MúzeumCafé 44. szám by MúzeumCafé

WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011. ARANYÉREM ED-AWARDS 2011. BRONZÉREM

múzeumcafé

ANDRÁS GÁL: MULTIPLE II. (2000, OIL ON CANVAS, 40 × 40 CM; DETAIL, COURTESY OF THE ARTIST AND THE SZENT ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM ÚJ MAGYAR KÉPTÁRA, SZÉKESFEHÉRVÁR)

MÚZEUMCAFÉ, 44. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/6., DECEMBER–JANUÁR

A MÚZEUMOK MAGAZINJA, 44. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/6. ÁRA: 990 FORINT

JELENKOR

KORTÁRS MŰVÉSZET A HAZAI KÖZGYŰJTEMÉNYEKBEN

„Mi is a név?”

„Mi is a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos” – mondja az éj sötétjében erkélye korlátjára dőlve, szerelméről ábrándozva Júlia. Persze azért a név mégiscsak fontos: ha Júliát nem Capuletnek hívnák, Rómeót meg nem Montaguenak, Shakespeare darabja akár már az első felvonás közepén boldog véget is érhetne… Sokan mondják, a név a művészetben is gyakran játszik eltúlzott szerepet; Arthur C. Danto amerikai művészetteoretikus ezt így fogalmazza meg a korábban sokáig Rembrandt művének vélt Lengyel lovas című kép kapcsán: „Ha valami Rembrandt műve, akkor díszhelyre tarthat igényt a legnagyobb gyűjteményekben […] Egy Rembrandt-főmű pedig, például az Éjjeli őrjárat, az oltár szerepét kapja a nemzeti öntudat katedrálisának szánt múzeumokban, ez esetben az amsterdami Rijksmuseumban. Ezzel szemben ha egy kép pusztán A lengyel lovas mesterének műve, akkor csak a 17. századi kismesterek szakértői fognak érdeklődni utána, s a Rembrandtiskolának szentelt kisebb termekben kap majd helyet.” Nos, ha az Éjjeli őrjárat nem is (hiszen ezt az „oltárt” soha nem adják kölcsön senkinek „a nemzeti öntudat” amszterdami „katedrálisából”), azért húsz másik Rembrandt-kép most éppen Budapesten vendégszerepel, többek között a Rijksmuseumból is. Meg itt van három Vermeer, meg még vagy száz másik kortársuk a holland „arany évszázadból”. De a múzeum oszlopai közé a molinóra azért csak Rembrandt nevét írták, és nem, mondjuk, Michael Sweertsét, pedig hát az ő Fiú turbánnal című képe és Rembrandt Idős férfi mellképe turbánnal címűje között az egyszerű látogató nem biztos, hogy jelentős kvalitásbeli különbséget lát. De hát úgy látszik, a Rembrandtnak hívott „rózsa” azért mégis csak jobban „illatozik”, mint a Sweertsnek nevezett… Talán ezért is találták ki a Bilderberg-csoport műgyűjtő tagjai nemrégiben, hogy gyűjteményeik darabjaiból úgy rendeznek közös kiállítást, hogy a képek mellett nem tüntetik fel az alkotók nevét, hogy a nézőket ne befolyásolhassák előzetes ismereteik, csakis a művek kvalitása alapján gyönyörködjenek – vagy éppen ne – az egyes darabokban. Az idei Art Market Budapesten pedig az egyik standon szintén az alkotók neve nélkül állították ki a képeket: hogy melyiket ki festette, azt csak azután tudhatta meg bárki, ha már kiválasztotta és kifizette a neki tetszőt. És bár ennek az írásnak a végén most csak az én nevem áll egyedül, azért a MúzeumCafé összes munkatársa nevében kívánok minden kedves olvasónknak áldott karácsonyt és boldog, békés újesztendőt. Martos Gábor

A RENDSZERVÁLTÁS BÖLCSŐJE THE CRADLE OF POLITICAL CHANGES FOTÓ: MICHAŁ SZLAGA; A MŰVÉSZ JÓVOLTÁBÓL

[MC] Michał Szlaga lengyel fotóművész kétéves volt, amikor 1980-ban a gdański hajógyárban megalakult a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet, amely a következő évtizedben az ország – és egyben egész Kelet-Európa – politikai rendszerváltásának talán legjelentősebb mozgalmává nőtte ki magát. Szlaga felnőve a város képzőművészeti akadémiáján végezte tanulmányait, 2000 óta pedig az itteni egykori legnagyobb, a legtöbb munkást foglalkoztató, ám mára igencsak pusztulásnak indult üzemet fotózza rendszeresen. Ezekből a képeiből idén ősszel a német fővárosban a várost – és egyben képletesen egész Európát – egykor kettészelő berlini fal ledöntésének évfordulóján rendeztek kiállítást, Gdańskban pedig nyár végén nyílt meg az Európai Szolidaritás Centruma, hogy múzeumként emléket állítson az egykori mozgalomnak és hogy terjessze az abban részt vevőknek a demokráciára, a párbeszéd, a minden értelemben nyitott társadalom fontosságára vonatkozó, a mai napig is érvényes eszméit. A MúzeumCafé következő, február–márciusi számában mi pedig a huszonöt évvel ezelőtti hazai rendszerváltásnak a múzeumok életére tett hatásait igyekszünk majd feltérképezni. ¶ [MC] Polish photographer Michał Szlaga was two years old when, in 1980, the independent trade union Solidarity was founded in the Gdansk shipyard. Over the following decade Solidarity became the most important movement of the political changes in Poland, and arguably throughout Eastern Europe. Szlaga graduated from the Gdansk Academy of Fine Arts and since 2000 has systematically photographed the shipyard, the city’s largest industrial unit with the largest workforce, which today is already on the road to decline. Last autumn an exhibition of his pictures was staged in the German capital on the anniversary of the fall of the Berlin Wall, which used to divide the city and at the same time symbolically the whole of Europe. In 2014 at the end of the summer the European Solidarity Centre opened in Gdansk. One of its aims is to establish a memorial to the movement in the form of a museum. Another is to spread the still valid principles of its participants in relation to democracy, dialogue and the importance of an open society in all aspects. The next, February-March issue of MúzeumCafé will give an overview of the effect that Hungary’s changes of 25 years ago have had on museums. ¶

KONCEPCIÓ, SZÁNDÉK, SZAKEMBER, PÉNZ KORTÁRS MŰVÉSZET A HAZAI MÚZEUMOKBAN GRÉCZI EMŐKE POSZTAMENS

A RENDSZERVÁLTÁS BÖLCSŐJE ................................................................................................................................................................................... [ 2] MÚZEUMKÖRÚT ................................................................................................................................................................................................................................... [ 7] LEHET-E A MÚZEUM TERÁPIÁS TÉR? KÁLLAY ESZTER MÚZEUMGUIDE ................................................ [ 18] MILYENNEK KELLENE LENNIE MA EGY, A 21. SZÁZADI ELVÁRÁSOKNAK MEGFELELŐ, EGYSZERRE TUDOMÁNYOS ÉS NÉPSZERŰ MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUMNAK? ..................................... [ 24] ESTÓK JÁNOS, TÓTH JÓZSEF, PÁLL ISTVÁN, SZIKRA RENÁTA DISPUTA PÉNZ, PARIPA, FEGYVER… – MIBŐL LESZ A LÁTVÁNY? ....................................................................................................... [ 29] BASICS BEATRIX MŰHELY VISSZA A FORRÁSHOZ – ÚJ RÉGÉSZETI TÁRLAT A NEMZETI MÚZEUMBAN .......................................... [ 33] BERÉNYI MARIANNA MŰHELY A MAROSVÁSÁRHELYI VÁRTEMPLOM ÉS A VÁR KUTATÁSA ÉS FELÚJÍTÁSA ........................................... [ 37] SOÓS ZOLTÁN MŰHELY LESZ-E CSIRIBIRI? – MÚZEUMALAPÍTÁSI TERVEK SZÜLETÉSE VERESEGYHÁZON ................... [ 43] VARGA KÁLMÁN MŰHELY A MÚZEUMOK „ARCAI” – MA MÁR NEM CSAK KIÁLLÍTÁSOKAT ŐRIZ A TEREMŐR ....................... [ 46] HAMVAY PÉTER MŰHELY

TARTALOM

RÉSZLET A KIFEJEZETTEN A KORTÁRS MŰVÉSZET GYŰJTÉSÉRE ÉS BEMUTATÁSÁRA ALAPÍTOTT PAKSI KÉPTÁR ÉPÜLETÉNEK KÜLSŐ FÉMBORÍTÁSÁBÓL FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

GROUND ZERO: A TRAGÉDIA EMLÉKEINEK RÉTEGEI ..............................................................................................................[ 64] KOCSIS KATICA MÚZEUMNEGYED „CSAK LÁTNÁD, HOGY MI MINDEN CSODA VAN MÉG OTT ABBAN A PINCÉBEN” ................................[ 74] JANKÓ JUDIT MÚZEUMNEGYED BRUNSZVIK TERÉZ ANGYALKERTJÉTŐL A RÁKOSI VIGYÁZTA GYEREKEKIG .......................................[ 84] VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA MÚZEUMNEGYED „NEM BÁNTAM MEG, NOHA KIKÉSZÍTETT A DOLOG” ...................................................................................................................[ 92] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMŐR | KESERÜ KATALIN „A MŰVÉSZETTÖRTÉNETI IDŐT BEVINNI AZ ERDÉLYI MŰVÉSZETI TUDATBA” ............................... [102] KATONA ZOLTÁN MÚZEUMŐR | VÉCSI NAGY ZOLTÁN „TÚL MESSZE” A TURISTA SZÁMÁRA NINCS, A FENNTARTÓ SZÁMÁRA VISZONT VAN .......... [ 110] BASICS BEATRIX MÚZEUMŐR | BARCZI GYULA ESTI KÖLTŐBŐL NAPPALI KÖLTŐ LETT ........................................................................................................................................................ [ 118] MARTON ÉVA MÚZEUMŐR | KONRAD SUTARSKI SUMMARY .................................................................................................................................................................................................................................................... [ 122]

IMPRESSZUM

MÚZEUMCAFÉ A MÚZEUMOK MAGAZINJA FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE WWW.MUZEUMCAFE.HU FIZESSEN ELŐ A MÚZEUMCAFÉRA! KÉTHAVONTA 128 OLDALON MINDEN, AMI MÚZEUM HA EGY ÉVRE ELŐFIZET, JELENTŐS KEDVEZMÉNNYEL, LAPSZÁMONKÉNT 690 FORINTÉRT JUTHAT HOZZÁ AZ EGYETLEN ORSZÁGOS TERJESZTÉSŰ MÚZEUMI MAGAZIN KÖVETKEZŐ HAT SZÁMÁHOZ. AMENNYIBEN ELŐ SZERETNE FIZETNI, KÜLDJE EL NEVÉT ÉS A POSTÁZÁSI CÍMÉT AZ

ELOFIZETES@MUZEUMCAFE.HU

E-MAIL CÍMRE

ELŐFIZETŐINK KÖZÖTT KIÁLLÍTÁSI KATALÓGUSOKAT ÉS MÚZEUMI BELÉPŐKET SORSOLUNK KI.

MÚZEUMCAFÉ, A MÚZEUMOK MAGAZINJA WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE INSTAGRAM.COM/MUZEUMCAFE_MAGAZINE WWW.MUZEUMCAFE.HU CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011: 3 × ARANYÉREM EUROPEAN DESIGN AWARDS 2011: BRONZÉREM PRO TYPOGRAPHIA 2009: ARANYFOKOZATÚ DÍJ ALAPÍTÓ: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST KIADÓ: KULTÚRA 2008 NONPROFIT KFT., 1146 BUDAPEST, DÓZSA GYÖRGY ÚT 41. SZERKESZTŐSÉG: 1068 BUDAPEST, SZONDI UTCA 77. E-MAIL: MC@MUZEUMCAFE.HU LAPIGAZGATÓ: LÉVAY ZOLTÁN – LEVAY.ZOLTAN@MUZEUMCAFE.HU LAPMENEDZSER: PÁPAI LUCA – PAPAI.LUCA@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: BAÁN LÁSZLÓ, GYÖRGY PÉTER, ROCKENBAUER ZOLTÁN, TÖRÖK LÁSZLÓ FŐSZERKESZTŐ: MARTOS GÁBOR – MARTOS.GABOR@MUZEUMCAFE.HU MŰVÉSZETI VEZETŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐ: GRÉCZI EMŐKE – GRECZI.EMOKE@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐK: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU, KOVALIK MÁTÉ – KOVALIK.MATE@MUZEUMCAFE.HU MUNKATÁRSAK: BASICS BEATRIX – BASICS.BEATRIX@MUZEUMCAFE.HU, BERÉNYI MARIANNA – BERENYI.MARIANNA@MUZEUMCAFE.HU, HEILMANN ANNA – HEILMANN.ANNA@MUZEUMCAFE.HU, MAGYAR KATALIN – MAGYAR.KATALIN@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐ-ASSZISZTENS: PATAI ZSUZSANNA – PATAI.ZSUZSANNA@MUZEUMCAFE.HU E SZÁMUNK SZERZŐI: BASICS BEATRIX, BERÉNYI MARIANNA, ESTÓK JÁNOS, GRÉCZI EMŐKE, HAMVAY PÉTER, JANKÓ JUDIT, KATONA ZOLTÁN, KÁLLAY ESZTER, KOCSIS KATICA, MARTON ÉVA, MARTOS GÁBOR, PÁLL ISTVÁN, SOÓS ZOLTÁN, SZIKRA RENÁTA, TÓTH JÓZSEF, VARGA KÁLMÁN, VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA KORREKTOR: SZENDRŐI ÁRPÁD – SZENDROI.ARPAD@MUZEUMCAFE.HU ANGOL FORDÍTÁS: BOB DENT, RÁCZ KATALIN – DENTRACZ@T-ONLINE.HU LAPTERV: LEAD82 – LENCSÉS-TÓTH DÁVID, NÉMETH L. DÁNIEL, SALÁT ZALÁN PÉTER, SUSZTER VIKTOR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA – FLASHBACK PHOTO – VILLAN@FLASHBACKPHOTO.EU FOTÓASSZISZTENS: DUBA MÁTÉ, MÁTÉ BALÁZS – FLASHBACK PHOTO CÍMLAP: GÁL ANDRÁS: MULTIPLE II. (2000, OLAJ, VÁSZON, 40 × 40 CM; RÉSZLET A SZENT ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM, SZÉKESFEHÉRVÁR, ÚJ MAGYAR KÉPTÁR ÉS A MŰVÉSZ JÓVOLTÁBÓL) REPRODUKCIÓ: VILLÁNYI CSABA BETŰK: AMBROISE, AMBROISE FIRMIN, AMBROISE FRANÇOIS – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ ARDOISE COMPACT, ARDOISE NARROW, ARDOISE TIGHT – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ FREIGHTMICRO – JOSHUA DARDEN PAPÍR: MUNKEN POLAR, BORÍTÓ: 300 GRAMM, BELÍV: 120 GRAMM MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU KÉPFELDOLGOZÁS: LENCSÉS-TÓTH DÁVID – LENCSES.DAVID@MUZEUMCAFE.HU COLOR MENEDZSMENT: SÜTŐ LAJOS, CSINCSIK SÁNDOR, LÖSCHNIG VIKTOR – SZÍNPATIKUSOK KFT. NYOMDAI MUNKÁK: EPC NYOMDA, BUDAÖRS FELELŐS VEZETŐ: MÉSZÁROS LÁSZLÓ KÖTÉSZET: ELŐZÉK KFT. FELELŐS VEZETŐ: SZÖLLŐSI ÁDÁM ISSN SZÁM: HU ISSN 1789–3291 LAPNYILVÁNTARTÁSI ENGEDÉLY SZÁMA: 163/0588–1/2007 TERJESZTÉS: A LAPKER ZRT. ORSZÁGOS HÁLÓZATÁN KERESZTÜL A RELAY ÉS AZ INMEDIO KIEMELT ÜZLETEIBEN TOVÁBBI ÁRUSÍTÓHELYEK: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, NÉPRAJZI MÚZEUM, LUDWIG MÚZEUM/MŰVÉSZETEK PALOTÁJA, MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM, MŰCSARNOK, MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA/MAI MANÓ HÁZ, ÁLLATKERTI AJÁNDÉKBOLT, A SZENTENDREI FERENCZY MÚZEUM ÉS A MŰVÉSZETMALOM SHOPJA, KIESELBACH GALÉRIA, KOGART, ÍRÓK BOLTJA, RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰBOLT, KÓDEX KÖNYVÁRUHÁZ, FUGA BUDAPESTI ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT, AGRA KULTURÁLIS UTAZÁSI TÁRSASÁG, VALAMINT AZ ALEXANDRA KÖNYVESBOLTHÁLÓZAT NAGYOBB ÜZLETEI KÖVETKEZŐ SZÁMUNK MEGJELENÉSI IDEJE: 2015. FEBRUÁR 13. TILOS A KIADVÁNY BÁRMELY FOTÓJÁNAK, ÍROTT ANYAGÁNAK VAGY AZOK RÉSZLETÉNEK A KIADÓ ÍRÁSBELI ENGEDÉLYE NÉLKÜLI ÚJRAKÖZLÉSE

MÚZEUMKÖRÚT

HÍREK SZERKESZTI: MAGYAR KATALIN

KONFERENCIA, KIÁLLÍTÁS A 25 ÉVES ÉVFORDULÓN [mc] Peter és Irene Ludwig 1989-ben hetven műtárgyat adományozott és további kilencvenötöt helyezett letétbe egy Budapesten létrehozandó Ludwig Múzeum javára, ezzel kezdetét vette a Kortárs Művészeti Múzeum fordulatokban gazdag története. A kezdetben a Magyar Nemzeti Galéria filiáléjaként a Budavári Palota A épületében működő intézmény később önállóvá vált, és 2005-ben költözött az akkor megnyílt Művészetek Palotájába. Az elmúlt negyedszázadra visszatekintő novemberi konferencia után új állandó kiállítás nyílt az alapítás óta szerzett művekből, a múzeum történetére pedig egy dokumentumokra, fotókra épülő kamarakiállítás emlékezik.

ITTHONRÓL ÚJONNAN KINEVEZETT MÚZEUMI INTÉZMÉNYVEZETŐK [MC] Ismét közös irányítás alatt működik a Magyar Zsidó Múzeum és a Levéltár; az összevont intézmény vezetője Toronyi Zsuzsanna, a levéltár korábbi igazgatója, Peremiczky Szilvia, a 2008 óta külön működő múzeum eddigi igazgatója a Mazsihisz tudományos igazgatója lett. Cselovszki Zoltán lett az Iparművészeti Múzeum főigazgatója; a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ volt vezetője, megfelelő végzettség hiányában megbízottként irányítja az intézményt, és közben elvégzi a múzeumigazgatók számára előírt vezetői tanfolyamot. ¶

MUZEOLÓGUSOK NEMZETKÖZI ÉS HAZAI ELISMERÉSEI [MC] Vilmos Sándor holland király az Orange-Nassau Rend lovagnőjévé avatta Ember Ildikó művészettörténészt, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának volt vezetőjét, a 17. századi holland festészet nemzetközi hírű kutatóját, a Rembrandt és a holland arany évszázad festészete című kiállítás kurátorát. Felhősné Csiszár Sarolta, a vásárosnaményi Beregi Múzeum nyugalmazott igazgatója Károli Gáspárdíjat kapott. Móricz Zsigmondemlékplakettel ismerték el Hegyi Katalin irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeum főmuzeológusát. Posztumusz Gundel Károly-díjjal emlékeztek a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum volt igazgatójára, Draveczky Balázsra. ¶ MÚZEUM ÉS OKTATÓKÖZPONT A KLEBELSBERG-REZIDENCIÁBÓL [MTI] Klebelsberg Kuno egykori kultuszminiszternek állít majd emléket, valamint komplex pedagógus-továbbképzési központként fog üzemelni a II. kerületi volt nyári Klebelsberg-rezidencia, amelynek felújítása hétszázmillió forintos állami beruházásból valósul meg. ¶

MÚZEUMPEDAGÓGIAI ÉVNYITÓ: DÍJAK, OKLEVELEK ÁTADÁSA [MC] Az idei múzeumpedeagógiai évnyitón adták át a szakma elismeréseit. Múzeumpedagógiai nívódíjjal jutalmazták a budapesti Bélyegmúzeum Bélyegen a nagyvilág című pályázatát, a miskolci Herman Ottó Múzeum Nagy Kunszt kortárs képzőművészeti tanulmányi múzeumának (lásd: MúzeumCafé 36.) programját, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Német nemzetiségi kultúra Veszprém megyében című programját, valamint a Balassa Bálint Múzeum Szent István lovagjai – Kalandvár című foglalkozását. Elismerő oklevelet ítéltek a Kunszentmártoni Helytörténeti Múzeum Barátom a múzeum című foglalkozássorozatának és a tatai Kuny Domokos Múzeum asztalos-restauráló képzésének, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Telekom felsővezetői tréningje pedig különdíjat kapott. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum frissen alapított Kiváló Múzeumpedagógus díját elsőként Turcsányiné Kesik Gabriella, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa vette át (vele készült interjúnkat lásd: MúzeumCafé 7.). ¶

ORSZÁGSZERTE TÖBB MÚZEUM ÉS KIÁLLÍTÁS IS MEGÚJULT [MC] Látványraktárral bővült egy 82 millió forintos TIOP pályázati pénz és önkormányzat támogatás segítségével a kunszentmártoni helytörténeti múzeum: tárgyak, fotók és dokumentumok ezrei váltak így nyilvánossá. A mintegy 300 millió forintból kívül-belül megújult, funkcióiban kibővített hatvani Hatvany Lajos Múzeumban megépült egy kézműves sörfőzde is, amelynek alapjául egy, a 18. században az épületben működött üzem szolgált. A Batthyány Örökség Központ program keretében a város alapításának 770. évfordulóján megújul a körmendi múzeum; a várostörténeti kiállítás mellett a Batthyányak történetét is bemutatja egy tárlat. Ajkán átadták a megújult Városi Múzeum és Fotógaléria modern technikai eszközökkel felszerelt épületét; átalakult a város fejlődését bemutató rész, az időszaki kiállítások terme, az előtér, az intézmény alkalmassá vált múzeumpedagógiai foglalkozások megtartására is. Uniós támogatással újították fel Pécsen a Csontváry Múzeum épületét és a Széchenyi téri dzsámit, amely akadálymentesítve lett. ¶

SPECIÁLIS VÉDELMET KAPTAK A CSONTVÁRY-GRAFIKÁK [PECSISTOP.HU] A pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria meghosszabbította azt a szerződést, amelynek értelmében továbbra is hoszszú távon Pécsen maradnak a Csontváry-kiállításon letétbe helyezett műtárgyak. Az alkotások állagmegóvása érdekében tizennégy grafikát speciális fényvédelemmel láttak el: a műtárgyak elé magyar fejlesztésű, tükröződésmentes, UV-szűrőréteggel ellátott üvegeket helyeztek, amelyek a természetes és a mesterséges fény UV-sugarainak csaknem száz százalékát képesek kiszűrni, így semlegesítik annak ártalmas hatását, a teljes színhűség megtartása mellett. A múzeum – tíz pécsi társához hasonlóan – logót és arculatot is cserélt idén ősszel. ¶ A TORNYAI JÁNOS MÚZEUMÉ A LEGSZEBB HOMLOKZAT [MC] A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum nyerte el idén a középületek kategóriájában Az év homlokzata díjat: a múzeum teljes felújítása és kibővítése (lásd: MúzeumCafé 33.) Vesmás Péter tervei alapján 2012-ben fejeződött be. ¶

RÉSZLET A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA 1987. OKTÓBER 16-ÁN MEGNYÍLT VÁLOGATÁS A LUDWIG GYŰJTEMÉNY MODERN ANYAGÁBÓL CÍMŰ KIÁLLÍTÁSBÓL, KÖZÉPEN DUANE HANSON SUPERMARKET LADY (1970) CÍMŰ HIPERREALISTA SZOBRÁVAL; EZT KÖVETŐEN KERÜLT HAZÁNKBA AZ ANYAG EGY RÉSZE FOTÓ/FORRÁS: HASZNOS ZOLTÁN, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA ADATTÁR

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

MÚZEUMCAFÉ-KÖNYVEK: DÍJESŐ AZ ELSŐ KÖTETNEK [mc] A MúzeumCafé-könyvsorozat tavaly megjelent első kötete, György Péter: Múzeum, a tanuló-ház – Múzeumelméleti esettanulmányok című válogatása az elmúlt két hónapban újabb négy rangos nemzetközi dizájndíjat nyert: megkapta a German Design Award aranyérmét, a Red Dot kommunikációs dizájn versenyén Publishing and Print Media kategóriában Red Dot Design Award díjat nyert, a designaustria által rendezett Editionsdesign kategóriában Joseph Binder Award ezüstdíját kapta, és a brit International Society of Typographic Designers könyvkategóriájának Certificate of Excellence minősítését nyerte el. A könyvterv a Lead82 alkotóközösség munkája.

HATÁRAINKON TÚLRÓL EGY SOR ÚJ ADOMÁNYT KAPOTT A CSÍKI SZÉKELY MÚZEUM [SZEKELYHON.RO] Az intézmény műtárgygyarapítási programja keretében több ezer tárggyal gazdagodott az elmúlt másfél év során. A 2016-ra tervezett várostörténeti kiállítás jelentős felajánlással bővült: száz év után hazatért a Szombathelyre elszármazott Balló István történész, a Csíksomlyói Főgimnázium volt tanárának fényképekből és egy 8500 oldalas, kézzel írott jegyzetfüzetekből álló szellemi hagyatéka; utóbbi helységenként dolgozza fel a Székelyföld történelmét, megjelölve a forrásokat, ezzel is gazdagítva a Csíki-medencére vonatkozó történelmi források számát. ¶

FELÚJÍTOTTÁK AZ ADY ENDRE EMLÉKHÁZAT ÉS KIÁLLÍTÁSÁT [ERDON.RO] Az Adyfalván (Érmindszenten) levő emlékház felújítását a Szatmár Megyei Múzeum és a nyíregyházi Jósa András Múzeum együttműködésében, uniós támogatással végezték. A felújítása során a szülőház és a vele egy udvarban lévő kúria épülete is megújult, a házban lévő kiállításban láthatók a költő személyes tárgyai, családi ereklyéi, valamint olyan művei, amelyekben a vidékről és családjáról írt. ¶ SZOBROT KAPOTT A VÁROSBAN A TEMESVÁRI MÚZEUMALAPÍTÓ [MAGYAR MUZEUMOK] Halála után százhúsz évvel Ormós Zsigmond (1813–1894) főispán szobrot kapott Temesváron. Az általa létrehozott közgyűjtemény nem az ő nevét viseli ugyan, de állandó kiállítással állít neki emléket. Több ezer műtárgyból, régiségből álló gyűjteményt hagyott az utókorra, és a megyei levéltár alapjait is ő vetette meg. Kezdeményezésére jött létre 1872-ben a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Társulat, és szintén ő alapította meg a Délmagyarországi Múzeum-egyesületet 1878-ban. ¶

INTERAKTÍV TARTALMAKKAL ÚJULT MEG A TOPOLYAI MÚZEUM [MAGYARSZO.COM] Antropológiai részleggel egészült ki a vajdasági Topolyán az újjászületett régészeti tárlat, amely a Mélyre ásni a múltban – Térségünk élete 15 évszázaddal ezelőtt címet kapta. A kiállítás bemutatja a községben talált őskori, szarmata és avar, valamint a középkori leleteket, amelyek felszínre kerülését több száz ásatási fénykép dokumentálja. A tárlat megismerteti, mit csinál a régész, az antropológus, vagy hogy milyen munkafázisai vannak egy ásatásnak. A múzeumpedagógiai sarokban játszófelületet alakítottak ki, itt négyévestől a felnőttig mindenki talál magának feladatot, tennivalót, olvasnivalót. ¶ EGY RÉGÉSZT IS ELISMERTEK A SZÉKELYFÖLD DÍJÁVAL [KRÓNIKA] Az 1977-ben Gyergyószentmiklóson született Gáll Erwint, a bukaresti Román Akadémia Régészeti Intézetének munkatársát is elismerték az idei Székelyföld Díjjal. A tizenhét éve alapított Székelyföld folyóirat évről évre díjazza az aktuális évfolyam lapszámainak legjobb szerzőit. ¶

A MÚZEUMCAFÉ KÖNYVSOROZAT MISSZIÓJA, HOGY MEGMUTATKOZÁSI LEHETŐSÉGET ADJON A KORTÁRS MAGYAR BETŰTERVEZŐK MUNKÁINAK. AZ OLDALPÁRON HEGEDŰS MARTZI M. C. ESCHER INSPIRÁLTA FRUSTRO OUTLINE FANTÁZIANEVŰ FONTJÁBÓL ALKOTOTT EGYIK BETŰKÉP LÁTHATÓ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A VILÁGBÓL EMLÉKTÁBLÁT AVATTAK SANGHAJBAN KOMOR PÁLNAK [MTI] A kínai város Zsidó Emlékmúzeumában felavatott emléktábla a zsidó származású üzletemberre emlékezik, aki 1898 és 1948 között élt Sanghajban. 1938-ban megalapította azt a Nemzetközi Bizottságot, amely a Sanghajba menekülő zsidó családokat ellátta dokumentumokkal, lehetővé téve továbbutazásukat az Egyesült Államokba, Kanadába vagy Ausztráliába. A bizottság tizenhatezer menekültnek segített. Tavaly a Peace Hotelben nyílt fotókiállítás Komor életéről, idén nyáron pedig tárlat emlékezett rá a BTM és a Szegedi Tudományegyetem Konfucius Intézetének együttműködésében. ¶ ÁRVERÉSSEL MENTETTÉK MEG AZ OSZTRÁK ESSL MÚZEUMOT [SZERVUSZAUSZTRIA.HU] Karlheinz Essl a bauMax barkácsáruházlánc veszteségei miatt megvált gyűjteménye negyvennégy képétől, miután hiába ajánlotta fel több ezer darabos gyűjteményét az osztrák államnak. A londoni aukció hetvenhatmillió eurót hozott. ¶

ÚJRA LÁTOGATHATÓ LETT A PÁRIZSI PICASSO MÚZEUM [MTI] Az 1695-ben megépült Hotel Salé felújítása 43 millió euróba (13,2 milliárd forint) került, amelynek hatvanöt százalékát a gyűjtemény 2008 óta tartó utaztatásából, huszonegy külföldi kiállítás bevételeiből gyűjtötték össze. Az 1985-ben megnyílt múzeum kiállítótere a korábbi 1600 négyzetméterről 3800-ra nőtt, így háromszor annyi művet lehet kiállítani, mint korábban, és a tárlatok útvonala is egyszerűbbé vált. Az öt éve bezárt intézmény megnyitását többször el kellett halasztani, emiatt a korábbi igazgatót, Anne Baldassarit menesztették. ¶ KÉPEK ELADÁSÁBÓL FEJLESZTIK A GYŰJTEMÉNYT SANTA FE-BEN [THE ART NEWSPAPER] A Georgia O’Keeffe Museum a művész három ikonikus festményét kínálja eladásra azzal a céllal, hogy növelje az intézmény bevételét. Az alkotások értékét 18,8 millió dollárra becsülik. A múzeum igazgatója szerint a gyűjtemény ilyenfajta megritkítása elősegíti, hogy a jövőben más művekkel bővítsék. A döntéshez a képeket adományozó szervezetek is beleegyezésüket adták. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

VARSÓBAN MEGNYÍLT A POLIN, A LENGYEL ZSIDÓSÁG MÚZEUMA [MC] A hajdani varsói gettó helyén, a gettólázadás emlékművével szemben nyílt meg október végén a Lengyel Zsidóság Történeti Múzeuma, a POLIN (a szó jiddis nyelven Lengyelországot jelöli, de héberül azt jelenti: „itt megpihenhetsz”). „Az emlék-

mű arra emlékeztet, hogyan haltak meg, a múzeum viszont arra, hogyan éltek” – fogalmaz az intézmény megnyitása alkalmából kiadott ismertető. A közösség történelmét a középkortól máig bemutató múzeum négyezer négyzetméteres állandó kiállításában a látogatók az olyan kérdésekre kapnak választ, mint

hogy hogyan jöttek a zsidók Lengyelországba, hogyan lett az ország a legnagyobb zsidó közösség otthona a világon, s mindez hogyan szűnt meg a holokauszt idején, illetve hogy a háború után hogyan éledt részben újjá a közösség. (A második világháború előtt 3,3 millió zsidó lakott Lengyelországban; mára hu-

A LVIVHEZ KÖZELI GWOŹDZIEC EGYKORI ZSINAGÓGÁJÁNAK REKONSTRUÁLT MENNYEZETE A POLIN ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSÁBAN FOTÓ: MAGDALENA STAROWIEYSKA ÉS DAREK GOLIK, POLIN – MUSEUM OF THE HISTORY OF POLISH JEWS

szonötezren maradtak, és közülük is csupán hét és félezer gyakorolja a vallását.) A kiállítás beszél arról, hogy a zsidóság menynyire szerves része a lengyel történelemnek, az együttélésről és a konfliktusokról, a különbségekről és az asszimilációról. Tárgyak, festmények, interaktív installációk, rekonstrukciók,

modellek, videók és hanganyagok idézik fel az egykori zsidó közösségek kultúráját. A tárlat egyik legizgalmasabb látványossága a kifejezetten a múzeum számára hagyományos eszközök és anyagok felhasználásával rekonstruált gwoździeci zsinagóga faszerkezetű tetőzete és festett mennyezete. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

EGY KÉSŐ VIKTORIÁNUS KORI BRIT KERESKEDŐ OTTHONA – VENDÉGSÉGBEN A LIVERPOOLI SUDLEY HOUSE-BAN Azt mondják, Angliában ma két olyan múzeumként működő épület tekinthető meg bárki által szabadon, amelyek máig szinte tökéletesen megőrizték egykori késő viktoriánus kori nagypolgári (tehát nem „főúri”) állapotukat: az egyik a dél-angliai tengerparton fekvő Bournemouth-ban

PÉNZZÉ TESZI SZAKÉRTELMÉT A VAN GOGH MÚZEUM [KULTURPART.HU] Az új program keretében a múzeum szakértői a művészeti oktatástól a művek megőrzése és restaurálása kérdésein vagy a menedzsmenten keresztül egészen a klíma megfelelő beállításáig adhatnak tanácsot más múzeumoknak, vállalatoknak vagy műgyűjtőknek. A holland múzeumoknak maguknak kell előteremteniük költségeik legalább 21,5 százalékát, a konzultációs rendszer bevezetése így hozzájárulhat ahhoz, hogy a múzeum kevésbé függjön a belépőjegyek bevételétől. A kezdeményezés megosztja a szakmát: van, aki tiltakozik a fizetős tanácsadás miatt, mások üdvözlik a bevételkiegészítésnek ezt az új módját. ¶

LASSAN HALAD AZ ELRABOLT ZSIDÓ MŰKINCSEK VISSZAADÁSA [MTI] A holokauszt zsidó áldozatainak kártalanításáért küzdő nemzetközi civilszervezet (JCC) felmérése szerint „jelentős előrehaladást” mindössze négy ország – Ausztria, Csehország, Hollandia és Németország – ért el a megállapodások teljesítésében. Öt országban – Belgium, Franciaország, Luxemburg, Norvégia, Szlovákia – „előrelépés” tapasztalható, öt ország – Dánia, Görögország, Horvátország, Litvánia, Oroszország – pedig „néhány lépést tett” a megállapodások végrehajtásáért. Az elemzés szerint Magyarországon nem indult kutatás a kulturális intézmények javai eredetének megállapítására, a magyar múzeumok ma is több száz, „kétes körülmények között szerzett” műtárgyat őriznek. ¶ LED-VILÁGÍTÁS ÉS ÚJ SZELLŐZÉS A SIXTUS-KÁPOLNÁBAN [MTI] A három év alatt felújított rendszer segítségével felére csökken a Sixtus-kápolna energiafogyasztása. A fejlesztések ellenére a kápolna frissen megtisztított freskóinak megőrzéséhez a látogatók számának további korlátozására van szükség. ¶

MEGNYÍLT ÉSZAK-AMERIKA ELSŐ ISZLÁM MŰVÉSZETI MÚZEUMA [MTI] Az Aga Khan Alapítvány háromszázmillió dollárt költött az intézményre, amely egy síita kulturális központot is magában foglal. A 10 500 négyzetméter alapterületű Aga Khan Múzeum épületét a Pritzker-díjas Maki Fumihiko japán építész úgy tervezte, hogy annak terei a nap minden szakában kapjanak természetes fényt. A múzeum ezer tárgya 1400 évet ölel fel; két időszaki nyitókiállítása 16–17. századi iráni és indiai miniatúrákat, valamint kortárs pakisztáni művészek műalkotásait mutatja be. ¶ A TATE-CSOPORT VEZETŐJE LETT A LEGBEFOLYÁSOSABB SZEMÉLY [MTI] A nagy-britanniai Tate-galériák vezetőjét, Nicholas Serotát választotta a művészeti világ idei legbefolyásosabb személyiségévé az ArtReview művészeti szaklap. Serota több mint negyedszázada vezeti a Tatecsoportot, a világ legrangosabb százas művészeti toplistáján a 2002-es indulás óta mindig az első tíz között szerepelt. Először fordul elő, hogy a rangsort egy múzeumi szakember vezeti. ¶

A SUDLEY HOUSE AZ 1900-AS ÉVEK LEGELEJÉN. JÓL LÁTHATÓ, HOGY AZ EKKORRA MÁR ÁTÉPÍTETT HÁZ KÖRÜLI BIRTOKON GEORG HOLT ÖZVEGYE ÉS LEÁNYA MEZŐGAZDASÁGI MUNKÁKAT IS VÉGEZTETETT. A KÉP ELŐTERÉBEN LÁTHATÓ KÉT GYERMEK ÖLTÖZÉKE ALAPJÁN NEM A FÖLDMŰVESEKHEZ TARTOZIK, TALÁN EMMA HOLT UNOKATESTVÉREI LEHETNEK FOTÓ/FORRÁS: NATIONAL MUSEUMS LIVERPOOL

álló Russel-Cotes Art Gallery and Museum (erről bővebben kedvenc laptársunkban lehet olvasni; lásd Balázs Kata: Egy tipikus viktoriánus gyűjtemény. Artmagazin 66. – a szerk.), a másik a liverpooli Sudley House. Ha az ember az utóbbit látogatja meg – amire a hét minden napján 10 és 17 óra között ingyen van lehetőség –, akkor a belvárosból odavivő emeletes buszról leszállva hosszasan egy embermagas kőkerítés mellett kell baktatnia. Ez már annak a hatalmas birtoknak a határa, amelyet Nicholas Robinson gabonakereskedő – később rövid ideig Liverpool polgármestere – vásárolt meg a 19. század első évtizedében 4500 fontért. Hogy a házat rá pontosan mikor és ki építette, azt nem tudni, de az biztos, hogy a Ro-

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

binson család 1823-tól már az itt emelt épületben lakott. Robinson úr 1854-ben, két lánya közül a második 1883-ban hunyt el; a házat ekkor George Holt vásárolta meg, aki több átalakítást hajtott végre rajta: a palotácska ekkor nyerte el ma is látható formáját. A Holt család generációk óta ismert volt a városban: a jómódú gyapjúkereskedők aktívan részt vettek a társadalmi életben, hatalmas vagyonukkal támogatták az oktatást és számos egészségügyi, illetve jótékonysági szervezetet. Emellett komoly műgyűjtők is voltak; a Sudley House-ban ma látható – csak festményekből majdnem száz darabot számláló – kollekciójuk az egyetlen olyan angliai magángyűjtemény, amelyet egy kereskedőpolgár hozott

létre, és ma is eredeti formájában tekinthető meg. Georg Holt egyetlen lánya, Emma még csak huszonegy éves volt, amikor a család beköltözött a Sudley House-ba, és az ő 1944-ben bekövetkezett halála után, a család kihalásával szállt végrendelete értelmében az épület és benne a gyűjtemény a városra. A kétszintes házban a földszint teljes egészében eredeti építészeti formájában maradt meg (bár az egyik helyiségbe azért az akadálymentesítés jegyében egy nagy üvegfalú liftet is beépítettek). Sajnos az eredeti bútorok nagy részét a háború után a város elárverezte, de azóta a lehetőségek szerint mindent igyekeztek korabeli, az egykor itt álltakhoz hasonló darabokkal pótolni. Egytől egyig megma-

radtak viszont az egykori gyűjtemény képei, köztük jó pár művészettörténetileg is jelentős darab: a szalonban egy AlmaTadema és egy Rosetti, az ebédlőben egy Gainsborough-portré és két Turner (egy másik szobában még egy harmadik is akad belőlük), a reggelizőszobában egy kis Corot-tájkép, másutt egy újabb Alma-Tadema és egy Burne-Jones. Az enteriőrök által megidézett múltban járva az egyik szoba sarkában egy videón az egykori fehérkötényes-bóbitás házvezetőnő(nek beöltöztetett színésznő) mondja el, hogy milyen is volt itt nap mint nap az élet annak idején. Az emeleti szobák viszont gyakorlatilag berendezetlenek: kettőben közülük időszaki tárlatokat mutatnak be, egy másikban a National

Museums Liverpool gazdag ruha- és textilgyűjteményéből az egyforma fehér kirakati bábukon ugyancsak rendszeresen cserélődve a divat alakulásával lehet ismerkedni. Két emeleti szoba ma gyermekfoglalkoztató, de amikor éppen nincs bennük program, a falak melletti vitrinekben régi játékokat – Steiff mackót az 1900-as évek elejéről, babákat, katonákat, felhúzható fémautót, vonatokat, hajókat, kerekeken húzható falovacskát és két kompletten berendezett régi babaházat az 1850 és 1880 közötti évekből –, valamint korabeli gyermekruhákat tekinthetnek meg itt a látogatók. A hátsó „cselédtraktusban” pedig egy komplett iskolai rajzterem is van, ahol körben a falak előtti paravánokon egy csomó –

itt készült – gyerekrajz és kollázs tekinthető meg. Ha pedig innen a hátsó lépcsőn újra lesétálunk a földszintre, ott a mai korszerű vizesblokkok mellett az egykori konyhába jutunk, ahol a falba süllyesztett régi tűzhely ma is eredeti formájában látható, miközben itt működik a mai múzeumból elmaradhatatlan büfé és ajándékbolt. A falakon körben pedig régi fényképeken az egykori itteni élet mindennapi kerti jeleneit tekinthetjük meg, mielőtt látogatásunk végeztével magunk is újra ki nem megyünk a hatalmas kertbe. MARTOS GÁBOR LIVERPOOL

„ELŐZETES” ÁLLVÁNYZAT [mc] A berlini Neue Nationalgalerie 1968-ban nyílt meg; ez volt a világhírű, német származású amerikai építész, Ludwig Mies van der Rohe utolsó munkája. Az épületet jövőre felújítják; ennek terveit ezúttal David Chipperfield készítette. Ráadásul az intézmény bezárás előtti utolsó „búcsúkiállítása” is a brit építész ide készített helyspecifikus installációja: száznegyvennégy fatörzset helyezett szabályos alakzatban a minden irányban nyitott üvegcsarnokba, nemcsak „behozva” így oda a környező parkot, de már utalva a majdani építkezés állványaira is.

A NEUE NATIONALGALERIE ÉPÜLETE 1968-BAN, MEGNYITÁSA ÉVÉBEN FOTÓ: REINHARD FRIEDRICH, NATIONALGALERIE; STAATLICHE MUSEEN ZU BERLIN/ARCHIVE NEUE NATIONALGALERIE

MÚZEUMKÖRÚT

KIÁLLÍTÁSOK ÖSSZEÁLLÍTOTTA: HEILMANN ANNA

BUDAPEST IMMENDORFF. ÉLJEN A FESTÉSZET! Szépművészeti Múzeum 2015. február 15-ig szepmuveszeti.hu A második világháborút követő németországi művészeti szcéna egyik legmegosztóbb képző-

művésze Jörg Immendorff (1945– 2007). Az alkotás mellett aktív politikai tevékenységet is folytatott, és jelentős társadalmi szerepeket is vállalt. Festészetét sem lehet művészettörténeti kategóriákba besorolni, témái, képi megoldásai sokak számára máig zavarók. Pedig ő az egyik „legtipikusabb” nyugatnémet festő

az adott korban, nem csupán képei egyértelmű politikai tematikája miatt, hanem azért is, ahogyan a korábbi modern német festészeti hagyományokat – Otto Dix, George Grosz, Max Beckmann képi világát – továbbviszi és új megoldásokkal gazdagítja. A mostani tárlat a Szépművészeti Múzeum 2012-ben Günther

JÖRG IMMENDORFF: CAFÉ DEUTSCHLAND VIII. (SEMMILYEN FÉNY, KINEK) (1980, AKRIL, VÁSZON, 280 × 350 CM, GALERIA MICHAEL WERNER, MÄRKISCH-WILMERSDORF–KÖLN–NEW YORK) FORRÁS: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Uecker kiállításával elindított Klasszikus Kortárs Német elnevezésű kiállítássorozat második állomása: ezek a bemutatók a második világháború utáni Nyugat-Németország képzőművészeti irányzatait, emblematikus, mára világhírűvé vált alkotóit kívánják megismertetni a magyar közönséggel. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

ÖSSZJÁTÉK ESZTÉTIKUM ÉS POLITIKUM KÖZÖTT A festő dolga – Birkás Ákos (2006–2014) MODEM, Debrecen 2015. február 8-ig modemart.hu A nemzetközileg is ismert és elismert magyar képzőművész nyolcvan festményét felvonultató tárlaton három tematikus szekcióra bontva ismerheti meg a közönség a művész legutóbbi alkotói periódusának munkáit. A kiállításban látható anyag – amelynek sikeréhez olyan vendégművészek is hozzájárulnak, mint Szűcs Attila, a holland Jan van der Pol vagy az osztrák Johanna Kandl – jelentős része először látható Magyarországon.

RAINER 85 – TISZTELET ARNULF RAINERNEK Magyar Nemzeti Galéria 2015. január 4-ig mng.hu A világhírű osztrák művész nyolcvanötödik születésnapja alkalmából rendezett tárlat a mindig új kifejezésmódokat kereső mester 1980-as években készített Goya-átiratai mellett négy magyar képzőművész, Gaál József, Kovács Péter, Nádler István és Szikszai Károly munkáit is felvonultatja. ¶ HOLTTEST AZ UTAZÓKOSÁRBAN A MÁGNÁS ELZA-REJTÉLY Kiscelli Múzeum 2015. április 26-ig kiscellimuzeum.hu 1914. január 10-én a budai rakparton egy utazókosarat találtak, benne egy ismeretlen női holttesttel. A nyomozók kiderítették, hogy a halott a bútorgyáros Schmidt Miksa kedvese, akit csak Mágnás Elzaként emlegettek. A kiállításban az esethez köthető tárgyak mellett a sajtóban megjelent illusztrációk és karikatúrák is láthatók a múzeumnak abban a részében, ahol a gyilkosságot követően Schmidt Miksa emlékkápolnát rendezett be szeretője emlékére. ¶

REMBRANDT ÉS A HOLLAND ARANY ÉVSZÁZAD FESTÉSZETE Szépművészeti Múzeum 2015. február 15-ig szepmuveszeti.hu Az európai kultúra egyik virágkorát, a 17. századi holland művészet időszakát mutatja be a múzeum ideiglenes bezárása előtti utolsó nagyszabású kiállítása. A tárlat a kor legnagyobb mestere, Rembrandt köré épül, akitől húsz művet – köztük legkorábbinak ismert festményét és utolsó önarcképét – láthat a közönség. A száz festő százhetven bemutatott alkotása között három Vermeer-mű is szerepel. ¶ A SZÉPSÉG SZÍVE – ÖTEZER ÉV KÍNAI REMEKMŰVEI Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum 2015. január 4-ig szepmuveszeti.hu A tárlaton a múzeum mintegy nyolcezer darabot számláló kínai gyűjteményéből származó mesterművekben gyönyörködhetünk: a jáde-, porcelán- és lakktárgyak, valamint a festmények a kínai kultúra sokrétűségéről, a keleti művészet sajátos technikájáról és jelképgazdagságáról mesélnek. ¶

YBL MIKLÓS: OPERAHÁZ – TECHNIKA A KULISSZÁK MÖGÖTT Kiscelli Múzeum 2015. január 18-ig kiscellimuzeum.hu A neves építész születésének kétszázadik évfordulójára emlékező kiállítás az általa tervezett Operaház tervváltozatait és színpadtechnikai újításait mutatja be. A múzeum Építészeti Gyűjteményében őrzött tervrajzok mellett a korszak színházainak biztonságtechnikai hátterével is megismerkedhetünk. ¶ MARADNI SZÉGYEN, VESZNI BORZALOM – MAGYAR ÍRÓK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN Petőfi Irodalmi Múzeum 2015. január 10-ig pim.hu A kiállítás irodalmi művekből és személyes forrásokból építkezve mutatja be az írók számára a hátországban és a fronton kapott új szereplehetőségeket. Az otthon maradtak oldalát Ady Endre, Babits Mihály, Lengyel Menyhért és Móricz Zsigmond képviseli, míg a katonák oldaláról Gyóni Gézával, Tersánszky Józsi Jenővel, Szép Ernővel és Balázs Bélával találkozhatunk. ¶

VIDÉK ABSZTRAKT VALÓSÁG – AVANTGÁRD TÖREKVÉSEK A 20. SZÁZADI EURÓPAI GRAFIKÁBAN – VÁLOGATÁS A PATKÓ IMRE- ÉS A PÁN–MEZEIGYŰJTEMÉNYBŐL KOGART, Tihany 2015. január 4-ig kogarttihany.hu A tárlat két impozáns hazai magángyűjteményből válogatva olyan művészek munkáit tárja az érdeklődők elé, mint Georges Braque, Sonia Delaunay, Max Ernst, Etienne Beöthy vagy Reigl Judit. A hetven mű között megtalálhatjuk az európai avantgárd grafika legszebb darabjait: sokszorosított lapokat, illusztrációkat, egyedi rajzokat és különleges vázlatokat is. ¶ A SEUSO-KINCS SZÉKESFEHÉRVÁRON Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár 2015. január 15-ig szikm.hu A kiállítás az 1970-es évek óta ismert, kalandos sorsú leletegyüttes eddig hazakerült darabjait tárja a látogatók elé a feltételezett lelőhelyéhez legközelebb eső múzeumban. ¶

3276 EXPEDÍCIÓS NAP, A MÚZEUMALAPÍTÓ GEOGRÁFUS ÚJRAOLVASVA Magyar Földrajzi Múzeum, Érd Új állandó kiállítás foldrajzimuzeum.hu A múzeum negyedik állandó, tematikus egységekbe rendezett kiállításán az intézményalapító Balázs Dénes Föld körüli utazásairól kapunk képet számos néprajzi tárgy és fotográfia révén. A múzeum tetőterében berendezett tárlaton megismerhetjük a szerény és áldozatkész tudós utazásainak eredményeit, tapasztalatait, valamit szabadúszó geográfusként százharminc országban tett látogatásainak pillanatképeit is. ¶ SZŐNYI ZSUZSA ÖRÖKSÉGE Szőnyi István Emlékmúzeum, Zebegény 2015. április 30-ig szonyimuzeum.hu A tárlaton Szőnyi István lányának családi gyűjteményével találkozhatunk. A festőművész édesapja születésének százhuszadik évfordulója tiszteletére megrendezett tárlaton Szőnyi mellett Triznya Mátyás képei, a családhoz köthető dokumentumok, fotók, személyes tárgyak is szerepelnek. ¶

BIRKÁS ÁKOS: DEMOKRÁCIA (2009, OLAJ, VÁSZON, 140 × 200 CM, ZINSLER-GYŰJTEMÉNY, AUSZTRIA) REPRODUKCIÓ: TIHANYI–BAKOS FOTÓSTÚDIÓ

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

AZ ELSŐ FOTÓKIÁLLÍTÁS A RIJKSMUSEUMBAN Modern idők Rijksmuseum, Amszterdam 2015. január 11-ig rijksmuseum.nl A múzeum első fotókiállítása az intézmény 1994-ben alapított és mára húszezer darabot számláló fotógyűjteményéből válogat. A több mint négyszáz kép a fotográfia 20. századi történetén vezet végig, bemutatva a színes fotó megjelenését, a dokumentum- és a sajtófotózást és a művészi fényképezést. A széles körű áttekintésből az is kiderül, hogy mi a fotográfia szerepe a divat és a reklám világában, sőt látható néhány amatőr felvétel is.

KÜLFÖLD MUNKÁCSY ÉS KORA – MAGYAR MŰVÉSZET A 19–20. SZÁZAD FORDULÓJÁN China Art Museum, Sanghaj 2015. január 28-ig artmuseumonline.org A kiállításra a Magyar Nemzeti Galériából és Pákh Imre gyűjteményéből érkeztek remekművek a legnagyobb ázsiai múzeumba. A kiállítás elsősorban Munkácsy Mihály munkásságára koncentrál, de Paál László, Szinyei Merse Pál, a realista festészeti tradíciókat követő festők, a szolnoki és a nagybányai művésztelep alkotóinak művei is szerepelnek. ¶ REMBRANDT – A KÉSEI MUNKÁK National Gallery, London 2015. január 18-ig nationalgallery.org.uk Rembrandt alkotó periódusának utolsó évei alatt születtek a legmélyebb mondanivalójú, legprogresszívebb, legőszintébb munkái. A londoni intézmény és az amszterdami Rijksmuseum együttműködésében létrejött kiállítás ezekből a remekművekből válogat az 1650-es évektől kezdődően az alkotó 1669-ben bekövetkezett haláláig. ¶

VELÁZQUEZ Kunsthistorisches Museum, Bécs 2015. február 15-ig khm.at Diego Velázquez királyi portréi, konyhai csendéletei, vallásos témájú munkái, mitologikus, illetve történelmi eseményeket feldolgozó műalkotásai kerülnek a nagyközönség elé a kiállításon. A tárlat leghíresebb művei a madridi Pradóból, a londoni National Galleryből és a bostoni Szépművészeti Múzeumból érkeztek. ¶ EGON SCHIELE – JENNY SAVILLE Kunsthaus, Zürich 2015. január 25-ig kunsthaus.ch Izgalmas találkozást ígér a kiállítás, amelyen a bécsi modernizmus legnagyobb alkotója, Egon Schiele és a kortárs brit képzőművész, Jenny Saville munkáit mutatják be. Míg a korábbi tárlatok történeti kontextusból láttatták az osztrák festő művészetét, most Saville nagyméretű alkotásai és Schiele harmincnyolc festménye és negyven grafikája kezd párbeszédbe. Különlegesség, hogy a Belvedere huszonöt év óta először engedi ki Ausztriából a Halál és a lányka című festményt. ¶

KÖZÉPKORI MAROKKÓ – EGY BIRODALOM AFRIKÁTÓL SPANYOLORSZÁGIG Louvre, Párizs 2015. január 19-ig louvre.fr A nyugati iszlám világ legsikeresebb dinasztiáinak történetét feldolgozó kiállítás a 11. századtól a 15-ig vezeti végig a látogatókat. A több száz műalkotást felvonultató tárlat az Almoravid, az Almohad és a Marinid uralkodócsaládok korához köthető építészeti dekoráció, az iparművészet, az irodalom és a diplomáciai ajándékok legpazarabb marokkói és andalúziai emlékeit tárja az érdeklődők elé. ¶

A KÉSEI TURNER – A FESTÉSZET FELSZABADÍT Tate Britain, London 2015. január 25-ig tate.org.uk A kiállítás Joseph Mallord William Turner kései alkotásaival ismerteti meg a látogatókat, azokkal a remekművekkel, amelyeket 1835 és 1851-ben bekövetkezett halála között készített. A munkák között találhatjuk többek között az Ókori Róma: Agrippina partra száll Germanicus hamvaival és a Modern Róma: Campo Vaccino című monumentális festményeket is, amelyek eddig csak egyszer, 1839-ben voltak együtt kiállítva. ¶

MARK ROTHKO Gemeente Museum den Haag, Hollandia 2015. március 1-jéig gemeentemuseum.nl A negyven év óta az első Hollandiában megrendezett Rothkokiállítás az absztrakt expreszszionizmus egyik legfontosabb művészétől hatvanöt ritkán látható alkotást mutat be. A kiállítás központjában Mark Rothkónak az 1950-es, 1960-as években készített festményei állnak, de korai figuratív alkotásait is megismerhetjük. ¶

ALBERTO GIACOMETTI Galleria d’Arte Moderna, Milánó 2015. február 1-jéig gam-milano.com A 20. századi szobrászat egyik legismertebb alkotójának művészetét és életútját eddig soha nem látott teljességben bemutató, kronologikus elrendezésű tárlaton látható szobrok, festmények, grafikák a művész húszas évekbeli kezdeti sikereitől egészen a hatvanas években készített legismertebb munkáinak megszületéséig kalauzolja végig a közönséget. ¶

STEVE FITCH: GRANDVIEW MOTEL, RATON, NEW MEXICO (1981, C-PRINT, RÉSZLET) FORRÁS: COLLECTION RIJKSMUSEUM, A BAKER & MCKENZIE AMSTERDAM N. V. TÁMOGATÁSÁVAL MEGVÁSÁROLVA

„LUNATICS ARE ON THE LOOSE” EURÓPAI FLUXUSFESZTIVÁLOK 1962–1977 Nemzeti Galéria, Prága 2015. január 4-ig ngprague.cz Az 1960-as és az 1970-es évek fluxusművészeti mozgalmának tagjai által rendezett fesztiválok történetét, hangulatát visszaadó, több európai művészettörténész együttműködése nyomán született kiállítás harminckét egykori esemény köré épül. A sokkoló performance-okat, új utakat kereső happeningeket, a zenét és a művészetet összekötő megmozdulásokat életre keltő tárlat a látogatókat is önkifejező aktivitásra invitálja. ¶ SUZAN SHUTAN – BECOMING Zachęta – Nemzeti Művészeti Galéria, Varsó 2015. január 31-ig zacheta.art.pl A színek karakterisztikájával és térbeli megjelenésével foglalkozó amerikai szobrász alkotásai legtöbbször falképként indulnak, majd a térben folytatódnak. A több ezer színes „pomponból” álló és a látogatók által szabadon megérinthető installációkat a természetben is megtalálható rendszerek inspirálják. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

A FÉNY ILLÚZIÓJA Palazzo Grassi, Velence 2015. január 6-ig palazzograssi.it A Canal Grande partján álló Palazzo Grassi újabb válogatást kínál François Pinault majd háromezer műtárgyból álló kortárs gyűjteményéből: a kiválasztott tematika ezúttal a fény. A kiál-

lított negyven mű a fény szimbolikus, metaforikus, filozofikus, társadalmi, látható és láthatatlan ábrázolásának formáit és jelentéseit mutatja be installációkkal, interaktív világítótestekkel, fotókkal és videomunkákkal. A palota előcsarnokába belépve rögtön különleges látvány fogadja a látogatót: a kaliforniai művész,

Doug Wheeler fényinstallációját mindkét oldalon a 18. századi épület eredeti oszlopsorai szegélyezik, a két emelet magas tér további része viszont vibráló, mindent elnyelő fehér ködben úszik. Az illúzió megfejtéséhez a nézőnek be kell lépnie a térbe: valójában egy különleges festék és a megvilágított gázkeve-

rék adja a varázslatos látványt. A Pinault-gyűjtemény kiállításait 2007 óta jegyző Caroline Bourgeois olyan műveket válogatott, amelyek a láthatatlant láthatóvá tévő fény különböző szinonimáit jelenítik meg; például Vidya Gastaldon Rainbow Rain installációját vagy David Claerbout hipnotikus esővideóját. ¶

DOUG WHEELER: D-N SF 12 PG VI 14 (2012, FÉNYINSTALLÁCIÓ, 746,5 × 1280,5 × 1280 CM, ÜVEGSZÁL, TITÁNIUM-DIOXID-FESTÉK, LED-LÁMPÁK, DMX-VEZÉRLÉS) FOTÓ: FULVIO ORSENIGO © 2014 DOUG WHEELER; COURTESY DAVID ZWIRNER, NEW YORK/LONDON

MÚZEUMKÖRÚT

MONITOR SZERKESZTŐ: MAGYAR KATALIN

DÍJAT KAPOTT MOSZKVÁBAN A SKANZEN HONLAPJA [MTI] A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Képzési Központ (MOKK) honlapja (mokk.skanzen.hu), valamint a magyar szellemi kulturális örökséget bemutató film kapott díjat Moszkvában az UNESCO mellett működő múzeumi világszervezet, az ICOM által rendezett nemzetközi fesztiválon, ahol hatvanhét ország múzeumainak audiovizuális termékei versenyeztek. A szentendreiek az Egyedülálló honlap díját nyerték el weboldalukkal, amely összefogja a hazai múzeumok oktatási és nevelési programjait. A szakemberek itt megoszthatják tapasztalataikat arról, hogyan lehet a fiatalokat a múzeumokba csábítani. ¶

ELÉRHETŐ AZ INTERNETEN A TATAI KÉPESLAPGYŰJTEMÉNY [MTI] A tatai Kuny Domokos Múzeum elérhetővé tette több mint ezer darabos megyei képeslap-gyűjteményét az interneten. A kepeslap.kunymuzeum.hu oldal térképes alkalmazással is rendelkezik, így a korabeli felvételek összehasonlíthatók a jelenlegi utcaképpel. A gyűjtemény gerincét tatai képeslapok adják, de számos kép található Tatabányáról, Komáromról és Esztergomról, valamint a megye kisebb falvairól is. A látogató a település, a készítés ideje és más paraméterek megadásával válogathat a régi fotográfiák között. Az online katalógus tartalmazza a többi között a készítés és a kiadás helyét, idejét, valamint a postára adás helyét és idejét. ¶

VIDEOJÁTÉK ISMERTETI MEG A LONDONI BRITISH MUSEUMOT [MTI] A londoni British Museummal és annak teljes gyűjteményével gyarapodik hamarosan a Minecraft-univerzum. A projekt a Museum of the future (A jövő múzeuma) elnevezésű kezdeményezés része, amelynek célja, hogy közelebb hozza az intézményt az emberekhez. A Minecraft egy nyílt világban játszódik, ahol a játékosoknak lehetőségük van számtalan dolgot építeni. Több szervezet, például a brit térképészeti hivatal vagy a dán kormány is építkezett már itt, hogy megismertesse tevékenységét a fiatalabb nemzedékek tagjaival. A British-projekt első lépéseként a múzeum nagycsarnokát és az épület homlokzatát építik meg digitálisan. ¶

WEBOLDAL A FELSZABADÍTÁS HETVENEDIK ÉVFORDULÓJÁRA [MTI] Az egykori német náci haláltábor helyén működ dél-lengyelországi Auschwitz Múzeum külön internetes oldalt nyitott a tábor felszabadításának 2015. január 27-én esedékes hetvenedik évfordulója alkalmából (70.auschwitz.org). Az oldal tájékoztat az egykori tábor területén és a világszerte rendezendő évfordulós megemlékezésekről és a tábornak a Vörös Hadsereg által 1945. január 27-én végrehajtott felszabadításának krónikájáról. Ez az évforduló talán az utolsó alkalom, amikor még nagy számban jelen lehetnek a túlélők, ezért a következő nemzedékek felelőssége lesz a haláltábor emlékének megőrzése és továbbadása. ¶

KACATJAINK MÚZEUMA [444.hu] Mindenkinek van pár olyan kacatja, amelyek nem érnek semmit, de a hozzájuk fűződő emlékek miatt a tulajdonosuk számára az eszmei értékük nagyobb, mint mondjuk a Mona Lisáé. Nick Cave muzsikus-színművész legújabb filmjének kampánya keretében ezeknek készített egy online múzeumot: a 20000daysonearth.com internetcímre bárki beküldheti bármilyen gyerekkori emlékét, romantikus tárgyát, híres embertől származó ereklyéjét (akár egy zenész használt rágóját). A beküldött tárgyak között kurátorok szelektálnak.

A VIRTUÁLIS „KACATMÚZEUM” 457. SZÁMÚ „MŰTÁRGYA” EGY HÚSZ ÉVVEL EZELŐTTI TRAGÉDIA EMLÉKE; AZ EGY KÖZÖSEN VÉGIGIVOTT ÉJSZAKA UTÁN, 27 ÉVES BARÁTNŐJE ÖNGYILKOSSÁGA HELYSZÍNÉN KÉSZÜLT FÉNYKÉP FELTÖLTŐJE SZERINT ALAPVETŐEN HOZZÁJÁRULT AHHOZ, HOGY ÁTGONDOLJA ÉS MEGVÁLTOZTASSA KORÁBBI ÉLETÉT FOTÓ: CHARLOTTE DAWSON

DIGITALIZÁLT SZAKKÖNYVEK A GUGGENHEIM HONLAPJÁN [MANDARCHIV.HU] A New York-i Guggenheim Múzeum százkilenc művészeti kiadványt digitalizált és tett ingyenesen elérhetővé. Az 1937 és 1999 között kiadott könyvek és katalógusok a guggenheim.org/new-york honlapon érhetők el; megtekintésükhöz elég a Read Catalogue Online-ra kattintani. A művészek között ott találjuk Alexander Calder, Edvard Munch, Francis Bacon, Gustav Klimt vagy Egon Schiele nevét, de fellelhetők itt olyan összefoglaló művek is, mint a Masterpieces of Modern Art, az Abstract Expressionists Imagists vagy a Syllabus nevű kiadvány, amely öt könyvet tartalmaz Hilla Rebay, a Guggenheim Múzeum első igazgatója tollából. ¶

MÚZEUMKÖRÚT

SZEMLE SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE, MARTOS GÁBOR

EGY MŰBARÁT „KÁDER” GYŰJTEMÉNYE ÉS A MAGYAR MODERNIZMUS A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti anyagának jelentős részét teszi ki Mihályfi Ernő (1898–1972) egykori kollekciója, amely a gyűjtő halála után, 1977-ben vásárlás útján került az akkori megyei múzeumba. A mintegy nyolcszáz festményből és grafikából álló műtárgyegyüttesről eddig nem volt módunk teljes képet kapni, csupán a monografikus kiállításokra kölcsönadott darabok érzékeltették a gyűjtemény súlypontjait, illetve a Mihályfi írásait egybegyűjtő posztumusz kötet (Művészek, barátaim, 1977) fekete-fehér képanyaga állt a rendelkezésünkre. A most megjelent kétnyelvű kötet a gyűjtemény darabjainak bemutatását vállalja, kiegészítve azt az elsősorban a gyűjtő művészkapcsolatait áttekintő tanulmánnyal, ám nem kísérli meg bemutatni vagy megfejteni a Mihályfi-jelenséget, a művészbarát „kádernek” a második világháborút követően csak nyomokban előforduló típusát. Mihályfi útja nagyjából Patkó Imréével hozható párhuzamba (az ő gyűjteményét a győri múzeum őrzi): a politikai újságíróé, aki a művészetek iránti kezdetben félszeg érdeklődéstől eljut a művészeti írásig és egy mennyiségében is impozáns gyűjtemény felépítéséig. Mihályfi a Nógrád megyei Béren született, evangélikus lelkész fiaként, a két világháború között újságíró, majd a Független Kisgazdapárt tagjaként kerül egyre közelebb a politikához. 1946 után fokozatosan balratolódik, az ötvenes évektől országgyűlési képviselő, a Magyar Nemzet főszerkesztője, több ízben miniszter. Noha úgy tűnik, hogy komolyabban csak a második világháború után kezd gyűjteni (amikor pedig a legkevesebben kezdtek hozzá ilyesmihez), az anyag láttán egyértelműen megállapítható, hogy tudatos, ízlése szerint gyűjtő, és nem műtárgyakkal megajándékozott potentátról van szó (tehát ebben a tekintetben Révaihoz, és nem Kádárhoz hasonlítható), aki időtálló, nem kora elvárásaihoz igazított műveket vásárolt, noha baloldali attitűdje a gyűjtemény egészén teljes mértékben igazolható. A fő csapásirányt Derkovits Gyula és Uitz Béla jelentik, akikkel Mihályfi baráti kapcsolatot is ápolt. Derkovitsról annak idején még újságíróként írt többször, nagy lelkesedéssel, és a művésztől mintegy száz lapot őrzött, amelyek többségét feltehetően jóval Derkovits halála után szerezte be. Uitzot többször is meglátogatta moszkvai Zsdanov utcai műtermében 1948 után, ám a gyűjteményben többségében korai műveket találunk tőle. Komolyabb anyag gyűlt össze Bortnyik Sándor képeiből: a gyűjtő ügyesen itt is a korai, 1918–19 körüli alkotásokat szedte össze. Szélesebben merített Dési Huber István, Berény Róbert, Egry József, Nagy István, Pór Bertalan és Nemes-Lampérth József életművéből – művészeti íróként, majd gyűjtőként is jó érzékkel választott; érdemeit az sem csökkenti, hogy a kollekció nagy része grafikákból áll. Ezen a téren párhuzamba állítható Gombosi Györggyel, a holokausztnak fiatalon áldozatává vált művészettörténésszel és Szegi Pál művészeti íróval, akik szintén kifejezetten a grafikai lapok gyűjtését preferálták; a műfaj szeretetén túl ezekhez a művészbarátságok révén is könnyen és olcsón (vagy ajándékként) hozzá tudtak jutni. A teljes gyűjteményt Sinkó Katalin (aki tanácsaival még a BÁV munkatársaként maga is segítette a gyűjtőt) mérte fel Mihályfi halála után, a múzeumi vásárlás előkészítéseként. A mostani kötet az első teljes, a nyilvánosságnak szánt lajstroma a 20. század egyik legfontosabb magyarországi modern műgyűjteményének. K. Peák Ildikó–Shah Gabriella: Mihályfi-gyűjtemény Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján, 2014

KINCS, AMI VAN A Bermuda-háromszög, a szabadkőművesek vagy éppen az óceánokon bolyongó szellemhajók titkaival került egy „súlycsoportba” az a tizennégy darab késő római kori ezüsttárgy – és a hozzájuk kötődő nagyméretű rézüst –, amelyeket nemrégiben az ország miniszterelnöke a magyarok „családi ezüstjének” nevezett abból az alkalomból, hogy hosszas hányattatások után a tárgyak közül hét (plusz az üst) Magyarországra érkezett (vissza?). Ezeket a valóban izgalmas és népszerű témákat feldolgozó korábbi kötetek ugyanis – sok más, ha úgy tetszik, tényleg művészeti „titkokat” feltáró írásokkal együtt, mint például a Stonehenge, Trója vagy az egyiptomi piramisok által felvetett kérdésekre választ keresők – mind részei annak A történelem nagy rejtélyei című könyvsorozatnak, amelyben a Kossuth Kiadó most (példás gyorsasággal) megjelentette a Seuso-kincsekről jelenleg rendelkezésre álló lehető legteljesebb – és elsősorban a nagy nyilvánosság számára érdekes – információkat is. Persze a ma Seuso-kincs néven ismert leletegyüttes története és a hozzá fűződő számos – és eddig jórészt megválaszolatlan – kérdés alighanem tényleg van annyira izgalmas, mint a Holt-tengeri tekercsek vagy éppen a maja birodalom eltűnése körüliek, sőt. Hiszen ezekhez a tárgyakhoz minden bizonnyal felderítetlen gyilkosság, esetleg titkosszolgálatok által is segített csempészés, több hamisított eredetpapír, kalandor műkereskedő, dörzsölt ügyvéd, angol főúri vásárló, világhíres árverezőház, nagy amerikai múzeum és még ki tudja, mennyi más valóban rejtélyes személy és esemény kapcsolódik, amelyek között, bármennyit is olvastunk róluk eddig, bizony nem mindig volt könnyű eligazodni. Most azonban Hajdú Éva, aki máig talán a legtöbbet tudja ezekről a tálakról, kancsókról, illatszeres szelencékről és azoknak az elmúlt csaknem negyven évet felölelő újkori történetéről – hiszen kereken húsz éve írta róluk az első cikkét, majd éveken át miniszteri biztosként próbált meg minél többet megtenni azért, hogy Magyarország bebizonyíthassa: ezek a tárgyak tőlünk, magyar földből kerültek titokzatos úton-módon a nemzetközi műkincs-kereskedelembe, tehát bennünket, magyarokat illetnek –, ebben a karcsú kötetben sok képpel és még több ténnyel gazdagon körítve teszi közkinccsé mindazt, amit eddig lehet, sőt alighanem mindazoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, illik is tudni erről az egyedülálló leletről. A kötetből ily módon alaposan megismerhető Seuso-kincsek egy része tehát „hazatért” (és ahogy hírlik, a talán nem is túl távoli jövőben a többi megszerzésére is esély látszik), ami az örömön túl elsősorban azt jelenti, hogy tudományosan vizsgálhatóvá válik (ennek várható menetéről lapunk 42. számában olvashatják a szakma terveit). Márpedig éppen ezeknek a szigorú szakmai vizsgálatoknak kell majd lehetőleg minél teljesebb válaszokat adniuk a ma még nyitott kérdésekre. Mert addig tényleg csak a rejtélyek maradnak – most éppen ebben a kötetben összefoglalva. ¶ Hajdú Éva: A Seuso-kincs Kossuth Kiadó, 2014

UITZ BÉLA: NŐI KÉPMÁS (É. N., OLAJ, FAROST; 57,5 × 53 CM) REPRODUKCIÓ/FORRÁS: DORNYAY BÉLA MÚZEUM

MÚZEUMGUIDE

LEHET-E A MÚZEUM TERÁPIÁS TÉR? – GONDOLATOK A „VITRINSZEMLÉLETŰ” ÉS A „PROBLÉMAMEGOLDÁS-SZEMLÉLETŰ” MÚZEUMLÁTOGATÓKRÓL SZERZŐ: KÁLLAY ESZTER EGYETEMI HALLGATÓ FOTÓ: LINUS LINTNER

Az alábbi írás a múzeumot mint egyfajta terápiás teret értelmezi, azaz úgy tekint a múzeumra, mint az önmeghatározás keresésének egyik lehetséges helyszínére. A szöveg hangsúlyozottan nem tudományos igénnyel íródott, hanem egyfajta gondolatkísérletként született meg; éppen emiatt bármilyen pontosan kidolgozott megoldás felvázolása helyett inkább csak meg kívánja vizsgálni a múzeumokhoz, illetve ezen belül is elsősorban a múzeumok teréhez kapcsolódó viszonyainkat, hozzátéve, hogy ez a tér az átlagember számára sokszor nehezen képzelhető el közvetlenül megközelíthető, otthonos, kedvünkre formálható közegként, még kevésbé valamiféle megnyugvásra alkalmas helyként. Ma már sokszor egyre anakronisztikusabbnak is érezhetjük, hogy egyszerűen bizonyos tárgyak puszta látványáért menjünk el egy múzeumba; ehelyett ezt a közös, nyilvános teret tartalommal akarjuk megtölteni, fórumként, alakíthatóként, a terápia helyeként kívánjuk értelmezni. A terápia orvoslást jelent, tehát valami olyasmit, ami olyan alternatív megoldásként lép fel, ami gyógyít bennünket. Ez a „gyógykezelés” azonban csakis megfelelő hozzáállással jöhet létre, erőteljes hajlandósággal és szándékkal a párbeszédre. Felvetődhet persze a kérdés: lehet-e egyáltalán diskurzusra alkalmas térként kezelni a múzeumot? Hiszen egy múzeum „adott” a számunkra, a benne látható tárgyakat „készen” kapjuk. Lehet-e vajon személyes kapcsolatot teremteni egy ilyen térrel, átadhatjuk-e magunkat – gyanakvás vagy szkepticizmus nélkül – a múzeum feltételezett „gyógyító” hatásainak?

Az a tény, hogy egy kiállítás általában magától értetődő fogalmakkal, korszakokkal dolgozik, erős okot adhat a megnyugvásra, miszerint a mi dolgunk itt már nem más, mint csak tanulni, de legalább ilyen erős okot a frusztrációra is: nem érezzük, hogy az értelmezésben szabad kezet kapunk, a tájékoztató, a kiállítást magyarázó szövegeket a szubjektivitás legkisebb jelére bizonytalanul szemléljük. A kérdés tehát az, hogy mikor érzünk egy múzeumot terápiának? Hiszen a terápia jelentheti a hétköznapokból való kiszakadást, egy olyan közeget, ami elfeledteti velünk a külvilágot; akik így állnak hozzá, a múzeumot is egyfajta friss, érintetlen kontextusnak, „művelődési” térnek tekintik. Például: ha elmegyek egy impresszionista kiállításra, ott szép és élvezetes lesz számomra, ahogyan a fényt ábrázolják a képeken, ráadásul azt is megtanulom, mi az impresszionizmus, mettől meddig tartott, milyen előfutárai voltak, mik a hatásai – tehát az egészről lesz egy többé-kevésbé kialakult kép a fejemben. Ez egyfelől hasznos; másfelől a múzeum eközben egyfajta hermetikusan zárt térként elfeledteti velem a külvilág gondjait is. A múzeum ismeretterjesztő jellegének – az előbbi példában bemutatott – hangsúlyozása figyelemelterelésként használja a múzeum terét, elhanyagolva a történeti, politikai kontextust és a múzeumban látottak saját életünkre való vonatkoztatását. A múzeum ilyenfajta használata a tévénézésére hasonlít. Ez a szempont egyáltalán nem elhanyagolható, ez a fajta kontextusból való kilépés ugyanis rengeteg ember alapvető terápiás igénye; nem csoda hát, hogy a történetiségtől és saját valós kontextusuktól megfosztva szemlélik egy kiállítás tárgyait is. A továbbiakban ezt a fajta hozzáállást vitrinszemléletnek fogom nevezni. A másik terápiás felfogás szembemegy ezzel: a múzeum sokszor vállaltan egy-egy adott problémával szembesít minket; főként az időszakos kiállítások esetében figyelhetjük meg, hogy a kiállítás explicit módon próbál választ adni egy a környezetünkben felvetődő specifikus kérdésre. Erre példa a Láthatatlan kiállítás, amely egyetlen dolgot tűz ki célul: a vakok társadalmi helyzetének, életkörülményeinek bemutatását, a vakok jelenlétével való szembenézést. Azáltal, hogy az ember végigjárja a vakok számára mindennapos szituációkat, a kiállítás közvetlen módon hat az emberi empátiára. És ezt nem máshogy éri el a kiállítás, mint a sokkoló élményszerűséggel. Az ilyenfajta élménnyel dolgozó kiállítások jobban kizökkenthetnek, illetve közelebb vihetnek a saját problémáinkhoz vagy a társadalom problémáihoz, akárcsak egy „brechti” színielőadás. Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy a kiállítás erőltetetté válik, vagy egyértelműen, céltudatosan próbál meglepetést okozni, konkrét konklúziót erőltetni a látogatókra, amitől ismét beindul a frusztráció védekezési mechanizmusa, és a látogató egyre nagyobb cinizmussal kezdi szemlélni a kiállítást. 2013 nyarán a berlini Jüdisches Museumban Die ganze Wahrheit (A teljes igazság) címmel rendeztek időszakos kiállítást. A cím arra utalt, hogy ez egy tabuk nélküli kiállítás a zsidókról, amelyben azokra a kérdésekre adnak választ, amelyeket senkitől nem mertél megkérdezni, de mindig is érdekeltek. Már a belépőjegyekre is a zsidókkal kapcsolatos „gyakori kérdések” voltak nyomtatva: Ist ein Jude beschnitten? (Körül van-e metélve egy zsidó?); Sind alle Juden religiös? (Minden zsidó vallásában is az-e?); Was machen Juden an Weihnachten? (Mit csinálnak a zsidók karácsonykor?). Amikor az ember belépett a kiállításba, a különböző, a zsidó vallással vagy identitással kapcsolatos relikviák mellett híres emberek idézeteit olvashatta, illetve különböző filmek, multimédiás eszközök álltak a rendelkezésére folyamatosan a témák (kérdések) feldolgozására. A kiállítás részét képezte egy emelvényen helyet foglaló ember is, egy „autentikus zsidó”, akitől bármit lehetett kérdezni. Én magam sajnos éppen egy péntek késő délután jutottam csak el a kiállításra, amikor is már csak egy kis kártya volt a széken: „Sabbatra mentem.” Pedig szívesen meg-

kérdeztem volna az ott ülőtől, hogy szerinte ez a kiállítás erősen ironikus vagy önironikus-e (bár nekem ebben az esetben sem tűnt volna egészen konzekvensnek). Annak ellenére ugyanis, hogy a leírásban a végtelen mennyiségű kérdésre, illetve a válaszok sokféleségére hívták fel a figyelmet, a jegyen, illetve a falon olvasható kérdések nem az ember tényleges, húsba vágó, személyes kérdései, hanem egy „kreált” vagy „vélt” publikum sokszor irreleváns, üres mondatai voltak. A kiállítás egyszerre próbálta bevonzani a terápiára vágyó, a témában bizonytalan embereket, illetve azokat, akiknek a provokáció kelti fel az érdeklődését. Az egész egy nagyon „PC-közönségre” volt kitalálva, akiket lenyűgöz, hogy ezekről a témákról ilyen nyíltan is lehet beszélni. A kiállítás láthatóan-érezhetően sokkolni kívánt, ám ebből sajnos csak az erőlködés látszata maradt meg igazán. Néhány provokatív mondattal igyekeztek fenntartani az érdeklődést, valódi diskurzus azonban nem jött létre, a kiállítás nem emberekről-embereknek szólt. (Elképzelhető persze, hogy minden máshogy alakult volna, ha tényleges lehetőségem van beszélgetni azzal az emberrel, aki egész nap ott ül, és hajlandó a valódi párbeszédre.) A fenti példát csak azért említettem, mert azt mutatja, hogy a hívószavak mindenképpen működnek, még ha a végén csalódottan távozik is az ember. Tehát alapvető igényünk van arra, hogy kérdezhessünk és a kérdéseinkre válaszokat kaphassunk egy adott témában, hogy a múzeum valós kommunikáció helyszíne legyen. Ebben az esetben a múzeumnak nem az ismertető, hanem az emlékeztető szerepe lép előtérbe. Ezt a hozzáállást a továbbiakban problémamegoldás-szemléletnek fogom nevezni. Azok a kiállítások, amelyek tettekkel, színházi aktussal próbálják elérni (vagy el is érik) a múzeumi élmény hatását, könnyen válhatnak didaktikussá vagy erőltetetten nyitottá – márpedig ezt megint idegennek érzi a terápiára vágyó ember. A fent említett kiállításon nem volt meg a tér ahhoz, hogy egyedül legyünk egy tárggyal, miközben engem néha teljesen hidegen hagyó, álprovokatív kérdéseket villantottak fel, majd válaszoltak meg újra és újra. Nádas Péter Találkozás című drámájában a Fiatalember a múltját keresi egy Mária nevű nőnél, aki maga a múlt, szinte muzeális tárgy, aki átadja a látogatónak az ő és a Fiatalember apjának közös történetét, ezáltal múltat, identitást biztosít a Fiatalember számára, aki a darab elején súlytalan módon, szinte a beszédre, mondatok megfogalmazására képtelen állapotban érkezik a ki tudja mióta érintetlen, állandó kiállításra emlékeztető házba.

A múzeum is identitáskereső közeg, ahol jelen és múlt találkozására vágyunk, kíváncsisággal, sőt néha kétségbeeséssel. Ez az identitás- és múltkeresés, az, hogy a múzeumoktól definíciókat várunk, azonban tulajdonképpen predesztinálja a múzeum kissé didaktikus mivoltát, a mindenkori politikai rendszerhez való alkalmazkodását, hiszen mindenki tudja, hogy a múzeumba az ember egyfajta nyitott, bizonytalan várakozással megy. Amit keresünk, az egyfajta megnyugtató fogalmazás (hasonló a művészettörténeti fogalmak és korszakok feltétel nélkül elfogadott rendszeréhez), egy esszenciát összesűrítő mondat, amivel elmondhatjuk: ez az impresszionizmus; illetve (adott esetben): ebből lettem én. Ez az igény mind a vitrinszemléletben, mind a problémamegoldás-szemléletben felismerhető, bár mindkettőben másképpen: a vitrinszemlélettel rendelkező látogatónak nem jut eszébe, hogy a múzeum terét bármilyen szinten önmagára vonatkoztassa, megnyugtatja azonban a felvásárolható szuvenír, a reprodukciók, a „művészet fogyasztásának” öröme. Biztos benne, hogy itt valami értékeset látott, és azt minél több példányban haza akarja vinni, hogy mindig emlékezzen erre a zárt, tanulásra alkalmas térre. A problémamegoldás-szemléletű múzeumlátogatók ezzel szemben hajlamosak mindent az adott kor kontextusába helyezni, amit aztán párhuzamba állítanak az éppen aktuális helyzettel. Saját, szorongó kérdéseiket viszik a múzeumba, és vonakodnak elfogadni a válaszokat, vagy attól félnek, hogy félreértelmezik a látottakat, nem ismernek fel egy egyszerű manipulációt vagy csúsztatást sem; tehát bizalmatlanul, mégis válaszokat keresve lépnek be a legkevésbé sem elvont, mégis idegen térbe (mint Nádasnál a Fiatalember Máriához). Amit valójában keresnünk kellene azonban a múzeumokban, az nem más, mint a kérdés. Egy terápián is elsősorban a beteg felé irányuló kérdésekkel kezdődik a trauma feloldása. A megoldásra, lekerekítésre való kényszerünk egy teljes világra való törekvés, ahol „mindennek megvan a helye”. Az, aki ilyesmiben hisz, nem veszi figyelembe, hogy általában minden megoldás újabb problémákat vet fel, és mint minden más, az identitásunk, önmeghatározásunk sem rögzíthető egy adott fázisban; folyamatos, dinamikus alakulás ez, amelyet a megfelelő kérdésekkel lehet mozgásban tartani. A már említett berlini kiállításnak, amelyet, mint mondtam, erős fenntartásokkal kezeltem, szerintem a hitelessége volt megkérdőjelezhető azáltal, hogy első látásra az egész merészen provokatívnak tűnt, valójában viszont a húsba vágó kérdések mellett és helyett sokszor mintha egy társas viselkedésre vonatkozó kézikönyvet kaptunk volna. „Lehet-e viccelni a holokauszttal?” – szólt az egyik kérdés. A konklúzió pedig sajnos egyértelműen adta magát: „A zsidóknak lehet, másoknak nem.” Pedig a szóban forgó kiállítás értelmes és érvényes irányban (jó kérdésfeltevéssel) indult el, ám az ember mégsem érezte a sajátjának; az utolsó pillanatban mindig kitértek az érvényes válaszok elől. Márpedig ha egy kiállítás nem meri komolyan venni saját magát, az teljességgel hiteltelenné teszi; ha egy kiállítás nem ismeri el, hogy képtelen egyértelmű üzenet közvetítésére, semmiképpen nem tud igazi terápiás szintet elérni, csak olyasmit, amit a bestsellerek, a definiálás optimista tömegtermelői sugallnak, mégpedig hogy az olvasás ne bizonyos jelenségeket pontosan feltáró, minket kérdések között hagyó, felkavaró folyamat legyen. Éppen ellenkezőleg: a múzeum a mi világunktól teljesen független teret teremt, amely azonban egy magától értetődő világképet sugall; tehát megfelelési kényszert okoz. A múzeum nem azért problémás intézmény, mert hiányzik belőle a személyes jelenlét, vagy mert magunkra vagyunk benne utalva: a kérdések hiányoznak belőle. A relativizmus, ami azonban nem megy át értelmetlen provokációba. Az általam említett két kategória természetesen nem fedi le az egy kiállítást befogadó közeg összes lehetséges hozzáállá-

sát; még kevésbé gondolom, hogy a hozzáállásokat vagy a múzeummal kapcsolatos várakozásokat ilyen tisztán meg lehetne fogalmazni, és ezeket (definíciók segítségével) pontosan el lehetne határolni egymástól. Mindössze a két leginkább gyakori viselkedésformát, múzeumról való gondolkodásmódot próbáltam felvázolni. Mivel sem muzeológus, sem művészettörténész nem vagyok, pusztán befogadói szemmel fogom megkísérelni leírni egy számomra terápiás lehetőséget hordozó múzeumi tér jellemzőit. Egy terápiás folyamat lezajlásáról sokféle elképzelés van, és senki sem vitatja, hogy az ember sokszor nincs tudatában, hogy kezelésre lenne szüksége; illetve ha mégis tudatosítja magában, hogy beteg, kicsi az esély, hogy tudni fogja, milyen terápiás módszer is lenne a számára a leghatékonyabb. A múzeumkultúra megismerése és a múzeumhoz való hozzáállásunk rögzítése gyermekkorunkban kezdődik el. Az iskolai tananyaghoz kapcsolódó múzeumlátogatás lehetőséget ad arra, hogy egy adott témát egészen más oldalról közelítsen meg egy gyerekcsoport – a látogatásból azonban sokszor csak a tiltás élménye marad meg: nem szabad hangosan beszélni, szaladgálni, megfogni a tárgyakat; tulajdonképpen minden, ami egy gyerek tapasztalataihoz még sokkal természetesebben kapcsolódik, illetlenségnek számít. Ez szintén könnyen bizonyos elvárások terepévé változtathatja a múzeumot, olyan térré, ami „feldarabol”: nem mozoghatunk szabadon, hanem a megfigyelő és befogadó szerepét kell játszanunk, általában mindössze egyetlen érzékszervünkre, a látásra hagyatkozva. Tehát hamar kialakulhat az érzés, hogy a múzeumba kulturált emberi lényként, magunkat fegyelmezve kell belépni, ez a gyerekek eredendő kíváncsiságát kiaknázatlanul hagyja és a múzeum nemhogy terápiás térként, de leginkább újabb frusztrációként adódhat hozzá az iskolához kapcsolódó élményekhez. Ugyanilyen frusztráció lehet a vitrinszemlélethez kapcsolható fogyasztói hozzáállás felerősödésének kialakulása, mikor a látogató annak próbál megfelelni, hogy látogatása az adott kiállítást teljes egészében „lefedje”, hogy mindenre legyen ideje és főként, hogy nehogy lemaradjon valamiről. Egy hatalmas kiállításon könnyen elfog minket a pánik, ha az összes terem végigjárását, az összes képre való rápillantást tűzzünk ki magunk elé (mint elvárást). Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tér használata a mi kedvünket szolgálja, ezzel együtt pedig a mi felelősségünk is, hogy hogyan tekintünk rá. Görcsös igyekezetünk, hogy magunkévá tegyünk egy kiállítást, hogy emlékezetünk megtartsa magában minden részletét, egy-egy jó kép címét, elfeledteti

MÚZEUMGUIDE

velünk, hogy itt nem információ felhalmozása a cél; utat kellene inkább találnunk ahhoz, hogy a kihelyezett tárgyakat valamilyen módon értelmezni, ezáltal pedig valóban integrálni tudjuk (s ne kelljen ezzel együtt szükségszerűen a „műélvező” szerepébe lépnünk). A múzeum funkciója egy terápiás folyamatban tulajdonképpen az, hogy megteremtse a gondolkodásunkhoz szükséges feltételeket. A jó előfeltételek a kritikus, önálló gondolkodás elindításának (tulajdonképpen egyedüli) nélkülözhetetlen elemei. Az, hogy konkrét tárgyakból, terekből indulunk ki, megteremti számunkra az állásfoglalás lehetőségét, és ezzel ráébreszt arra, hogy ha nem tudatosítom magamban egy kiállítás, illetve a saját történeti-politikai kontextusom jelentőségét, akkor az adott kiállításhoz kapcsolódó esztétikai élményemmel sem tudok elszámolni; nem veszem számításba ugyanis, hogy az esztétikai recepcióm is része egy társadalmi kontextusnak. (Ezzel persze nem azt tagadom, hogy nincsenek pontos, egyetemesebb és minden korban aktuális kérdések vagy műalkotások. Egy adott korban való értelmezéshez azonban nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy senki nem tud semleges nézőpontból szemlélni egy tárgyat, egy műalkotást.) Walter Benjamin történelemszemléletében a képszerűségen, a montázstechnikán van a hangsúly. Benjamin a történelmet nem mint homogén, elmesélhető történetet vagy mint csillagászati, tehát másodpercenként mérhető időt értelmezi. Szerinte a történelmi pillanat nem más, mint mikor egy elmúlt kor interakcióba, párbeszédbe kerül egy későbbi korral. A két különböző kor egymásra éppen reagálni tud; mondani tudnak egymásnak valamit. Ám ez esetleges, képszerűen felvillanó esemény, és minden kornak az a feladata, hogy a saját múltjához való kapcsolódási pontjait felfedezze. Egészen kicsi „megváltások” ezek, a múlt „megmenekítése” képekben. Szerintem egy elgondolkodtató, előítéleteinkre, megkövült történelmi, művészettörténeti reflexeire rámutató kiállítás természete montázsszerű. Nincs sugallt vagy sulykolt mondanivaló, még ravasz rávezetés sincs, releváns kérdések vannak egymás mellé sorakoztatva, amelyeket reakcióba hozhatunk, és lehetőleg minél több érzékszervünkkel tapasztalhatunk meg. A terápiás kiállítás nem vág mellbe azzal, hogy saját (vélt vagy valós) frusztrációinkat látjuk benne szalagcímszerűen a falra nyomtatva. A klasszikus képzőművészeti kiállítások, de sokszor a népművészeti vagy a természettudományos, vagy akár a történelmi kiállítások is (az ezek közötti árnyalásokat, egy kiállítás tulajdonképpeni „magas művészetbe” vagy népművészetbe való besorolásának problémáját itt és most nem kívánom taglalni) olyan dialektikával képesek élni, amivel a műalkotások mellé tett nyomtatott szövegek, prospektusok nem képesek. Egy puszta tárgyat tárnak elénk, tesznek ki a tekintetek kereszttüzébe, amelynek lényege, hogy nem beszél magáról; önreprezentációja saját maga. A kiállítások – vagy az egyes műalkotások melletti, szinte minden kiállításon kötelező műleírások – eredetileg a könnyebb megértést hivatottak elősegíteni. Semmi nem andalít el vagy nyugtat meg minket azonban annyira, mint egy kézenfekvő szöveg, amelyben ott az értelmezés; és az öncélú vagy terméketlen provokációhoz, a felháborodás (és ezáltal az érdeklődés) megalapozásához is elengedhetetlen kellék a szöveg (ha nem is önmagában idézi elő a botrányt, mindenképpen tisztázza számunkra, hogy igen, itt kell meglepődnünk). Másrészről a szövegek, amelyeket művészi folyamatban létrejött tárgyakhoz illesztenek, sokszor már nincsenek is különösebb kapcsolatban az ábrázolt képpel, olyan szavakkal próbálják ugyanis leírni a műalkotást, amelyek nem alkalmasak erre. Szerintem a feliratok is dolgozhatnának egyfajta montázstechnikával: irodalom, művészi igényű szöveg lehetne ez, amely reakcióba lép az adott tárggyal (ettől függetlenül természetesen lehetne egy, a korszak főbb történelmi eseményeit összefoglaló idővonalat vagy egy rövidebb, tények-

re szorítkozó leírást helyezni a kiállítás bejáratához). Egy műalkotás ritkán jön létre olyan tervszerűen, mint egy kiállítás, és semmiképpen sem állításokkal dolgozik. A terápiának is fontos része, hogy saját axiómáinkban megrendítsen bennünket, és ami eddig magától értetődő fogalomként működött, egyszerre ütköztethetővé, formálhatóvá válhasson. Arra ösztönöz minket, hogy ne egy könnyen fogyasztható (orvosi) kapszulában akarjuk megtalálni a megoldást, hanem (első fázisként) meg akarjunk érte dolgozni. Később ez olyan igényességet alakít ki, ami önmagával soha nem lesz megelégedve (ezt azonban megfelelési kényszer, konkrét cél elérésének vágya nélkül teszi meg). A(z általam végiggondolt, valós terápiás térnek nevezhető) múzeum a mindennapok önelégültségével és megelégedettségével szemben puszta tárgyakat ad elénk; ezek a tárgyak nem „feladatok”. Egy ilyen kiállítás azt rombolja le, ami minket engedelmes állampolgárokká tesz, ezt azonban egy nem azonnal magunkra vonatkoztatható témában, explicit módon próbálja megvalósítani, hanem implikációkkal kezd dolgozni, azaz valóban meglep. Végezetül még annyit: tudom, hogy mindaz, amit fentebb leírtam, támadható. Egyrészt maga a múzeum intézménye (a szelekcióból, a kiállítás elnevezésének kényszeréből és rengeteg más okból kifolyólag) rá van kényszerítve arra, hogy valamilyen szinten standard fogalmakkal dolgozzon (hiszen közérthetőnek kell maradnia). Már a kiállított tárgyak kiválasztása is egyfajta standardre való hivatkozás, tehát ha ezt megpróbáljuk teljesen kiiktatni a múzeumból, akkor magát az intézményt töröljük el. Másrészt a múzeum nem más, mint a korlátozhatatlan szabadság tere, ahol a jogi kategóriák, az etika teljesen másképp működik, mint mondjuk a médiában, hiszen éppen hogy a média és a művészet kevert helyszíne ez. Tehát hogyan írhatom elő azt, hogy milyennek kell lennie egy jó és valós terápiás térnek nevezhető kiállításnak, ha ezzel pontosan a múzeum (illetve a művészet) alapvető és sérthetetlen szabadságát korlátozom? Az, hogy – valljuk be – standard megoldást próbálok találni a standard megoldások kiküszöbölése érdekében, pedig nem más, mint paradoxon. Írásom értelme, illetve célja így labilissá válik. A fenti szöveg nem titkolt szándéka valójában mindössze a múzeumnak egy olyan fajta megközelítése, ami nem a múzeumhoz mint intézményesült épülethez, hanem sokkal inkább a (soha nyugvópontra nem jutó) kérdések helyszínéhez áll hozzá, ami eljuttat minket a gondolkodás kezdetéhez – azaz az identitásunk kialakulásának kezdetéhez.

A TELJES IGAZSÁG – AMIT A ZSIDÓKRÓL MINDIG IS TUDNI AKART VOLNA – CÍMMEL RENDEZTEK TÁRLATOT TAVALY A BERLINI JÜDISCHES MUSEUMBAN, HOGY MEGPRÓBÁLJÁK TISZTÁZNI AZ EMBEREKBEN A ZSIDÓSÁGGAL KAPCSOLATBAN FELVETŐDŐ KÉRDÉSEIKET. A KIÁLLÍTÁSBAN A ZSIDÓ VALLÁSSAL, IDENTITÁSSAL KAPCSOLATOS TÁRGYAKON, IDÉZETEKEN, FILMEKEN ÉS MÁS MULTIMÉDIÁS ESZKÖZÖKÖN KÍVÜL (MAJDNEM) ÁLLANDÓAN EGY ZSIDÓ EMBER IS VÁRTA A LÁTOGATÓKAT, ÉS VÁLASZOLT A KÉRDÉSEIKRE

MILYENNEK KELLENE LENNIE MA EGY, A 21. SZÁZADI ELVÁRÁSOKNAK MEGFELELŐ, EGYSZERRE TUDOMÁNYOS ÉS NÉPSZERŰ MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUMNAK? ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LEHEL

DISPUTA

ESTÓK JÁNOS TÖRTÉNÉSZ, A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUM FŐIGAZGATÓJA

Hogyhogy milyennek? Olyannak, mint egy képzőművészeti, néprajzi, iparművészeti vagy éppen egy helytörténeti múzeumnak: tudományos megalapozottságúnak, játékosnak, élményt adónak, sokrétűnek, nyitottnak, kreatívnak, szerethetőnek – nem folytatom. Persze értem én a föltett kérdést, vagy inkább érteni vélem. Zavarom – és a kérdésről az utóbbi időben a véleményüket kifejtők egy részének zavartalansága – a fogalmi tisztázatlanságból fakad. Vajon ugyanazt értjük-e a „mezőgazdasági múzeum” fogalmán? Ha nem tisztázzuk a jelzős szerkezet első tagját, akkor szabadon beszélhetünk el egymás mellett múzeumi szakemberek, építészek, tájépítészek, kultúrával foglalkozó politikusok és újságírók. Én nem ezt szeretném tenni. Persze semmi újat nem mondok azzal, hogy sokféle „mezőgazdasági” múzeum létezik. Annak megválaszolása, hogy mi minősül mezőgazdasági múzeumnak, tudományos diskurzust igényel. Az alapos, a nemzetközi trendekre is figyelő tudományos vitának nem ez a lap a fóruma, de a kérdés lehetőség a problémafelvetésre. Magam a nyitottságra hajlok, így azokkal értek egyet, akik szerint „mezőgazdasági”-nak tekinthető minden a mezőgazdaság – tágabban az agrárium – egészét, illetve egy-egy területét, például a szőlészetet és borászatot, az erdészetet, a vadászatot stb. bemutató múzeum. (Az egyszerűség kedvéért minden esetben a múzeum kifejezést használom.) A befogadó megközelítés szerint ide tartoznak az élelmiszer-ipariak is, többek között a kenyér, a sajt, a sör vagy a csokoládé művelődés- és gyártástörténetét bemutatók. A nemzeti és különösen a helytörténeti múzeumoknak, azután a néprajzi, sőt a természettudományi múzeumoknak nem csupán „mezőgazdasági” tárgyi és egyéb anyaguk van, hanem kiállításuk is lehet. Ezek után talán érthető, hogy miért nem lehet a feltett kérdésre – az általánosságokon túl – könnyedén válaszolni. Milyen legyen a 21. század komplexitásra törekvő mezőgazdasági múzeuma, halászati múzeuma vagy mezőgazdasági gépfejlődés-történeti kiállítása, bemutató gazdasága vagy skanzenje? Fontos kérdések ezek. Számolni kell azzal, hogy az infrastrukturális (autópálya, gyorsvasút) fejlesztések révén könnyen elérhetővé válnak a Budapesttől mintegy száz kilométeres körzetben lévő kulturális intézmények, szórakozó- és pihenőhelyek, illetve ezek kombinációi. Megítélésem szerint a bőséges szabad térrel rendelkező intézmények adottságaikat kihasználva profiljukat, tevékenységüket az ismeretátadó élménypark/élménygazdaság irányába is fogják bővíteni és fesztiváljellegű rendezvényekkel gazdagítani. Az a tendencia látszik teret nyerni, hogy a beépítetlen természetes területtel bőségesen rendelkező létesítmények (élménygazdaságok, gépgyűjtemények, lovas parkok, háziállat-bemutatók stb.) szabadtéri tevékenységükhöz klasszikus múzeumi funkciót (állandó és időszaki kiállítások) igyekeznek társítani, míg a városi környezetben lévők ki kívánnak lépni épületük falai közül. A cél mindkét esetben világos: a szabadtéri környezetben működők a szakmai megalapozottság felmutatására és az egész éves látogathatóság megteremtésére törekszenek, míg a városi környezetben épületbe zárt múzeumok hagyományos tevékenységüket igyekeznek a falakon kívüli projektekkel „láthatóvá tenni”, gazdagítani. Az előbbiek esetében a tárgyi és dokumentumanyag hiányosságai, a megfelelően képzett muzeológusok hiánya; utóbbiak vonatkozásában a városi közterületi tevékenységet korlátozó jogszabályok okozhatnak nehézséget. Újabb dilemmát jelent, hogy az igényes, az elmélyülésre vágyó látogatót szolgálja-e az áruházszerű, mindent egy helyen kínálni akaró igyekezet. Az esetlen hasonlatnál maradva: szerintem fontosak a minőségre, a megbízhatóságra alapozó „szakboltok”. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a bemutató- vagy élménygazdaság (farmmúzeum) a jövő útja. Szerintem is ez az egyik, de csupán az egyik út. A Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak van ilyen részlege: a keszthelyi filiáléjában, a Festeticsek Georgikon majorjában kialakított él-

ménygazdaság. A farmmúzeumok azonban csak az év egy részében tudnak látogatót fogadni, miközben egész évben gondoskodni kell a gazdaságról, az állatokról, a gépekről. Bizton állíthatom: költséges dolog. És még a tavasztól a tél beálltáig terjedő időben sem valósítható meg, hogy a gazdálkodás látványos mozzanataira kíváncsi, azok átélhetőségében reménykedő látogatók számára folyton „esemény” legyen: éppen szántsanak és vessenek, arassanak és csépeljenek, nyírják a birkát vagy fejjék a tehenet. Mindemellett a farmmúzeumok jellemzően adósok maradnak a mezőgazdaság történeti bemutatásával. A farmgazdaság nem „csereszabatos” a múzeummal. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Magyarország egyik legrégebbi, lassan százhúsz éves múzeuma. Abban az épületegyüttesben működik, amelyet a számára emeltek – ez is ritkaság. A Városligetben a 19. század végén létrejött „múzeumi negyed” része. Történeti beágyazottsága megőrzendő érték, de a történelmi levegő önmagában nem ad választ a kérdésre: képes-e megfelelni a 21. századi kihívásoknak? Meggyőződésem szerint: igen. Komplex és multifunkcionális intézmény, gyűjteményi anyagánál, az itt felhalmozott szellemi értékeknél fogva az agrártörténeti és -tudományi kutatás megkerülhetetlen helye. A sajátos mikrokörnyezetben lévő múzeumnak kivételes lehetősége van arra, hogy az épületen belüli múzeumi funkciók és a tömegeket vonzó szabadtéri rendezvények (termékbemutatók, vásárok, fesztiválok stb.) tekintetében is sikeres lehessen. A vidéki Magyarország, a falu itt mutatkozhat be a (fő)városban. A Budapest Liget projekt megvalósulása új, minden korábbinál kedvezőbb helyzetet teremt a múzeum számára. A Néprajzi Múzeumnak a Városligetben felépíteni tervezett új épülete Európában egyedülállóan komplex módon tenné lehetővé a vidéki (a volt mezővárosi, falusi, tanyasi) életmód bemutatását a múltban és a jelenben. További lehetőségeket rejt magában az egyéb szakmúzeumok megjelenése, amelyek új megközelítési módokat kínálnak a Mezőgazdasági Múzeum gazdag építészeti, fénykép- film- és hangzóanyagának a megjelenítésére. Fontos, hogy a képzőés fotóművészet, az építészet, a zene és a néprajz világával kölcsönhatásba lépve továbbra is nemzeti kultúránk, általános műveltségünk része legyen az élelmiszer-termelő, a kultúrtájat művelő vidéki Magyarország. A változásra kész Mezőgazdasági Múzeumot elhelyezkedése, sajátos épületegyüttese és megújuló szolgáltatásai képessé teszik arra, hogy a 21. században is a mezőgazdasági múzeumok sokszínű világának meghatározó tagja legyen.

TÓTH JÓZSEF TÖRTÉNÉSZ-MUZEOLÓGUS, A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUM GEORGIKON MAJORTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÓHELYÉNEK MUNKATÁRSA

Bár a feltett kérdést a rendelkezésre álló terjedelemben nehéz megválaszolni, megpróbálom azokat a kihívásokat számba venni, amelyekkel a Magyar Mezőgazdasági Múzeum keszthelyi fiókintézményében, a Georgikon Majortörténeti Kiállítóhelyen napról napra szembesülünk. Míg az itt található műemlék épületegyüttesben az agrártörténet tárgyi eszközei és gépei mellett az agrárszakoktatás helyi történetét mutatjuk be, a tavaly megnyitott új élménygazdaságban élő háziállatokat, gazdasági növényeket és sokféle egyéb látnivalót kínálunk az érdeklődőknek. Ebből a látószögből közelítem meg tehát a kérdést. A harmadik évezredben is fontos a múzeumok kötődése a fizikai térhez. Ennek egyik megvalósulási formája például a kiállításoknak helyet adó, sokszor már önmagukban is látványosságnak számító műemlék épületek, amelyek már messziről vonzzák a kíváncsi tekinteteket. A szélesebb értelemben vett földrajzi helye is fontos a múzeumoknak, hiszen a múzeumi rendezvényekhez szükséges emberi erőforrást is jellemzően a helyi közösségek adják a múzeum állandó dolgozói mellett. Ami keszthelyi kiállítóhelyünket illeti, itt többek között olyan régi, a mezőgazdaságban használt gőzgépek, traktorok, cséplőgépek találhatók, amelyeket nemcsak igyekszünk működőképes állapotban konzerválni, hanem egyszersmind a használatukhoz szükséges tudást is próbáljuk megőrizni. Ezt azonban nem lehet csupán írott formában továbbörökíteni, hiszen sokszor már a több évtizedes gépek beindítása is speciális szakértelmet igényel, a lokomobilok vezetéséhez meg egyenesen a gőzmozdonyokra érvényes vezetői engedély szükségeltetik. Szerencsére kialakult helyben egy önkéntes csapat, amelynek tagjaira számíthatunk, például a nyári Majorbéli Géptalálkozóinkon, amikor a nagyközönség a gyakorlatban is megismerheti a gőzekés szántást, a gőzgépes cséplést és más hagyományos munkafolyamatokat. Ilyenkor a látogatók maguk is kipróbálhatnak olyan műveleteket, mint a kézi cséplés, a magtisztítás, a kévekötés. Ez egyben oktatási program is, hiszen a múzeum nem a hobbiból mezőgazdálkodó muzeológusok játszóháza, hanem ismeretterjesztő és tudomány-népszerűsítő hely, emellett pedig pedagógiai és didaktikai célokat is szolgál. Önkénteseink a múzeum helyhez kötött erőforrásai, akiket például nem lehetne az ország más szögletébe áthelyezni. A Georgikon Major kertjében 2013-ban átadott élménygazdaság újfajta múzeumi térben mutatja be az élelemként vagy nyersanyagként termelt növényeket, tenyésztett állatokat. Vagyis behozza a múzeumba a természetet, ezáltal szó szerint létrejön az élő múzeum. Itt olyasmiket is megtehetnek a látogatók, amit a klasszikus múzeumokban általában nem lehet: tárgyakat kézbe fogni, szaladgálni, állatokat simogatni. Ez nyilvánvalóan ellenkezik a műtárgyvédelem szempontjaival, így az élő múzeum számára helyet adó tereket egyértelműen el kell különíteni az eredeti műtárgyakat bemutató kiállítóterektől. Egy majdani, „olaj utáni” világban nagy valószínűséggel a mostaninál nagyobb mértékben kell majd visszanyúlnunk a hagyományos mezőgazdasági technológiák használatához. Ezek megismertetése tehát továbbra is feladata kell legyen a mezőgazdasági muzeológiának. De nem csak az agrárium iparosítása előtti gazdálkodással kell foglalkoznunk, már csak azért sem, mert az ennek gyakorlatára vonatkozó új információk gyűjtése mára már kevéssé lehetséges, hiszen a mai adatközlők a 20. század előtti mezőgazdasággal kapcsolatosan már nem igazán rendelkeznek információval. Ugyanakkor ők még ismerhetnek olyan hasznos, nem általánosan ismert – például a helyi tájgazdálkodásokkal kapcsolatos – információkat, amelyek, ha nem adják át őket a későbbi generációknak, feledésbe merülnek. Így a mai értelemben használt „jó gyakorlatok”, a helyben bevált, sikeres agrárprogramok, a környezetbarát megoldások számbavétele mellett azokat is népszerűsítenünk kell.

A mezőgazdasági múzeumnak egyben hálózatnak is kell lennie, és ez nem csak annyit jelent, hogy az interneten is jelen van, tartalmakat oszt meg. Természetesen bizonyos kommunikációs csatornák, mint például a közösségi média, ma már megkerülhetetlen terepei a múzeumoknak is: amelyik intézmény nincs fent az interneten, az nem is létezik a társadalom egyre bővülő körei számára. Emellett kompatibilisnek kell lennie a különféle digitalizációs projektekkel, például a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal vagy a Google Arts Projecttel. Mérlegelni kell az ezekhez való kapcsolódás lehetőségeit, valamint bővíteni kell a múzeumi dolgozók ehhez szükséges informatikai tudását. A legtöbb vidéki múzeumban, tájházban a gyűjtemények jelentős részben agrár vonatkozásúak, nem mindenhol van azonban lehetőség arra, hogy a mezőgazdaság történetében jártas muzeológusokat alkalmazzanak. Ráadásul a felsőoktatás sem képez programszerűen erre specializálódott szakembereket, az évek tapasztalatai kellenek ahhoz, hogy ilyen tudásra szert tegyen valaki. A területi múzeumok munkatársai sokféle tevékenységi körük miatt a legtöbb esetben nem szakosodhatnak az agrártörténet olyan részterületeire, mint például az mezőgazdasági gépek, az állattartás vagy az erdőművelés történeti kérdései. Ezért van szükség olyan nemzeti intézményre, amelyben a mezőgazdaság történetére szakosodott muzeológusok műhelye működik, a fiatalabb kollégákat betanítják, és hozzáférhetővé teszik a tudást a szakmai és a szélesebb közönség számára. Ez egy jó kapcsolódási pont lehet a hazai múzeumok újjászerveződő hálózatához. Emellett lehetőséget adna sokféle meglevő erőforrás optimális megosztására, például tárgyak vagy épületek restaurálására, ismeretátadásra és informatikai projektek megvalósítására. A múzeumoknak a gazdaság szereplőivel is szorosabb kapcsolatba kell kerülniük, ez pedig úgy lehetséges, ha olyasvalamit nyújtunk, amire nekik szükségük van. A 21. század korszerű mezőgazdasági múzeumának a társintézményekkel, a turisztikai szolgáltatókkal és a vidékfejlesztés állami szereplőivel a regionális és a nemzetközi marketing területein is eredményesen kell együttműködnie. Önmagában egy-egy kiállítás megtekintéséért ritkán utaznak el messzi földről a turisták, hacsak nincsen hozzá csomagolva egy kis gasztronómia, gyógyfürdő, szórakozási lehetőség is. Mindezek miatt kiemelkedően fontos, hogy a jövőben is legyen olyan, megfelelő erőforrásokkal ellátott országos mezőgazdasági szakmúzeum, amelynek szakemberei az agrártörténelemre vonatkozó tudás élő letéteményesei.

DISPUTA

PÁLL ISTVÁN ETNOGRÁFUS, A SÓSTÓI MÚZEUMFALU IGAZGATÓJA

Elöljáróban: semmi esetben sem fővárosi elhelyezésűnek, hiszen a parasztság csak közigazgatási egységként tekint az ország legnagyobb városára, a mezőgazdaságnak semmi köze – úgy is mondhatnám, hogy keresnivalója – nem volt és ma sincs egy ilyen urbanizált helyszínhez. És az is anakronizmus, hogy egy várban (legyünk szerényebbek: egy sok stílusban és sok helyről összemásolt „öszvér” kastélykomplexumban) található a mi országunk mezőgazdaságát, annak történetét feldolgozó, bemutató múzeum. A válasz megadásához először vegyünk néhány hazai és külföldi példát! Észtország mezőgazdasági múzeuma egy Tartuhoz közeli település uradalmi majorságában kapott helyet, ahol a különböző épületekben rendezték be a tematikusan elkülönített egységeket, és ilyen, nagyméretű épületben adnak helyet a különböző időszaki kiállításoknak is. A mezőgazdaság 20. századi történetében meghatározó szerepet játszó gépek – traktorok, cséplőgépek, aratógépek stb. – szabadtéri elhelyezésben láthatók ugyan, de külön fedett színt biztosítottak a kerekes szállítóeszközöknek és a szánoknak is. Vagy vegyük a mi hazai szabadtéri múzeumainkat. Szinte valamennyiben fellelhetők a parasztság – illetve a falusi lakosság – mezőgazdasági eszközei, gépei, amelyek esetenként üzembe helyezve is mutatják meg eredeti funkciójukat, nem is beszélve a szemléltetés ilyetén formájának didaktikus szerepéről. Külön érték az ilyen elhelyezés valódiságot tükröző formája, hiszen például az egy kastélyban, színpompás reneszánsz környezetben rendezett ekekiállítás köszönő viszonyban sincs a valósággal, nem is beszélve ilyenkor a múzeumpedagógiai elvek megvalósításának döcögős menetéről. Nem csak nálunk, hanem például a németországi szabadtéri múzeumokban – hogy csak kettőt említsek: az Oberpfalzer Freilandmuseumban vagy a Schwalzwalder Freilichtmuseumban – is törekszenek arra, hogy a ház- és lakáskultúrán kívül a hagyományos gabonaféléket vagy kapásnövényeket, gyümölcsfákat is bemutassák. A Nyíregyháza melletti Sóstói Múzeumfaluban az egyes néprajzi tájegységek portáin az arra a vidékre jellemző haszonnövények is helyet kaptak. A Nyírséget a burgonya, a dohány mellett a sütőtök vagy a kukorica is képviseli, míg a nyíri mezőségi porta kertjében szőlő, a szatmári portán az ott mindenütt termelt kender látható, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hagyományos gyümölcsfák (a besztercei meg a nemtudom szilva, a cigánymeggy, a tökös dió, a batul alma, az eper, a búzával érő alma stb.) a városi gyerekek körében milyen hatást váltanak ki. Mindez elengedhetetlen szempont kellene legyen egy mezőgazdasági múzeum esetében is. De hol, ha a múzeum egy főváros közepén, egy tó partján lévő várban székel? És itt jön az én konkrét javaslatom a szerkesztőség által feltett kérdésre: költöztessék a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot vidékre! Hiszen van nekünk egy keszthelyi Georgikon Majormúzeumunk. Ráadásul az is szerencse, hogy ez az intézmény jelenleg is a Magyar Mezőgazdasági Múzeumhoz tartozik. Mezőhegyesen úgyszintén van egy birtok, amelyet a Mezőhegyesi Ménes Zrt. kezel. Ilyen helyeken lehetőség lenne a majorság épületeiben tematikus állandó és időszaki kiállítások rendezésére, nem beszélve a nagyobb méretű mezőgazdasági gépek és szállítóeszközök fedett, zárt térben való elhelyezése esetén azok állagának megóvására. És a majorsági szántóföldeken bemutathatók lennének a különböző régi és új fajtájú gabonafélék, a hagyományos és újabb telepítésű gyümölcsfajták, s ezzel komplexszé válhatna a magyar mezőgazdaság különféle ágait bemutató paletta. A vidéki helyszín kiválasztása során elsődleges szempontként kell figyelembe venni az idegenforgalmi lehetőségeket is, hiszen egy múzeumnak a műtárgyak megőrzésén kívül törekednie kell a minél nagyobb látogatottságra, a látogathatóság kedvező feltételeinek a megteremtésére is. A Balaton környéki megoldás igen jó lenne, de más nyugat-magyar-

országi helyszín is szóba jöhet az idegenforgalmi prioritás szempontjából. Mezőhegyes – bár épületállományát tekintve kiváló helyszín lenne – emiatt közlekedési és idegenforgalmi tekintetben kevésbé jöhet számításba. De ha vidéki intézményként létezne a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, és a látogatók „élőben” megtapasztalhatnák a mezőgazdasági munkák menetét, a növények fizikai milyenségét, akkor sem zárhatjuk ki a mai technika audiovizuális eszközeit: gondolnunk kell arra, hogy a fiatalabb látogatók profi módon kezelik a számítástechnika meganynyi gépeit. Nekik olyan számítógépes programokat kell írni, amelyekkel egy-egy mezőgazdasági munkafolyamat (például egy kapásnövény vagy egy gabonafajta termesztése, vagy valamely haszonállat felnevelése, mezőgazdasági hasznosítása) végigvezethető, játékos-tudományos formában megtanulható-megtanítható. Az „interaktív növénytermesztés” folyamatában (más játékprogramokhoz hasonlóan) a kézzel történő vetés, a növényápolás (természetesen hagyományos eszközökkel az öntözés, kapálás, betakarítás stb.) játékos formában megtanulható, és ha a kapával kivágja a növényt mondjuk háromszor, akkor a játékosnak újra kell kezdenie az egész folyamatot. Természetes, hogy a mai kor ifjúsága a számítógépen nevelkedve mindenféle interaktív megközelítésre vevő. Így a korabeli, állattal történő szántás, majd a későbbi, traktorral végzett hasonló művelet szimulátorhoz hasonlítható formában történő feldolgozása, verseny formájában történő megjelenítése didaktikus módon, ugyanakkor az autóversenyhez hasonló feldolgozásban fejleszti a résztvevők ügyességét, a minőségi kivitelezésre való törekvését, összességében a komplex folyamat megismerését. De ugyanez egy aratóverseny keretében is elképzelhető, mind a kézi, mind pedig az aratógéppel, illetve kombájnnal történő betakarítás esetében. Megannyi ötlet, elképzelés, ami csak akkor valósítható meg, ha a szakemberek kreativitása, elképzelése összeadódik. Nem csupán a mezőgazdasággal foglalkozóké, hanem más társtudományok munkatársaié is, hiszen a mezőgazdaság megközelítése többirányú: történészeknek, mezőgazdászoknak és néprajzosoknak kell összefogniuk múzeumpedagógusokkal, hogy végső soron egy interdiszciplináris eredmény jöjjön létre annak érdekében, hogy a fiatal és idősebb múzeumlátogatók kedvvel, a szakág eredményeit több oldalról megismerve, a muzeológia és a számítástechnika segítségével átfogóan tanulmányozhassák azt, és élvezzék annak gyümölcseit (a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt).

DISPUTA

SZIKRA RENÁTA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, AZ ARTMAGAZIN MUNKATÁRSA

Művészettörténészként engem elsősorban a természet és a művészet kapcsolata foglalkoztat, a kortárs kertművészet irányzatai, a városi mezőgazdaság (urban architecture) műfaja, amely a városszépítő zöld-gerillaakcióktól a közösségi kertészkedésig sok új kezdeményezést ölel fel. Azt azonban mindezek ellenére sem tudom, hogy nemzetközi összefüggésben milyennek kellene lennie egy jó mezőgazdasági múzeumnak, mert bár családostul rendszeres múzeumlátogató vagyok, a budapesti az egyetlen ilyen profilú intézmény, amelyben valaha megfordultam. Azt viszont tudom, hogy a budapesti múzeum szinte egyedülálló a maga nemében: a világhálón tájékozódva sem találtam sokkal több hasonlót néhány észak-amerikai példánál. Ha voltak is más országok, ahol a világkiállítások korában, amikor az új találmányok, a modern ipar és a mezőgazdaság bűvöletében a múzeum addig megszenteltnek tekintett épületébe költöztették a mezőgazdaság terményeit, vívmányait is, az erre specializálódott intézményekből mára hírmondó sem maradt. Ezért a millenniumi ünnepségekre alapított és azóta – egy rövid átmeneti idő kivételével, amikor egy pesti gangos bérház emeletére száműzték – a Vajdahunyadvárban, a legérdekesebb századfordulós díszletek között létező múzeum valójában egyben önmaga emlékműve is lehetne; ideális esetben önmagához, mint megőrzendő értékhez is viszonyulhatna. Ezt a jelenséget lehet anakronizmusként kezelni, de lehetne akár unikumként is: a gyűjtemények és a valóságos helyszín összefüggésében nem zárványként meghagyni az intézményt, hanem megoldani, hogy az önreflexív módon viszonyuljon a saját múlthoz. A ligetet múzeumi negyednek és élményparknak szánó nagy ívű elképzelés valójában talán nem is számol a mezőgazdasági múzeummal, holott a Városliget tervezője, Heinrich Nebbien, már 1816-ban mintamajorságot álmodott az első pesti népkertbe, mégpedig éppen a ligeti tó partjára és a nagyobb szigetre, „istállókkal, színekkel, a karámban csikókkal meg szarvasmarhákkal, az udvaron aprójószággal, hogy a városi embernek is fogalma legyen a vidéki gazda gyönyörűségeiről”. Ahol a Vajdahunyadvár felépült, ott a tervekre Nebbien már eleve egy „régi itáliai” és gótikus stílusjegyeket vegyítő rusztikus épületcsoportot rajzolt. A Mezőgazdasági Múzeum természetesen sosem volt „skanzen” jellegű, a falusi (pláne nem a későbbi nagyüzemi) mezőgazdaság reprodukálására törekvő mintagazdaság; egykori jellegzetességei ma is pontosan tükröződnek az állandó kiállítás tárgyaiban. Az alapítás korára jellemző heterogén tárgygyűjtemény mára azonban erősen idejétmúltnak tűnik az egyetlen téma alapos feldolgozására szakosodott kismúzeumok és a holisztikus, minden tudományágat misztikus, technicista jövő hittel kezelő „csodák palotája” jellegű tudásközpontok kínálatához képest. Az állandó kiállítások rengeteg szakszöveggel, magyarázó felületekkel kiegészített, kissé avítt tárgyözöne fárasztó, és nemhogy elsőre, de sokadszorra sem emészthető. A néhol kifejezetten panoptikumszerű teremsorba (ahol a kopottas diorámák kitömött állatsereglete merül éber öröklétbe) jelenleg maximum a játékos feladatokkal és látványos díszletekkel operáló, interaktív időszaki kiállítások visznek életet. Idén ősszel például a Varázserdő hatalmas piros gombakalapjai alatti terminálok és az újabb feladatokat jelző világító gömbök hálózzák be a teremsort, ezek körül rajzanak az iskolás csoportok – az állandó kiállítás pusztán a periferikus látásukba fér bele. A kiválasztott témát szórakoztató módon tálaló kiállítások sikere jelzi, milyen irányban kellene elmozdulnia egy korszerű múzeumnak ahhoz, hogy befogadható és feldolgozható információt adjon az enciklopédikus jellegű és hangsúlyok nélküli adattömeg helyett. De az állóképbe dermedt agráriumlenyomatot valójában az keltené életre, ha nemcsak az örökségmegőrzésre koncentrálna. A 21. századi mezőgazdasági múzeumnak a jelen állapotra, azon belül kiemelten a múzeum közvetlen környezetére, a nagyváros aktuális ökológiai

problémáira is reflektálnia kell. A múzeumot ugyanis – beleértve Vajdahunyad látványa miatt betévedő gyanútlan turistákat is – szinte kizárólag városlakók (és nagy számban diákcsoportok) látogatják. Az utóbbi időben teret nyerő és igazán trendinek számító urban agriculture, magyarul városi tanya (Rosta Gábor kifejezése) népszerűsége bizonyítja, hogy az aszfaltdzsungelben felnőtt nemzedékekben is él a föld utáni vágy. A balkonkertjét művelő vagy a közösségi kert parcellájában veteményező városlakónak éppen a hagyományos paraszti gazdálkodás évszázadokon át csiszolódott módszereire és tapasztalataira lenne szüksége, amit a közelmúltban a nagyüzemi mezőgazdaság szorított vissza a múzeum falai közé. Az önellátásra berendezkedő kisgazdaságok ökonómiája, takarékos anyag-, eszköz- és energiafelhasználása gyakorlati példával szolgálhatna a fenntartható és élhetőbb környezet kialakítására törekvő új generációnak. Nem feltétlenül Nebbien színes-szagos álma, a frissen felszántott föld vagy az istálló szaga hiányzik, de egy valódi mintakert (méhészettel vagy akár baromfiudvarral kiegészítve) nemcsak szép, de hasznos is lenne. Kis helyen, akár a múzeum védett belső udvarában éppen olyan paraméterekkel lehetne földet művelni, mint a város akármelyik kerületében. A föld megművelése azonban a városlakók legtöbbjének újratanulandó készség. A mezőgazdaság éppen olyan elvont tudományággá vált, és legalább annyira riasztóan megközelíthetetlennek tűnik az átlagember számára, mint mondjuk az atomfizika. Egy korszerű múzeum nem lehet többé vitrinbe zárt, megérinthetetlen tárgyak és melléjük írt szakszövegek csendes szentélye. A budapesti Mezőgazdasági Múzeumból éppen tárgya, az élet hiányzik. A korszerű mezőgazdasági múzeum a felhalmozott tudásanyagot közérthető, praktikus és szórakoztató formában is közvetítené. Workshopokat, tanfolyamokat szervezne a balkonon termeszthető zöldségek, fűszerkert létesítése témájára, hidropónia és még számtalan városi környezetben megvalósítható kerttípus népszerűsítésére, és mindezt a múzeum területén is megvalósíthatná, fenntarthatná. Szaktanácsadás, növénycserebere, facsemete-, palántavagy magbank létrehozásával élő múzeuma lenne többek között olyan megőrzésre érdemes „agrárkincseknek”, mint az eltűnőben lévő régi magyar gyümölcsfafajták. Bekapcsolódva a város több kerületében működő közösségi kertek szervező és koordináló munkájába, közvetlen kapcsolatot teremthetne a potenciális múzeumlátogatók újabb köreivel, amivel saját jövőjét is biztosítaná.

PÉNZ, PARIPA, FEGYVER… – MIBŐL LESZ A LÁTVÁNY? A HAZAI KIÁLLÍTÁSOK INSTALLÁCIÓINAK TERVEZÉSÉRŐL ÉS KIVITELEZÉSÉRŐL SZERZŐ: BASICS BEATRIX FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KAROLING- ÉS HONFOGLALÁS KORI KIÁLLÍTÁSA KÜLÖNLEGES FELADATOT ADOTT A LÁTVÁNYTERVEZŐKNEK. A NAGY ÉRDEKLŐDÉSRE SZÁMOT TARTÓ ANYAG AZ ÉPÜLET ABLAKOKKAL SZABDALT, L ALAKÚ FOLYOSÓJÁRA KERÜLT, MIKÖZBEN ALKALMAZKODNIA KELLETT A KORÁBBI RÉGÉSZETI KIÁLLÍTÁSI EGYSÉGHEZ IS. A NARMER STÚDIÓ BÁTRAN SZAKÍTOTT SAJÁT KORÁBBI MEGOLDÁSAIVAL, ÉS A POLLACK-ÉPÜLET JELLEGZETESSÉGEIT KIEMELVE LETISZTULT LÁTVÁNYELEMEKET VÁLASZTOTT

A kiállítások rendezése összetett munka, amelynek során leginkább a kurátor áll előtérben, aki lehet régész, történész, művészettörténész, néprajzkutató vagy még sok más tudományág képviselője. (Még a muzeológus összefoglaló terminust sem alkalmazhatjuk rá, hiszen nem ritkán nem is múzeumi szakember.) A kurátor kifejezés az angolszász múzeumi gyakorlatból került át a magyar szóhasználatba: a latin curare szó (gondot viselni, törődni) alapján az angolban a curator nem csupán kiállításrendezőt jelent, hanem a múzeumi gyűjteményt gondozó szakembert (vagyis tulajdonképpen azt, akit mi muzeológusnak hívunk), aki nem mellesleg kiállítások rendezésével is foglalkozhat. De az utóbbi időkben a múzeumokban egy másik szereplő is legalább ugyanolyan fontossá vált, mint a kiállítás rendezője, és ez nem más, mint a tervező, akit látványtervezőnek is szokás nevezni. Itthon hosszú ideig nem volt érdekes, hogy ki „találja ki” a kiállítások látványát – részben azért sem, mert volt egy intézmény, amelynek ez volt a feladata. Az Elnöki Tanács 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelete alapján a műemlékvédelem és a múzeumügy egységes ügykezelésének központi szabályozására – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, illetve annak jogutóda felügyeletével – létrejött a múzeumok központi irányító szerve, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, amely később Múzeumok Országos Központja néven működött (közhasználatú rövidítése MMOK, majd MOK volt). Bár Ortutay Gyula elnök a modern magyar muzeológia nemzetközi rangú igazgatási szervezetét alakította ki belőle, 1953-ban megszüntették, a múzeumok központi irányítása pedig a tárcához került. A MOK gondoskodott a kiállítások tervezéséről és kivitelezéséről is, de mivel erre a legtöbb esetben ugyanazt a szakembert alkalmazták, a kiállítások igencsak egységesek lettek látványuk jellegzetesen a kor belsőépítészeti ízlését és anyaghasználatát tükrözte. (Persze meg kell jegyeznünk, hogy a hetvenes–nyolcvanas években jóval kevesebb kiállítás készült, mint manapság.) Több múzeumban még ma is találkozhatunk ilyen állandó kiállítással.

A kilencvenes évektől lassan indult meg a változás, csakúgy, mint a kiállítások számának növekedése; ez utóbbi inkább az ezredfordulót követően számottevő. A Magyar Nemzeti Múzeum 1996-ban átadott állandó történeti kiállítása az egyik legjellemzőbb példája ennek a változásnak, ami magával hozta, hogy a kiállítás látványa fontossá vált, és a látványtervező, illetve a kurátor – ez esetben kurátorok egész csoportja – szorosan együttműködött. Ez a kiállítás ma már „korosnak” számít ugyan a maga csaknem két évtizedével, de semmiképpen sem elavultnak. Készültének története megérne egy önálló írást, mint ahogy a magyar múzeumügy történetének sok-sok más, feldolgozatlan fejezete is. A kétezres évek elejétől keltezhető a kiállítási látványtervek készítésének intézményesülése. A 2003-as év egyfajta áttörést jelent, és ez ismét a Nemzeti Múzeumhoz köthető: a Narmer Építészeti Stúdió két olyan kiállítást is tervezett az intézménynek ebben az évben, amelyek úttörő jelentőségűek. A Narmer szakemberei történetében is, hiszen elindultak egy olyan úton, amely mára azt eredményezte, hogy a múzeumi kiállítások tervezése terén lényegében uralják a terepet. A Nemzeti Múzeum régészeti állandó kiállítása mellett a sárospataki tagintézmény, a Rákóczi Múzeum Rákócziak dicső kora című időszaki kiállításának látványtervét készítették el. Mindkét munkán megfigyelhetők azok a vonások, amelyek máig a tevékenységük jellemzői maradtak, és amelyek révén ma már belépve egy-egy múzeumi kiállításba, szembeötlő és azonosítható a „Narmer-stílus”. A Narmer honlapján a kiállítástervezés almenüpont alatt 2003-tól csak 2011-ig találunk ugyan anyagot, de tudjuk, hogy az elmúlt három évben is ugyanolyan intenzitással dolgoztak ezen a területen, mint korábban. A kiállítások csaknem évtizednyi dokumentációja, na meg persze saját élő emlékeink révén jól érzékelhető, milyen volt az indulás, milyen változások történtek ez idő alatt, ha történtek. A kiállítások tárgyanyagát bemutatva hol az esztétikum, hol pedig az értelmezés kapott erősebb hangsúlyt. Érvényes ez az állandó és az időszaki

kiállításokra egyaránt. A kiállítási tér, a látvány önmaga is egyfajta művé, műalkotássá válik, amelynek nem ritkán alárendelődik a bemutatott műtárgyanyag. Egyszerű, letisztult, visszafogott a látvány, a tárlók és vitrinek kialakítása hasonló, a színek összhangban vannak a bemutatott anyaggal, és kedvelt megoldás a falsíkokon elhelyezett szöveg a teremfeliratok helyett. Gyakran jelenik meg a műtárgyak egy-egy jellegzetes motívuma díszítő elemként. A tárgyak csoportosítása, elrendezése szempontjából kevésbé tűnik fontosnak az értelmezésük, fontosabbnak látszik az, hogy mutatós, vonzó legyen a látványuk, nem ritkán a magyar múzeumügy kezdetének korát, a legkorábbi állandó kiállításokat idézve. A különböző múzeumtípusok állandó kiállításai mellett ebben a periódusban kezdődött az azóta rendszeressé váló szorosabb együttműködés a Szépművészeti Múzeummal, és 2005-ben dolgoztak először vidéken – kisebb és nagyobb múzeumokban egyaránt (Sárospatak egy országos múzeum filiáléja volt). Veszprémben, Érden, Vásárosnaményban, Nyíregyházán, Tatán, ismét Sárospatakon, Szigligeten, Pannonhalmán, Balatonfüreden, Pakson, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Keszthelyen, Kőszegen készítettek kiállítási terveket, és legtöbbször a kivitelezést is vállalták, nemegyszer külföldön is. Ez a felsorolás jól érzékelteti, hogy az országos múzeumok mellett egyre fontosabbá váltak a vidéki megrendelések is – ez köszönhető volt az Alfa pályázatok nyújtotta lehetőségnek. A sor egyúttal azt is bizonyítja, hogy 2010-re a Narmer a magyar múzeumi terület elsődleges ellátója lett a kiállítások tervezése terén. Van-e különbség a szolgáltatások és főképpen eredményük tekintetében a kisebb vagy nagyobb vidéki múzeumokban és egy országos múzeumban végzett munkáik között? Áttekintve kiállításaikat szembetűnő, hogy vidéken „hagyományosabb” megoldásokat alkalmaztak a tárlatok látványa kialakítása során, míg az országos múzeumokban egyre több lett az interaktív elem, egyre merészebb megoldásokat választottak. Elég csak összehasonlítani két 2010-es munkát, a keszthelyi Balatoni Múzeum állandó

MŰHELY

kiállítását és a Szépművészeti Múzeum Múmiák testközelben című időszaki tárlatát. Az előbbi már-már „retro” érzést sugall, de azért mégis komolyan kell vennünk, az utóbbi végtelenül egyszerű, de a téma titokzatosságát a megfelelő eszközökkel érzékeltető látvány. Egyetlen olyan kiállítási tervet említhetünk, ami teljesen eltérő a „Narmer-stílustól”, ez a Holokauszt Emlékközpont 2005-ös (azóta átalakítással is „megfenyegetett”) állandó kiállítása. Ez jóval invenciózusabb, merészebb, rendhagyóbb, mint a többi, itt egyensúlyban van látvány és tartalom. A Narmer honlapja is bizonyítja, amit a múzeumi tevékenysége is érzékeltet: szakemberei komplex szolgáltatást szeretnének nyújtani ezen a területen, tegyük hozzá, eddig egyedüliként. Az építészeti tervek, a kiállítások és látványtervezés mellett a még tesztüzemben működő The Museum Store menüpont almenüpontjai, a katalógus kínálata (audiolejátszók, világítástechnika, multimédia-lejátszók, vitrinek, multimédia-monitorok, LCD-kijelzők, biztonságtechnika, guideport, interaktív alkalmazások, track and slide, bábuk) jelzi, hogy mennyire teljes körű múzeumi szolgáltatás nyújtására törekednek. A katalógus alapján lehet ajánlatot kérni, tetszőleges összeállításban, az árak ismeretében. A főoldal első menüpontja a RIVAA – Research Institute for Visualization of Architecture and Archaeology –, erről csak azt tudhatjuk meg, hogy hamarosan jön. (Amúgy érdekes az is, hogy másolni, letölteni nem lehet a honlapról, csak ha az adatainkat elküldtük.) Mi a helyzet azonban akkor, ha akár egy országos vagy egy vidéki múzeum – megyei hatókörű városi, területi vagy éppen kiállítóhely – nincs olyan anyagi lehetőségek birtokában, hogy például a Narmert bízza meg állandó vagy időszaki kiállításainak megtervezésével és kivitelezésével? (Tegyük hozzá rögtön, ez az általánosabb, néha még az országos múzeumok esetében is.) Többször levetett anyagok újrafelhasználása a helyi grafikus elképzelései alapján – még a Nemzeti Múzeum is erre kényszerül időszaki kiállításai zömének megrendezésekor. Van, amikor ez a „házilagos” kivitel színvonalas eredményt hoz,

ilyen volt például a Széchenyi-kiállítás a Nemzeti Múzeumban, és az is előfordul, hogy egy korábbi, „hivatásos” látványtervező (ez esetben Árvai György színházi díszlettervező) által megálmodott belsőépítészeti konstrukciót részlegesen újrafelhasználva készül el egy, esetleg több újabb kiállítás, mint például a Budapesti Történeti Múzeum Habsburg Mária-kiállítását követő több tárlat. És persze megvalósulhat teljesen saját erős tervezésben és kivitelezésben, erre sok országos múzeumi példát sorolhatnánk. De a szükségből erényt formálva a Petőfi Irodalmi Múzeum például időszaki kiállítások sorával bizonyította, hogy saját munkatársai – Mihalkov György és Kemény Gyula párosa – olyan eredményeket érnek el, amelyek mára már a Narmerhez hasonlóan sajátos arculatot, egyedi, jól felismerhető stílust képviselnek, és olyannyira ismertté és népszerűvé váltak, hogy számottevő kereslet támad irántuk a piacon. Vidéken is történt hasonló – a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum rendszeresen dolgozik együtt a helyi Napsugár Bábszínház kiváló tervezőjével: nekik L. Deák Réka készíti a kiállításaik látványterveit. Az efféle együttműködésre nem mindig és mindenhol adódik ugyan lehetőség, de ha igen, nagyon hasznos lehet egy másfajta szemlélet megjelenése a kiállítás tervezésben. Erre egy viszonylag új műfaj, az országos vándorkiállítások esetében is akad példa: a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége által szervezett egyik ilyen projektben a filmes látványtervezés területéről „kölcsönzött” szakemberek hoztak új stílust, megoldásokat, mozgalmasabb, látványosabb eredményeket, és komplex szolgáltatást (honlap, katalógus, arculat, grafikai és látványterv). Mivel ez a kiállítássorozat vidéki múzeumokban vándorol, nagyon fontos áttörést jelent ezen a területen, és megismerve munkájukat, több helyen már időszaki kiállítások tervezésére is kaptak felkérést egy-egy múzeumtól. A fentiek alapján akár pozitívnak is nevezhetnénk a körkép eredményét, ha nem tudnánk, mennyire pénzfüggő műfaj a kiállítások tervezése manapság, amikor óhatatlanul versenyhelyzetbe kerülnek a múzeumok más kulturális szol-

gáltatásokkal összevetve. És itt már egy olyan területre jutunk, amely szorosan összefügg a múzeumok mai szerepének értelmezésével és meghatározásával, a „szentély” és a „szórakoztatóhely” lehetséges egyensúlyba hozásával. No meg azzal is, hogy a szolgáltatók körében ezen a területen is legyen versenyhelyzet, sokféleség, változatosság. És itt nagy a múzeumi szakemberek, a tudományos munkatársak, a kiállítások kitalálóinak is a felelőssége: nekik kell elsősorban tisztázniuk magukkal, a szakmán belül és a közönséggel, a szakma segítségével, hogy mit is akarnak adni, illetve az utóbbiak mit szeretnének kapni. Ehhez kellene az infrastruktúrának idomulnia, olyan szolgáltatásokkal, amelyek versenyhelyzetet hoznak létre a piacon, és nem utolsósorban olyan fenntartóval, fenntartó közösségekkel, szponzorokkal, támogatókkal, akik anyagilag lehetővé teszik mindezt.

VISSZA A FORRÁSHOZ – ÚJ RÉGÉSZETI TÁRLAT A NEMZETI MÚZEUMBAN SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A Magyar Nemzeti Múzeum A Kárpát-medence a Karoling-korban és a honfoglalás korában című kiállítása kurátorainak, tervezőinek és kivitelezőinek három – egyenként is nehéz – kihívással kellett szembenézniük. Egy: a Nemzeti Múzeum kiállítási egységéből fájón hiányzó korszakot bemutató, régóta tervezett tárlatnak a 2001–2002-ben készült Kelet és Nyugat határán – A magyar föld népeinek története Kr. e. 400 000től Kr. u. 804-ig című állandó régészeti kiállítás folytatásaként kellett megépülnie.

A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KAROLING- ÉS HONFOGLALÁS KORI KIÁLLÍTÁSÁNAK KÖZPONTI ELEME AZ AZ INSTALLÁCIÓ, AMELYBEN A DUNÁTÓL KELETRE, ILLETVE NYUGATRA ESŐ KULTÚRÁK TÁRGYAI PÁRBA ÁLLÍTVA ÉRZÉKELTETIK A 9. SZÁZADI KÁRPÁT-MEDENCE KETTŐSSÉGÉT. A VÉLHETŐEN BAJOR, ARANYOZOTT VÖRÖSRÉZ CUNDPALD-KEHELY MOTÍVUMAI ÉS A BLATNICAI LELET KÉSŐ AVAR KORI ARANYOZOTT BRONZTÁRGYAINAK DÍSZÍTÉSEI JÓL MUTATJÁK, HOGY A DUNA NEM CSAK FÖLDRAJZI HATÁR VOLT AKKOR

Ez természetesen egyben azt is jelenti, hogy

az új tárlatnak alkalmazkodnia, de legalább viszonyulnia kell egy több mint tíz éve álló kiállítás koncepciójához. Az új egység tervezőinek meg kellett küzdeniük a kiállítás számára kijelölt térrel is, egy belső udvarra néző ablaksorral tagolt, L alakú folyosóval. Mindez azonban eltörpül a harmadik nehézség mellett, amelyet a bemutatni kívánt korszak jelent: talán nincs még egy annyi utólagos konstrukcióval, pátosszal, hamis mítosszal átszőtt időszak a Kárpát-medence történetében, mint a 9–10. század, különös tekintettel a honfoglalás kora. A Kelet és Nyugat határán című kiállítás már 2002-ben is a Nemzeti Múzeum egyik nagyszabású vállalkozása volt: a Narmer Építészeti Stúdió tervei alapján a történeti épületben egy modern, multifunkcionális térrendszer jött létre [1], amelyben multimédiás eszközök, élményközpontú megoldások [2] segítségével mutatják be négyszázezer év történetét. A korszerű látványvilág és a kiállítás kultúrafelfogása, történelemszemlélete mégsem állt egyensúlyban. Ahogy a kiállítás egyik kritikusa [3] megfogalmazta, a tárlat kurátorai nem vették figyelembe a korszerű múzeumtudomány és az „új muzeológia” elméleti és módszertani tanulságait: a megújulás kimerült a tárgyrekonstrukciók készítésében, a kurátorok „nem gondolták végig a régészet, a tárgykultúra, a múzeumi beszédmód kortárs tudományos kontextusát, idő, tér, társadalmi konfliktusok összefüggésrendszerét”. Tud-e ezen változtatni, adhat-e újat a közönségnek és a szakmának egy olyan tárlat, amely viszonylag szűk területen kénytelen beszélni egyrészt egy olyan korszakról, amelynek tárgyi emlékeihez érzelmileg is komolyan viszonyulunk, másrészt egy olyanról, mint a Karoling-kor, amelyről alig tudunk valamit. Kiegyenlíthetők-e egy régészeti kiállítás keretein beül azok az aránytalanságok, amelyeket a közérdeklődés, a közoktatás, a köz- és nemzettudat indukált? Kiszabadítható-e egy korszak tárgyi kultúrája a „kincsközpontú” bemutatás és a nemzeti büszkeséget tápláló narratíva fogságából úgy, hogy a nemzeti identitás sem sérül? A kiállítás kurátorai

– Bárány Annamária, Révész László, Szőke Béla Miklós, Vörös István és a projekt koordinátora, főkurátora, Ritoók Ágnes – óvatos, ám annál határozottabb üzenetet fogalmaztak meg a 2014 szeptemberében megnyílt tárlaton keresztül, amely mind látványában, mind koncepciójában elkülönül a korábbi anyagtól. Az új kiállítás a történelemkönyvek által alig érintett 9. századdal nyit, amelyet a Keleti Frank Birodalom hangsúlyos jelenléte miatt Karoling-korként aposztrofálnak. A bemutatott anyag igazi szenzáció, hiszen a szakma is először láthatja egyben a Zalavár határában évtizedek óta zajló ásatások (lásd MúzeumCafé 3. és 8. – a szerk.) eredményeit, amelyek egyértelműen cáfolják, hogy a Zala folyó mentén szláv fejedelmi központ működött volna: a vidékre most már inkább egy nagyhatalom keleti végében működő, erőteljesen fejlődő centrumként tekinthetünk. Míg a 9. századot bemutató egység főleg egyetlen lelőhely, az egykori Mosaburg/ Mocsárvár leletanyagára épít, és az itt élőkről kíván teljes képet nyújtani, addig a 10. századot, a magyar honfoglalás, a kalandozások korát, a letelepülést ábrázoló fejezet már az ország több pontjára is fókuszál. A kurátorok tudatosan nem szállnak be a korszakkal kapcsolatos elméleti vitákba, hanem megmutatják, milyen tárgyi emlékek maradtak fenn, és hogy ezekből milyen következtetések vonhatók le biztonsággal. A tudományos viták övezte hipotézisek még a falra sem kerülhettek fel – a magyarok vándorlásával kapcsolatos két legelfogadottabb elképzelés monitoron olvasható –, hiszen bármikor változhatnak! A most átadott egység így hol állít, hol cáfol, hol kérdez, azaz elhagyja a korábbi didaktikus, „felülről megmondó” elbeszélésmódot. Újfajta eszközökkel, új látványvilággal, világosabban fogalmaz, miközben sokkal nagyobb erőfeszítést, figyelmet követel a látogatóktól, hiszen itt a tárgyak mesélnek, azok egymáshoz való viszonya teremti meg a kiállítás narratíváját. Az új kiállítási egység, annak ellenére, hogy a régebbi tárlat által „megkezdett” térben kellett felvennie a fonalat, a Narmer Stúdió építészeti és grafikai tervei segítségével vizuálisan is szakí-

tott az első szakasz látványvilágával. Az avar kor utolsó vitrinjei már világos terekben tekinthetők meg, vagyis ott a múzeum már eltért a korábbi „ház a házban” logika alapján kialakított sötét – a műtárgyak szempontjából viszont elsőrangú – megoldástól. A kurátorok ezúttal ragaszkodtak hozzá, hogy az építészeti terv jobban vegye figyelembe a Pollack Mihály tervezte épület sajátosságait, és a látogatók olyan világos – első pillanatra akár sterilnek is ható – térbe léphessenek, ahol jól érzik magukat, a korábbi „zárt” teremsorok után felmérhetik, hol is járnak az épületben, leülhetnek, kiadványokat lapozgathatnak. A régit és az újat csupán a korábbról ismert, a falon ritmikusan feltűnő műtárgymotívumokra épülő grafikai szimbólum köti öszsze. Az új kiállítási egységből az 1:1-es léptékben készült rekonstrukciók is hiányoznak, éppúgy, mint a tárgyak mögött látható életképek. A régészet által feltárt egykori épületek makettje visszafogott pozícióban segíti az értelmezést, miközben a zalavári Hadrianus-zarándoktemplom eredeti kövei központi helyre kerülnek a Karoling-kort bemutató enteriőrben. Az öltözékelemek rekonstrukciója is szakít a korábbi hagyományokkal: az övcsatok, övveretek például végre nem bábura kerültek, hanem helytakarékos módon inkább csak idézik az eredeti elrendezést, mintsem didaktikusan bemutatják. Sőt a többféle leletanyag egymás mellett így akár a laikusok számára is összehasonlíthatóvá válik. A legszebb megoldás a Karoling-korszak egyik leletének installálása: mindössze egy leheletfinom női sziluettre kerültek fel a Zalaváron a 120/89. sírban megtalált kislány nemesfém ékszerei. A kiállítás első szakaszát meghatározó életképek is eltűntek, helyüket a honfoglalás korát bemutató részben két, a Narmer és a Történelmi Animációs Egyesület által elkészített film veszi át, amelyek szigorúan történeti forrásokra építik fel a sztorit, a hátteret, az eszközöket és a megjelenített természeti környezetet. Ez utóbbi az installációból sem hiányozhat, mind a falakon, mind a tárlókban megjelennek azok az állatfajok, amelyek alapvetően meghatározták a bemutatott két korszak élővilágát.

MŰHELY

A folyosó jellegű kiállítási környezet nem ideális ugyan, de zavaró tényezővé sem vált. A múzeum úgy döntött, hogy feláldozza a korábbi, sok helyet elfoglaló interaktív megoldásokat, és inkább a múzeum gazdag anyagából mutat be több tárgyat. Ugyanakkor a korábban kínosan rövid szövegek rendszerétől is megvált, a szövegek informatívak, elegendők, de igény szerint a kiemelt tárgyakról QR-kódokon keresztül további ismeretek is elérhetők. Ugyanakkor a tér lehetőséget kínált arra, hogy a kurátorok kétféle narratívát is végigvezessenek a kiállításon. Jobb oldalra kerültek a kincsek, az adott korszak legértékesebb, legkülönlegesebb reliktumai, éppúgy, mint a legfontosabb politikai események. Bal oldalra pedig a „társadalmilag érzékeny” leleteken, a bemutatott anyagon keresztül érzékelhetővé válnak a társadalmi különbségek, az életmód, a gazdaság változásai. Annak ellenére, hogy a kiállítás két jól elkülönülő korszakot mutat be, a kurátorok a különböző témákhoz tartozó vitrinek elcsúsztatásával megtalálták a módját, hogy jelezzék, ebben az időszakban nincsenek elvágólagos korszakhatárok, illetve számtalan tárgy utal a kultúrák közötti keveredésre, átmenetiségre. A korábbi kiállításból az avar kor adja át a stafétabotot, az avar kaganátus felbomlásáról és az ezzel járó kaotikus időszakról már ott tájékozódhatunk. A 9. század alföldi kerámiák leegyszerűsödött formakincse érzékelteti, hogy a korábban virágzó területek elveszítették jelentőségüket, míg az azt követő, a Dunántúl anyagi kultúráját bemutató tárlók fellendülésre utalnak. A két világ két emblematikus tárgy párba állításával ér össze: a blatnicai lelet késő avar aranyozott bronztárgyai és a vélhetően bajor, aranyozott vörösréz Cundpald-kehely motívumai jól mutatják, hogy a Duna nem csak földrajzi határ volt a 9. században. A Zalaváron előkerült, a világ legkorábbi, a Konstantin (Cirill) által megalkotott glagolita írásával bevésett cseréptöredékek, amelyek latin és rovásbetűs kerámiákkal keveredtek, a nyugati régió sokszínű népességére utalnak, a Hadrianus-zarándoktemplom maradványai, a róla készült makettek és 3D-animációk vagy a templom ezüstfestésű üvegablakának

töredékei, az üveg- és a harangöntő műhely a település jelentőségét szemléltetik. A szépen fejlődő vidék katasztrofális végét jelzik azok a csigolyák, amelyekbe már a magyarok nyílhegyei fúródtak bele. Később pedig azt is érzékelhetjük, hogy a magyarok eszközeire, fegyvereire hogyan hat a kalandozó hadjáratokból származó extra bevétel. Sorra tűnnek fel a leggazdagabb női és férfisírok leletanyagai, a tarsolylemez pedig külön tematikaként szerepel. A bemutatott anyag amellett, hogy foglalkozik a korabeli magyarság egész Európát rettegésben tartó harcmodorával, a „hősök” mindennapjairól sem feledkezik meg. Az ezt reprezentáló tárgyi anyag mellett a kiállításban látható két animációs film közül az egyik a 899-es brentai csatát eleveníti meg, a másik pedig egy kislány szemén keresztül mutatja be, hogyan nézhetett ki egy 900 körüli magyar falu. A tárlat olyan, több hipotézist, de annál kevesebb tárgyi emléket felmutató témát sem mellőz, mint a 10. századi magyarság hiedelemvilága. A téma lehetőséget teremtett arra is, hogy a tarsolylemezek, hajfonatkorongok egy egészen más aspektusból mondhassák el történetüket. Mivel a kiállítás minden egyes eleme arra utal, hogy mérnöki pontossággal átgondolták valamennyi bemutatott tárgy helyét és szerepét, némiképp meglepő a záróakkord. A kukucskálólyukakkal ellátott in situ sír, amelyen jelentős régészek fotói láthatók, az interaktív elemként elhelyezett reflexíj, az utolsó vitrinben látható, a korszakkal kapcsolatos szakirodalom (itt a vidéki múzeumok honfoglalás kori kincsei mutatkozhatnak majd be) nem illeszkedik sem a kiállítás gondolatmenetébe, sem a látványvilágába, és még igazán látogatóbarátnak sem mondható. Ennek ellenére a Nemzeti Múzeum 9–10. századot bemutató kiállítása, a hozzá kapcsolódó katalógusokkal, bátor állítás, amely sikerrel reflektált a kihívásokra, és amely mer másként láttatni, másként gondolkodtatni akkor is, amikor nem feltétlenül erre van igény. [1] Vasáros Zsolt: Kiállító-tér. Múzeumi tárlatok kézikönyve (Múzeumi iránytű 7.) Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Múzeumi Oktatási és Képzési Központ, Szentendre, 2010 [2] György Péter: A nemzet múzeuma. Élet és Irodalom, 2007. április 27. [3] Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei. Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs, 2011.

A MAROSVÁSÁRHELYI VÁRTEMPLOM ÉS A VÁR KUTATÁSA ÉS FELÚJÍTÁSA SZERZŐ: SOÓS ZOLTÁN RÉGÉSZ, A MAROS MEGYEI MÚZEUM IGAZGATÓJA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A marosvásárhelyi vár és Vártemplom néven ismert műemlékegyüttes Erdély egyik legjelentősebb magyar vonatkozású kulturális öröksége. A falakkal körbevett négyhektáros terület Erdély legkisebb területű királyi városának számított. A vár legkorábbi magja a református templom, amely 1556-ig ferences kolostorként működött. A ferencesek az 1300-as évek elején telepedtek meg Marosvásárhelyen, és a 14. században először feltehetőleg egy királyi vagy nemesi udvarházat használtak kolostorként. Ezeket a fából készült épületeket a 14. század végén bontották el, párhuzamosan új kolostoruk építésével. A második jelentős építési fázis a 14. század végére, a 15. század elejére tehető. Ekkor épült a ma is álló, 55 méter hosszú kolostortemplom, a sekrestye, a kápolna, és az 1420-as évek végéig elkészült a kolostor északi szárnya is a refektóriummal és a kerengővel. A templom nyugati és déli kapubélletei a 14 század közepére jellemző archaikus jegyeket őriznek. Egy 1400-ban kiadott oklevél arról tudósít, hogy a Szűz Máriának felszentelt templom szentélyénél befejeződtek a munkálatok, és a templom továbbépítésének anyagi támogatása érdekében a pápa Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára búcsúengedélyt bocsátott ki a kolostor részére. A Zsigmond-korban épült kolostorépület Székelyföld legjelentősebb késő gótikus épületegyüttese. Visszafogottságával, szerény díszítésével jól illeszkedik az európai koldulórendi építészet egyszerűséget hirdető koncepciójához, de kiemelkedő tömbszerű megjelenésével meghatározta és részben ma is meghatározza a város arculatát. A harmadik építési korszak Hunyadi János kormányzóságának idejére datálható.

17–18. SZÁZADI, TÖREDÉKEKBŐL ÖSSZEÁLLÍTOTT CSERÉPKORSÓK AZ OSZTRÁK PARANCSNOKSÁGI – KORÁBBAN POLGÁRI – ÉPÜLET TÖMLÖCÉBŐL

MŰHELY

A 15–16. SZÁZADI, ZÖLD MÁZAS KÁLYHACSEMPÉK AZ EGYKORI FERENCES KOLOSTOR ÉPÜLETÉNEK MARADVÁNYAI KÖZÜL KERÜLTEK ELŐ

16. SZÁZADI EMBERALAKOS CSEMPE, AMELYRE SZINTÉN AZ EGYKORI FERENCES KOLOSTOR FELTÁRÁSA KÖZBEN BUKKANTAK A RÉGÉSZEK

MŰHELY

NEGYVENÉVES KORA KÖRÜL ELHUNYT, ERŐSEN KOPOTT, HELYENKÉNT HIÁNYOS FOGAZATÚ FÉRFI KOPONYÁJA A 14–15. SZÁZADBÓL

A marosvásárhelyi kolostort 1444-ig a konventuális ferencesek használták, ezt követően a rendházat átadták a hitújításban fontos szerepet játszó obszerváns ferenceseknek. Ebben az időben épült a kolostor 55 méter magas tornya, és feltehetőleg ekkor készül el a szentély egyszerű kváderimitációs belső kifestése. A negyedik jelentős építési szakasz a Mátyás-kor kései korszakához, az 1480-as évekhez köthető. Ekkor Báthory István erdélyi vajda kezdeményezésére több erdélyi várost, helységet erődítenek meg, többek közt a székelyudvarhelyi domonkos és a marosvásárhelyi ferences kolostort. 1487ben említik először a kolostort körülvevő vár árkát (Wararokya), egy telekhatárolás alkalmával. A középkori erődítményből a kolostor délkeleti részére épített Lakatosok bástyája maradt fenn, illetve romosan a déli fal. 1525-ben huszonnégy barát él a rendházban, ez alapján ez a harmadik legnagyobb ferences közösség Erdélyben. A reformáció után az egykori kolostor keleti szárnyában kapott helyet az 1557ben országgyűlési rendeletre alapított iskola, a református kollégium őse, a Schola Particula. A kolostor épületeinek eltűnésében szerepet játszott a város 1601–1602-es ostroma is, amikor szinte valamennyi ház megrongálódott, a lakók elbujdostak, a templomok leégtek. A kolostor területén zajló régészeti munkák számos leletet és épületrészt tártak fel. A kutatás szempontjából előnyös volt, hogy a vár területét az 1730-as évektől kezdődően a katonaság vette birtokba és használta az 1990-es évek végéig. Ennek következtében az egykori város területe nem épült be a 19. századi ipari forradalom idején, és a katonai használat megóvta a szocializmus korának illetéktelen beavatkozásaitól is. A kolostor kialakulásának körülményeire világított rá a 14. század eleji faépületek feltárása. Egy körülbelül száz négyzetméter kiterjedésű lakóépületben (L3) és egy csaknem nyolcvan négyzetméteres raktárépületben (L1) kezdte el működését a 14. század elején az egykori ferences kolostor. Az L1 raktárépület valamikor az 1340-es években pusztulhatott el tűzvészben a betöltésben talált Károly Róbert-dénár alapján. A földbe

mélyített raktárépület tartószerkezetének elszenesedett cserefából készült maradványai alapján 1307 utánra datálták a dendrokronológusok az épület építési idejét. A leégett raktárépületben nagy mennyiségű elszenesedett búzamag került elő, Anjou-kori finomkerámia, Erdélyben viszonylag ritkának számító fehér kerámia és a 14. században a Magyar Királyság területén eddig egyedi leletnek számító bronz stilus. Az L3 kódjelű lakóépület körülbelül ötven méterre keletre található az L1-től, és annál valamivel nagyobb méretű volt. Szerkezetileg sokkal jelentősebb épület, mint az L1: pincével rendelkezett, alapozása kőből készült, a felépítmény gerendaszerkezet lehetett. A pince hosszanti – észak–déli – irányában több ötven centiméter átmérőjű faoszlop lenyomatát azonosítottuk, ami emeletes szerkezetre utal. A téglalap alakú épület az Anjou-kor jelentősebb udvarházaival mutat közeli rokonságot; elképzelhető, hogy a ferencesek egy királyi vagy vajdai alárendeltségű udvarház átvétele után kezdték el itt a tevékenységüket. A 15. század elején a részben jelenleg is álló kolostorépületek kiépülése után került sor az egykori udvarház elbontására, és egy fél évszázadon át szemétgödörnek használták az egykori pincét. Jelentős leletanyag került elő a feltárások folyamán, textildarabok, gazdag és változatos kerámiaanyag, Zsigmond-kori kályhák, jelentős mennyiségű állatcsont és az egyik legjelentősebb leletként a győri ferences rendházfőnök 14. század végére datálható pecsétnyomója. A Zsigmond-korban épült kolostorépületek jelentős része a városfalak 17. századi építésekor pusztult el. Az ásatások felszínre hozták az egykori északi és keleti szárny maradványait. Feltártuk az ebédlő, a kerengő, a kis- és a nagypince, illetve az egykori padlófűtés maradványait. 2014ben sikerült először hozzáférni ahhoz a területhez, amelyen a kolostor egykori nyugati szárnya állt. Előkerültek a nyugati kerengőfal alapjai, illetve az egykori konyha épülete. A feltárt kolostorépületek közül az egykori nagy- és kispince, illetve a köztük levő padlófűtés maradványai a legszemléletesebbek. A nagypincében azonosítottuk a két lejáratot a

hozzájuk tartozó kőlépcsőkkel. Az északi, külső pincelejárat 1,4 méter, míg a déli pincelejárat egy méter széles volt, utóbbi a kolostor belsejét kötötte össze a pincével. A pince alapterülete 12,5 × 7,4 méter, mennyezetét két pillér tartotta. A déli pincelejárat mellett volt kialakítva az 5 × 6 méter alapterületű padlófűtés, amely a kolostor északkeleti szárnyát fűtötte (a többi helyiségben kályhákkal biztosították a meleget). Mindössze néhány jelentős kolostort ismerünk, ahol padlófűtés-berendezést tártak fel: a margitszigeti domonkos kolostorban, illetve a besztercei domonkos kolostorban, de több padlófűtéselem került elő az alvinci domonkos és a bizerei (Szépfalu, Arad mellett) bencés kolostorból is. Az egykori kápolna mellett azonosított kispince a boltvállakig fennmaradt, alapterülete 4 × 1,6 méter. A helyreállítás során újjáépült a kispince boltozata, részlegesen a hippokausztum és a nagypince. A kolostor belsejéből a késő gótikus reneszánsz kályhák a legjelentősebb régészeti leletek. A kolostor késő középkori jelentőségét és fejlődését jól tükrözi egy 2011-ben előkerült, 15. század végére datálható, kőalapokra épített, alápincézett épület (L4), amely a kolostortól északnyugatra helyezkedett el, alapterülete 4 × 5,4 méter, majd a 16. század második felében kibővítették, kialakítván egy 4 × 15 méter alapterületű épületet. A feltárások rávilágítottak arra, hogy az épületben egy a kolostorhoz tartozó műhely működhetett. A 16. századi bővítmény feltárásánál a pinceszinten előkerült egy bronzolvasztó kemence alsó fele. A bronzolvasztó kemence azonosítása magyarázatot adott a feltárások folyamán előkerült jelentős mennyiségű bronzleletre és bronzsalakra. Sikerült tehát azonosítani egy a kolostorhoz kötődő bronzolvasztó és -feldolgozó műhelyt, amely jelenleg egyedinek számít a Magyar Királyság területén. Az írott forrásokból kiderül, hogy több jelentős késő középkori koldulórendi kolostorban működhettek műhelyek, Marosvásárhelyen sikerült azonban először egy műhelyépületet azonosítani. A műhely egyrészt a kolostor könyvkötő műhelyét szolgálta ki, másrészt a gyorsan fejlődő mezőváros és a vásárok (három országos vásár) igényeit elégítette ki.

MŰHELY

A rontott bronztermékek alapján elsősorban ruházati kellékeket, hétköznapi használati tárgyakat és a könyvkötéshez szükséges kellékeket gyártottak itt. A bronz és ötvözeteinek feldolgozása a késő középkor legfejlettebb és legnagyobb technológiai tudást igénylő iparágaihoz tartozik. A műhely megléte rávilágít a ferences rend nemcsak szellemi, vallási, hanem gazdasági jelentőségére is, és jól szemlélteti a késő középkori társadalomba való beágyazottságukat. A bronzműves műhely a reformáció után is folytatta tevékenységét a 17. század végéig, tehát az egykori ferences jelenlét hozzájárult a város gazdasági fejlődéséhez is. A 17. században az egykori kolostor védműveinek felhasználásával épültek ki a városfalak. 1604-ben a kolostor északnyugati sarkától 18 méterre nyugatra épült meg a Kisbástya, majd a Zwingerrel ellátott nyugati falon 1613-ban épül fel a kaputorony. A kaputoronytól északra azonosítottunk egy 17. századi téglaégető kemencét és négy falazott mészérlelő gödröt. A létesítmények a várfal építéséhez állították elő az építőanyagot. A kemence 7 × 5 méter alapterületű, három egymás mellett elhelyezkedő tűztérrel rendelkezett. Az írott források alapján a város két téglaégetőt (a forrásokban: „téglacsűr”) működtetett a 17. században. Létezett egy „Nagy” és egy „Kis téglacsűr”. Feltehetőleg a nagy téglacsűr részleteit tártuk fel a vár területén. A téglaégetők nemcsak a városfalakhoz készítettek nyersanyagot, hanem megrendelésre is dolgoztak. I Rákóczi György nyolcvanezer téglát rendelt Marosvásárhelytől a radnóti kastély építéséhez, és valószínű, hogy a rendelések nagy része nem maradt fenn írott formában. A menynyiség jól szemlélteti a téglaégetők kapacitását, amelyek a városfalak építése mellett ellátták téglával a környék jelentősebb beruházásait is. Marosvásárhely volt az egyetlen székely város, amely kivívta a királyi városi rangot, és amely képes volt önerőből városfalakat építeni egy olyan korszakban, amikor nem számíthatott királyi vagy fejedelmi segítségre. 1620-ban épült a város felőli szegletbástya, a Vargák bástyája, 1629-ben épült fel a déli oldalon a Szűcsök bástyája, 1633-

ban építették fel a délkeleti Kádárok bástyáját, majd 1638-ban adták át az északnyugati sarokbástyát a Szabók céhének gondozásában. Az utolsó, északkeleti sarokbástyát a Mészárosok céhe építette, ezt 1656-ban adták át. A fallal körülvett egykori városrészben számos ház állt és három fő utca volt. A 18. század harmincas éveitől a várat átvette az osztrák katonaság, akik fokozatosan elbontották az egykori lakóépületeket. A régi épületekből csak az egykori városháza maradt fenn egy barokk épület részeként. Az egykori házak közül többet sikerült azonosítani, közülük két épület volt jelentősebb. Ezek a templomtól keletre helyezkednek el, és méreteik, illetve a leletanyag alapján gazdag kereskedők vagy nemesek tulajdonában levő házak lehettek. Az úgynevezett Kornis-házat 2011-ben azonosítottuk az osztrák katonai istálló keleti bejáratának környékén. A ház alapterülete 12 × 5 méter, észak–dél irányítottságú. A középső részen azonosítottuk a kémény alapozását. A kétosztatú ház feltehetőleg rendelkezett egy felső szinttel is. A leletanyag számos kerámia-, illetve kályhatöredéket tartalmazott. A kályhacsempék egy része zöld, illetve sárga zománcdíszítéssel rendelkezett, és több koronázópárkány-töredéken sikerült a Kornis-címert azonosítani. Az úgynevezett „Kornis” háztól délre egy újabb jelentős, 17. századi házrészlet került elő. A kétosztatú ház kelet–nyugat irányú, méretei 5 × 12 méter. A háznak volt egy bejárata a nyugati oldalán, illetve volt egy a déli oldalon is. A nyugati bejárat mellett, az északnyugati sarokban előkerült egy masszív kályha- vagy kéményalapozás. A háznak két szintje lehetett, az alsó helyiségek félig földbe süllyesztett pinceként működtek. A felső szinten lehetett a konyha, illetve a lakószoba. Méretei és felszereltsége alapján a ház lakóinak vagyoni helyzete közel állhatott a „Kornis” ház lakóiéhoz. Itt is kiemelkedően sok zöld és sárga zománcú kályhacsempét azonosítottunk, leginkább terített mintás növényi ornamentikával díszítették őket. A kályhacsempék minősége alapján a lakók a felső társadalmi réteghez tartoztak, feltehetőleg gazdag kereskedő vagy nemesi tulajdonosa lehetett a háznak.

LESZ-E CSIRIBIRI? – MÚZEUMALAPÍTÁSI TERVEK SZÜLETÉSE VERESEGYHÁZON SZERZŐ: VARGA KÁLMÁN TÖRTÉNÉSZ, MŰEMLÉKVÉDŐ

Előbb-utóbb szinte minden dinamikusan fejlődő településen felmerül egy saját, önálló múzeum alapításának gondolata. Az okok egyszerűek: az önmegbecsülés és a helyi identitás megerősödése, a műveltségi színvonal emelkedése, a múlt értékei iránti érzékenység növekedése. A gondolattól a megvalósulásig persze hosszú az út, nem is szólva arról, hogy egy közgyűjtemény létesítése, majd fenntartása bizony nem kis anyagi áldozattal jár. Múzeumot alapítani azonban a nehézségek ellenére is minőségi ugrás egy település kulturális életében. Létrejön valami, ami felmutatja, hogy értékekben gazdag gyökereink vannak, hogy mai mindennapjainkban visszaköszön a múlt, hogy a történelem nem lezárt idő, hanem velünk folytatódik. A létrejövő intézményben otthonra lel a művészet, megannyi izgalmas tárgyi emlék, amelyek gondolkodásra késztetnek, igényességre nevelnek. Jelentősége nem a haszonelvűségben rejlik, ám haszna megkérdőjelezhetetlen: értéket közvetít, pozitív energiákat sugároz, élményeket ad. Veresegyház másfél évtizede kapta meg a városi rangot, lakossága azóta megduplázódott, a több mint 16 ezer itt élő átlagéletkora nem éri el a negyven évet, egynegyedük 18 év alatti. A városnak jelentős ipara van, a munkanélküliség egyszázalékos. Gombamód szaporodnak a bölcsődék, óvodák, iskolák, indul a termálfürdő-beruházás, a sportcentrum kiépítése, és mindez egyre szélesedő kulturális élettel párosul. Veresegyházon az elmúlt évtizedekben többször felmerült már egy helyi múzeum alapításának az ötlete. Először 1975-ben, amikor a községi tanács anyagi támogatásával a Magyar Nemzeti Múzeum folytatott a területen szép eredményekkel járó ásatásokat, vetődött fel a leletanyag elhelyezésének kérdése.

Ezzel függött össze egy állandónak szánt

helytörténeti kiállítás, amely 1980 és 1989 között volt megtekinthető: ez az őskortól a 20. századig vonultatta fel a régészeti leleteket és a település múltjának jellemző, bár meglehetősen gyér emlékanyagát. Akkor úgy tűnt, ez a kiállítás lehet a magja a helytörténeti gyűjteménynek, ám az elképzelések szerényebb eredménye végül egy 1990-ben kialakított tájház lett. Az erre kiszemelt öreg épület két szobája részben az önkormányzat által vásárolt, részben a lakók felajánlásai során gyűjtött berendezésével idézte fel a 20. század elejének paraszti életmódját. A múzeumalapítási szándék 1995-ben érlelődött meg annyira, hogy már koncepcionális terv is szülessen. Az intézmény a tájház kibővítésével jött volna létre Fáy András Múzeum és Levéltár néven, a klasszikus szakmai tagozódás elvei szerint. Az elképzelés azonban – elsősorban anyagi okok miatt – meghiúsult, majd hosszú időre le is került a napirendről. Veresegyház nem bővelkedik műemlékekben, nem dicsekedhet az épített örökség elhíresült produktumaival, nem mondhat magáénak a hazai művelődéstörténetben igazán jelentős intézményeket vagy számon tartott személyiségeket sem. Az viszont vitathatatlan, hogy az eltelt két évtizedben kibővült a település múltjáról valló tárgyak és dokumentumok, valamint a művészeti jelentőségű muzeális értékek köre. (Legutóbb a római katolikus templom belső feltárása hozott komoly és látványos eredményeket.) A részben más múzeumokban vagy önkormányzati tulajdonban, részben pedig magánszemélyeknél felgyülemlett anyag ma már mind mennyiségileg, mind minőségében eléri azt a szintet, ami egy múzeum alapítását – a gyűjteményi bázis oldaláról – szakmailag indokolhatja. Mindez persze szükséges, de nem elégséges feltétel egy muzeális intézmény felállításához. Úgy tűnik viszont – és ez teszi a mostani elképzelést komollyá –, hogy ez a fajta kulturális kitörés az általános várospolitikai dinamizmusba illeszkedik. A város vonzó hellyé vált, és ennek következtében egyedülálló módon nőtt a fővárosból és a környékről beköltözők száma. A betelepü-

lők új szellemi készségeket, új műveltségi elemeket is hoznak, ami sokszínűbbé teszi a város kultúráját, és újabb igényekkel, elvárásokkal is jár. Megnőtt a „civil kurázsi” ereje, több tucat civilszervezet alakult és fejt ki aktivitást. Ebből a kétségkívül rövid áttekintésből a múzeumalapításra, a tervezett közgyűjtemény minőségére vonatkozóan két alapvető szempont rajzolódik ki. Az első, hogy Veresegyház mára életfeltételeiben korszerű, kedvelt kisvárossá formálódott, aminek kulturális kínálata is egyre gazdagabb. Ez felértékeli és fontossá teszi, hogy a közösség megbecsülje múltbéli emlékeit, erősítve ezzel a tradíciók és az elődök tiszteletét. A másik szempont, hogy Veresegyház népe „megfiatalodott”, ami azt is jelenti, hogy a településhez kötődés, a helyi identitás jelenünkben alakul ki. A letelepedő fiatal családok iskolázottsága, műveltsége magas, fogékonyak a kulturális örökségre, és gyermekeik számára is igénylik a tartalmas programlehetőségeket. Az önkormányzat, élén a települést 1965 (!) óta vezető Pásztor Béla polgármesterrel elszánt a közgyűjtemény alapítására, és az előkészületekre képviselő-testületi határozatot hozott. Jelen sorok íróját érte a megtiszteltetés, hogy az önkormányzat felkérésére az intézmény szakmai koncepcióját kidolgozza, majd – ahogy a polgármester fogalmazott – a tervet „a malterosvödörig” bezárólag menedzselje. Nézzük hát röviden, milyen múzeum is készül Veresegyházon! A fent említett két szempont közül az elsőből, valamint a jogszabályi környezetből egyértelműen következik, hogy a létesítendő közgyűjtemény a „területi múzeumok” kategóriájába tartozó „városi múzeum” lehet, amely több múzeumi szakágat felölelő gyűjtőkörrel rendelkezik, és az alapító önkormányzat fenntartásában működik. Köztudott, hogy a múzeumi tevékenység alfája és ómegája a gyűjtemény; célszerű tehát a tervezett intézmény karakterét a gyűjteményi anyagon keresztül megközelítve megrajzolni. A helyi sajátosságokat is figyelembe véve a tervezett múzeumban két főági gyűjtemény lehet. Az egyik a helytörténeti, amely magába foglalja a terület régészeti leleteit, történeti tárgyakat,

a különösen gazdag néprajzi emlékanyagot, a természetrajzot, a dokumentumokat, és a korszerű információhordozókkal (video, DVD stb.) kiegészített fotóarchívumot. A jelenre reagálva külön szakgyűjteményként érdemes kezelni és gyarapítani egy úgynevezett „építészeti gyűjteményt”, mivel Veresegyház kiépülése most zajlik, és a jövő számára ennek az építészeti kultúrának a produktumai fogják alkotni a „történeti várost”. Kötelező megőriznünk tehát mindazt, ami ebben a vonatkozásban fontos: tervrajzokat, ábrázolásokat, látványterveket, az építések dokumentumait, a megrendelők, az építészek, valamint a kivitelezők adatait. A másik speciális, részben külön kezelt szakgyűjteményt a „személyes történelem” kifejezéssel jellemezhetjük. Az emlékezet, a személyes történelem kerete elsősorban a család. A jövő nemzedékei – Veresegyházon éppen a most betelepülők utódai – szempontjából tehát nem érdektelen kialakítani egy a helyiek által folyamatosan gazdagított családtörténeti archívumot (életmód-relikviák, iratok, fotók, személyes emlékek), amelynek értékei számos formában hasznosíthatók. A helytörténet mellett művészeti gyűjteményt is indokolt kezdeményezni, elsősorban a kortárs képző- és iparművészet helyben élő alkotóinak műveiből. Mintegy harminc művész él a településen, így a „régi” művészeti anyagon (metszetek, illusztrációk, arcképek stb.) túl létrejöhet egy helyi jelentőséget meghaladó kortárs gyűjtemény, amelyet ugyanezen alkotók köz- és szabadtéri művei egészíthetnek ki. A gyűjtemények érintőleges felsorolása mutatja, hogy a „városi múzeum” típusú intézmény már önmagában is roppant gazdag értéktárra alapozhat. A gyűjtemények gondozásán túli feladataiban (tudományos feldolgozó tevékenység, kiállítások, múzeumpedagógia, közművelődési események stb.) nyilván a 21. századi elvárásoknak kell megfelelnie, azaz nem poros szentélynek, hanem nyitott, az értékközvetítésben pezsgő életű intézménynek kell lennie: a tudományos eseményektől a korosztályok szerinti múzeumpedagógián át egészen a kiadványozásig terjedhet ez a skála.

MŰHELY

A település sajátosságai majdhogynem kikényszerítik az intézmény hálózatként történő működését. A hálózat központja maga a múzeum (székhely), részei pedig az úgynevezett „in situ” helyszínek, azaz a filiák. Ezek lényegében önálló arculatú egységek, a múzeumi és közönségkapcsolati munka speciális adottságaival. Közülük kirajzolódik már a népi műveltségre, a néprajzi tradíciók elevenen tartására szakosodó Hagyományok Háza, valamint a településtörténet késő középkorig visszanyúló és szakrális értékeit is hordozó római katolikus templom, egy ott kialakítandó kiállítóhely. A későbbiekben felvethető egy régészeti park létesítése vagy akár – távlati program keretében – az ófalu hiteles megőrzésében szerepet kapó épületek együttese is. A múzeumalapítás során figyelembe veendő másik cél, hogy az intézmény olyan többlettel rendelkezzék, amely beágyazottabbá teszi a településpolitikába, aminek következtében még erősebb szálakkal kötődik a környezetéhez. A tényből, miszerint Veresegyházon a fiatal korosztályok, ezen belül pedig a gyerekek aránya magas, logikusan következik, hogy a széles körű nevelési módszerek alkalmazása és a minőségi szórakozási formák kínálata a településen kiemelten fontos. Egy közgyűjtemény típusú intézmény mindezt azzal tudja szolgálni, ha tradicionális munkája mellett a gyerekek, a diákság, a fiatal családok, a pihenésüket itt töltők célcsoportjaira orientált sajátos feladatokat is felvállal. Az orientáció leghatékonyabb formája lehet, ha a múzeum profilját egy „játék- és gyerekmúzeum” arcéllel tesszük még markánsabbá. A játék- és gyerekmúzeumok a múzeumi világ sajátos intézményei, amelyek nagy népszerűségnek örvendenek nemcsak a legfiatalabbak, hanem a felnőttek körében is. Színgazdag palettájukon az egyik véglet, amikor a gyermekjátékok gyűjtése és bemutatása a megszokott múzeumi keretek között történik, és ehhez legfeljebb az átlagosnál szélesebb kínálatú múzeumpedagógia kapcsolódik. A másik póluson a múzeumi sajátosságokat csaknem teljesen feloldó intézmények találhatók – ezekre talán az értékcentrikus élménypark kifejezés illenék. Zömüket persze

a közbülső mező alkotja, és az ide sorolhatók mindegyike valamilyen egyéni vonással is rendelkezik: vannak állatkerttel ötvözöttek, vannak természettudományos felfedezésekre orientáltak, vagy olyanok, amelyek valamelyik játékgyártó cég termékeire összpontosítanak. Léteznek egy-egy játéktípusra specializáltak (babák, népi játékok stb.), és persze a mesék világát fókuszba állító múzeumok is. De találunk már olyan virtuálisan működő játékmúzeumot is, amelynek profilját a mintegy fél évszázados múltra visszanyúló számítógépes játékok gyűjtése adja. Ha a tervezett veresegyházi közgyűjtemény „többletét” a játék- és gyerekmúzeumi irányultság adja, akkor a műhelymunkában az egyik fő feladat a játékkultúra hazánkban meghonosodott tárgyi és kapcsolódó szellemi értékeinek a régióra koncentráló gyűjtése, feldolgozása kell legyen. Ehhez társul a gyermeki környezet és életmód jellemző vizuális kifejezőeszközeinek, illetve tárgyi anyagának a gyűjtése és rendszerezése. Mindezt kiegészítheti egy iskola- és neveléstörténeti szakgyűjtemény. A gyűjtőterület mindenekelőtt maga a település, nem kizárva persze a máshonnan – például magángyűjtőktől – származó érdekes kollekciókat sem. A folyamatosan gyarapodó gyűjtemény lehetőséget teremt a legkülönfélébb kiállítások rendezésére (játéktörténeti bemutatók, gyerekszoba- vagy életmód-kiállítások stb.), különleges rendezvények szervezésére (játékfesztiválok, modellezőversenyek stb.) és a széles körű szakmai kapcsolatok kialakítására (vendégkiállítások, játékmúzeumok találkozója stb.). A múzeumi munka bázisát alkotó speciális gyűjteményeket nem anyaguk vagy műfajuk szerint, hanem inkább tematikusan célszerű csoportosítani. A játékgyűjtemény a hazánkban fellelhető, sorozatgyártásban vagy egyedi termékként készült gyermek- és felnőttjátékok gyűjteménye, amelynek darabjai történetileg, tárgyegyüttesekként és típusok szerint rendeződnek algyűjteményekbe. Az életmódgyűjtemény a gyermekek és a tinédzser korosztály életmódjával kapcsolatos személyes tárgyakat, használati eszközöket, öltözeteket stb. tartalmazza. A pedagógiai

gyűjtemény az elmúlt korok iskoláinak és egyéb nevelési helyszíneinek tárgyi és egyéb emlékeit őrizheti, folyamatosan gyarapodva a jelenkor nevelési kultúrájára jellemző anyagokkal. A gyűjtőmunka mellett a múzeum alapvető jellemzője az alkotótevékenység szervezése, a fiatal generációk kreativitásának értékalapú kibontakoztatása. Az erre a tevékenységre funkcionált terekben, műhelyekben a cél a gyerekek számára biztosítani a felfedezés izgalmát, ösztönözni a tudatosodást és a különböző készségek kifejlesztését. Ez történhet bármikor igénybe vehető szabadidős (játszóház, egyedi játszóterek stb.) és szervezett (műhelyprogramok, táborok stb.) formákban. A múzeumnak ez a missziója szoros együttműködést feltételez a település oktatási-nevelési intézményeivel, nem kizárva az egyedi igények kiszolgálását sem (például a tantervhez igazodó foglalkozások szervezése). Az intézmény nem kíván versenyre kelni az internet és a számítógépek világával, ezért az erre épülő interaktivitást és a multimédiás módszereket korlátozottan alkalmazza. A múzeum küldetésében nem kevésbé fontosak a neveléshez, a családi életmódhoz, illetve a játék- és a gyerekvilághoz kapcsolódó speciális szolgáltatások. Ide sorolhatjuk először is a megszokottabb formákat, vagyis a látogatói komfortigényeket kielégítőket (vendéglátás, válogatott termékű baba- és játékbolt stb.) és a kulturális jellegűeket (könyvtár, szakkörök, kiadványok stb.). Ezek mellett azonban érdemes olyan szolgáltatásokkal is bővíteni az intézmény repertoárját, amelyek még inkább hozzájárulhatnak a fiatal generációk életminőségének javításához. Ilyenek lehetnek a tanácsadó szolgálatok (családsegítő, nevelési és pszichológiai), a célzott elméleti és gyakorlati képzések (pedagógusoknak, szülőknek), mi több, az intézménynek (vendégszobával, térkialakításokkal, felszerelésekkel) képesnek kell lennie a szellemi vagy fizikai fogyatékkal élő fiatalok terápiás kezelésére is. Meggondolandó, hogy az intézményben legyen néhány fontos civilszervezet székhelye és működési bázisa is (gyerekorientált és jótékonysági egyesületek, alapítványok).

Az előzőekben írtakból fakadóan a múzeum

a kreativitást és a tartalmas időtöltést szolgáló tevékenységével harmonizáló térstruktúrája – nem kizárva az egyes terek többfunkciós kialakítását sem – több úgynevezett „zónából” állhat. A „Kaland zóna” lényegében a múzeum kiállítási blokkja: itt rendezhetők meg a hagyományos és a rendhagyó bemutatók, és ide koncentrálhatók a felfedezés örömére apelláló időszaki különlegességek (hangok terme, a fény és árnyék birodalma stb.). A „Kreatív zóna” a speciális foglalkoztatók tércsoportja: múzeumpedagógiai és kézműves termekből áll, de itt kaphat helyet egy kimondottan játékkészítésre és -javításra berendezett műhely, valamint a művészeti nevelést 21. századi módszerekkel elősegítő animációs, kép- és hangstúdió is. Különlegessége lehet egy planetáriumszerűen kialakított, az univerzum tanulmányozására szolgáló csillagda. A „Rendezvény-övezet” a kulturális események színhelye: színház-, konferencia- és moziterem, gyermek-bálterem, kisebb előadótermek és családi ünnepekre (zsúrok, név- és születésnapi összejövetelek stb.) bérbe vehető termek az ezekhez szükséges infrastruktúrával. A „Köz- és játszóterek zónája” többnyire kötetlenül használható funkcionális terek füzére. Az épületen belül ilyen az előtér, a korosztályoknak megfelelő játszóházak termei, a „piactér” (megunt játékok cseréje, gyűjtők találkozója), a mesekönyvtár és a felnőtt játékterem (régi játékokkal). A parkban ide sorolható az egyedi vízi játszótér és a homokozó, a kis arborétum, a családi piknikelőhelyek, a szánkódomb és versenypálya, valamint egyéb megoldások (palánkvár, üvegház stb.). A „Szolgáltató-övezet” a kulturális, nevelési és kereskedelmi szolgáltatások zónája, egyes esetekben a szabadtérre is kihúzódóan (vendéglátás, mozgásterápia stb.). Ennek része lehet a kapcsolódó tevékenységű civilszervezetek székhelye is. Érdemes kitérni az intézmény épületére és elhelyezésére is. Az elkészült szakmai koncepció és az előzetes építészeti program szerint egy hozzávetőleg 3000–3200 négyzetméter hasznos alapterületű, két-három hektáros parkkal körülölelt komplexumról van szó, amelynek

egyfelől kapcsolódnia kell a város centrumához, másfelől pedig az úgynevezett turisztikai sávjához is. Az épületet nem lehet csupán egy szürke kubusként, kényszerűségből szükséges fizikai háttérként kezelni, amely egyszerűen infrastrukturális feltételeket teremt az intézménynek. Az sem elég, ha „jól néz ki”, és minden tekintetben modern – ezek magától értetődő elvárások egy korszerű, színvonalas épülettől –, hanem valami plusszal kell rendelkezzék, hiszen önmagában a látványa is fontos része a múzeumi célok megvalósításának: a tartalmi többlet sajátos profilját szükséges tükröznie, vagyis már megjelenésében „gyermekorientáltnak” kell lennie. Az épület különlegességével egyenértékűen kell kezelni a környezetét (kert, park) is, amelyben a kötetlen szabadidő-eltöltés lehetőségein kívül a műhelymunka egyedi attrakciói is zajlanak majd. Mindez afelé terelte a gondolkodást, hogy a település egy újonnan emelt épület beruházásával valósítsa meg múzeumalapítási terveit. Ennek következtében – és a városfejlesztési stratégiába illesztve – úgy jelölődött ki a konkrét helyszín, hogy az határos természetes vizekkel (tavak, patakok), és kihasználja a bennük rejlő lehetőségeket is, valamint a fölfutóban lévő turizmus (Medvepark, épülő termálfürdő és sportcentrum) más helyszíneivel is. A beruházás nagyságrendje az előzetes kalkulációk szerint másfél és kétmilliárd forint közé tehető. Veresegyház tehát nagy fába vágta a fejszéjét… Manapság egy hagyományos múzeum felállítása is óriási kulturális fegyvertény lenne, hát még egy olyan kuriózum, mint a jelenleg „Csiribiri” munkacímmel vázolt intézményé. Jelen sorok írásakor (szeptember közepe) minden jel arra mutat, hogy mire ez a cikk megjelenik, már papírra kerül egy kiforrottabb, a mozgósítható forrásokkal is számoló beruházási program, és megfogalmazódik egy építészeti ötletpályázat tavaszi kiírása is. Úgy vélem, hogy három, esetleg négy esztendő alatt megszülethet Veresegyházon egy olyan múzeum, amely nemcsak a település, hanem az ország egyik szakmailag legizgalmasabb, a jövő nemzedékeket sokrétűen szolgáló intézménye lehet.

A MÚZEUMOK „ARCAI” – MA MÁR NEM CSAK KIÁLLÍTÁSOKAT ŐRIZ A TEREMŐR SZERZŐ: HAMVAY PÉTER

A kiállítótér egyik sarkába állított széken szundikáló, kötögető vagy rejtvényt fejtő teremőrök ideje lejárt! – mondja a MúzeumCafé megkeresésére Bognár Anikó, a kecskeméti Cifrapalota Kiállítóhely vezetője. A teremőr ma már sokkal inkább a múzeum „arca”, akinek az a feladata, hogy a látogató számára a „múzeumélmény” pozitív tartalmat kapjon – teszi hozzá a szakember. Emiatt Kecskeméten ma zömmel negyven év alattiak dolgoznak teremőrként, de már más múzeumokban sem elsősorban a korábban pedig annyira jellemző nyugdíjas hölgyek fogadnak bennünket. A fiatalítást a legtöbb helyen a nyugdíjasokat a munkabér vagy a nyugdíj közötti választás elé állító, 2013. július 1-jén hatályba lépett kormányrendelet kényszerítette ki. Így volt ez a szekszárdi Wosinsky Mór megyei hatókörű múzeumban is, amikor a rendelet után meghirdették tizenkét teremőri státusukat. A legtöbb helyen minimálbért fizetnek a teremőröknek, ám ezért egyre többet követelnek. Kecskeméten például alapkövetelmény, hogy fogadni tudják a vendéget idegen nyelven is. De egy-két angol mondatot – legalábbis elvben – mindenhol megkövetelnek a mai teremőröktől. A legtöbb helyen arról számolnak be, hogy alapkövetelmény a középfokú végzettség. De alig találunk nagyobb múzeumot, ahol ne közölnék, hogy diplomás teremőrük is van. A Szépművészeti Múzeumban teremőri feladatot ellátók huszonöt százalékának felsőfokú állami iskolai végzettsége van, ötven százalékuk valamilyen idegennyelv-vizsgával rendelkezik. A teljes állomány ismeri a munkájukhoz szükséges kifejezéseket angolul – közölte az intézmény. Felvételük során a munkáltató vizsgálja az általános műveltséget, az iskolai végzettséget, a nyelvtudást. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum

MŰHELY

illetékese elmondja: náluk az érettségi a belépő. Alapkövetelmény a jó kapcsolatteremtő képesség, a vendégekkel szemben tanúsított udvarias magatartás, az új kiállításokhoz, programokhoz való állandó alkalmazkodás és a nyitottság. A múzeum vezetése arra is törekszik, hogy a legtehetségesebb, legambiciózusabb, diplomával is rendelkező teremőrök előtt biztosítsa a jövőben a szakalkalmazottak közé való feljutást is. A teremőröknek a legtöbb helyen nem csupán teremőrzés a munkájuk: „Minden teremőrünk több feladatot teljesít – mondja Bognár Anikó –, például pénztáros vagy tárlatvezető is, vagy éppen a kiállítás kivitelezésében működik közre.” Más múzeumok is hasonlókról számolnak be. Medgyesi Konstantintól, a Móra Ferenc Múzeum kommunikációs vezetőjétől megtudtuk, hogy a felvételnél figyelnek arra, hogy olyanokat alkalmazzanak, akik tárlatvezetésre vagy a pénztári feladatok betöltésére is alkalmasak lehetnek. De a látogatószámtól függően apróbb operatív feladatokat is rájuk bíznak: jelen vannak rendezvényeken, terembérletek alkalmával. Figyelik a kiállítások életét, építő kritikával segítik a múzeum közművelődési munkáját. Mindehhez természetesen képzésekre is szükség van. A szegedi múzeumban például havonta tartanak megbeszéléseket a teremőrök számára, ahol a rendszeresen felmerülő problémákra közösen keresnek megoldásokat. Negyedéves tervükben szerepel szakmai kirándulás megszervezése, ahol más kiállításokat is megtekinthetnek. De tervezik kommunikációs tréning bevezetését is a Szépművészeti Múzeummal együttműködésben. A Szépművészetiben a munka- és balesetvédelmi oktatás mellett a múzeum szakemberei megismertetik a teremőrökkel a nekik szóló utasításokban rögzített feladatokat, kommunikációs és nyelvi oktatást, valamint tréninget tartanak a számukra. Az oktatás része a múzeum állandó és időszaki kiállításainak, azok helyszíneinek a bemutatása speciális tárlatvezetéssel. Az oktatást és a tréninget követően a már hosszú ideje szolgálatot ellátó, úgynevezett mentorok mellé beosztva a gyakorlatban ismerik meg feladataikat a fiatalabbak.

A legtöbb helyen a teremőrök közalkalmazotti státusban vannak. Ennek legfőbb okát Ódor János Gábor, a Wosinsky Mór megyei hatókörű múzeum vezetője azzal indokolja, hogy az alacsony bért valamennyire kompenzálja a biztosnak tűnő munkahely. Emellett közalkalmazotti munkaviszony a bizalmat, a megbízhatóságot is kiemeli. Más a helyzet azonban a budapesti Szépművészeti Múzeum esetében: itt csupán három „veterán” teremőr van közalkalmazotti állásban, a többiek mind egy munkaerő-kölcsönző cég alkalmazásában állnak. A múzeum ezt a rugalmasabb struktúrát az időszaki kiállítások változó teremőrzési igényeivel magyarázza. Az egri Vármúzeumban az Agria Humán Közhasznú Nonprofit Kft. alkalmazottai dolgoznak teremőrként, pénztárosként, jegyellenőrként, takarítóként és parkőrként. Forgó Emese közönségforgalom-irányító érdeklődésünkre elmondta: van arra lehetőség, hogy állandó munkavállalót küldjenek az adott területekre, aki az általa megismert kiállítást, pénztárgépet stb. már jól ismeri, és kezelni is tudja. Az orosházi Szántó Kovács János Múzeumban teremőrre nem jut a bérkeretből, így ezt a munkát a muzeológusok, illetve a múzeumpedagógus látja el – mondja Rózsa Zoltán igazgató. Igaz, nálunk nincs állandó teremőrzés, ha látogató jön, akkor vezetéssel mutatják meg a múzeumot. Az egyetlen segítséget a közcélú foglalkoztatottak jelentik az ilyen helyzetben lévő múzeumok számára. Őket igyekeznek kiképezni tárlatvezetésre is – mondja az igazgató. „Ha az idejük kitelik, akkor addig várunk, hogy a jogszabályok szerint újra felvehessük őket, addig mi vezetünk, mi takarítunk, mi nyírjuk a füvet…” Gondolkodnak abban is, hogy a nyugdíjas pedagógusok egyesületével szorosabbra fogják az együttműködést, és önkéntes alapon bevonják őket a múzeumi munkába. Más múzeumok is beszámoltak arról, hogy inkább a kiszolgálószemélyzettől, így a teremőröktől válnak meg, ha anyagi helyzetük miatt radikális leépítésre kényszerülnek. Legutóbb éppen lapunk online blogja adott hírt arról, hogy ezúttal a szentendrei múzeumok kerültek válsághelyzetbe. Az év utolsó negyedévére mintegy

ötvenmillió forint hiányzott a Ferenczy Múzeum költségvetéséből, és miután az Emberi Erőforrások Minisztériumától nem érkezett meg a várt támogatás, Kálnoki-Gyöngyössy Márton múzeumigazgató szükségállapotot vezetett be: a szeptember 30-ával lejáró huszonnégy teremőri munkaszerződést nem hosszabbította meg, a hiányzó munkaerőt pedig a múzeum többi munkatársával pótolta, akik – vele együtt – októbertől az év végéig havonta hét napon át látják el ezt a feladatot. Emellett több kismúzeumot a késő őszi és téli hónapokra bezártak. A múzeumigazgató elmondta, hogy a dologi és személyi kiadások csökkentésével gyakorlatilag egy komolyabb, mintegy tizenöt főt érintő létszámcsökkentést próbál elkerülni. A megszorítások miatt 2011-ben a Magyar Nemzeti Múzeum is arra kényszerült, hogy szakalkalmazottai helyett inkább a teremőröket építse le, így átmenetileg a muzeológusok látták el ezt a munkát is. A sajtóosztály tájékoztatása szerint ez ma már nem gyakorlat. A múzeum ugyanakkor nem árulta el, kik dolgoznak és milyen státusban ebben a munkakörben. Azt közölte, hogy a szó eredeti értelmében már nem alkalmaznak teremőröket, helyettük teremfelügyelet működik, vagyis a felügyelő munkatárs egy egész teremsoron szabadon mozog. Feladata elsősorban a látogatók segítése, irányítása, ellenőrzése, valamint szükség esetén, az őrség jelzése alapján az azonnali intézkedés. Általános feladatuk ellenőrizni a belépőjegy és a fotójegy meglétét, vakuval történő fotózás esetén figyelmeztetni a látogatót, megakadályozni a műtárgykörnyezetben nem engedélyezett magatartást. Ezalatt magát a teremőrzést, azaz a szabadon elérhető tárgyak védelmét a legkorszerűbbnek nevezhető, kamerás biztonságtechnikai eszközök biztosítják. A kiépített új technikai rendszer kameráinak képeit a fegyveres biztonsági őrség központjában található képernyőkön folyamatosan figyelik. Az ügyeletesek a rendszer jelzései alapján azonnal el tudják dönteni, hogy milyen probléma merült fel, vagy milyen cselekmény történt az adott helyszínen, és annak megfelelő súllyal tudnak intézkedni.

JÓ KONCEPCIÓ, JÓ SZÁNDÉK, JÓ SZAKEMBER ÉS SOK PÉNZ A KORTÁRS MŰVÉSZET GYŰJTÉSE ÉS BEMUTATÁSA A HAZAI KÖZGYŰJTEMÉNYEKBEN SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: SOMFAI ISTVÁN, FORRÁS: MŰCSARNOK KÖNYVTÁR ÉS ARCHÍVUM (54–55.) VILLÁNYI CSABA (56–57., 58–59., 60–61.)

POSZTAMENS

„Magyar Luxembourg” – ezzel a munkacímmel tervezték megvalósítani az egyik első hazai kortárs múzeumot a Szépművészeti Múzeumhoz csatolt régi Műcsarnokban, az Andrássy úton. Valójában arról volt szó, hogy a Szépművészetiben összegyűlt és addig ki nem állított jelenkori magyar művészeti alkotásokat (Nagybányától a jelenig) végre előhozhatják a raktárból és megtekinthetővé teszik a közönség számára. Ez a terv végül Új Magyar Képtár néven valósult meg 1928-ban, a Luxembourg fantázianév feledésbe merült. (Az ötlet onnan származott, hogy a párizsi Musée du Luxembourg profilját 1818-ban átalakították, az addig ott kiállított klasszikusokat a Louvre-ba szállították, és ez lett „az élő művészek múzeuma”, ami alatt akkor Delacroix, David vagy Ingres volt értendő.) A kortárs művészet hazai múzeumi reprezentációjának története itt kezdődik, aztán sokfelé folytatódik.

POSZTAMENS

kortárs művészet alkotásaiból szinte minden múzeumba került, százával, ezrével jutottak élő művészek alkotásaihoz az egykori megyei múzeumok (ma megyei hatókörű városi múzeumok), a képtárak természetesen, de került oda is, ahová nem is hinnénk, a Munkásmozgalmi Múzeumtól a profilja szerint kiállítótérként működő Műcsarnokig. Lehet csak gyűjtögetni, vásárolni vagy elfogadni az ajándékot, kiállítani időszakosan, vagy állandó kiállítást építeni belőle. Az egyetlen, ami minden kortárs közgyűjteményre igaz: amennyiben a gyűjtés, gyűjteményfrissítés abbamarad, az anyag abban a pillanatban megszűnik kortársnak lenni. Az élő vagy jelenkori művészetre vonatkozó fogalmak sem egyértelműek; másutt is különbséget tesznek a post-war és a contemporary között, még ha igen nehéz is meghúzni az éles határt: nem elégséges tudni az adott művész születési dátumát, ismerni azt a korszakot, amit pályája átfog, vagy alapul venni az adott mű keletkezésének idejét, hiszen ha az ábrázolásmód idejétmúlt, ha esztétikai szempontból avítt az alkotás, akkor a kritika nem feltétlenül tekinti kortársnak, még ha él is az alkotó. A kortárs művészet számtalan értelmezése, illetve archiválási és bemutatási lehetőségeinek változatossága okán nem tudjuk áttekinteni, hogy melyik magyarországi múzeumok milyen műveket őriznek, amelyek valamilyen módon mégiscsak a jelenkori művészet kategóriájába sorolhatók, hanem megpróbáljuk azokat a jellemző pontokat, szisztémákat, lehetőségeket bemutatni, amelyek a kulturális örökségnek eme legfrissebb emlékeit őrzik és mutatják be a köz számára. A kifejezetten a kortárs művészet gyűjtésére és kiállítására létrehozott intézmény nemcsak idehaza, hanem másutt is fiatal múzeumtípus, a műfaj mára olyan nyilvánvaló intézményei, mint a Tate Modern, a Ludwig múzeumok, a bilbaói Guggenheim vagy a Centre Pompidou alig néhány évtizede léteznek (mondhatni „kortársak” maguk is). Az élő művészet gyűjtése sokáig nem volt evidens még a képtárak számára sem, a jelenkori művészetnek a múzeumi gyűjtéssel összekapcsolható

kanonizációjának kérdése pedig végképp a közelmúlt és a jelen problémája. A mai magyarországi kortárs közgyűjteményi állomány heterogén voltát ugyanakkor számos egyéb nehézség is alakította. A helyi (a fővároson kívüli városi, megyei) múzeumok sokáig nem foglalkoztattak művészettörténészt, a képállomány maga is esetlegesen gyarapodott, a fővárosi nagy képtárak letétjeivel, helyi gyűjtők és művészek ajándékaival. Ettől eltérő példák a komoly hagyományú művészteleppel rendelkező városi képtárak, ám itt a gyűjtés szisztémáját, a gyűjtemény profilját eredendően meghatározta a művésztelep jelenléte, így ezt a gyűjtésnek egyfajta passzív változataként értelmezhetjük, ahol a szelekció kevéssé ügyel az esztétikai szempontokra. 1957 után éppen ez a vonal erősödött tovább, amikor gombamód szaporodtak az alkotótelepek, biennálék, triennálék, szimpózionok, ahonnan kortárs alkotások (nemcsak képző-, hanem iparművészeti is) tömkelege került a helyi múzeumba, az így képződött gyűjtemény pedig nem egy kortárs művészeti válogatást, hanem az intézmény (rendezvény) működésének dokumentálását, illetve a részt vevő művész egyfajta díjazását jelentette. Az más kérdés, hogy volt-e (van-e) hely és szándék a művek kiállítására a múzeumban, akkor és azóta bármikor. A lektorátusi vásárlások időszakában (tehát 1981 után) egyre hangsúlyosabbá vált a múzeumok igénye: éppúgy kérhettek pénzt az országos tárlatok, biennálék, triennálék anyagából való válogatásra, mint a műtermekből való vásárlásra. Úgy tűnik, hogy a megyei múzeumok gyűjteményei között ezzel tovább nőtt a szakadék (minőségi és tematikai értelemben is): azokban a városokban, ahol már korábban elkezdődött egy tudatos, korszerűen értelmezett kortárs művészeti gyűjtemény építése (Pécs, Székesfehérvár, Szombathely), ott ennek a gyűjteménynek a bővítése folyt tovább, ahol pedig ez nem volt prioritás (mert nem voltak meg a gyűjteményben egy ilyen jellegű műtárgyegyüttes gyökerei, vagy mert nem volt ilyen szakmai ambíció), ott továbbra is a helyi művészeti élet dokumentálása és reprezentálása volt a cél. Máig megválaszolatlan, pontosabban vitára okot adó kérdés, hogy Magyarországon a múzeumok képesek-e kanonizálni a kortárs művészetet. Nagyjából a nyolcvanas évektől volt mód – viszonylag – független kurátori döntéseket hozni, vagy ez legalábbis egyre kevesebb ellenállásba ütközött. A székesfehérvári képtár kiállításaiból már korábban is egy progresszív kurátori program állt össze számos tabudöntögető válogatással és nézőponttal, valamint

a nyilvánosság perifériájára szorult művészeknek nyújtott kiállítási lehetőséggel; ez a program a maga nemében egyedülálló volt az országban, és összekapcsolódik a „Tisztelt Mester” néven ismert gyűjteményépítési akcióval. A kanonizációnak a kiállítás egy illékonyabb, a gyűjteményezés egy végérvényesebb formája, ez kétségtelen, de mégsem elégséges. Az 1949 utáni tömeges gyűjteményezés mögött sokszor politikai okokat találunk: így fizették ki a művészt, a múzeumvezető igazodott, vagy meg sem kérdezték, idővel pedig látszott, hogy ezek a vásárlások valóban csak a művészek egzisztenciális problémáit oldották meg, ma mindez egy nehéz csomag a múzeum hátán, kanonizációról pedig szó sincsen. (Hozzátesszük: a „Tisztelt Mester” akció nem hozott pénzt a művészeknek, hiszen a műveiket felajánlották a múzeumnak, még a csomagolás, szállítás költségeit is ők maguk állták.) Talán ki lehet mondani, hogy nálunk a műkritika kanonizál, a „véleményformálók”, a kilencvenes évektől kiegészülve a műkereskedőkkel és a műgyűjtőkkel. Ahogy tevődött át a hangsúly a civil kurázsira, úgy kerültek egyre nehezebb helyzetbe a múzeumok, hiszen a művészek megélhetését ma inkább az üzleti szféra biztosítja; e tény alól még a nonprofit kurátori programok sem vonhatják ki magukat. (A nemzetközi biennálékon való részvétel lehetősége gyakorlatilag reménytelen egy erős galériás lobbi nélkül, amelynek pedig az igazi terepe a vásár.) A köz- és magángyűjtemények közötti hangsúlyeltolódásokat jól illusztrálja a magángyűjteményekre épülő múzeumok térhódítása (Guggenheim, Ludwig, Saatchi, itthon MODEM, Veszprém stb.). Ugyanakkor a rendszerváltástól kezdve megjelenő, kifejezetten a legfrissebb irányzatokra épülő kortárs közgyűjtemények (beleértve a valamivel korábban induló, a programot elkötelezetten folytatni kívánó múzeumokat) súlyos problémával szembesülhettek és szembesülnek ma is: az új technikák, műfajok archiválásának, gyűjtésének, megőrzésének kérdésével. Már a formátum kezelése is idővel nehézségekbe ütközik, hiszen a hordozók formája gyorsan változik (VHS, CD, DVD), a digitalizálással pedig, ahogy a printek megjelenésével (sokszorosítás), szerzői jogi kérdések is felvetődnek. „Mivel az »eredeti«, elektronikus és virtuális kép digitális technológiával jött létre, vásárlásunk kiterjed-e a file megvételére is? Ha igen, mi különbözteti meg az adott file-t egy más néven elmentett, művészi szempontból észrevehetetlenül kicsit különböző másik file-tól? Mekkora legyen a másként elnevezett file különbözősége? Vizuális vagy virtuális különbséget állapítsunk-e meg? Letilthatja-e egy szerződés a file továbbmásolását, átalakítását? Technikailag megakadályozhatjuk-e a művészt a file további felhasználásában (pl. a world wide web-en való publikációban?” – tesz fel a kérdéseket a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D) igazgatója, Szoboszlai János az ezredfordulón. (Kortárs művészet múzeumi gyűjteményekben 1988–1999, Képző- és Iparművészeti Lektorátus, 2001. 77–78. o.) Külön kérdés a kiállításé. Talán nincs annál problematikusabb feladat, mint egy nagyobb léptékű jelenkori állandó kiállítást felállítani, tehát nem kitenni a falra a gyűjtemény néhány darabját, hanem az 1945 utáni művészetről értékítéletet mondani, korszakokat, művészeket, irányzatokat felemelni, másokat elejteni, kijelölni a kortárs művészet sarokpontjait (és ezzel együtt a gyűjtemény sarokpontjait is). Az első probléma éppen az, hogy a kurátor úgy próbál áttekinteni egy fordulatokban, párhuzamosságokban gazdag korszakot, hogy csak egy bizonyos műtárgyállomány áll a rendelkezésére, amely legyen mégoly gazdag is, bizonyosan nem hiánytalan és hibátlan. Az elmúlt évtizedek értékelése nem zárult le, de ez nem róható fel a szakma hiányosságaként, hiszen az egy évszázada működött Nyolcak művészete ma is diskurzus tárgya, az Európai Iskola néhány évének feldolgozása éppen hogy elkezdődött, és friss téma a szocreál problematikája is. A kö-

zelmúltban Pécsen (lásd: MúzeumCafé 32.) és a Magyar Nemzeti Galériában (lásd: MúzeumCafé 39.) nyílt nagy ívű állandó kiállítás (a pécsi a teljes 20. és 21. századot, a budapesti az 1945 utáni évtizedeket tekinti át), mindkettő a saját gyűjtemény anyagára építve, de mindkettő azzal az igénnyel, hogy a korszak művészettörténeti értelmezését nyújtsa. (Hozzátesszük, ha valami, akkor ez a két gyűjtemény alkalmas erre a leginkább.) Pécsen és Budán is van ehhez megfelelő terület (Pécsen egy egész, újonnan felújított épület, az MNG-ben egy átalakítással kibővített tér), a korszakot jól ismerő kurátor (Sárkány József és Várkonyi György, illetve Petrányi Zsolt; utóbbival készült interjúnkat lásd: MúzeumCafé 41.), ám különösen a Galéria kiállítását ért kritikák mutatják, hogy milyen feszültség rejlik egy kurátori értékrend és egy nehezen átfogható korszak értelmezése között. Az ennél kisebb igénnyel felállított, „mindössze” a gyűjtemény krémjét bemutató állandó kiállítás két szélsőséges példája az átrendezésekkel újabb és újabb értelmezéseket nyújtó Ludwig Múzeumé egy 21. századi múzeumépületben és a Szombathelyi Képtár valaha csaknem korszerű gyűjteményi kiállítása, amely abban az épületben az átrendezések dacára is (és a gyűjteményfejlesztés kényszerű elmaradása okán) retrohangulatú állóképpé merevedve fogadja a látogatót. A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum a nyolcvanas évek végén azzal a szándékkal jött létre, hogy csak a jelenkori művészetet gyűjtse, noha az alapító okiratot (és a Ludwig házaspárral kötött szerződést) folyamatosan módosította a mindenkori kormány, hiszen a tervezett múzeum helye, gyűjteményi állománya és jogállása is percről percre változott. Már az eredeti szándék is arról szólt, hogy Ludwigék ajándékai (és letétjei) keverednek a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményével és az önálló vásárlásokkal – valami ilyesmi valósulna meg a tervezett múzeumnegyedben, ahol a kortárs képtár a két múzeum anyagából válogatná az állandó kiállítását. Egy a nemzetközi kitekintés igényével felállítandó kortárs múzeum kérdése a hetvenes évek közepe óta foglalkoztatta a szakmát, ez kezdetben folyóiratokban zajló vitákban nyilvánult meg (Kritika, Művészet), és a bécsi Ludwig alapítványi múzeum anyagából a Műcsarnokban 1983-ban nyílt kiállítás kapcsán került újra napirendre a téma. Ennek érdekében Ludwigék találkoztak Köpeczi Béla művelődésügyi miniszterrel, ám a látszólagos fogadókészség ellenére Ludwigék erős társadalomformáló szándékkal tett felajánlása váratlanul érte az akkori kultúrpolitikát.

Végül az 1987-ben már az MNG-ben kiállított Ludwig-válogatás lett a következő évben szerződéssel deklarált majdani múzeum alapja, az ezt követő szerződésmódosítások pedig hol a végleges múzeum helyét (a Várban vagy máshol) és idejét (1995 vagy máskor) érintették. A palota A épületét fokozatosan kiürítették (az ott működő, Legújabbkorivá át-, illetve visszakeresztelt Munkásmozgalmi Múzeumot kisebb helyre szorították, végül – miután már szervezetileg is odatartozott – a Magyar Nemzeti Múzeumba költöztették), itt nyílt meg a Ludwig Múzeum és az MNG Jelenkori Gyűjteményének közös kiállítása 1991-ben – a köztudatban ez volt az új múzeum megalapításának időpontja, miközben a helyszín és a gyűjtemény is csak ideiglenes volt. (Mindezekről bővebben: Szipőcs Krisztina: A budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum története. In: A gyűjtemény. Ludwig Múzeum, 2010. 10–47. o.) 1992-ben a nemzetközi kuratórium felállítása és Néray Katalin kinevezése hatalmas lépést jelentett az önállósodás felé, éppúgy, mint az az elhatározás, hogy a Ludwig végül nem kapja meg a Galéria teljes jelenkori anyagát, hanem önálló gyűjteményépítésbe kezd. Az 1996-ban felállított Művészeti Tanácsadó Testület (Andrási Gábor, Kovács Péter, Néray Katalin, P. Szűcs Julianna, Várkonyi György) feladata a vásárlásra érdemes művek listájának összeállítása volt, az időhatárt pedig 1989-nél húzták meg. A minisztérium minden potenciális céget, intézményt, magángyűjtőt mozgósított, így végül ötven valóban kortárs művel gazdagodott a gyűjtemény. (Itt kell megemlítenünk Bodó Katalint, aki Magyar Bálint regnálása alatt minisztériumi főosztályvezetőként vezényelte ezt a programot.) Az önálló múzeum 1996 decemberében nyílt meg, teljesen belakva az A épületet, majd az ezredfordulótól elkezdődött az egykori pesti expótelekre álmodott művészeti központ tervezése, 2002-ben pedig eldőlt, hogy a Ludwig Múzeum itt kap végleges (?) otthont. A 2005. márciusi nyitásra egy válogatás (Feszített művek), 2007-ben egy átfogó tárlat (Fókuszban a gyűjtemény) mutatta be az anyag legjavát, de azóta is különböző tematika alapján a kollekció újabb és újabb szeletei kerülnek a közönség elé: Félreérthetetlen mondatok (2010), Valami változás (2011), Az égbolt másik fele (2012-től). Nyilvánvalóan itt van ma Magyarországon a leggazdagabb nemzetközi modern múzeumi gyűjtemény, hiszen ez a terület a Szépművészeti Múzeum anyagának gyenge pontja, más intézménynek pedig végképpen nem állt volna módjában nemzetközi műtárgyegyüttest felépíteni. Az önállósodással a két múzeum egymás konkurenseként próbálta a korszak főműveit megszerezni – ugyanis a Ludwig időben visszafelé, tehát a testület által meghatározott 1989 előttre is kiterjesztette gyűjtőkörét, és ebben a vidéki múzeumok igényei mellett a Galéria törekvéseivel is szembekerült. „A Kortárs Művészeti Múzeum alapítása sok szempontból a múzeumi vásárlások tekintetében is új helyzetet teremt. Mint a kilencvenes évek művészetét gyűjtő intézmény, a múzeum értelemszerűen átvállalja az MNG eddigi ez irányú tevékenységét. Mivel az MNG eddig átfogó és koncepciózus kortárs szerzeményezést folytatott, felvetődik a területek meg- és felosztásának kérdése. Amennyiben ugyanis a Kortárs Művészeti Múzeum a kilencvenes évek magyar művészetének (természetesen konszenzusok alapuló) spektrumát gyűjti, úgy az MNG-nek abba kellene hagynia a gyűjteményezést. […] Az eddigi ideiglenes állapotok miatt igazán koncepciózus szerzeményezésről persze még nem lehet beszélni, és kissé még mindig függőben van a kérdés: mi lesz a hetvenes, nyolcvanas évek magyar művészetével (ezek gyűjtése továbbra is az MNG feladata marad, vagy a Kortárs Művészeti Múzeum igényt tart-e valamiféle kontinuitásra?). […] A legkevesebb probléma a kilencvenes évek magyar anyagának gyűjtésével kapcsolatban merülhet fel. Itt az a kérdés, hogy a múzeum mennyire veszi át az MNG ed-

digi feladatkörét, azaz vállalja-e a nemzetközi trendekhez nem igazán köthető, de a magyar képzőművészeti termést mégiscsak jellemző »átlag« begyűjtését is.” (Pataki Gábor felmérése a múzeumi vásárlásokról. In: Kortárs művészet múzeumi gyűjteményekben 1988–1999, Képző- és Iparművészeti Lektorátus, 2001. 139–140. o.) Ma már tudjuk, hogy az MNG folytatta a gyűjteményezést, ma az 1945 utáni állomány tizenegyezer műtárggyal rendelkezik, ami akkor is impozáns, ha ennek egy része az 1980 előtti („PÖG-korszak”) salakanyaga. Ebből nyilvánvalóan van mód egy átfogó kortárs (vagy inkább jelenkori) kiállítást megrendezni, bár az értelmezések minden esetben szakmai vihart kavartak. (A mostani Lépésváltás éppúgy, mint a korábbi állandó kiállítás vagy a Dévényi István és Százados László koncepciója alapján felépített AKALI az előző évtized második felében.) A Múzeumnegyedbe tervezett kortárs múzeumban a két gyűjtemény darabjai puzzle-ként állnának össze, egymás hiányait pótolván. A Szépművészeti Múzeum szerzeményezési lehetőségei, ami a nemzetközi kortárs művészetet illeti, erősen korlátozottak, mondhatni, éppen egy Ludwig Alapítvánnyal kevesebb áll a rendelkezésére, mint a Ludwig Múzeumnak, ám a bénultsága és az ajándékozókra való rászorultsága nem új keletű; a korábbi évtizedekben is leginkább az emigráns magyar művészek felajánlásaiból (műveiből és gyűjteményéből) tudott gyarapodni. Gyakorlatilag egy ilyen anyagra, Victor Vasarely ajándékára épül a Szépművészeti filiáléjaként Óbudán működő Vasarely Múzeum, amely a geometrikus-konstruktív művészetet preferálva Vasarely útján, de programjában attól függetlenedve vált a város egyik fontos kortárs művészeti központjává. A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) 2006 óta rendez itt tematikus kiállításokat és beszélgetéseket, megismertetve az irányzat klasszikusainak és követőinek munkáit. A múzeum és az egyesület együttműködése példája egy lezárult gyűjtemény életben tartásának, valamint az alapítók életművének bemutatásával egyfajta pszeudo gyűjtemény keletkezésének, amely a tematikus válogatásoknak, beszélgetéseknek köszönhetően egy művészeti irányzat „mintegy” múzeumává válhatott az elmúlt években. Ha a Ludwig Múzeum vonalát követjük, érdemes kitérni a szintén a közelmúltban alapított többi kortárs művészeti intézményre is, amelyek már csak azért is mutatnak párhuzamot a fővárosi múzeummal, mert alapításuk és működésük valamilyen módon magángyűjtőkkel való együttműködésre épül. A dunaújvárosi ICA-D (Kortárs Művészeti

POSZTAMENS

Intézet) nem kíván múzeum lenni, holott annak számos ismérve illik rá, hanem egyfajta – Szoboszlai János szavaival élve – „mini-Kunsthalleként” működik, saját gyűjteménnyel, egy meghatározott program szerint zajló kiállításokkal. Az intézet története a rendszerváltás pillanataiban (1989 októbere) indult Takács Lajos Svédországban élő, a városból elszármazott műgyűjtő jóvoltából, akinek kezdeményezésére és gyűjteményére alapozva állt fel a város tulajdonában álló Modern Művészetért Alapítvány, amely a Bartók Művelődési Központ Uitz Termében kezdte el működését, azzal az elhatározással, hogy később egy nagyobb kiállítótérrel bővül az új intézmény. A szakmai koncepciót Páldi Lívia és Szoboszlai János dolgozta ki, 1997-ben megnyílt az új épület, a javarészt a kilencvenes évek művészetét felvonultató kiállításokból pedig a gyűjtemény is gyarapodni tudott (Takács Lajosé 1998-ban elkerült innen). Nem darabszámban, hanem sűrűségét tekintve jelentős a kollekció, ugyanis a realitások talaján állva megpróbál egyetlen korszakra, a kilencvenes évekre koncentrálni, így a saját kereteit szigorúan megszabva kevesebb frusztrációval (állnia kéne a versenyt a magángyűjtőkkel, a Ludwig Múzeummal, a banki gyűjteményekkel, hogy csak a legfontosabbakat említsük) képes bővülni. Az intézet programjának homogenitását erősíti, hogy irányításában egy bizonyos kurátori generáció egymáshoz szemléletben közel álló tagjai váltották egymást (az említettek mellett Petrányi Zsolt, Zólyom Franciska, a meghívott kurátorok között Mélyi Józsefet, Készman Józsefet találjuk). A debreceni MODEM a város fenntartásában működő önálló kiállítótérként jött lére ugyan 2006-ban, ám magángyűjteményi szálat itt is találunk: az önálló gyűjteménnyel nem rendelkező intézmény az Antal–Lusztig-gyűjtemény letétbe vételével képzett egy „kvázi” gyűjteményt (ismertetőjében is mint az intézmény saját gyűjteményének alapját említi Antal Péter bő száz évet átölelő kollekciójának letéti anyagát, noha ez nem tartós letét, mint Ludwigéké, hanem időben korlátozott). Ebből az amúgy is izgalmas kiállítási programban mindig jut egy-egy tematikus válogatás, amellyel a letéti szerződésben vállalt kötelezettségét is teljesíti a MODEM: a közelmúltban a geometrikus, két éve a szürrealista művek és az aktok voltak soron. A letéti szerződés egyébként két év múlva lejár, és amenynyiben Antal Péter elvinné az anyagot, csak a Déri Múzeum erősen helyspecifikus és nem számottevő képzőművészeti gyűjteménye maradna, és ezen az sem javít, ha januártól tényleg hozzácsatolják a MODEM-et. Ugyancsak műgyűjtők letéti anyaga és a város fogadókészsége teremtette meg annak a lehetőségét, hogy Veszprém rajta lehessen a komolyan vehető kortárs múzeumok listáján, tekintettel arra, hogy az egykori megyei múzeum (Laczkó Dezső Múzeum) gyűjteménye a Balaton-felvidéket vonzó alkotóhelynek tekintő művészekre koncentrált, és még így sem tudott minden „sanszot” kihasználni. (A MODEM-ben 2007-ben Pinczehelyi Sándor kurátor rendezett kiállítást Az északi part címmel, amelyen olyan alkotók szerepeltek, mint Gábor Áron, Gáyor Tibor, Hencze Tamás, Jovánovics György, Maurer Dóra, Nádler István – nos, nem az ő műveik alkotják a Laczkó Dezső Múzeum képzőművészeti gyűjteményét.) A Művészetek Háza 1993-ban jött létre négy kiállítóhellyel, ezek közül a példaértékűen felújított várbeli Dubniczay-palota önmagában is „kiállítás”, pedig emellett még a László Károly-gyűjtemény darabjaiból válogatnak különböző tematika szerint. A nemrégiben elhunyt, Svájcban élt gyűjtő budapesti kiállítóhelyeket is megjárt, évekig otthonát kereső nemzetközi anyaga (természetesen közel sem a teljes) 2006 óta letétként áll a város rendelkezésére, és 2011-ben még László Károly írta alá a további tíz évre szóló megállapodást. Ugyancsak a nemzetközi kontextus igényével jelenik meg Vass László fővárosi gyűjtő teljes egészében konstruktív műveket felvonultató kollekciója a Tűztorony tövében találha-

tó, erre a célra átalakított épületben, ahol a gyűjtemény (egy része) bemutatásán felül évente egy-két időszaki kiállítás is nyílik, természetesen a Vass-féle gyűjteménnyel összhangban lévő geometrikus művekből, magyar és külföldi művészek munkáiból (lásd MúzeumCafé 1.). A veszprémi helyzettel tudjuk némiképp párhuzamba állítani a győri folyamatokat, ahol szintén a rendszerváltás hívta életre a kifejezetten a képzőművészet gyűjtésére és kiállítására koncentráló városi múzeumot; magángyűjteményi letéttel itt is találkozunk: Vasilescu János klaszszikus kortárs gyűjteménye (a gyűjtés a rendszerváltás idejére lezárult) a ma részben zeneiskolaként, részben imahelyként, részben kiállítótérként működő egykori zsinagógában látható. A megyei múzeumok megszűnésével a városi múzeum megörökölte az egykori megyei múzeum gyűjteményeit, ennek része volt Patkó Imre újságírónak a maga nemében egyedülálló képzőművészeti gyűjteménye, amelyben – a klasszikusok mellett – egy nagyon komoly neoavantgárd válogatást láthatunk, Patkó érdemeit azért is kell külön hangsúlyozni, mert ezeket a műveket a maguk idejében vásárolta meg (bővebben a győri képtárak helyzetéről és történetéről lásd MúzeumCafé 42.). A Paksi Képtár ugyancsak a rendszerváltás lendülete nyomán jött létre, ebben rokon a győri és a veszprémi képtárral (és a Ludwiggal is valamelyest), de leginkább a dunaújvárosi intézettel, noha itt egy művész, Halász Károly eltökéltségét kell kiemelni. Pakson született, évekig a pécsi Janus Pannonius Múzeumban dolgozott az eredeti képzettségének megfelelően (díszítőfestő) kiállításrendezőként, ezt követően 1979-ben létrehozta a Paksi Vizuális Kísérleti Művésztelepet (Lantos Ferenc közreműködésével), amely mindenképpen az 1991-ben alapított Paksi Képtár elődjének tekinthető. A konstruktív képzőművészettel, szobrászattal, optikai kísérletekkel, videóval foglalkozó művész tíz évig vezette az eredetileg a város által felajánlott egykori szállodaépületben működő intézményt, a Képtár végleges otthonát a hajdani konzervgyár területén létesített új, 2007-ben megnyitott és azóta Prosek Zoltán által vezetett kiállítótérben találta meg. Gyűjteménye, mivel alapját a Vizuális Műhely anyaga adja, alapvetően a konkrét, minimál, koncept- és médiaművészetre koncentrál, ahogy kiállítási és múzeumpedagógiai programja is. Az alkotótelep ma is működik, a mintegy ezerkétszáz darabos gyűjtemény évente nagyjából nyolc–tíz alkotással bővül. A gyűjtőkör kiterjed a hatvanas–hetvenes évek konstruktív és konceptuális művészetére is.

RÉSZLET A MŰCSARNOK 1983-AS KIÁLLÍTÁSÁBÓL, AMELY ELŐSZÖR MUTATOTT BE JELENTŐSEBB VÁLOGATÁST MAGYARORSZÁGON A LUDWIG HÁZASPÁR MODERN ÉS KORTÁRS GYŰJTEMÉNYÉBŐL. A FALAKON (BALRÓL JOBBRA) FERNANDO BOTERO: RAQUEL VEGA HÁZA (1975), RICHARD ESTES: BELVÁROS (1978), JEAN OLIVIER HUCLEUX: A LUDWIG HÁZASPÁR PORTRÉJA (1975/76), RALPH GOINGS: AIRSTEAM (1970), CHUCK CLOSE: ÖNARCKÉP (1977) CÍMŰ FESTMÉNYEI, KÖZÉPEN JOHN DE ANDREA: NŐ AZ ÁGYON (1974) CÍMŰ SZOBRA

A SZOMBATHELYI KÉPTÁR ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA JÓL MUTATJA A GYŰJTEMÉNY SOKSZÍNŰSÉGÉT, EGYBEN A NYOLCVANAS ÉVEKBEN ÉPÜLT MÚZEUM HÁTRÁNYAIT IS: AZ ALIG TAGOLHATÓ TÉRBEN EGYMÁSHOZ NEHEZEN KÖTHETŐ MŰVEK JELENNEK MEG EGYÜTT: SZEMBEN NYÁRI ISTVÁN 1981-ES CSIRKERAGUJA, BALRA TÓT ENDRE 1969-ES MI VAN BENNE? CÍMŰ MŰVE, MELLETTE FUTÁSFALVI MÁRTON PIROSKA 1930 KÖRÜL KÉSZÜLT ART DECO KOMPOZÍCIÓJA ÉS ENDRESZ ALICE NAGYJÁBÓL UGYANAKKORI ÖNARCKÉPE

A SZÉKESFEHÉRVÁRI SZENT ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM KORTÁRS MŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNYÉNEK TÖRTÉNETE AZ 1964-BEN INDULT „TISZTELT MESTER!”-AKCIÓVAL KEZDŐDÖTT; A KEZDETBEN INKÁBB CSAK AJÁNDÉKOZÁSSAL GYARAPODÓ GYŰJTEMÉNY AZ 1945-TŐL NAPJAINKIG TARTÓ IDŐSZAKOT FOGJA ÁT. AZ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSBAN BALRA ORSZÁG LILI MINDEN TITKOK KAPUJA CÍMŰ OLAJKÉPE, MELLETTE DEIM PÁL 1973/74-ES KOMPOZÍCIÓJA, SZEMBEN KONDOR BÉLA II. LAJOS HALÁLA CÍMŰ, 1972-BEN KÉSZÜLT MUNKÁJA

AZ 1991-BEN ALAPÍTOTT PAKSI KÉPTÁR 2007-BEN KÖLTÖZÖTT AZ EGYKORI KONZERVGYÁR ÜZEMCSARNOKÁBÓL LÉTREHOZOTT KIÁLLÍTÓTÉRBE, AMELYNEK TERVEIT AZ INTÉZMÉNY ÁLTAL PREFERÁLT MŰVÉSZETI IRÁNYZATOKHOZ – MINIMÁL, KONCEPT, MÉDIA – SZABTÁK. AZ EZEREGYSZÁZ NÉGYZETMÉTERES ÉPÜLET A FOLYAMATOSAN GYARAPODÓ GYŰJTEMÉNY ELHELYEZÉSÉN FELÜL NAGYOBB KIÁLLÍTÁSOK MEGRENDEZÉSÉT IS LEHETŐVÉ TESZI; KÉPÜNK LORÁNT ANIKÓ ÉS KASZÁS TAMÁS ŐSZI KIÁLLÍTÁSÁN KÉSZÜLT

POSZTAMENS

A két ipari központban a kilencvenes évek elején alapított kortárs művészeti központ létrejötte a rendszerváltás idejére esik, korábbi alkotóteleppel (Dunaújvárosban acélszobrászati, Pakson kísérleti), a város műpártoló szándékával és nagyvonalúságával mindkét helyen találkozunk. Korszerű épületekben országos jelentőségű kiállítási programok zajlanak, a gyűjteményezés pedig nem a könnyű műfajokra épül. A két intézmény egyértelműen örököse a rendszerváltás előtti két nagyvárosi múzeumi központnak, Pécsnek és Székesfehérvárnak, ahol annak idején hasonló elszántsággal és bátorsággal állt össze a gyűjtemény és a kiállítási naptár. Annak idején Pécs és Fehérvár is a város (és a megye) támogatásával építette programját, a progresszív törekvések mindkét esetben találkoztak a működéshez szükséges anyagi támogatással és politikai védelemmel. Pécsen a hatvanas évek haladó kulturális légkörében kelt életre a Pécsi Műhely, és ekkor gazdagodott olyan mennyiségű és minőségű műtárgyanyaggal (művészek ajándékaival, megvásárolt műgyűjteményekkel) a megyei múzeum, amelyből aztán a ma is létező kismúzeumi hálózat és a modern képtár született. Az ekkor Pécsre került modern, a klasszikus avantgárdtól az Európai Iskoláig ívelő anyagot kellett aztán kiegészíteni, a múzeum pedig jól használta presztízsét, ennek nyomán – itt jött létre az MNG utáni második legnagyobb 20. századi képzőművészeti gyűjtemény – ugyanis könnyebben tudott további művészhagyatékokhoz, ajándékokhoz jutni (Bán Béla, Martyn Ferenc), jobb pozícióba kerülni a minisztériumi vásárlások során. Mint említettük, egy kortárs gyűjtemény megszűnik kortársnak lenni, ha abbamarad a gyarapítás, ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy legyen folytonosság a múzeum korábbi gyűjteménye és a legfrissebb művek között. Miközben a megyei hatókörű városivá lett Janus Pannonius Múzeum évek óta nehézségekkel küszködik (jó ideje igazgatója sincs), még Fabényi Júlia vezetése idején megnyílhatott a Modern Magyar Képtár állandó kiállítása, amely a fél évszázad alatt számtalan forrásból összeálló gyűjteményben éppen a folytonosságot igazolja a leglátványosabban. Tavaly decemberben megnyílt a Lantos Ferenc életművét bemutató, tanítványa, Pinczehelyi Sándor által rendezett ugyancsak állandó kiállítás a Király utcai Vasváry-házban, amelynek anyagát a művész már korábban Pécsnek adományozott művei adják, így a kismúzeumi program sem szakadt meg, a nehézségek dacára (a pécsi múzeumi hálózatról bővebben lásd: MúzeumCafé 33.). Ehhez képest a székesfehérvári képtár gyűjteménye a nulláról épült, Kovács Péter és Kovalovszky Márta elhatározásából (a velük készült interjúnkat lásd: MúzeumCafé 30.), a megyei múzeumvezetők, Fitz Jenő és F. Petres Éva (interjúnkat lásd vele: MúzeumCafé 37.), és ahogy már esett szó róla, a tanács némely tagjának lelkes támogatásával. A két művészettörténész elkerülte azt a csapdát, hogy a helyi művészek műveivel töltse fel az addig említésre sem méltó képzőművészeti gyűjteményt, ízlésük és kapcsolati hálójuk az akkori idők legprogresszívebb műegyüttését hozta létre Fehérváron. Kis túlzással az Új Magyar Képtár állandó kiállítása (Sasvári Edit rendezésében) ott kezdődik, ahol a szervezetileg nem hozzá tartozó Deák-gyűjtemény – Városi Képtáré befejeződik (ez a megye tagintézménye volt, a Deák-gyűjtemény a városé, fenntartójuk most közös, de mégsem ugyanannak az intézménynek a részei): Vajda Lajossal indul, Kondoron és Ország Lilin át érinti a hatvanas–hetvenes évek újavantgárdjait (Iparterv, pop art, koncept), az új szenzibilitás művészeit, a kilencvenes évek nemzetközi trendekhez igazodó új generációját, és bár a forradalmi hevület alábbhagyott a rendszerváltással, a gyűjteményezés viszont ezen a vonalon folytatódott tovább. A hétezer-ötszáz darabos gyűjteményből (ebben ezerötszáz művészkönyv található) válogatott kiállítás is folyamatosan bővül az újonnan vá-

sárolt darabokkal, de helyszűke miatt csak olyan módon lehetséges ez, ha valamit a kiállított darabokból levesznek. A Megyeháza utcai kis műemlék épületben az ország egyik leggazdagabb jelenkori gyűjteményének zanzája látható csak, Izinger Katalin (a Képtár vezetője) álmában egy korszerű és tágas kiállítóteret szokott elképzelni a méltatlanul raktárban őrzött darabok számára. A legtöbb kérdést a Szombathelyi Képtár múltja, jelene és jövője veti fel, a nyolcvanas években modern, kifejezetten múzeum céljára emelt épületben egy részleteiben gazdag (Derkovits, Dési Huber, késői Kassák, Szántó Piroska hagyatéka, textilművészet), de több sebből vérző gyűjtemény foglalta el helyét, és mára az épület adottságai is a valaha korszerű kiállítási program folytatásának és az egykor dinamikusan fejlődő kollekció bemutatásának akadályát jelentik. A szombathelyi korlátok a pécsi helyzettel összehasonlítva láthatók leginkább, bár a vasi gyűjteményezés amúgy is jóval később kezdődött, ezáltal hátrányos helyzetben formálódott a fehérvárihoz és a pécsihez képest, de a Szombathelyi Képtár hatalmas, nehezen tagolható terei sem teszik lehetővé az egyes korszakok, irányzatok elkülöníthetőségét. A gyűjtés már a hetvenes évek közepén elkezdődött a baloldali/szocialista művészetet állítva fókuszba, ebből erősen megengedő filozófiával lehetett csak folytatni az avantgárd újabb irányzatai felé; az állandó kiállítások az egyenetlenségek kezelésének eredményeit tárták a közönség elé. Számottevő anyagot szerzett a múzeum az Iparterv-kiállítások művészeitől, és folyamatosan bővül az újabb generációkkal (Braun Andrástól Lakner Antalig), de itt már egyértelműen hátrányban van a rendszerváltás idején indult intézményekkel szemben. Ez a dolgozat körkép kívánt lenni arról, hogyan, hányféle formában jelenik meg a kortárs művészet a hazai múzeumokban, inkább a jellemzőket, tendenciákat, típusokat bemutatva, de közel sem mindegyik gyűjteményt és kiállítóhelyet érintve, holott jelentős anyag található a fővárosban például a Kiscelli Múzeumban, a Kassák Múzeumban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Vidéken sok helyen – Szegedtől Miskolcon és Szentendrén át Hódmezővásárhelyig – őriznek mennyiségét tekintve jelentős kortárs gyűjteményt, de ezek egy része helyi érdekű és nem országos jelentőségű kollekció. Külön tanulmányt érdemelne a biennálék, triennálék, szimpozionok alkotásainak feldolgozása, értékelése, a műgyűjtemények sorsának alakulása, már csak azért is, mert sok esetben az anyag és a méret problematikussá teszi az őrzést és az állagmegóvást.

artmagazin.hu blog.artmagazin.hu

GROUND ZERO: A TRAGÉDIA EMLÉKEINEK RÉTEGEI A SOKKTÓL A FELDOLGOZÁSIG: A NEW YORK-I SEPTEMBER 11 MEMORIAL & MUSEUM SZERZŐ: KOCSIS KATICA FOTÓ: JEFF GOLDBERG, ESTO (69.); ANDREW MOORE (70–71., 72–73.)

MÚZEUMNEGYED

A 2001. szeptember 11-i tragédia óta eltelt kicsivel több mint egy évtized alatt a Ground Zero helyszíne teljesen átalakult: a katasztrófa nyomait eltüntették, a környéket megtisztították, majd hatalmas lendületet vettek az építkezések. Az egykori ikertornyok helyén már elkészült a Freedom Towerként is emlegetett 1 WTC, ami mellé még további felhőkarcolók és egyéb létesítmények felépítését tervezik. Szó sincs azonban amnéziáról, a múlt kitörléséről, hiszen az újjáépítés mellett az emlékezés-emlékeztetés mozzanata is bele van kódolva a térbe: a jövőbeli tornyok által közrefogott hatalmas területen egy meditatív emlékhely és egy múzeum is helyet kapott, amelyek a 2001. szeptember 11-i repülőgépes terrortámadás és az 1993-ban elkövetett bombatámadás csaknem háromezer áldozatának állítanak emléket, illetve a környező utcákban is számos teret alakítottak ki, intézményt hoztak létre, amelyek a családtagok számára nyújtanak támaszt, segítik őket a tragédia feldolgozásában. Ezek közül azonban nyilvánvalóan a legfontosabb a szimbolikus területen helyet kapó September 11 Memorial & Museum, amit jól igazolnak azok a viták is, amelyek a hely megszületését megelőzték. Az emlékhelynek és a múzeumnak még továbbra is vannak ugyan problematikus részei, az azonban kijelenthető, hogy egy alaposan átgondolt, összeszedett koncepció szerint működő teret alakítottak ki, ahol minden egyes apró részletnek megvan a maga szerepe, és amely végül betölteni látszik a funkcióját: a hely – némely hatásvadász megoldása ellenére is – képes a kollektív emlékezet médiumává válni.

MÚZEUMNEGYED

September 11 Memorial & Museum egy sokszorosan rétegzett emlékhely, amelyben a múzeumot körülölelő térnek, magának az épületnek és a benne található kiállításoknak egyaránt fontos szerep jut. A befogadó bármelyik irányból is közelítsen a helyszínhez, elsőként a Peter Walker által tervezett Memorial Plazába (Emléktérbe) kerül, ahol a szabályos rendbe ültetett több száz tölgyfa egy meditatív-spirituális teret rajzol ki, amely oázis jellegével kiszakítja a látogatót a város nyüzsgő forgatagából. A belépő itt – mintegy kikerülve a valós időből és térből – egy olyan végtelenített közegbe kerül, amely a tragédia borzalmai mellett a civil értékekre, a jövőbe vetett bizalomra és a közösség megtörhetetlen erejére is ráirányítja a figyelmét. Ennek a pozitív kisugárzású térnek az ellenpontjaiként szerepelnek az ikertornyok „lábnyomában” kialakított, lezúduló vízesésekkel operáló medencék, a Reflecting Absence (Visszatükröződő veszteség). A tervező, Michael Arad itt „negatív teret” alakított ki, hiszen amennyiben kérdés, hogy Auschwitz után lehet-e verset írni, úgy alighanem a 9/11 tragédiájának tanúja sem lehet a földből kiemelkedő épület, csak olyan, a mélybe süllyesztett gödör, amely egyszerre jeleníti meg a terrortámadás okozta fizikai űrt és az emberiség rendkívüli veszteségét. A tíz méter mély, négyszögletes gödrök oldalairól el nem apadó vízesés zúdul alá, ami lent egy újabb űrbe folyik el: a szakadatlan zubogás, amely kioltja a város zajait, és a negatív térforma biztosítja a emlékezet folytonosságát. A medence körüli bronzlemezen áttörve olvashatók körben az áldozatok nevei, amelyek végtelennek tetsző soraikkal a pusztítás méretével szembesítik a látogatót. Az emlékhely legkülső rétegében tehát egy nagyon erős, kontrasztos elemekkel operáló, sajátosan amerikai tértapasztalattal találkozik a látogató: a befogadó egyszerre szembesül az emberiség eszméjének határtalanságával és a tragédia kimondhatatlan borzalmával. Maga a kanti értelemben vett „fenséges” ölt itt testet, aminek hatására a befogadó már addigra „elveszíti” semleges tekintetét, mire magához a múzeumhoz ér.

Ez a pavilon az egész Memorial Plaza – tehát a fákkal beültetett, a két egykori ikertorony helyén kialakított medencét körülölelő tér – egyetlen épülete, amelynek megtervezésére 2004-ben a norvég Snøhetta építészirodát kérték fel. Az évek alatt a kezdeti program sokat alakult, de már a kezdetektől fogva a cél egy olyan átlátható, világosan tagolt struktúra megalkotása volt, amelyben a látogató kényelmesen, minden szorongás nélkül lehet jelen. Végül egy origamiszerű, tükröződő felületekből álló épület született meg, amely szimbolikájában folytatja a téren megkezdetteket: dekonstruktivista formája egy többé-kevésbé összedőlő alakot formáz, felidézve ezzel a tornyokat ért támadásokat. Strukturálisan ugyanakkor hidat képez két világ között: vízszintes vonalaival, alacsony, horizontális megjelenésével a saját idővel és térrel operáló, spirituális szentélyként működő Memorial Plazához, míg emelkedett, csúcsos sarkaival, égbe törő geometriájával a környék felhőkarcolóihoz, a város mindennapi valóságához kapcsolódik. A pavilon ékszerszerű, csíkos homlokzata szintén azt a célt szolgálja, hogy vizuálisan és építészetileg is kötődjön a környező városi környezethez. A váltakozó, visszaverődő felületek az épület különféle minőségét tárják fel az év során, ahogyan az időjárástól, az évszaktól és a napszaktól függően más és más arcukat mutatják. A múzeum arculatának további meghatározó elemei, a ferde, áttetsző felületek erősen hatnak a látogatókra, arra ösztönzik őket, hogy már ezen a szinten szoros kapcsolatba kerüljenek az épülettel, megérintsék, belessenek belső tereibe. A transzparens felületben kialakított bejáraton keresztül világos és tágas térbe érkezik a látogató, ahol – miután túljut a repülőtereket is megszégyenítő szigorúságú biztonsági ellenőrzéseken – az Átriumba kerül. A végtelen kiterjedésűnek ható térben a belépő kellemes és megnyugtató impulzusokat kap: a szikrázó fényesség, a világos falfelületek és a kényelmi szükségleteit biztosító szolgáltatások (ruhatár, információs pult, mosdó, kávézó) mind azt a célt szolgálják, hogy a tragédiával kapcsolatos szorongásait enyhítsék. Az Átrium felett egy szinttel találhatók az előadótermek, ám a látogatók nagy része lefelé veszi az irányt a széles lépcsőkön a „minimalista Hádészba”, amelyet Davis Brody Bond tervezett. A mozgólépcsőkön haladva egy újabb, igen erős vizuális inger éri a befogadót, ugyanis az Átrium egyik oldala az északi toronyból megmaradt acél tartószerkezettel találkozik, amely roppant méretével sokkolóan hat. A lenti szintre érve egy lobbyba jutunk el, amelynek falai, padlója és mennyezete is egyaránt sötét. Körülnézve

a látogató gyorsan felismeri, hogy tulajdonképpen az egyik medence falai veszik körül, tehát pontosan a tragédia helyszínén lépdel. Ettől kezdve a befogadóban folyamatosan nő a nyugtalanság, amit a szűkülő tér és az egyre erősödő sötétség csak tovább fokoz. Az Átriumhoz képest két szinttel lejjebb az emlékhely egy újabb, még mélyebb rétege rajzolódik ki a látogató előtt: a The Ramp (A Rámpa) kialakításában erősen emlékeztet arra a „hídra”, amely a feltárás és az építkezés ideje alatt éveken át vezette le a Ground Zero területén dolgozókat a mélybe. A befogadás ebben a koncentrált térben meglehetősen irányított, nincs helye a véletleneknek: a látogatónak előre kijelölt úton kell végighaladnia, és ennek során a különböző tárgyak és multimédiás eszközök segítségével váltják ki benne az emlékezést: közel hozzák hozzá a terrortámadás szörnyűségét, érintetté teszik a nézőt. A rámpa a We Remember (Emlékezünk) címet viselő installációval nyit, amelynek részeként a falon egy hatalmas acéllemez tájékoztat a bombatámadásról: a felirat mellett Amerika térképe jelenik meg, rajta a négy repülőgép nyomvonalával és a becsapódások időpontjával. A látogató a vizuális információk mellett a tragédia tanúinak visszaemlékezéseit, első benyomásait hallja. Innen egyetlen továbbhaladási irány van: át kell haladni az útba helyezett függőleges falfelületeken, amelyekre a Föld térképét vetítik, rajta azokkal a szövegekkel, amelyek éppen el is hangoznak: a látogatónak fizikálisan is be kell hatolnia a falak által kirajzolt térbe, így részben rá is vetülnek a visszaemlékező sorok. A hatáskeltő elemeket sem nélkülöző installációkat követően a rámpán haladva a befogadó egy karzatra ér, ahonnan teljes rálátása van a Foundation Hallra (Alapcsarnokra), aminek egyik oldala az a Hudson-folyót kiszorító eredeti támfal, amely túlélte a támadást. Ebben a kontextusban ez a masszív, óriási méretű szerkezet a túlélés és az elszántság testamentumaként mered a magasba. A lenti tér közepén kapott helyett a csaknem tizenegy méteres The Last Column (Az Utolsó Oszlop), amelyet teljesen befednek az emlékek, feliratok, az elveszettek képei, amelyeket a munkások, a mentőcsapat tagjai és mások írtak vagy ragasztottak rá a helyreállítás alatt. Ez volt a rehabilitáció során az utolsó itt maradt darab, amit 2003-ban ünnepélyes ceremónia keretében szállítottak el, most pedig visszakerült az eredeti helyére, így erős szimbolikával bír. A karzaton körben infotáblák jelzik a látogató helyzetét az eredeti állapotokhoz és a felettünk most húzódó Memorialhoz képest. Továbbhaladva a rámpa másik oldalán további ereklyék (például az eredeti alapkő és egyéb roncsolódott részek) és nagyméretű fotók segítségével interpretálják a tragédiát. Az értelmezést az informatív feliratok is segítik, amelyek igyekeznek az érzelmekre ható megoldások élét (például falra vetített papírok a tragédia alatt eltűnt személyek fotóival, adataival) tompítani. Ezen a ponton ér el a látogató a feljáró végéhez, ami egy újabb lépcsőbe torkollik, amelyet a támadás után megmaradt egyetlen, a Vesey Streetre nyíló lépcsőházmaradvány mellett alakítottak ki, így a befogadónak kvázi lehetősége nyílik azon a nyomvonalon haladnia, amelyen a tragédia napján százak menekültek meg. A látogató a lépcsőről leérve egy újabb nagyobb terembe kerül, a Memorial Hallba (Emlékcsarnokba), amely a hajdani tornyok között helyezkedik el. Az eddigi viszonylag szűk tér itt újra kitágul, és a terem egyik falán hatalmas installáció fogadja a látogatót, Spencer Finch Trying to Remember the Color of the Sky on That September (Próbálj emlékezni annak a szeptemberi égboltnak a színére) című munkája. A művész háromezer négyzet alakú papírt festett meg a kék különböző árnyalataival, minden egyes áldozat emlékére egyetegyet, majd azokat huzalokra erősítette fel egymás mellé, egy nagy kék falat kialakítva, amely valóban felidézi bennünk az égbolt színét, de ugyanúgy reflektál azokra a lapokra is, amelyeket a New York-iak függesztettek a kerítésekre az eltűnt személyekről a tragédiát

követő napokban. Ezek a kék lapok egy hatalmas feliratot is közrefognak, egy Vergilius-idézetet (magyarul Lakatos István fordításában), az Aeneisből – „Nem lesz nap, melyen emléktek később halaványul” –, ami tovább erősíti a lapok mondanivalóját, a jobb oldali sarokban pedig egy tábla jelzi diszkréten, hogy a hatalmas fal mögött található egy különterem, ahol az áldozatok eddig még azonosítatlan maradványait helyezték el, és amelybe kegyeleti okokból csak a hozzátartozók léphetnek be. Ezen a ponton a látogató nagyjából hét szinttel van lejjebb a Memorial Plazához képest, és tulajdonképpen itt ér el a múzeum legfontosabb helyszínéhez, és nemcsak azért, mert ez a szint a korábbi tornyok alapjával esik egybe, hanem azért is, mert a múzeum legfontosabb kiállításai ebben a térben találhatók. Sőt, míg korábban a befogadó haladási irányát szigorúan meghatározták a struktúrával, addig itt ez már kevéssé érvényesül, a látogató szabadon határozhat az útjáról: dönthet arról, hogy az északi vagy a déli torony alapja felé veszi-e az irányt. Dél felé haladva a Memorial Halltól elsőként az In Memoriam című kiállítást lehet megtekinteni. Ez a rámpához hasonlóan szintén egy meditatív tér, amely azoknak az embereknek állít emléket, akik a 2001-es tragédia és az 1993as bombatámadás alatt vesztették életüket. A látogatók itt lehetőséget kapnak, hogy a hatalmas falon egyenként megismerjék az áldozatokat: a Wall of Faces (Arcok fala) háromezer arca egymás mellett a mérhetetlen veszteséget sugározza a látogató felé, míg a közelben található érintőképernyős tábla segítségével a befogadó a minden egyes áldozat történetét megismerheti fényképei, személyes tárgyai, a család, a barátok, a munkatársak visszaemlékezései alapján. A fal és a multimédiás szerkezet segítségével kontextusba helyezik az áldozatok személyét, közel hozzák őket a látogatóhoz, így ez a megoldás hatékonyan segíti az emlékezetmunkát és az események értelmezését. A kiállításnak ezzel a megoldással sikerül elérnie, hogy az áldozatok ne egy adathalmaz részei legyenek csupán, hanem saját élettörténettel bíró individuumok. A kiállításból kiérve a Tribute Walk (Tisztelgő séta) elnevezésű részhez jutunk, ahová azok a kortárs művészi munkák kerültek, amelyek a 9/11-re adott válaszként születtek. Innen jutunk el a South Tower Gallerybe, ahol kortárs fotográfusok reflexív munkái tekinthetők meg, majd egy kisebb terem nyílik, a Rebirth at Ground Zero (Újjászületés a Ground Zerónál), ebben a térben a tragédia filmes feldolgozásának néhány alkotása látható.

A befogadó egy sötét, körben több képernyővel felszerelt terembe ér, amelyben elsőként a World Trade Center összeomlásának moraját hallja, miközben a képernyők három oldalról világítanak a szemébe. A látogató itt tíz filmet nézhet meg – akár elejétől végig –: a Rebirth című díjnyertes dokumentumfilmet, valamint további kilenc rövidfilmet, amelyek mindegyike egy-egy olyan embert mutat be, akik közvetlenül is érintettek voltak a tragédiában. Ezt követően Philip Glass ebbe a térbe komponált muzsikája hangzik fel, elsőként komoran, majd a time-lapse videók elindulásával egyre lágyabb lesz a dallam. A kockákon folyamatosan látjuk, ahogyan a rombolás után keletkezett gödröt felszámolják, majd ahogyan a Freedom Tower az ég felé emelkedik. Végül pedig interjúk hangzanak el: a mondatok kezdetben nagyon rövidek, teli kétségbeeséssel, majd ahogyan a narratíva fokozatosan halad előre, egyre inkább a remény és a bizakodás kerül előtérbe. Emellett a kiállítótér mellett a déli torony eredeti konstrukciójának megmaradt részei láthatók: itt azoknak a tartóoszlopoknak a maradványaival találkozik a látogató, amelyek az eredeti alapokhoz voltak rögzítve. Ez a rész egy oktatási központot ölel körül, amivel a déli rész le is zárul. A látogató itt vagy feljuthat a kijárathoz, vagy dönthet úgy is, hogy a Memorial Hallba visszatérve bejárja az északi torony helyén található tereket és az ott található kiállítást is. Ha így teszünk, a Vergilius-fal mentén újra végighaladva a másik irányban a központi folyosóra jutunk, ahol a támadás monumentális „túlélői” segítségével idézik vissza a WTC tornyainak nagyságát és a pusztítás mértékét is. Itt látjuk többek között a rádióantenna megmaradt darabját, az egyik lift csigáját, egy tűzoltóautó roncsát. A folyosón végigérve pedig abba a Foundation Hallba jutunk, amit már felülről, a rámpa karzatáról is beláttunk; itt padokon meg is lehet pihenni a múzeum legnagyobb terében. Közben interaktív táblák, falra vetített idővonal és a padokba szerelt multimédiás eszközök gondoskodnak további információk átadásáról, miközben a roppant méretű támfal és a The Last Column szembesít az északi torony eredeti nagyságával. Az eredeti alaprajz mentén továbbhaladva – itt szinte körbefutnak a tartóoszlopok maradványai – jutunk el a múzeumnak és magának az emlékhelynek a legbelső rétegéhez, a magjához, a történeti kiállításhoz, amely kronologikusan halad végig az eseményeken az első becsapódástól kezdve egészen a rekonstrukcióig. Az északi torony korábbi alapját teljesen lefedő tárlaton hatalmas mennyiségű tárgyanyag, videó, hang, fotó és egyéb eszköz segítségével próbálják meg egy idővonal mentén hitelesen megismertetni a látogatóval 2001. szeptember 11. tragédiájának teljes történetét – az már más kérdés, hogy mennyire képes ez a tárlat megőrizni a semlegességét, mennyire képes megtisztítani az eseményeket a rájuk rakódott értelmezésektől vagy a túlzott érzelmektől, illetve hogy mennyire próbálja meg a látogatót egy adott interpretációba belekényszeríteni. A kronologikus kiállítás három nagyobb részre van osztva: a látogató az első részben az idővonalon percről percre követheti végig annak a bizonyos napnak a történéseit, azt, ahogyan egy normális, kora őszi délelőtt hirtelen rémálommá válik, majd ahogyan megkezdődik a mentés. A második rész az előzményekről szól: ebben a blokkban a tárgyak, felvételek, installációk azt a célt szolgálják, hogy a befogadó képbe kerüljön a lehetséges okokról, illetve hogy megismerhesse a felelősöket. Mindkét blokkban felfoghatatlan menynyiségű anyag van felhalmozva és különböző installációkban bemutatva, kezdve az aznapi tévéfelvételektől, tablókra helyezett újságcikkektől, választási plakátoktól, metrójegyektől egészen a különféle videókig és fotókig. Amíg azonban az első blokk távolságtartó, hiteles szemszögből meséli el az eseményeket, a kiállításnak ez a középső része már nem képes megőrizni a semlegességet. Egy hatalmas falon például a popkultúrából vett tárgyak hal-

mozásával a World Trade Centert mint szimbólumot hozzák érzelmileg közel a látogatóhoz: a kedves szuvenírekkel, képeslapokkal mintegy piedesztálra emelik, majd egy újabb teremben az Al-Kaida megerősödését és a terrorizmus fejlődését mutatják be. Ebben a térben a felelősöket is megnevezik – fotóval és névvel szerepelnek azok a személyek, akik részt vettek valamilyen módon a támadás megszervezésében. Itt a kiállítás némiképpen elveszíti a semleges szempontot, hiszen túlságosan nagy hangsúllyal szerepelnek a tragédia felelősei, a World Trade Center köré pedig egyfajta romanticizáló mítoszt vonnak, amit talán az okozhat, hogy nem telt még el elég idő ahhoz, hogy elfogulatlanul, dühtől mentesen lehessen beszélni a terrorizmusról. Innen jutunk el a kiállítás harmadik nagy részéhez, amely a 9/11 utáni állapotokat vázolja. Elsőként a kilenc hónapos gyógyulási időt dokumentálják autentikus tárgyakkal, rajzokkal, zászlókkal: a bemutató a kollektív gyászról, a megrendülésről, a bizalomvesztésről tanúskodik. Ezt követően a kiállítás bemutatja azokat az emberfeletti erőfeszítéseket, amelyek a felépülésig elvezettek. Ez az utolsó rész tehát azoknak állít emléket, akik valamilyen módon részt vettek abban, hogy a környék újjáéledjen, miközben az áldozatok emléke is megmaradjon. Az utolsó terem a 9/11-gyel kapcsolatos aktuális kérdéseket teszi fel, és rávilágít arra, hogy az elmúlt években mennyire eltérő módon beszélt a világ ennek a szörnyű napnak az eseményeiről. Ezzel a résszel tehát tulajdonképpen meghatározzák a támadás helyét a történelemben, de hangsúlyozzák azt is, hogy az esemény a mai napig érezteti a hatását. A September 11 Memorial & Museum egy koncentrikusan egymásba rakodó rétegekből felépülő emlékhely, ahol a látogatóban fokozatosan váltják ki az emlékezést. Ahogy a befogadó előrehalad, és újabb és újabb szinteket érint, úgy kerül a tragédia egyre közelebb hozzá, úgy válik kvázi részesévé annak, miközben egyre inkább megérti a szeptember 11-i terrortámadás súlyát és azt, hogy az amerikai nemzet hogyan volt képes feldolgozni a tragédiát. Az emlékhely magja felé haladva az a sajátosan amerikai szemlélet is egyre hangsúlyosabban van jelen, amely a sértettség és az egy helyben toporgás helyett folyamatosan a jövőbe tekint, előre néz. Ennek köszönhetően pedig a látogatóban egy nagyon különös tapasztalat lesz úrrá: a kezdeti belső szorongást, döbbenetet és megrázkódtatást kiegészíti, illetve felváltja az a felett érzett öröm, hogy bármi történjék is, a nemzet, a közösség eszméje elpusztíthatatlan, az együvé tartozás pedig felszámolhatatlan.

MÚZEUMNEGYED

A 9/11 MÚZEUMNAK AZ OSLÓI ÉS NEW YORK-I SZÉKHELYŰ SNØHETTA NORVÉG ÉPÍTÉSZIRODA TERVEZTE BEJÁRATI PAVILONJA AZ EMLÉKHELY KÖZEPÉN

KÉT FELVÉTEL ANDREW MOORE AMERIKAI FOTÓMŰVÉSZNEK A NEW YORK TIMES MAGAZINE SZÁMÁRA KÉSZÍTETT EXKLUZÍV FEKETE-FEHÉR FOTÓSOROZATÁBÓL. A FOUNDATION HALL (ALAPCSARNOK) EGYIK OLDALA A HUDSON FOLYÓ VIZÉT KISZORÍTÓ EREDETI TÁMFAL, AMELY TÚLÉLTE A TÁMADÁST. A TÉR KÖZEPÉN ÁLL A TIZENEGY MÉTERES THE LAST COLUMN (AZ UTOLSÓ OSZLOP), A HELYREÁLLÍTÁS SORÁN 2003-BAN UTOLSÓKÉNT SZÁLLÍTOTTÁK EL, MOST PEDIG VISSZAKERÜLT AZ EREDETI HELYÉRE

EZEN A KÖRÜLBELÜL 6,5 MÉTER HOSSZÚ LÉPCSŐN 2001. SZEPTEMBER 11-ÉN TÖBB SZÁZ TÚLÉLŐ JUTOTT KI A LÁNGOKBAN ÁLLÓ ÉPÜLETEKBŐL A VESEY STREETRE . A MEGMARADT EREDETI LÉPCSŐ KÉT OLDALÁN MA ÚJONNAN ÉPÜLT MOZGÓLÉPCSŐ ÉS MODERN LÉPCSŐHÁZ SZOLGÁLJA A MÚZEUM LÁTOGATÓIT. A LÉPCSŐK ALATTI TÉRBEN A TÁMADÁS MONUMENTÁLIS „TÚLÉLŐI” – KÖZTÜK A TETŐN ÁLLT RÁDIÓANTENNA EGY DARABJA – SEGÍT VISSZAIDÉZNI A WTC TORNYAINAK NAGYSÁGÁT ÉS A PUSZTÍTÁS MÉRTÉKÉT

MÚZEUMNEGYED

„CSAK LÁTNÁD, HOGY MI MINDEN CSODA VAN MÉG OTT ABBAN A PINCÉBEN” – A HETEDHÉT JÁTÉKMÚZEUM VARÁZSA SZÉKESFEHÉRVÁRON SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A Hetedhét Játékmúzeum Székesfehérvár történelmi belvárosában található, a helyiek által Hiemer-házként emlegetett, mára szépen felújított műemlék épületben. Ez a hely az álmok világa, de fogalmazhatunk úgy is, a pozitív fantázia terepe: a játékmúzeum mellett házasságkötő terem, szökőkutas belső udvar, bálterem, koncertekre, konferenciákra, változatos rendezvényekre alkalmas, különböző történelmi korokat idéző termek, négycsillagos szállodai szintű, antik bútorokkal berendezett lakosztályok várják a város vendégeit. Nagy Veronika, a Hetedhét Játékmúzeum muzeológusa, úgy fogalmaz: aki belép hozzájuk, önkéntelenül mosolyogni kezd. Ez valóban már a házba belépve találó állítás. Valójában nem is egy önálló házról beszélünk, hanem a belváros szívében, négy egymás melletti telken az idők folyamán összeépült épületegyüttesről. A Nemzeti Emlékhelytől kétszáz méterre álló házak Székesfehérvár hajdani országos jelentőségéről árulkodnak az építészet nyelvén. Műemléki értéküket a középkori alapok, az értékes freskók, a falakat kívül-belül díszítő stukkók adják. A tömb legjellegzetesebb része a Városház felé néző Hiemer-ház, gazdagon díszített, zárt sarokerkélyével. Ide költözött be 2012-ben a Hetedhét Játékmúzeum, amely a 18–19. századi játékkultúra míves tárgyi világát mutatja be. A házak egykori tulajdonosai – Hiemer Mihály, Ferdinand Caraffa gróf és Font (Pfund) Mátyás – a város legelőkelőbb rétegéből kerültek ki. A Hiemer-házat a török kivonulása utáni összeíráskor említették először. 1688-at követően Székesfehérvár elhanyagolt, romos állapotban volt, a török uralom nagyban hátráltatta a város fejlődését. A később beköltöző lakók a házakat átalakították, felújították, a középkori alapokra új házakat építettek. Hiemer Mihály fehérvári bíró – akit hatszor választottak meg erre a tisztségre – 1715-ben vásárolta meg a házat 240 forintért. 1727-ben az épület már a fiáé, Hiemer Sebestyéné, az ő idejéből való az a városi határozat, amelyben a ház bővítésének feltételéül az előtte lévő utcaszakasz kikövezését szabták ki, és egy oszlop emelését a térre. A következő Hiemer-örökös, Ignác, már tanácsosi címet viselt, Fejér megye alispánja és Tolna megye táblabírája volt.

A 19. század első harmadának végén a házat központi fekvése miatt a város megveszi a családtól, húszezer forintos vételárért, iskola létrehozásának szándékával. Az összegből tizenkétezer forintot készpénzben kifizettek, a többire kötelezvényt adtak, majd az iskola megvalósulásáig először katonatiszteket szállásoltak el az épületben. Érdekesség, hogy Ybl Miklós a házban bérelt boltot 1828-ban, a megvásárlás évében, amiért évi háromszáz forintos bérleti díjat fizetett a városnak. Végül beköltöztették a nemzeti iskola osztályait. A második világháború után a ház állami tulajdonban, városi kezelésben maradt, az emeleten három lakást, a földszinten pedig bérelhető üzlethelyiségeket alakítottak ki. 1958-ban helyrehozták, a háborús sérüléseket kijavították, ám a rendszerváltás már ismét romos állapotban találta. 1990-ben kiköltöztették a lakókat, és megkezdődött a régészeti feltárás, majd hosszabb szünet után a szakaszos, ám teljes körű felújítás, európai uniós pályázati pénzből. A székesfehérvári önkormányzat, mint tulajdonos, törekedett rá, hogy közfunkcióknak, közösségi tereknek adjon benne otthont. Ekkor került ide a Hetedhét Játékmúzeum is – jókor értek össze a szálak. Illyésné Ötvös Tünde, a Szent István Király Múzeum ma már nyugdíjba vonult restaurátora 1996 végén azt a feladatot kapta, rendezzen karácsonyra egy kiállítást. Kézenfekvőnek tűnt számára körülnézni az ország múzeumaiban, hátha lehet valahonnan játékokat kölcsönözni. Megdöbbenve szembesült a ténnyel: nagyon kevés játékot őriznek a múzeumok. Még népi játékokból csakcsak össze lehet rakni egy kiállítást, de olyan darabokból, amikkel a városi gyerekek szórakoztatták magukat, kevésbé. Egy régész kollégája, Cserményi Vajk, hallván a problémát, felajánlotta, bemutatja budapesti ismerősének, Moskovszky Évának, akiről tudja, hogy játékokat gyűjt. Ötvös Tünde elment a gyűjtőhöz, és a budai villa pincéjében – ahol üvegfalú dobozokban, hogy bármikor láthassák a bennük rejlő enteriőröket, egymásra téve tárolták a babaházakat – elvarázsolódott a gyönyörűségtől. Jól elbeszélgetett a gyűjtővel, és kölcsönkért pár enteriőrt a székesfehérvári múzeum karácsonyi kiállítására. Nagy sikert aratott vele, tízezren jártak a csodájára. A városi legenda szerint az akkori polgármester négy-öt éves kislánya, miután édesapjával megnézte a kiállítást, felsóhajtott: „Milyen jó lenne, ha ezek örökre itt maradhatnának, olyan gyönyörűek.” Amire Ötvös Tünde azt válaszolta: „Csak látnád, hogy mi minden csoda van még ott abban a pincében.” A polgármester praktikusan közelített a kérdéshez:

nézzük meg, van-e esély megszerezni a gyűjteményt Fehérvár számára. Szerencsés pillanatban indultak el a tárgyalások: 1996-ban Moskovszky Éva már azon gondolkozott, hogyan helyezhetné biztonságba összegyűjtött tárgyait, babákat, babaházakat, kisbútorokat, társasjátékokat. Minden gyűjtő eljut egy ponton oda, hogy fontossá válik számára kollekciójának későbbi sorsa, szeretné, ha nem szóródna szét a világban élete főműve, s legfontosabb értékei megbecsült, biztonságos helyre kerüljenek halála után. Erre pedig a közgyűjteményben való elhelyezés a legalkalmasabb. Moskovszky Éva már töprengett ezen, volt is köze a múzeumi világhoz, hiszen a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de attól tartott, az anyag Budapesten feloldódik, elvész a tágas kínálatban, nem irányul rá kellő figyelem. Hajlott tehát egy vidéki helyszín keresésére. Kedvezőnek érezte Székesfehérvár fekvését, a Balaton és a főváros között félúton, ugyanakkor a város történelme miatt kiemelt turisztikai célpont. A döntő érvnek végül az bizonyult, hogy Fehérvár vállalta az állandó kiállítást, nem időszaki tárlatokkal és az idő nagy részében raktározással kívánta megoldani az ügyet. Nem utolsósorban a gyűjtő és Ötvös Tünde között kellemes, kölcsönösen egymást értő viszony alakult ki; ez minden ilyen esetben kulcskérdés, felbukkan-e valaki, aki érti a gyűjtemény fontosságát, és elnyeri létrehozójának bizalmát. 1998-ban a város megkapta letétbe a játékgyűjteményt, és még abban az évben Fehérvári Babaház néven nyílt is belőle egy válogatott kiállítás a Megyeház utcában, a Szent István Király Múzeum gondozásában. Aztán eltelt tizenkét év, ami közben többször is felvetődött a kérdés: mit lehetne még „kihozni” ebből a gyűjteményből. Közben 2006-ban elkezdődött Fehérvár legértékesebb építészeti alkotásának, a Hiemer-háznak a felújítása, és határozat született arról, mindenképpen közösségi funkciókat kell keresni neki. Így került szóba, hogy talán itt lenne a legalkalmasabb helye a játékgyűjteménynek, szakmailag fejlesztve, hozzá kapcsolódó múzeumpedagógiai programokkal. Ezen a ponton került képbe az anyag jelenlegi gondozója, a múzeum motorja, Nagy Veronika néprajzkutató muzeológus. Őt már kifejezetten erre a munkára vették fel: az intézmény szakmai programjának kidolgozását és az új állandó kiállítás megrendezését kapta feladatul. Az ötlettől a megvalósításig hat év telt el, a folyamat végén, 2012-ben megnyitotta kapuit a Hetedhét Játékmúzeum, immár két gyűjteményre alapozva, mert időközben a Moskovszky-féle játékok mellé befogadták Réber László gyerekkönyv-illusztrációit, mintegy ezerháromszáz grafikát, de azzal a területtel másik muzeológus foglalkozik. Mielőtt belemélyednénk a múzeum koncepciójába és az annak érdekében kidolgozott stratégiákba, érdemes kicsit elmélyedni a Moskovszky-gyűjtemény történetében. Képzeljünk magunk elé egy tizenhárom éves kislányt, aki egy boldog felvidéki családba született 1903-ban. Auer Erzsébetnek hívják, papája Ózdon bányamérnök. A jómódú polgárcsalád, különösen a melegszívű és gyermekszerető édesapa, elhalmozta a lányát szebbnél szebb játékokkal. Babákat, kesztyűbábokat, kivilágítható babaházakat, apró fonott kosárkában fekvő Mózes babát, Jancsi és Juliska figurákat vásárolt neki hivatalos útjain Bécsben, Budapesten, Miskolcon. Egy napon a kislányt nagy szomorúság érte, meghalt az édesapja, ám ezzel még nem ért véget a traumák sora. Nem elég, hogy kisebb házba, másik városba, Miskolcra kellett költözniük, édesanyja azzal az indoklással, miszerint nagylányként már nincs rájuk szüksége, elajándékozta, eladogatta a játékait, gyerekkorának kincseit. Nem vette figyelembe sem azt, hogy a kislány ezeken a tárgyakon keresztül kötődik az édesapjához, hiszen többnyire tőle kapta őket, sem azt, hogy ezek jelentették számára az otthon melegét, a család biztonságát. A kislány felnőtt, és elkezdett játékokat vásárolni, felkutatni a régiekhez hasonlókat, mintegy mágiaként, amivel vissza tudja va-

rázsolni az elvesztett gyerekkort, a valaha volt idilli állapotot. Férjhez ment, és saját kislánya, Moskovszky Éva beleszületett ebbe a játékszeretetbe, a játékgyűjtésbe; számára nem létezett más valóság, mint ez, amiben a régi korokat meg kell becsülni, szeretni kell. Anya-lánya a legteljesebb összhangban, egyetértésben végezték a gyűjtőtevékenységet. Moskovszky Évának két gyereke született, de ők már nem vitték tovább ezt a szenvedélyt, ami anyjuk és nagyanyjuk identitását jelentette. A két asszony, anya és lánya nem pusztán tárgyakat gyűjtött, budai villájukban életük végéig játszottak. A dokumentálási szándék vagy a polgári életforma bemutatása hiányzott a motivációik közül, egyszerűen csak játszottak, mint a gyerekek, a tevékenység gyönyörűségéért. Enteriőröket, babaházakat rendeztek be, de egyik esetében sem lehet konkrétan meghatározni, hogy „ez 1895, Kassa”. Egy játéktérbe és játékidőbe helyezett sajátos társadalomkép az, amit látunk – az övék. Nagy Veronika, amikor átvette a gyűjtemény gondozását, magának is megfogalmazta, és azóta is fontosnak tartja a múzeum egész tevékenységére nézve ennek a személyességnek a megőrzését. Szerencsére még ismerhette magát a gyűjtőt is, három éven keresztül járt hozzá történetekért és útmutatásért. A kezdetektől törekedett rá, hogy Moskovszky Éva és Auer Erzsébet szelleme folyamatosan jelen legyen, tükröződjön az állandó kiállításban is. „Nem akartam elvonatkoztatni attól, hogy itt van előttünk ennek a két asszonynak az élete is. Az ötvenes években voltak életük teljében, és valószínűleg egyfajta menekülést is jelentett számukra a közös hobbijuk. Elképzeltek egy világot, ami élhetőbbnek tűnt a számukra, mint amiben éppen éltek, de nemcsak fantáziáltak róla, hanem létre is hozták.” Emellett tudományos igényel álltak hozzá: amit lehetett, elolvastak, tájékozódtak, kutattak. Moskovszky Éva eredetileg régésznek készült, latin, történelem, művészettörténet szakon végzett, a Nemzeti Múzeum könyvtárában és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. Öt nyelven beszélt, nemzetközi kapcsolatokat ápolt, külföldi babagyűjtőkkel levelezett, megszerezte a fellehető szakirodalmat, és ellátta a magyarországi érdeklődőket információkkal. Ilyen értelemben megalapozója volt az itthoni játékgyűjtés mellett a terület kutatásának is. Szakmai életében ókori történelemmel foglalkozott, abból doktorált, de azért ennek is van köze a játékhoz: a táblás játékok történetét dolgozta fel Sors és játék című könyvében. Rendszeresen előadásokat tartott, és külföldi folyóiratokban is publikált.

„Folyamatosan rábukkanok a nevére amerikai babatörténeti enciklopédiákban, szak-

véleményeket találok tőle, illetve gyűjteményének darabjai köszönnek vissza váratlan helyekről. Nemcsak európai szinten, Amerikában is ismert, számon tartott gyűjtő és babatörténész volt. Mi is tervezzük felvenni a kapcsolatot külföldi szakmúzeumokkal, hosszú távú stratégiánkban szerepel a nemzetközi kapcsolatok építése. Szakkönyvtárunkat is szeretném bővíteni, külföldi szaklapokat járatni, hogy naprakészek legyünk. Moskovszky Éva hagyatékának köszönhetően számos könyv és folyóirat található nálunk, amelyekhez sehol másutt nem lehet hozzáférni az országban; ehhez kapcsolódva, remélem, sikerül egy játéktörténeti szempontból fontos kutatóhelyet, bázist létrehoznunk.” A gyűjtemény különlegességének több összetevője van. Egy jól behatárolható korszakot ölel fel: legrégebbi darabja egy 1707-es miniatűr imakönyv, és körülbelül a háború utáni évekig fut ki. Auer Erzsébet a húszas években kezdte meg tevékenységét, amikor ez még azokban az országokban – Németországban, Amerikában – sem volt divat, ahol később óriási ipar alakult rá. A polgári játéknak nem volt presztízse, csak egy szűk réteg igényeit elégítették ki, a háború után pedig jórészt elkallódtak, megsemmisültek, a múzeumoknak sem kellettek a letűnt világ tárgykultúrájáról mesélő darabok. Auer Erzsébet aukciókon, az Ecseri piacon, ismerősökön keresztül vásárolt. A régiségkereskedésekben úgy emlegették őket: a bolond asszony és a lánya, akiknek furcsa hóbortjuk van. A játék nem vált önálló tárgyegyüttessé sem a hazai műkereskedelemben, sem a múzeumokban. A két nő jól kiegészítette egymást: Auer Erzsébet kreatív és ügyes kezű asszony volt, babaruhákat, abroszokat, kis függönyöket varrt, játékokat javított, cipőcskéket fabrikált, vagy kis térképet rajzolt a babaiskola falára, Moskovszky Éva pedig tudományos szintre emelte a gyűjtést, művészettörténeti ismereteivel egymás mellé tudta helyezni a kisbútorokat, tudta, mi illik a barokk szobába vagy a biedermeier enteriőrbe. Európai viszonylatban is különlegesnek számít, hogy az anyag nem tematikus csoportosításban mutatja be a játékokat, mint a legtöbb európai játékmúzeumban – a legismertebbek közül például Nürnbergben –, hanem életképekbe, berendezett enteriőrökbe ágyazva, és ezek úgy láthatók most is, ahogyan Auer Erzsébet és Moskovszky Éva megalkotta őket. A leporellóhoz hasonlító látványvilág segíti a látogatót, gyereket és felnőttet egyaránt, hogy a tárgyakon kívül az akkori életmódról is sokat megtudjon. És ha már Nürnberget említettük: sok példa van a világban – Németországban, Svájcban – arra, hogy egy magángyűjteményre ráépül egy tematikus gyűjtemény, és megkerülhetetlen értékű múzeummá válik. A Hetedhét muzeológusa is ilyen hosszú távú terveket dédelget: „Hivatalosan közérdekű muzeális kiállítóhely vagyunk, de a tevékenységünk szerintem túlmutat a város határain. Nincs helytörténeti kötődésünk, de nem is kell, hogy legyen, viszont fontos szerepünk lehet a magyarországi játékmuzeológiában, ezt kell elmélyíteni, tudományos szintre helyezni. Sokféle kutatási terület van ebben a szegmensben; én főként babatörténettel foglalkozom, és nagyon élvezem. Nemcsak nekem fontos, a város szándékával is egybeesik a gyűjtemény muzeológiai feldolgozása. Ez a szemlélet eredményezett itt múzeumot, nem a külön épület vagy a megújuló installációk, az interaktív eszközök.” Egyelőre kétszáz-háromszáz tárgy van feldolgozva az ötezres gyűjteményből, Nagy Veronika egymaga végzi a leltározást, tárgyleírást: „Ez sokrétű munka, nem szeretném elkapkodni vagy összecsapni, mert nehezen nyúl vissza az ember egy már leírt tárgyhoz. Néprajzos vagyok, és bár szemléletem szerint minden néprajz, mégis kezdetben aggódtam, nem fog-e hiányozni a klasszikus művészettörténészi stúdium. Mára rájöttem, az egyes tárgyak nem mindig értékelhetők kizárólag esztétikailag, egymáshoz való viszonyuk, funk-

ciójuk, sorsuk az érdekes, és ez inkább néprajzi szemléletet igényel. Emellett szeretném, ha minél többen jönnének hozzánk kutatni. Szándékomban áll rácsodálkoztatni a szakmai közeget, a kollégákat is, mi minden található nálunk. Tisztában vagyok a korlátaimmal, és tudom, léteznek elismert, nagy tudói az egyes tárgytípusoknak, a porcelánoknak vagy a miniatűr óráknak, ezért felkérem őket, jöjjenek el, tartsanak előadást a szakterületükhöz tartozó tárgyakról a gyűjteményben, és engedjék meg, hogy az elhangzottakat rögzítsem és felhasználjam, természetesen a nevük feltüntetésével. Rengeteg adathoz jutok így. A rendezvényekkel a fenntartói szándéknak is megfelelünk, hogy ez egy nyitott múzeum legyen, programokkal, közönséggel. Havonta egyszer kerül sor ezekre a Játék Szalonnak nevezett estekre. Minden évben tartunk egy konferenciát a Kiss Áron Magyar Játék Társasággal együtt Moskovszky Éva emlékére. Ennek nagy hagyománya van, azóta létezik, hogy itt van a városban a gyűjtemény.” Szervezetileg a Hetedhét Játékmúzeum a Városi Képtárhoz tartozik, annak tagintézménye. Két szakalkalmazottat, egy muzeológust és egy múzeumpedagógust foglalkoztat. Természetesen mint minden intézmény, ők is számítanak pályázatokra, a tavalyi „kis” TÁMOP-pályázat például sokat lendített azon, hogy el tudtak indulni a múzeumpedagógiai foglalkozásaik. Terveik szerint óvodától középiskoláig ajánlanak majd foglalkozásokat, alulról építkeznek, jelenleg az ötödik osztályig jutottak. Az állandó kiállítás rendezésében határozott koncepció mentén haladtak. Erős a múzeum interaktív jellege, de nem akarták az érintőképernyők világát a kiállítás elé helyezni. A gyűjtemény rendelkezik egy sajátos vonzerővel, ami kicsiket és nagyokat egyaránt beszippant, előhívja mindannyiunk kollektív tudatalattijából a gyerekkort. Nemcsak a saját, megélt élményeket, hanem valami misztikus, már-már spirituális izgalmat. Mindenki játékokon nő fel, férfi vagy nő, orvos lesz vagy asztalos, a játékon keresztül szocializálódik. Azt mondják, a játék a felnőttek világának utánzása, tanulási folyamat, ami igaz, de mégsem elégséges magyarázat. A játék lelki szükséglet, nem az a célja, hogy megtanuljuk, hogyan kell felöltöztetni egy babát vagy tologatni egy kisautót, építőkockákat egymás tetejére helyezni. Ahogy az élet célja, hogy megteremtsd a saját világodat, a játéknak is ugyanez, csak a dimenziókban van különbség. Két fontos dolog lép itt működésbe: a szerepjáték és a képzelet. Állítólag Moskovszky Éva mondta: a gyerekek igenis tudnak a szemükkel játszani.

MÚZEUMNEGYED

A SZÉKÉN „FELEJTETT” 1896-OS KIADÁSÚ MINIKÖNYV ELSŐ LAPJÁN CSINSZKA DEDIKÁCIÓJA OLVASHATÓ FENYŐ MIKSA LÁNYÁNAK, PANNIKÁNAK

HOGY AZ 1850 KÖRÜL KÉSZÍTETT, FINOMAN FARAGOTT ÉS ESZTERGÁLYOZOTT, KÁRPITOZOTT ÜLŐGARNITÚRÁN HÁNY BABA FORDULT MEG AZ ELTELT MÁSFÉL ÉVSZÁZAD ALATT, AZT PERSZE NEM LEHET TUDNI, DE AZ ERŐSEN MEGKOPOTT BÁRSONYHUZAT ARRÓL TANÚSKODIK, HOGY AZ EGYKORI KIS TULAJDONOSOKNAK KEDVELT JÁTÉKA LEHETETT. A SZOBÁCSKÁBAN 1800 KÖRÜLI ÚRVÖLGYI KÁLYHA ADJA A MELEGET, A FÉSÜLKÖDŐASZTALON EZÜSTTÜKRÖK, AZ ÍRÓASZTALON PICI BÉCSI NAPTÁR, AMELY AZ 1826-OS ÉVRE SZÓL

MÚZEUMNEGYED

A NEOROKOKÓ KANDALLÓ VAGY EGY KÁLYHÁSMESTER ÁRUBEMUTATÓ-MODELLJE VOLT, VAGY EGY FŐÚRI GYERMEK SZÁMÁRA KÉSZÜLT JÁTÉK. FÜLKÉJÉBEN KÍNAI PORCELÁNVÁZA ÁLL. A BIEDERMEIER FÉSÜLKÖDŐASZTALON APRÓ BOROTVÁK, KEFÉK, FÉSŰ, EZÜSTTÜKÖR. A LEGYEZŐ 1884 ÉS 1900 KÖZÖTT KÉSZÜLT, CÍMKÉJE ARRÓL ÁRULKODIK, HOGY A GERBEAUD CUKRÁSZDA REKLÁMAJÁNDÉKA VOLT. A 18. SZÁZAD VÉGI ÚTILÁDÁN EGY 1845-ÖS BÉCSI PORCELÁNSZOBROCSKÁT CSODÁLHAT MEG A LÁTOGATÓ

MÚZEUMNEGYED

AZ ENTERIŐRÖKBE RENDEZETT ÉLETKÉPEK MA IS UGYANÚGY LÁTHATÓK, AHOGY AUER ERZSÉBET ÉS MOSKOVSZKY ÉVA MEGALKOTTA ŐKET. A TÜRINGIÁBÓL SZÁRMAZÓ BABASZOBA TAPÉTÁJA SZECESSZIÓS STÍLUSÚ, A BENNE ELHELYEZETT BÚTOROK 1925-BŐL VALÓK. A KANDALLÓHOZ FÚJTATÓ IS TARTOZIK, MÍG A PÁRKÁNYÁN ÁLLÓ KERÁMIA-KÉMÉNYSEPRŐ A BABA LAKÓNAK HOZ SZERENCSÉT. A BERENDEZÉS KÜLÖNLEGESSÉGE AZ ABLAK ELŐTT ÁLLÓ KRISTÁLYDETEKTOROS RÁDIÓ ÉS MELLETTE A RÉGIMÓDI TELEFON

MÚZEUMNEGYED

BRUNSZVIK TERÉZ ANGYALKERTJÉTŐL A RÁKOSI VIGYÁZTA GYEREKEKIG – A MARTONVÁSÁRI ÓVODAMÚZEUM TELJES MEGÚJULÁSA SZERZŐ: VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

Ez év szeptember 12-től új épületben várja a látogatókat a világ talán egyetlen kronologikus óvodatörténeti múzeuma. A martonvásári intézmény húsz év után került át a kastélypark pozdorjaházából a Dózsa György út 13. szám alá. Bár még nem került minden a helyére az új kiállítótérben, valamint a világításban is vannak még hiányosságok, mégis hatalmas öröm a vezetőség számára, hogy immár méltó helyszínen látható ez a rendkívüli gyűjtemény, Harcsa Tiborné több mint harmincéves folyamatos munkájának eredménye, amelynek története Nyíregyházáról, a Csillag utcai óvodából indult. „Amikor megtaláltam az óvoda padlásán a most is kiállított szemléltető képeket 1916-ból, megérintett a múlt, amit ha nem ismerünk meg, akkor nincs mibe kapaszkodnunk, és könnyen elsodródhatunk. Ezért is volt fontos számomra összegyűjteni és megismertetni a kisdedóvás olykor homályba vesző múltját az óvókkal, óvónőkkel, az erre a pályára készülőkkel” – mesél a kezdetekről az Óvodamúzeum megálmodója. Harcsa Tiborné előbb Szabolcs-Szatmár megyében kezdte gyűjteni a kisdedóvás tárgyi emlékeit, így a Nyíregyházán nyílt első kiállítás Nyíregyháza, Nyírbátor és Kisvárda óvodáinak leselejtezett játékait, dokumentumait, képeit mutatta be. „A megnyitó előtt a lakásomon babafejeket javítottunk, ruhákat varrtunk az óvónőkkel” – emlékszik vissza az egykori óvodavezető. Erről a kiállításról egy kelet-magyarországi újság is írt, amelynek éppen ez az oldala jutott el Óbudára, a Sodrás utcába, ugyanis a suszter pont abba csomagolta be egy volt óvónő cipőjét. „Véletlenek nincsenek, csak Isten logikája működik” – jegyzi meg az alapító. A kilencvenéves néni, miután olvasott ezen az újságlapon az óvodatörténeti kiállításról, elküldte az édesanyja 1879-es oklevelét, majd megadta két egykori óvónő nevét és címét, akik vele együtt végeztek a főiskolán. Ezután már egyik cím jött a másik után. Nemsokára rá a gyűjtemény múzeum lett, és országos gyűjtőkört kapott, így Harcsa Tiborné bejárhatta Fehérgyarmattól Sopronig az országot, idős óvónőket megkeresve, akik fiatalságuk egy-egy darabját őrizgették otthonukban. Majd alapítványt hozott létre, és

pályázati pénzből Orr Lajossal készíttetett egy bronz domborművet, amely határaiból kilépve egyszerre játszik és játszat, tanul és tanít, miközben az Óvodamúzeum betűi ritmust játszanak rajta. És bár az új épület mérete miatt ma már harminc centiméteres vörösréz betűk hirdetik az Óvodamúzeumot, a rendszerváltáskor készült dombormű a mai napig fontos része a gyűjteménynek. „Tömérdek falat kellett megdöngetnem ahhoz, hogy idáig eljussunk, és ez idő alatt az Óvodamúzeum igazi zarándokhellyé vált az óvodapedagógusok és az óvodások körében” – mesél az útkeresésről Harcsa Tiborné. A múzeum nem véletlenül zarándokhely, hiszen ez az egyetlen múzeum a világon, amely kronologikusan mutatja be az óvodatörténet 132 évét: a földszinten 1828-tól egészen 1960-ig ismerhetjük meg fotókon, tárgyakon, játékokon, korhű ruhákon keresztül a kisdedóvás történetét. Brunszvik Teréz korával kezdődik a kiállítás, aki saját unokaöccseit-húgait nevelte, így került kapcsolatba a kisdedneveléssel. Több pedagógiáról szóló könyvet is olvasott, majd könyvtárat alapított a témában összegyűjtött könyvekből, így jutott el hozzá Samuel Wilderspin Infant school című könyve német fordításban, amely óriási hatást gyakorolt rá. Brunszvik 1808-ban személyesen kereste fel Johann Heinrich Pestalozzit, hogy nevelési tanácsokat kérjen tőle. Nála tapasztalta meg a szereteten alapuló nevelést az Európában akkor népszerű szigorú, büntetésen alapuló porosz módszerrel szemben. Az itt látottak nagyon megérintették. Nem sokra rá, 1928-ban Teréz, az „angyallelkű nő” megnyitotta Közép-Európa első kisdedóvodáját, az úgynevezett „Angyalkertet” Budán, édesanyja bérházában. Az erről az első óvodáról készült makett az óvodaleltár és Teréz naplóbejegyzései alapján készült el. Az egykori óvoda termeibe iskolapad, hangoztató gép, Londonból érkezett számológép, szövőszék, és építőkockák híján egy asztalosműhelyből kerültek fadarabok, árnytábla a meséléshez és Bécsből képek az állatok világáról. Az udvarra mérgező bogyókat termelő cserjéket ültetett Teréz, hogy megtanítsa a szegény és gyakran éhező gyerekeknek, mihez nem szabad nyúlniuk, mit nem szabad megenniük. Brunszvik Teréz élete során mintegy nyolcvan füzetet írt tele naplóival, amelyekben részletesen leírta az óvoda mindennapjait, külföldi útjait, de a leírások mellett rengeteg bölcs, ma is érvényes gondolat is olvasható a reformkori írásokban. Az egyik ilyen gondolat a múzeum falára is kikerült: „Apa és anya, magatokon kezdjétek gyermekeitek nevelését.” Mert mint Harcsa Tiborné is mondja: a gyerekek

csak a cipőket és a ruhákat szokták kinőni, a rossz tulajdonságot, természetet nem, azt fejleszteni, nevelni kell. A kiállításban ott látható Brunszvik Teréz bocskai ruhája is, amit az 1848–1849-es szabadságharc után hordott, így állva ki a magyar forradalmárok mellett. „A ruha rekonstrukció, csak a kis csipkekalap eredeti, mert tudvalevő, hogy régen, miután kihullott a hajuk a hölgyeknek, frizura híján a kalap díszei, fodrai, csipkéi fogták körül, dekorálták a női arcokat” – avat be a kis kalap titkába Harcsa Tiborné. A gyűjtemény fontos részét képezi a Fröbel-eszköztár, amelynek összes tárgyát Harcsa Tiborné egy Szekszárd melletti kis faluban, egy fáskamrában, tüzelőnek szánva találta meg, majd hosszú kutatást követően tudta csak meg, hogyan is kell használni az egyes darabokat. Az eredendő ártatlanságot a megromlott társadalmi viszonyok tönkretehetik, ennek elkerülésére teremtette meg Fröbel a maga „gyermekkertjét” (Kindergarten), ahol az óvodáskorú gyermekek közösségben élnek, játszanak, és fejlesztő eszközök segítségével ismerik meg az őket körülvevő világot. Fröbel eszközei közül – amelyeket ő adományoknak nevezett – az elsők a színes, kötözött labdák voltak, hogy először a világegyetem legtökéletesebb formáját, a gömböt ismerjék meg a gyerekek. A következő két „adomány” a gömb mellett a henger és a kocka, hogy a három testen lehessen megtanulni az azonosságokat és a különbözőségeket. A következő eszköz egy nagy kocka, amit a kétszer két centiméteres kis kockákból lehetett kirakni a négyzetrácsos asztalon, ami szintén ki van állítva. Minden eszközhöz külön tanversike szolgált, hogy a gyerekek könnyen megjegyezzék az idomok, formák jellemzőit: „Ez a kocka egyik lapja, többit a kezem takarja, ez az éle, ez a csúcsa, jaj de megszúrt, csúnya, huss.” Magyarország már ekkor is kitekintett külföldre, az újat behozta és magyarította. Éppen ez történt Fröbel adományaival is: összeültek a magyar óvóurak, és összeborították az összes kockát, hogy ne a festett asztalon, a négyzetrácsba színeljen a gyermek, hanem építsen belőle azt, amit a képzelete diktál. Az itt kiállított 19. század végi munkatervekben is jól látható, miképpen alakították, használták az óvók Fröbel eszközeit. A kötelező munkafüzetekben a kiszúrás, a kivarrás, a hajtogatás, a kimetszés, a papírgyűrés és a kirakás is fontos szerephez jutott. A tisztálkodás témája is kiemelten szerepel a múzeumban, mert egy időben rengeteg járvány – tbc, himlő, kanyaró – tombolt, ezért nagyon fontos volt a higiéniára is megtanítani a gyerekeket. A szemléltető képsorozat a falon a hozzá írt verssel együtt bemutatja az öltözködés és a tisztálkodás minden lépését: „Reggel mikor felébredek, imádkozom és felkelek, megmosom jól fülem, nyakam, simára fésülöm a hajam, fogaimat is megmosom, kiöblögetem a torkom, kitisztogatom a körmömet, mert óvó néni úgy szeret, hogyha reggel nyolc órára tisztán megyek óvodába.” Érdekesség, hogy ezt a képsorozatot az ötvenes években is használták az óvónők, a verssel együtt, de mivel a Rákosi-korszakban nem volt szabad imádkozni, ezért átfestették a gyerek kezét a képen, és a szöveget is átírták, így lett „Reggel mikor felébredek, nyújtózkodom és felkelek” a vers első sora. „Isten nevét kimondani sem volt szabad a szocialista korszakban, engem többször felhívott a művelődési osztály, hogy döntsem el, templomba akarok-e járni, vagy óvónő akarok-e lenni” – emlékszik viszsza a múzeum egykori vezetője. A mai gyerekeknek biztosan nehéz lehet elhinni, hogy az 1930-as években esővizes dézsában mosott mindenki kezet, egy törülköző és egy fésű volt az egész csoportnak, a kézmosáshoz pedig egy szappant használtak az óvodákban, ami lanolinos volt, hogy ki ne száradjon a gyerekek keze. A kiállításban korhűen felöltöztetett babákon figyelhetjük meg, miként változott az óvodások öltözete: kezdetben minden gyerek pendelyben járt, később ezt a fiúknál felváltotta a nadrág, a kislányok pedig idővel szoknyát és kötényt hordtak.

A lépcső alatt munkatermet rendeztek be, ide kerültek a már említett szemléltető képek 1916-ból. Ezek nemcsak egy-egy mesét ábrázolnak, hanem egyszerre jelennek meg rajtuk az évszakok, természeti jelenségek, állatok, növények, a különböző érzelmek, mozdulatok és színek. Mivel ebben az időben az óvónőknek a szolgálati lakáshoz kert is járt, rengeteg természetes anyagból készült játék színesítette az óvodai életet – ezekből is láthatunk egy kis ízelítőt a múzeumban. A háború alatt gyakran készítettek rongybabákat az óvónők: a legegyszerűbbektől a háromlábú ajkai babán át a százéves, minden részletében kidolgozott palócbabáig láthatunk ezekre példát a kiállításon. De az ország legkülönbözőbb részeiből is kerültek ide korabeli játékok, mint a nádparipa, a hintaló, a taliga, a mackó, amit megkoptatott a múló idő, és már nemcsak a feje, hanem a hasa is „kapaszkodik”. Az óvodákban ma is használt boltos játékkal az első világháború óta tanítják a bolti viselkedéskultúrát az óvónők. „A gyerekek a játék segítségével megismerkedhetnek a legkülönfélébb anyagokkal, és próbára tehetik érzékszerveiket” – avat be minket a játékok további hasznába Harcsa Tiborné. A szekeret pedig a közösségi nevelés eszközének is tartották: a gyerekeket beleültették, és együtt húzták őket – erre emlékeztet a terem közepére kihelyezett vasveretes szekér. Az 1891-es kisdedóvási törvényből is olvashatunk részletet a terem falán. Az egész országra érvényes szabályozás az oktatás milyenségét és fajtáit is lefektette, „hosszú fonalat adva ezzel, amire, mint a gyöngyszemeket, felfűzhettük a különböző korok óvodáit, egészen 1990-ig”. Innentől kezdve ugyanis már nincs kötelező óvodai nevelési program, így sorra nyíltak a legkülönbözőbb tematikájú óvodák: zeneiek, két tannyelvűek, hagyományőrzők és egyéb irányokra specializáltak. Ezekből egységes óvodatörténeti anyagot már nem lehet összerakni, ezért a múzeum 1990 után már nem is gyűjt óvodatörténeti emlékeket. A kiállított szemléltető makettek közül az egyik egy városi lakást, a másik egy falusi házat mutat be. Ezekre azért is volt szükség, mert például a falusi gyerekek azelőtt nem láthattak fürdőszobát, a városi gyerekeknek pedig hiába mondta az óvónő, hogy álljanak libasorba, ha még a libát sem ismerték addig. Így az óvónők a makettek segítségével megtaníthatták nekik az addig ismeretlen élettereket. A hazaszeretetre nevelés is fontos volt ebben az időben: „a huszár megvív a hazáért, és vígan áldozza életét a honért és királyáért”, éppen ezért látható a tárlatban a kis zászló, a kard, a puska, a kürt és a huszársapka.

A MARTONVÁSÁRI ÓVODAMÚZEUM HÚSZ ÉVEN ÁT EGY A KASTÉLY PARKJÁBAN ÁLLÓ, POZDORJALAPOKBÓL EMELT ÉPÜLETBEN MŰKÖDÖTT. AZ INTÉZMÉNY IDÉN KÖLTÖZHETETT ÁT EGYEDÜLÁLLÓAN GAZDAG GYŰJTEMÉNYÉHEZ MÉLTÓ ÚJ SZÉKHELYÉRE: AZ EGYKORI KÁPOLNÁBÓL KIALAKÍTOTT MAI KÖNYVTÁR ÉPÜLETÉHEZ (JOBBRA) KAPCSOLÓDÓ MÚZEUM MODERN, KÉTSZINTES SZÁRNYA AD HELYET A KIÁLLÍTÁSOKNAK, AMELYEKBEN A LÁTOGATÓK KRONOLOGIKUS RENDBEN ISMERKEDHETNEK MEG A KISDEDÓVÁS TÖRTÉNETÉVEL

AZ ELSŐ HAZAI KISDEDÓVÓ EGYIK TERMÉNEK MAKETTJE: BRUNSZVIK TERÉZ 1928-BAN NYITOTTA MEG „ANGYALKERTJÉT” BUDÁN, ÉDESANYJA BÉRHÁZÁBAN. A MAKETT AZ ÓVODA FENNMARADT LELTÁRA ÉS TERÉZ NAPLÓBEJEGYZÉSEI ALAPJÁN KÉSZÜLT EL. A GYERMEKEK ISKOLAPADOKBAN ÜLTEK, VOLT „HANGOZTATÓ GÉP”, ÁRNYTÁBLA A MESÉLÉSHEZ, KÉPEK AZ ÁLLATOK VILÁGÁRÓL, LONDONBÓL ÉRKEZETT SZÁMOLÓGÉP ÉS SZÖVŐSZÉK, ÉS ÉPÍTŐKOCKÁK HÍJÁN EGY ASZTALOSMŰHELYBŐL KERÜLTEK FADARABOK AZ ÉPÍTÉSHEZ

MÚZEUMNEGYED

Harcsa Tiborné több kiállított tárgyhoz személyesen is kötődik: a hajdúszoboszlói Rákóczi úti óvoda csoportképén ő maga a megjelölt kislány, és saját egykori építőkockája is a magánóvodai anyag fontos része. A kiállítás rendezése során ugyanis külön részt szenteltek az 1930-as évek magánóvodáinak bemutatására. Ezekbe maximum tíz gyereket vettek fel, mert így nem kellett adót fizetni és engedélyt kérni. Éppen ezért az ide járó gyerekek játékai sokkal díszesebbek is voltak, ezt mutatják a részletgazdag kőkockák, a gyönyörű könyvek és a középkori vármakett is. Ezek a kis létszámú óvodák mindig Montessori Mária fejlesztő eszközeit használták. Az olasz doktornő először fogyatékos gyerekekkel foglalkozott, és a velük való munkája alatt fejlesztette ki azt a számtalan eszközt, amelyek ma is részei a gyereknevelésnek. Montessori Mária minden eszköze maga mutat rá a hibára, és segít, hogy a gyermek önállóan tudja megoldani a feladatot. „Tévedni lehet, csak akkor nem oldható meg a feladat, és elölről kell kezdeni, ez a megismerés egyik útja a gyerek számára” – fűzi hozzá a gyűjtő. A különböző relációk, vékony-vastag, keskeny-széles, hosszú-rövid, mind önállóan megtanulhatók a doktornő eszközeivel. A negyvenes évekből alig maradt tárgyi emlék, mivel a háború alatt szinte minden megsemmisült, így a magánóvodák után az óvodatörténeti kiállítás a szocialista korszakban folytatódik, az 1950–60-as éveket mutatja be. A falon Sztálin és Rákosi elvtárs jelenik meg, az asztalon alumínium játékok, „szocreál” szemléltető gépek, a Moszkva és Budapest között haladó kisvonat és az ebben az időben oly népszerű lemezjátékok mind ennek a kornak a szülöttei. „Abban az időben az óvodáknak el kellett égetniük a régi idők emlékeit őrző játékokat, könyveket, mert olyan szellemiséget, értékeket hordoztak, amit sem a Rákosi-, sem pedig a Kádár-rendszer nem fogadott el. Csak a nagy szovjet pedagógusokról lehetett tanulni, mi is ezt a szovjet tanítási mintát követve léptünk ki a főiskoláról. Volt egy könyvünk az óvodában, amelyik úgy fejeződött be, hogy miután hazamentek a gyerekek, a fehér ágyukban szenderegve, mosolyogva azt álmodják, hogy Rákosi elvtárs kezét fogják. »Pirkad az ég, jön a hajnal, egybeforr az éj a nappal, tovább szövik boldog álmuk, nagy Rákosi vigyáz rájuk«” – idézi a mese végét az egykori óvodavezető. Az 1960-as évek elején a lakáskultúrát visszatükröző gyerekbútorok gyártása élte a virágkorát, ebből is ki van téve néhány: étkezőasztal székekkel, két fotel, kihúzható rekamié, fúvott üvegű kombinált szekrény. Ugyanitt láthatók azok a babakocsik, amelyeket alig hogy legyártottak, már lehetett is kapni kicsinyített másukat a játékboltokban. Ebben az időben az óvodák falait legtöbbször szovjet mesefigurákkal díszítették. A nyíregyházi óvodában egy Ukrajnából hozott kép volt sokáig a falra kiakasztva: „a nyulacska a házikóval, a rideg kék háttérrel és a sárga mintával nem sok melegséget hordozott, de ekkoriban csak ez volt elérhető” – jegyzi meg Harcsa Tiborné. A „drót-mozit” a háború után egy óvónéni találta ki, amivel a mesélő a tér mindhárom dimenziójába meg tudta mozgatni a három pillangó történetét – most ez is a gyűjteményt gazdagítja. A kiállítást az alsó szinten két kiemelkedő személyiség zárja, „akikre csak felnézni lehet”. Az egyik Forrai Katalin, aki egész életét a magyar gyerekek szép hangjának fejlesztésére, a magyar népdalok és a magyar gyermekjátékok tanítására, valamint a magyar óvónők zenei továbbképzésének szentelte. A másik Kodály Zoltán zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, akit a kiállítás egyik utolsó képén köszöntenek a gyerekek. A zeneszerző a zenei nevelést missziónak tekintette; egyik mondatát ma is őrzi Harcsa Tiborné: „Nem ér semmit az a magyarság, ami nem európai, de az az európaiság sem, ami egyszersmind nem magyar is.” Az óvóképzés emlékei az emeleten vannak kiállítva. „Férfiak voltak az első óvók, mert a nők csak 1858-tól mehettek óvóképzőbe” – meséli a múzeum volt igazgatója. Régi tabló-

képeket is látunk itt, amelyeken a kiállított egyenruha is felismerhető. A szekrények az óvóképzőből kerültek ide, miután az átalakításakor kidobták őket az udvarra. Az emeleti vitrinben lévő munkatervekből megismerhető a fűzés, a cirokmunka, a papírosmunka és az agyagozás művészete, amelyek szintén Fröbel nevéhez köthetők. Nagy élmények és rettenetes nagy fáradságok árán kerültek helyükre a gyűjtemény darabjai, de még sok feladat vár az itt dolgozókra. A múzeum megállapodást kötött az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával és a város óvodájával, hogy egy regionális óvónő-továbbképző központot szerveznek hamarosan a múzeum épületébe. A könyvtár áthelyezéséről is folynak tárgyalások, mert még húszévnyi anyag van raktárban, amit szeretnének minél előbb bemutatni. A minimat-készlet, a feladatlap, a színes fóliák a mesekirakáshoz és a diavetítés születése is az eddig nem látott 1970–80-as időszakra datálható. „Az Óvodamúzeum anyaga jelenleg 132 évet ölel át, de ha a raktárból még kirakjuk az 1970–80-as éveket, 162 évet fogunk tudni végigjárni a látogatókkal. Nincs a világon több kronologikus Óvodamúzeum, ami ennyi évet mutatna be. Mégis kicsit mindig mostohagyermek volt ez a múzeum a város számára: hol a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézete támogatott, hol az önkormányzat fogadott be minket. Éppen ezért sosem hittem, hogy meg fogom érni, hogy méltó helyre kerül a gyűjtemény. Ráadásul a megnyitón díszpolgári rangot kaptam, és az én szavaimmal köszöntöttek, amit örökül hagytam a nyíregyházi óvónőimnek, vagyis a gyerekre nem fordítani, nem is áldozni, hanem szentelni kell az időt” – osztja meg velünk hitvallását az Óvodamúzeum megálmodója. A nyugalmazott óvodavezető szeptemberben töltötte be a nyolcvanadik életévét, de még a mai napig is gyűjti a kisdedóvás tárgyi emlékeit. „A vezető óvónői pótlékomat, illetve ha jutalmat kaptam, azt is mindig a gyűjtemény gyarapítására fordítottam, de most sem bírom megállni, hogy ne menjek be egy-egy antikváriumba, hátha találok valamit a múzeum számára. Bármilyen selejtes, öreg könyv, fotó, játék, olykor egy lap is sokat tud mesélni” – mondja Harcsa Tiborné. Sajnos azonban múzeumpedagógus híján a múzeum mostani igazgatója egyedül vezeti körbe a látogatókat, közben leltároz, kiállítást rendez, sőt plakátot, képeslapot is kellene terveztetnie. Így a gyűjtemény gyarapítására már nem jut az idejéből. Pedig most is rendszeresen kellene gyűjteni, mert különben a kukákban köthet ki sok-sok értékes történeti emlék.

Kairó Jeruzsálem Tbiliszi Isztambul Bejrút

kulturális kaland egy hosszú hétvége alatt

Agra Kulturális Utazási Társaság 1088 Budapest Múzeum u. 9. • Tel.: +36 1 312-5347 • info@agra.hu • www.agra.hu

„NEM BÁNTAM MEG, NOHA KIKÉSZÍTETT A DOLOG” KESERÜ KATALIN MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ OKTATÁSRÓL, KUTATÁSRÓL, KIÁLLÍTÁSOKRÓL SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ/FORRÁS: MAGYAR NEMZETI DIGITÁLIS ARCHÍVUM ÉS FILMINTÉZET (99.) VILLÁNYI CSABA (100–101.)

MÚZEUMŐR

Keserü Katalin művészettörténészek több generációját tanította és tanítja ma is, életműve ugyanakkor nehezen átfogható, részben az egyetemi oktatói munka okán, amelynek kézzelfogható nyoma csak akkor marad – az indexek aláírásai mellett –, ha az előadások szövegét valaki rögzíti, és nyomtatásban megjelenteti. Ugyanakkor kíváncsisága a művészettörténet legkülönbözőbb területei felé terelte a 19. század történetétől a magyarországi szeceszszión át a kortárs művészetekig, a kézműipartól az iparművészetig. Talán ugyanez a kíváncsiság késztette arra is, hogy megpályázza a Műcsarnok igazgatói székét, majd az Ernst Múzeumét – mindkét korszak maradandó nyomott hagyott a hazai muzeológia történetében, az előbbi a műcsarnoki igazgatói anomáliák első epizódjaként, az utóbbi az akkor rövid időre független Ernst Múzeum fénykoraként. Mérföldkőnek tekinthető kiállításokat rendezett, ugyanakkor kurátori szempontjait számos támadás érte; utólag úgy tűnik, hogy válaszokat vártak tőle, ő pedig inkább kérdéseket tett fel. Ebben a beszélgetésben mégiscsak megpróbáljuk átfogni ezt az életművet, megkeresni a fordulatok mögött rejlő szándékokat, a döntések miértjét, hiszen ahogy Keserü Katalin fogalmaz: az élete úgy hozta, hogy mindig kettő közül kellett választania, és nem biztos, hogy mindig jól döntött. A jövőre vonatkozó elképzelései egy önálló interjút is megérhettek volna, hiszen a lista annyira hosszú és változatos, hogy ha a zöme megvalósul, a művészettörténész eddigi életművének java még hátravan. Már csak egy nyitott és fogadókész intézmény szükséges hozzá…

mc Milyen emlékeket őriz a Pécsen töltött gyerekkorából? Az egyik személyes: ott fogtam utoljára a nagyapám kezét, aki a 19. század közepén született, és azt hiszem, ezáltal a ma természetes részének tekintem az ő korát is. A másik Pécs igen erős kulturális tudata, melyben éppoly fontos a szerepe az ókeresztény sírkamráknak, mint a Zsolnay-gyár mindenütt látható nyomainak vagy a modern művészet és építészet meghatározó alakjainak. Az én gyerekkoromban helyi legendának számított Weöres Sándor, Várkonyi Nándor; a Jelenkor folyóirat tündökölt, működött az első magyar modern művészeti múzeum: a Modern Képtár. Ebben a kulturális légkörben nőttünk fel a hatvanas években. Elindult a Pécsi Balett, élt Martyn Ferenc, és erre az időre tehető a Lantos Ferenc vezette Pécsi Műhely kezdete. Részese voltam ennek a világnak, ez pedig alapvetően meghatározta az érdeklődésemet a művészetek iránt. mc Érettségi után rögtön Budapestre került? Nulladik évfolyamra vettek fel az ELTE latin–magyar szakára, ez azt jelentette, hogy a tanulmányaimhoz csak egy évvel később kezdhettem hozzá. Ezt az évet képesítés nélküli nevelőként töltöttem a görcsönyi körzeti általános iskolában. Nem állt tőlem távol ez a világ, hiszen édesanyám révén egy nyugat-dunántúli kántortanító nagy családjába tartozhatom, és korábban az ő tanítónőképzős növendékein – és osztálykirándulásaikon – keresztül érzékelhettem a még hagyományos, az egész Dunántúlt behálózó pedagógustársadalom összetartozását, szerves összefüggését a vidéki társadalommal és a kultúrával. Itt viszont már különvált a tanügy a sokféle gyerektől, akik maradandó élményeket adtak. mc Pályája nagy részét egyetemi oktatóként töltötte. Kikre emlékszik a saját diákéveiből, akiktől valamit átvehetett, hasznosíthatott a későbbiekben? Az általános nyelvészetet Zsilka János tanította, a generatív grammatika magyarországi meghonosítója, rendkívüli ember volt, kialakult egy kis kör körülötte (Dobai Péterrel, Bódy Gáborral, akik bölcsészként a filmmel, Gábor a filmnyelvvel foglalkozott). A latin szakról Harmatta János professzort említeném, ő a személyiségével és az általam beláthatatlan tudásával (indoeurópai összehasonlító nyelvészetet tanított) nyűgözött le. A klasszika filológia egyébként (például Trencsényi Waldapfel Imre összehasonlító vallástörténeti kurzusa) hihetetlen mértékben tágította az ember szemléletét. A művészettörténet akkoriban B szak volt, egyéves bevezető után vizsgát kellett letenni, amit megtettem. A középkori művészetet Dercsényi Dezsőtől hallhattuk, aki az európai műemlékvédelmi rendszert adaptálta Magyarországra, sőt annak kialakításában is részt vett. Másrészt id. Entz Géza tanította, akivel egy emlékezetes erdélyi kirándulást tettünk. A hatvanas évek végén nem nagyon ismerhettük, hogy mi van az ország határain túl, általa viszont olyan mennyiségű középkori (és későbbi) emlékkel találkozhattunk, amely átírta a fejünkben a történelmet. A témavezetőm Vayer Lajos professzor volt, akinek egyfajta munkamódszert köszönhetek (tudniillik azt, hogy a kiindulópont a műalkotás, minden adatával együtt, valamint a forrásszövegek és minden előzetes megközelítés), bár az akkori oktatásban a tudomány módszerei nemigen kerültek szóba, a tudomány történetét is kevéssé tanultuk (Marosi Ernő Bevezetés a művészettörténetbe című – mondhatom, rendkívüli – jegyzete később jelent meg). Ő is és Zádor Anna is a művészettörténet kiemelkedő emlékeire hívták fel a figyelmünket, amelyeket igyekeztünk felkeresni. Így találkoztam „véletlenül” a csoporttársammal Palladio vicenzai épületeinél, vagy kerestem fel Frank Lloyd Wright Taliesin West néven ismert műtermét a sivatagban, Phoenix mellett. Máig is nagy élményem az a pillanat, amikor először eljutottam Velencébe, Bellini triptichonját megnézni a Frari-templomban. Ugyanakkor Marosi Ernő a gótikus építészeti részletek gyötrelmes

profilrajzolási gyakorlatain a kitartó és olykor ádáz megismerés kötelező voltára tanított. Egyszóval tanáraink nagy egyéniségek voltak, az európai művészi és tudományos gondolkodás nagyjait tartották szem előtt, s maguk is közéjük tartoztak – ez volt a kiváltságos örökségünk. Vayer professzor úr rendezte például Budapesten a szakma nagy nemzetközi kongresszusát – szinte hihetetlen, de ’69-ben –, amelyen láthattuk-hallhattuk a Michelangelo-kutató Charles de Tolnayt. Vayer segítségével kaptam ösztöndíjat a következő kongresszusra Granadába, ahol Rippl-Rónai francia kortársainak olyan jeles kutatójával találkozhattam, mint Bernard Dorival. mc A diplomadolgozatát, majd a disszertációját a századforduló művészetéből írta: Rippl-Rónai és a gödöllői művésztelep volt a téma. Miért választotta ezt a korszakot? Vayer professzor sajnálta, hogy Gödöllő lett a bölcsészdoktori dolgozatom témája, pontosabban Körösfői-Kriesch Aladár, mert bár foglalkozott a magyar, sőt a kortárs művészettel is, hiszen akkoriban ő volt a Velencei Biennále magyar pavilonjának kormánybiztosa, de elsősorban mégiscsak az európai művészet volt a szakterülete, és akkoriban kevéssé volt még köztudott a gödöllői művésztelep európai kapcsolatrendszere. Azért keveredtem ebbe bele, mert ’72-től már tanszéki mindenesként dolgoztam, én voltam az adminisztrátor, egyúttal a könyvtáros is, de órákat is adhattam. Az egyiket az iparművészet alapjairól tartottam. Elkezdtem utánanézni a témának, és akkor láttam, hogy a századfordulón milyen súlya volt az iparművészetnek, ebben is a gödöllői műhelynek, és hogy nemcsak az az európai viszonyrendszer érvényes, ami a francia modernizmushoz kötötte a magyart, hanem van egy másik, alig feldolgozott történet, a brit–magyar kapcsolatoké. A 19. századi brit művészeti mozgalmaknak nagy volt a jelentőségük Európában, de ez akkor – már és még – nem volt evidens. Ebben az időszakban Rippl-Rónaival Bernáth Mária foglalkozott, majd a századforduló magyar képzőművészetével Szabadi Judit, az ő tanulmányaik megalapozták a korszak kutatásának fellendülését, ami nemzetközileg is a hatvanas–hetvenes évekre tehető. 1981-ben jelent meg Németh Lajos tanszékvezetőnk szerkesztésében az Akadémiai Kiadó kézikönyv sorozatában a Magyar művészet 1890–1919 című két nagy kötet, ez is jelezte, hogy hirtelen nagyon gazdaggá és szerteágazóvá vált a kutatás, ebbe a kötetbe pedig mind írtunk, akik ekkoriban ezzel a korral foglalkoztunk. 1980-ban a kollégáimmal létrehoztuk a művésztelep első állandó kiállítását Gödöllőn, ami nagy dolog

MÚZEUMŐR

volt, hiszen a századelő óta múzeum számára nem gyűjtött senki műveket tőlük, mi szedtük össze a családoktól, barátoktól. Hamarosan konferenciára is vihettem a témát, a brit AHA éves összejövetelére, melyben kollégánk, a birminghami egyetemen tanító Noszlopy György segített. Büszke voltam, mert az induló – s azóta már klasszikus – folyóirat, a Design History legelső számának első dolgozata volt az enyém. mc Teljesen egyértelmű volt, hogy marad az egyetemen tanítani? Aradi Nóra, aki tanított ugyan a tanszéken, de a Művészettörténeti Kutató Csoportot is vezette, hívott az intézetbe, de én a tanszéket választottam. Nagyon sok munkával jár az egyetem, de azért a nyolcvanas években az egyetem támogatásával el lehetett jutni egy-két helyre párnapos kutatásra, konferenciákra, előadások tartására. Először mint tanársegéd kortárs művészetet és alapozó tárgyakat „tanítottam”, főként élő tapasztalatszerzés (például kortársi kiállítások) útján, amit gond nélkül bevezethettem, és melyek talán mára válnak igazán fontossá. Emlékezetesek voltak az akkori Képzőművészeti Főiskola mestereinél, illetve osztályain tett látogatások, az anyagok, eszközök, technikák megismerése. Aztán 19–20. századot, építészet- és iparművészet-történetet is, nemzetközit és hazait (jó volt a könyvtárunk, tudtunk vásárolni a friss szempontokat bevezető nemzetközi szakirodalomból is, s használhattam az egykori Gerevich-tanszék tudománytörténeti szempontból is érdekes, nagyméretű diáit, de Zádor Annától is megkaptam a még fekete-fehér diapozitívjait), majd – a más intézményekben szerzett tapasztalataimmal egyidejűleg – muzeológiát. Emellett figyelemmel kell kísérni a hallgatói munkákat, és bejött a dolgozatok témavezetése is. A „kell” szó azonban nem jó, hiszen szerettem a hallgatókkal együtt dolgozni: négy vagy öt kiállítást is rendeztünk, illetve készítettünk elő közösen, s a műcsarnoki, illetve Ernst múzeumi kiállítások, konferenciák egy részét is velük csináltam, amikor ezeken a helyeken igazgató voltam. A tanszéki közös kutatást egyébként Németh Lajos vezette be, de a halálával meg is szűnt. A rendszerváltozás után megjelentek közép-európai kutatási programok is, és a CEEPUS keretében három perióduson keresztül folytattunk közös forráskutató munkát a századfordulóval kapcsolatban a prágai, a pozsonyi és a krakkói egyetemekkel. Egy kötetet, az építészetit ki is adtunk, a képzőművészeti az egyetem honlapján létezik. A tanítás eleve kutatómunkával jár és rendszerezéssel: az összehasonlító módszert örököltem, az interdiszciplináris benne volt a bölcsészkar levegőjében, meg Németh Lajostól is tanultam, a művelődéstörténetit Németh G. Bélától. A nyolcvanas évek nagyszabású (külföldi) kiállításain a nálunk egyetemesnek mondott nyugati művészet fogalma kitágult a World Art felé, a rendszerváltozás révén új tartalmat kapott a művészetföldrajz, a regionális szempont stb. Nem is könnyű a műalkotás komplex élményét, az alig-alig rekonstruálható alkotófolyamatot ezen elméleti szempontok szerint szétszedni, de hát a tudomány saját rendszerei csak így állnak össze. Később ilyen keretekbe fogtam a századfordulóhoz kapcsolódó dolgozataimat. A 19. századi művészetre vonatkozó tanulmányaimból is összeállítottam egy jó kötetre valót, de ez csak az egyetem honlapján érhető el. mc A századfordulós témák után éles váltásnak tűnik az újdadaizmus és a pop art kutatása. Miért fordult a hetvenes évektől a kortárs művészet felé? Akkoriban a kortárs művészet még nem lehetett tudományos dolgozat témája, de azért a művészettörténészek (a kritikusokon kívül például a már említett Szabadi Judit és mások, magam is) „foglalkoztak” vele a „főtémájuk” mellett. Hiszen a hatvanas években szinte minden megszületett nálunk is, aminek a művészet folyamatosságában időközben meg kellett volna történnie, de épp ezért másként történt. A művek a létezés, az emberi gesztusok meglétének és egyúttal a nagyvilággal való összefüggésüknek a bizonyítékai is vol-

tak, mert másként mindez nemkívánatos volt. Különböző műformák tűntek fel, dadaista elemek is, megelégelvén a „magas” művészet elzárkózását az élettől, illetve autonómiájának mégis-feladását anyagi és ideológiai okokból, valamint munkált az elit kultúra mellett/helyett egy új populáris kultúra megteremtésének a szándéka is. Volt ebben egy nagy adag társadalmi türelmetlenség a másutt militáns esztétizmusnak nevezett, a modernséget fenntartó, autonóm művészettel és a diskuráló értelmiséggel szemben. (Még Bódy Gábor 1968-as forgatókönyve is, amelynek alapján az Agitátorok című film született, inkább teoretikus vitairat volt a forradalom aktualitásáról. Az évtized végének sokféle szándékát képviselő személyek szerepeltek benne – mellettük magam is.) A dadaista vagy „populáris” mű akkor nem igényelt interpretációt, de kanonizációjáról szó sem lehetett, s az említett film is dobozban állt a rendszerváltásig. Ezért iparkodtunk a nyilvánosságát biztosítani, kiállításokat rendezni. Így a Többféle realizmus a Fészek Klubban (1982) vagy az egyetemi, újdadaista kiállítás (dadaizmus a kortárs magyar képzőművészetben és építészetben) az Esztétika Tanszék rendezvénye keretében (Kortárs művészet/Keresztmeszet), 1989 májusában, s mintegy negyedszázadot fogva át a művek és gyűjtemények élő karakterére épült. A kiállításra az órákon készültünk fel. Voltak valódi populáris „művek” (városi folklór, falfirkák, spontán építészet, privát fotók) a „régi” Mozgó Világból, értelmetlen festmények és mobilok, szobrok, brutálisan esztétikum- és művészetellenes valamint konceptuális művek, dokumentumok és „újprimitív” alkotások. Minden, ami nem tűnt intézményesíthetőnek. Ennek bizonyára politikai jelentése is volt. A ’93-as Ernst múzeumi, visszatekintő pop art-kiállítás és könyv már azzal az igénnyel szerveződött, hogy az irányzat ismert (nyugati) történetét a populáris művészet nálunk eltérő jelentésű fogalma alapján kitágítsa. mc Az Óbudai Galériában 1980-ban egy kiállítássorozat indult a hetvenes évekről. Az elsőt rögtön ön rendezte Nagy Ildikóval. Ilyen gyorsan lehetett már értékelni az éppen lezárult évtizedet? A mi kiállításunk témája az volt, hogy mi történt 1970ben a képző- és iparművészetben, a többi kiállítás pedig irányzatokra bontva mutatta be a hetvenes éveket. Nálunk mindaz együtt volt látható, amit a hatvanas évekkel kapcsolatban említettem. Festmények és grafikák, dokumentumok akciókról és happeningekről valamint environmentekről és építészeti, szobrászati kísérletekről.

Tárgyak, szobrok, dizájntermékek, konceptuális és formaalapú sorozatművek, assemblage-ok, kinetikus művek, fotók, iparművészeti munkák, hogy csak egy szempontból ismertessem a változatosságukat. Ebből azután – mintegy a művészettörténeti stílustörténet folytatásaként – négy-öt (még absztrakt és realista jelzőkkel illetett) irányzat körvonalazódott a további kiállításokon, kevésbé hangsúlyozva a magában a művészetben megjelent új (például mediális) gondolkodási és kifejezési módokat. Katalógusunkat Németh Lajos vezette be, aki az egész sorozatot kezdeményezte, mi pedig írtunk egy rövid kiállítás- és eseménytörténetet, s – a hagyományok stiláris változásai mellett – összefoglaltuk az új jelenségeket: nemcsak az irányzatként is körvonalazható pop artot – külön jelezve a népművészet új szempontok szerinti jelentőségét –, a konceptualizmust, de az alkotómódszer és a műformák változásait is. Azt hiszem, Ildikónak, aki talán akkor már a Corvina kiadóban dolgozott, nagy szerepe volt abban, hogy a szöveg logikus áttekintéssé vált. Ez volt az első, hivatalos kiállítóhelyen rendezett tárlat arról a korszakról. mc Rendezett kiállítást „mágikus” művekből. Mit jelent, hogy egy műtárgy „mágikus”? Először a Budapest Galériában rendeztük meg, aztán Szombathely elkérte a Mágikus művek című kiállítást. Tudományosan ma is nehéz bizonyítani, hogy a művészet alapvetően mágikus (vagy hogy vallásos természetű lenne, amint ez ma szélesebb körben is téma), jóllehet a 20. századi társtudományok és a művészet személyes tapasztalata erre utalnak. Kondor Béla Késes című műve számomra éppúgy mágikus, mint a nyolcvanas évek újprimitivizmusa vagy bármely műalkotás, mely a megismerhető anyagból ismeretlen jelenséget állít elő, vagy éppen az anyaggal kapcsolatos (tudományos) tudás helyébe állít egy másikat, vagy magát az átalakulást jeleníti meg. Próbáltam akkoriban egy-egy dolgozatban érvelni, de még most is messze vagyok az igazi választól. Németh Lajosnak volt egy tanulmánya ’73-ban, amelyben új megközelítéseket keresett a művészettörténet-írás számára. Egy szociológiai szempontot vezetett be háromféle funkcionális műtípussal. Ezek: rituális-mágikus, klasszikus-autonóm és szubjektív-romantikus. Hegyi Lóránd, aki nemcsak Németh Lajosnak volt a tanítványa, de már én is „tanítottam”, „ráhajtott” a szubjektív-romantikus témára, amit a nyolcvanas években „új szenzibilitásnak” nevezett, és felkarolta, széles körű tudásával alátámasztotta a jelenséget, de úgy tűnt, hogy ezzel minden mást elnyom. Ő volt az első jelentős kurátor Magyarországon, noha már a hetvenes években is rendeztek kurátori kiállításokat, főleg vidéken, de a teória, a kiállítás (a művek) és a szervezés-PR egységét, ami az egész jelentőségét megadta, ő hozta együtt először. Akkor arra gondoltam, hogy legalább mutassuk fel, hogy a műalkotás összetettebb, egyszerre több funkciójú, és hogy – ráadásul – van egy újprimitivizmus is, határozott rituális-mágikus vonásokkal, melyben az újavantgárd sokféle vonása is tovább élt (például Szirtes János performance-aiban vagy az akkoriban áttelepült Marosvásárhelyi Műhely – Mamű – tájműveiben). Így a hallgatókkal, előzetesen, közösen tanulmányoztuk nemcsak az antropológiát vagy az avantgárdot, de más gondolkodási módokat is, hiszen bevontunk a mágikus művek körébe például a matematikai miszticizmuson vagy a pszichedélián alapuló alkotásokat, sőt írásműveket is. Török Tamás, aki akkor már a Budapest Galériánál dolgozott, segített létrehozni a kiállítást. A nyolcvanas évek művészete – Képzőművészet című kiállításon próbáltam meg ezeket és más jelenségeket is együtt bemutatni az Ernst Múzeumban (1994) és a kapcsolódó kiadványokban. Az is hozzátartozik e kiállításokhoz, hogy művészettörténeti kérdésfelvetések rejlettek a kiválasztott műalkotásokban és egymásmellettiségükben, de a szakmai diskurzus elmaradt. A kritika meg nem volt igazán az: a kritikusok a maguk elvárásait vetették össze a kiállítással.

mc Említette, hogy élete során nem mindig választott jól. Hová sorolja azt a döntését, hogy sokak számára váratlanul megpályázta a Műcsarnok igazgatói székét? Érdekes, hogy így teszi fel a kérdést. Nem bántam meg, noha kikészített a dolog (tudniillik az idő előtti leváltásom). Működött bennem egy küldetéstudat. Néhányat megemlítek a rendszerváltás idején indokolt vezetői céljaim közül: a hivatali helyett a feladatkultúra bevezetése; kiállítási alkotóműhely létrehozása, ennek alapjaként a kurátori munka (személyes érdeklődésből fakadó kutatások és ezeken nyugvó gyűjtőmunkák, rendezések, katalógusok megvalósítása) elindítása (feltételeként kutatónapot és tanulmányút-lehetőséget is kaptak a kollégák); kezdeményeztem az önálló nemzetközi kurátorságra való felkészülést, a Természetesen kiállításhoz meghívott közép-európai kurátorokkal vagy meghívott művészekkel a másik, Duna című, ugyancsak regionális kiállítás esetében; nálunk rendezett nemzetközi konferenciákkal (az egyiken Werner Hofmann és Achille Bonito-Oliva is itt voltak, két lehetséges, nagyszerű és különböző példakép) a szakmával való találkozást. Fontosnak tartottam a Műcsarnok mintájának, az európai kultúrtörténet egy szakaszát képviselő Kunsthallék mai küldetésének megismerését-megismertetését. Minderre azért is volt szükség, mert Európában nem államközi szerződések mentén szerveződtek a nemzetközi kiállítások, mint azelőtt Kelet-Európában, ahonnan főként a helyi anyagok mentek külföldre, és hasonló cserekiállítások jöttek be ide. Az új és már személyes vagy intézményes kapcsolatokat ki kellett alakítani. Ehhez segített hozzá az, hogy a műkritikusok szervezete – AICA – nemzetközi vezetőségének a tagja voltam, és segített a magyar pavilon sikere is a ’93-as velencei biennálén, a Kunsthallékkal való megismerkedés, de a külképviseletek, máskor a külföldi magyar intézetek is szívesen segítettek. Így volt kiállítása az angol Anthony Caro már klasszikus szobrainak, a transzavantgárd legendás alakja, Enzo Cucchi hatalmas grafikáinak és szobrainak. Néhány kollégám kulturális elkötelezettségének köszönhetően bemutathattuk a kortárs latin-amerikai művészetet akkor, amikor Nyugat-Európa, úgynevezett posztkoloniális szemével, épp kezdte felfedezni, hogy a nyugati központokon kívül is létezik művészet (Sárosdy Judit remek munkája); vagy az akkor még kettős német-német művészetet (ebben Fabényi Júlia volt a kezdeményező). Tudományos szempontból a már említett regionális érdeklődés a rendszerváltozással különösen aktuálissá vált, mert sajátos értékeket hozott

MÚZEUMŐR

felszínre (a Természetesen esetében is, a délvidéki háború idején, rendkívüli körülmények között, az utcát is felhasználva: a Hősök terét, ahol Miroslav Mandić gyalogolt napi húsz kilométert egy az aszfaltra rajzolt Európa-térképen, Európa egységéért; vagy a Visegrádon rendezett Duna című kiállításon stb.). A regionalizmus kifejezetten hangsúlyosan szerepelt az akkori nemzetközi művészetkritikai fórumokon, és úgy láttam, a Műcsarnokban belefoghatunk a mi régiónk sok új kérdést felvető művészete jelenkori történetének vizsgálatába, a művek jelenlétében. Később az egyetemen próbáltam a hallgatói érdeklődést felkelteni Közép-Európa iránt, majd az Ernst Múzeumban másképpen került szóba ez a téma. A ’94-es kormányváltást követően a minisztérium visszavonta az intézmény önállóságát, közölve, hogy ő dönt mindenben; felkért szakértője kárhoztatta, hogy a kurátorok kutathatnak, hogy experimentális kiállításokat rendeznek (márpedig minden anyag a neki megfelelő kiállítási formát kívánja meg), nem engedélyezte a Védnöki és Tanácsadó Testületet, amelynek Werner Hofmann is tagja volt, azt a kis alapítványt sem, amelyet akkor a fiatal művészek és kurátorok támogatására hoztam létre egy idős hölgy hagyatékából (ma is működik, ma az állás nélkül maradt pályakezdő művészettörténészek segítése a célja, a részvételükkel bonyolított kutatási programokra szerzett támogatások útján). Ebben a totális zűrzavarban megrendítő élmény volt az európai Kunsthallék közös, a rekonstruált Műcsarnokot megnyitó kiállítása, 1995 tavaszán, ezen már leváltott igazgatóként vettem részt. Az itteni helyzetből semmit nem értettek a meghívottak, de az előzetes megbeszélések alapján elhozták gyűjteményeik jeles darabjait, megfogalmazták ars poeticájukat és történetüket a katalógus számára. Mi a test prezentálásának különböző útjait mutattuk be. Kritika egyébként csak a hazai tárgyú kiállításainkat érte, tán mert mindenki ahhoz ért a legjobban. Nem az egyszemélyes vagy csoportos tárlatokat, amelyek közt – a korra jellemző, különleges állapotoknak megfelelően – betelepülőké, emigránsoké és hazatérteké is voltak, hanem azokat, melyekről úgy véltem, hogy elég műtárgyismerettel rendelkeztem ahhoz, hogy megcsináljuk (Variációk a pop artra, Nyolcvanas évek). Történeti értelemben feltáró jellegűek voltak: egy értelmezett/strukturált javaslattömeget kívántak bemutatni a tudomány és a köz számára. Szerintem ezek a kiállítások is nagyszerűek voltak, s nem bánom a döntésemet (tudniillik azt, hogy pályáztam a Műcsarnok igazgatói állására). Mivel 1992 végén neveztek ki, de 1995 januárjában már le is váltottak, rövid periódus volt ez, de intenzív. Zajlott a Műcsarnok teljes rekonstrukciója, melynek során az addig csak a földre állított (ideiglenes) „pavilon” alépítményt kapott, előadóteremmel, műhelyekkel, büfével, bolttal; kibontottuk az előcsarnok elfedett díszeit és az apszist, mechanikus működtetésű üvegtetők kerültek a kiállítótermek fölé, a különleges réz háztető „az év tetője” lett ’93ban stb. Eközben a kiállításokat – kilencvenet, alig több, mint két év alatt – a Palme-házban, az Ernst Múzeumban, a Dorottya Galériában és külföldön rendeztük. Nemzetközi színházi fesztivállal nyitottuk meg a kapukat azon a januáron. S miközben azt fogalmazta rólam az említett bírálóm, hogy „képességein felüli feladatokat” akar teljesíteni, a vezetői képességvizsgálat kimutatta, hogy „extrém magas gondolkodási szint”, „mentális egészség” jellemez (na, ezek oda is lettek hamarosan), „a rendszerben való gondolkodás képessége az átlag feletti”, „rendkívül megbízható vezető, egyenletesen, keményen dolgozik”, s bár könnyen válhatok türelmetlenné, a személyközi történéseket sem érzékelem, igényességem a munkatársakkal kapcsolatban ennél fontosabb. Sajnos, az „intellektuális hatékonyság igénye” kielégítetlen maradt. Annak viszont örültem, hogy a Műcsarnokban a következőkben megvalósultak kiállítások, amiket még én kezdeményeztem. Ilyen volt Tót Endre, később Szentjóby Tamás egyszemélyes tárlata. (Endre üresen is hagyta a kata-

lógusa első oldalát, mert nem tudtam és igazgatóként már nem írhattam meg a bevezetőt.) Kevésbé örültem annak, hogy adódott egy olyan lehetőség, az I. Africus Biennále, amelynek kurátori előkészítése is volt, s ott az én koncepciómat fogadták el (tudniillik, hogy minden meghívott ország a maga anyagához válasszon a helybéli, ismeretlen művészetből is), ám pont ennek a rendezésén, megnyitásán már nem vehettem részt. mc A Műcsarnok tapasztalata hogyhogy nem tántorította el attól, hogy elvállalja az Ernst Múzeum vezetését? Az Ernst Múzeum nagy lehetőség volt. Még 2000-ben is a Műcsarnokhoz tartozott, a régi központosítások maradványaként. Ekkor határozta el a kulturális kormányzat, hogy függetleníti és megpályáztatja, és azzal a hat és fél évvel, amit ott töltöttem, nagyon boldog vagyok. Noha rendezhettem egy-két kiállítást előtte (egy természetművészetit például Nádasdy Ferenc jóvoltából a nádasdladányi kastély parkjában, Körösényi Tamás osztályával, egy másikat Pécsett, egyet pedig a hallgatókkal Dunaújvárosban, Művészettörténet a kortárs művészetben címmel), s szerveztem egy-két nemzetközi műkritikai konferenciát is (az egyik regionális volt, a másik interregionális, meg is jelent az anyaguk). Az Ernst Múzeumban nem volt senki, így fiatalokat, volt növendékeimet vihettem oda, a jól sikerült szakdolgozatokat is megvalósíthattuk. A hely, az egykori magánmúzeum kínált egy művészettörténésznek való ars poeticát: Ernst Lajos a régit gyűjtötte, de a kortárs művészetet pártolta. Rá emlékező és a gyűjteményét rekonstruáló nagy kiállításunkat Róka Enikő rendezte. Ernst tevékenységének folytatását próbáltuk megvalósítani, vagyis az ő kortársaitól (a századfordulótól) máig, a teljes huszadik századból válogattunk, rengeteg kísérő programmal mélyítve el a kiállítások élményét. Szellemi védnökünknek Kemény Katalint kértem fel. mc Talán a nőművészeti kiállítás kapta a legnagyobb viszszhangot azokból az évekből. Horváth Orsolya, aki ma az acb Galériát vezeti, volt a munkatársam, együtt határoztuk el, hogy megrendezzük. Sokat foglalkoztam a kortárs művészek közül a női alkotókkal a megelőző évtizedekben, bár ebben nem volt semmi tudatos választás. Bátornak tartottam őket a személyes művészeti és élettapasztalatok ismeretlen művészi formákká fogalmazásában. Simone de Beauvoir könyvéből indultam ki, A második nemből, amely komplex szemléletű munka, megrázó, ha csak a könyv címének jelentésébe belegondolunk – ezt át is vette a kiállításunk.

Az egzisztencia megteremtésének, kijelentésének igénye – ami olyan fontos volt az

1960-as években, melyekkel a kiállításunk kezdődött – benne volt akkor a női mítoszok felelevenítésében vagy például a női tevékenységekhez köthető eszközökben, témákban, alkotómódszerekben, melyek meghatározó, sőt egészen váratlan összetevői voltak a művészet megújulásának. Ezeket szerettem volna kiemelni, mert a női alkotók sorsa ma is megkülönböztethetően nehezebb a társaikénál, meg az azóta eltelt időszak jelenségeit is, az úgynevezett „nőművészetet” és a feminizmust is. Az egyetlen éles kritika azt állította, hogy keverem a szempontokat. És valóban, a művészi alkotás volt a fő szempontunk, melyen belül a „női vonal” érvényesülését kerestük, amely beépül a művészettörténetbe. A kiállítás egy-egy részét aztán sokfelé bemutattuk a világban. mc Az indiai Amrita Sher-Gil magyarországi felfedezése is ehhez a vonalhoz tartozik? Nem pontosan. 1991-ben kaptam egy ösztöndíjat Indiába egy századfordulós építész kapcsán, s az ott töltött hat hét során találkoztam Amrita képzőművész unokaöccsével. Akkor derült fény egy század eleji családi kapcsolatra is. De Amritával csak később foglalkoztam, a Simonyi kutatói ösztöndíj támogatásával például Párizsban, ahol tanult, ám senki nem kutatta addig a párizsi éveit, és magától adódott, hogy legyen Magyarországon kiállítása, hiszen itt született. Tragikus, női problémákkal teli sorsa éppúgy, mint indiai volta benne van képi világának alakulásában, és ez az összetettség nagyon is komoly téma volt számomra. Francia és magyar kortársainak művei is szerepeltek a 2001-es kiállításon, hogy a harmincas évek modernitása és sajátos magyar művészete kontextusában láthassuk az ő művészetét. Más szempontból, az indiai művészeti hagyományok és a magyar–indiai kapcsolatok kontextusában rendeztem meg a kiállítását születése centenáriumán, 2013-ban Balatonfüreden, illetve fotódokumentumokkal láttatva azokat a társadalmi változásokat, melyeket rövid életében átélt, egy budapesti szabadtéri kiállításon. Sok más monografikus kiállítás is volt azonban az Ernstben Amrita korából, amiket első jelentős feldolgozásokként-bemutatókként tarthatunk számon (például Jaschik Álmosét, Oláh Gusztáv díszlettervezőét), sőt még egy nagy mexikói tárlatot is szereztünk, amelynek főszereplőiéhez hasonlították egykor Amrita munkáit. És más nőművészeket is kiemeltünk a modern művészet történetéből: például Niki de Saint Phalle-t, akinek anyagát – már a halála után – Nizzából kaptuk. Meg kell mondanom, hogy bámulatos volt, ahogy mindenütt együttműködésre készen fogadták a javaslatainkat. Módszeresen dolgoztunk más, kevéssé ismert korszakok és régiók bemutatásán is (negyvenes évek, magyar művészet Romániában, a fotó szerepe a hetvenes évek képzőművészetében stb.), de a legtöbbet a századfordulóval és a kortárs művészettel foglalkoztunk. Az előbbi téma nemcsak Budapest-sorozatunk építészet- és kultúrtörténeti kiállításain volt jelen, hanem a művészek kapcsolatait – a saját kapcsolataink segítségével – bemutató barátságkiállításokon (Finnmagyar, Neuillyben), vagy a korszak egy-egy sajátos jelenségét körbejáró tárlaton. Ezek egy része – köszönhetően Bogyay Katalin nagyszabású angliai szervezőmunkájának – különleges helyeken került bemutatásra: például a londoni Freud Múzeumban. A helyszínek – az anyagunk beillesztése a sajátos, de mégis a kapcsolatokat erősítő környezetbe – rendkívüli tapasztalatokkal jártak. (Ugyanígy Finnországban is, szinte folytatva a múlt századforduló művészeinek egymásnál tett látogatásait.) Miközben sok kortársunk egyéni vagy csoportos kiállításait rendeztük, egyes kortárs jelenségekre is felhívtuk a figyelmet (például Csendéletek, Paksi Endre rendezte). A hallgatókkal előkészítve csináltuk meg az első hazai „Entartete Kunst”-kiállítást, amikor a Fiatal Művészek Stúdiójának 1965ös és ’66-os kiállítását rekonstruáltuk, a kizsűrizett, azaz tiltott műveket is bemutatva.

A „múzeum” név egyébként csábító volt. Létrehoztunk egy kortárs művészeti gyűjteményt, benne jelentős művekkel, ennek sorsáról nem tudni 2007 óta. Archívumot is csináltunk, begyűjtve a múzeum régi történetének dokumentumait. Megkaptuk Németh Lajos könyvtárát. Kibontottuk az eredeti tereket az álfalak-álmennyezetek alól, hogy a múzeum ikonológiai jegyei láthatók legyenek. Emléket állítottunk az alapítónak, és „beépítettünk” eredeti műveket (például Szabics Ágnestől, Eperjesi Ágnestől) a kövezetbe, a falakba. Egyszóval jó helye volt mindannyiunknak. Szerettünk ott lenni. Ezzel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy mióta visszacsatolták az Ernst Múzeumot a Műcsarnokhoz, illetve ismét – más néven – önállósították, nagyon hiányoznak az ilyen közös, hallgatói kiállítások. Kidolgoztam annak idején egy jó üzleti tervet arra, hogy a múzeum az ELTE gyakorló múzeuma lehessen (más muzeológiai szakok számára is), amint más országokban is vannak az egyetemeknek kiállítóhelyeik illetve múzeumaik. Szerintem felvirágzott volna a hely, s a tanszékünknek is adott volna közös témát. mc Maradtak adósságai önmagával szemben? Mi az, amit még mindenképpen szeretne megvalósítani? Adósságom rengeteg van. Az említett regionális kutatás is az. Vagy annak feldolgozása, ami a rendszerváltozás körül történt. Érdekes, hogy ennek kapcsán a kezembe került az 1991-es zsennyei nemzetközi művészetkritikai konferencia kiadványa, amelyben Beke László azt mondja, hogy nálunk a népművészettel való foglalkozás mindig problematikus volt, ezért jobb elkerülni. Most is problematikus, mégis, amikor a Debreceni Egyetem Néprajzi Intézete egy jegyzet elkészítésére kért fel, amelynek témája a (változó tartalmú) népművészet és a képzőművészet, illetve az etnográfia és a művészettörténet kapcsolata, örömmel fogadtam. Ezen dolgozom most. Azt követem végig, hogy az úgynevezett magas művészetbe milyen módon épült be a 19. század végétől az, amit egy másik hagyománynak vagy népművészetnek nevezünk, és ennek melyek a néprajztudományi és művészettörténeti rendszerei. Elég összetett feladat. Emellett már több mint egy évtized óta folyik egy gyűjtő- és kutatómunka a hallgatókkal az ornamentikával kapcsolatban, amit szeretnék kerek egésszé formálni. Része ez egy századfordulós projektnek, amelyről a Szín című periodika következő számában lesz szó. Leginkább azonban megcsinálnám azt a természetművészeti kiállítást, amelyet évtizedek óta tervezgetek vagy az ennek keretében is értelmezhető Séta.

MÚZEUMŐR

KESERÜ KATALIN MAGYAR DEZSŐ 1969-BEN A BALÁZS BÉLA STÚDIÓBAN FORGATOTT AGITÁTOROK CÍMŰ FILMJÉBEN

100

Keserü Katalin 1946-ban született Pécsen, 1972-ben szerzett az ELTE-n latin-magyar szakos tanári és művészettörténész diplomát, bölcsészdoktori disszertációját 1975-ben védte meg. 1972-től előadó, 1975-től tanársegéd, 1981-től adjunktus, 1995-től docens, majd 2008tól egyetemi tanár az ELTE Művészettörténeti Tanszékén. 1992 és 1995 között a Műcsarnok igazgatója, 2000-től 2006-ig az Ernst Múzeumot vezeti. Kutatási területe a 19–20. századi egyetemes és magyar művészet- és építészet- és iparművészettörténet, ezek forrásai, tudománytörténete és muzeológiája. 1977 óta rendez kiállításokat, szakdolgozatok, PhD- és DLA-disszertációk témavezetője. Munkáját többek között 1990-ben Munkácsy-, 1992-ben Ferenczy Noémi-, 2007ben Széchenyi-, 2010-ben Prima díjjal ismerték el.

102

„A MŰVÉSZETTÖRTÉNETI IDŐT BEVINNI AZ ERDÉLYI MŰVÉSZETI TUDATBA” – VÉCSI NAGY ZOLTÁN AZ ÚJ ERDÉLYI MŰVÉSZETI KÖZPONTRÓL SZERZŐ: KATONA ZOLTÁN FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Több mint fél éve Vécsi Nagy Zoltán vezeti a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központot (Eműk); az új intézmény elsősorban az erdélyi képzőművészek otthona kíván lenni. A központ kiállítótereit a város egykori postaépületében alakították ki, ahol egyfajta szimbolikus térfoglalás is történt: a romániai rendszerváltás előtt az épület legfelső emeletén a volt Securitate lehallgatókészülékei működtek. Az intézményvezető nagy terveket dédelget, és azt vallja, hogy az Eműkben meg lehet mutatni, milyen jelenleg az erdélyi művészet, és milyen utat tett meg 1920 óta. Az Eműk szeptemberben nyitotta meg kapuit a Felezőidő 2 című kiállítással, ebben erdélyi művészek 1965 és 1975 közötti alkotásaiból látható válogatás. A művészettörténész a marosvécsi Kemény-kastély és birtok egyik örököse – a család hivatalosan idén szeptemberben kapta vissza az épületet, amely báró Kemény János tulajdonaként a Helikon irodalmi találkozók színtere volt, így az erdélyi magyar irodalom egyik bölcsőjének is tekinthető. Az egyik legjelentősebb erdélyi magyar arisztokrata család leszármazottja. Milyen emlékeket őriz nagyapjáról, báró Kemény Jánosról, illetve skót és görög felmenőkkel rendelkező, Angliában felnőtt nagyanyjáról, Augusztáról? Általános vélemény szerint nagytatám igazi úriember volt, kellemes, kedves, jó modorú. Nagyon komolyan meg kellett valakinek bántania ahhoz, hogy elveszítse a mindenkinek eleve megelőlegezett bizalmát. Békés ember volt, pacifista: egyebek mellett azért ment teológiára, hogy ne kelljen katonaruhába öltöznie. Mint nagyapa a család minden tagjára figyelő, azt összefogó egyéniség volt. Amíg élt, 1971-ig, a kis kétszobás lakásukban emlékezetes családi karácsonyokat rendezett. Meg volt szervezve, hogy ki mikor érkezik, hogy megy be a csomaggal úgy, hogy ne lássa mások ajándékát, hogy vonulunk be, mit énekelünk. Egy kicsit keveredett az angol karácsony a helyivel, mert nagymamám Angliában nőtt fel, ő skót és görög szülők gyermeke volt. Mi, gyerekek, nem tudtuk, hogy a nagyszüleink első gyereke, Jánoska karácsonykor halt meg, egy akkor még gyógyíthatatlan betegségben – nagyapám azért is szervezte ezeket a szertartásokat, hogy szebbé varázsolva a karácsonyt feledtesse a feleségével ezt a nyomasztó emléket. Az angol vonatkozás abban nyilvánult meg, hogy mindenki kapott olyan ajándékot, ami utalás volt arra, amit elvárt tőle a család: ha valaki nem borotválkozott elég sűrűn, akkor borotvapengét kapott. Mindig volt puding vagy vizes szilva, tehát voltak angol elemei is a karácsonynak. Ezenkívül minden szerdán találkozó volt náluk, Marosvásárhelyen, ahová idős bácsik és nénik jártak, régi arisztokraták; volt ötórai tea, keksz, pletyka, beszélgetés. Nagyapám erkölcsileg akkor is támogatta a fiatal irodalmárokat, amikor már szűkös anyagi körülmények között élt, például Páll Lajos neki mutatta meg az első verseit. mc

mc Az ön fiatalkorát meghatározta ez a kulturális örökség. A Vécsi előnevet Marosvécs iránti tiszteletből vette fel? Tudom, hogy Vécs mit jelent az erdélyi kultúrának, engem is ez kötelezett arra, hogy a szellemiségét képviseljem. De a névválasztásnak van sokkal prózaibb oka is: amikor publikálni kezdtem, meg kellett különböztetnem magam más Nagy Zoltán nevű, művészetről író szerzőktől. Gyerekkoromban sok időt töltöttem Marosvécsen, de persze nem a kastélyban, mert az akkor már rég nem volt a miénk. A családnak a vécsiekkel megmaradt jó viszonyából adódott, hogy a hatvanas években sok időt töltöttünk a faluban, ahol a szüleim kifejezett kérésére ugyanúgy kezeltek, mint a helybéli gyerekeket. Persze tapasztaltam furcsa dolgokat is, hiszen a nagyapámat úgy emlegették, hogy „a báró úr”. Ő ezt a rangot viszont csak akkor használta, amikor ezzel az előnévvel könnyebb volt jó dolgokat támogatni. mc Édesanyját, Kemény Zsuzsannát hátrányosan érintette a származás, hiszen az akkori rendszer nem engedte meg, hogy egyetemre járhasson. Önnek később volt-e a származása miatt hasonló hátránya? Egészen a katonaságig ebből semmit sem éreztem, akkor viszont élesen szembesültem ezzel a hátránnyal. Amikor megkérdeztem, hogy hová visznek, mondták, hogy a Duna-csatornához, a büntetőszázadba, ahová a valamilyen okból büntetendő embereket vitték. Végül nem oda kerültem, mert egy ismerősünk átcsempészte a kartonomat egy másik dobozba. Elmondta, az volt ráírva: „arisztokrata fiú, sok külföldi rokonnal”. Édesanyám akkor már egy szerkesztőségben dolgozott, édesapám elismert tanár, festőművész volt, addig én nem szembesültem ezzel a megkülönböztetéssel. De amikor nehéz munka adódott a katonaságnál, akkor mindig engem küldtek árkot ásni vagy építkezni, emiatt nagyon sok helyen voltam katona. mc Szülei, Nagy Pál tanár-festőművész és Kemény Zsuzsanna újságíró 1979-ben autóbalesetben hunytak el, ön és az öccse akkor még nagyon fiatalok voltak. A hatvanas– hetvenes években az önök lakása ahhoz hasonló szerepet töltött be a marosvásárhelyi értelmiségiek életében, mint amit a Helikon-találkozók Marosvécsen az erdélyi íróknak majd’ húsz évig, 1926 és 1944 között… Igen, a hatvanas–hetvenes években irodalmi-művészeti szalon volt a tömbházlakásunk. Ezt Erdély Lajos is megírta egy cikkben a szüleim halála után. Rendszeres vendégek voltak nálunk képzőművészek, írók, költők; állandó élénk szellemi élet vett bennünket körül. Édesapámnak nagy holdudvara volt, szerették a diákjai – sokan mondják ma

103

MÚZEUMŐR

is, hogy neki köszönhetik, hogy elismert művészekké váltak. De ennek a „szalonnak” az igazi lelke az édesanyám volt, az ő fiatalkori marosvécsi életformája öröklődött át a vásárhelyi lakásba. Mindennél jobban becsülték a kultúrát és a művészetet: ha valaki egy jó verset írt vagy egy jó képet festett, annak helye volt nálunk. mc A nyolcvanas évek fojtogató légkörében úgy döntött, hogy Magyarországra telepedik át a családjával. A szakmai kihívások vonzották, vagy nem bírta már a diktatúrát? Nem találtam a helyemet, nem tudtam kialakítani azt az életformát, amit elképzeltem magamnak. Művészettörténész szerettem volna lenni, de azt akkoriban csak Bukarestben lehetett tanulni, oda pedig csak „megbízható” kádereket vettek fel. Arra is kicsi volt az esély, hogy a képzőművészetire felvegyenek. Kirakatrendezőként helyezkedtem el Marosvásárhelyen, később egy gyárban voltam formatervező grafikus, mellette festettem, művészeti cikkeket, kritikákat, vizuális verseket írtam. Megnősültem, aztán jött a dilemma, hogy milyen iskolába fog járni a gyerek, meg az egzisztenciális kérdések. A Mamű (Marosvásárhelyi Műhely) tagja voltam; a kiállításainkat egyik napról a másikra letiltották. Ez volt az egyik ok, amiért – sok nemzedéktársamhoz hasonlóan – én is a kivándorlás mellett döntöttem. Azzal az illúzióval érkeztem 1988 őszén Magyarországra, hogy ott már sokkal szabadabb minden. Nem Budapesten kötöttem ki, hanem Hatvanban. A kilencvenes években elvégezhettem a művészettörténet szakot az ELTE-n; ezt tartom a legfőbb mentségemnek arra, hogy itthagytam Erdélyt. De más fontos tapasztalatokkal is gazdagodtam az ott töltött húsz év alatt. Négy éven keresztül vezethettem egy galériát, akkor tanultam meg, hogy hogyan lehet egy eldugott helyen úgy kortárs képzőművészeti kiállítóhelyet működtetni, hogy arra ne csak a helyiek figyeljenek fel. Büszke voltam arra, hogy tévék, komoly szakmai lapok kerestek meg, ott voltak a kiállításokon egy vidéki, gyári művelődési házban. Nem nagyon ismertek, nem tudták, hogy Nagy Pál fia vagyok, Kemény Jánosról sem tudták, hogy a nagyapám – fel kellett építenem magam, a saját lábamra állnom. mc Mi volt az, ami 2008-ban hazahozta? A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa lett; annak a múzeumnak az életében nagyon fontos volt az elmúlt öt év. Közben újranősültem, a feleségem farkaslaki, gyakran jöttünk látogatóba, és jött a késztetés, hogy haza kellene költöznünk. Hatvani múzeumigazgatóként a karrierem csúcsán voltam: kiállításokat szerveztem, szaklapokban publikáltam, lexikonszerkesztőként dolgoztam, mégis úgy éreztem, hogy itthon sokkal többet tudnék tenni azért a kultúráért, aminek elkötelezettje vagyok. Szerencsém volt, akkor más téren is megújulás volt az udvarhelyi múzeumban, újszerű elképzelésekkel jött az új igazgató, Miklós Zoltán is (vele készítette interjúnkat lásd: MúzeumCafé 26. – a szerk.). Habár eleinte kételkedett a kortárs képzőművészeti kiállítások hatékonyságában, később meggyőződött arról, hogy a képzőművészetnek is lehet közönségmozgósító hatása. mc Az Erdélyi Művészeti Központ születésénél is ott bábáskodott, majd ön lett az igazgatója. Ez az intézmény hogyan jött létre, miről szól ez az elképzelés? Régi vágya az erdélyi magyar művésztársadalomnak, hogy legyen egy saját múzeuma. Tulajdonképpen Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt ennek a konkrét cselekvési programmá fogalmazója, én is kaptam – és tudom, hogy sokan kaptunk – tőle levelet arról az elképzelésről, hogy létre kellene hoznunk egy önálló Erdélyi Képzőművészeti Intézményt. Ez a gondolat komoly fogadókészséget és támogatottságot kapott Sepsiszentgyörgyön, az élénk képzőművészeti életet élő háromszéki városban. A szervezést Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója (lásd: MúzeumCafé 9. – a szerk.) vállalta magára. A politikai akarat is megvolt, mind a megyei önkormányzat elnöke, mind a város

polgármestere kész volt arra, hogy egy ilyen intézmény létrejöttéhez és működéséhez támogatást nyújtson. Nagy segítséget jelentett, hogy programjainkhoz a Magyar Külügyminisztériumtól is kaptunk forrásokat. Közben létrejött egy művészekből, művészettel foglalkozó szakemberekből álló kuratórium, amelyben Erdély csaknem minden régiója képviselve van, és amely szakmai felügyeletével és kapcsolatrendszerével erősítette a tervet. Már a gondolat megszületésével egy időben érkeztek adományok műalkotások formájában a művészéletművek hagyatékőrzői és maguknak a művészeknek a részéről is. mc Miből áll a művészeti központ alapgyűjteménye? A gyűjtemény egyelőre negyven-negyvenöt már hozzánk beleltározott és sok, a gyűjteménybe felajánlott, de majd csak később átadandó alkotásból áll. Mivel a Székely Nemzeti Múzeummal szoros együttműködésben képzeltük el az intézmény kiállításainak kialakítását, számolunk annak 1945 utáni jelentős anyagával is. mc Jelenleg az intézmény ideiglenes helyszínen működik – mik a távlati tervei? Ígéretünk van arra, hogy a jövőben egy új, erre a célra tervezett épületben, autonóm, a jelenleginél lényegesen kibővített tevékenységgel és ennek megfelelő munkatársi létszámmal működő intézménnyé válhatunk. Támogatóink felkérésére szakmai szempontok szerint összeállítottam egy muzeológiai elveket és gyakorlati kívánalmakat tartalmazó koncepcióvázlatot, amely tartalmazza többek között azt, hogy milyen tevékenységeknek, illetve az ezeknek megfelelő helyiségeknek kellene helyet kapnia egy ilyen létesítményben: raktáraknak, foglalkoztatótermeknek. Most valóban ideiglenesen, de egy korszerűen felújított régi irodaházban működünk: a földszinten vannak az irodáink, a raktáraink, valamint két kisebb kiállítóterünk, és ugyanannak az épületnek a harmadik emeleti nagytermében alakítottunk ki egy színvonalas kortárs kiállítóteret. mc Visszatérve a gyűjteményre: milyen szempontok alapján válogat? Milyen művész milyen munkája kerülhet be? Csak magyar, vagy pedig román, illetve más nemzetiségű erdélyi kortárs képzőművészek is? Gyűjteményünk törzsanyaga alapvetően a romániai magyar művészek alkotásaiból állna össze, 1920-tól egészen napjainkig. De természetesen jelen lennének itt azok is, akik szorosan kapcsolódnak ehhez a kultúrkörköz – vannak vegyes házasságokból származó vagy abban alkotó művészek, és olyanok is, akik magyar alkotói, baráti körben, magyar művészi csoport részeként állítanak ki.

104

Referenciaként is szeretném, ha románok, szászok, más nemzetiségűek, sőt külföldiek művei is a gyűjtemény részei lennének. Most még nehéz erről beszélni, mert ez egy távlati terv, egyelőre fel kell építeni a törzsanyagot. Minden általam és a szakmai kuratórium által fontosnak tartott művész meghatározó műveinek be kellene kerülniük a gyűjteménybe. Arra egyelőre nem látok lehetőséget, hogy műtárgyakat vásároljunk, azt tudom csak elképzelni, hogy célzott programokra szerzünk pénzt. Kiállításokat rendezünk, minőségi katalógusokat adunk ki. Nagyon sok művészről, hagyatékról nincs könyv, album, nem volt hozzá méltó, szakmailag megalapozott kiállítása. Ha adományt fogadunk el, kutya kötelességünknek érzem, hogy ezzel „fizessünk”. De mondhatnám úgy is: elsősorban olyanokat állítunk ki, akik felajánlanak egy-két, a művészetüket jól reprezentáló alkotást. Célunk az intézmény pozitív megítélésének, presztízsének kialakítása. Azt szeretnénk, hogy művészeink és a hagyatékok kezelői úgy érezzék, hogy ez az az erdélyi gyűjtemény, ahol megbecsült helye van a műveknek. Azt remélem, hogy az új, kimondottan az Eműk számára tervezett épületben lesz egy olyan állandó kiállításunk, ahol meg tudjuk mutatni a világnak, hogy milyen az erdélyi magyar művészet. A helyi művészetet a központba helyezve, de köréje építve a velünk együtt élő népek művészetét, modellezve azt a kultúraköziséget, amely a régióra jellemző. A legelső feladatunk az lenne, hogy időrendiséget vigyünk a helyi művészeti tudatba. Hogy mi magunk és a művészek is meg tudják nézni, hogy milyen volt, hogyan alakult a művészetünk az idő függvényében, hogy ne csak nagy egyéniségekben gondolkozzunk. A mostani kiállításunk kapcsán is kifejezetten örülnék, ha valakik arra figyelmeztetnének, hogy 1965 és 1975 között vannak még olyan, innen hiányzó, talán az itt kiállítottaknál is jelentősebb alkotások, amelyeknek itt lenne a helyük. Egy ilyen kritika, túl azon, hogy mutatja, figyelnek a munkámra, számomra azt is jelentené, hogy az illető megértette, hogy a kiállításunk nem az egyes művész-egyéniségek jelenlétéről szól, hanem arról, hogy milyen is volt annak a kornak a szelleme és milyenek voltak annak érvényes kifejezőeszközei. A művészettörténeti időt bevinni az erdélyi művészeti tudatba – ez a pillanatnyilag a legfontosabb szakmai kihívás számomra. mc A megnyitás óta hogyan telik el egy napja a központban? Mekkora teher, illetve felelősség ez a munka? Mekkora szeretet, elhivatottság kell hozzá? Amit itt végzek, olyan munka, amelyhez legalább másfél ember kellene. A központ gondjaival kelek és fekszem. Mivel nagyon kevesen vagyunk, próbálok arra koncentrálni, hogy minél hatékonyabb legyek. Hogy mivel foglalkozom? Mostanáig el voltunk foglalva a Felezőidő 2 című kiállítással, ami nagyon nagy feladat volt, hiszen a kiállítással egyszerre kellett egy új intézményt létrehozni, egy csomó gyakorlati dolgot kellett megoldanunk, közben szinte egyáltalán nem jutott idő tulajdonképpeni dolgom lényegére, a kutatásra. Most a következő kiállításokra kell koncentrálnom, miközben szeretném kialakítani az alapjait az egyelőre kiállítóhelyként bemutatkozó Erdélyi Művészeti Központ majdani, nem kevésbé fontos lényegét adó kutatóközpont jellegének is. Létre akarok hozni egy komoly szakkönyvtárat, amihez többek között a Szépművészeti Múzeumból kapunk segítséget, de az Új Művészet szerkesztőségéből és a kolozsvári Idea kiadótól is kaptunk adományokat. De fontosnak tartom egy dokumentációs archívum létrehozását is, amihez a művészek hagyatékában lapuló munkanaplókat, vázlatfüzeteket, levelezéseket, korabeli fotókat, cikkeket, katalógusokat, meghívókat, plakátokat, hanganyagokat, filmeket, videofilmeket szeretnénk megszerezni, ha másképpen nem, legalább digitalizálásra. Mi magunk is szeretnénk készíteni fotókat, portréfilmeket képzőművészekről, műtermekről, kiállításokról. Célunk, hogy az ezután jövő művészettörténészek, olyanok, akik kutatni

szeretnék az erdélyi magyar művészet történéseit, biztos kiindulópontot találjanak az anyagaink között. Mint kutató tudom, hogy ma nincs nagyon hová fordulni ez ügyben, ennek a hiánynak a pótlását kell felvállalnunk. mc A rendszerváltás óta eltelt negyed évszázad, és most, 2014 őszén vehették birtokba a Kemény család örökösei a marosvécsi kastélyt. Hogyan élték meg ezt a pillanatot? Milyen terveik vannak a kastéllyal? Kemény János szellemi örökségéhez méltóan szeretnénk hasznosítani, azaz lehetőleg a kultúra szolgálatába állítani. Heten vagyunk örökösök, unokák, minden lépésünket megbeszélés, vita előzi meg. Nem könnyű, mert sokfelé fejlődtünk, nem mindig gondolkodunk hasonlóan, de nagyapánk szellemi öröksége még mindig összetart bennünket. Úgy gondolom, hogy nem nekünk kell feltalálnunk a spanyolviaszt. A hasznosítás mikéntjét nagyapánk a lehető legjobban kitalálta azzal, hogy olyan szellemi légkört teremtett, ahol minden kulturális színnek helye volt. És ha a marosvécsi találkozókon képviselt minden irányzat méltó mai szellemi örököseit egyenként megszólítjuk, akkor nagyon sok embert tudunk mozgósítani, van lehetőségünk a kultúra frontján komoly összefogást teremteni. Sokan túl optimistának tartanak, de vigasztalásul arra gondolok, hogy a nagyapámat is ezzel vádolták. Úgy hiszem, hogy az épület hasznosításának nagyon jó megalapozó lépése volna egy a hely szellemét a határokon túlra is sugárzó, a marosvécsi Helikon irodalmi és kultúrtörténeti emlékét a maga hiteles helyén bemutató kiállítás. Ha a várkastély egyik szárnyát – ez persze csak külsős segítséggel elképzelhető – sikerülne rendbe tennünk, hogy ezt a kiállítást létrehozzuk, akkor meggyőződésem szerint jó úton indulnánk el. De a hely szellemének létezik egy másik vetülete is, amelyre alapozva, azt hiszem, szintén érdeklődésre számító kiállítást lehetne létrehozni, mégpedig a római kori castrum romjai fölé épült, az azóta ezen a helyen történt változásokat megelevenítő, a vár életét bemutató történeti, történelmi kiállítást. Ebben a Maros Megyei Múzeum igazgatója is lát fantáziát, hiszen vannak olyan tárgyak a birtokukban, amik Marosvécsről származnak, és amelyeket megfelelő feltételek mellett ki is állítanának. Ezekben tudnék én szakmai segítséget adni a családnak, másfelől ezekre az adottságokra lehet konferenciaprogramot, idegenforgalmi szolgáltatásokat szervezni, de egyéb ideillő felhasználói tevékenységekben gondolkodva más családtagok is hatékonyan tudnak majd a kastély múltjához méltó hasznosításban részt venni.

105

MÚZEUMŐR

SZERVÁTIUSZ JENŐ BALLADÁK CÍMŰ MUNKÁJA (1969, SZÍNEZETT JUHARFA, 197,5 × 150 CM) A SZÉKELYUDVARHELYI MŰVELŐDÉSI HÁZBÓL ÉRKEZETT A TÁRLATRA

106

Vécsi Nagy Zoltán 1956-ban született Marosvásárhelyen. A helyi Művészeti Líceumban érettségizett. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtáros lett, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette. 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténész szakán szerzett diplomát, ezt követően a Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. 2008-ban hazatelepült, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavaszán felkérték a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vezetőjének. Művészettörténészként főként az 1918 utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik, rendszeresen rendez kiállításokat, katalógusokat szerkeszt, művészeti tanulmányokat, cikkeket közöl.

109

RÉSZLET A FELEZŐIDŐ 2 CÍMŰ TÁRLATBÓL, AMELY AZ ERDÉLYI MŰVÉSZETI KÖZPONT ÚJ SEPSISZENTGYÖRGYI KIÁLLÍTÓTERMÉNEK ELSŐ KIÁLLÍTÁSA: A POSZTAMENSEKEN SZERVÁTIUSZ TIBOR STRUKTÚRA CÍMŰ HEGESZTETT VAS PLASZTIKÁJA, ILLETVE FEKETE JÓZSEF RITMUS CÍMŰ FASZOBRA, A FALAKON KÖRBEN (BALRÓL JOBBRA) SZILÁGYI GÉZA, JAKOBOVITS MIKLÓS, DEÁK M. RIA, KOSZTÁNDI JENŐ, HERVAY ZOLTÁN, ALBERT LÁSZLÓ, BAÁSZ IMRE ÉS TÓTH LÁSZLÓ EGY-EGY MUNKÁJA

110

„TÚL MESSZE” A TURISTA SZÁMÁRA NINCS, A FENNTARTÓ SZÁMÁRA VISZONT VAN – BARCZI GYULA FŐIGAZGATÓ-HELYETTES A SZLOVÁK NEMZETI MÚZEUMRÓL SZERZŐ: BASICS BEATRIX FOTÓ: BETLÉRI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYE (114–115.); VILLÁNYI CSABA (116–117.) Huszonévesen egy ország Nemzeti Múzeuma főigazgató-helyettesének lenni nem kis dolog, különösen ha ez a pozíció egy felvidéki magyar nemzetiségű szakembernek jutott Szlovákia fővárosában. Nem mellesleg ugyanő lett a betléri Andrássy-kastély múzeumának igazgatója is, felelős a 2012 márciusában leégett Krasznahorka várának felújításáért és még több más kiemelkedően fontos műemlék épületben található múzeumért. Mindezzel gyermekkori álma valósult meg. Hatalmas lelkesedéssel, pontosan felépített koncepcióval kezdte el a munkát, és elképzeléseit lépésről lépésre igyekszik megvalósítani. Tevékenységének már az első fél éve látványos eredményeket hozott: Betléren elindult az átalakulás, amelynek első állomásaként új időszaki kiállítások, izgalmas és változatos programok születtek, kétnyelvű Facebook-oldal indult. Legalább ilyen fontosnak tartja a pozsonyi anyaintézmény megújulását, újfajta kiállításpolitikával, szervezeti átalakításokkal és végül, de nem utolsósorban nyitással a változó, megújuló város felé. Rozsnyón születtél, egy alig húszezer lakosú városban, ahol ma négyezer a magyar anyanyelvű lakosok száma. Innen öt kilométerre található a betléri Andrássy-kastély, amely kezdettől fogva fontos szerepet kapott az életedben. Gimnazista koromban már nyaranta tárlatvezetőként dolgoztam a kastélyban. Nagyszombati egyetemistaként is rendszeresen folytattam ezt a munkát. mc Az egyetem elvégzése után hol kezdtél el dolgozni? A SOGA Aukciósházban, Pozsonyban. Nagyon fontos hely volt ez számomra, hiszen a szakma jeles képviselőivel dolgozhattam együtt. Gyakorlati szempontból hihetetlen anyagismeretre lehetett itt szert tenni, rengeteg képet láttam, nagyon sok művészt megismertem. Részt vettem kiállítások rendezésében, katalógusok előkészítésében. A SOGA-ban az embernek kifinomult a művészi érzéke: meg lehetett tanulni, mi a jó, és mi a rossz. A művészettörténész számára nagyon fontos a jó ízlés, és ha nem ismeri fel az értéket, akkor a kortárs művészettel sem tud foglalkozni. Jöttek a divatos, drága holmikba öltözött fiatalok képet venni – és vettek egy Neogrády Antal-festményt, mert az olyan szép. mc Önállóan is rendeztél kiállításokat. 2011-ben a Szlovák Nemzeti Galériában Ernest Zmeták – Az utolsó klasszikus. Gyűjtő és művész címmel Katrina Bajcurovával rendeztünk kiállítást. Később, 2013-ban ennek egy változatát a szentendrei MűvészetMalomban is bemutattuk. Ez a munka is sok-sok tapasztalattal járt. Ami talán még nagyobb feladat volt, az a SOGA Aukciósházban rendezett Mednyánszky-kiállítás. 2012 májusában mutattuk be a Ringwald-gyűjtemény százhuszonhét darabját. Idén pedig egy nagyszabású projekt volt a feladatom a Szlovák Nemzeti Galériában: az Impresionizsmus SK című kiállítás. mc

mc A Ringwald-kiállítás óriási siker volt, de sajnos a műtárgyak szétszóródtak a magángyűjtők körében. De megmaradt a katalógus, és egyes alkotásoknak még most is figyelemmel kísérem a sorsát. mc A katalógus szlovákul, magyarul és angolul jelent meg, ami óriási tudományos eredmény. De a készülő doktori értekezésed is jelentős tudományos munka, hiszen a ma Szlovákia területén található egykori magyar arisztokrata műgyűjtemények feldolgozása ilyen formában eddig még nem történt meg. Közöttük is talán a legérdekesebb az Andrássygyűjtemény, amelyet különösen alaposan ismersz. Az Andrássy-család felső-magyarországi megjelenése a 16. század második felében történt – addig a Bebekek birtokolták Krasznahorka várát. Andrássy I. Péter volt az első Andrássy Krasznahorkán. Vele kezdődik az Andrássy-családnak a várral, Gömör vármegyével és a közép-európai történelemmel majdnem négy évszázadon át szorosan összefonódó története. A 17. és 18. század fordulóján a két fivér, I. István és II. György között sor került a családi birtok elosztására. István Betlérbe költözött, ezáltal létrejött a család betléri ága. György Krasznahorkán maradt, őt tartjuk az úgynevezett monoki (hosszúréti) ág megalapítójának. Gyűjteményeik persze nemcsak Betlérben és Krasznahorkán vannak, Andrássy Dénes képgyűjteménye például a budapesti Szépművészeti Múzeumba került. mc A kezdetek tehát nem akármilyenek voltak számodra… De hogyan kerültél ez év áprilisától a Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettesi székébe? A Nemzeti Múzeumunk működését már évek óta nagy figyelemmel kísérem. Írtam is róla egy-két nagyon kritikus cikket. Amikor februárban változás történt a főigazgatói poszton, az új igazgató felkért a közreműködésre, és én nem is gondolkodtam sokáig. A százhúsz éves intézményhez egyébként tizennyolc filiálé is tartozik. mc A múzeum vezetésében két helyen is szerepelsz: a várakért és kastélyokért felelős főigazgató-helyettesként és betléri múzeumigazgatóként. Az 1924-ben emelt Duna-parti épületben 2014 novemberéig tart nyitva a még 2013-ban rendezett A Szlovák Nemzeti Múzeum 120 éve című kiállítás. Huszonkilenc évesen, nagyon fiatalon kerültél ilyen jelentős posztra. Beszéljünk az intézményről. A múzeumról azt szoktam mondani, hogy valójában nincs. Ez itt egy irodaház, amelyben van Természettudományi Múzeum, állandó kiállítás, és időszaki kiállítások. Meg irodák és könyvtár, az eredetileg kávézónak kialakított térben külsős cég tart fenn gyermekfoglalkoztatót.

111

MÚZEUMŐR

mc Milyenek a kiállítások? Az állandó tárlat meglehetősen régimódinak tűnik. Itt az a gond, hogy a természettudományi kiállítás a hetvenes években készült, bár két éve felújították, mégis a hetvenes évek ízlését tükrözi. Nagyon fontos, milyen látványtervezőket alkalmaz a múzeum. Nincsen nemzetközi verseny, egyáltalán semmilyen verseny nincsen. Szerintem a krasznahorkai lesz az első olyan múzeum, ahol verseny alapján fogjuk kiválasztani az építészt és a belsőépítészt, akik dolgoznak majd a tárlaton. mc Az itteni kiállításokat is belsős munkatárs készítette? Az emeleti természettudományi tárlatokat külsős tervezte és kivitelezte. Ezek a tervezők Képzőművészeti Egyetemet végeztek ugyan, de ilyen munka telik ki tőlük. mc Van-e elképzelés a struktúra átalakítására vonatkozóan? Arra gondolok, hogy ez itt a Nemzeti Múzeum, de természettudományi kiállítás van benne. Az a fő probléma, hogy az SNM jelenlegi struktúrája olyan, hogy ez a központi épület tulajdonképpen csak egy irodaház, ahol a vezetők és a munkatársak ülnek. A múzeumok szervezetileg ehhez a központi intézményhez tartoznak. Az én elképzelésem, amit a pályázatomban leírtam, az volt – és ezt meg is fogom valósítani –, hogy meg fog szűnni a Történeti Múzeum, ami ma a pozsonyi várban található, és az lesz a Nemzeti Múzeum. mc Na de az is a filiáléja a Szlovák Nemzeti Múzeumnak? Igen, de megszűnne az igazgatóság, és így lehetne az az SNM. mc Ezek szerint akkor fontos feladat lenne az SNM önmeghatározása, küldetésnyilatkozatának megfogalmazása: miért van, mit akar, merre akar haladni. Van valami nagyon általános arról, hogy az SNM célja a nemzeti múlt emlékeinek megőrzése. Miután megismerkedtem a múzeum belső viszonyaival, megfogalmazódott bennem egy elképzelés: az SNM struktúrájának leegyszerűsítésére törekedtem. Például a kisebbségi múzeumok már nem tartoznak hozzánk, mert azoknak más a feladatuk, és a működésük is más jellegű. Léteznek viszont olyan kisebb intézményeink, mint például Ľudovít Štúr szülőháza, vagy Milan Rastislav Štefániknak is külön múzeuma van – ezeket az SNM vidéki tárlataivá kell alakítani. A két példa esetében nincs is szó a klasszikus értelemben vett múzeumról, inkább szimbolikus helyként kapcsolódnak a nemzeti történelemhez. Ez is benne van az elképzelésemben, és lehet, hogy ez egyszer valamikor meg is valósul. Nagyon fontos viszont a kastélyok és várak hálózata. Sajnos ezen a téren egy nagyon roszsz elképzelés merült fel, amely szerint mindegyik csak Szlovák Nemzeti Múzeum néven szerepeljen. Ennek semmi értelme, mert aki meglátogatja például Vöröskőt vagy Betlért, az nem a Szlovák Nemzeti Múzeumba megy, hanem a betléri kastélyba vagy a vöröskői várba. A látogatót nem érdekli, hogy ezek a várak, kastélyok szervezetileg hová tartoznak. Az elképzelés az volt, hogy van az egy és osztatlan SNM, és csak az létezik. A koncepciómban az is helyet kapott – és ezt most meg fogom valósítani Betlérben –, hogy megerősítsük a kastélymúzeum identitását, illetve kapjon szabad kezet saját maga arculatának formálásában, hogy ne SNM legyen, hanem egy Andrássy Múzeum, vagy Kékkő Balassa Múzeum, Vöröskő Pálffy Múzeum. Ezek a nevek „márkanevek”, így lehet velük mit kezdeni. Az első ilyen átalakítás Betlérben történik: 2015 májusában megnyílik az Andrássy Múzeum az újrarendezett tárlattal, időszaki kiállítással, múzeumi bolttal, új pénztárral, új információs rendszerrel, és ez már úgy fog kinézni, hogy megfeleljen a 21. század igényeinek. mc És a park Betlérben? Sajnos a park látványa szomorú: két nagy szélvihar volt 2013-ban és 2014-ben. A kidőlt, sérült fákat össze kell gyűjteni, el kell adni, hogy valami haszon is legyen a bajból. Ez már el is kezdődött, hosszadalmas közbeszerzések nélkül, saját kollégákkal. Eddig nyolcezer

eurót hozott, amit a múzeum céljaira fordítunk. Itt is tehát egyszerűsíteni kellett a megszokott eljárásokon, kihagyva a „baráti” cégeket, mert tavaly nyolcszázharminc köbméter fa eltűnt, és hiány lett a vége. Én hiszem azt, hogy ennek nagyobb része csak papíron tűnt el, és nem fizikailag. Ennyit lehetetlen ellopni. A parkra vonatkozóan is kialakítunk egy stratégiai elképzelést, aminek még egyelőre nincs meg az anyagi háttere, de addig is igyekszünk szépíteni a kastély környezetét, például egyszerűen virágokat kell ültetni, ezekből egyáltalán nincs jelenleg a parkban. mc A park híres, gyakorlatilag egy épségben megmaradt angolpark, amelynek építményei kiemelkedően értékesek és különlegesek. Igen, így van, és a különböző természeti csapások során szerencsére ezekre valaki vigyázott fentről, valamelyik Andrássy talán, mert ezek jó állapotban vannak. A park eredeti területe nyolcvankét hektár, ennek csak egy része van a múzeum gondozásában. Először is meg kell győzni annak a harminc hektárnak a tulajdonosát, ami nem a mi kezelésünkben van, hogy ami náluk van, az is a park része. Ezek részben magánemberek, részben az Állami Erdőgazdaság. Visszavásárolni talán lehetne a részüket, de egyelőre ez nem cél még, éppen elég feladat a most múzeumi kezelésben lévő parkrész fenntartása. Rengeteg a tennivaló az utak karbantartásától a tájképi elemek megóvásáig. mc Elindul tehát jövő májusban egy teljesen új szemléletű Andrássy Múzeum kialakítása, új koncepcióval, új kiállítással. De ez csak a kezdet, nyilván haladtok tovább… Igen, és ezzel azt is meg akarom mutatni, hogy kevés pénzből is születhetnek jelentős változások. És látják majd Bajmócon, Vöröskőn, Szepesváron, hogy mit lehet akár viszonylag kis összegből is véghezvinni. Most a nyáron rendeztünk egy három-négy napos tárlatot, bemutattuk a tárlókban az Andrássy-ékszereket, amelyek megmaradtak a kastély gyűjteményében. Ezek soha nem voltak kiállítva, pedig fantasztikus anyagról van szó. Egy százhúsz darabból álló ékszergyűjtemény, amely amellett, hogy nagyon értékes, már csak az anyaga – arany, drágakövek – révén, művészeti és történeti szempontból is kiemelkedően fontos. Thököly-gyűrű, 16. századi különlegességek, ezek mind egy dobozban, szekrényben elzárva voltak addig. Egy hétvége alatt 2200 látogatónk volt az ékszereknek köszönhetően. Ismertettem a kiállítást a Jó reggelt, Szlovákia című adásban, minden újságban, minden rádióban volt híradás róla – előfordult az is, hogy több adón egy időben ment riport a tárlatról.

112

Ez a siker is része volt annak az eredménynek, hogy a szezont úgy zártuk, hogy

majdnem tízezerrel több látogató járt Betlérben, mint az elmúlt évben. Ez már nemcsak látványos eredmény, de pénzügyileg is sokat jelentett. Ami azért fontos, mert havonta tizenhétezer eurót kapunk a fenntartótól, a többit nekünk kell „kitermelnünk”. Csak a fizetésekre a nyári három hónap alatt, amikor időszaki munkatársakat is alkalmaznunk kell, harmincnégyezer euró megy el. A pozsonyi igazgatóságnak is van költségvetése, de az nincs részletezve, nem szerepelnek benne például konkrétan a kiállítások, amit azzal indokolnak, hogy az igazgatóságnak nem kell kiállításokat rendezni. Közben azonban itt vannak a nagy terek, a kiállítási termek; akkor minek vannak, zárjuk őket be, úgyis felújításra szorulnak? Mert ha ez tényleg csak egy irodaház, akkor miért nevezzük múzeumnak? Jóllehet a központ részt vesz a nagy befektetések, illetve felújítások irányításában, pályázatokban, módszertanilag segíti a gyűjtemények feldolgozását, és közvetít a filiálék és a minisztérium között. A központi egység költségvetéséből kölcsönkaphatnak a vidéki intézmények, ha már megoldhatatlan pénzügyi problémákkal kell szembenézniük. De ez valóban csak kölcsön, később vissza kell fizetniük. Ez egyfajta „állam az államban” helyzet, ami az SNM-et illeti. Azt még el kell mondanom, hogy nagyon fontos része az új koncepciónak – és ezt nemcsak Betlérben fogjuk elindítani – az úgynevezett „SNM Contemporary”. A kortárs művészetet nagyon fontosnak tartom, fontos szerepet játszik majd a Szlovák Nemzeti Múzeumban. Szerintem a kortárs művészet az, amit meg lehet érteni, én például inkább a barokk művészetet nem értem, és a kortársat értem. mc Valóban? Ezt nagyon kevesen gondolják így. Pedig ez így van. Gondoljunk csak bele: a kortárs művész ugyanazon a nyelven beszél, amin én, ugyanabban az időben és térben létezünk. Azt nem tudhatom, mit gondolt Van Dyck vagy Mészöly Géza, de azt igen, mit a velünk élő művészek. Májusban, a Múzeumok Éjszakáján hatvan év óta először ki lesz nyitva a betléri kastélyparkban álló egykori Andrássy-könyvtár, és egy kiváló kortárs művész, jó barátom, Jaro Varga installációja lesz ott látható. Ő programszerűen könyvtárakkal dolgozik, így tehát itt nagyon is a helyén lesz a munkája. A könyvtár rotundájában egyébként mindenféle kacat volt, ezeket eltüntettük, rendet tettünk, és most használható lesz kiállítási célokra. mc Ha már itt tartunk: sok olyan része van a betléri kastélynak, amelyek eddig nem voltak elérhetők a nagyközönség számára? Az épületnek jelenleg mintegy kilencvennyolc százaléka látogatható, csak a fürdőszobák nagy része van elzárva a látogatók elől. Ezekből tizenhat van, amelyek ma tele vannak bútorokkal, vagyis jószerivel raktárként funkcionálnak. De nagyon sok mindent találtunk a padlások átvizsgálásakor is – szőnyegeket, textileket. Vagy például a betléri irodaházban megtaláltam Andrássy Ilonkának a stafírungját is. mc Ezek nem voltak korábban nyilvántartva? Az eredeti, Andrássy Manó monogramjával ellátott abroszok, törülközők, egyebek a vendégházak felszereléséhez tartoztak, mindennapos használatban voltak. Ezeket természetesen mostantól gyűjteményi tárgyakként kezeljük. mc Akkor mondhatjuk azt tehát, hogy a felügyeleted alá tartozó kastélyok közül – érthető okokból – elsőként Betlérben kezdődött el egy nagy átalakítási munka. Igen, de ugyanezt a munkát elkezdtük volna Szepesváralján is, ott azonban olyan problémába ütköztem, hogy egy 2,3 millió eurós pályázaton a román kori palota felújítására nem nyert pénzt az SNM. Most azon vagyunk, hogy más forrásokból teremtsük elő a szükséges összeget. Szepes vára kapcsán csak annyit jegyeznék még meg, hogy nagyon kell vigyázni,

mit mondunk, hogy hogyan vélekedünk a lehetőségekről. Itt ugyanis sajnos az intézményen belül nincs igazán kommunikáció, a nyilatkozatok rendje nem szabályozott, nincsen marketingosztály, nincsen sajtós. mc Ezek szerint a pályázatodban volt egy hosszú távú terv is arra vonatkozóan, hogyan tervezed itt a dolgokat? Ennek akkor az első lépése Betlér és Krasznahorka? Igen. Krasznahorka is egy nagyon fontos felújítás. A vár, csakúgy, mint az egész SNM, hatalmas átalakítás előtt áll. Egy olyan átalakítás előtt, ami például már megtörtént a Szlovák Nemzeti Galériában. Az is eléggé elavult, régimódi intézmény volt. Kívülről valami nagyon nagynak tűnik az SNM, aztán bejön az ember, és látja, mi is valójában. mc Hallottam, hogy a napokban Gödöllőn jártatok, a Királyi Kastélyban. Miről beszéltetek az ottaniakkal? Nagyon kedvesek voltak az ottani kollégák, mert aznap éppen egy konferenciát rendeztek, mégis találtak módot és időt, hogy velünk is tudjanak foglalkozni. Betléri kolléganőkkel mentünk, az ottani muzeológussal és a marketing- és sajtóügyekkel foglalkozó munkatárssal; bizony, már ilyen is van Betlérben. Megnéztük a tárlatokat, találkoztunk Gönczi Tibor igazgató úrral. Számomra fontos volt, hogy az együttműködés lehetőségéről tárgyaljunk. Elsősorban szakmai kérdésekben, valamint egymás kölcsönös megismertetésében, a hírverésben: Gödöllőt nálunk, az Andrássy-kastélyt pedig Gödöllőn népszerűsítenénk. Erről készül egy szerződés. Én júniusban nagyon hirtelen csöppentem bele a betléri ügyekbe, márpedig ott ki kell használni a szezont – ki is használtuk, tárlatok nyíltak, koncerteket rendeztünk, előadásokat szerveztünk, és már előre kellett arról gondolkodni, mi lesz a jövő szezonban. Azt gondoltam, rendezzük át az egész földszinti teret, és akkor lesz helye az időszaki kiállításoknak is. Az első ilyen tárlatnak a témája Erzsébet királyné lenne. Ezt csak félve mertem ugyan megemlíteni Gödöllőn, tudván, hogy az Erzsébet-kultusz központja, de a téma fontos nálunk is, hiszen ezzel rengeteg látogatót lehetne becsalogatni. Emellett nagyon fontos lenne Szlovákiában, a Felvidéken beszélni arról, mit is jelentett a 19. század második fele. Éppen ezért rendeztem az Impresionizsmus SK kiállítást, írtam hozzá egy elég terjedelmes katalógustanulmányt, amelyben szintén megemlítettem, miért fontos itt, Szlovákiában az 1918 előtt időszakkal foglalkozni, és újrafogalmazni, értelmezni, főképp a fiatalok számára. A kölcsönös megértés és együttműködés erősítheti a szlovák kulturális öntudatot, és ugyanakkor a nemzeti büszkeséget is. Hogy

113

MÚZEUMŐR

ne az legyen a köztudatban, hogy bennünket valakik ezer évig elnyomtak, inkább az, hogy nagyon sok a közös ügy. A szociológusok, pszichológusok csináltak egy közös kutatást arról, kihez van a legtöbb közük a szlovákoknak. Kiderült, a magyarokhoz, nem a csehekhez. mc Érdekes, hogy valami hasonlót említett nemrégiben egy Szécsényben megrendezett konferencián tartott előadásában Agócs Attila füleki múzeumigazgató is… Igen, fontos velük is a regionális együttműködés is – Gödöllővel viszont ez inkább tematikus lehetne. Most éppen egy Kendeffy Katinka-portrét – ő Andrássy Gyula felesége volt – szándékozunk megvenni Betlérbe, és ha sikerül, persze azonnal be is mutatjuk. mc Ez az a festmény, amit annak idején Tiszadobra is felajánlottak? Igen. Krasznahorka és Betlér azért van nehezebb helyzetben, mert, ahogy mondják itt, a központtól túl messze van. Ezért is nem volt fontos senkinek a kastélymúzeum állapota. mc Ez a messze igencsak viszonylagos, hiszen Betlér közelebb van Budapesthez, mint Pozsonyhoz. A magyar főváros közönsége akár egy egynapos út keretében is szívesen látogatja meg, nem is említve a regionális központokat, Egert, Miskolcot, Sárospatakot. „Túl messze” a turista számára nincs, a fenntartó számára viszont van. És a szakmabeli kollégáknak is igencsak messze van. Nemcsak Betlérben fontos elkezdeni az átalakítást. Most már van Facebook-oldala a kastélymúzeumnak, ami pótolja azt, hogy az SNM honlapján szinte semmi sincs Betlérről, sem Krasznahorkáról. A Facebook-oldal nagyon fontos, mivel rugalmasabb, naprakészebb, mint a honlap. És főként kétnyelvű, még ha olykor hibás is a magyar szöveg. Instagramunk is van, bár elég nehéz a követők számát növelni. mc És hogy áll ezen a téren a többi helyszín? Szeretném ezt a kezdeményezést mindenhol megvalósítani. És ha valakinek gondja van a magyar nyelvvel, akkor legyen a másik nyelv az angol. Vagy éppen a német, például Vöröskőn, ami közel van Bécshez, ott van nem messze tőle Ausztria. Ugyanez Bajmócra is érvényes, ott különösen sok a japán turista, ezért az angol fontos lenne. Említetted a regionalitást. Ott van például Szepes vára – ez a lengyel látogatók számára is érdekes és fontos. Nincs azonban lengyel felirat. Persze ezt akár az angol is pótolhatná. mc A többnyelvűség mindenhol fontos lenne. Igen, de ahhoz el kellene kezdeni szembenézni a múlttal, büszkének lenni rá, azokat a közös dolgokat keresni benne, amelyekből rengeteg jó születhet. Szlovákiában nagyon sok a kapcsolat, a kötődés nemcsak a magyar, hanem az egyetemes történelemmel, kultúrával, művészettel. Ráadásul 2016-ban Szlovákia lesz az Európai Unió Tanácsának soros elnöke. A Külügyminisztériumból már kaptunk felszólítást, hogy ebből az alkalomból kell egy kiállítást rendeznünk. A szlovák nemzeti törekvések mellett, amelyek nagyon fontosak és érdekesek ugyan, ezeket a témákat is jó lenne bemutatni. mc Beszéltünk korábban az ízlésről, arról, hogy a múzeumi szakemberek értékítélete menynyire fontos. Ez megmutatkozik Krasznahorka várának felújításánál is? Krasznahorkával kapcsolatban gyakran elhangzott, hogy úgy kell felújítani, hogy pontosan olyan legyen, mint a tűzvész előtt volt. Vagyis úgy tűnik, mintha a szakemberek nem látták volna meg a bajban a korszerűsítés lehetőségét, hogy ha már egyszer megtörtént a tűz, akkor ezt az alkalmat fel lehetne használni egy komoly megújításra is. Így aztán nem készültek új építészeti tervek a rekonstrukcióhoz. mc Van ebben a kérdésben valami előrelépés, változás? Szerencsére Betlérben elkezdődött egy folyamat. Új arculatot kap a múzeum, a plakátok, feliratok már most is egy kiváló kortárs tervező munkái. Nagyon fontos a szakemberek alkalmazása. Éppen ezért nagyon bosszant, amikor elhangzik itt, hogy dolgozzunk egye-

temistákkal. Isten ments – mi az SNM vagyunk, nekünk profi szakembereket kell alkalmazni. Ez egyébként nálunk nagy probléma, a képzett szakembereknek nincs munkájuk, mert a még tanulókat, a kezdőket alkalmazzák. Mert így olcsó. Pedig sok jó szakember van, és nem is annyira drágák. Nagyon fontos a szakmai munka is. Ha minden jól megy, akkor az általam felügyelt területen jövőre létrejön egy kutatóközpont, amely a gyűjtemények feldolgozásával és kutatásával foglalkozik majd. Így partnerei lehetünk a külföldön már régen működő hasonló intézményeknek. mc Mennyi időre lettél kinevezve? Ha viccesen akarnám mondani: örökre… Nálunk a kinevezés ugyanis határozatlan idejű, ami a főigazgató-helyettesi pozíciót illeti. Betlérben hat hónapra szól a megbízásom. mc De kirúghatnak, ha éppen úgy alakul… Igen, bár a példák azt mutatják, sokan évtizedekig maradnak a posztjukon. Betlér esetében is így volt. Egyelőre kevesen vagyunk, de már lassan bátrabbak lesznek a kollégák is, és előjönnek a zárt irodákból – más a nézetem, mások az elképzeléseim a múzeumról, mint ami itt megszokott volt eddig. Például a kiállítások esetében. De nem azt mondom, hogy én aztán tudom, hogy kell, viszont legalább láttam már, hogy kell. mc A változás hosszú és nehéz folyamat. Igen, és legalább Betlérben már sikerült elindítani. Ennek nagyon örülök. Amellett, hogy főigazgató-helyettes vagyok, lényegében Betlért is vezetőként irányítom. Ott alapvetően ugyanaz a szakmai gárda maradt, de máshol van a hangsúly, mint eddig, azért veszünk fel új kollégákat is. mc Akkor végül is időhatárok nincsenek a terveidben. Van egy belső időhatárom. De azt csak akkor árulom el, ha bekövetkeznek azok a változások, amelyekről beszéltünk. mc Van még egy kérdésem, ami szerintem kihagyhatatlan. Számít-e, egyáltalán téma-e, hogy te magyar vagy? Biztosan. mc De vajon hogyan? Az tény, hogy elég sok magyar nemzetiségű igazgató van a szlovákiai múzeumokban. Pusztán az a tény, hogy valaki magyar nemzetiségű, még nem jelent semmit. Még akár annyit sem, hogy magyarul beszél. Az viszont, hogy itt főigazgató-helyettes lehettem, jelzi, valami történt. A nemzetiségem mellett szerintem leginkább az jó, hogy a múzeum egykori kritikusát vették be a csapatba. Az ország sokat változott, jó irányban, Pozsony is rendkívül sokat fejlődött. Végre tényleg fővárosnak kezd kinézni. Ezt a megújult országot, fővárost kell megszólítania a Szlovák Nemzeti Múzeumnak.

115

A BETLÉRI KASTÉLY A 19. SZÁZAD VÉGÉN, MIUTÁN ANDRÁSSY MANÓ GRÓF LUXUSREZIDENCIÁVÁ ALAKÍTTATTA ÁT, ÉS FRANCIA KERTET ÉPÍTTETETT ELÉ. A SZÖKŐKÚTMEDENCE KÖZEPÉRE A SZÁZADVÉG KEDVENC FRANCIA SZOBRÁSZA, FERDINAND BARBEDIENNE KÉSZÍTETTE PSYCHÉ ALAKJÁT. A SÉTÁNYON ANDRÁSSY MANÓ „HÁZI TÖRPÉJE”, SPANGA ÁLL. A FELVÉTEL A BETLÉRI GYŰJTÉMÉNYBEN VAN; NEM TUDNI, KI A KÉSZÍTŐJE, DE FELTÉTELEZHETŐ, HOGY KLÖSZ GYÖRGY, AKI A KASTÉLY ENTERIŐRJEIT IS MEGÖRÖKÍTETTE

116

Barczi Gyula 1985. január 23-án született Rozsnyón. Gimnáziumi tanulmányait a nagyrőcei Első Szlovák Irodalmi Gimnáziumban, egyetemi tanulmányait a Nagyszombati Egyetem Bölcsészettudományi Karának Művészettörténeti Tanszékén végezte. 2007-ben a pozsonyi SOGA Aukciósház munkatársa lett, egyben igazságügyi szakértő. 2014 áprilisától a Szlovák Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, 2014 júniusában megbízták a betléri Andrássy-kastély és a Krasznahorkai Vármúzeum vezetésével. Kutatási területe a 19. és 20. század művészete, az arisztokrata gyűjtemények, az Andrássy-család története és Güntherné Mayer Erzsébet, a szlovák művészettörténet egyik megalapítója élete és munkássága. Részt vett a BTM-ben rendezett, Andrássy Dénest bemutató kiállítás rendezésében.

118

ESTI KÖLTŐBŐL NAPPALI KÖLTŐ LETT – KONRAD SUTARSKI, A MAGYARORSZÁGI LENGYELSÉG MÚZEUMA ÉS LEVÉLTÁRA NYUGALMAZOTT IGAZGATÓJA SZERZŐ: MARTON ÉVA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA 1998-ban az akkor már több mint három évtizede hazánkban élő lengyel Konrad Sutarski kezdeményezésére jött létre a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára. A múzeum gyűjtőköre specifikus: a világon egyedüliként fő kutatási területe az ezeréves lengyel– magyar történelmi kapcsolatok és a magyarországi lengyelség története. Ennek az intézménynek volt igazgatója alapításától 2013-ig Konrad Sutarski, aki ezért a munkájáért idén átvehette a hazai muzeológia legjelentősebb elismerését, a Móra Ferenc-díjat. Az eredetileg műszaki végzettségű Sutarskit szakmai pályája mellett mindig is izgatta az irodalom, a kultúra, ezen a területen is sokat dolgozott: 1956-ban kezdett publikálni, magyarul négy verseskötete jelent meg, számos magyar költőt fordított lengyel nyelvre, szerkesztőként dolgozott a Duna Televízióban, a Polonia Wegierska folyóirat főszerkesztője, tagja a magyar és a lengyel írószövetségnek is. A múzeumról, a Magyarországon élő lengyelségről és irodalmi tevékenységéről is beszélgettünk vele. Az 1960-as évek közepétől él Magyarországon. Bár fiatal kora óta költőként is ismert, gépészmérnökként jött Magyarországra, de a kilencvenes években váltott, és diplomataként, illetve nemzetiségi politikusként folytatta a pályáját. Már otthon kirajzolódott ez az út? 1958-ban végeztem Poznanban a Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán, de már 1956ban bekapcsolódtam az irodalmi életbe. Így igen hamar megmutatkozott a két, egymás mellett haladó pálya az életemben. Feleségem magyar, 1965-ben Magyarországra költöztünk, azóta Budapesten élek. Húsz évig a szakmámban dolgoztam, az irodalommal csak esténként foglalkoztam; „esti költő” lettem. Érdekelt a magyar irodalom, a magyar kultúra, ekkor kezdtem magyar költészetet fordítani lengyelre. A fordulat az én életemben is 1990-ben következett be: a lengyel kulturális miniszter ajánlása alapján a budapesti Lengyel Kulturális és Információs Központ igazgatását vállaltam el mint követségi tanácsos. mc Milyen előzményei voltak annak, hogy a rendszerváltás után diplomata lett? Magyarországon élve tapasztaltam meg, hogy a magyar egy olyan ősi nép, amelynek más a kulturális gyökere, más a történelmi őstudata, és nyelvszerkezetileg is más, mint az indoeurópai népek. Ez keltette fel az érdeklődésemet a magyarság kultúrája iránt. Sokat írtam különböző lengyel kulturális lapokba, hogy bemutassam a magyar irodalmat és kultúrát. A két nép történelme állandóan összefonódott, ez az erős kapocs fontossá tette számomra a magyar–lengyel kapcsolatok történetének kutatását. Úgy tudom, ez a tudásom volt a döntő, hogy rám esett a választás. Az idén jelent meg Közös fények című tanulmánykötetem, amely lengyel–magyar történelmi témákkal foglalkozik, és a Ha úgy tudnánk… című újabb válogatott verseskötetem, amelyben A haza kiterjesztése címen jelentettem meg a két nép kapcsolatáról egy költői hangvételű, hosszabb írásomat. mc

mc Mikor vált fontossá, hogy itt élő lengyelként foglalkozni kezdjen a magyarországi lengyel kisebbséggel? A Lengyel Kulturális Intézetet vezetve kezdtem el érdeklődni az itt élő lengyelség iránt. Igyekeztem bevonni őket az intézmény munkájába. Korábban a szocialista politika az itt élő lengyel kisebbséget nem vette figyelembe, nem úgy tekintett rájuk, mint arra a kulturális rétegre, amely önmagában is fontos. Az itt élő lengyelség többsége is úgy érezte, nem nekik szánták az intézményt, így alig látogatták. Számomra fontos volt ennek a természetellenes állapotnak a megszüntetése. mc Mekkora lélekszámú lengyel közösség él ma nálunk? Többféle számítás létezik. 1993-ban, amikor a magyar országgyűlés megalkotta a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt, akkor ismerték el az itt élő lengyeleket is nemzetiségként. Trianon előtt számos lengyel többségű település létezett Nagy-Magyarországon; csak a Felvidék északi részén, főleg a falvakban körülbelül 140 ezer őshonos lengyel ajkú élt. Becsléseink szerint a mai Magyarország területén körülbelül tíz-tizenkétezren vagyunk. A 2011-es népszámláláskor hétezer-ötszázan vallották magukat – legalább részben – lengyelnek. És van egy magán kutatási adatom, amelyet a lengyel hangzású nevek alapján állapítottam meg: eszerint nagyságrendileg százezer vér szerinti lengyel leszármazott él ma Magyarországon. Az itt élő lengyelek elődei több hullámban érkeztek. Egy részük a török uralom megszűnése után jött az elnéptelenedett országba. A 18. század végén Lengyelország elveszítette a függetlenségét, Poroszország, Oroszország és az osztrák császárság osztotta fel egymás között a területét. A lengyel nemzet több ízben igyekezett a függetlenségét visszanyerni. A sikertelen felkelések után mindig sokan emigráltak, többek között Magyarországra is. A második világháború alatt körülbelül százezer lengyel civilt és katonát fogadott be Magyarország. A háború utáni idetelepültek, akárcsak én, főleg „szerelmi emigránsok”. mc Az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat hívta életre a Magyarországi Lengyelség Múzeumát és Levéltárat, amelynek megalapításában ön is részt vett. Milyen célokkal alakult az intézmény? 1995-ben a kisebbségi törvény alapján a többi kisebbséggel egy időben alakult meg az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat, amelynek vezetője lettem, emellett a fővárosi önkormányzat vezetője is. Elejétől kezdve tudtam, hogy a kisebbségi intézmények a nemzetiségek megmaradásának és továbbfejlődésének fontos pillérei. A múzeum

119

MÚZEUMŐR

létrejöttét már az első ciklusban indítványoztam. Így jött az létre 1998-ban, Kőbányán, az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat (ma Országos Lengyel Önkormányzat) székhelye mellett, ugyanazon a telken. Az első három választási ciklus ideje alatt, amíg országos elnök voltam, elértük, hogy két másik intézménye is lett az országos önkormányzatnak: 2003-ban a Lengyel Templom mellett a még a háború előtt felépített Lengyel Ház (mai nevén Lengyel Művelődési Központ) és 2004-ben az Országos Lengyel Nyelvoktató Iskola. Ezek az intézmények, valamint a templom, a Szent Adalbert Lengyel Katolikusok Egyesülete, a Polonia Węgierska havi és a Quo vadis negyedévi lap a világ legerősebb külhoni lengyel központjává tette a kőbányai intézetet. Szerettem volna, hogy a múzeum kiállítása a magyarországi lengyelek története mellett az ezeréves lengyel–magyar kapcsolatot is felölelje, de a kezdetben földszintes épület méretei erre nem adtak lehetőséget. 2004ben az épületet jelképes áron vásárolhattuk meg a fővárostól, majd lengyel és magyar állami pénzből emeletráépítéssel bővítettük. 2006 végéig tulajdonjogilag is megszereztük a telek többi részét. A múzeumot mai állapotában 2006-ban nyitottuk meg. Ugyanerre az időre készült el a ma is látható A lengyel–magyar kapcsolatok 1000 éve című állandó kiállítás, amely több tematikában járja körül a korszak közös történelmét. 2011-ben az állandó kiállítás modern vizuális eszközökkel egészült ki. Az elmúlt évtizedben hoztuk létre az intézmény kettős filiáléját Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Aggteleki Nemzeti Park területén, ahol Derenk, a ma már csak jelképes lengyel falu található. A budapesti központban a múzeumi feladatok mellett 2002-től tudományos kutató tevékenység is folyik. A Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára 2003-ban tagja lett a Nyugati Lengyel Múzeumok, Levéltárak és Könyvtárak Állandó Konferenciája nevű szervezetnek, de kapcsolatot tart fenn a lengyel szakmai és kormányzati szervekkel is. A múzeumot 2013 végéig igazgattam. Több ízben tárgyaltam az Emberi Erőforrások Minisztériumában, hogy keressünk új, nagyobb helyet a múzeum számára. A minisztérium szakembereivel konzultálva készítettük elő ezt a tervet; az új helyszín a belváros közelében lenne. Az önkormányzati választások után visszatérünk rá. Abban bízom, hogy továbbra is kedvező lesz a szakmai-politikai fogadtatás, hiszen a két nép közös történelme és jelenlegi kapcsolata olyan fontos, hogy szükségessé teszi egy nagyobb, központi helyen álló intézmény létrehozását. mc A múzeumnak éveken keresztül volt az igazgatója; ezt a tevékenységét idén Móra Ferenc-díjjal ismerték el. Igazgatósága alatt milyen kiállítások születtek? Mit gondol arról, milyen ma egy sikeres, korszerű múzeum? Tizenöt évig igazgattam a múzeumot, a díjjal ezt a munkát ismerték el. Tavaly decemberben a múzeum az állami Nemzetiségekért Díjat kapta meg, idén augusztus 20-án pedig a legmagasabb múzeumi szakmai elismeréssel, a Móra Ferenc-díjjal tüntettek ki. Ezzel honorálta az állam az erőfeszítéseinket és az eredményeinket. Az elmúlt tizenöt év alatt sok minden történt. 2002 óta nemzetközi konferenciákat szervezünk. Csak mi szerveztünk például olyan konferenciát, amely a Rákóczi-szabadságharc lengyel katonai, diplomáciai és egyéb hátterét boncolta. Olyan neves történészek, mint R. Várkonyi Ágnes és Köpeczi Béla tartottak előadást, emellett lengyel történészek is részt vettek az eseményen. Ezzel a témával korábban senki sem foglalkozott. Leszögezhető, hogy a lengyelek közvetlen és háttérsegítsége nélkül a felkelés nem tarthatott volna ki nyolc éven keresztül. Ez volt Magyarország leghosszabb ideig tartó felkelése. A konferencia és más tudományos, illetve művészeti találkozók dokumentációit és az ezekhez kapcsolódó néhány tanulmányt 2013-ban adtuk ki a Múzeumi tükör című lengyel–magyar nyelvű kötetben. Az intézményt a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára című háromnyelvű kiadványban mu-

tatjuk be. De persze nem állhatunk meg. A múzeum bővítése, továbbfejlesztése nyomán egy korszerűbb, az új műszaki eszközök segítségével még inkább a vizualitásra koncentráló intézménnyé válhat. Olyanná, mint ennek két jó példája, a Varsói Felkelés Múzeuma és a budapesti Terror Háza. A mai, főleg fiatal közönséget a rá jobban ható módszerekkel kell idevonzani. A haladás fő kultúrpolitikai iránya, hogy a kultúrán, a kulturális kapcsolatokon keresztül domborodjon ki az, hogy mennyire fontos a két nemzet múltja. Hiszen ez határozza meg a jövőjüket is. mc Tavaly év végén nyugdíjba vonult. Mi lesz a múzeum további sorsa? Továbbra is rajta tartja a szemét? Az utódom, Virág József 2003 óta volt a helyettesem. Polonisztika szakon végzett az egyetemen, emellett múzeumi menedzser is. Úgy beszél lengyelül, mint én. A felesége lengyel, gyermekei Lengyelországban születtek. Kiváló szakember, nagyon jól ismeri a magyar és a lengyel kultúrát. Biztos vagyok abban, hogy kiválóan vezeti tovább a múzeumot. Mivel az intézmény az Országos Lengyel Önkormányzat egyik szervezete, azért az önkormányzat munkáján is múlik a múzeum jövője. mc Hány látogatója van egy évben a múzeumnak? Kőbánya Budapest külterületének számít, ezért a múzeum látogatottsága nagyon változó. Évente több mint ezren jönnek. Kiállításmegnyitók, konferenciák alkalmával sokan keresnek fel bennünket. Sokszor látogatják meg a múzeumot szervezett iskolai csoportok. És vannak csendesebb napok is. Hirdetjük a múzeum programjait, bár ez csak részben segít a látogatottságában. Ha az intézmény egy központi helyen lenne, sokkal több látogatót vonzana. mc Az irodalmi aktivitásából úgy tűnik, amióta nem igazgatja az intézményt, több ideje maradt a költészetre, az irodalomra. Esti költőből nappali költő lett? Valóban megváltozott az életem. Mióta nincs a mindennapi munka, több időm maradt szépirodalmi tevékenységre. Ez az év már három kötettel gazdagított. Szeptemberben jelent meg (1976-tól számítva) negyedik válogatott verseskönyvem Ha úgy tudnánk címen a Magyar Napló kiadásában. Kissé korábban, a nyár elején jelent meg történelmi és politikai írásaimat tartalmazó Közös fényeink című tanulmánykötetem az Unicus Kiadóban. Nagyon fontosnak tartom, hogy megjelenhetett, mert számos aktuális történelmi témát feszegetek benne. No és még korábban, tavasszal jelent meg Együtt jobb! címen a magyarországi tizenhárom nemzetiség irodalmáról szóló kötetem a Kráter Kiadó kiadásában.

120

Konrad Sutarski a lengyelországi Poznanban született 1934-ben. Szülővárosában a műegyetem gépészeti karán szerzett diplomát. Évtizedeken keresztül dolgozott a szakmájában, előbb Lengyelországban, majd – miután magyar feleségével Magyarországra települt – Budapesten. A rendszerváltás után a budapesti Lengyel Kulturális és Információs Központ igazgatójává nevezték ki. Két évtizeden keresztül szolgált diplomataként, három ízben választották meg a Magyarországi Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnökévé. Az általa kezdeményezett Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára alapítója, tizenöt éven keresztül, nyugdíjba vonulásáig igazgatója volt. Több díjjal tüntették ki kulturális tevékenységéért; 2014-ben Bethlen Gábor díjat is kapott.

122

SUMMARY

PAGE P. XX 110

MUSEUM KEEPER “TOO FAR DOES NOT EXIST FOR A TOURIST, BUT IT DOES FOR THE FUNDING BODY” GYULA BARCZI, DEPUTY DIRECTOR OF THE SLOVAK NATIONAL MUSEUM INTERVIEW BY BEATRIX BASICS

It is no small matter for someone in their twenties to be the deputy director of a country’s National Museum, especially when such a person is of Hungarian nationality and the country is Slovakia. Importantly the person in question is also the director of the Andrássy Mansion Museum in Betliar, and is in charge of the Krasna Horka Castle, which suffered fire damage in March 2012, and of other museums housed in major listed buildings. Yet Gyula Barczi has begun working with enthusiasm and has some firmly shaped ideas. mc You were born in Rožňava, a town of hardly 20,000 where 4,000 people whose mother tongue is Hungarian live today. The Andrássy Mansion in Betliar is five kilometres away. I worked as a guide there in the summers when I was at secondary school. I carried on as a university student of Trnava. mc Where did you start working after graduation? At the SOGA Auction House in Bratislava. It was a very important place for me since I was working with prominent professionals. You could learn about all sorts in a practical way. I saw a huge number of works and met many artists. I took part in staging exhibitions and the preparation of catalogues. Your aptitude became refined in SOGA. You could learn what was good or bad. Good taste is very important for an art historian and if you don’t recognize value, you cannot be involved in contemporary art. Trendy young people came to SOGA to buy pictures and they would buy a painting by Antal Neogrády, for example. mc You have also staged exhibitions independently. Katrina Bajcurová and I staged Ernest Zmeták – the Last Classic: Collector and Artist in the Slovak National Gallery in 2011. In 2013 a version was presented at ArtMill in Szentendre. An even bigger task was the Mednyánszky exhibition in the SOGA Auction House. 127 works from the Ringwald Collection were exhibited in May 2012. And this year I was in charge of a large project – the exhibition Impressionism SK in the Slovak National Gallery. mc The Ringwald exhibition involved very beautiful, so far unknown works of art. Unfortunately they were not acquired by public collections, but scattered among private collectors. But there is a catalogue and I still follow the fate of some of the works. mc The catalogue was published in Slovak, Hungarian and English … a great achievement. In short, the beginning was quite promising for you. How did you become the deputy director of the Slovak National Museum in April this year? I’ve paid great attention to the operation of the National Museum for years. I’ve also written a couple of very critical articles. When in February the director changed, the new director asked me and I didn’t think for long.

You are in charge of castles and mansions and also the director of the museum in Betliar. The exhibition 120 Years of the Slovak National Museum was held in Bratislava recently. You have been appointed to a responsible post at the young age of 29. Let’s talk about the National Museum. I often say that it doesn’t really exist. It’s an office building which accommodates the Museum of Natural History, a permanent exhibition and temporary shows. And there are offices and a library. mc What are the exhibitions like? The permanent exhibition seems rather old-fashioned. The trouble is that the natural history exhibition was staged in the 70s and although it was updated two years ago it reflects the taste of the 70s. It’s important what designers a museums employs. There is no international competition, actually there is no competition at all. I think the museum in Krasna Horka will be the first where we’ll select, on the basis of a competition, an architect. mc Have the exhibitions here been made by a member of the staff as with the anniversary temporary exhibition? The natural history rooms upstairs have been designed and installed by someone on commission. Although these designers have graduated from the University of the Arts, this is what they can achieve. mc What about reshaping the structure? After all, it is the National Museum with a natural history exhibition. The main problem is that the present structure of the SNM is such that the central building is actually only an office building where the managers and staff can be found. The different museums belong to this central institution. My concept is for the History Museum in Bratislava Castle to cease and turn into the National Museum. mc So the self-definition and the mission statement of the SNM would be important. mc

123

There is something like that, but it is very general about how important the SNM is and that it aims to preserve the relics of the national past. After I had got acquainted with the conditions inside the museum I formed an idea about it. I have aimed at simplifying the structure of the SNM. The concept that I will implement in Betliar has included reinforcing the identity of the mansion museum, as well as allowing it a free hand in forming its own image. The Andrássy Museum with a restaged exhibition, a temporary exhibition, a museum shop, new cash desk and information system will open in May 2015 and will meet 21st-century requirements. mc How long is your appointment for? In Slovakia the appointment of the deputy director is for an indefinite time, while it is for six months in Betliar. mc Change involves a long, difficult process. Yes, and at least it has been started in Betliar. I am very pleased about that. Besides being the deputy director, I am essentially in charge of directing Betliar. mc So there are no time limits in your plans. There is an internal time limit. But I will only reveal it when the changes we have discussed come about. mc There are quite a lot of ethnic Hungarian directors in Slovak museums. Merely the fact that someone is of Hungarian nationality means nothing. Even not so much that he/she speaks Hungarian. However, the fact that I could become the deputy director shows that something has happened. Besides my nationality I think it is mostly good that the museum has involved its former critic in the team. The country has changed much in a good direction. Bratislava has also developed a lot. At last it begins to look like a capital. The Slovak National Museum must address this renewed country and its capital.

EDITORIAL WHAT’S IN A NAME? “What’s in a name? That which we call a rose by any other name would smell as sweet.” So says Juliet while dreaming about her love. Yet the name is still important – if Juliet was not called Capulet and Romeo not Montague, Shakespeare’s play could have a happy ending in the first act! A name is often thought to play an important role in the arts. As American art theoretician Arthur C. Danto says about the painting The Polish Rider, which was earlier attributed to Rembrandt: “To be a Rembrandt is to claim pride of place in the greatest collections […] To be a great Rembrandt, like The Night Watch, is legitimately to enjoy the prerequisites of an altarpiece in a museum. Whereas to be merely by the master of The Polish Rider gives the work claim only on experts in the minor artists of the 17th-century in Holland and a place in the lesser galleries devoted to the school of Rembrandt.” Well, twenty works by Rembrandt are making an appearance in Budapest including some from the Rijksmuseum. There are also three paintings by Vermeer and about a hundred by their contemporaries of the ‘Dutch golden century’. But on the banner between the museum pillars only Rembrandt’s name appears, while that of Michael Sweerts, for example, does not, although a lay visitor is not sure to see any major difference in quality between his Boy in a Turban and Rembrandt’s Bust of an Old Man with Turban. The ‘rose’ called Rembrandt seems to ‘smell sweeter’ than the one called Sweerts. Perhaps that is why the art collectors of the so-called Bilderberg Group recently decided to stage a joint exhibition without displaying the artists’ names so that visitors would not be influenced by their preconceptions. And although this piece of writing has only my name at the end, on behalf of all my colleagues at MúzeumCafé I wish all our readers a merry Christmas and a peaceful New Year. GÁBOR MARTOS EDITOR-IN-CHIEF

MUSEUM GUIDE THE MUSEUM AS A SPACE FOR THERAPY – ON VISITORS WITH A ‘CABINET ATTITUDE’ AND ‘PROBLEMSOLVING ATTITUDE’, PLUS A PARADOX Therapy can happen only with an appropriate attitude, plus a strong willingness to engage in dialogue. Is it possible to regard a museum as a space suitable for discourse? After all, a museum is ‘given’, the objects are presented as matter of fact. Is it possible to establish a personal connection with such a space? Can you give yourself over to the presumed ‘healing’ properties of a museum without suspicion and scepticism? The fact that an exhibition operates with obvious concepts and periods may give good cause for satisfaction, since there is nothing else to do but learn. However, it can also cause frustration since you don’t feel you have a free hand at interpretation, and you note with uncertainty texts of information and explanation when they show the smallest sign of subjectivity. Keeping in mind the duality of satisfaction and frustration, the second important question concerns when you feel a museum to be therapeutic. Since therapy may mean getting away from everyday life, such a medium can make you forget the outside world; those with this opinion regard the museum as a fresh, untouched context. If, for example, you go to an exhibition of the Impressionists it will be enjoyable how light is presented in the paintings and in addition you learn what Impressionism means and how long it lasted. That is useful and in addition the museum as a hermetic space makes you forget the troubles of the outside world. The emphasis on the educational character of museums diverts attention from the museum space neglecting historical and political contexts, as well as any reference to how visitors see their own lives. Such a use of museums is similar to watching a TV programme or an entertaining film. ESZTER KÁLLAY, UNIVERSITY STUDENT

DEBATE WHAT DOES IT MEAN TODAY FOR A MUSEUM OF AGRICULTURE TO MEET 21ST-CENTURY EXPECTATIONS AND BE SIMULTANEOUSLY SCIENTIFIC AND POPULAR? According to JÁNOS ESTÓK, HISTORIAN AND DIRECTOR OF THE MUSEUM OF HUNGARIAN AGRICULTURE, in order to answer the question a scholarly discourse is required. He agrees with those who interpret an ‘agricultural’ museum as involving everything agrarian in the broad sense of the term, or dealing with a specific field. Others believe that presenting issues in the format of a farm museum is the way forward. He believes it is, but only one among a number of ways. HISTORIAN AND MUSEOLOGIST JÓZSEF TÓTH, who works at the Museum of Agriculture’s Georgikon Croft Museum in Keszthely, believes that in the third millennium it is still important to link museums with physical space. A 21st-century, up-to-date museum of agriculture must cooperate fruitfully with partner institutes, tourism organisations and state actors in provincial development in the fields of regional and international marketing. According to ethnographer ISTVÁN PÁLL, DIRECTOR OF THE SÓSTÓ VILLAGE MUSEUM, on no account should such a museum be located in the capital, since those actually involved with agriculture regard the country’s largest city simply as an administrative centre, which has nothing in common with agriculture. ART HISTORIAN RENÁTA SZIKRA, A STAFF MEMBER OF THE JOURNAL ARTMAGAZIN, deals with the relation between nature and art, the tendencies in the development of horticulture and the genres of urban architecture, which from green-guerilla projects of urban development to community gardening embraces many new initiatives. For the majority of urban dwellers, however, land cultivation is a skill that has to be relearnt. Agriculture itself has become an abstract discipline and for the average person it appears just as distant as, say, atomic physics. ¶

124

WORKSHOP MONEY AND ALL THAT IS REQUIRED – VISUAL DESIGN OF EXHIBITIONS IN HUNGARY Staging an exhibition is a complex job whereby it is mostly the curator – who can be an archaeologist, historian, art historian, ethnographer or a representative of another scientific area – is in the foreground. The word curator is borrowed from British-American museum practice and has become fashionable. Deriving from the Latin word curare, meaning to take care of, a curator in English is not only someone who stages an exhibition but what in Hungarian is referred to as a museum specialist, namely a specialist who takes care of a museum collection and who can also be involved in staging an exhibition. Another figure has recently also become important, the designer, who is often also in charge of the installation, though sometimes someone else builds the exhibition in line with his/her design. In Hungary, for a long time it was not interesting who made up the visual design of an exhibition, partly due to the fact that there used to be a special institute which organised and managed this task. From 1949 the National Centre of Museums was in charge of designing and installing exhibitions. Change began slowly from the 90s, similarly to the increase in the number of exhibitions – the latter has been considerable since 2000. The new practices in relation to producing visual designs for exhibitions can also be dated to around that time. 2003 represented a kind of breakthrough: the Narmer Architecture Studio designed two exhibitions for the Hungarian National Museum, which were of pioneering significance. It was also then when the experts of Narmer set off on a path which by today has resulted in them dominating the field of museum exhibition design in Hungary. Museum specialists, scientific staff and those who devise exhibitions have a great responsibility in the field of staging and designing exhibitions. BEATRIX BASICS

WORKSHOP BACK TO THE SOURCES! – THE HUNGARIAN NATIONAL MUSEUM’S NEW ARCHAEOLOGY EXHIBITION The curators, designers and installers of the Hungarian National Museum’s exhibition The Carpathian Basin in the Carolingian Era and at the time of the Hungarian Conquest had to face three challenges. They had to present eras painfully missing from the National Museum’s displays as a continuation of the long ago planned and completed in 2001-2002 permanent archaeological exhibition On the Boundary of East and West – A History of the Peoples on Hungarian Land from 400,000 BC to 804 AD, namely to adapt or at least relate to the concept of a more than ten-year-old exhibition. The designers of the new display also had to struggle with the space allocated, an L-shaped corridor with windows overlooking an inner courtyard. The third, major difficulty involved the era to be presented. In the history of the Carpathian Basin perhaps there is no other period so interwoven with post-hoc constructions, false emotions and spurious myths than the 9th-10th centuries. In 2002 On the Boundary of East and West already represented a major undertaking for the National Museum. Designed by the Narmer Architecture Studio, a modern, multi-functional use of space was created to present 400 years of history with the help of multi-media devices and experience-centred means. Yet the modern spectacle, the cultural conception of the exhibition and its historical understanding were not in equilibrium. Could this be changed? Could a new display be created in a narrow space dealing with an era whose mementos are the subject of emotional attachment for Hungarians and a period like the Carolingian era, which is virtually unknown? Could those disproportionate elements linked to public interest and education, as well as general and national consciousness, be balanced within the framework of an archaeological exhibition? MARIANNA BERÉNYI

WORKSHOP EXCAVATION AND RENOVATION OF THE CASTLE AND CASTLE CHURCH IN TÂRGU MUREŞ The castle and Castle Church monument complex in Târgu Mureş is one of the most important items of cultural heritage with a Hungarian connection in Transylvania. The four-hectare area surrounded by walls constituted the smallest royal town in the region. The earliest nucleus of the castle is its Calvinist church, which until 1556 was a Franciscan friary. Franciscans settled in the locality in the early 1300s, presumably using a royal or nobiliary mansion as a monastic house. Building of a new friary took place in the late 14th century. Construction is dated to the end of the 14th and beginning of the 15th century. The still-standing monastery church was built in the early 15th century, along with a sacristy and chapel, while the northern wing of the monastery, a refectory and cloister were added later. The cloister building is the most significant late Gothic complex in Sekler Land. With its outstanding mass it defined and still partly defines the townscape. The third construction period, during the regency of János Hunyadi, saw construction of the 55-metre-high monastery tower, and presumably the interior painting of the chancel appeared at the same time. The fourth major period dates to the 1480s. On the initiative of Transylvanian voivode István Báthory, several towns and localities were fortified. The castle moat first appeared in 1487. The bastion built on the south-eastern side of the monastery survives, as does the ruined southern wall. Excavations have produced unique finds. It was favourable that from the 1730s the military took possession of the castle area and used it until the end of the 1990s. As a consequence the former territory of the town wasn’t built on at the time of the industrial revolution and military use prevented unwarranted interference in the post-1945 era. ZOLTÁN SOÓS, ARCHAEOLOGIST, DIRECTOR OF THE MAROS COUNTY MUSEUM

WORKSHOP PLANS TO ESTABLISH A MUSEUM IN VERESEGYHÁZ Sooner or later the idea of founding an independent museum is raised in nearly every dynamically developing small town. The reasons are relatively simple – consolidation of self-appreciation and local identity, an increase of educational standards and a growth in sensitivity to the values of the past. Needless to say, it is a long road from idea to implementation. There are many detours, sometimes with illusions, not to mention the fact that establishing and funding a public collection require a fair amount of financial sacrifice. Yet despite the difficulties, to found a museum represents a quality change in the cultural life of a small town. Something comes about that shows roots rich in values and the past is reflected in everyday life, since history is not a finished time line but continues, i.e. it bears a current imprint. An institution is established where the arts, many exciting objects of the past and curiosities find a home. They make people think and strive for perfection. Its significance is not utilitarian, yet its use is unquestionable: it relays values, radiates positive energy, makes people feel good, offers experiences, moreover, asserts positive human features. The names of the various districts and institutions in the town speak for themselves and topographically reflect the dynamics of the town’s rejuvenation. Veresegyház was granted urban status 15 years ago. Since then its population has doubled to over 16,000. The average age is under 40. A quarter of the population, almost 4,000 people, are under 18. Today the town has significant industry, unemployment is one per cent and the local authority heats all its institutions with thermal water. Crèches, kindergartens and schools mushroom, a sports centre is being built and cultural life is correspondingly bustling. A new initiative is being added to the latter: the idea that the town should at last have its own museum. KÁLMÁN VARGA

WORKSHOP THE MANY ‘FACES’ OF MUSEUMS, OR WHAT IS EXPECTED OF MUSEUM ATTENDANTS TODAY The museum attendant is the ‘face’ of a museum, whose task is to ensure that visitors have a positive feeling about the ‘museum experience’. In most places they receive the minimum wage, though ever more is required of them. A basic requirement is secondary education, although there is hardly a museum without attendants who have diplomas. In the Museum of Fine Arts 25% have completed higher education and 50% have passed an exam in a foreign language. All staff members are familiar with the English expressions related to their work. Other requirements involve the ability to maintain good relations, to behave politely, to be able to adjust to new exhibitions and events, and to have an open attitude. The museum management aims to ensure that the most promising, most ambitious, graduate attendants can become part of the professional staff. In most cases, the work of attendants involves more than just guarding. Depending on the volume of visitors, they also have other small-scale operative tasks, and they are present during events, or when rooms are hired out. They keep their eye on exhibitions and assist the museum’s educational work with constructive criticism. All this requires some training. Apart from health and safety instruction, the training by museum professionals involves teaching attendants about the tasks associated with their role and passing on communication and language skills. Part of this concerns the presentation of permanent and temporary exhibitions, and their locations. After instruction and training, mentors with a long period of service work with the newcomers so that they can become familiar with their tasks in practice. In most places the attendants are state employees, but sometimes the work is outsourced to human resource agencies. Occasionally there are no permanent attendants at all. PÉTER HAMVAY

125

SUMMARY

PAGE P. XX 1 102

MUSEUM KEEPER SHAPED IN LINE WITH THE TIMES… ART HISTORIAN, ZOLTÁN VÉCSI NAGY ON THE MISSION OF THE TRANSYLVANIAN ARTS CENTRE AND JÁNOS KEMÉNY’S HERITAGE INTERVIEW BY ZOLTÁN KATONA

For more than half a year Zoltán Vécsi Nagy has been in charge of the Transylvanian Arts Centre (Eműk) in Sfântu Gheorghe. The exhibition space of the new centre is housed in the town’s former post office building, on the top floor of which Romania’s former Securitate operated listening devices. Eműk opened to the public with the exhibition Bisecting Time 2, presenting works by Transylvanian artists between 1965 and 1975. Zoltán Vécsi Nagy is an inheritor of the Kemény Castle and estate. mc You are a descendant of one of the most noted Transylvanian Hungarian aristocratic families. What memories do you have of your grandfather, János Kemény, and your grandmother Auguszta, who grew up in Britain? My granddad is said to have been a real gentleman, a kind man with good manners. Those who saw him more critically believed he was so unsuspecting that he would not notice when ill-meaning people approached him. He was a peaceful person, a pacifist. That was one reason why he studied theology, so that he wouldn’t have to join the army. As a grandfather he held the family together, paying attention to all its members. For example, until 1971 he staged memorable family Christmases in their small two-room flat. They were like theatre performances – actually, theatre was his great love. Since my grandmother grew up in Britain, English Christmas customs were mixed with local ones. Her parents were Scottish and Greek. We children didn’t know that our grandparents’ first child, Jánoska, died of a then incurable illness at Christmas – that was why those rituals were organised, so that by making Christmas beautiful he would divert his wife from the depressing memory. In addition, we had a gathering in Târgu Mureș every Wednesday. Elderly men and women, former aristocrats, would visit – there was five o’clock tea and biscuits. My grandfather supported young writers morally, even when he lived in financial hardship. Lajos Páll, for example, showed him his first poems. mc Did you take the title of Vécsi out of respect for Marosvécs? There is a more prosaic explanation, but I was pleased to commit myself to that intellectual heritage. I know what Vécs means for Transylvanian culture and that’s obliged me to represent its mentality. But there is a simpler reason: when I started being published I had to differentiate myself from other authors writing about the arts who were called Zoltán Nagy. In my childhood I spent a lot of time in Marosvécs but not, as many would think, in the castle which had not belonged to us for a long time then. At the explicit request of my parents, we were treated in the same way as the village children. Of course, I experienced odd things, after all my grandfather was referred to as “Baron”. He only used this title at the time when doing so it was easier to support good things.

Your mother had disadvantages since she was not allowed to attend university in the old system. Did you have any disadvantages later due to your roots? Right up to the army I didn’t feel any of that, but then I sharply faced it. When I asked where I was going to be sent I was told to the Danube Canal, to the company of refractory soldiers, where people to be punished for some reason were taken. In the end I didn’t go there because an acquaintance took my file and smuggled it to another box. He also told us that it said “aristocratic roots with many relatives abroad”. My mother was working in an editorial office by then and my father was an acknowledged teacher and painter. Until then I had not been faced with discrimination. mc Your parents, teacher and painter Pál Nagy, and Zsuzsanna Kemény, a journalist, were killed in a car accident in 1979. You and your brother were very young. In the 60s and 70s your apartment had a similar role among Târgu Mureș intellectuals as the Helikon meetings for Transylvanian writers in Marosvécs between 1926 and 1944. Yes, in the 60s and 70s our flat in an apartment block functioned like a literary-art salon. Lajos Erdély wrote about it in an article after my parents’ death. Artists, writers and poets at the beginning of their career were guests in our home. My father was surrounded by many and was loved by his students – lots of people say even today that it was due to him that they became prominent artists. Yet my mother was the real soul of that salon, the way of life in Vécs was passed on to that apartment. They had a greater regard for culture and the arts than anything else: when someone was talented they made allowances for the person if he perhaps fibbed or neglected his family – if someone wrote a good poem or painted a good picture he had a place in our home. mc

126

mc Although you had such a cultural background, in the stifling atmosphere of the 80s you decided to move to Hungary. Did professional challenges attract you or could you no longer live under the dictatorship of the time? I couldn’t settle down, I couldn’t lead the life I had imagined for myself. I would have liked to be an art historian, but at that time art history was taught only in Bucharest and only ‘reliable’ cadres were admitted there. I was involved in many things. I was employed as a window dresser in Târgu Mureș, later I was an industrial designer in a factory and I also painted and wrote visual poems and art reviews. I got married and then faced what everybody does: the dilemma what school the child would go to, as well as financial matters. I was a member of Mamű (Marosvásárhely Studio, later Works Created Today). Our exhibitions were banned from one day to another. That was one reason why, similarly to others in my generation, I decided to emigrate. Moving was not simple, at that time I was literally tuned to the changes underway – I listened to the radio intensely. I arrived in Hungary in the autumn of 1988 with the illusion that it would be far freer there. I did not settle in Budapest but in the small town of Hatvan where things were slower. It was like being in the provinces of the political changes. In the 90s I could at last study art history at ELTE. I was able to do that because my employers in Hatvan were very decent in letting me attend university as a full-time student. That is what I regard as my main excuse for having left Transylvania. But I also compiled other important experiences during the 20 years I spent in Hungary. I was in charge of a gallery for four years and it was there where I learnt how to run a contemporary art gallery in a hidden place, such that not only the locals would take notice. I was proud of TV channels and professional publications paying attention to the exhibitions in a provincial factory’s community centre. They didn’t know me very well, didn’t know that I was Pál Nagy’s son and didn’t know who János Kemény was – I had to stand on my own two feet. mc What took you home in 2008? You didn’t choose Târgu Mureș but started to work for the Haáz Rezső Museum in Odorheiu Secuiesc – a museum where the last five years have been very important. Meanwhile I remarried. My wife is from Lupeni. We often visited it and there was the inclination to move home. As a museum director I was at the peak of my career – I staged exhibitions, was published in leading professional journals and worked as an encyclopaedia editor, yet I thought I could do far more in Transylvania for the culture I was committed to. I returned home and slowly tried to show that the fine arts could be approached differently from what was customary there. I was lucky, other areas were revitalised in the museum, the new director, Zoltán Miklós, came with fresh ideas [for an interview with Miklós, see MúzeumCafé 26]. Although in the beginning he doubted that contemporary art exhibitions could be effective – he thought pictures could not entice visitors – later he became convinced that the fine arts can have a mobilising effect on the public. I always stress that besides modernity tradition also deserves respect, and my problem with the practice is actually that different artistic endeavours are often regarded as opposing one another. A person who became an artist in the 90s should not be set against someone whose art developed in the 70s. Of course, there are trends in the arts but they exist alongside and enrich one another. When in Odorheiu Secuiesc or Cristuru Secuiesc if someone exhibits a particular object and someone else pulls a face because Marcel Duchamp had already done that in the 1910s, I say that it has not yet been done in Cristuru Secuiesc. These gestures must also take place in the locality.

mc You assisted at the birth of the Transylvanian Arts Centre and became its director. How did it come about and what is involved? The Transylvanian Society of Artists wanted to have its own museum for a long time. It was actually Miklós Jakobovits, a painter in Oradea, who put the desire into an action plan and many of us received his letter about founding an independent Transylvanian Arts Institution. The idea was very popular among artists in the Miklós Barabás Guild and was seriously received and highly supported in Sfântu Gheorghe. The director of the Sekler National Museum, Mihály Vargha, took on the organisation [see MúzeumCafé 9]. Fortunately, there was also the political will. Both the president of the county authority and the mayor of the town were ready to assist with its foundation and to support its operation. It was also a great help that Hungary’s Foreign Ministry provided resources. Meanwhile the board of artists and art professionals was set up in which almost all art regions of Transylvania are represented and whose professional supervision and relations enhanced the project. At the same time, concrete donations were offered by administrators of artists’ estates and artists themselves. mc What does the basic collection of the Arts Centre comprise? The collection is not large yet. It has 40-45 works in the inventory and others which have been offered for donation later. Since we imagined the exhibitions to be staged in joint cooperation with the Sekler National Museum, we reckon with its significant post-1945 collection, which has expanded by these donations. mc At present the centre is in a temporary location – what are the long-term plans? There is the promise of becoming an independent institution with an essentially extended scope of activity and correspondingly larger staff in an entirely new building. At the request of our supporters, I have compiled a concept draft with our museum principles and practical requirements. It includes what activities and the appropriate premises such an institute should have, for example store rooms, rooms for sessions, etc. Now we are indeed working in a temporary but recently renovated old office building. Our offices and store rooms as well as two galleries are on the ground floor, while the large hall on its third floor was turned into a high standard exhibition space for contemporary art.

127

SUMMARY

mc How do you select? Whose works can be included? The core of our collection would basically consist of works by Romanian Hungarian artists from 1920 to the present. But of course those who are closely connected to this category would also be represented – there are artists born in mixed marriages or those who exhibit as part of a Hungarian artists’ group. I would also like works of Romanian, Saxon and others, as well as foreign artists to be part of the collection. At the moment it is difficult to talk about it because it is a long-term plan. For the time being the core collection has to be compiled. All the prominent works of artists who are regarded as significant by me and the professional board should be included in the collection. At the moment I don’t see it is possible to purchase works of art, but I can imagine obtaining the finances for specific projects. We are staging exhibitions and publishing high quality catalogues. There are no books or albums about many artists and their legacy, or they have not had an appropriate, professionally grounded exhibition. If we accept donations I think it is our strict duty to ‘pay’ with that. We could say that we primarily exhibit those who offer one or two works that represent their oeuvre. We aim to give the institute a positive attitude and prestige. We would like our artists and the administrators of estates to feel that it is the Transylvanian collection where works have an esteemed place. I hope that the building exclusively designed for Eműk will have a permanent exhibition, which will show the world what Transylvanian Hungarian art is like, similarly to many such exhibitions around the world which present regional art. By placing local art in the centre the art of the peoples living there is presented, thus the inter-culturalism which is characteristic of the region is modelled. Our first task would be to take some chronology into local art consciousness. Thus we ourselves and the artists could see what our art was and how it was shaped in line with the times, so that we would not think only in terms of great individuals. A bridging solution could be for the oeuvres of the most significant artists to be analysed by periods and not in their entirety. For example, with regard to our present exhibition I would be very pleased if some people pointed out that there were works of art from between 1965 and 1975 perhaps more significant than those displayed and which should be presented. Such a criticism, besides showing that my work is paid attention to, would also mean for me that the person has understood that our exhibition is not about the presence or absence of individuals, but what the spirit of a certain period was and what its valid ways of expression were like. To embed art historical time in the Transylvanian artistic consciousness is the most important professional challenge for me at this moment. mc Since the opening what does your everyday work in the centre involve? What I do here requires at least another half person. I wake and retire to bed with the problems of the centre on my mind. Since we are few in number, I try to be as efficient as possible. What do I do? Until now we were involved with the exhibition Bisecting Time 2. It was a huge task since we had to establish an institute alongside staging the exhibition and resolving a lot of practical matters, while there was no time at all for the essence of my work – research. Now I must focus on the next exhibition. Meanwhile, I’d like to shape the fundaments of an equally important future research centre environment for the Transylvanian Arts Centre, which at present is launched as an exhibition space. I would like to bring into being a serious reference library, which is being helped among others by the Museum of Fine Arts. We have also received donations from the editorial board of Új Művészet and the Idea Publishing House in Cluj. I also regard it important to establish

a documentary archive, for which we’d like to acquire work diaries, sketchbooks, correspondence and photographs of the period currently hidden in artists’ estates, articles, catalogues, invitations, posters, sound recordings, films and video recordings, if in no other way at least for digitization. We ourselves would like to take photos, make portrait films about artists, studios and exhibitions. Our aim is for future art historians who want to research what happened in Transylvanian Hungarian art to find a reliable starting point in our archives. As a researcher I know that today there is nowhere to turn in this matter and we must take on making up for this. mc The heirs of the Kemény family were returned the Marosvécs Castle only in the autumn of this year. How did you all feel about that moment? What plans have you for the castle? We would like to make the most of it and preserve the intellectual legacy of János Kemény, to put it to the service of culture. There are seven of us, grandchildren who have inherited it and a discussion precedes all our steps. It’s not easy because we have gone in different ways and don’t always think similarly, but our grandfather’s legacy still unites us. He made use of the place in the best possible way by creating an intellectual atmosphere where every cultural field had a home. If we address each of today’s intellectual heirs who have represented all the trends at the Marosvécs meetings we could mobilise a high number of people and have the opportunity to get united in the field of culture. Many think I am too optimistic, but what comforts me is that my grandfather was also accused of that. I think an exhibition radiating the spirit of the place over the borders and presenting the Marosvécs Helikon literary and cultural historical memory authentically would be a very good fundamental step in utilizing the building. If we managed to set right one of the wings to hold the exhibition – of course, it can be done only with outside help – I am convinced we would be on the right path. There is another aspect of the spirit of the place which would also provide an interesting exhibition, and that is a historical exhibition about the changes to the building, which was constructed on the ruins of a Roman castrum, and presenting the life of the castle. The director of the Maros County Museum sees possibilities in that, since they own objects which came from Marosvécs and which they would exhibit there under appropriate conditions.

128

MUSEUM QUARTER TRAGEDY AND MANY LAYERS OF MEMORY – THE SEPTEMBER 11 MEMORIAL & MUSEUM IN NEW YORK Since the tragedy of 11 September 2001 the site known as Ground Zero has been completely transformed. All traces of the catastrophe were removed, the environment was cleaned up and then a massive wave of building got underway. On the site of the former twin towers there now stands the Freedom Tower, and the construction of still more skyscrapers and other establishments is planned. Yet there is no question of forgetting or breaking with the past, since along with the rebuilding the element of memory and remembrance is embedded in the plan. In the huge area to be bounded by the future towers there is now a memorial space as a place of meditation and a museum to the memory of the nearly 3000 victims of the September 11 terror attacks and the bombings of 1993, and in the neighbouring streets numerous spaces have been formed and institutes established to support victims’ relatives and help them work through the tragedy. Here in the clearly most important, symbolic space stands the September 11 Memorial & Museum, which well testifies to the many arguments which preceded the formation of the space. There are still problematic issues in connection with the memorial place and the museum, but it can be truly stated that a functioning space has been formed in line with a basically well developed conception, where every single, minute detail has its role and can be seen to fulfil its function. The space, despite some sensationalist elements, is capable of becoming a medium of collective memory. The September 11 Memorial & Museum is a memorial place of many levels where in the remembrance the areas surrounding the museum, the building itself and the exhibitions inside all play an important role. As understanding develops and reaches new levels. KATICA KOCSIS

MUSEUM QUARTER “…AND LET ME PLAY, YOUR BEAUTIFUL SERENE SON” THE ‘ONCE UPON A TIME’ TOY MUSEUM IN SZÉKESFEHÉRVÁR The Toy Museum is situated in a nicely renovated listed building known as the Hiemer House in the historic city centre of Székesfehérvár. The building also encompasses a registry office, an inner courtyard with fountain, a ball room, various halls recalling different periods – which are suitable for concerts, workshops and other functions – and suites furnished with antique furniture of a four-star hotel standard. The owner of the museum’s collection, Éva Moskovszky, was already thinking in 1996 of how to ensure a future for her toys, doll’s houses, toy furniture and board games. She chose Székesfehérvár as it is half way between Budapest and Lake Balaton and also an important destination for tourists in view of its history. The municipality agreed to organise a permanent exhibition and the toy collection was deposited with the town in 1998. That same year a selection was exhibited with the name Fehérvár Doll’s House under the auspices of the local King Saint Stephen Museum. Twelve years went by and the question arose concerning what else could be done with the collection. In 2006 renovation of the architecturally valuable Hiemer House began and a decision was made for it to have community functions. The idea was raised of developing the toy collection and, linked with museum educational projects, accommodating it there. The ‘Once upon a time’ Toy Museum opened in 2012 and is now based on two collections, since it has incorporated some 1300 works of graphic art, namely the children’s book illustrations of László Réber. The Toy Museum is administratively a member institute of the local Picture Gallery. It employs two professional staff, a museologist and a museum education specialist. As all museums, it has been involved with tender applications, for example the Social Renewal Operational Programme. JUDIT JANKÓ

MUSEUM QUARTER FROM THERESA BRUNSWICK’S GARDEN OF ANGELS TO CHILDREN PROTECTED BY RÁKOSI – NURSERY SCHOOL MUSEUM IN MARTONVÁSÁR GETS NEW BUILDING The Nursery School Museum reopened in new premises on 12 September. It moved to 13 Dózsa György Road after being in a building in the Martonvásár mansion park for 20 years. Although all the exhibition items are not yet in place and the lightning lacks the final touches, it is still an enormous pleasure for the managing staff to see this extraordinary collection now in an appropriate location. It is all the result of Mrs Tibor Harcsa’s continuous collecting over 30 years, which began at the Csillag Street Nursery School in Nyiregyáza. The collection turned into a museum and exhibits became collected nationally. Mrs Harcsa travelled all over the country visiting elderly nursery school teachers who had some objects from their young years at home. The museum is a place of pilgrimage for a reason. It is the only museum in the world where nursery school education stretching for 132 years is exhibited chronologically. On the ground floor photographs, objects, toys and period clothes present the history of nursing young children between 1828 and 1960. The exhibition begins with the era of Theresa Brunswick who educated her own nephews and nieces and hence got involved with the education of young children. Theresa, the “angelic woman”, opened Central Europe’s first kindergarten, the so-called Angels’ Garden in her mother’s property in Buda in 1828. The museum has concluded an agreement with the rector of the Apor Vilmos Catholic College and the town’s nursery school about organising a regional further training centre for nursery school teachers in the museum building in the near future. However, unfortunately lacking a museum education specialist, the present director alone shows visitors around. NÓRA VÁGVÖLGYI BUSI

IN THE SPOTLIGHT CONCEPTION, INTENTION, SPECIALISTS, MONEY – COMPILING CONTEMPORARY ART IN HUNGARY’S PUBLIC COLLECTIONS One of the first Hungarian contemporary arts museums – known at the time by its working title as the “Hungarian Luxembourg” – was to be established in the old Kunsthalle, which was joined to the then Museum of Fine Arts on Andrássy Avenue. The idea was for Hungarian contemporary works of art compiled in the Fine Arts Museum but not yet exhibited to at last be removed from storage and presented to the public. The plan was finally realized in 1928 under the name of New Hungarian Picture Gallery and the working title was forgotten. (That probably derived from the fact that the profile of the Musée du Luxembourg in Paris was transformed in 1818. The works of old masters were taken to the Louvre and the Luxembourg became the “museum of living artists”, which at the time meant Delacroix, David and Ingres.) The history of presenting contemporary art in Hungary’s museums began there and continues today in many directions. Almost all museums acquired works of contemporary art. Former county museums, naturally galleries and even the Museum of Labour History and the Kunsthalle, which was to operate as an exhibition space, obtained hundreds and thousands of works by contemporary artists. It is possible to keep collecting, to purchase or accept works as a donation, to stage temporary exhibitions or turn them into a permanent display. However, as soon as collecting stops the compilation ceases to be contemporary, and that is true for every contemporary public collection. Concepts of contemporary art are not written in stone. Although it is difficult to draw the line, a difference is made between post-war and contemporary. It is not enough to know, for example, when an artist was born or the period his oeuvre spans. EMŐKE GRÉCZI

118

MUSEUM KEEPER AN EXTENSION OF THE HOMELAND – KONRAD SUTARSKI, RETIRED DIRECTOR OF THE MUSEUM AND ARCHIVE OF THE POLISH COMMUNITY IN HUNGARY The Museum and Archive of the Polish Community in Hungary was established in 1998 on the initiative of Konrad Sutarski. The museum’s field of interest is specific focussing on the thousandyear-old historical connections between Poles and Hungarians, and the history of Poles in Hungary. Konrad Sutarski was the institute’s director from its foundation until 2013 and this year he received the Ferenc Móra Prize, Hungary’s highest award in museology, in recognition of his work. MúzeumCafé spoke with him about the institute, the Polish community in Hungary and his literary activities. Konrad Sutarski graduated in mechanical engineering from the Poznan University of Technology in 1958, but in 1956 he was already involved with the then new cultural whirlwind of literary life. He married a Hungarian and for three years they lived in Poland before moving to Hungary in 1965, since when he has remained in Hungary. He pursued his professional technical career for 20 years, then a change occurred in 1990. He abandoned his engineering work and on the recommendation of Poland’s cultural minister he became the director of the Polish Cultural and Information Centre in Budapest. In his new position he began to take an interest in Hungary’s Polish community. Previously the socialist state didn’t pay attention to the Polish minority. Its members’ cultural identity wasn’t regarded as important in itself, nor as of interest to Hungarians. Hungary’s Central Polish Minority SelfGovernment set up the Museum and Archive of the Polish Community in Hungary and Konrad Sutarski was involved in its foundation. The museum opened in its present form in 2006, since when it has housed the exhibition 1000 Years of Polish-Hungarian Relations. ÉVA MARTON

129

SUMMARY

PAGE P. XX 92

MUSEUM KEEPER “I WOULD LIKE TO PURSUE ABSOLUTELY NEW RESEARCH FIELDS” ART HISTORIAN KATALIN KESERÜ ON EDUCATION, RESEARCH AND EXHIBITIONS INTERVIEW BY EMŐKE GRÉCZI

Katalin Keserü has taught several generations of art historians. In addition, her curiosity has led her to various fields of art history including the 19th century, Hungarian Art Nouveau and contemporary art. Perhaps the same curiosity made her apply for the directorship of the Budapest Kunsthalle and later the Ernst Museum. mc What memories have you of your childhood in Pécs? My parents were professionals. The cultural consciousness of Pécs is rather strong. The town has a significant past in relation to the arts, not to mention the ubiquitous traces of the Zsolnay factory. Just think of the artistic life in the 20s, when Vasarely and the artists who later became prominent figures of the Bauhaus and Modernism started off from. mc You wrote your doctoral thesis on Hungarian art at the turn of the century - Rippl-Rónai and the Gödöllő artists’ colony. Why did you choose those themes? Professor Vayer was sorry that I wrote my degree thesis on Gödöllő, more precisely on Aladár Körösfői-Kriesch. Although he was involved in Hungarian, moreover contemporary art – after all, he was the government commissioner of the Hungarian Pavilion at the Venice Biennale – European art was his specialist field and at the time the European connections of the Gödöllő colony were not so widely known. I got drawn into it because from 1972 I was already working as a ‘jack of all trades’ at the department. I was the secretary and the librarian, and I also held tutorials, one of which was about the foundations of applied arts. I began looking into the theme and realized what an important role the Gödöllő studio played in Hungary’s applied arts at the turn of the century. And it was not only the European relations that linked Hungarian art to French Modernism; there was another, hardly researched story, the British-Hungarian connections. mc Was it absolutely clear for you to stay and teach at the university? It so happened that I always had to choose between two things and although I know that it’s fortunate I’m not at all sure I’ve always made the right choice. Nóra Aradi, who taught at the department but was also in charge of the Art History Research Team, asked me to go over to the institute but I opted for the department. University requires a lot of work. You do not have the privilege as in a research institute where you are basically involved in the field you have chosen. Still, in the 80s you were able to travel to do research and attend conferences for a few days with the support of the university. mc How and in what direction has the department changed in recent decades? There have been huge changes especially in the past decade, but I couldn’t name a direction because collective thinking has ceased and academic requirements have increased. I myself cannot see the future of the so-called Bologna process of higher education.

You have mentioned that you perhaps did not always make the right choice. How do you view being director of the Budapest Kunsthalle? I don’t regret it, although I must say it got me down. Immediately after the political changes of 1989 attitudes which have by now been shaped were not present. Previously, directors had been appointed; it was first in 1992 when a tender was announced. A few days before the deadline Kati Néray urged me to apply and, taking that as encouragement, I did so. Yet the reaction to my decision quite surprised me. I thought something new would begin, everything would happen democratically in the future and I would be working together with my colleagues, but it did not quite happen that way. The Kunsthalle did not become the workshop of exhibitions as creation. There was the curse of hierarchy – the mentality accustomed to the Kunsthalle’s position of power and the trade unions. I was appointed at the end of 1992 and relieved in January 1995 – it was a short but very intensive period. mc How come that your Kunsthalle experience did not deter you from taking on directorship of the Ernst Museum? Following the Kunsthalle I was in an unpleasant situation. My enthusiasm was dampened and the Ernst Museum provided a great opportunity. I am very happy with the six years I spent there. mc Is there anything that you would really like to achieve? The University of Debrecen invited me to write a textbook about folk art, with its changing content. I am working on that at the moment. I came across a publication of the 1991 international conference on art history in Zsennye. In that László Beke says that in Hungary researching folk art has always been problematic and thus is best avoided. It is still problematic, yet I will write the volume. And I would like to pursue absolutely new research fields. mc

131

TERMÉSZETI ÉS ÉPÍTETT ÖRÖKSÉG EGYSÉGE A BENYOVSZKY-CSALÁD VOLT BIRTOKÁN SZERZŐ: PUCHARD BALÁZS FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” Babits Mihály A Benyovszky-parkerdő nevét hazánk egyik ősi nemesi családjától kölcsönözte, amelynek eredete egyes források szerint egészen Aba Sámuel király (1041–1044) koráig vezethető vissza, így a család története szinte a honfoglalástól napjainkig végigkíséri Magyarország történelmét. A krónika szerint a család 1330-ban részt vett a Károly Róbert elleni merényletben, és harcolt Zsigmond király (1387–1437) oldalán a török ellen. A legenda szerint a Benyó-hegyen épült családi várban készült az a lőpor, ami a Rákóczi-szabadságharcot „kirobbantotta”. A család egyik tagját, Benyovszky Móricot a madagaszkári őslakosok még királyukká is megválasztották. A parkerdő századéves fái között járva pedig érzékelhetjük, hogyan növekszik körülöttünk az élő történelem. Hisz az erdő unokáink öröksége, és ami hasznot hajt, ami szépséget nyújt nekünk ma, az nagyszüleink hagyatéka, erdészek több nemzedékének öröksége és gondoskodása. Ma a Gyulaj Zrt. erdészei gondoskodnak erről az örökségről. A Tengelic községhez tartozó felsőtengelici Benyovszkykúria parkja volt Tolna megye első természetvédelmi területe, 1952-ben országos védelem alá helyezték. Legnagyobb értékét különleges madárvilága és ősfái mellett a Magyarországon csak itt megtalálható kalábriai fenyőállomány adja. A park kilencven–száz éves fái között olyan különlegességek is akadnak, mint a mocsári ciprus és a virginiai boróka. A parkerdő madártani vonzerejét jelentős szürkegém-kolóniája adja, de megtalálható itt a fekete harkály is, amely legnagyobb testű harkályfajunk. A Benyovszky-kúria utolsó grófja, Benyovszky Rezső fiatalon elhunyt gyermeke emlékére 1914-ben emelte a kápolnát, amelyet a park gondozásával megbízott Gyulaj Zrt. újított fel a parkerdővel együtt 2014-ben, a századik évforduló alkalmából, a Magyar Fejlesztési Bank támogatásával. A ma már csak Benyovszky-kápolnaként emlegetett épület így nyerhette vissza régi méltóságát. (x)

A38 SHIP BUDAPEST FABULOUS VIEW

EXCELLENT SOUND SYSTEM

ON THE DANUBE

INTERNATIONAL ACTS

LIVE MUSIC MULTIMEDIA INSTALLATIONS

CENTER OF THE UNIVERSE.

FIVE AREAS

WONDERFUL RICH PROGRAMME

COLORFUL LOCAL CROWD

CONTEMPORARY ART

A38 Ship is a cultural and entertainment center with a special constellation of an international programme, a contemporary exhibition space, a restaurant, a concert hall, open-air terraces, a lounge and other celestial pleasures - all in one aboard as one of the most fascinating venues in Budapest. Being at the intersection of the four cardinal directions it is the median of Budapest cultural life and one of Europeâ&#x20AC;&#x2122;s coolest venues in the contemporary art scene. Use your compass and navigate to A38 Ship.

KEDVENC LAPJAI DIGITÁLISAN! · · · ·

Pár kattintással azonnal olvasható, előfizethető Kiadványát több eszközön is elérheti Nem kell tárolni, virtuális könyvespolcán bármikor eléri Ajándékba is vásárolható

222x288_DS_image51_MPraxis.indd 1

2014.11.19. 16:19

múzeumcafé

FŐIGAZGATÓ-HELYETTESE KONRAD SUTARSKI, A MAGYARORSZÁGI LENGYELSÉG MÚZEUMA NYUGALMAZOTT IGAZGATÓJA SUMMARY

KORTÁRS MŰVÉSZET A HAZAI KÖZGYŰJTEMÉNYEKBEN A NEW YORK-I 9/11 MEMORIAL & MUSEUM A MARTONVÁSÁRI ÓVODAMÚZEUM A HETEDHÉT JÁTÉKMÚZEUM KESERÜ KATALIN MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ VÉCSI NAGY ZOLTÁN, AZ ERDÉLYI MŰVÉSZETI KÖZPONT VEZETŐJE BARCZI GYULA, A SZLOVÁK NEMZETI MÚZEUM

EGY, A 21. SZÁZADI ELVÁRÁSOKNAK MEGFELELŐ, EGYSZERRE TUDOMÁNYOS ÉS NÉPSZERŰ MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUMNAK? A HAZAI KIÁLLÍTÁSOK LÁTVÁNYTERVEIRŐL ÚJ RÉGÉSZETI KIÁLLÍTÁS A NEMZETI MÚZEUMBAN A MAROSVÁSÁRHELYI VÁR FELTÁRÁSA MÚZEUMALAPÍTÁS VERESEGYHÁZON TEREMŐRÖK ÚJ FELADATAI

LEHET-E A MÚZEUM TERÁPIÁS TÉR? – A „VITRINSZEMLÉLETŰ” ÉS A „PROBLÉMAMEGOLDÁS-SZEMLÉLETŰ” MÚZEUMLÁTOGATÓKRÓL MILYENNEK KELLENE LENNIE

MÚZEUMCAFÉ, 44. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/6., DECEMBER–JANUÁR