum (www.museocinema.it). It is almost impossible to get into the Egypt Museum due to the incredibly long queues, while another museum of no lesser significance nearby attracts far fewer visitors. Yet the unfairly ‘neglected’ Museum of Eastern Arts contains Italy’s largest collection of its type. It was established in 2008 by bringing together donations from the Turin City Museum’s Eastern Collection, Turin Town Hall, the Piedmont region, Giovanni Agnelli and the Compagnia de San Paolo Foundation. The museum is housed in a mansion built in the 17th and 18th centuries, which originally belonged to the Marquis Solaro della Chiusa, then in 1870 it was acquired by the textile magnate Paolo Mazzonis. The Mazzonis firm went bankrupt in 1968 and for a long time the building stood empty until it was reconstructed for museum purposes. Seven thematic collections of 1500 objects are displayed in five galleries formed in the mansion’s interior space. The museum’s aim is to present the arts of Asia in as broad a manner as possible and in such a way as to highlight the transition, connections and overlaps between the different cultures. The conception endeavours to disregard the current political borders and considers the spread of former cultural influences, connecting in a truly organic entity geographical territories which are huge distances from each other. The museum is visitor-friendly. Texts are in two languages and the displays are easy to follow. Turin’s Museum of Eastern Arts can certainly be recommended to professionals and the general public alike. MAXIM MORDOVIN TURIN

MUSEUM GUIDE PURCHASES, GIFTS, BEQUESTS – DESPITE THEIR DIFFICULT FINANCIAL SITUATION, MUSEUMS CONTINUE TO EXPAND THEIR COLLECTIONS In the course of the 20th century difficult economic and/or political times were often actually a golden era for museums. People compelled to give up their works of art at such times have primarily offered their valuable items to public collections, since generally in times of crisis the market doesn’t function smoothly. World wars, economic slump, anti-Jewish laws, the formation from 1949 of the one-party state – in each case in Hungary the route undertaken by artworks changed from the earlier artist to collector, collector to collector, to collector to museum. Generally public collections were favoured since the state was still a greater financier than a frozen (or artificially frozen) art market. In those particular years maintaining a collection represented a significant burden for its owner and thus donating was often a safer or more economical choice than keeping an art collection. Hard times are here again, both for public collections and the art market. In effect there is no money available in the budgets of institutes for expanding a museum collection. If you consider the artworks bought or obtained as bequests in recent years, an imposing list emerges. Is it thanks to the lack of, or crisis of a middle class or the appropriate generosity of state resources that, despite there being ‘in effect’ no money, museums in Hungary are nevertheless expanding? Or is it simply that, as the old saying has it, sooner or later every work of art ends up in a museum? The task of a museum as defined by law is to collect “cultural goods and the elements of intellectual cultural heritage” and this task can be undertaken in many ways. Even if not purchasing and not receiving donations museum collections are expanding – which simply means that certain art objects, such as archaeological finds automatically end up in a museum. EMŐKE GRÉCZI

126

DEBATE ARE WORKBOOKS AND TASK SHEETS NEEDED FOR PARTICIPANTS IN MUSEUM EDUCATION AND IF SO WHAT KIND? According to ÁGNES KISSNÉ KOVÁCS, MUSEUM EDUCATION SPECIALIST AT THE GÖCSEJ MUSEUM, such resources are necessary both for pupils and those organising the sessions, though not for every occasion, theme and age group. Such auxiliary materials and resources are for realising the goals of museum education, for achieving deeper knowledge. CSILLA TÓTHNÉ TIMÁR-GENG, DEPUTY HEAD OF THE LAJOS BÁRDOS DUAL LANGUAGE PRIMARY AND SECONDARY SCHOOL, answers “yes” to the question. EMESE JOÓ, MUSEUM EDUCATION OFFICER AT THE MUSEUM OF ETHNOGRAPHY, believes there is no need for either simple task sheets or more complex workbooks. These are fundamentally alien to the museum. Their use hampers, misleads and is harmful, both in the short and the long run. Task sheets mislead both pupils and teachers because they imperceptibly turn the museum into a school and the exhibition into a teaching material. From a strategic perspective they harm the museum since they conceal from the Z generation – which speaks the visual language and which represents the potential museum visitors of the future – the real world of the museum and with this impede the matching of the increased visual demand on offer in museums, and the coming together of the digital generation and museums. Task sheets make the physical presence of the museum education specialist superfluous and that gives the appearance that they can be replaced. According to TÓTH KÁLMÁN, MUSEUM EDUCATION OFFICER AT THE SAVARIA MUSEUM, the task sheet is an effective means for interpreting a collection. Moreover, some types of tender applications require the museum education materials to be attached. But it also quite often happens that a workbook produced under pressure turns out to be unsuitable in practice. ¶

WORKSHOP IT COULD BE A MUSEUM – THE BUDAPEST ZOOLOGICAL AND BOTANICAL GARDENS About 18 months ago MúzeumCafé carried an article about whether zoological and botanical gardens in Hungary could at all be considered museums. The answer was that, despite certain similarities in function, zoos cannot be regarded as public collections, the decisive reason being the large difference between the collecting basis of the two types of institutes – i.e. ‘dead’ and ‘living’ material. Yet can this opinion really stand the test, or can we treat it as a general statement that might allow for exceptions? There is a noticeable tendency in the world for different cultural institutes – among them zoos and public collections – to break out of their restricted profiles and gradually extend the sphere of their activities. The root causes of this process are both professional and social expectations, as there is increased public demand for the social use of knowledge. In the case of zoos, one of the noticeable alternatives is the assumption of some tasks characteristically associated with public collections, such that there are now numerous examples in the world where zoological and botanical gardens function in the manner of museum institutes. What is typical is that as a consequence of their individual development these gardens reach a professional level which leads to the increasingly deliberate performance of the organically formed functions of public collections. An important part is played in this by the shifts of epoch, the raising of specifically local social expectations and naturally the mission of the given institute, its historical foundation, and the appreciation of the intellectual values that preserve its own past. Having said that, there are at the same time numerous examples of public collections and specialist museums expanding their activities with the characteristic tasks of zoological and botanical gardens. KÁLMÁN VARGA, HISTORIAN, MONUMENT PROTECTION SPECIALIST

WORKSHOP PREPARATORY WORK FOR A NEW PERMANENT EXHIBITION – AFTER MANY DECADES, MASTERPIECES OF THE FINE ARTS MUSEUM’S OLD SCULPTURE COLLECTION ARE AGAIN ON DISPLAY In December 2013, after a gap of 25-30 years, a new permanent exhibition of masterpieces of the Old Sculpture Collection opened in the second-floor halls of Budapest’s Museum of Fine Arts. Permanent exhibitions of the Old Sculpture Collection were traditionally staged independently of paintings from the start of the Fine Arts Museum’s history. In 1896 the museum building hadn’t been constructed, so the first independent sculpture exhibition was organised in the Museum of Applied Arts, where it could be viewed up to 1907. In 1914 the by now constructed Museum of Fine Arts saw its first exhibition of sculptures. In 1921 a permanent sculpture exhibition opened on the museum’s ground floor. From 1936 the collection’s permanent exhibitions were closely connected with the name of Jolán Balogh (1900-1988). At first Balogh used seven cabinets in the second-floor rooms for sculpture exhibitions. In addition the museum’s large stairway was employed, mainly for displaying stone carvings. In 1950 the sculpture exhibition was reorganised, also on the second floor, in a large space and now with 11 cabinets. From 1952 Jolán Balogh also installed stonework finds in the stairway, then the following year the Venetian puteals were set up in the Roman Hall. In 1977 Jolán Balogh’s exhibition was closed with reference to leaks affecting the hall, then in 1986– 87 it temporarily reopened, then it was closed permanently. Preparations for a new permanent exhibition of the collection began in the autumn of 2009. Selecting the halls for the exhibition wasn’t the only issue to be resolved, it was also necessary to restore a significant number of works scheduled to be in the exhibition. MIRIAM SZŐCS, ART HISTORIAN, HEAD OF THE OLD SCULPTURE COLLECTION

WORKSHOP EXHIBITIONS IN KŐSZEG, OR A MUSEUM IN A SPECIFIC SITUATION WITHIN A MUSEUM TOWN Kőszeg on Hungary’s western border is rich in listed buildings. Its endowments are outstanding for a town with hardly 12,000 residents and which is not easily reached from Budapest, but then regional connections, including the relative proximity of Vienna and Graz have been more significant for Kőszeg’s history and development. According to its 2013 deed of foundation, the Kőszeg Town Museum has four partner institutes and one of these is itself an exhibition. With this you have a hint of the specific situation which characterises an institute transformed in 2013 from a branch institute of the Vas County Museum Directorate into a local museum funded by the town. From the disadvantaged situation of being a branch institute of the county, with continuous financial problems and limited possibilities, in the new situation its director regards the possibility of planning as the most important. In 2013, the first year of town funding, the institute received 23.7 million forints of state support, while this year the figure is 25.5 million. The town, which also funds the local library and cultural centre, has had to match this with 1.5 million (2.2 million in 2014). For the past 18 months the museum has proved that it offers quality and has played a significant role in the life of the town. Yet the matter is not so simple and clear since the town’s image is built around the castle, which itself does not belong to the museum, only the exhibition held there. The difficulties are felt by the Kőszeg Town Museum itself, though its management is striving to overcome the problems. The museum’s major problem is its positioning in the Kőszeg municipality. What does it mean for a museum to be in a town which itself is a living museum? What are the motives and arguments which justify and support its individual situation? BEATRIX BASICS

WORKSHOP RENEWAL OF STONES WHICH TELL A STORY – ISSUES FOR A MODERN LAPIDARIUM It can seem that collecting stone carvings, tombstones, sculptures, fragments of monuments and buildings is in vain if visitors barely know where to start when historical stone remains are exhibited together. Museums rarely come to their aid. It’s the standard practice with exhibitions only to indicate the era of the displayed objects and their place of origin, with perhaps some information about who fashioned them and for whom. It’s only from catalogues – aimed mainly at the profession – where you can learn about everything else, how they can be used as historical resources, how the decorations on the stones and the texts reveal the eras. Yet there are only few exhibitions where on the basis of reliefs you can form a picture about contemporary burial practices, clothing, everyday life and family relations, while you can deduce something about political, economic and military events from the texts. What makes the situation and work of museologists harder is that you have to apply different perspectives to lapidariums displaying Roman and those displaying medieval objects, and there are also different possibilities in terms of exhibiting fragments of former buildings, stone carvings, altars, tomb structures, sarcophagi and reliefs, particularly when there is a desire to display all of these in one exhibition space. It is also unfortunate when a lapidarium is allocated space in a museum corridor or courtyard. A well-considered conception is of no avail – only with difficulty does the visitor feel like being at an exhibition. Similar problems are involved with reconstruction drawings, models and similar approaches, which time and again with new research results become outdated. You can find only a few museums where in the course of introducing the stone remains an insight is given into museum history. MARIANNA BERÉNYI

127

SUMMARY

PAGE P. XX 1 52

IN THE SPOTLIGHT ADMIRATION, DENIGRATION AND INSUFFICIENT KNOWLEDGE TRANSFORMING MUSEUMS OF ETHNOGRAPHY AND ANTHROPOLOGY BY ZSÓFIA FRAZON

“I decided to go to Dahlem. … They wanted to exhibit Berlin’s most expressive picture collections together in a new museum in the Tiergarten quarter. Until then, however, you could view them in one of the sections of Dahlem’s extensive museum complex, in a large low building with smoked glass windows, which in style and with its construction materials, its large, empty, impersonal spaces, its entrance hall and stairways, appeared more like the headquarters of an international organisation than a museum. The picture gallery was in the oldest part of the building, as was the East Asia Museum, the Museum of Islamic Arts and the Museum of Ethnography, where in the semi-darkness the visitor was confronted with silhouettes of sometimes brittle and weather-beaten statuettes from the pre-Columbus era. Whenever I visited Dahlem, I always went in through the main entrance, not via the picture gallery’s special entrance. Then I immediately stumbled upon some of these pre-Columbus beauties slumbering in glass cabinets. I didn’t get stuck in front of these wonders, but quickly left the Museum of Ethnography and went through a hidden door I was familiar with at the end of one of the rooms and, leaving behind me the treasures of several thousands of years, I hurried to the picture gallery where I started to make my way across the centuries backwards towards the Renaissance, cutting through without stopping in a number of rooms where only 18th century French and English paintings were hanging on the walls … which I only quickly glanced at, without forming any opinions. That is to say, my opinion was that our admiration can be absolute, while we had to hold back with our denigration. We cannot make a dogma of our insufficient knowledge, our mistakes, or our incapacity for seduction or taking pleasure …” [From Jean-Philippe Toussaint’s novel Television] I quote these words at length not only because they are amusing, but also because they contain the type of observations, interactions and conclusions I examine below. The protagonist in the Dahlem escapade is a dithering scholar who has spent several months in Berlin on a scholarship sometime, it seems, during the second half of the 90s. For the author, Berlin is an exciting place. In addition to the cafés, restaurants and shops, he describes two memorable occasions. One involved a pleasure flight, in the course of which he could take a sweeping scan of the city with a bird’s-eye view. The other was the quoted museum visit, in which somewhat ceremoniously he almost sniffs out with his nose a painting he finds exciting. The novel is a satirical description of intellectual existence (thinking, research, writing) and reading the book is truly entertaining. One day the hero visits Dahlem, the former museum complex of West Berlin, where he unsuspectingly steps into the almost empty museum. The purpose of his visit is to examine with

scholarly eyes a number of Dürer paintings for a study he is preparing, though in order to reach them he has to cross the ‘ethnographic’, for him less interesting halls containing 18th-century works. I first read the book in 2000, when I knew much less about the inner mechanisms of Berlin’s museum structure, its conflicts and its major expansion. Nevertheless, it had a great effect on me and I used the book as a sort of Baedeker when I first visited Dahlem in 2002. What is this Dahlem museum complex? You take the metro for a good half hour away from Berlin’s most famous museum centre, Museum Island. The connection between the places, however, is not only formed by metro lines. Even before the First World War, the general director of the Imperial and Royal Museums, Wilhelm von Bode, had a plan for establishing a museum for non-European civilisations and Asian collections. From this initiative a building, today’s old building of Museumscentrum Dahlem, was constructed between 1914 and 1917, which from 1921 functioned only as an ethnographic depository, since the exhibition space was the Museum für Völkerkunde, next to the Martin-Gropius-Bau not far from today’s Potsdamer Platz. The Second World War put a temporary stop to development. The city-centre building was destroyed and the Dahlem depositories ended up in West Berlin. The museum centre which can be visited today was recreated only between 1964 and 1973, when the Dahlem museum quarter was established. Currently there are three museological institutes in Dahlem: the Ethnologisches Museum, with its ethnographic objects of non-European civilisations, the Museum für Aisatisches Museum, with its Asian arts collection, and since 2005 the Museum Europäischer Kulturen, which has ethnographic collections of European cultures.

128

The centre with its three different, independent collections, each with their own

exhibition strategy, doesn’t make it easy for visitors who are less versed in the branches of museology. As professionals we know the difference between Volkskunde and Völkerkunde, how, from the 60s in the course of ideological critiques and changes of language vis-à-vis social and cultural studies, ethnography (Volkskunde) became European ethnology in German language speaking areas, and in the 1990s and 2000s how the fever for changing names that swept across the whole of Europe transformed museums of ethnography into museums of cultures, world cultures and European cultures. Yet visitors cannot be expected to follow these philological changes. Hence Dahlem is still not in an easy situation – thanks not only to its disturbed historical fate, but also the effects of the broad scholarly changes. Despite the guidebooks and museum professionals regarding Dahlem as Berlin’s third largest museum attraction – after Museumsinsel and the Kulturforum – the significance attached to it and everyday reality are far from each other. The story continues with the Humboldtforum plan, which will mean moving for two of the museums. When Jean-Philippe Toussaint visited Dahlem at the end of the 90s the situation was even more complicated. The city-centre Museum Island had not yet been revitalised and thus the works of the picture gallery could be seen in Dahlem (the Museum of European Culture replaced the picture gallery in 2005). Toussaint’s hero went to Dahlem in order to examine some Dürer works in the tucked away room. You can tell from his adventures that he found a very different setup than he would find today. The picture gallery has moved out of the building, though the architectural and exhibiting arrangement of the ethnology and Asian arts rooms has remained virtually unchanged. Collating Toussaint’s literary text with everyday reality may give cause for criticism: it is clear that what appears is not ‘reality’ but literary fiction. Nevertheless, this isn’t the only point of the novel, whose literary text can be used as a sort of guidebook. Another critical point is that the author cannot be regarded as a museum specialist and thus his depiction is that of a layperson. However, in the case of Toussaint it’s more than just about an intellectual visiting a museum. In 2012 he himself staged an exhibition at the Louvre with the title Livre / Louvre, which involved art photos, videos, installations and performances. The exhibition was based on two central sources: the original manuscripts of Samuel Beckett’s Waiting for Godot and Dante’s Divine Comedy. He compared these with contemporary artistic reflections. Thus he arranged the layers of meaning of literature, the arts, historical eras and contemporary culture, not in a rear section of a provincial gallery but in the Louvre’s wing devoted to contemporary projects. Hence his Dahlem adventure, although humorous, ironic and not a little satirical, nevertheless is perceptibly closer to reality than the guidebooks and texts popularising Berlin’s attractions. With the literary example I am trying to show how many uncertainties, changes, ideas, skills, temptations and mistakes, as well as insufficient knowledge, are involved with every major museum concept, with the alteration of museums, their moving, naming and renaming, their merging and separation. From this perspective, below I take a look at some renowned museums which use the tools of ethnography. I do not give complete answers to the questions involved, yet I consider it important to raise them, such as: in what way do the social sciences and the museum profession react and create space, for example, for socially critical concepts; in the case of ethnography museums, whether the by now compulsory critique of ‘classical’ canons embedded in the cultural policy discourse present

a sufficient and an attractive alternative for cultural policy, museum makers and visitors. Furthermore, is there a real demand on behalf of society for the integration of critical discourse in institutes – in Hungary and across Europe? In what way and how are museums of ethnography ‘different’? What ways of speaking can they help visitors in the arts museum discourse? Is there a special language for ethnology, ethnography and anthropology museums for presenting and making accessible their own themes? Are they able to, for example, shape the expectations of visitors in connection with the exotic? Do they effect and influence the public, while not changing into an amusement or cultural centre, a theme park or migration office? Is there a social and scientific medium in Hungary to address these questions? The lexicon of ethnography is not a fanciful piece of fiction. The science of ethnography born at the same time as 19th-century national awakening, and the lexicon and terminology of cultural anthropology institutionalised in parallel with the colonial discourse displayed different patterns in different countries. Despite the fact that the research and presentation of difference, both within and outside its own culture is accompanied by a welldefined methodology, developed theory and the use of concepts, the shift in ideological criticism and the crisis of methodology of the social sciences and humanities experienced from the 60s resulted in a fundamental linguistic and conceptual transformation and clarification of concepts. The changes, however, didn’t stop there, since – for example – as could be experienced from the 80s, the post-colonial critical discourse, pointing beyond the social sciences, relativised almost to the extreme the notions of ‘culture’ and the ‘world’. I am not against diversity. In fact, this terminological richness often shows that museums which pertain to the notion of ‘ethnography’ are good in different ways, were institutionalised according to different scientific traditions, operated in different conceptual fields and were effected by different changes. For example, in postwar Germany the prefix ‘Volk’ wasn’t acceptable as a critical concept for the social sciences and for museums. Hence ‘Volkskunde’ was practically banned and what became more widespread was ‘European ethnology’, by means of which instead of (or possibly in addition to) ‘the people’ and ‘the nation’ some kind of broader reference could be made to a cultural context spanning national

129

SUMMARY

borders. However, the term ‘European’ still preserved something of the geographical characteristics of science. Completely new institutions could be established around the tension of borders and borderlessness. For example, the Museum of European and Mediterranean (whatever that might mean) Civilisations, which opened in Marseille last year, decided to opt for a long descriptive name, but provided an easily pronounceable abbreviation, which can be formed into a brand. In this case the locality points beyond the country’s borders and refers to the European and Mediterranean cultural context. The new institute is a result of the transformation and fusion of earlier collections and museums, which was accompanied by no little conflict and criticism. In the field of ethnography, perhaps the Musée du Quai Branly in Paris is the most successful example from this perspective. At first sight it is a museum, at second sight an anthropology or ethnology museum, but on third sight in fact neither. In its mission the institute clearly doesn’t claim to have a museum or ethnological identity, yet it is highly successful with a rising number of visitors and it is able to compete with arts museums. It receives most criticism from ethnographers, ethnologists and anthropologists. However, its scientific position and name – derived from the embankment where it stands – clearly show that it is working within a different paradigm. However, if it once worked, is it working again, and is it worth regarding atypical examples as models, or does the approach have to be developed from the cultural, scientific and social environment in which the institutes function? The question is, of course, a pseudo one. At the same time, in Europe you can find plenty of ethnographic museums with significant non-European collections and traditions of exhibiting, which look for answers in a completely different way. In their mission and practice Hamburg’s Museum für Völkerkunde Hamburg and Munich’s Staatliches Museum für Völkerkunde, two ethnology/anthropology museums, both employ the concepts of ‘culture’ and ‘the arts’. In their permanent exhibitions, what is at the forefront is the mode of displaying with an emphasis on the artistic form of the objects, while little is learnt about the use and social context of the particular cultures. Meanwhile, their temporary exhibitions characteristically involve a fine framework of interpretation drawn around the chosen themes. The constancy of major structures (permanent exhibition) and the mobility of the small ones (temporary exhibitions and experimental projects) create a certain tension in the presentation of the collection, which at once draws from the viewers criticism, wonder or simply incomprehension and lack of interest. The displays built on geographical and thematic questions, the artistic and social contexts of the objects, and the stories and generalisations in one space are not without their dangers, but neither are they without lessons. But however we look at these museums, it is important to note that they have their place and role in a properly understood, comprehensive museum system. They possess such heritage and knowledge, which doesn’t mean depositories of famous artists, crowd-pullers, styles and eras, but generators and parts of a several centuries old cognitive process, in which the alterations, the otherness, the similarity and difference and the understanding of the exotic are linked with the acquisition of knowledge and learning – or not rarely with the absence of knowledge. Therefore in addition to the aesthetic categories, the understanding and the presentation of these concepts, knowledge and experiences provide the essence of the mission for these collections and museums, as well as convey the idea that culture is not simply based on admiration, but on understanding. But this is a slow process.

Critical analysis of one’s own past is today a basic criterion, although it does not necessarily ensure a secure future for an institute. From all this it is clear that museology involves a slow process. And it happens that the constraints of commodification and the accelerated world of cultural consumption cannot cope with waiting for transformation. Yet there are working examples of rationalisation and amalgamation. In the mid 1990s Sweden, which has a strong economy and relatively stable financing of culture, saw four museums dealing with international, mainly nonEuropean subjects, merge. The museums of ethnography, Mediterranean cultures and East Asia in Stockholm, and the ethnography museum in Gothenburg (closed for a long time due to lack of resources and low visitor numbers) were fused into a larger unit, the National Museums of World Culture, with the umbrella organisation undertaking guarantees for different research projects. In 2004 a new building opened in Gothenburg under the rubric of ‘world culture’. Beyond rationalisation, the reorganisation and construction had social and political reasons – partly since the discourse about migration, multiculturalism, cultural identity and postcolonialism intensified in Sweden in the 90s. There were attempts to channel this into museum culture, for which a radically new type of museum was required, one where the earlier strategies of presentation were revitalised, not only in approach but also in visual terms. These few examples show that the space for social history museums has widened across Europe, but where the relevant questions and answers are posed not only in terms of financial problems and visitor numbers. Indeed, perhaps least in those fields. In this discourse ethnography could be in a winning position, since there will never be any shortage of social conflicts. However change doesn’t necessarily depend on swift and spectacular reactions. Rather for any institute it involves long, knowledge-based, critical discourse, and thus it is drawn into the arena of science and society. But in this discourse the key issue is no longer only a critical approach to the scientific canons, but a substantial, dialogue-based relationship formed with the wider environment. Colourful, exotic and attractive spectacles and true-to-life presentations always attract numerous visitors, but are not capable of holding lasting attention. An institute is made ephemeral in the manner of a place of consumer culture operating with cultural knowledge and products.

130

MUSEUM QUARTER A COMPREHENSIVE, ‘REGIONAL’ CULTURAL INSTITUTE WHICH CROSSES BORDERS – THE ISTVÁN TÜRR MUSEUM IN BAJA Until 2013 the István Türr Museum in Baja was a branch institute of the Bács-Kiskun county museum organisation, although its regional relations connected it to other places. As highlighted by the museum’s director, the nearest large town is Subotica in Serbia, where people often go and with which professional relations are maintained. On its website the institute defines itself as a regional museum of Northern Bácska. The museum collects issues, reports about and displays primarily items relating to this area. The expression regional museum is a bit awkward since a significant, truly important regional institute with many collections is involved. The foundation of the Baja museum – made possible thanks to a noted collector and art critic –could have come about already in 1914. Shortly before the outbreak of World War I, Frigyes Déri offered his valuable collection and library to the town where he had lived as a child. Similarly to several other provincial towns, in Baja there was the idea of building a House of Culture, for which Déri bought a plot in the town centre, offering it for a museum and library. Due to the war, the cultural centre project was postponed and in 1919, following the Serbian occupation of Baja, Déri withdrew his gift in view of the uncertain fate of the town and presented his collection to Debrecen. In the medium-term development plan, three highly significant projects in three stages are envisioned for the period 2014-2020. They would follow each other, each professionally building on the previous experience. The next, second stage of development, will see the functional reconstruction of the building’s southern and first-floor western wing into display and study storerooms. The third stage will involve archaeological exploration of the inner courtyard. BEATRIX BASICS

MUSEUM QUARTER MEMORIAL HOUSE FOR THE PAINTER OF HOPE – THE PÁL C. MOLNÁR PRIVATE MUSEUM, A BRIDGE BETWEEN PAST AND FUTURE “For me painting means sensual pleasure. To live is only worthwhile as long as I can paint. I could paint for the next 100 years, but that will not happen. Life is short, while art is eternal.” Thus Pál C. Molnár described his relationship to the arts. It is this passion and attraction to beauty which the artist’s grandson and his wife are trying to present in their museum at 65 Ménesi Road in Budapest. Molnár worked for almost fifty years in his studio on the first floor of the villa there. The family has filled it with contemporary furniture, paintings, graphic art, family photos and countless mementos. Following his death in 1981, his daughter, Éva Csillag Pálné, felt that the family inheritance should not only be preserved but also displayed. Thus three years later the Pál C. Molnár Private Museum was founded, which at the time, in 1984, was – and would still be today – a great adventure. Currently Éva’s son, Péter Csillag, and his wife look after the inheritance and all the tasks involved with running a museum. In 2008 the museum was expanded with the apartment next to the studio, where earlier the artist’s daughter Magda had lived with her husband. In this new part, the Csillags staged 19 exhibitions in six years devoted to other great Hungarian artists who didn’t have their own museum or exhibition space. They began with Jenő Paizs Goebel, then Aba-Novák, Stróbl, Kisfaludy-Stróbl and Gyula Rudnay followed. Their largest exhibition, which closed recently, presented works by 52 artists (including Molnár) who had received scholarships to Rome between 1928 and the World War II. In the summer they filled all four rooms with Molnár’s paintings. In the autumn they aim to display material about the First World War using mementos of the Rome scholarship holders, as well as organise a conference. NÓRA VÁGVÖLGYI BUSI

108

MUSEUM KEEPER FROM THE DUCHESS OF KENT TO THE DEMÉNY FRACTION – PHOTO HISTORIAN ILONA STEMLERNÉ BALOG ON THE FORMATION OF THE NATIONAL MUSEUM’S HISTORICAL PHOTOGRAPHIC COLLECTION In Hungary collecting and analysing historical photographs have borne a burden of the past since they used to be considered part of the domain of the Labour Movement Museum. Since her university days, Ilona Stemlerné Balog has worked with one collection, which she headed for 20 years. It has had a variety of names and parent institutes and today is known as the Historical Photographic Collection of the Hungarian National Museum. She was one of Hungary’s photomuseology pioneers. With her colleagues she endeavoured to acquire as many valuable photographs as possible from the art trade of the late Kádár era. At university she began by studying Hungarian literature and history, but after her second year she changed to modern museology, commencing in the 1963-64 academic year. Professor Emma Léderer was in charge. She did her practice at the Museum of Contemporary History, established in 1957, first in the poster collection then after university in the photo archive. The collection was transferred to the Hungarian National Museum and merged with the photographs held there, thus forming today’s Historical Photographic Collection, which she headed for two decades. She was also the picture editor of the journal História, launched in 1980. She has put together numerous volumes and albums from the collection’s huge material, such as History in Light, a photographic chronicle of Hungary, 18452000, published in 2001, and History and Photography, about photos and photography of Hungarian and international history, published in 2009. Ilona Stemlerné Balog is a member of the Association of Hungarian Photographers and a founding member of the Hungarian Society for the History of Photography. EMŐKE GRÉCZI

116

MUSEUM KEEPER FROM THE PARIS OF THE HUNGARIAN GREAT PLAIN TO NEW YORK AND BACK – IMRE NAGY, ART HISTORIAN, DIRECTOR OF THE JÁNOS TORNYAI MUSEUM IN HÓDMEZŐVÁSÁRHELY In the late 1990s he left Hódmezővásárhely for Szeged for ten years, then returned in 2007, since when he has headed the János Tornyai Museum and Education Centre. This year his directorship was extended for a further five years. In recent times the museum has witnessed many changes. It has grown with the addition of several branch institutes, giving rise to new challenges. One aim was to make the small town nationally wellknown and to attract many visitors. Tenders, plans and exciting exhibitions were the answer. In February he received the ‘For the Cultural Development of Csongrád County’ award for his work for both the town and the county, acknowledging his activity as a museologist for thirty years. His academic research concerns North America’s Cheyenne Indians. Imre Nagy was born in Békéscsaba in 1955. He gained a teaching diploma in arts and geography at the Gyula Juhász Teachers’ Training College in Szeged, then studied art history at ELTE university in Budapest. In 1977 he gained a Ph.D in ethnography. He began working as a museologist and art historian at the János Tornyai Museum in Hódmezővásárhely, and was its director from 1991 to 1999. Then he was appointed scientific director of Csongrád County Museum’s board of management, and from 2003 he headed the Ferenc Móra Museum’s Fine Arts Department in Szeged. In 2007 he again became director of the János Tornyai Museum and he was reappointed this year. His main field of research as an art historian is contemporary Hungarian fine arts and he has written extensively on the theme for various professional journals. In addition, he researches the art of the Indians of the Great Plains in North America. ÉVA MARTON

120

MUSEUM KEEPER FORGOTTEN SZENTENDRE – RESTORER KRISZTINA LŐVEI AND ART COLLECTOR JÁNOS S. NAGY ON THE TOWN AND ITS ART The couple do a lot for Szentendre, the town of artists – Krisztina Lővei, who restores paintings for the Ferenczy Museum, and her husband János S. Nagy, a pharmaceuticals researcher, chemist and, incidentally, art collector. Theirs is the broadest collection on the theme of Szentendre and without them no exhibition could be organised about the art of the town and its old artists’ colony. They live in the town centre in a house inherited from their good friend, the artist Béla Onódi, which itself is like a museum, packed with paintings, all of them about Szentendre. As a child János Nagy knew most of the painters personally. MúzeumCafé spoke with them about Szentendre, the beginnings of the artists’ colony, their cooperation with the Ferenczy Museum, preservation of the pictures and the town, monument protection, painters and memory. Krisztina Lővei finished secondary school as a goldsmith, but she also learnt to make ceramics. She applied to study painting twice, submitting a reduced-sized water-colour copy of a Holbein portrait. Today it hangs on their bedroom wall. With the help of her tutor, Károly Klimó, she was finally accepted on the third occasion, but by then she had opted for the profession of restorer. However, she has continued to paint, with some breaks. Her paintings were displayed at the Verőce Museum in 2009 and at the House of Hungarians in Bratislava in 2010. Her works are mainly watercolours, still lifes and landscapes, primarily about Szentendre. János S. Nagy mainly collects works by the eight founding painters of the old Szentendre artists’ colony – not just paintings, but also documents and other materials about the colony, in fact everything which is related. In his view, this is a part of Hungarian culture that is not recognized enough. JUDIT JANKÓ

131

SUMMARY

PAGE P. XX 62

MUSEUM QUARTER A GENUINE MUSEUM BRAND IN TRANSYLVANIA – THE BRUKENTHAL MUSEUM IN SIBIU BY ERNŐ P. SZABÓ

Tumultuous scenes were witnessed in the summer in the main square of Sibiu where the exhibition Salvador Dalí – Divina Commedia at ‘the Brukenthal’, one of the region’s most renowned museums, simply intensified the atmosphere. The high point was 26 July, the birthday of Samuel von Brukenthal (1721–1803) when, apart from the Dali display, visitors could enjoy free access to all the exhibitions in the Baroque palace and other galleries in the city belonging to the museum. After that, the ARTmania museum events of 7-9 August were in the nature of a ‘cooling down’. Yet the process continues towards the major celebration in 2017 marking the 200th anniversary of the collection opening to the public. According to its management, the Brukenthal Museum is Romania’s first museum brand. Since 2007, when Sibiu was a European capital of culture, systematic work has gone into getting the brand acknowledged. There was the Romanian Museum Communicator project with the participation of Rome’s La Sapienza University, the province of Dubrovnik , the Faenza International Museum of Ceramics and the Sibiu Lucian Blaga University, all working together within the Leonardo da Vinci Project. In 2010 the Brukenthal was the first Romanian museum to receive an EU Europa Nostra award and the following year it was similarly Romania’s first museum to be invited to join the European Best in Heritage Excellence Club. Given that the Brukenthal Museum has become Sibiu’s symbol, it’s natural that the brand logo of the museum is the façade of the Baroque palace and the brand image is a portrait of Baron Samuel von Brukenthal, the founder of Transylvania’s, indeed Romania’s, first museum. In 1774 Samuel von Brukenthal was 54 years old. He reached the pinnacle of his career as the head of the Vienna court’s chancellery and a few years later as governor of Transylvania, a position he held for ten years. In 1788 he began the reconstruction of his Sibiu palace, which became the centre of political and social life in Transylvania. His collection became famous across Europe even while he was living in Vienna, given that his most intensive collecting took place between 1759 and 1774. Initially his passion was for gold coins and towards the end of his life his collection contained 17,500 items. However, the most well-known, even during his lifetime, was his collection of paintings, which included numerous 15th and 16th century Flemish-Dutch and Italian masterpieces, which are still in the museum today. As indicated by correspondence between the baron and the artistic adviser to the imperial household, Birkenstock, the auctions, alterations of collections and lotteries were all to no avail because after a while the Viennese art market proved to be too limited for Brukenthal. So he began to obtain valuable artworks from Rome. The Pinakothek’s first handwritten catalogue, prepared by the painter Franz Neuhauser jnr., included 1070 paintings, which were exhibited on the building’s second floor.

The paintings were complemented by copperplates, which in the opinion of the time as reproductions broadened the knowledge of the history of painting. The 1783 inventory listed 712 such works and later the number of engravings was increased. In addition to paintings, Brukenthal spent most of his time engaged with books. When his library opened to the public there were around 16,000 volumes and 200 valuable manuscripts. The gold mines of Érchegység (today Munţii Metaliferi) in Transylvania and the eastern Carpathians, which came partly into the possession of the baron, clearly had scientific importance for the collection of precious minerals. Fourteen years after the mineral collection started to take shape in 1780, a Danish specialist regarded it as one of the world’s best collections, and it was at that time that the archaeological collection started to be developed. There being no sole heir, in his final will and testament of 3 January 1802 the baron left his paintings, library and engravings, his mineral, antiques and coin collections, along with 36,000 guilders to the Lutheran Grammar School in Sibiu as final and indivisible property. The museum opened in 1817. After years of reconstruction work, the Baroque palace and building complex attached to its inner courtyard now constitutes a veritable museum supermarket, where a collection of plaster copies occupies the cellar, and the ground floor has a lapidarium, a map collection and a cabinet of prints and engravings. The first floor spaces have been renovated faithful to their period. From here there is access to the rooms displaying medieval Transylvanian art, the collection of Austrian and German painting, as well as Anatolian carpets. The Flemish-Dutch and Italian collections occupy the second floor. Apart from its rich holdings, the large number of visitors and supporters has also helped the Brukenthal to become a genuine museum brand.

Legyen képben Év közben is előfizethet az folyóiratra, akár visszamenőleg is! Kedvezményes árak a MúzeumCafé olvasóinak:: egy évre 7000 forintért fél évre 3800 forintért.

VÁSÁROLJON NÁLUNK

DIGITÁLIS ÚJSÁGOT! Előfizetés-megrendelés online www.ujmuveszet.hu, e-mailen az info@ujmuveszet.hu címen, telefonon a +36 1 341 5598 számon (hétfőtől csütörtökig 10 és 16 óra között), illetve a +36 70 626 2392 számú mobilon, vagy közvetlen befizetéssel az MKB-nál vezetett 103000002-20337629-70073285 számú bankszámlára. Számlaigényét és hogy mikortól rendeli meg a folyóiratot, kérjük, jelezze e-mailen, vagy a banki átutalás megjegyzés rovatában!

Érdemes ellátogatni az megújult honlapjára, ahol most óriási kedvezménnyel kaphatók a kiadó könyvei:

www.ujmuveszet.hu

uM-MuseumCafe-hirdetes-108-288mm1 1

KEDVEZŐ ÁRON AZONNAL OLVASHATÓ TÁROLNI SEM KELL WWW.DIGITALSTAND.HU

2014.09.18. 23:11:20

Egy valószínűtlen világ elevenedik meg munkatársunk, Nagy Gergely fotóján. A sárkányvér fák a távoli Szokotra szigetén nőnek, nevüket égővörös gyantájukról kapták. Hiszünk abban, hogy az utazó a kép mögé szeretne látni; hogy a megismerés vágya hajtja, nem csak pihenést, napsütést és kényelmes hoteleket keres. Társaságunk ilyen típusú utakban gondolkodik. Az elmúlt tizenhat év során a hiteles, minőségi élmények kialakítására törekedtünk Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és a Csendes-óceáni térség szigetein. 2014 - 2015 évi katalógusunkban Szokotra mellett 29 körutunk között válogathat, honlapunkon további érdekességek, katalóguson kívüli programok várják.

A g r a K u l t u r á l i s U t a z á s i Tá r s a s á g

B u d a p es t, Mú ze um u . 9 . • w w w.ag ra.h u

Jövő Újratöltve

PÉLDÁTLAN PÉLDAKÉPEK! MOL Tehetséggondozásért Díj Jelöljön Ön is!

Keressük azt a lelkes tanárt, edzőt, aki felfedezi tanítványai tehetségét és kiemelkedően sokat tesz értük. Ha ismer ilyen pedagógust, jelölje a MOL Tehetséggondozásért Díjra, hogy munkájáért elismerésben részesíthessük! A díjat évente 9 személy veheti át. A jelöléseket 2014. december 31-ig várjuk. Díjátadás 2015. tavasz.

www.ujeuropaalapitvany.hu, www.mol.hu

136

IDŐUTAZÁS KŐZETRÉTEGEK MÉLYÉN – A BÉRI ANDEZIT KŐÖMLÉS ÉS KŐTÁR AZ EURÓPAI ÉS GLOBÁLIS GEOPARK HÁLÓZAT EGYIK HAZAI TAGJA

SZERZŐ: LENGYEL LÁSZLÓ ZOLTÁN FOTÓ: MÁTÉ BALÁZS

A geoparkok európai hálózatának két magyarországi tagja van: az egyik a Novohrad–Nógrád Geopark, amely 2010-ben alakult, mint az első országhatárokon átnyúló geopark, a másik pedig a 2012-ben tagságot nyert Bakony–Balaton Geopark. Nem sok ilyen intézmény van a világon; sokszor eldugott, nehezen megközelíthető, de látványos helyek ezek, amelyeket ha értő szemmel figyelünk, páratlan időutazásban lehet részünk. Sziráktól egy bekötőúton jutunk el Bérre, ahol a 402 méter magas Nagy-hegy Európa egyik leghíresebb andezit-előfordulását őrzi. A községtől délnyugatra mintegy két kilométer után érjük el a Nagy-hegy északi oldalát; a jól jelölt gyalogút még gyerekekkel is kellemes túra. Kezdetben cseres-tölgyes erdőben haladunk, de hellyel-közzel már itt is feltűnnek kisebb-nagyobb „guruló” kőtömbök, a hegy gerincéhez közeledve pedig hatalmas kőtenger tárul elénk. Kissé kelet felé fordulva egy mélyedésbe érünk, aztán feltárul a „csoda”: sötétszürke színű, tömör andezitoszlopok „szökkennek” az ég felé. A béri Nagy-hegy az UNESCO védnökségével működő Európai és a Globális Geopark Hálózatnak 2010-ben tagjává vált Novohrad–Nógrád Geopark egyik kiemelkedő földtani értéke: mesterséges és természetes feltárásai 15 millió év történéseit foglalják össze. Tanulmányozhatjuk itt egy telérvulkán belső szerkezetét, amit a 19–20. századi kőbányászat

hozott a felszínre. Emellett láthatjuk az évszázezredekkel ezelőtti jégkorszak hatásait. A telér (azaz tele ér, vagyis jelen esetben andezittel kitöltött hasadék) kőanyagának kitermelése közben tárult fel az andezit hajlott, oszlopos szerkezete, ami a kihűlés során fellépő zsugorodás eredménye. Az évmilliók során kőfalszerűen kibukkanó andezit telér hasadozottsága, repedezettsége miatt erősen aprózódott, így a jégkorszak idején a fagyási folyamatok kőtengert hoztak itt létre. A kőbánya előtt a korábbi kőfejtés emlékeként ez látható a meddőhányóban. Mindenesetre tényleg szokatlan a látvány: monumentális hatású a homorúan hajlított oszlopköteg. Az alsó részét már lebányászták, ezért jól láthatók az oszlopok harminc-negyven centiméteres átmérőjű, öt- és hatszögű végei. Mintha havasi kürtöket formált volna Vulcanus az izzó lávából, és azokat rakta volna a csúcsra. Ehhez hasonló andezitkőzeteket még sehol sem találtak Európában. Az andezit oszlopos elválása már maga is ritkaság, hisz a vulkanikus kőzeteknél jelentkező oszlopos elválás kilencven százaléka a bazaltos, nyolc százaléka pedig a riolitos kőzetekre jellemző. Ha a fenti gyakorisági képhez hozzávesszük az ívelt megjelenést, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a béri Nagy-hegy oszlopos, ívelt hiperszténandezit előfordulása világviszonylatban is ritkaságnak számít. Itt a béri hegyen, az erdőben eldugva pihen évmilliók óta ez a már-már megmagyarázhatatlan ritkaság. A kitörő vulkán hatalmas robbanása után évmilliók csendje következett, a lassú kihűlés, amelynek során ez a különleges kristályosodás létrehozta a mai látványt. A Nagy-hegy északi oldalán több további feltárásban és feltárulásban is találkozunk a kőtárban megismert andezittel. Az egyik helyen – éppen a hegy gerincén – tüskés tarajként sorakoznak az oszlopok, másutt csaknem függőlegesen állnak. Letisztításuk, tudományos számbavételük még nem történt meg teljes körűen; a jövő nagy feladatát jelenti ennek a ritka kincsnek a feltárása és közkinccsé tétele. Aki azonban már járt itt, az biztos, hogy mesélni fog Bérről, hiszen sok szép emlékkel távozik innen. Merthogy a kövek mellett gyönyörködhet jellegzetes sziklai növényekben is: található itt aranyos fodorka, ágas homokliliom, kövi és berki szeder is. De talán a legszebb mind között a kőpárkányon virító tarka nőszirom. Azért azt ne felejtse el, aki erre jár, hogy a kövek között érdemes óvatosan közlekedni. És bár talán szívesen játszanánk velük, a köveket ne görgessük, ne is dobáljuk, mert ezzel kárt okozhatunk, és balesetveszélyes is. (x)

múzeumcafé

NAGY IMRE, A TORNYAI JÁNOS MÚZEUM IGAZGATÓJA LŐVEI KRISZTINA RESTAURÁTOR ÉS S. NAGY JÁNOS MŰGYŰJTŐ SZENTENDRÉRŐL SUMMARY

A NÉPRAJZI, ETNOGRÁFIAI ÉS ANTROPOLÓGIAI MÚZEUMOK ÁTALAKULÁSA TÁRSADALMIVÁ A NAGYSZEBENI BRUKENTHAL MÚZEUM A BAJAI TÜRR ISTVÁN MÚZEUM A MOLNÁR-C. PÁL MAGÁNMÚZEUM WIM PIJBES, A RIJKSMUSEUM FŐIGAZGATÓJA A MÚZEUMI NEGYEDEKRŐL STEMLERNÉ BALOG ILONA FOTÓTÖRTÉNÉSZ

A BUDAPESTI ÁLLATKERT? ISMÉT LÁTHATÓK A SZÉPMŰVÉSZETI RÉGI SZOBRAI KŐSZEG SAJÁTOS HELYZETŰ MÚZEUMA MILYEN A KORSZERŰ LAPIDÁRIUM?

MUNKAFÜZETEKRE, FELADATLAPOKRA A MÚZEUMPEDAGÓGIAI FOGLALKOZÁSOK RÉSZTVEVŐINEK, ÉS HA IGEN, MILYENEKRE? LEHET-E MÚZEUM A TÖRVÉNY SZERINT

VÁSÁRLÁS, AJÁNDÉK, SZPONZORÁCIÓ – A MÚZEUMOK SZŰKÖS ANYAGI HELYZETÜK ELLENÉRE MA IS KÉPESEK GYARAPÍTANI GYŰJTEMÉNYEIKET SZÜKSÉGÜK VAN-E

MÚZEUMCAFÉ, 43. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/5., OKTÓBER–NOVEMBER