MúzeumCafé 40. szám by MúzeumCafé

WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011. ARANYÉREM ED-AWARDS 2011. BRONZÉREM

múzeumcafé

DINAH GOTTLIEBOVA: GERMAN HALF-GIPSY WOMAN (1944, KL AUSCHWITZ, WATERCOLOUR, 38,5 × 31 CM, DETAIL) ©HUNGART

A MÚZEUMOK MAGAZINJA, 40. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/2. ÁRA: 990 FORINT

EMLÉKEZET A HOLOKAUSZT-ÉVFORDULÓ ÉS A MÚZEUMOK

Játsszunk együtt! Különleges tehetségű fiatalok koncertsorozata Érdi Tamással a BMC-ben, a MOL Tehetségtámogató Program keretében

BMC 1093 BudApest, Mátyás u. 8. www.BMC.hu / +36 1 216 7894

2014. május 4-én vasárnap, 11 órakor BARtÓk

2013. november 3. MOZART, december 1. BEETHOVEN, 2014. január 5. SCHUBERT, február 2. SCHUMANN, március 2. CHOPIN, április 6. LISZT, május 4. BARTÓK, június 1. GÁLA

Privát kérdőív

Egy kedves barátom, aki éppen a doktori disszertációja megvédésére készül (csak a különlegessége miatt említem, hogy ez lesz a második olyan tudományos munka ezen a szinten Magyarországon, amelyik témájául a műkereskedelem vizsgálatát választotta), a megíráshoz szükséges adatgyűjtés céljából összeállított egy kérdőívet, és kollégái segítségével – ő maga is egyetemen oktat – szétküldte azt több felsőoktatási intézménybe. Ahhoz képest, hogy nem egy hivatalos közvélemény-kutató cégtől jött, nem is kevesen voltak hajlandók válaszolni neki: a Nyugat-magyarországi Egyetem Pedagógiai Kara, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem és a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Kara hallgatói köréből végül is 396-tól kapta vissza a kitöltött kérdőíveket, sőt a papíron válaszolókon kívül egy második körben még az interneten is 86-an feleltek a kérdéseire (utóbbiak esetében természetesen nem csak a felsőoktatásban részt vevő fiatalok lehettek a válaszolók között). Mármost természetesen az őt a témája miatt érdeklő célzott kérdésekre itt és most nincs miért kitérnem, két általánosabb jellegű, a megkérdezetteknek a kultúra egyes területeihez fűződő viszonyát firtató kérdésre adott válaszokból azonban talán itt sem teljesen tanulság nélküli idézni. Az „Egy művészeti vetélkedőn melyik kérdéscsoportból húzna a legszívesebben? 1. zenei; 2. irodalmi; 3. film- és színháztörténeti; 4. képzőművészeti; 5. egyéb” kérdésére a 482 válaszoló 39 százaléka az irodalom, 27,2 százaléka a zene, 23 százaléka a film/színház választ jelölte meg, és mindössze 8,9 százalék választott volna szívesen képzőművészeti témát. Arra pedig, hogy „Ha lenne egy szabad délutánja, hova menne a legszívesebben? 1. kiállításra; 2. színházba; 3. moziba; 4. komolyzenei hangversenyre; 5. rockkoncertre”, a színházba válasz 38,9, a mozi 37, a rockkoncert 12,7, míg a kiállítás mindössze 8,5 százalékot kapott (még így is magasan megelőzve azonban a komolyzenei koncertre vágyók 2,9 százalékát). A fenti adatok egyik lehetséges magyarázataként pedig a szerző idéz egy általa egy érintett szakértővel készített interjúból is: „A zenét, az irodalmat, a filmet, a színházat sokkal jobban odafigyelve támogatják, valószínűleg azért, mert ezek a művészeti ágak több szavazópolgárt szólítanak meg. Ha tízezrek járnának például a Ludwig Múzeumba kiállításokra, valószínűleg a döntéshozók is jobban megfontolnák ezt a kérdést.” Hát akkor talán mi, múzeumiak, tegyünk róla, hogy járjanak; hogy megfontolják. Martos Gábor

A SZÁZ ÉVE DÖRRENT PISZTOLYLÖVÉS THE SOUND OF GUNFIRE 100 YEARS AGO FOTÓ/FORRÁS: BUNDESARCHIV

[mc] Az Országgyűlés idén február 6-án fogadta el a víz alatti kulturális örökség védelméről szóló UNESCO-egyezmény kihirdetéséről szóló törvényt; a ratifikálás révén mostantól Magyarország is felléphet nemzetközi tengervizekben található kulturális örökségének megóvása érdekében. Ezek legismertebbje alighanem a Szent István csatahajó: a 152 méter hosszú, húszezer tonna vízkiszorítású vízi erődöt 1914-ben a Ganz-művek fiumei hajógyárában bocsátották vízre, de első harci bevetésére csak 1918. június 9-én futott ki az Adriára. Komoly háborús sikerek elérésére azonban esélye sem volt: június 10-én hajnali fél négy előtt néhány perccel két olasz torpedó csapódott az oldalába, és a hajó reggel hat óra után nem sokkal elsüllyedt. Az 1087 fős legénység nagy része megmenekült, de 87 tengerész – köztük négy tiszt – így is a hajóval együtt merült hullámsírba. Egy másik, osztrák hadihajó fedélzetéről végig filmre vették a történteket, így a Szent István lett az első olyan csatahajó a világon, amelynek elsüllyedését élőben örökítették meg. A MúzeumCafé következő számában az első világháború kitörése, a szarajevói első pisztolylövés centenáriumának múzeumi megemlékezéseit térképezzük fel. ¶ [mc] On 6 February Parliament ratified a law in line with the UNESCO convention on protection of underwater cultural heritage, thus Hungary can participate in safeguarding cultural relics found in international waters. The most famous is probably the St. Stephen battleship. The 152-metre long, 20,000 displacement tonne vessel, built at the Ganz Danubius shipyard in Fiume, was launched in 1914 and its first battle deployment began in the Adriatic on 9 June 1918 in the evening. There was little chance of major war success and a few minutes before 4.30 a.m. on 10 June two Italian torpedoes struck the ship’s side and water flooded in, inundating the boiler room. The ship started to lean and soon after 6 a.m. it sank. Most of the 1087 crew members were saved, but 87 sailors - four officers among them - went to a watery grave. The incident was filmed from the deck of an Austrian ship in the battle, the Tegetthoff. Thus the sinking of the St. Stephen became the first ever to be recorded. Marking the centenary of the start of World War I, with the incident in Sarajevo, the next issue of MúzeumCafé will look at museum commemorations and events in Hungary and abroad. ¶

KÉT FESTŐ, KÉT SORS, KÉT GYŰJTEMÉNY BOLMÁNYI FERENC ÉS JANKAY TIBOR BASICS BEATRIX MŰHELY

A SZÁZ ÉVE DÖRRENT PISZTOLYLÖVÉS ........................................................................................................................................................ [ 2] MÚZEUMKÖRÚT ................................................................................................................................................................................................................................... [ 7] MITŐL KÖZ A KÖZGYŰJTEMÉNY? BASICS BEATRIX MÚZEUMGUIDE ........................................................... [ 18] SZÜKSÉG VAN-E JÁRÁSI MÚZEUMOKRA A MEGYEI HATÓKÖRŰ VÁROSI ÉS A TERÜLETI MÚZEUMOK MELLETT, ÉS MILYEN FUNKCIÓKKAL? ................................................................. [ 26] SZÉKELY ZOLTÁN, PERGER GYULA, ROSTA SZABOLCS, EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA KULTÚRÁÉRT FELELŐS ÁLLAMTITKÁRSÁG, MAGYAR VIDÉKI MÚZEUMOK SZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGE DISPUTA HAU SÍRJÁNAK FELIRATOS ARCHITRÁVJA ................................................................................................................................................. [ 31] LIPTAY ÉVA, KÓTHAY KATALIN ANNA MŰHELY A MAGYAR FESTÉSZET PÁRIZSI KÖVETE – CZÓBEL KIÁLLÍTÁSA SZENTENDRÉN ........................ [ 42] BARKI GERGELY MŰHELY ÁTALAKULÓ MEGYEI INTÉZMÉNYEK, ÁTALAKULÓ ONLINE FELÜLETEK ................................................... [ 46] BERÉNYI MARIANNA MŰHELY PÁRIZSI TANÁCSADÓK IS RÉSZT VESZNEK A MÚZEUMI NEGYED TERVEZÉSÉBEN ................... [ 47] KOVÁCS DÁNIEL MŰHELY

TARTALOM

JANKAY TIBOR HAT ÖNARCKÉPE AZ ÉLETMŰ KÜLÖNBÖZŐ KORSZAKAIBÓL A MUNKÁCSY MIHÁLY MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBAN FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A HOLOKAUSZT ÖRÖKSÉGÉT KIÁLLÍTANI IS NEHÉZ .................................................................................................................. [ 50] TORONYI ZSUZSANNA POSZTAMENS A MÚZEUMOK PROBLÉMÁIRA AZ ÉPÍTÉSZET VÁLASZOL? ................................................................................................. [ 66] BERÉNYI MARIANNA MÚZEUMNEGYED ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁS A RÉGI NAPPALIBAN .................................................................................................................................................... [ 76] VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA MÚZEUMNEGYED CUKORBAN TARTÓSÍTOTT CIPRUSOK RAJCSÁNYI GELLÉRT MÚZEUMNEGYED ........................ [ 86] MÚZEUMÁBAN ÉLEDT ÚJJÁ GOLDBERGER SZELLEME ........................................................................................................... [ 92] MARTOS GÁBOR, JANKÓ JUDIT MÚZEUMŐR | NÉPESSY NOÉMI „EGYENSÚLYT TEREMTENI A LOKÁLIS ÉS AZ EGYETEMES KÖZÖTT” ............................................................. [ 102] BASICS BEATRIX MÚZEUMŐR | JAMES SNYDER „MINDENT MINDIG ÚJRA KELL GONDOLNI” ............................................................................................................................................. [ 108] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMŐR | TÖRÖK LÁSZLÓ „MÉG SOK VÁLTOZTATÁST TERVEZÜNK” ....................................................................................................................................................... [ 114] MARTON ÉVA MÚZEUMŐR | FARBAKY PÉTER SUMMARY ..................................................................................................................................................................................................................................................... [ 118]

IMPRESSZUM

MÚZEUMCAFÉ A MÚZEUMOK MAGAZINJA FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE WWW.MUZEUMCAFE.HU FIZESSEN ELŐ A MÚZEUMCAFÉRA! KÉTHAVONTA 128 OLDALON MINDEN, AMI MÚZEUM HA EGY ÉVRE ELŐFIZET, JELENTŐS KEDVEZMÉNNYEL, LAPSZÁMONKÉNT 690 FORINTÉRT JUTHAT HOZZÁ AZ EGYETLEN ORSZÁGOS TERJESZTÉSŰ MÚZEUMI MAGAZIN KÖVETKEZŐ HAT SZÁMÁHOZ. AMENNYIBEN ELŐ SZERETNE FIZETNI, KÜLDJE EL NEVÉT ÉS A POSTÁZÁSI CÍMÉT AZ

ELOFIZETES@MUZEUMCAFE.HU

E-MAIL CÍMRE

ELŐFIZETŐINK KÖZÖTT KIÁLLÍTÁSI KATALÓGUSOKAT ÉS MÚZEUMI BELÉPŐKET SORSOLUNK KI.

MÚZEUMCAFÉ, A MÚZEUMOK MAGAZINJA WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE INSTAGRAM.COM/MUZEUMCAFE_MAGAZINE WWW.MUZEUMCAFE.HU CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011: 3 × ARANYÉREM EUROPEAN DESIGN AWARDS 2011: BRONZÉREM MAGMA 2009: AZ ÉV MAGAZINJA PRO TYPOGRAPHIA 2009: ARANYFOKOZATÚ DÍJ ALAPÍTÓ: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST KIADÓ: KULTÚRA 2008 NONPROFIT KFT., 1146 BUDAPEST, DÓZSA GYÖRGY ÚT 41. SZERKESZTŐSÉG: 1068 BUDAPEST, SZONDI UTCA 77. E-MAIL: MC@MUZEUMCAFE.HU LAPIGAZGATÓ: LÉVAY ZOLTÁN – LEVAY.ZOLTAN@MUZEUMCAFE.HU LAPMENEDZSER: PÁPAI LUCA – PAPAI.LUCA@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: BAÁN LÁSZLÓ, GYÖRGY PÉTER, ROCKENBAUER ZOLTÁN, TÖRÖK LÁSZLÓ FŐSZERKESZTŐ: MARTOS GÁBOR – MARTOS.GABOR@MUZEUMCAFE.HU MŰVÉSZETI VEZETŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐ: GRÉCZI EMŐKE – GRECZI.EMOKE@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐK: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU, KOVALIK MÁTÉ – KOVALIK.MATE@MUZEUMCAFE.HU MUNKATÁRSAK: BASICS BEATRIX – BASICS.BEATRIX@MUZEUMCAFE.HU, BERÉNYI MARIANNA – BERENYI.MARIANNA@MUZEUMCAFE.HU, HEILMANN ANNA – HEILMANN.ANNA@MUZEUMCAFE.HU, MAGYAR KATALIN – MAGYAR.KATALIN@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐ-ASSZISZTENS: PATAI ZSUZSANNA – PATAI.ZSUZSANNA@MUZEUMCAFE.HU E SZÁMUNK SZERZŐI: BARKI GERGELY, BASICS BEATRIX, BERÉNYI MARIANNA, GRÉCZI EMŐKE, JANKÓ JUDIT, KÓTHAY KATALIN ANNA, KOVÁCS DÁNIEL, LIPTAY ÉVA, MAGYAR KATALIN, MARTON ÉVA, MARTOS GÁBOR, NACSINÁK GERGELY ANDRÁS, PERGER GYULA, RAJCSÁNYI GELLÉRT, ROSTA SZABOLCS, SZÉKELY ZOLTÁN, TORONYI ZSUZSANNA, VÁRVÖLGYI BUSI NÓRA KORREKTOR: SZENDRŐI ÁRPÁD – SZENDROI.ARPAD@MUZEUMCAFE.HU ANGOL FORDÍTÁS: BOB DENT, RÁCZ KATALIN LAPTERV: LEAD82 – LENCSÉS-TÓTH DÁVID, NÉMETH L. DÁNIEL, SALÁT ZALÁN PÉTER, SUSZTER VIKTOR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA/FLASHBACK PHOTO – VILLAN@FLASHBACKPHOTO.EU FOTÓASSZISZTENS: DUBA MÁTÉ, MÁTÉ BALÁZS/FLASHBACK PHOTO KÉPFELDOLGOZÁS: LENCSÉS-TÓTH DÁVID – LENCSES.DAVID@MUZEUMCAFE.HU CÍMLAP: DINAH GOTTLIEBOVA: NÉMET FÉLCIGÁNY ASSZONY (1944, KL AUSCHWITZ, VÍZFESTÉK, PAPÍR, 38,5 × 31 CM, RÉSZLET) © HUNGART REPRODUKCIÓ/FORRÁS: PAŃSTWOWE MUZEUM AUSCHWITZ-BIRKENAU W OŚWIĘCIMIU BETŰK: AMBROISE, AMBROISE FIRMIN, AMBROISE FRANÇOIS – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ ARDOISE COMPACT, ARDOISE NARROW, ARDOISE TIGHT – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ FREIGHTMICRO – JOSHUA DARDEN PAPÍR: MUNKEN PURE, BORÍTÓ: 300 GRAMM, BELÍV: 120 GRAMM MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU NYOMDAI MUNKÁK: EPC NYOMDA, BUDAÖRS FELELŐS VEZETŐ: MÉSZÁROS LÁSZLÓ KÖTÉSZET: ELŐZÉK KFT. FELELŐS VEZETŐ: SZÖLLŐSI ÁDÁM ISSN SZÁM: HU ISSN 1789–3291 LAPNYILVÁNTARTÁSI ENGEDÉLY SZÁMA: 163/0588–1/2007 TERJESZTÉS: A LAPKER ZRT. ORSZÁGOS HÁLÓZATÁN KERESZTÜL A RELAY ÉS AZ INMEDIO KIEMELT ÜZLETEIBEN. TOVÁBBI ÁRUSÍTÓHELYEK: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, NÉPRAJZI MÚZEUM, LUDWIG MÚZEUM/MŰVÉSZETEK PALOTÁJA, MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM, MŰCSARNOK, MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA/MAI MANÓ HÁZ, ÁLLATKERTI AJÁNDÉKBOLT, A SZENTENDREI FERENCZY MÚZEUM ÉS A MŰVÉSZETMALOM SHOPJA, KIESELBACH GALÉRIA, KOGART, ÍRÓK BOLTJA, RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰBOLT, KÓDEX KÖNYV ÁRUHÁZ, FUGA BUDAPESTI ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT, AGRA KULTURÁLIS UTAZÁSI TÁRSASÁG, VALAMINT AZ ALEXANDRA KÖNYVESBOLTHÁLÓZAT NAGYOBB ÜZLETEI KÖVETKEZŐ SZÁMUNK MEGJELENÉSI IDEJE: 2014. JÚNIUS 5. TILOS A KIADVÁNY BÁRMELY FOTÓJÁNAK, ÍROTT ANYAGÁNAK VAGY AZOK RÉSZLETÉNEK A KIADÓ ÍRÁSBELI ENGEDÉLYE NÉLKÜLI ÚJRAKÖZLÉSE

MÚZEUMKÖRÚT

HÍREK*SZERKESZTI: MAGYAR KATALIN

ITTHONRÓL GYŰJTEMÉNYEK ÁTSZERVEZÉSE, BESOROLÁSI VÁLTOZÁSOK [mc] A Szépművészeti Múzeumhoz került az Iparművészeti Múzeumtól a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Gyűjtemény a Hopp-villával együtt. Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont jött létre Fertődön; az intézmény az Esterházy-kastélymúzeumból és a Haydn Kutatóközpontból áll. Ide kerül az Iparművészeti Múzeumból az Esterházy-kincstár, valamint más, a hercegi családhoz kötődő műtárgyegyüttesek. Tematikus múzeumként veszik nyilvántartásba a Fővárosi Állat- és Növénykertet, így az a közgyűjteményeknek kiírt pályázatokon is indulhat. Területi múzeum lett a Szennai Skanzen, így már a helytörténetet is kutathatják. Elérhetővé vált a nagyközönség számára az ELTE TTK Természetrajzi Múzeum, amelyben két tárlat és hét gyűjtemény kapott helyet. Szombathelyen a Capitoliumi triász kivételével visszakerültek a római kőemlékek a Savaria Múzeum kőtárából a Püspöki Palota Sala Terrenájába. ¶ ELHUNYT SOLTÉSZ JÓZSEF MUZEOLÓGUS, VASÚTTÖRTÉNÉSZ [iho.hu] A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főmuzeológusa néhány nappal 58. születésnapja előtt halt meg. A Miskolcon született vasúttörténész a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karának vasúti szakán végzett, 1996 óta volt a múzeum munkatársa; hatvannál is több kiállítás rendezése fűződött a nevéhez. ¶

MÚZEUMOKBAN DOLGOZÓK KITÜNTETÉSE MÁRCIUS 15-ÉN [mc] Az idei állami ünnepen Széchenyi-díjat kapott Borsa Ge deon, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa, Mravik László művészettörténész, aki a Magyarországról jogtalanul elhurcolt műkincsek restitúciója tárgyában kifejtett tudományos munkája elismeréseként kapta meg a díjat (vele a MúzeumCafé 36. számában olvasható interjú – a szerk.) és Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Munkácsy Mihály-díjban részesült Mózer Erzsébet, a Szépművészeti Múzeum grafikai restaurátorművésze. Magyar Érdemrend lovagkeresztben részesült Fazakas László Károly, az Iparművészeti Múzeum Biztonsági Osztályának nyugdíjazott vezetője, Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója, Mózessy Gergely, a Székesfehérvári Egyházmegyei Gyűjtemény igazgatója és Siklósi Gyula nyugdíjas régész. Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Halmágyi Pál Gábor történész, a makói József Attila Mú zeum nyugalmazott igazgatója és Fűrészné Molnár Anikó, a Tatabányai Múzeum nyugalmazott címzetes igazgatója. ¶

A MEGÚJULT KISVÁRDAI ZSINAGÓGÁBAN ÚJRA MEGNYÍLT A RÉTKÖZI MÚZEUM [szabolcs online] Befejeződtek az egykori kisvárdai zsinagóga épületében az 1983 óta itt működő Rétközi Múzeum belső rekonstrukciós munkái, amelyek egy 2012-ben európai uniós pályázaton elnyert, több mint 48 millió forintos támogatásból valósultak meg. Az április 1-jei újranyitás után ismét eredeti szépségében látható a mennyezeti díszítőfestés, új ruhatár és vizesblokk is készült, és megújultak a kiállítások is. A földszinti egybefüggő, nagy tér mostantól egyszerre kiállítás, játszóház és a múzeumpedagógiai foglalkozások helye lesz, de leválasztottak belőle egy kiscsoportos kreatív tevékenységekre alkalmas részt is. A karzaton egy eddig a közönség számára kihasználatlan helyiséget speciális oktatóteremmé alakítottak át a fogyatékkal élő diákoknak, a galéria egyik oldalán a Rétközi ősiségek címet viselő régészeti kiállítás látható, a másik oldalon pedig egy polgári, egy parasztpolgári és egy paraszti szobabelsőt rekonstruáltak. A belső megújulást követően még inkább időszerűvé vált az épület külső, omladozó falrészeinek megújítása.

ELISMERÉSEKET KAPOTT MÚZEUMOK ÉS MUNKATÁRSAIK [mc] Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóját a Katolikus Izabella-rend középkeresztjével tüntették ki a magyar–spanyol kulturális kapcsolatok terén végzett munkásságáért. Trogmayer Ottó régész, nyugalmazott múzeumigazgató a Szeged díszpolgára címet kapta; Gaskó Béla muzeológust Szegedért Emlékéremmel díjazták. A Csongrád Megye Közművelődéséért Díjat Nagy Imre, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ igazgatója vette át. A Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma és a Szlovák Nemzeti Múzeum Magyar Kultúra Múzeuma Nógrád megye Madách-díját kapta. ¶

RÉSZLET A VOLT ZSINAGÓGA EREDETI SZÉPSÉGÉBEN MEGÚJULT BELSŐ TERÉBŐL; A GALÉRIA SZEMKÖZTI OLDALÁN A KÖRNYÉK EGYKORI POLGÁRI, PARASZTPOLGÁRI, ILLETVE PARASZTI SZOBABELSŐINEK REKONSTRUKCIÓJA LÁTHATÓ FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

ISMÉT MAGYAR TULAJDON LETT HUBAY ZONGORÁJA [mno.hu] Az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége, a Hubay család és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont közötti háromoldalú megállapodás értelmében ismét magyar tulajdonba került Hubay Jenő hegedűművész, zeneszerző Bösendorfer zongorája. A hangszer a második világháború végén került Hubay unokaöccsének Zugligeti úti villájába, amelyet az Egyesült Államok nem sokkal később megvásárolt. A nagykövetség hetven éven át őrizte a zongorát, amely most a Zenetörténeti Múzeumba került. A Bösendorfer eredeti helyén, a 2008-ban újranyílt Hubay Zeneteremben rendezett koncerteken szólalhat majd meg, ehhez azonban előbb egy felújításon kell átesnie.

LEMONDOTT ÉS KINEVEZETT IGAZGATÓK MÚZEUMAINKBAN [mc] Lemondott Takács Imre, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója; az Esterházy-kincstár Fertődre szállítására és a Keletázsiai Gyűjteménynek a Szépművészeti Múzeumhoz való áthelyezésére hivatkozva. Továbbra is Száraz Csilla vezetheti a nagykanizsai Thury György Múzeumot a közgyűlés döntése értelmében. Felmondott Kriston Vízi József, a Dombóvári Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója, miután hat hónapja nem kapott fizetést. Lemondott vezetői posztjáról Gajdán Bálint, a hódmezővásárhelyi Bessenyei Ferenc Művelődési Központ igazgatója, helyét Nagy Imre, a Tornyai János Múzeum és Kulturális Központ igazgatója vette át. ¶

ÚJ MÚZEUMOK ÉS KIÁLLÍTÁSOK NYÍLTAK ORSZÁGSZERTE [mc] Nosztalgia Múzeumot nyitottak meg Szécsényben, a gyűjtemény az elmúlt száz év történelmét idézi fel Jászberényi Pál gyűjteménye és a Kubinyi Ferenc Múzeum anyaga segítségével. Megnyílt a Rockmúzeum, a MagyaRock Hírességek Csarnoka az angyalföldi RaM Colosseumban. Fekete István műveit, néhány hozzá kötődő tárgyi emléket, valamint a Tüskevár egykori televíziós sorozat főszereplőit mutatja be a Keszthelyen megnyílt emlékszoba és panoptikum a Vidor Játékmúzeum földszintjén. Kétmilliárd forintos uniós támogatásból kastélymúzeum születik Gyulán, a felújítás alatt lévő Almásy-kastélyban. ¶ TÖBBE KERÜL A DÉRI MÚZEUM FELÚJÍTÁSA DEBRECENBEN [dehir.hu] A debreceni önkormányzatnak hetvenmillió forintot kell még költenie a Déri Múzeum műszaki hiányosságokkal „elkészült” épületére, hogy az uniós támogatási szerződésben vállalt módon fejezzék be az intézmény felújítását. További huszonhatmillió forint hiányzik az állandó kiállítások elkészítéséhez. ¶

GYŰJTEMÉNYEK A FELHŐBEN, ADATBÁZISOK A VILÁGHÁLÓN [magyarmuzeumok.hu] Német fejlesztésre épül az a magyar szoftver, amely országos és helyi múzeumoknak is segíthet gyűjteményük digitalizálásában. A MúzeumDigitár alkalmazásával feldolgozott gyűjtemények online kutathatók, nyilvántarthatók, és egy átfogó adatbázisba illeszkednek. A felhőalapú, ingyenes szoftver segítségével a felhasználó intézmények elérhetővé tehetik gyűjteményeik darabjait az interneten. ¶ ADOMÁNYOZÁSOK RÉVÉN GYARAPODIK A LISZT MÚZEUM [mti] Schubert Erlkönig című dalának Liszt Ferenc által készített eredeti autográf zenekari átiratát szerezte meg a Liszt Ferenc Emlékmúzeum Neszlényi Judith Kaliforniában élő zongoraművésznő adományával. A múzeum új szerzeményei közé tartozik egy, a 19. század első évtizedeiből származó Erardútizongora is, amely eredetileg Caroline Saint-Cricq, Liszt első szerelme és tanítványa számára készült és egy Táborszky Nándorról, Liszt fontos magyar kiadójáról és barátjáról 1875-ben készült festmény. ¶

HUBAY JENŐ TANÍTVÁNYAIVAL 1935 KÖRÜL A MOST „HAZATÉRT” BÖSENDORFER MELLETT: (BALRÓL JOBBRA) FRANZ BRUCKBAUER, BARDÓCZ MARGIT, FEJÉR SÁNDOR, HUBAY JENŐ, FENYVES LÓRÁND, ZATHURECZKY EDE, LENGYEL GABRIELLA, VIROVAI RÓBERT, HEGEDÜL WANDA LUZZATO, A ZONGORÁNÁL FARNADI EDIT FOTÓ/FORRÁS: GOMBOS LÁSZLÓ-GYŰJTEMÉNY

HATÁRAINKON TÚLRÓL FELÚJÍTÁS A KASTÉLYBAN, FELTÁRÁSOK A FŐTÉREN [nyugatijelen.com] Évek óta tart a temesvári Bánát Múzeumnak otthont adó Hunyadi-kastély épületének felújítása, először a Megyei Tanács költségvetéséből, majd európai uniós forrásokból. Régészeti bemutatóhelylyel egészül ki a Szent György tér rehabilitációs terve, amely egy uniós nagyprojekt keretében valósul meg a következő egy-másfél évben. A tér felújítási munkálatai közben a török hódítás előtti időkből származó és fából készült épületek, egy török mecset alapjai és a 18. században épített jezsuita templom alapozása került elő. ¶ MEGNYÍLT A CSÍKI SZÉKELY MÚZEUM NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁSA [mc] Az állandó tárlat a 19. század végi–20. század eleji paraszti világot mutatja be. A látogató a csíki mindennapok sajátos élettereit járhatja be: a fafeldolgozó és famegmunkáló mesterségek, a havasi juhászok, a földművelés, az állattartás, a háziipar szerszámai, eszközei mellett a női élettér is megfigyelhető egy lakásbelsőben. ¶

A SZOMSZÉDOK TÖRTÉNELME OKTATÁSI SEGÉDANYAGBAN [ujszo.com] A visegrádi országok történelmének bemutatására három témakörben dolgoznak ki oktatási segédanyagcsomagot. Az Ember a háborúban, háború az emberben témakör azt járja körül, hogyan viselkedett a közép-európai ember a fegyveres konfliktusok idején. Az Idegenként a saját országomban témakör a kisebbségekkel foglalkozik. A pártállami kisembert és a hétköznapokat igyekszik bemutatni a harmadik, A szabadság ára című tematikus blokk. A projekt négynyelvű honlapja a www.modern-tortenelem.hu címen elérhető. ¶ FELÚJÍTÁSOK SZLOVÁKIÁBAN UNIÓS FORRÁSOK SEGÍTSÉGÉVEL [ujszo.com] 5,7 millió euróból újítaná fel a megye a nagyszombati Nyugat-Szlovákiai Múzeum, a galgóci Honismereti Múzeum, a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum, a nagyszombati Zsinagóga – Kortárs Művészeti Központ és a galántai Honismereti Múzeum épületét. A költségek nyolcvanöt százalékát uniós, tíz százalékát állami hozzájárulásból finanszírozzák, öt százalékát a megye állná. ¶

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

A VILÁGBÓL KÖZADAKOZÁSBÓL MENTENÉK MEG A CSŐDBE MENT MÚZEUMOT [mti] Közhasznú alapítványok és magánszemélyek gyűjtenek azért, hogy a csődbe ment Detroit városának adósságai fedezésére ne kelljen eladnia értékes műalkotásait, az egyik legjelentősebb amerikai műgyűjteményt. A Detroit Institute of Arts az Amerikai Egyesült Államok egyik leggazdagabb művészeti múzeuma, legbecsesebb tárgyainak értéke elérheti a 867 millió dollárt. Az adománygyűjtést egy, a csődeljárásban közvetítő szövetségi bíró javasolta, mondván, ha összegyűlik ötszázmillió dollár, talán a festmények eladása nélkül is megoldható az adósságrendezés. ¶

SZÜNETELTETIK AZ INGYENES BELÉPÉST A LOUVRE-BAN [mti] Az áprilistól szeptemberig tartó főszezonban ezentúl nem lehet ingyen belépni a hónap első vasárnapján sem a párizsi múzeumba. Az ingyenes belépővel a kispénzű franciáknak akartak kedvezni, de inkább a turisták használták ki a kedvezményt, és a látogatóknak csak 38 százaléka volt párizsi. A Louvre vezetői úgy vélik, hogy az ingyenes vasárnapokon az épületbe özönlő 30-38 ezer fős tömeg miatt nehezen élvezhető a látogatás, az emberáradat ráadásul veszélyezteti a műtárgyak megóvását. A hátrányos helyzetűeket megpróbálják majd „kompenzálni”, ők a főszezonban továbbra is ingyenesen kereshetik fel a világhírű gyűjteményt. ¶

KÉT RITKA KOREAI FESTMÉNYT TALÁLTAK HONOLULUN [mti] Két ritka, a 16. századi Ko reából származó festményt azonosított saját gyűjteményében a honolului szépművészeti múzeum. A kettő közül az a mű a különlegesebb, amelyik 1586-ból, a Koreai-félsziget ellen 1592 és 1596 között elkövetett japán invázió előtti időkből származik, ebből a korszakból ugyanis nagyon kevés mű élte túl a háborút. „Olyan jelentős felfedezés ez, mintha egy elveszett Vermeer-festményt találtunk volna” – mondta a múzeum kurátora. A művek Richard Douglas Lane néhai amerikai műkereskedő magángyűjteményéből származnak, amelynek katalogizálásán már egy évtizede dolgoznak a múzeumban. ¶

A TIM FERGUSON-SAUDER, BRIAN GLENNEY ÉS SARA HENDREN ALKOTTA DIZÁJNERCSAPATNAK A NEW YORK-I MOZGÁSSÉRÜLT-EMBLÉMÁK MEGÚJÍTÁSÁRA KÉSZÍTETT TERVEI A MOMA KIÁLLÍTÁSÁBAN FOTÓ: TOMBOR ZOLTÁN

MOZGÁSSÉRÜLT-EMBLÉMA A MOMA KOLLEKCIÓJÁBAN [mc] Legutóbbi számunkban kiemelten foglalkoztunk a mú zeumok akadálymentesítésének kérdésével, többek között azzal, hogy milyen módon tehetik az intézmények a moz gássérültek számára is bejárhatóvá, használhatóvá épületei ket. A New York-i MoMA a saját gyűjteményébe már be is emelte a város rokkantparkolóinak új logóját, sőt egy évig ki is állítja az állandó építészeti és dizájnkiállítása mellett lét rehozott, a jövő művészetére fókuszáló „ötletgyűjtemény ben”. Az új táblák története egy street art projekttel kezdő dött: a tervezők a jól ismert kék-fehér emblémákra festették rá narancssárgával a korábbinál dinamikusabb, „sporto sabb” kerekesszékes figurákat.

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

A VALLÁSI DEMONSTRÁCIÓNAK ÁLDOZATUL ESETT MÚZEUM – MECSET LETT TRABZONBAN AZ AYASOFYA MÜZESI A felvilágosodás korából örökölt elképzelés szerint a múzeumok maradandó gyűjteményeknek az örökkévalóság számára készített lerakatai. Ennek értelmében illene, hogy ne legyenek kitéve emberek és országok hangulatváltozásainak, amelyek olykor fenekestül forgatják fel a mindennapok menetét; a múzeum,

LÁTOGATHATÓ LESZ A CSÁSZÁRI HÁREM A TILTOTT VÁROSBAN [mti] Még többet mutat majd meg magából a jövőben a pekingi Palotamúzeum, közismertebb nevén a Tiltott Város, az egykori kínai uralkodók és családjuk Peking központjában található lakhelye. A hatszáz éves császári palotának ma alig több mint a fele nyitott a nagyközönség előtt. A múzeum vezetése arra készül, hogy 2015-re látogathatóvá tegye a palota nyugati szárnyát is – amelyben egykor a császári háremhölgyeknek is otthont adó lakrészek voltak –, 2018-ban pedig már a Tiltott Városnak hetvenhat százaléka lesz szabadon bejárható. A kínai hatalom 1420 és 1911 közötti központját évente nagyjából tizenötmillió látogató keresi fel. ¶

PICASSÓRÓL KÉSZÜLT FOTÓKAT KAPOTT A MÜNSTERI MÚZEUM [mti] Százhatvan fotót ajándékozott a münsteri Picasso-mú zeumnak David Douglas Duncan amerikai fotóművész. A francia Riviérán élő kilencvennyolc éves fotós telefaxon közölte a német intézménnyel, hogy rájuk hagyományozza fényképeit, amelyek dél-franciaországi villájában örökítették meg a spanyol mestert. A fotós azon kevesek egyike, akik munka közben is megörökíthették Picassót. Duncan Picasso-fotóiból két éve már rendeztek egy időszaki kiállítást a Münsterben. ¶

MÁS KONTINENSEK FELÉ NYIT A LONDONI NATIONAL GALLERY [mti] Első alkalommal vett egy amerikai művész által készített festményt a londoni National Gallery. Ez a lépés jelentős irányváltás, hiszen a múzeum gyűjtőköre eddig kizárólag az európai művészek munkáira korlátozódott. George Bellows amerikai realista festőművész 1912-es Men of the Docks című képét 15,6 millió fontért (5,8 milliárd forint) vásárolták meg, nagyobbrészt a Getty-alapítványtól kapott pénzből. A mű korábban a virginiai Randolph College tulajdonában volt. ¶

ÚJABB NYOLC AJÁNDÉK KÉP A STOCKHOLMI MÚZEUMNAK [mti] Nyolc 20. századi alkotást, köztük két Picasso-művet is kapott ajándékba a stockholmi Modern Művészeti Múzeum egy svéd sajtómágnás özvegyétől. Gerard Bonnier harminc éven át állt a hat svéd országos napilap közül hármat birtokló Bonniercsoport élén, és már végrendeletében huszonhárom művet adományozott a stockholmi mú zeumnak. Az új felajánlásokkal immár az ő hagyatékából származó művek alkotják a gyűjtemény gerincét. ¶

FOTÓZHASSANAK A TURISTÁK AZ OLASZ MÚZEUMOKBAN [mti] Az olasz múzeumokban őrzött remekművek fotózásának engedélyezését kérte a firenzei műemlékvédelmi hivatal a kulturális minisztériumtól. A műkincsek fényképezését egy 1993-as törvény tiltja, ám a firenzei műemlékvédelmi hivatal szerint ez idejétmúlt rendelkezés, a technológia rég meghaladta a korlátozásokat: az okostelefonokkal készített felvételek nem okoznak kárt az alkotásokban, a turisták viszont szívesen fotózzák a látottakat. ¶

A LXIV. SZÁMÚ LAP CHARLES TEXIER ÉS R. POPPLEWELL PULLAN: BYZANTINE ARCHITECTURE CÍMŰ KÖNYVÉBŐL (1864, LONDON): ROZETTA, OSZLOPFŐ- ÉS OSZLOPLÁB-, VALAMINT RELIEFRAJZOK A TRABZONI HAGIA SOPHIA-TEMPLOMBÓL REPRODUKCIÓ/FORRÁS: RIBA LIBRARY BOOKS & PERIODICALS COLLECTION

úgy képzeljük, különbékét köt a világgal, és a kultúra afféle megszentelt csarnokaként felette áll a változásnak. Csakhogy ez nem így van: a sors válogatott furfangokkal igyekszik visszacsalogatni a változás és kiszámíthatatlanság körébe a változatlant. Trabzon Fekete-tenger melléki város: ott épült, ahol a sűrű erdőkkel és smaragdzöld teaültetvényekkel borított hegyoldalak között egy mély völgy fut ki a vízhez. A széles öböl már az antik idők óta kikötőként szolgált, a völgy pedig kereskedelmi folyosóként. A bizánci korban önálló császárság székhelye volt, a Trapezunti Birodalomé: a kis állam – néhány évvel még Konstantinápolyt is túlélve – utolsóként esett el a törökökkel szemben. Ezeknek az időknek a

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

tanújele a város mai központjától néhány kilométerre, a tengerparton álló Hagia Szophia-templom. Az egykori monostor freskóit a 13. század második felében festették; a késő bizánci falképek ma is eleven színekben vibrálnak: Krisztus életének jelenetei, fényes arcú szentek és fent, a legmagasabb régiókban az angyalok örvénylő vonulása. A görög nyelvű felírat alattuk nyilván nem véletlenül került a viszontagságos idők jelmondataként a kupola alá: „A mennyekből teremtette az Úr a földet, s azért meghallgatja a jajveszékelését azoknak, akik fogságban sínylődnek…” A ritkaságszámba menő freskókat 1958 és 1964 között restaurálták az Edinburghi Egyetem munkatársai David Talbot Rice és David Win-

field vezetésével, akik a templom körül lévő monostor romjait is feltárták, és helyreállították az épület eredeti alaprajzát. Rendbe hozták azt az egyedülálló frízcsoportot is, amely a déli kapu fölött látható, és Ádám bűnbeesését ábrázolja (a bizánci művészet ugyanis rendszerint kerüli a nagyméretű plasztikát). A munkálatok befejezése óta a templom és a körülötte lévő terület Ayasofya Múzeum néven afféle régészeti kertként működött, amelyben antik és középkori sírkövek, faragványok, feliratok is helyet kaptak. Így volt ez egészen tavaly nyárig, amikor is a helyi muszlim vallási vezetők kezdeményezésére a templomot újra megnyitották – mecsetként. Amikor ősszel ott jártam, a legutóbbi látogatásomhoz

képest igencsak megváltozott kép fogadott: az épségben megmaradt középkori mozaikpadlót szőnyeggel fedték be; az angyalok körmenete a kupolában többé nem látható, paravánok takarják az emberábrázolásra érzékeny mozlim szemek elől. A főbejáratot lezárták, és most oldalról, egy kis folyosón lehet bejutni a megmaradt, még megtekinthető freskókhoz. Az előcsarnok még érintetlen, ahogy a fríz is, de egy helyi vezető nem késlekedett elmondani, hogy nemsokára azok sem lesznek láthatók. Kérdés, mi értelme volt ennek a lépésnek egy negyedmilliós városban, ahol éppen elég mecset található. A válasz: demonstráció. Törökország erős és önálló állam, mit sem érdekli a nemzetközi felhá-

borodás. Nincs szüksége látogatókra, megvan nélkülük is. És végül: a régészet, művészettörténet nem számít, ha hitről, az újonnan erőre kapó vallási meggyőződésről van szó. A legérdekesebb azonban nem is ez. Ahogy járkáltam a boltívek alatt, azon tűnődtem, hogy lám csak, ismét egy épület, amely elkapta a korunkra oly jellemző betegséget, és most képtelen eldönteni, hogy micsoda: az ima jelen idejű tere, vagy a múlt emlékeinek tárháza? Építőinek szándéka szerint a majdan eljövendő Országot ábrázolta, aztán egy lezárt múlt jelképe lett, hogy most végül a jelenkor törekvéseit testesítse meg. Egyáltalán: megférhet-e egymás mellett a mecset és a múzeum, amelyeket most olyan szerencsétlenül igyekez-

nek összehangolni? Nyugaton a templom évszázadok óta működött egyfajta múzeumként is, hiszen előbb a hívőket vonzották oda a szentek csodás ereklyéi, majd szájtátiak seregei érkeztek pompás kincseket látni. Efféle „összjáték” azonban egy mecsettől alighanem idegen, különösen egy olyan helyen, ahol éppen a múlt feletti győzelmet kell megjeleníteni. A múzeumnak itt valószínűleg befellegzett: máris hallani olyan hangokat, amelyek a nagy testvér, az isztambuli Hagia Szophia Múzeum muszlim értelemben vett „helyreállítását” sürgetik. nacsinák gergely andrás trabzon

BIOMÚZEUM PANAMÁBAN [mc] Tíz évnyi tervezés és építkezés után a közeljövőben megnyílhat a panamai BioMuseo, az Északés Dél-Amerikát összekötő földszoros természeti értékeit bemutató kiállítóhely. Az épületet a bilbaói Guggenheim Múzeum tervével híressé vált Frank Gehry tervezte, a hatvan millió dollárba került komplexum több mint 43 ezer négyzetméternyi alapterületet foglal magába. A két óceánt összekötő csatorna bejáratánál álló épületben nyolc állandó kiállítás mellett koncertterem és kávézó is helyet kap, teraszáról pedig pazar látvány nyílik Panama városára.

A FRANK GEHRY TERVEZTE ÚJ PANAMAI MÚZEUMÉPÜLET ÉLÉNK SZÍNEI A TRÓPUSI ÉLŐVILÁG TARKASÁGÁRA UTALNAK FOTÓ: © VICTORIA MURILLO/ISTMOPHOTO.COM

MÚZEUMKÖRÚT

KIÁLLÍTÁSOK*ÖSSZEÁLLÍTOTTA: HEILMANN ANNA

NŐI SORSOK IRÁNBÓL Shirin Neshat Műcsarnok április 27-ig www.mucsarnok.hu Az 1957-ben Iránban született, de 1974 óta az Egyesült Államokban élő, képzőművészeti tanulmányait már a kaliforniai Berkeley Egyetemen végzett képzőművész videoműveit, fotóit és filmjeit szerte a világban sok helyen láthatta a közönség, Magyarországon azonban most először mutatkozik be önálló kiállítással. A tárlaton látható két projekt a közép-keleti ország nősorsaira és az iszlám kultúra problémáira fókuszál. Shirin Neshat szülőhazája társadalmi berendezkedését kritizáló fotósorozatait és videoinstallációit olyan rangos elismerésekkel jutalmazták már, mint a Velencei Bien nále Aranyoroszlánja, a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központ díja, vagy a Hiroshima Művészeti Díj.

EGY KOCKA SHIRIN NESHAT ZARIN CÍMŰ 2005-ÖS FILMJÉBŐL, AMELY EGY ÖT, KÜLÖNBÖZŐ NŐI KARAKTEREKET, ILLETVE AZ ISZLÁM VILÁGBAN MEGÉLHETŐ NŐI SORSOKAT MEGJELENÍTŐ VIDEÓBÓL ÁLLÓ SOROZAT EGYIK DARABJA © SHIRIN NESHAT; A MŰVÉSZ ÉS A GLADSTONE GALLERY, NEW YORK AND BRUSSELS ENGEDÉLYÉVEL

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

MODERNEK ÉS KORTÁRSAK A MAGYAR GRAFIKÁBAN Szabadkéz – Rajz a magyar képzőművészetben tegnap és ma MODEM, Debrecen június 29-ig www.modemart.hu A kiállításon az 1945 utáni magyar grafika és a kortárs kísérletek izgalmas egyvelegét ismerhetjük meg, több mint ötven alkotó – például Barcsay Jenő, Kondor Béla, Maurer Dóra vagy Vojnich Erzsébet – munkáin keresztül. A tárlatot több más program mellett a Rajz-turkáló című kezdeményezés egészíti ki, amely megunt, régi rajzvázlatok, iskolai krikszkrakszok csereberéjére invitál.

BUDAPEST TOLLVARÁZS Néprajzi Múzeum június 9-ig www.neprajz.hu Az új arculattal, múzeumi és kommunikációs programokkal megreformált Néprajzi Múzeumnak a legendás indiánkutató, Boglár Lajos felbecsülhetetlen értékű hagyatékából válogató tárlata a dél-amerikai trópusi őserdei kultúrát és életformát mutatja be. A kiállítás fókuszában az amazóniai madarak tollaiból készült rituális és köznapi tárgyak állnak. ¶ SÓLYMOK ÉS MESSEREK Hadtörténeti Intézet és Múzeum április 30-ig www.militaria.hu A német és a magyar légifegyverkezés 1918 és 1945 közötti története bontakozik ki a budapesti múzeum és a német Szövetségi Véderő Hadtörténeti Múzeumának Berlin-Gatow-i Repülőmúzeuma közös kiállításán. A hadtörténelem kevéssé ismert oldalát több közés magángyűjteményből érkezett értékes tárgy prezentálja. A tárgyakat Budapest után Berlinben is bemutatják. ¶

LÉLEKPILLANATOK – A SZIMBOLIKUS AVANTGÁRD. A. TÓTH SÁNDOR MŰVÉSZETE EURÓPÁBAN Balassi Intézet május 8-ig www.balassiintezet.hu A kiállításon a Magyarországon sajnos kevéssé ismert, számos nemzetközi díjjal jutalmazott bábművész, festőművész, pedagógus és rajztanár A. Tóth Sándor, a francia avantgárd bábszínház megteremtője és legnevesebb képviselője munkásságával, festményeivel, Pápán és az Amerikai Egyesült Államokban készített rajzaival ismerkedhetünk meg. ¶ SZERELMES PÁROK – SZERELMES BÁBOK Budapest Bábszínház május 31-ig www.budapest-babszinhaz.hu Színházi díszletek között, a Koós Iván Galériában kelnek életre az intézmény legsikeresebb előadásainak, klasszikus drámáinak, prózai és zenés meséinek főszereplői. A Trisztán és Izolda premierjéhez kapcsolódó tárlat egyben a hazai színházi bábtervezők és -készítők bemutatására is vállalkozik. ¶

ITÁLIÁBAN LÁTTAM – A RÓMAI COLLEGIUM HUNGARICUM EMLÉKEZETE, 1928–1943 Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum június 28-ig www.mcpmuzeum.hu A tárlat a Római Magyar Akadémia által támogatott magyar képzőművészeknek a klasszikus olasz kultúrából merítkező mű veiből válogat. A félszáz grafika, szobor és festmény az olasz városok atmoszféráját, az antik és keresztény remekművek hatását és a római mindennapokat tükrözi. A bemutatót kerekasztal-beszélgetések, tudományos előadások és gyerekprogramok kísérik. ¶

VIDÉK

VICTOR VASARELY KORAI RAJZAI ÉS GRAFIKAI TERVEI A GYŰJTEMÉNYBEN Vasarely Múzeum május 15-ig www.vasarely.hu A kiállítás a művész életútjának első három korai szakaszát, a Nagybányán Podolini-Volkmann Artúr szabadiskolájában, majd Bortnyik Sándornak a Bauhaus oktatási módszerein alapuló Műhelyében töltött időt, végül az 1930-tól kezdődő párizsi éveket fogja egybe. ¶

GYEREKSZOBA Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr június 1-jéig romer.hu A gyermekkori játékainkat felidéző kiállításon az 1982-ben Debrecenben született Pinczés József festőművész munkáival találkozhatunk. A gyermeklét örök boldogságából, békéjéből és nyugalmából merítkező tárlaton húsz kép és a hozzájuk tartozó tizennégy darab játékalkotás tekinthető meg. ¶

KUPCSIK ADRIÁN: KÖZÖSSÉGI ERDŐ (2012, SZÉN, PAPÍR, 70 × 100 CM, A MŰVÉSZ TULAJDONA) REPRODUKCIÓ/FORRÁS: KUPCSIK ADRIÁN, MODEM

MUNKÁCSY 170 Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba április 27-ig www.munkacsy.hu A művész születésének évfordulójához kapcsolódó kiállításon Pákh Imre műgyűjtő kollekciójából harminchárom alkotás látható, kiegészülve a múzeum tíz és a Szépművészeti két festményével, valamint a debreceni Déri Múzeum Golgota-vázlatával, emellett a negyedszázadot Békéscsabán élt művész százhetven relikviája is megtekinthető. A tárlatot a város iskolásai ingyen látogathatják. ¶

„BENCZÚR ISMÉT KÖZTÜNK VAN!” Jósa András Múzeum, Nyíregyháza április 28-ig josamuzeum.hu A kiállításon a Magyar Nemzeti Galériából és a miskolci Herman Ottó Múzeumból kölcsönzött, mintegy harminc remekmű mellett számos unikális kézirat és Nyíregyházához kapcsolható dokumentum emlékezik a százhetven éve született festőre. A tárlaton az életmű mellett a művész családi élete, baráti kapcsolatai is felidéződnek. ¶ KINCSEK A SZÁNTÁSBÓL – A SZIKÁNCSI ARANYLELET Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely május 18-ig www.tornyaimuzeum.hu A legjelentősebb hun kori pénzleletet bemutató tárlaton több mint félszáz, 23 karát feletti finomságú aranyérme látható, valamint megtalálásuk és a leletmentés története is megismerhető. Az 1963-ban véletlenül előkerült lelet összesen 1439, egyenként 4–4,5 gramm súlyú, zömmel II. Theodosius (402–450) által Konstantinápolyban kibocsátott solidusból áll. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

A VILÁGHÍR FELÉ INDULÓ FESTŐPÁLYA ELSŐ LÉPÉSEI Victor Vasarely – A festő újrafelfedezése Museum Haus Konstruktiv, Zürich május 18-ig www.hauskonstruktiv.ch A tárlat a legfontosabb köz- és magángyűjteményekből érkező munkák révén igyekszik bemutatni a magyar származású festő pályáját, kiemelve a legfontosabb korai időszakokat. Felvillannak többek között a művésznek a budapesti Műhelyben eltöltött tanulóévei alatt készített korai szárnypróbálgatásai, az 1930-as párizsi reklámgrafikai dizájnmunkái, valamint a konceptuális művészet legelső lenyomataiként különleges kompozíciói is.

KÜLFÖLD HANTAÏ SIMON Villa Medici, Róma május 11-ig www.villamedici.it Impozáns helyen, a Medici Villa központi galériájában látható Hantaï Simon negyven, 1958 és 2004 között készített remekműve. A Pompidou Központtal együtt szervezett, két részből álló retrospektív kiállításon a művész Párizsban alkotott absztrakt kalligrafikus képei mellett többek között a névjegyének tekinthető pliage-technikájú (gyűrt, batikolt festővászon) munkái, 1974 és 1982 között alkotott Tabulas-sorozata, valamint több, eddig nyilvánosság előtt nem szereplő alkotása is várja az érdeklődőket. ¶

RICHARD HAMILTON Tate Modern, London május 26-ig www.tate.org.uk A tárlat a 2011-ben elhunyt brit művész kísérletező és izgalmas pályaképét ismerteti a legkorábbi, 1950-es években készült munkáitól az utolsó festményekig. A kiállítás a pop art alapítójának a design, az építészet, a festészet, a fotográfia és a televíziózás terén is részt vállaló jelenlétét összegzi. Az 1956-os Fun House című installáció köré csoportosuló kiállításban a művész politikai és szociológiai témakört érintő alkotásai is megtekinthetők. ¶ HENRI CARTIER-BRESSON Pompidou Központ, Párizs június 9-ig www.centrepompidou.fr A látványos módon megszervezett kiállítás a francia fotográfus, Henri Cartier-Bresson hetven évet felölelő életműve előtt tiszteleg. A művész halála óta az első, ilyen részletességgel ös�szeállított retrospektív tárlat félezer fénykép- és filmritkaság, számos grafika és dokumentum révén segít elmélyülni az „évszázad szeme” alkotói pályafutásában. ¶

RÉSZLET A ZÜRICHI MUSEUM HAUS KONSTRUKTIV VASARELY-KIÁLLÍTÁSÁBÓL FOTÓ: STEFAN ALTENBURGER

VELENCE – A MŰVÉSZET ÉS A ZENE ARANYKORA The Portland Art Museum május 11-ig www.portlandartmuseum.org A tárlat a Velencei Köztársaság 16. és 18. század közötti időszakának vizuális, zenei és politikai kultúrájába vezeti az érdeklődőket. A nagyszabású fesztiválok, látványos koncertek és házi hangversenyek emlékét olyan művészek örökítették meg, mint Bassano, Canaletto, Guardi, Longhi, Piazzetta, Ricci, Tiepolo, Tintoretto. ¶ AGNÈS VARDA IN CALIFORNIALAND Los Angeles County Museum of Art június 22-ig www.lacma.org A francia Nouvelle Vague nagy anyjának nevezett filmrendező hatvan éve készít játék- és dokumentumfilmeket. A többszörösen díjazott alkotó munkásságát most először láthatják teljességében a tengerentúlon. A filmjeit és két rövid kaliforniai alkotói időszaka mellett a legújabb installációját is bemutató kiállítást a hatvanas évek hangulata határozza meg. ¶

ERIC FISCHL – BARÁTOK ÉS EGYEBEK Albertina, Bécs május 18-ig www.albertina.at Az 1948-ban New Yorkban született festőművész, grafikus és szobrász, Eric Fischl az amerikai realizmus kulcsszereplőjeként a kortárs képzőművészet egyik legegyénibb alkotója. Munkáiban a spontán beállításokra, a félkész pillanatfelvételek intim hangulatának elérésére törekszik. A bécsi tárlat központjában fürdőzőket, tengerparti jeleneteket ábrázoló grafikái, bronzszobrai és akvarelljei állnak. ¶ ULRIKE GROSSARTH – RETROSPEKTÍV Generali Alapítvány, Bécs június 29-ig www.fondation.generali.at „Ami igazán érdekel, egy radikális és élénk gondolkodási tér létrehozása, ahol az emberek szabadon mozoghatnak.” A tárlat az 1952-ben született Ulrike Grossarth művészeti evolúcióját követi figyelemmel a hetvenes és nyolcvanas évek táncművészi kezdeteitől a szobrászati kísérletezésein, konceptuális munkáin át a legfrissebb, 2006-ban indított Lublin projektig. ¶

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

KÜLÖNÖS SZÉPSÉG – A NÉMET RENESZÁNSZ MESTEREI The National Gallery, London május 11-ig www.nationalgallery.org.uk Különleges és izgalmas művészettörténeti kalandozáson vehetünk részt annak a 16. századi technika- és stílustörténetre is koncentráló kiállításnak köszönhetően, amelyben olyan német reneszánsz mesterek módszereit és az olasz reneszánszhoz hasonlítva olykor riasztónak tűnő műveit ismerhetjük meg, mint az ifjabb Hans Holbein, Albrecht Dürer vagy az idősebb Lucas Cranach. A tárlat a német reneszánsznak a 19–20. századra gyakorolt intenzív hatására is kitér számos akkori műtárgy segítségével. ¶

A MONTMARTRE SZELLEME – A BOHÉM ÉLET PÁRIZSBAN 1900 KÖRÜL Schirn Kunsthalle, Frankfurt június 1-jéig www.schirn.de Egy 1890-es években íródott jellemzés szerint a korabeli Montmartre a francia főváros legnagyobb „stúdiójaként”, „műtermeként” olyan művészeket foglalkoztatott, mint Edgar Degas, Pablo Picasso, Henri de ToulouseLautrec vagy Vincent van Gogh. A Belle Époque tündöklésének és bukásának pillanatképeit, számos bohém művészszemélyiség életútját, a kávézók, mulatók miliőjét és a korabeli műtermek szenvedélyes atmoszféráját felvillantó kiállításon kétszáz festmény, grafika, korabeli fotográfia és plakát látható. ¶

ALBERTO GIACOMETTI GRAFIKÁK ÉS AKVARELLEK Kunsthaus Zürich május 25-ig www.kunsthaus.ch A kiállítás a művész Stampában töltött korai alkotói időszakától eseménydús párizsi periódusáig vezeti végig a látogatókat. Az első diákkori kísérletezések – amelyek között Giacometti 12–15 éves korában készített Dürer-, Mantegna-, Holbein- és Hodler-másolatai is megtalálhatók –, családi portrék, önarcképek, tájképek, műterembelsők, római és egyiptomi szobortanulmányok, az 1950–60-as évekbeli figurális alkotások egészítik ki az elsősorban szobrászatáról ismert mester oeuvre-jét. A rajzokat fivére, Bruno Giacometti hagyta a múzeumra. ¶

A TOBIAS REHBERGER ÁLTAL LÉTREHOZOTT KIÁLLÍTÁSI ENTERIŐR IGENCSAK MEGZAVARJA A NÉZŐK SZEMÉT © SCHIRN KUNSTHALLE FRANKFURT, 2014 FOTÓ: NORBERT MIGULETZ

AZ OPTIKAI ÁLCÁZÁSTÓL A VIZUÁLIS TOBZÓDÁSIG Tobias Rehberger. Otthon és távol és kint Schirn Kunsthalle, Frankfurt május 11-ig www.schirn.de Az 1966-os születésű német képzőművész generációjának egyik legizgalmasabb alkotója, aki művészetében folyamatosan törekszik a dizájn és az építészet kapcsolatának erősítésére. A látványában igen szuggesztív, az eredetileg az első világháborúban a hajókon használt álcázás technikáját idéző optikai játékorgiában tobzódó tárlat a Frankfurtban élő művész csaknem hatvan szobrát, installációját és számos festményét mutatja be.

MÚZEUMKÖRÚT

MONITOR*SZERZŐ: MAGYAR KATALIN

EGYÉNI SORSOKBÓL ÉPÜLŐ VIRTUÁLIS EMLÉKMŰ Hogyan emlékezhetünk meg méltón arról a hetven évvel ezelőtti traumáról, amelyet a fiatalok már csak hírből ismernek (vagy úgy sem), át- és túlélői pedig már jócskán megfogyatkoztak? A botrányokat is kavaró központi ügyetlenkedéssel szemben a magyar holokauszt túlélői, rokonaik, ismerőseik mesélnek a világháló segítségével egymásnak – és mindenkinek, akit érdekel. A felszakadt emlékek árja személyességével, megéltségével megrendítő emlékművé áll össze, akár saját történetről, akár a családtagok, ismerősök által elmeséltekről van szó. Az „emlékezéscunami” egyik katalizátora az OSA Archívum www.csillagoshazak.hu című programja, amelynek segítségével térképen és fotón beazonosíthatók az egykori budapesti csillagos házak, amelyekbe 1944. június 21-ig kötelezően be kellett költöznie a főváros zsidóságának. Az interaktív térkép mellett a történelmi háttérről is tájékozódhatunk cikkek, és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye jóvoltából fényképek, dokumentumok, iratok, rendeletek, nyomtatványok és a kronológia segítségével. És mivel éppen hogy „nem térkép e táj”, az oldal létrehozói a történészek által írottak mellé a házak történetét, a házakban lakók személyes visszaemlékezéseit is várják a kezdeményezés Facebook-oldalára, de különösen a hirtelen alakult A holokauszt és a családom – www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom – nevű nyílt csoportba. Az utóbbiba özönlő emlékek és a kommentek mennyisége, a ki- és megbeszélés váratlan, katartikus öröme az írásművek megőrzésének, összegyűjtésének és talán egy majdani nyilvános felolvasásának az ötletét is felvetette. És ha már Facebook: 2012 augusztusától volt látható egy megrendítően szép kiállítás a pápai zsinagógában, Elfeledett szomszédaink címmel. A tárlat félezer fotó segítségével mutatta be a helyi zsidó családok életét és pusztulását, a kiállítás háttéranyagaként pedig a www.facebook.com/elfeledett.szomszedaink címen folyamatosan közzéteszik ezeket a fényképeket és a hozzájuk tartozó családtörténeteket. A holokauszt magyar

A BUDAPESTI TÍMÁR UTCA 2. SZÁM ALATTI CSILLAGOS HÁZ KAPUJA 1944 MÁJUS–JÚNIUSÁBAN FOTÓ/FORRÁS: MAGYAR NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNETI FÉNYKÉPTÁR

túlélőinek beszámolóiból készült a világ jelenleg legnagyobb online adatbázisa is, amely 3500 jegyzőkönyvet tartalmaz: a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság online adatbázisa – www.degob.hu – az 1945– 46-ban készült személyes interjúkat dolgozza fel és teszi közzé, jórészt magyar nyelven; az anyagban többféle módon és témakörben kereshetünk, és sokféle háttéranyagot is olvashatunk a korról. Magyar vonatkozásokban is bővelkedő vállalkozás a www.centropa.org is, amely zsidó élettörténetek 20. századi feltérképezésére és közlésére vállalkozik. Az 1200 interjú (amelyek közül 220 magyar családokkal készült) Középés Kelet-Európa, valamint a Balkán zsidóságának visszaemlékezéseit és családi fotóit gyűjtötte össze. Az 1932 előtt született emlékezők interjúiból kirajzolódik a családok mindennapi élete, a szokások, a közösségbe való beilleszkedés lehetősége vagy a kivetettség, és elkerülhetetlenül szóba kerülnek a háború és a holokauszt időszakának emlékei is. A tizenöt országban készült interjúk angolul, németül és részben magyarul olvashatók, egy részüket feliratozott filmekben is feldolgozták. Az emlékezések online megosztása mellett – www.centropa.hu – oktatási programok, vándorkiállítások, podcastok és e-bookok is készülnek, és az oldal magazin része utazási információkkal és ételreceptekkel is szolgál. ¶

MÚZEUMKÖRÚT

SZEMLE*SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE

SZEMÉLYES HANGÚ VISSZAEMLÉKEZÉS A FEHÉRVÁRI MÚZEUM HŐSKORÁRA Kevés jobban dokumentált időszak létezik a hazai múzeumi színtéren, mint a székesfehérvári István Király Múzeum Csók Képtárának hőskora 1963 és 1993 között: Kovács Péter több részletben és fórumon írta meg visszaemlékezéseit, és Kovalovszky Mártával összeállították a három évtized kiállításainak dokumentációját az alapvető adatoktól a megnyitók szövegein át az azok során készült fotókig. Ha azt nézzük, hogy például a pécsi hőskor mennyire publikált, akkor a kutatók igencsak hálásak lehetnek a teljes pályáját a székesfehérvári múzeumban töltő házaspárnak, hogy ilyen gondosan segítik a munkájukat. Kovalovszky Márta Harap utca 3. című kötete mégsem felesleges „utánlövés”, hanem szépirodalmi igénnyel megírt visszaemlékezés az első útkereső évektől a minőség fennmaradásáért való reménytelen küzdelemig. Adatok csak a lábjegyzetekben jelennek meg, a szöveg egyszerűen sodorja az olvasót a múzeumi célokra (pláne dinamikusan bővülő célokra) alkalmatlan épület sötét folyosóin: együtt tapogatjuk a falakat és a múltból ott ragadt tárgyakat a gorsiumi ásatás nyári diákmunkásaival, akik este alkalmi fekhelyeiket keresik; együtt próbáljuk kitalálni a pályakezdő művészettörténészekkel és a fővárosból „lelátogató” kollégáikkal, hogy vajon mire is alkalmasak a kiállítóterek; együtt izgulunk, hogy hányan érkeznek Budapestről a szombati megnyitóra; együtt próbálunk ellenállni Aczél György látszólag barátságos, de mégiscsak félelmet keltő dorgálásainak; megfelelni a lenyűgözően pontos és tájékozott Németh Lajos ki nem mondott elvárásainak; hallgatjuk Vilt Tibor és Schaár Erzsébet mindennapos vitatkozását, és találunk rá elsőként Vaszary János Aranykorára a Magyar Nemzeti Galéria raktárában, amely falnak fordítva várja, hogy végre felfedezzék. A kezdetleges körülmények és a múzeum esetleges gyűjteménye mellett merész elképzelések születtek, és ami a legfontosabb: valósultak is meg. Az egyik ilyen a 20. század művészettörténetét bemutató tematikus kiállítássorozat, a másik a mellőzött életművek bemutatása, a harmadik egy kortárs gyűjtemény felépítése a semmiből. Valljuk meg, ha ma bárki efféle terveket dédelgetne egy múzeumban, akkor környezete aligha tekintené épelméjűnek; és egyáltalán: van-e mód ma hosszú távon gondolkodni, tervezni, végigvinni bármilyen nagy ívű elképzelést? Kovalovszky Mártáék jókor voltak jó helyen, hiszen Székesfehérvár a fővároshoz való viszonylagos közelsége ellenére sem volt szem előtt, teli voltak hozzájuk hasonló álmokat dédelgető barátokkal, akik partnerek voltak a tervek megvalósításában, a felkért művészek minden más múzeumból kiszorultak, és ott volt a fehérvári múzeumot igazgató Fitz Jenő– F. Petres Éva házaspár, akiknek szakmai érdeklődése távol állt ugyan mondjuk Altorjai Sándor vagy Hajas Tibor életművétől, mégis partnerek, segítők voltak, sőt Fitz Jenő személyében volt, aki a hátát is tartotta, ha a fehérvári események kiverték Pesten a biztosítékot. Egy visszaemlékezésnek az a legfőbb erénye, hogy olyan „mellékes” adatokkal szolgál, mint a hangulat, az emberekhez, helyzetekhez való viszonyulás, amelyek nem kapnak helyet egy monográfiában vagy katalógusban. Kovalovszky Márta ezeket ragadja meg, és adja az utókornak tanulságul. És hogy miért a kötet címválasztása? Mert a múzeum rövid ideig volt igazgatója, Weöres Sándor Kutyatár című versét az intézmény Bognár utca 3. alatti épülete ihlette – hogy legyen egy újabb ok a halhatatlanságra. Kovalovszky Márta: Harap utca 3. Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2013

KÖRKÉP, CSATA KÖZBEN Egy interjúkötet akkor teljesíti be a feladatát, ha a benne közölt beszélgetésekből összeáll egy korszak világnézete, kultúrtörténete, ha az olvasó évtizedek múltán is megért valamit azoknak az éveknek a hangulatából, értékrendjéből. P. Szabó Ernő választott korszaka a rendszerváltás óta eltelt két és fél évtized, területe a vizuális művészetek, a mintegy száz interjú alapján pedig azt várhatjuk, hogy a több sajtóorgánumban és több művészeti ágban is járatos művészettörténész elénk tárja az elmúlt 25 év építészetének, képzőművészetének, szobrászatának, iparművészetének és múzeumi rendszerének alakulását, az irányzatok és iskolák minél szélesebb körű bemutatását. A nem időrendbe sorolt, hanem tematikai alapon csoportosított beszélgetések némelyike túl is lép a fent vázolt elvárásokon, és évtizedekkel korábbi eseményekre, helyzetekre tekint vissza: ilyen az egykori Iparterv-kiállításokkal kapcsolatos blokk (Sinkovits Péter, Bak Imre, Lakner László, Tót Endre), illetve a balatonboglári kápolnatárlatok első komolyabb elemzéseként megjelent kötet értékelése az egykori szereplők (Csáj Attila, Haris László, Szemadám György, Mezei Ottó) részvételével. Az egyes fejezetek tehát egy-egy témát, területet járnak körül (az építészettől a fotóművészeten át a műgyűjtésig), és bár az interjúk sok esetben tíz-tizenöt évet fognak át, a beszélgetések mélysége pedig függ a szöveget első ízben közlő médium jellegétől (szakmai folyóirat vagy napilap), mégis egységes kép áll össze, hiszen P. Szabó Ernő csak a komolyabb, nagyobb terjedelmű, alaposabb interjúkat válogatta a kötetbe. Lapunk profiljának szempontjából különösen érdekes a múzeumi rendszer szereplőit, a múzeumigazgatókat, kurátorokat megszólaltató beszélgetések három fejezete. Mást jelent ugyanis egy művészt szembesíteni egykori önmagával, számon kérni rajta terveinek, ígéreteinek megvalósítását pedig egyenesen lehetetlen. Nem úgy a múzeumvezetők esetében, akik meg kívánják szolgálni az elnyert pozíciót, irányt szabni az intézmény jövőjének, folytatni a múltját, vagy ellenszegülni annak. Itt olvasható egy nagyszerű beszélgetés Körner Évával, aki a teljes pályáját áttekinti a Magyar Nemzeti Galéria Hatvanas évek című kiállításának apropóján. Néray Katalin kétszer is megszólal, egyszer a Ludwig Múzeum alapításának körülményeiről, két évvel később pedig már a konkrét feladatokról és kiállítási tervekről ad számot. Hegyi Lóránd az 1945 utáni magyar művészet lehetséges nemzetközi reprezentációjáról beszél – ma már tudjuk, ez a feladat még mindig várat magára. A Műcsarnok és a hozzá kapcsolódó Velencei Biennále magyar részvételének pozíciója 1995-ben éppúgy „ügy” volt, mint ahogy most is az, sokszor sokkal inkább politikai, kultúrpolitikai, mint művészeti. Ha valaki egyszer megírná az intézmény történetét, választ keresve arra, hogy miféle átok ül rajta lényegében a megnyitása óta, itt olvasható hozzá néhány adalék Beke Lászlótól, Fabényi Júliától, Petrányi Zsolttól, Keserü Katalintól és Gulyás Gábortól. ¶ P. Szabó Ernő: Egy kicsi együtt repülés. Beszélgetések Press Xpress Kiadó, 2013

KOVALOVSZKY MÁRTA, A KÖTET SZERZŐJE FÉRJÉVEL ÉS MUNKATÁRSÁVAL, KOVÁCS PÉTERREL A SZÉKESFEHÉRVÁRI ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUMBAN 1963 ÉS 2001 KÖZÖTT ELTÖLTÖTT ÉVEIK VALAMELYIKÉBEN FOTÓ: PATI-NAGY BENCE

MÚZEUMGUIDE

MITŐL KÖZ A KÖZGYŰJTEMÉNY? – A NEMZET, AZ ÁLLAM, AZ ÖNKORMÁNYZATOK VAGY A KÖZÖSSÉG A KULTURÁLIS EMLÉKEK VALÓDI TULAJDONOSA? SZERZŐ: BASICS BEATRIX MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, FERENCZY MÚZEUM, SZENTENDRE FOTÓ/FORRÁS: GYULAI KULTURÁLIS ÉS RENDEZVÉNYSZERVEZŐ NONPROFIT KFT. ERKEL FERENC MÚZEUMA TÖRTÉNETI-DOKUMENTÁCIÓS GYŰJTEMÉNY (22–23.); SOPRONI MÚZEUM TÖRTÉNETI FÉNYKÉPTÁR (24–25.)

Közgyűjtemény – mit is takar ez a kifejezés? Induljunk ki a jelenlegi magyarországi múzeumi helyzetből és a fenntartó oldaláról. (Apropó: „fenntartó” – ez is egy olyan kifejezés, amelynek pontos jelentésével majd még foglalkoznunk kell.) Az interneten a kormany.hu weboldalon az Emmi Kulturális Államtitkárság oldalán az alábbi megfogalmazás áll: „A közgyűjtemények évszázadok óta kulcsszerepet játszanak a nemzeti kulturális identitás megőrzésében, a nemzeti hagyományok átörökítésében, és kiemelt felelősségük van a kulturális sokféleség fenntartásában és bemutatásában. A közgyűjteményekben őrzött műtárgyak – és legtöbb esetben a múzeumok épületei is – a nemzeti kulturális közvagyon részét képezik, annak elidegeníthetetlen részei. Ennek megőrzése és gyarapítása a mindenkori kormány alapvető kötelessége és felelőssége a jelen és jövő nemzedékek, saját polgárai és az egyetemes emberi közösség egésze előtt. Ebből a kötelezettségből fakad a gyűjtemények épségben való megőrzésének, gyarapításának, tudományos feldolgozásának és publikálásának a kötelezettsége csakúgy, mint az, hogy az azokban őrzött értékeket minél szélesebb közönség számára hozzáférhetővé tegye és bemutassa.” Mármost ha alaposan megvizsgáljuk ezt a szöveget, rögtön a kezdő mondat el kell gondolkoztasson, hiszen amikor az első magyar közgyűjtemény gróf Széchényi Ferenc főúri alapítása révén létrejött – nem volt még nemzet. Így hát az „évszázadok óta” kitétel a magyarországi közgyűjteményekre nem is vonatkozhat (de még a legkorábbi külhoniakra sem, mint majd látni fogjuk).

A közgyűjtemény kifejezés más nyelveken – vegyük például az angolt, ahol a „public collection”-t használják – nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint amit mi itt Magyarországon értünk ez alatt. Jeffrey Abt tanulmánya például a „public collection” témakörben született ugyan, de magyar fordítása már A nyilvános múzeum előtörténetei címmel jelent meg (A gyakorlattól a diskurzusig – Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény. Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék, 2012). Az első jegyzetben ráadásul rögtön a fordító magyarázatát olvashatjuk: „A public museum kifejezés bevett magyar megfelelője a közgyűjtemény, mivel azonban a szöveg történeti megközelítésében a mú zeum szó etimológiájára, illetve a múzeumi gyűjtemények nyilvánosságára esik nagy hangsúly, fordításomban többnyire a nyilvános múzeum formát használom.” Csakhogy a fordító ráadásul téved: a „public museum” ugyanis nem egyenlő a közgyűjteménnyel. Annyi mindenesetre kiderül az Emmi Kulturális Államtitkárság már idézett weboldalán, hogy melyek is konkrétan a közgyűjteményi intézménytípusok: múzeumok, levéltárak, könyvtárak. A közgyűjteményeknek a közelmúltban történt radikális és jelentős átalakítása elsősorban a múzeumokat és a levéltárakat érintette. Lássuk, hogyan fogalmazza meg saját „közgyűjteményiségét” az Országos Levéltár a honlapján: „Az Országos Levéltár – más közgyűjteményi társintézményekhez (Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár) hasonlóan – nemzeti kincseket őriz. Az ország történetének elmúlt ezer éve alatt készített alapvető oklevelek, iratok ebben az intézményben találhatók meg a legnagyobb számban. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára jogelődje az 1723. évi 45. törvénycikk rendelkezése alapján 1756-ban kezdte meg működését Pozsonyban, az akkori magyar fővárosban »Archivum Regni« (az Ország Levéltára) néven. 1784-ben költözött Budára. 1874–75-ben tevékenységi körének kiterjesztésével az 1867. évi kiegyezést követően megszűnt korábbi kormányszékek, majd az újonnan felállított minisztériumok, főbíróságok levéltári anyagai is a gyűjtőkörébe kerültek, s gyökerestül átszervezték. Az intézmény ekkor kapta a Magyar Országos Levéltár elnevezést. 1970-től az 1945 után keletkezett iratanyagokat őrző-gondozó korábbi osztálya Új Magyar Központi Levéltár néven önálló intézményként működött 1992. június 30-ig, ezt követően az 1991. évi LXXXIII. tv. rendelkezésére a két levéltárat az eredeti néven újra egyesítették. 2012. október 1-jétől Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára néven működik.” Ebből a szövegrészből is kiderül, hogy az alapvető fogalmi meghatározások is mennyi tévedést, pontatlanságot tartalmaznak. Az „Archivum Regni”, mint a „birodalom” – jó esetben a Magyar Királyság – levéltára gyűjtője volt az állami hivatalok iratainak. Ám iratgyűjtésre, az írott dokumentumok őrzésére jó példát szolgáltatnak a családi levéltárak is; ezek egyik máig szinte érintetlen példája a betléri Andrássy-kastély eredeti formájában, bútorzatával együtt fennmaradt családi levéltára, amelynek anyaga csaknem teljes egészében Lőcsére került a hatvanas években. Nyilvánvalóan léteznek magánműgyűjtemények, magánkönyvtárak is, ahogyan magánlevéltárak. Előbbiek szolgáltak legtöbbször alapul – ajándékozás vagy vásárlás révén – a későbbi közgyűjtemények számára. Amikor a magán-, illetve a közgyűjteményeket emlegetjük, rögtön kiderül, hogy éppen ez a hozzáférés az a szempont, ami nélkül kulturális közvagyonról nem lehet beszélni. És itt vissza is kanyarodhatunk Abt múzeumtörténeti tanulmányához, illetve annak fordításához: talán mégiscsak kifejező a nyilvános gyűjtemény megnevezés. A hozzáférésnek azonban nem okvetlenül feltétele a köztulajdonlás. És ezzel máris elérkeztünk napjaink egyik központi múzeumi témájához, a „raktárakban porosodó” művek sokaságához, a köz számára láthatatlan, nyilvánosan hozzáférhetetlen gyűjteményrészekhez. Csakhogy raktár nélkül nincs múzeum – ha egy múzeum an�-

nyi tárgyat mutatna be, amennyit őriz, akkor hamarosan megszűnne, hiszen a közönség mindig ugyanazt látná, és egyre kevesebben látogatnák. Ha tehát a hozzáférhetőség kritériumát tekintjük a közgyűjtemény alapfeltételének, akkor kérdés: a közpénzből fenntartott intézmény a közért van-e? Kommunikál-e a közönségével, valódi fenntartójával? Vagy pedig szakemberei eleve tudják, mi kell a köznek, kidolgoznak egy koncepciót, bemutatják, és ezt kapja a közönség, akarja vagy sem, tetszik neki vagy sem? De vajon a közgyűjteményi, pontosabban múzeumi alapfeladatok, a gyűjtés, megőrzés, feldolgozás, bemutatás közül melyik a „tisztán szakmai’ ügy, és melyikbe lehet a köznek a legtöbb beleszólása? Nyilvánvalóan a bemutatás területe nevezhető ilyennek, bár nem kétséges, hogy a gyűjtést is ide kellene sorolni. Ahol a közgyűjtemény alapfeladatainak elvégzéséről egész csoport (board) dönt, a fenntartót képviselve, ott a gyűjteménygyarapításról is ők határoznak. Mit kínálnak a különböző és nagyon eltérő működésű, profilú közgyűjtemények – mint például a Louvre vagy egy helytörténeti múzeum – a közönségnek, és főként milyen közönségnek? Van-e „világmúzeum”, nemzeti múzeum, helyi múzeum? Nemzeti van, tudjuk – bár egyre kevesebb. Számuk a 19. század óta folyamatosan csökken, és nem véletlenül. Elég csak a Magyar Nemzeti Múzeumra gondolni, amely az első magyar múzeumként a későbbiek „anyaintézményeként” funkcionált: egymás után váltak ki belőle az egyes szakágakat képviselő intézmények, az Iparművészeti, a Néprajzi, a Szépművészeti, a Természettudományi múzeumok. A Nemzeti Múzeum indulásakor a nemzeti egyet jelentett a köz szolgálatával. Ahogyan – még a 19. század második felében – egy kortárs fogalmazott: „Megfosztani a Múzeumot és a Széchényi országos könyvtárt nemzeti jellegétől, valóságos vétek és kegyeletlenség lenne. (…) Hiszen a nemzeti jelleget tartja az egész intézet legnagyobb dicsőségének, a melyet mindenkor meg kell őrizni, fenn kell tartani.” Ez a nemzeti jelleg tartaná ma is életben a nemzeti múzeumokat. De vajon miért kell külön múzeum mondjuk Deák Ferenc pipájának, míg a többi, nem mindig egy-egy konkrét személyhez köthető pipa az Iparművészeti Múzeumba kerül? Vagy bármely olyan tárgy, amely a nemzet valamely jeleséhez köthető, szemben bármely hasonló tárggyal, amely nem, és így a megfelelő más múzeum gyűjteményének lesz a része. Szükség van-e a 21. században nemzeti múzeumra, és ha igen, miért? Hiszen nemcsak ez a múzeumtípus szolgálja a nemzet közösségét, a fenntartó közönséget, hanem az összes többi is. )

) A kérdés azóta sokkal inkább az lett: van-e köze a köznek az általa (is) fenntartott intézményhez? Miről szól a kapcsolat a fenntartó közösséggel? Az állami támogatás is közpénz – van-e ezért cserébe az „igazi” fenntartónak beleszólási lehetősége? A közönség és a szakma egyaránt az állami fenntartóról beszél, az illetékes minisztérium vezetőiről – nekik számol el a közgyűjtemény, nekik küld jelentéseket, statisztikákat. Minderről a köz, a közönség nem is értesül többnyire. Tehát a köz egyenlő-e lenne az államival? 2004 őszén egy konferencia – később kötetben is megjelent – előadásában Ébli Gábor a következőképpen fogalmazott (Mitől a közé egy gyűjtemény? Kulturális örökség, kulturális közvagyon konferencia. Országos Széchényi Könyvtár 2004. november 22.; Kulturális örökség – társadalmi képzelet. Budapest, 2005): „Ha nem is messzebb, csupán a hazai múzeumok, könyv- és levéltárak háza táján szétnézünk, máris hány olyan intézményt találunk, amely büszkén hirdetheti, hogy állami vagy önkormányzati (tehát köz-)tulajdonban van, egyúttal ilyen és ilyen hosszan nyitva tart, és mégsem látogatják, vagy ha igen, akkor a közönség inkább csalódik a befogadásra alig alkalmas kiállításon. A közgyűjteményi státus szigorú, jogi és adminisztratív jellegű ismérvek szerinti eldöntése éppen ezzel a hátrányos következménnyel jár. Nem motiválja az intézményt a valóban közhasznú munkára. Megszületik egy múzeum, egy kiállítás, de az nem a látogatók igényeit, hanem a gyakran szerény színvonalú személyi feltételeket, a feladat kipipálását, a döntéshozók közönyét tükrözi. Ez a probléma idehaza immáron legalább fél évszázada visszatér, és azt mutatja, hogy a közgyűjteményi státus lehet csupán névleges is. Nemhogy nem sugall ekkor erkölcsi fölényt, hanem visszaélést jelent az örökség megőrzése kulturális küldetésével, köz iránti felelősségével, az adófizetők iránti elszámoltathatóságával szemben. Az ilyen múzeumok nyitott ajtók mögött működő zárt enklávék.” Amire Ébli céloz, olyan fogalom, amelyet a mindennapi életben éppolyan gyakran használunk, mint a köz és az állami kifejezéseket, mégis ritkán szembesülünk azzal, mi is a lényege. Ez pedig nem más, mint a közhasznúság, ami egyfajta minőséget jelent, vagy legalábbis kellene, hogy jelentsen. A köz hasznára működjenek a közgyűjtemények, a köz, a közönség ténylegesen használja azokat a saját javára. Ébli azzal zárta előadását, hogy tulajdonképpen az a közé, amit az a magáénak érez. Ha időben visszamegyünk például a magyar vidéki múzeumok alapításának évtizedeihez, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ezeket nemcsak hogy a helyi közösség igénye szülte, de ugyanez a köz is hozta létre és tartotta fenn sokáig magukat az intézményeket. A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat első évkönyve 1875-ben jelent meg a társulat kiadásában, a főtitkár, Zsilinszky Mihály szerkesztésében; Gyulán, az akkori vármegyeközpontban nyomtatták. A bevezető a következő mondatokkal kezdődik: „Midőn társulatunk első évi működéséről szóló jelen Évkönyvet a nagy közönség kezeibe nyujtani szerencsénk van, nem tartjuk szükségesnek fejtegetni a célt, melyet közrebocsátása által elérni akartunk. Bizton hisszük, hogy azzal minden művelt hazafi tisztában van. A mennyiben azonban a szokott hivatalos közlemények mellett nehány irodalmi dolgozatot is közzé teszünk, meg kell jegyeznünk, hogy azok – a felölelt tudományszak népszerűsítése céljából – nyilvános ülésekben voltak felolvasva, és pedig igen szép válogatott közönség előtt. Minthogy azonban egyesületünk Békésvármegye minden részén, sőt annak határain kívül is dicsekedhetik szépszámú tagokkal, kik a Gyulán tartott felolvasásokban részt nem vehettek; a választmány méltányosnak és feladatunk szempontjából célszerűnek találta, hogy a dolgozatok egész terjedelmökben közöltetvén a megye székhelyétől távol lakó tagtársaknak is ingyen megküldessenek.”

Az évkönyv megjelentetésének oka a múzeum alapítása volt. De hogyan is jött létre 1874-ben a Békésvármegyei Mú zeum? Alapítója Mogyoróssy János (1805–1893), a Wenckheim grófok uradalmi gazdatisztje, majd uradalmi szám tartó és a családi levéltár gondozója volt, a korszak művelődéstörténetének jeles alakja, aki kapcsolatot tartott a pesti irodalmi és művészeti körökkel. 1868-ban magángyűjteményét a gyulai városi katolikus iskolának adományozta, és ebből lett hat év múlva a vármegyei múzeum, mégpedig a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat fenntartásában és kezelésében. Ennek egyik fő szervezője, 1874-től 1890-ig, 85 éves koráig a múzeum igazgatója volt Mogyoróssy János, ő hozta létre a városi könyvtárat is, valamint megírta Gyula város történetét. Az első évkönyv így írja le a múzeumalapítást: „…a vármegye 1874. febr. 9-ikén tartott közgyülése a nevezett gyüjtemény megvételét és egy megyei muzeum felállitását nagy lelkesedéssel kimondotta. E lelkesedés következtében Mogyoróssy János felajánlotta az ő – elébb már a gyulai r. cath. iskolának ajándékozott s közadakozás folytán is gyarapodott – értékes családi könyv-, fegyver-, pénz-, és képgyüjteményét a megyei muzeum részére, a mennyiben annak egyes tárgyai iskolai használatra nem szükségeltettek. Hasonló ajánlatot tett ritka műgonddal és szakértelemmel összeállitott növénygyüjteményével Páter Titius Pius, minoritarendű áldozár és gerlai uradalmi lelkész is. Majd Göndöcs Benedek, a minden szépet és jót pártoló gyulai lelkész és apát, aki gyönyörű tengeri csiga és kagylókból, valamint drága kövekből álló gyüjteményét, végre Haan Lajos csabai ev. lelkész ur, aki évek hosszú során át leginkább a csabai határban talált rendkivül érdekes régiségeit ajánlotta fel a muzeumnak, mely aztán napról napra gyarapodott más lelkes polgártársaink adományai által. Igy alapittatott meg a békésmegyei muzeum.” Mennyire más ez az alapítás, mint hét évtizeddel korábban a Magyar Nemzeti Múzeumé. Széchényi Ferenc, az ország egyik legjelentősebb arisztokrata családjának feje a nemzetnek ajánlotta magángyűjteményét – 1874-ben Gyulán egy lelkes polgár adományát további lelkes polgártársak adományai gyarapították, és egy város, majd a megye közönségéből létrejött társulat tartotta fönt, működtette, gyarapította, mutatta be közösen gyűjtött kincseit. A lokális alapítású társulatnak tehát a megyén túl is számos tagja volt. A tagok ingyen kapták meg a köteteket, és szintén a bevezetőből tudjuk, hogy országos összefüggésekben gondolkodtak: „…midőn tanulmányainkkal vármegyénk

MÚZEUMGUIDE

szűkebb terére szoritkozunk, egyuttal az egész haza ismeretét mozditjuk elő. És ki volna, akit saját honának multja ne érdekelné; ki volna, aki attól hidegen elfordulni birna?” Ami tehát az akkor az Osztrák–Magyar Monarchia közepén található városban történt, mai kifejezéssel civil kezdeményezés volt. Egy a városnak ajándékozott magángyűjtemény megyei múzeummá vált, egy megyei egyesület fenntartásában. És a köz által létrehozott közgyűjtemény el is számolt a fenntartó közösségnek: az évente kiadott társulati évkönyvek pontosan közzétették a működésre vonatkozó adatokat. Szerepelt ebben a bevétel, a kiadás és a maradvány pontos összege, az ajándékozók neve és adományaik felsorolása, a múzeumot felkereső kutatók és látogatók száma, a sajtómegjelenések, szakmai események, előadások, publikációk, kiállítások. Akárcsak a mostani évenkénti beszámolók, csak nem a minisztériumnak, hanem a fenntartó és gyarapító közösségnek beszámolva. A nyilvános hozzáférésről is az első közgyűlésen döntöttek: „A múzeum ünnepélyes megnyitása után a közönség szemléletének és tanulásának lévén szentelve a választmány elhatározá, hogy a tárlat hetenkint kétszer, az az vasárnap és csütörtökön, és pedig nyáron d. u. 3–5, télen d. e. 10–12 a tudománykedvelő közönség számára nyitva legyen; magától értetődvén, hogy a vidékről Gyulára rándulandó polgártársaink bármikor megszemlélhetik a muzeumőr kíséretében.” Emellett a jövőről is gondoskodtak: „Elnök jelenti, hogy ő a megye bizottmányi gyűléshez kérvényileg járult 1. az iránt, hogy – amennyiben most már megyei muzeumunk van – kegyeskedjék határozatilag kötelezni a megye hivatalos közegeit, hogy ezentúl a megye területén találandó mindennemű nevezetességeket akár az alispán urnál akár az egylet elnökénél rögtön bejelentsék, s a netalán előfordulandó esetekben a szükséges óvintézkedéseket el ne mulasszák, 2. az iránt is megkereste a megye-bizottmányi gyűlést, hogy a megyei levéltárban létező mindazon régi okiratokat, történelmi okmányokat, térképeket, pecséteket, zászlókat, emlékérmeket és pénzeket, melyek ma már hivatalos használatra nem szükségesek, megőrzés és letéteményezés végett a muzeumnak átengedni méltóztassék, hogy ekképen a közönség szemléletének kitétethessenek.” Az alapító, pártoló, tiszteletbeli és rendes tagok tehát pontosan ismerhették, mire is költötték befizetett pénzüket. Az egylet jövedelmi forrását, vagyonát az alapszabály a következőképpen állapította meg: „28. § Az egylet bevételeit képezik: a) az alapítványi összegek; b) a rendes- és pártoló tagok évi dijai; c) felülfizetések, s rendes ügybarátok adományai- és hagyományai; 29. § A tagdijak és alapitványok kamatai az egyleti kiadások fedezésére fordittatnak. Az alapítványi tőkék el nem idegenithetők. 30. § A felülfizetések, adományok és hagyományokból bejövendő összegek, amennyiben ezek alapitványi természettel nem birnak, a tárlat gyarapitására fordithatók. 31. § Az egylet által gyüjtött mindennemű ritkaságok, műkincsek, régiségek, okmányok, könyvek, szóval mindennemű tárgyak, az alapitványi pénzekkel együtt Békésmegyének elidegenithetlen tulajdonát képezik.” Az egylet 264 tagja így volt képes az 1874-es alapítástól egészen 1920-ig fenntartani Békés vármegye múzeumát; 1921-ben a múzeum Gyula városáé lett, állami fenntartásban. Nézzünk egy másik példát is. Sopronban már 1847-ben, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók kongresszusához kapcsolódóan rendeztek „iparmű-, valamint régiség és természetleírási” kiállítást, amelyeket délelőtt 9–12, délután pedig 2–5 óráig lehetett látogatni, belépődíj ellenében. Az 1850–60-as években az egyre szaporodó régészeti leletek arra ösztönözték a város polgárait, hogy mozgalmat indítsanak egy városi múzeum létesítése ügyében. Itt is, akárcsak Gyulán, 1866-ban egyesület alakult ebből a célból, amelynek négy alapító tagja közül kettő régész, egy heraldikus és egy numizmata volt (Paur Iván, a Széchenyi család levéltárosa, Storno Ferenc, Tibold Károly és Fábry Nándor). A létesí-

tendő múzeum számára ajándékokat kértek, valamint az egyesületbe való jelentkezéseket sürgették. A 173 pártoló tag közül megválasztották az elnököt, Tibold Károly személyében, a levéltár vezetőjének Poszvék Gusztávot, a múzeum vezetőjeként Storno Ferencet, valamint két titkárt, egy-egy pénztárost és ügyvédet, valamint a tizennyolc tagú választmányt. A Soproni Történészeti és Művészeti Egylet 1868. március 21-én felhívást tett közzé, és újra kérte a múzeum számára tárgyak ajándékozását, illetve kölcsönzését. (A kölcsönzés itt egészen új és egyedi momentum; az egylet szavatolta a kölcsönvett tárgyak biztonságát, és az átvételről elismervényt adott.) Az első közgyűlést 1869. június 6-án tartották, és itt is a tagok befizetései tették lehetővé a múzeum fenntartását. A Sopronmegyei Régészeti Társulat 1886-ban Paur Iván értékes régészeti gyűjteményéből alakult meg. 1896-ban a megyei társulat közgyűlése kimondta, hogy eddigi gyűjteményét a megyének felajánlja, hogy „…ezt a gyüjteményt a tulajdonjog fentartásával Sopron sz[abad] kir[ályi] város gyüjteményével egy örök időkre fennálló muzeummá egyesitse…” Ez a múzeum azonban csak 1913-ban nyílt meg. A két példa jól illusztrálja, hogy volt idő, amikor a múzeumok létrehozásának vágya egy-egy helyi közösség igénye volt, és ezek, amint ez a Békésvármegyei Múzeum esetében látható, nem is mindig csak lokális látókörűek voltak. Működésüket az őket létrehozó közösség ellenőrizte, gyarapodásuk is rajtuk múlt, és minden feladatuk a köz szolgálatáról szólt. Ha Ébli Gábor tíz évvel ezelőtti megfogalmazását – az a közé, amit a magáénak érez – tekintjük, akkor ebben az értelemben a Békésvármegyei és a Soproni Múzeumot az őket létrehozó közösség a legteljesebb mértékben magáénak érezte. De hogyan állunk ma? Hajlandó lenne-e vajon mostanság egy lokális közösség a saját pénzéből fönntartani, gyarapítani egy-egy múzeumot? Egyáltalán: képes lenne-e rá, lenne-e lehetősége rá a mai törvényi és jogszabályi körülmények között, amikor a vidéki múzeumi rendszer teljes átalakításának deklarált indoka az, hogy a helyi közösségek inkább magukénak érezzék múzeumukat, közgyűjteményeiket? És ugyanakkor, amikor „a miniszter a nemzeti kulturális érdekre figyelemmel és a széles körű hozzáférés céljait szem előtt tartva határozott időre kijelölheti a muzeális intézmény alapleltárában szereplő, állami tulajdonban lévő kulturális javak őrzési vagy bemutatási helyét” (2013. évi CLX. törvény a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról, 38/B. §)?

A FELVÉTELT BLEYER ALADÁR (1870–1940; KÉSŐBB SZÉKELY ALADÁR NÉVEN LETT BUDAPESTEN SIKERES FOTÓMŰVÉSZ, AKI A 20. SZÁZAD ELEJÉNEK SZÁMOS MŰVÉSZÉRŐL, TÖBBEK KÖZÖTT ADY ENDRÉRŐL KÉSZÍTETT PORTRÉIVAL LETT SZÉLES KÖRBEN ISMERT) KÉSZÍTETTE AZ 1890-ES ÉVEKBEN GYULÁN A BÉKÉSVÁRMEGYEI MÚZEUM ELSŐ KIÁLLÍTÁSÁNAK EGYIK TERMÉRŐL. AZ AKKORI ANYAG MÉG ELSŐSORBAN MOGYORÓSSY JÁNOSNAK (1805–1893) A MÚZEUMOT MEGALAPÍTÓ MAGÁNGYŰJTEMÉNYE DARABJAIBÓL ÁLLT

AZ ELSŐ SOPRONI MÚZEUM MEGNYITÓÜNNEPSÉGE 1913-BAN A LENCK-VILLÁBAN. A VÁROS TÖRTÉNÉSZETI ÉS MŰVÉSZETI EGYLETE MÁR 1868-BAN KÉRTE A MÚZEUM SZÁMÁRA TÁRGYAK AJÁNDÉKOZÁSÁT, 1886-BAN PEDIG MEGALAKULT A SOPRONMEGYEI RÉGÉSZETI TÁRSULAT, AMELYNEK KÖZGYŰLÉSE 1896BAN KIMONDTA, HOGY GYŰJTEMÉNYÉT FELAJÁNLJA A MEGYÉNEK, HOGY AZT „A TULAJDONJOG FENTARTÁSÁVAL SOPRON SZ. KIR. VÁROS GYÜJTEMÉNYÉVEL EGY ÖRÖK IDŐKRE FENNÁLLÓ MUZEUMMÁ EGYESITSE”

SZÜKSÉG VAN-E JÁRÁSI MÚZEUMOKRA A MEGYEI HATÓKÖRŰ VÁROSI ÉS A TERÜLETI MÚZEUMOK MELLETT, ÉS MILYEN FUNKCIÓKKAL? ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LEHEL

DISPUTA

SZÉKELY ZOLTÁN MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, A MOSONMAGYARÓVÁRI HANSÁGI MÚZEUM IGAZGATÓJA

A muzeális intézmények már meglévő, többszintű struktúráját a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény 2012-es módosítása tovább differenciálta, olyan újabb kategóriák bevezetésével, amelyek révén az intézményrendszer a korábbiaknál rugalmasabban alkalmazkodhat az egyes területek speciális helyi igényeihez, illetve adhat választ az adott helyszín lokális kihívásaira. A tervezett járási múzeumok is ezen új lehetőségek egyikei lehetnek. A legutóbbi szervezeti átalakítás során a muzeális intézmények önkormányzati fenntartásba kerülésével immár deklaráltan is városi múzeumok jöttek létre. A megyei hatókörű városi múzeumok esetében a jogszabály kötelező érvénnyel jelöli ki gyűjtőterületüket, amely értelemszerűen az adott megye földrajzi területe. A területi múzeum viszont választhat, hogy a gyűjtőterülete csupán egy településre, több környező településre, vagy éppen akár egy egész járásra terjedjen-e ki. Az adott gyűjtőterülettel kapcsolatos, a gyűjtésen túlmutató feladatellátást a jogszabály csak a megyei hatókörű városi múzeumok esetében részletezi – ezek döntően a régészeti tevékenységgel és az örökségvédelemmel kapcsolatosak –, és ezek bizonyos részeit a területi múzeumok közös megegyezés keretében akár át is vállalhatják. A múzeum szabad kapacitásai terhére kiállítások megrendezésével, kulturális javak kölcsönzésével, valamint tudományos, állományvédelmi és közönségkapcsolati tevékenységgel kapcsolatos szolgáltatást nyújthat ugyan [1], ám mindez nem tartozik a kötelező feladatellátás körébe. A fentiekből következően a megyei hatókörű városi múzeumok is megtehetik – és az elmúlt egy esztendő tapasztalatai alapján ezt gyakran meg is teszik –, hogy alapvetően maguk is „csak” városi múzeumként (esetenként városi képtárként) működjenek, és tulajdonképpen csupán a régészeti feladatok esetében érvényesítsék a megyei hatókörüket. A területi múzeumok esetében pedig még inkább fennáll a késztetés, hogy tevékenységüket a fenntartó városra koncentrálják, vagy ha úgy tetszik: szűkítsék. Ebben a fentiekben vázolt, és – mint láttuk – igencsak fragmentálódott múzeumi szcénában kell a járási múzeumok jelenleg még igencsak üres jogi kategóriáját valamiféle konkrét tartalommal megtölteni. A járási múzeum a tervek szerint egy olyan területi múzeum, amelynek gyűjtőterülete egy járás közigazgatási területére terjed ki. [2] A gyűjtőterület ilyetén behatárolása azonban önmagában még nem indokolná a járási múzeum kategóriá jának bevezetését. Az intézménytípus létjogosultságát a területi múzeumon túlmutató feladatrendszere, a járás mint önálló entitás, a megye kulturális-oktatási-gazdasági életében játszott speciális feladatellátási szerepe biztosíthatja. A járási múzeumnak tehát túl kell lépnie a területi múzeum szokványos szerepén, azaz a kulturális örökség, illetve kulturális javak járási szintű gyűjtésén. A járási múzeum többletfeladataként a saját gyűjtőterületén a muzeális (kiállítóhelyek, kisgyűjtemények, helytörténeti gyűjtemények, tájházak, faluházak, alkalmasint jelentős magángyűjtemények), az oktatási (óvoda, általános és középiskola) és a kulturális intézményekkel (művelődési ház, faluház), valamint a helyi civilszervezetekkel (kulturális egyesületek, nyugdíjasklubok) olyan hálózatos együttműködést alakít ki, amelynek keretében: – ellátja a járás területén már most is működő, vagy esetleg a jövőben ott létrehozandó helytörténeti gyűjtemények [3] mentori feladatait, elsősorban szakmai támogatást nyújtva nekik a klasszikus muzeológiai feladatok terén, mivel ezek az intézmények általában nem rendelkeznek az ezen munkák elvégzéséhez szükséges humánerőforrással [4]; – tevékenységével hozzájárul a kulturális kompetenciák elsajátításához, valamint az élethosszig való tanulás programjához;

– a járás településeire kihelyezett programokkal (kiállítások, vándorkiállítások, múzeumpedagógiai foglalkozások, ismeretterjesztő előadások) támogatja a helyi önkormányzatok kulturális, közművelődési feladatellátását; – egyfajta „identitásközpontként” támogatja a lokális ön azonosságtudat fenntartását, annak formálását a honismereti kutatások centrumaként; – támogatja az oktatási intézmények munkáját mind a formális, mind a nem formális tanulás keretei között; – támogatja a kulturális, illetve az örökségturizmust a helyi értékek feltárásával és propagálásával. A járási múzeum tehát a CXL. tv. fentebb már idézett 42. § (4) bek. a) pontjában megengedőleg jelzett feladatokat kötelezően veszi magára, és azt az adott járás egészére kiterjedően látja el. Mindezt azonban nem pusztán öncélúan teszi, hiszen a járási múzeumok alapvető küldetése, hogy a regionális identitást erősítsék. Ebből azonban az is következik, hogy a járási múzeum mint új intézménytípus megszervezésének feltétele, hogy a járás ne csupán mesterségesen kialakított közigazgatási egység legyen, hanem saját identitástudattal rendelkező történeti-néprajzi entitás is. [5] A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy röviden levezessük azt a szerepet, amelyet a járási múzeum a muzeá lis intézmények jogszabályban rögzített kötelező/önként vállalható feladatrendszere alapján betölthet. Ha mindezt átfordítjuk a szerkesztői kérdésben megadott szempontrendszerre, akkor az új intézménytípust a megyei hatókörű városi múzeumok és a területi múzeumok relációjában kell definiálnunk. A járási múzeum specifikumát ebben az esetben a legszélesebben értelmezett muzeológiai feladatok teljes spektrumának területi/járási alapú ellátása jelenti. Ezért van létjogosultsága a járási múzeumnak, amelynek feladatai sem a megyei hatókörű városi múzeum, sem a területi múzeum számára nem kötelezők. [1] 1997. évi CXL. tv. 42. § (4) bek. a) pontja [2] 1997. évi CXL. törvény 46.§ (2) bek. c) pontja [3] Ezek a gyűjtemények többségükben nem is nyilvántartottak: a mosonmagyaróvári járás területén például csupán egy gyűjteménynek van működési engedélye, míg hat másik semmiféle regisztrációval nem rendelkezik. Anyaguk felmérése, dokumentálása fontos feladat, hiszen ezek is a helyi kulturális örökség tárházai. [4] A megyei hatókörű városi múzeumok munkatársaival szemben a jobb helyismeret, személyes kapcsolatrendszer miatt gyakrabban felmérhetik a kisgyűjtemények állapotát. [5] Mint például a más megyékkel összevont vagy azokba beolvasztott történelmi vármegyék. A Mosonmagyaróvári járás ebből a szempontból példaértékű. Moson vármegye a Szent István-i államszervezés révén jött létre, és egészen 1923-ig önálló közigazgatási-önkormányzati szervezetként működött. Ekkor az újonnan kialakított Győr, Moson és Pozsony közigazgatásilag egyesített vármegye része lett, amelynek elnevezése 1945-ben Győr-Moson megyére, majd a tanácsrendszer 1950-es felállítása nyomán Győr-Sopron megyére módosult. Az utóbbi száz év közigazgatási átszervezései azonban nem tudták kitörölni a megelőző kilencszáz esztendő alatt kialakult mosoni identitást, amely az egykori vármegye településeinek lakóiba mélyen beivódott. Ennek a helyi öntudatnak a továbbélését segítette az is, hogy Mosonmagyaróvár városa megőrizte centrum jellegét, amely mind a gazdaság, mind a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás), mind a kultúra területén érvényesült, és érvényesül napjainkban is. A rendszerváltást követően ez az erős identitástudat harcolta ki, hogy a vármegye ősi neve visszakerült a megye hivatalos elnevezésébe, amely 1990-től Győr-Moson-Sopron megye.

PERGER GYULA NÉPRAJZKUTATÓ, A TATAI KUNY DOMOKOS MÚZEUM IGAZGATÓJA

A kérdésre szinte reflexszerű a válasz: nincs! Hiszen a megyei fenntartású intézmények 2012. évi konszolidációját követően a 2013. január 1-jétől létrejött új modell olyan módon bontotta fel (vagy állította vissza?) a megyei múzeumi szervezeteket, hogy minden egyes megyében – többnyire – az egykori múzeumigazgatóságok anyaintézményei megyei hatókörű városi múzeumokként funkcionálnak tovább. Ezek látják el az egyes megyék más státusú muzeális közgyűjteményei „felett” a törvényben rögzített szervezési, (szak)tanácsadási, állományvédelmi stb. feladatokat. Ugyanakkor az ördög, mint mindig, ez esetben is a részletekben rejlik! Egy esztendő tapasztalatai alapján elmondható, hogy a két meghatározó részlet a hatókörben és magában a funkcionálásban érhető tetten. A „megyei múzeum” hatóköre egy, a 20. század első felében megszilárdult, bár napjainkig változó közigazgatási egységre vonatkozik. Az, hogy ezek a közigazgatási egységek a legtöbb esetben nem esnek egybe a muzeológia klasszikus ágainak lehetséges és optimális területeivel, nem számottevő tényező, hiszen a megyei múzeumi szervezetek is ennek a közigazgatási rendszernek a mentén jöttek létre a korábbi városi, vármegyei gyűjteményeket szakmai és irányítási szempontból összefogva. Csakhogy a tizenkilenc megyei igazgatóság – mint szervezeti egység – az egyes megyék nagysága, történeti hagyománya, az egyes gyűjtemények kora és száma és nem utolsósorban a központi és a helyi politikai akarat és a civil kezdeményezések okán legalább kétféle modellt alkotott. A területi integritásukat többé-kevésbe megőrző vagy „megcsonkított” vármegyék közigazgatási utódaiban az egykori (vár)megyeközponti, városi múzeumok működtek tovább, és látták el a megyei múzeumi szervezet feladatait sokszor egymaguk, legfeljebb néhány vidéki kiállítóhellyel, gyűjteménnyel kiegészülve. A több egykori vármegyéből összeragasztott új megyék zömében megmaradtak az egykori vármegyék nagy hagyományokkal rendelkező múzeumai. A hetvenes években sok helyütt – a területi kiegyenlítés mentén – újabb kismúzeumok szerveződtek, többnyire a járási vagy jól körülhatárolható táji-néprajzi központokban. Ezekhez társultak a gombamód szaporodó, több-kevesebb szakszerűséggel berendezett tájházak, helytörténeti gyűjtemények. Majd a felújított, de jobb híján csak múzeumi kiállítóhelyként hasznosított műemlék épületek; főként kisebb kastélyok, vidéki kúriák. A sokszínű palettán helye lehetett mindenkinek, hiszen – a terület nagyságától függően koncentrálva vagy éppen decentralizálva – a megyei igazgatóságok többnyire rendelkeztek olyan nagyságú és minőségű szakemberállománnyal, amellyel olcsón és hatékonyan működtették a szervezetet. Ezeknek a megyei szervezeteknek a többsége úgy látta el a feladatát, hogy – nem utolsósorban a költséghatékonyság mentén – megőrizték és fejlesztették az egykori vármegyék múzeumait; a szakemberek nem csupán a központokban koncentrálódtak, a gyűjtő-, kutató- és feldolgozómunkát közösen végezték, függetlenül attól, hogy egy-egy muzeológus melyik tagintézményben dolgozott. Ennek eredményeként születhetett többek között számos táj- és megyemonográfia. A 2012-es konszolidációnak, illetve a 2013-ban kialakult új struktúrának olyan következményei is lettek, amelyeket nem lehetett a törvényalkotói egyszereggyel kiszámolni. Számos település önkormányzata nem tudta vagy nem akarta vállalni a múzeum fenntartásának előre tervezhető költségét és – benne a törvény által egyébként minimumra csökkentett – szakemberigényét sem. Több – a megyei szervezetben még múzeumként működő – gyűjtemény a helyi összevont kulturális intézmény kiállítóhelyévé vált, jobb esetben megőrizve egy-egy muzeológus szakembert is. Számos szerencsésebb intézmény a Magyar Nemzeti Múzeum vagy más országos múzeum filiájaként – a szakalkalmazottak helyben hagyásával – folytathatta működését.

Mivel a 2013-as önkormányzati átvételek során az 2012-es állapotokat vették alapul, a nagyobb, korábban decentralizált megyei szervezetek székhelyén – az új megyei hatókörű városi múzeumokban – sok esetben éppen csak a törvényi minimumnak megfelelő (néhol az alatti) létszámmal kezdték munkájukat a régi-új intézmények, így az egész megyére kiterjedő kötelezettségeiknek sem mindig tudnak eleget tenni. A korábbi megyei szervezetben gondolkodás miatt sokszor torzultak a belső arányok is, hiszen a tíz muzeológus „eloszlása” nem minden esetben tükrözi a gyűjtemények, illetve gyűjteményi feladatok nagyságát. Ennek pedig mind a hatókör, mind a hatékony funkcionálás látja, láthatja kárát. Az igazi vesztes a kiállítóhellyé, integrált kulturális intézmény részévé vált gyűjtemények – egykori múzeumok vagy muzeális gyűjtemények – korábban aktív közönsége lett, hiszen a szakemberek nélkül maradt „múzeumok” aligha tarthatnak aktív kapcsolatot az őket körülvevő településekkel, közösségekkel. Tanulságos volna az 2013. évi megyei hatókörű múzeumok jelentéseit abból a szempontból is elemezni, hogy a muzeológusok (a régészeknek gyakorlatilag csak a beruházásokhoz kapcsolódó örökségvédelmi tevékenysége kivételével) terepen töltött napjai és a kutatások földrajzi megoszlása milyen képet is mutat. Milyen arányban és milyen helyekről gyarapodtak a gyűjtemények, adattárak? Hiszen a megyei hatókörű feladatellátás nem merülhet ki csupán a törvényben meghatározott régészeti, állományvédelmi tevékenységben és a számos területen előírt szaktanácsadás maradéktalan teljesítésével. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon csak egy múzeumügy lehet, azonos metodikával, szakmai követelményekkel, függetlenül az egyes gyűjtemények státusától és azok finanszírozójától. Éppen ezért azokon a területeken, amelyeken a települési önkormányzatok „óvatossága”, 2013. évi pénzügyi helyzete miatt az egykori múzeumok kiállítóhelyekké vagy az integrált közművelődési egységek részévé váltak, de gyűjteményeik jellege és jelentősége, földrajzi helyzetük, egykori gyűjtőterületük ezt indokolhatja – pontosan kidolgozott elvek és átgondolt finanszírozás mentén – létre lehetne, létre kellene hozni járási múzeumokat. A fentiekből következően ezek száma természetesen nem lehet azonos az ország közigazgatási járásaival. Csak azokon a területeken lenne működésüknek létjogosultsága, ahol a megyei szervezetek felbomlása után a muzeológiai munkában űr maradt, és a terület földrajzi, kulturális, néprajzi, történeti sajátosságai indokolhatják.

DISPUTA

ROSTA SZABOLCS RÉGÉSZ, A KECSKEMÉTI KATONA JÓZSEF MÚZEUM IGAZGATÓJA

Az elmúlt években a múzeumi rendszert is mélyen érintő átszervezés zajlott le a közigazgatásban. A megye szerepkörének megváltozásából eredően a megyei múzeumi szervezetek lebontásával az addig szervezeti egységben működő vidéki múzeumok 2013. január 1-jével városi fenntartásba kerültek. Így a vidéki muzeális intézményi rendszert ma megyei hatókörű városi múzeumok, területi, illetve tematikus múzeumok, valamint alacsonyabb besorolású muzeális intézmények (közérdekű muzeális gyűjtemények, kiállítóhelyek) alkotják. Az általam ismert elképzelések szerint a járási múzeum a megyei hatókörű városi múzeum és a területi múzeum közötti újabb lépcső beiktatásával létrehozott muzeális intézmény lenne. Hatósugarát tekintve nem különbözne a hagyományos területi múzeumoktól, speciális feladatellátási szerepe emelné ki ebből a besorolásból. A járási múzeum létrehozásának egyik alapgondolata nyilván a vidéki muzeális intézmények számára a minél gyorsabb, szakszerű feladatellátás elősegítése. A fő kérdés az, hogy a járási múzeum milyen formában volna alkalmas a rendszer működésének elősegítésére. A járási múzeum megvalósításának indoka, hogy számos kisebb önkormányzat is muzeális intézményi fenntartóvá vált, és feladatainak ellátásához szakmai segítségre van szüksége. A szükséges szakmai kapacitást nem indokolt minden egyes muzeális intézményben kifejleszteni, az intézmények a szakmai segítséget hálózatos együttműködés formájában nyújthatnák, illetve vehetnék igénybe. Térben és időben a segítség közel lenne a rászorulókhoz, illetve a szolgáltatást igénybe vevők és a szolgáltatók élő kapcsolatban állhatnak egymással. A fenti elképzelés eredményeképpen egy, a megyei szint alatti hálózatosítás jelentkezik. Lényegében hasonló együttműködési rendszerként funkcionált a megyei múzeumi szerkezet is, amely hálózati jellegéből adódóan – legalábbis jó működés esetén – szintén alkalmas volt a segítségnyújtásra. A jelenlegi szabályozás szerint a rászoruló intézmények és a fenntartók számára egyébiránt most is van lehetőség szakmai segítséget kérni. Például a megyei hatókörű városi múzeum az egyéb szakmai besorolású intézményekkel a hiányzó munkakörök biztosítása érdekében együttműködési megállapodásokat köthet. Egyes speciális szakmai feladatok ellátását a jelenlegi jogszabályok is a megyei hatókörű városi múzeumok feladatává teszik, amelyeket azok gazdaságosabban tudnak ellátni. A távolság vagy az időfaktor a szakmai segítség megadásában nem mérvadó tényezők, tekintve hogy még az ország legnagyobb területű megyéjét is bő egy óra alatt át lehet szelni. Az internet korában szakmai együttműködés nem kizárólag csak testközelből képzelhető el. Az sem lenne különösebben szerencsés, ha a járási múzeumok speciális feladatellátási szerepe mindössze az egykori megyei, jelenleg megyei hatókörű városi múzeumok szerepének részleges átvételét jelentené. Óhatatlanul felmerül a régészeti feladatellátás kérdésköre, hiszen egyes területi múzeumok aktív tevékenységet fejtenek ki annak érdekében, hogy gyűjtőterületükön a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatokat elvégezhessék. A jelenleg az MNM-NÖK valamint a megyei hatókörű városi múzeumok működőképes egyensúlyának esetleges megbontása, némely régészeti feladat lentebbi szintre való leosztása beláthatatlan következményekkel járna a biztonságos régészeti feladatellátást tekintve. Mindemellett bár csak részben idekapcsolódó kérdés, de az elmúlt év gyakorlatát tekintve mindenképpen fontos a régészeti leletanyag elhelyezésének kérdésköre, a területi múzeumok régészeti munkákba történő bevonásának pontosítása. Az elképzelések szerint a területi múzeumok közül elsősorban azok számára nyújthat perspektívát a járási múzeum szerepköre, amelyek egy nagyobb, saját identitástudattal rendelkező történeti-néprajzi tájegység központjában találhatók. Magyarországon a gazdag és sokrétű kulturális hagyományok következtében akár járásonként lehet önálló

identitástudatú helyi közösségeket, néprajzi tájegységeket találni, így ez a területi múzeumok többsége számára adott perspektíva lehetne. Mindamellett a gyakorlatban valószínűleg azok számára nyújtana lehetőséget, amelyek jelenleg is erős területi múzeumok. Egyes területi múzeumok kiemelésével az éppen aktuális helyzet megmerevedése következhet be, hiszen a megyei rendszer lebontása megmutatta, hogy a legjobb akarat is csak hosszú távon lesz képes a magyar múzeumi rendszerben az öröklött évtizedes egyenlőtlenségek megszüntetésére, a hasonló besorolású muzeális intézmények megközelítőleg azonos szintre hozására. Így a magasabb besorolás elérése nem biztos, hogy épületes versengést indukál, hanem esetleg további megosztottságot eredményezhet az amúgy is magukat hátrányos helyzetben lévőnek érző területi múzeumok között. A helyi önkormányzatok kulturális, közművelődési feladatellátásának elősegítése a járás településeire kihelyezett programokkal, a helyi identitás erősítése, „identitásközpontként” a lokális önazonosságtudat fenntartása, formálása a honismereti kutatások centrumaként, a helyi értékek feltárásával és propagálásával a kulturális/ örökségturizmus fejlődésének támogatása mind olyan feladatok, melyeket egy jól működő területi múzeum eddig is bármilyen rendszeren belül eleve ellátott, vagy legalábbis el kellett volna látnia. Így a jól működő területi múzeum a kulturális örökség, illetve kulturális javak járási szintű gyűjtésén, megőrzésén, feldolgozásán és bemutatásán kívül jelenleg is ellátja a fenti feladatokat. A jó alapelv, amely a minél gyorsabb és szakszerűbb feladatellátás érdekében megfogalmazódott, kérdés, hogy valóban a területi múzeumok némelyikének kiemelésével érhető-e el, hiszen a területi múzeumok nagyobbik része a fenti feladatokat a környezetében jelenleg is képes ellátni. A tervezetben megfogalmazott irány – a helyi szinten megjelenő, minél magasabb szintű szakmaiságot illetően – mindenképpen üdvözlendő. Azokban a járásokban, ahol erre a feladatra jelenleg nem alkalmas, gyengébb kondí ciókkal rendelkező területi múzeum van, kisebb erősítéssel, szintre hozással talán el lehet érni a kívánt eredményt járási szinten. Az alacsonyabb besorolású muzeális intézményeket segítő, járási feladatokkal bíró területi múzeumok, valamint az azok munkáját koordináló és a speciális megyei feladatokat ellátó megyei hatókörű városi múzeumok hálózati rendszere mind a szakmai realitásokat, mind a tradíciókat, mind a gazdaságossági szempontokat figyelembe véve is életképes lehet.

DISPUTA

AZ EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA KULTÚRÁÉRT FELELŐS ÁLLAMTITKÁRSÁG VÁLASZA

A járási múzeum működésének jogszabályi lehetőségét a muzeális intézményekről, a nyil vános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény 2012. évi módosítása teremtette meg. A járási múzeum olyan területi múzeum, amelynek gyűjtő területe egy járás közigazgatási területére terjed ki, a gyűjtőterület ilyetén lehatárolása azonban önmagában még nem indokolja a járási múzeum kategóriájának bevezetését. Az intézménytípus létjogosultságát a területi múzeumon túlmutató feladatrendszere, a járás mint önálló egység kulturális/oktatási/gazdasági életében játszott speciális feladat ellátási szerepe biztosíthatja. A helyi kulturális közszolgáltatások hatékonyságát a helyi szi nergiák kiaknázásával jelentősen növelő, ezáltal a racionálisabb és gazdaságosabb rendszer jogszabályi lehetőségei már adottak, de ezek a napi gyakorlatban még nem szervesültek. A napi alkalmazhatóság módszertanát, tevékenységi rendszerét mintaprojektek kereté ben kívánjuk kimunkálni, amelyek eredményei középtávon széles körben átvehetők, alkal mazhatók lehetnek majd az érintett vidéki intézményi kör egésze számára. A járási múzeumok területi múzeumok között betöltött szerepének definiálása még előt tünk álló jogalkotói feladat, amelyhez értékes, a gyakorlat által hitelesített tapasztalatokat szolgáltathatnak majd a fent említett mintaprojektek. A járási múzeumnak túl kell lépnie a területi múzeum szokványos szerepén, azaz a kultu rális örökségnek, illetve a kulturális javaknak az adott járás területére vonatkozó gyűjté sén, megőrzésén, feldolgozásán és bemutatásán. A járási múzeum többletfeladataként a saját gyűjtőterületén különböző szolgáltatásokat is nyújt. Hálózatos együttműködést alakít ki a muzeális (kiállítóhelyek, kisgyűjtemények, helytörténeti gyűjtemények, tájházak, alkalmasint a magángyűjtemények), köznevelési (óvoda, általános és középiskola), továbbá a kulturális intézményekkel (művelődési ház, könyvtár, Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér), valamint a civilszervezetekkel (kulturá lis egyesületek, nyugdíjasklubok), és ennek az együttműködésnek a keretében mentorál: – szakmai támogatást nyújt a gyűjtő, megőrző, bemutató, feldolgozó tevékenységhez, – szakmai támogatást nyújt a múzeumpedagógiai, közművelődési tevékenységhez, – felvállalja az állományvédelmi monitoring feladatát (a megyei hatókörű városi múzeu mok munkatársaival szemben a kisebb távolság és a helyismeret, személyes kapcsolat rendszer okán gyakrabban felmérhetik a kisgyűjtemények helyzetét és állapotát); támogat: – a helyi önkormányzatok kulturális, közművelődési feladatellátását a járás településeire kihelyezett programokkal (kiállítás, vándorkiállítás, múzeumpedagógiai foglalkozások, is meretterjesztő előadások), – e programok esetében kiemelt szerepet szán a helyi identitás erősítésének, – „identitásközpontként” támogatja a lokális önazonosság-tudat fenntartását, formálását a honismereti kutatások centrumaként; – kutatási programjában hangsúlyozottan szerepel a járás települései kulturális öröksé gének feldolgozása, – a helyi kutatások hálózatba szervezése, szakmai támogatása, – a helyi értékek feltárásával és propagálásával támogatja a kulturális/örökségturizmus fejlődését. A mintaprojektet két múzeum dolgozta ki: a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum és a berettyóújfalui Bihari Múzeum. A projekt megvalósítása az év elején indult, így az első eredményekről néhány hónap múlva tudunk majd beszámolni.

A MAGYAR VIDÉKI MÚZEUMOK SZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGÉNEK VÁLASZA

Úgy tűnik, a járási múzeum mintaprojekt-tervezetben megfogalmazott feladatellátás semmi mást nem jelent, mint az egykori megyei, most megyei hatókörű városi mú zeumok szerepének részleges átvételét. Ez olyan mérték ben bonyolítja és teszi átláthatatlanná az egész múzeumi rendszert, aminek sem értelme, sem tényleges szakmai hozadéka nincs. Annál is inkább, mert a „visszahálóza tosodás” eredményeképpen kezd működni a rendszer, a megyei hatókörű városi múzeumok elvégzik a törvény által megkövetelt feladataikat. Miért kell egy újabb, már működő rendszert szétverni? A tervezet ismeretében úgy tűnik, a járási múzeumok hálózata minden lesz, csak nem arányosan formálódó, kiegyensúlyozott rendszer. Hol lesz járási múzeum, hol nem. Ennek mi értelme? Minek kel lett a megyei rendszert megszüntetni, ha utána különböző szinteken újra integrálni kell? Az integráció eredménye rá adásul ebben az esetben nem egy hagyományos értelem ben vett formális szervezet, hanem független intézmények együttműködésén alapuló hálózat – legalábbis így fogal maz a tervezet. Mi a különbség? Örömmel látnánk elem zést akár a fenntartók, akár a szakemberek részéről, hogy a „bukott”-nak mondott, fél évszázadig működő megyei múzeumi rendszer miért nem volt megfelelő, ha nem volt, hogy miért jobb a független intézmények együttműködő hálózata, mint a szervezetileg összetartozóké? A tervezet számos megállapítása egyelőre csak feltétele zés, vagy inkább vágy – tényekkel, adatokkal nem igazol ható. Ami a közös projekteket illeti, eddig is lehetett vol na így működni a megyei szervezetek megszűnése után. És mindezekre hol van a financiális és a humánerőforrás? Az átlagosan hat-nyolc munkatárs és a minimális költség vetés? Vagy azt várjuk, hogy a járási székhely szerepét be töltő kisvárosok mélyen a zsebükbe nyúlnak majd olyan feladatok finanszírozására, amelyek a „falakon kívüliek”? Miért is állna ez érdekükben? A két mintaprojekt jól ér zékelteti azt a különbséget, amely a területi múzeumokat eddig is jellemezte, és úgy tűnik, ezután is jellemezni fogja. A Hansági Múzeumnak az önállóság eddigi csaknem há rom éve alatt sikerült működő és eredményes stratégiát kidolgoznia és küldetését meghatároznia. Ugyanez nem mondható el a Bihari Múzeumról: az érvelése gyenge, a projekt így nem hiteles. Összességében tehát mindenkép pen indokolt lenne a járási múzeumi projektet átgondolni és olyan rendszer kialakítását megcélozni, amelyben az egyes múzeumi szintek feladatai világosan meghatározot tak és költségvetési szempontból biztosítottak.

HAU SÍRJÁNAK FELIRATOS ARCHITRÁVJA EGY ÓKORI EGYIPTOMI DOMBORMŰ TÖRTÉNETÉNEK ÉS ÉRTELMEZÉSÉNEK KULISSZATITKAI – BEAZONOSÍTOTTÁK A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ÚJ SZERZEMÉNYÉNEK EREDETI HELYÉT SZERZŐ: LIPTAY ÉVA GYŰJTEMÉNYVEZETŐ, KÓTHAY KATALIN ANNA MUZEOLÓGUS, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM EGYIPTOMI GYŰJTEMÉNY FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A DOMBORMŰ JOBB OLDALÁNAK RÉSZLETE; A SZIMMETRIKUSAN ELHELYEZETT SZÖVEGEK FÜGGŐLEGES ELVÁLASZTÓ VONALA A KÉP BAL OLDALÁN LÁTHATÓ

MŰHELY

2013 őszén a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteménye a magyar kormány ajándékaként kiemelkedő tudományos jelentőségű műtárggyal gyarapodott: egy mészkőből készült óbirodalmi faltöredékkel. Ez az 1934-ben alapított gyűjtemény történetének eddigi legjelentősebb műtárgyvásárlása. A műtárgy európai történetét az 1970-es évekig lehet visszakövetni, amikor egy francia galériá tól előbb egy svájci magángyűjtő, majd újabb francia gyűjtők tulajdonába került. A Szépművészeti Múzeum a londoni Rupert Wace An cient Arttól vásárolta meg: a darabra Baán László főigazgató figyelt fel a maastrichti Art Fairen. A dombormű 2013 őszén érkezett Budapestre, két hónappal később pedig az Egyiptomi Gyűjtemény újrarendezett, december 12-én megnyílt állandó kiállításának kiemelkedő darabjaként mutattuk be a látogatóknak. A sírfalból származó töredék a kiállítás harmadik, a halottak világát bemutató termében kapott helyet. A 220 × 46 centiméteres, téglalap alakú sírdombormű bal oldalán egy alacsony támlájú széken ülő előkelő férfi (a sír hajdani tulajdonosa) ábrázolása látható; előtte hieroglif írással írt szöveg olvasható. Az alacsony támlájú széknek csak a két jobb oldali lába látszik, amelyek szokás szerint bikalábakat mintáznak. A férfi vállig érő parókát visel, amely a fülét nem takarja. Az egyiptomi síkművészet ábrázolási kánonja szerint a kőfaragó művész az arcát, orrát és ajkait profilból, szemfestékkel kihúzott szemét és szemöldökét viszont szemből ábrázolta. Félprofilból ábrázolt felsőtestén ruhát nem, csupán egy körgallért visel. Az alsótestet a derékon elöl megcsomózott kötény fedi. A férfi jobb kezét kissé felemelve előrenyújtja. A behajlított (a jobbhoz hasonlóan erősen lekopott) bal kézben egy hosszú botot támaszt a földre maga előtt. Az előtte olvasható, hieroglifákkal írt felirat két, egyenként hat-hat soros, egymással szembenéző és egymástól egy függőleges vonallal elválasztott szövegtömbből áll. A vásárláskor a domborműről annyit lehetett tudni, hogy egy óbirodalmi, 6. dinasztia korabeli elit sírból származó épületelem lehetett,

amely egykor minden bizonnyal egy architrávot (szemöldökfa) díszített egy bejárat felett. A felirat azt is elárulta, hogy a sír tulajdonosa egy felolvasópap volt, akinek nevét a felirat Hau formában őrizte meg. A gyűjtemény munkatársai már a tárgy Magyarországra érkezését megelőzően elkezdték a dombormű tudományos vizsgálatát. Bár a darab provenienciája ismeretlen volt, stílusa és a rajta olvasható felirat alapján sikerült pontosabban datálnunk, és azt is feltételeztük, hogy Szakkarából származhat. További kutatásokkal végül azt is sikerült kideríteni, hogy a dombormű melyik sírból származik. A domborműtöredék feltételezett eredeti sírbeli helye és funkciója A töredék vizsgálatakor azonnal egyértelmű volt, hogy az eredetileg egy sír valóságos vagy szimbolikus átjárója felett átívelő architráv eleme lehetett. Három lehetőség jöhetett szóba: a sír bejáratát, a sírfelépítmény belsejének egy kápolnabejáratát vagy egy úgynevezett álajtó felső elemét díszíthette. Az óbirodalmi elit sírok általában egy, a sírkamrát és a benne koporsóban elhelyezett mumifikált halottat rejtő föld alatti részből és egy felépítményből álltak. A sír felépítményében, a halotti kápolnában, az úgynevezett álajtó előtt zajlottak a halotti kultusz egyes rituáléi, például a halotti áldozatok bemutatása. Az álajtó is egyfajta átjáró volt tehát, az evilág és a túlvilág közötti átmenet szimbolikus helyszíne. Az ókori elképzelés szerint a túlvilágról idelátogató lélek ezen az átjárón keresztül léphetett kapcsolatba a földi világgal, majd térhetett vissza a halottak birodalmába. Annak eldöntése, hogy a dombormű a sír kultikus célokat szolgáló felépítményének melyik (valóságos vagy szimbolikus) átjárójáról származhat, nem könnyű. Némi támpontot adott, hogy a töredéken az ülő figura előtt nem ábrázoltak áldozati asztalt. Ez utalhat arra, hogy az átjáró nem kötődött szorosan a halotti áldozatok bemutatásához, így inkább valamelyik valóságos bejárat vagy átjáró jöhet szóba. Ennek a kérdésnek az eldöntésére természetesen abban az esetben volt remény, ha sikerül rábukkanni arra a sírra, amelyből a töredék származik.

Stilisztikai és ikonográfiai vizsgálatok Az alak kidolgozása, vonásai és a portré stílusjegyei az Óbirodalom végén (az 5. dinasztia végén és a 6. dinasztia első felében, Kr. e. 2400–2200 körül) megjelenő, a három- és kétdimenziós művészetben egyaránt kimutatható, memphiszi eredetű úgynevezett „második stílus” jellegzetességeit mutatják. Edward Browarski amerikai egyiptológus a „második stílusú” arcábrázolásnak az óbirodalmi reliefművészetben kimutatható jellegzetességeit így foglalja össze: 1. alacsony fejtető, 2. a fejen magasan elhelyezett fülek, 3. nagy, tágra nyílt szemek, 4. a belső szemzug hangsúlyozása, 5. a nazolabiális ránc ábrázolása, valamint 6. a jellegzetesen vastag száj. [1] A karcsú, nyúlánk testű alakok ugyanakkor emlékeztetnek a későbbi, az Első átmeneti kor (Kr. e. 3–2. évezred fordulója) és a Középbirodalom (Kr. e. 2. évezred első harmada) idejéből származó ábrázolásokra. [2] A töredék jobb oldali szélének tüzetesebb vizsgálatakor kiderült, hogy a relief letört jobb oldalán eredetileg egy ugyanolyan alak (pontosabban annak tükörképe) ült, mint a bal oldalon: a jobb oldali alak botjának alsó vége és az alak lábujjának hegye még ma is pontosan kivehető. A két ülő alak ilyen módon szimmetrikus párt alkotva szegélyezte a közbülső szövegeket. Ilyen típusú szimmetrikus elrendezésű, szöveggel és a sírtulajdonos ülő vagy álló ábrázolásával kombinált jeleneteket jellemzően az óbirodalmi sírok valóságos vagy szimbolikus átjárói (sírbejárat, kápolnabejárat, álajtó) felett alkalmaztak. Yvonne Harpur egyiptológus az óbirodalmi sírok ikonográfiai jellegzetességeiről szóló monográfiájában részletesen tárgyalja a bejáratok és átjárók esetében alkalmazott egyes ikonográfiai megoldásokat. [3] Ezek közül a bal oldalon a sírtulajdonos jobbra tekintő, ülő figurájával bevezetett néhány vízszintes sornyi hieroglif szöveg a leggyakoribb. Az ülő figura gyakran tart a magas udvari vagy hivatalnoki rangját jelképező hosszú botot maga előtt. Az új budapesti töredék esetében megfigyelhető kettéosztott, két ellentétes irányba futó szövegtömb alkalmazása viszonylag ritkán fordul elő

az ismert óbirodalmi magánsírokban. [4] Az a változat pedig még ritkábban, amelyiken a sírtulajdonos páros ülő alakja kívülről fogja közre a szövegeket: úgy tűnik, elsősorban a 6. dinasztia idején, annak is főleg az első felében mutatható ki. Megjelenik például Qar és Idu gizai sírjában, a Kheopsz-piramis mellett fekvő Keleti temetőben, Qar sírjának kápolnabejárata fölött. [5] Mivel az itt olvasható feliratok szerint mindketten az I. Pepi (a 6. dinasztia harmadik uralkodója, kb. Kr. e. 2321–2284) piramisához tartozó, a halott uralkodó kultuszát szolgáló település földbérlői [6] voltak, temetkezéseik datálása viszonylag egyszerű: biztosan nem lehet korábbi I. Pepi – egyébként politikai szempontból meglehetősen zűrzavaros – uralkodásának idejénél, feltehetőleg az őt követő királyok (Merenré és II. Pepi) korára tehető. A jelenet stilisztikai elemzése és párhuzamokkal való egybevetése tehát azt valószínűsítette, hogy a budapesti domborműtöredék is ekkor, Merenrének vagy II. Pepinek az uralkodása alatt keletkezett. A felirat A budapesti domborművön mindkét hatsoros hieroglif szövegtömb a középső függőleges elválasztó vonal két oldaláról indul: a jobb oldalit balról jobbra, a bal oldalit viszont jobbról balra kell olvasni. A sorok ugyanis az ókori egyiptomi hieroglif írás szabályai szerint mindig ott kezdődnek, amerre a jelek között szereplő élőlények (istenek, emberek és állatok) tekintenek. Ennek a különleges és viszonylag ritka elrendezésnek az egyik oka kétségtelenül esztétikai: az egyiptomi művészet szimmetriára való törekvése. Fontos szerepet játszik benne azonban az a különleges kapcsolat is, amely a képi ábrázolásokat és a szintén jól felismerhető ábrázolásokat tartalmazó, művészien faragott hieroglif szövegek között az óegyiptomi művészet több ezer éves története során mindvégig fennállt. Az ókori egyiptomi művészet eszköztárának ugyanis fontos eleme volt a hieroglif írás sajátos jellegének tudatos alkalmazása, amelynek jelei – amellett, hogy alapvetően természetesen nyelvi jelek – mind képi szimbólumokként is működnek. Az egyiptomi művészetben a képnek

és az írásnak egyfajta különlegesen erős összefonódása, sokszor a köztük lévő átmenet elmosódása jellemzi a kompozíciót: a kép és az írás együttesen hozzák létre a jelentést. Esetünkben a sírtulajdonos ülő figurája a szöveg végéhez csatlakozik egyfajta monumentális determinatívumként [7], arra utalva, hogy az egész szöveg az ülő figuráról szól. [8] A jobb oldali felirat: Áldozat, amelyet a király ad Ozirisznek, Buzirisz urának, Abüdosz urának. Hau felolvasópap mondja: „Kiváló felolvasópap vagyok, aki ismeri a varázsszövegeket. Ismerem az összes hatékony varázslatot, amely hasznos az ember számára a temetőben. Bárki, aki elmozdítja vagy lerombolja a köveket vagy a téglákat ebben a sírban, perre megyek azzal a nagy isten bírósága előtt, és elveszejtik emiatt. A földön élők látni fogják [ezt] és félni fogják a megdicsőült lelkeket. Én a jót mondom, és a jót ismétlem.” [Adassék] számára halotti áldozat minden újévi ünnepen, Thoth ünnepen, az „év elsője” ünnepen, a wag ünnepen, Szokarisz ünnepén és valamennyi tökéletes ünnepen! A bal oldali felirat: Áldozat, amelyet a király ad és Anubisz, aki a hegyén van, aki a balzsamozó helyen van, aki a szent terület [= temető] ura: [Hau felolvasópapnak] legyen tökéletes temetkezőhelye a nyugati sivatagban, miután szép öregkort ért meg! Érjen partot, miután átszelte az eget, és emelkedjék a tökéletes istenhez annak lelkei közé! Karját ragadják meg [= fogadják maguk közé] a tiszteletre méltó halottak! Haladjon [szabadon] a Nyugat [= túlvilág] szent útjain, amelyen a tiszteletre méltó halottak haladnak [szabadon] békében, békében! Nyújtsa feléd karját a Nyugati Sivatag! Így köszöntsön: „Jöjj békében!” [Hau felolvasópap] mondja: „Megérkeztem városomból, megjöttem nomoszomból. Az igazságot cselekedtem az isten számára. Elégedetté tettem őt, mivel mindenben úgy cselekedtem, ahogyan kívánták. Megöregedtem és szeretetem tökéletes a nagy isten előtt, Ozirisz, Buzirisz elsője, Abüdosz ura előtt.”

A két feliratot több szövegelemből állították össze. Mindkettő egy-egy áldozati formulával kezdődik: a jobb oldali Oziriszhez, a halottak birodalma uralkodójához fordul áldozatért a halott számára, a bal oldali Anubiszhoz, a sakálfejjel vagy sakál formájában ábrázolt halotti istenséghez, akit a temetők és a balzsamozás isteneként tiszteltek az egyiptomiak. A jobb oldali feliratban a sírtulajdonos, Hau földi karrierjét írja le röviden: felolvasópap volt, aki ismerte a rituális szövegeket, amelyek birtoklása a halál utáni, a túlvilágon való létezéshez is hasznos volt számára. Ezt követően a sírját esetlegesen bántalmazókat fenyegeti meg. A szöveg végén a legfontosabb ünnepek felsorolását olvashatjuk, amelyeken a mindennapi áldozatokon túl ünnepi áldozatot kellett bemutatni a halottak számára. Az áldozat bemutatásának kőbe vésése mágikusan biztosította a halott számára annak hatékonyságát. A bal oldali szövegben az áldozati formulát követően túlvilági kívánságokat olvashatunk, amelyek a halottnak a „temetőbe”, azaz a túlvilágra, a túlvilág társadalmába való befogadását segítették elő. Ezek közül az egyik legfontosabb – más sírfeliratokban is gyakran előforduló – kívánság az, amely a túlvilág útjain való szabad közlekedést biztosítja a halott számára. A szöveget egy rövid közlés zárja, amely a halott morális személyiségét írja le: ezzel Hau azt kívánta bizonyítani, hogy a földi életben betartotta azokat a normákat, amelyek érdemessé tették a túlvilágon való létezésre. A Hau feliratában megjelenő különböző szövegelemek – az áldozati szöveg, a halott karrierjének és morális személyiségének bemutatása, valamint az élők fenyegetése – eredetileg egymástól független feliratok voltak az óbirodalmi magánsírokban, amelyek csak a 6. dinasztia idejére olvadtak össze egységes szöveggé. [9] Hau feliratának vizsgálata így ugyanazt az eredményt mutatja, mint a képi ábrázolás stilisztikai elemzése: a sír nem keletkezhetett a 6. dinasz tiát megelőzően. A felirat néhány paleográfiai jellegzetessége ugyancsak egyértelműen az Óbirodalom végi datálás mellett szól. [10] )

) Fény derül a sírtulajdonos személyére A felirat vizsgálata és a kép stilisztikai elemzése – elsősorban a párhuzamok alapján – azt valószínűsítette (bár bizonyítani ezt ekkor még nem tudtuk), hogy a dombormű egy szakkarai sír falát díszíthette eredetileg. Gaboda Péter kollégánk, az Egyiptomi Gyűjtemény egyiptológusa megtalálta a keresett személyt is: egy, a kairói Francia Régészeti Intézet által nemrég feltárt, Dél-Szakkarában található sír tulajdonosát, akit Haunak vagy egyes feliratokban Haunefernek neveztek. Ez a bizonyos Hau(nefer) ugyanúgy felolvasópap volt, mint a budapesti töredék hajdani tulajdonosa, bár némelyik sírfeliratból kiderül, hogy más, fontosabb funkciókat is betöltött életében: például a papi phülé vezetője, valamint az I. Pepi piramisvárosához tartozó település egyik földbérlője is volt [11], ugyanúgy, mint a fentebb már említett, Gizában eltemetett Qar és Idu. [12] Ez egyértelművé teszi, hogy hozzájuk hasonlóan a dél-szakkarai Hau(nefer) is I. Pepi uralkodása végén vagy valamivel azt követően élhetett. [13] A dél-szakkarai temető elhelyezkedése egyébként is fontos támpontokat ad az itt található sírok datálásához. Dzsedkaré és az őt követő I. Pepi királyi palotái feltehetőleg az eredeti fővárostól (Fehér Fal, óegyiptomi nyelven Ineb Hedzs) délre helyezkedtek el. Valószínűleg ez lehet az oka annak is, hogy ugyanezek a királyok Szakkara déli részén emeltettek piramisokat maguknak, [14] nem messze a 3. dinasztia korában uralkodó Dzsószer lépcsős piramisától. A szomszédos település, Mennofer (vagy későbbi nevén, görögösen Memphisz) éppen I. Pepi piramisáról és a hozzá tartozó piramisvárosról kapta a nevét. Az egykorú udvari elit és hivatalnoki réteg (akiknek nagy része Hauhoz hasonlóan a „felolvasópap” címet is viselte [15]) a nem túl jó minőségű helyi köveket felhasználva sziklasírjait is e piramisok körül, a szóban forgó dél-szakkarai temetőben építtette. [16] Nagyon is valószínűnek tűnt tehát, hogy a dél-szakkarai Hau(nefer)-sír tulajdonosa azonos a budapesti töredék hajdani tulajdonosával. Annál is inkább, hiszen a sírt megörökítő egyik

színes fotón látható átjáró architrávja [17] pontosan ugyanazt a ritka ikonográfiai elrendezést mutatja, mint a budapesti töredéké: a sírtulajdonos ülő alakja két oldalról fogja közre a középen két szövegtömbre osztott ötsoros hieroglif szöveget. Talán még ennél is meglepőbb, hogy az átjáró jobb oldali szárnyán olvasható szövegek egy része úgyszólván jelről jelre pontosan megegyezik a budapesti szöveg egy részével. Ez minden eddiginél izgalmasabbá tette a további kutatást: az előzetes publikációkból kiderült ugyanis, hogy az éppen feltárt sírépítmény egyes darabjai nincsenek a helyükön, azaz sok más, Egyiptomból származó hasonló sírtöredékkel együtt valamikor a 19–20. század folyamán eltávolították őket a sírból. A sír bejáratának architrávja pedig teljes egészében hiányzik, ezért azt feltételeztük, hogy ez lehetett a budapesti dombormű eredeti helye. Az Egyiptomi Gyűjtemény ezért felvette a kapcsolatot Vassil Dobrevvel, a kairói Francia Régészeti Intézet munkatársával, aki a dél-szakkarai (Tabbet al-Guesh) temetőben folyó ásatásokat vezeti. És bár a Hau(nefer)-sírban és annak közvetlen környezetében folyó munka tudományos eredményei mindeddig jórészt még publikálatlanok [18], az ő szóbeli közlése alapján a hiányzó architráv méretei megegyeznek a budapesti dombormű méreteivel. Így biztosra vehető, hogy a budapesti Hau azonos a dél-szakkarai Hauneferrel. A közös munka kutatási eredményei a dél-szakkarai Hau(nefer)-sír publikációjában jelennek majd meg. [1] E. Brovarski: A Second Style in Egyptian Relief of the Old Kingdom. In S. E. Thompson–P. Der Manuelian (eds.): Egypt and Beyond. Essays Presented to L. H. Lesko. Brown University 2008, 49–89. [2] Brovarski 2008, 84. [3] Y. Harpur: Decoration in Egyptian Tombs of the Old Kingdom: Studies in orientation and scene content, London–New York 1987, 44–48. [4] Harpur 1987, 45. [5] William K. Simpson: The Mastabas of Qar and Idu. G 7101 and 7102 (Giza Mastabas 2), Boston 1976, 4, fig. 20, pl. VI (Court C, South Face, Architrave); Harpur 1987, 45–46, no. 37. [6] D. Jones: An Index of Ancient Egyptian Titles, Epithets and Phrases of the Old Kingdom (BAR International Series 866), Oxford 2000, 693, no. 2535. [7] A hieroglif írás szavak végén elhelyezett jeleinek (determinatívum) nem volt hangértékük, csupán az volt a funkciójuk, hogy az előttük álló szó jelentését egyértelművé tegyék vagy módosítsák. [8] Harpur 1987, 44. [9] M. Lichtheim: Ancient Egyptian Autobiographies Chiefly of the Middle Kingdom, Freiburg–Göttingen, 1988, 5–6. [10] R. J. Leprohon: The Sixth Dynasty False Door of the Priestess of Hathor Irti, JARCE 31 (1994), 45. [11] B. Matthieu: Fouilles de l’Institut français d’ archéologie orientale, BIFAO 103 (2003), 568–570; V. Dobrev: A new necropolis from the Old Kingdom at South Saqqara. In M. Bárta (ed.): The Old Kingdom Art and Archaeology. Proceedings on the Conference held in Prague, May 31–June 4, 2004, Prague 2006, 127–131, pl. IV/6; V. Dobrev, Saqqâra-Sud (Tabbet al Geuch), BIFAO 109 (2009), 542–547. [12] Lásd az 5. jegyzetet. [13] Dobrev 2009, 545. [14] J. Malek in I. Shaw (ed.), Oxford History of Ancient Egypt, Oxford 2000, 114. [15] Dobrev 2006, 129. [16] Dobrev 2006, pl. III, 4–5. [17] Dobrev 2006, pl. IV, 6. [18] Dobrev 2009, 545, fig. 14.

KÉT FESTŐ, KÉT SORS, KÉT GYŰJTEMÉNY – BOLMÁNYI FERENC ÉS JANKAY TIBOR SZERZŐ: BASICS BEATRIX MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, FERENCZY MÚZEUM, SZENTENDRE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

2011 őszén a budapesti 2B Galériában Barátok Békéscsabáról címmel nyílt kiállítás. Talán ez volt az egyetlen kísérlet a két festő párhuzamos, közös bemutatására. 2013. november végén a békéscsabai Munkácsy Mihály Mú zeumban megnyílt a Jankay–Kolozsváry–Tevan Gyűjtemény állandó kiállítása, az anyag a korábbi, Csaba Center-beli kiállítóhelyéről került a múzeumba. Ez egyúttal az intézmény európai jelentőségű gyűjteménnyel való gyarapodását is jelentette. Bolmányi Ferenc életműve már az 1989-ben Orosházán megrendezett kiállítását követően a városba került, ahol azonban sajnos nem a jelentőségéhez méltó körülmények között volt megtekinthető és látogatható. Két jelentős életmű, két művész. Öt év eltéréssel születtek: Jankay Deutsch Tiborként 1899ben Békéscsabán, Bolmányi Weisz Ferencként 1904-ben Léván. Apja, Weisz Sándor fényképész Békéscsabára, majd Tótkomlósra költözött. „A műterem voltaképp a filléres Groszék divat áruboltja, a Kertész-féle fodrászat, Betkó vegyeskereskedése, Klein Sándor edényboltja, valamint egy trafik, egy órás és egy ügyvédi iroda által képzett utcafront mögött, az udvarban volt, de a főtéri szálló falán üveg mögött mutogatott portrékkal hirdette magát. Bolmányi ez idő tájt már a legelőkelőbb pesti és bécsi körök ünnepelt portréfestője, művészetből él, nyilatkozza, áraim nagyok, képenként egy-két-három-négyezer pengőt kapok, ami bizony elég magas ár. Apja viszont a következő másfél évtizedben – szerényebb tarifával – Tótkomlóson aratja le a valamirevaló fényképezkedési alkalmak gyümölcseit.” (Závada Pál: A fényképész Weiszék. Népszabadság, 2006. december 25.)

MŰHELY

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Jankay még továbbképezte magát külföldön, Drezdában, Bécsben, a húszas–harmincas évek mindkettejük számára az utazások, ösztöndíjak, tanulmányutak időszakát jelentették. Sajátos szerepet kapott életükben Békéscsaba városa – itt tanította Jankay Bolmányit rajzolni még annak gimnazista éveiben, itt volt első önálló kiállításuk a húszas években, az akkor városi kulturális központként, kultúrpalotaként működő múzeumban. Itt működött a vidéki kulturális élet egyik jelentős szervezete, az Auróra Kör, amely a kiállításokat is szervezte. Az „Auróra zenei, irodalmi és képzőművészeti kör” 1913. február 20-án alakult Békéscsabán, magánkezdeményezésre, az igényes kultúra terjesztésére. (Mennyire hiányzik egy ilyen kezdeményezés ma a vidéki városok életéből!) 1943-ig, megszűnéséig 195 hangversenyt, 125 előadást és 21 képzőművészeti kiállítást szervezett. Móricz Zsigmond 1940-es csabai felolvasóestje után „tündérkertnek” nevezte az Aurórát. A kör emblémáját, egy plakettet, Tevan Andor készítette el Guido Reni Auróra című festménye után. A kör könyvtára vasárnaponként nyitva állt a városi közönség előtt. A zenei esteken rendszeresen műsoron voltak Bartók Béla és Kodály Zoltán művei. A tárlatok mellett képzőművészeti elő adásokat is rendszeresen tartottak. Bolmányi a harmincas években Pesten, illetve Szentendrén élt, Jankay 1929-ben, majd 1934–35ben Amerikában járt. Mindkettőjük művészetének kiemelkedően fontos része a két világháború közötti időszak, az ekkor készült művek. Bolmányi 1933-ban kezdte el a Fényváros ciklust. Ez új korszakot nyitott az életművében, ahogy S. Nagy Katalin fogalmazta: mesterből művész lett. A sorozat képei a jövendő tragédia előérzetét sugallják, az 1936-os Tamás Galéria-beli kiállítása kapcsán a kritika is ezt emelte ki. Ő maga így írt erről: „…érzem, hogy a magasabb rendű erőkben való hit fontos gyökere az embernek. Ha ettől elvágja magát, akkor pusztulásra van ítélve. Nevezzük ezt erkölcsi erőnek, Istennek – ha ebben nem hisz, akkor lassan kicsúszik a lába alól a talaj. Úgy érzem, hogy a festészetem-

ben is mindig ezek a gondolatok foglalkoztatnak, ha nem is éppen festés közben. Képeim formai elemein belül ezek az érzékenységek és ezek az érzelmek, fűtött hangulatok, hol kitörő optimizmusban, hol kétségbeesésben, a szélsőségek örök harcában megnyilvánulnak a vásznon is. Természetesen ezt mint illusztratív elemet nem lehet bennük felfedezni, de a vonalakban, a színekben és formákban, melyek sajátjaim, minden a létkérdésből való eredetre vall.” A jó és gonosz, a remény és reményvesztettség váltakozó állapotát tovább nehezítette felesége halála, majd a munkaszolgálat. Jankay 1926–27-ben Párizsban, illetve Olaszországban készült művei könnyed, finom és légies, geometrikus, a vonal erejével építő szénrajzok. Összevetve műveit a háború utáni időszakkal, az amerikai korszakkal, mintha nem is ugyanaz a művész készítette volna őket. Mégis, a két világháború közötti időszak, illetve a negyvenes évek művei, viszonylagos ismeretlenségük ellenére életműve legfontosabb periódusát jelentik. 1938-tól sorsuk ismét azonos – 1944-ig munkaszolgálat, Jankay ebben az évben a nagyváradi gettóból Auschwitzba tartó vonatról szökött meg, Bolmányit Budapesten bevagonírozták, de már nem tudták a szerelvényt elindítani a város körülzárása miatt. Bolmányi a gettórendőrség tagjaként próbált életeket menteni A második világháború után életük különböző helyszíneken folyt tovább. Jankay 1948-ban véglegesen az Egyesült Államokba költözött, Bolmányi itthon kísérelt meg tovább dolgozni, változó körülmények között. Jankay egy nyugodt, békés világban tanított, alkotott: a University of Redlands oktatója, 1949-től 1977-ig a malibui Pepperdine University tanára volt. Mindkét egyetemen rajzot, festészetet, mintázást oktatott, és művészeti kurzusokat vezetett. Bolmányi a háború után rövid ideig tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, a nagymarosi művészeti iskolát vezette. 1947-től azonban életében, festészetében is jelentős változás következett be. 1948-ban így fogalmazott: „…nincs helyem a magyar képzőművészetben.” Ezt igazolták a nem sokkal későbbi események is: 1955-ben el-

távolították a nagymarosi művésztelepről, azzal az indokkal, hogy nem lehet rábízni a proletár festőnemzedék nevelését. Sorsának alakulása jól példázza az 1945 utáni magyar képzőművészet történetét. 1958 őszén lehetőséget kapott egy műcsarnokbeli kiállításra. Egy hónap alatt összeállította az ötvennégy képből álló anyagot, ebből huszonöt 1957–58-ból való volt. Bár a katalógus szövegét a Műcsarnok igazgatója nem hagyta jóvá, a képek jegyzéke megmaradt, és a költő barát Berda József két sora Bolmányihoz: „Mese és valóság vibráló játékát játszod / s mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott”. Meghívók szétküldve, plakátok kiragasztva, lapok ismertetői megjelentetve – ám két nappal a megnyitó időpontja előtt „felsőbb utasításra” a kiállítást elhalasztották. Soha nem is nyílt meg. Bolmányi csendben alkotott, jógázott, vegetariánus volt és szegény. Nyolc évvel később Németh Lajos tartott előadást róla az Egyetemi Színpadon. Tavasszal a Fényes Adolf Teremben végre megnyílt a kiállítása, sikerrel. Ez már a csak színekre építő nonfiguratív korszaka. Nehéz lenne összehasonlítani a harmincas évek műveivel az ekkoriakat. Thomas I. Nonn 1966-os, a modern magyar festészetet elemző monográfiájában az absztrakt expresszionisták körében tárgyalta Bolmányi művészetét, megjegyezve, hogy a stílus nyugat-európai, illetve amerikai képviselőivel összehasonlítva csak annyiban tér el azoktól, hogy sajátos, egyéni jellegzetességeivel gazdagította a trendet. A hatvanas években önálló műteremlakást kapott Budán, más műfajokra váltott, gobelin- és üvegterveket készített, számára is meglepő módon hivatalos megbízásra is. A régi barát és tanító Jankay eközben szintén új műfajokkal kísérletezett immár amerikai életében: kerámia- és faszobrokkal. Az egyetemi oktatás mellett volt erre ideje és ereje is. Három alkalommal látogatott rövid időre vissza Magyarországra, 1969-ben, 1976-ban és 1979-ben. Meg is jelentek az itteni – elsősorban békéscsabai és szentendrei – témák a művein, és bemutatta azokat a Tisztelet a szülőföldnek címmel megrendezett kiállításon. )

BOLMÁNYI FERENC FESTMÉNYEINEK ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSA OROSHÁZÁN A VÁROSI KÉPTÁRBAN; A FELVÉTELEN AZ 1958-TÓL 1977-IG TARTÓ ÚGYNEVEZETT „KOZMIKUS KÉPEK KORSZAKÁBÓL” SZÁRMAZÓ HÁROM ALKOTÁSA LÁTHATÓ: BALRA A ROSSZ ELŐÉRZET (1971), KÖZÉPEN AZ 1972 (1972), JOBB OLDALT A SÖTÉT IDŐ (1972). „MESE ÉS VALÓSÁG VIBRÁLÓ JÁTÉKÁT JÁTSZOD / S MINDAZT, MI EDDIG CSAK ÉGI LÁTOMÁSNAK LÁTSZOTT” – ÍRTA A MŰVÉSZNEK EZEKRŐL A KÉPEIRŐL A KÖLTŐ BARÁT, BERDA JÓZSEF

RÉSZLET A JANKAY TIBOR ÉLETMŰVÉT IS BEMUTATÓ JANKAY–KOLOZSVÁRY– TEVAN-GYŰJTEMÉNY 2013-BAN ÚJRARENDEZETT ÁLLANDÓ BÉKÉSCSABAI KIÁLLÍTÁSÁBÓL: A SZEMKÖZTI FALON (BALRÓL JOBBRA) A HÁROM SZÉPSÉG (1950ES ÉVEK), A CSABAI TÁJ (1970), A CSABAI LIGET (1968), A BÉKÉSI ARCOK (1977) ÉS AZ ALFÖLDI UTCA (1975) CÍMŰ FESTMÉNYEK, JOBBRA PEDIG EGY, A JANKAY ÁLTAL NAGYON KEDVELT ÉS GYŰJTÖTT TÖRZSI MŰVÉSZET TÁRGYAINAK HATÁSAIT MUTATÓ, AMERIKÁBAN KÉSZÜLT PLASZTIKÁJA

) A Szentendrén megnyíló új, Czóbel Béla és Barcsay Jenő életművét bemutató múzeumok mintájára a két, életében oly fontos szerepet betöltő városra kívánta hagyni életművét. Itthon azonban nem kellett; Szentendrén például „nem illett bele” a múzeumok alapításáról kialakított politikai koncepcióba. Pedig ekkor már nemcsak a saját életműve volt jelentős, hanem a gyűjteménye is; a nyugat-afrikai és óceániai törzsi művészet remekeiből álló kollekciója szintén a hagyományozás tárgya lett volna. A három látogatás közül az első és az utolsó alkalmával személyesen is találkozott Jankay és Bolmányi, közben pedig folyamatosan leveleztek. 2000 májusában a Pepperdine University Frederick R. Weisman Művészeti Múzeumában Tibor Jankay: Celebrating the Human Spirit címmel a művész utolsó korszakát bemutató kiállítás nyílt meg. Találóbb címet nem is adhattak volna: a rendezők szerint Jankay festményei az élet szeretetét illusztrálják, ami mindvégig inspirálta. Amerikai letelepedése előtti műveiről más értelemben mondható el ugyanez; ezeket kinti kollégái, tanítványai, kortársai kevéssé ismerték. A ragyogó, színes, figurális művekről az amerikai kritikus számára Picasso, Léger művei idéződtek fel. Jankay nyugdíjba vonulását követően Venice Beachben lett a fiatal művészek mentora, a túlélésről és a megbocsátás filozó fiájáról szóló történetei ösztönözték őket munkájukban. (Az életéről szóló dokumentumfilm is A túlélés művészete címet kapta.) Bolmányi már a nyolcvanas évek közepén élő klasszikussá vált itthon: 1984-ben az Ernst Múzeumban nyolcvanadik születésnapja alkalmából csaknem százhatvan képéből nyílt meg életmű-kiállítása. Addigra már a kulturális közélet is megváltozott, nyitottá vált a nonfiguratív festészet iránt. A kiállítással párhuzamosan B. Farkas Tamás rendezésében Színöröm címmel film készült Bolmányi festészetéről, ezt 1985 júniusában vetítette a televízió. Ezt követően döntött úgy Bolmányi, hogy Orosházának ajándékozza a műveit. 1989-ben kiállítást rendeztek a munkákból, létrejött a hagyatéki megállapodás, egy évvel a művész halála előtt.

Közös gyökerek, közös múlt, közös sors, párhuzamos életutak? Mint láthatjuk, rengeteg a hasonlóság a két művész életében, életművében, de jócskán akadnak különbözőségek is. Leginkább az, hogy Jankay elment, Bolmányi maradt. Hogy ki járt jobban, nehéz lenne eldönteni. Jankaynak nyugodtabb, ha úgy tetszik, boldogabb második életfél jutott. Ezt ő maga is így érezte, és gyakran kifejezésre is juttatta. Bolmányi küzdelmesebb sorssal birkózott, de élete vége felé a megérdemelt elismerést is megkapta. Az itthon maradt, illetve hazakerült életművek ma földrajzilag közel vannak egymáshoz, de vajon mennyire kerülnek be rangjukhoz méltóan a művészeti köztudatba? Elég-e ehhez a szülőföld? Tudjuk-e, milyen érték van a birtokunkban? Teszünk-e érte, hogy minél többen megtudják, megismerjék értékeinket? Békéscsabán, Orosházán, Magyarországon…

A MAGYAR FESTÉSZET PÁRIZSI KÖVETE – CZÓBEL KIÁLLÍTÁSA SZENTENDRÉN SZERZŐ: BARKI GERGELY MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, AZ MTA BTK TUDOMÁNYOS SEGÉDMUNKATÁRSA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

Nincs szükségünk paradigmaváltó kánonra ahhoz, hogy a modern magyar festészet egyik legnagyobb alakjának Czóbel Bélát tekintsük, hiszen szinte pályakezdése óta kortársai által is elismert módon szólt bele a magyar festészet fejlődésébe. Mégis utolsó, 1971-es műcsarnokbeli gyűjteményes kiállítása óta generációk nőttek fel anélkül, hogy ennek a lenyűgöző életműnek az ívét egyben áttekinthették volna. Bár kisebb-nagyobb tárlatokon, kiadványokban, sőt

a legreprezentatívabb külföldi kiállításokon, így legutóbb a Musée d’Orsay-ban rendezett Allegro barbaro című kiállításunkon (lásd MúzeumCafé 38. – a szerk.) is szép számmal szerepeltek Czóbel művei, összefogó, az egész életművet részletesen bemutató kiállítására már 43 éve nem került sor. Ezt a tartozást ezúttal a szentendrei Ferenczy Múzeum vállalta magára: ez év májusában a MűvészetMalom teljes épületegyüttesét elfoglaló reprezentatív, több mint kétszáz művet felsorakoztató kiállítással készül leróni tiszteletét a művész előtt. Kurátor társaimmal, Kratochwill Mimivel, Bodonyi Emőkével és Jurecskó Lászlóval döbbenten állunk az œuvre már-már áttekinthetetlen gazdagsága előtt, küzdve a válogatás, a műtárgylista szűkítésének kínjával, lemondva a kiállítandó művekkel egyenértékű remek darabokról. Czóbel maga így fogalmazott élete utolsó nagy gyűjteményes kiállítását látva: „Ugye a legtöbb képem nincsen itten, nagyon hiányoznak. Én legalább több ezer képet festettem, és ez csak egy kis csekély része annak, a legtöbbje elveszett, tönkrement, nem találtam meg, Magyarországon alig maradt képem.” [1] Ha mindehhez hozzávesszük, hogy pusztán a Czóbel Múzeum gyűjteményében több ezer grafika található, talán érzékelhetővé válik, hogy ez az életmű nemcsak minőségében, de mennyiségében is a legjelentősebbek közé sorolható. Ez a kivételes termékenység a külső tényezőktől mentesülni igyekvő, rendkívül szigorú, rigorózus munkamódszernek köszönhető, annak a tiszta festői attitűdből táplálkozó, elhivatott és szorgalmas mindennapi rendszeres munkavégzésnek, festésnek, alkotásnak, amelynek eredményeképpen elképesztő mennyiségű remekmű született. Czóbel pontos időrendjét betartva dolgozott, belső elhivatottságából háborúk és forradalmak is alig-alig mozdították ki. Dacára, hogy egyik fivére, Ernő kifejezetten politikus alkat volt, ő maga igyekezett teljes mértékben kivonni magát a politika és más hatalmi tényezők befolyása alól is. Korai műveinek a nemzetközi trendekkel egyidejű modernsége mégis szemet szúrt egyes korabeli politikusok

MŰHELY

számára, így megesett, hogy botrányosnak ítélt aktját le kellett venni a kiállítás faláról Apponyi Albert minisztersége alatt, de a hitleri Németországban is tiltólistára kerültek művei az rossz emlékű „Entartete Kunst” pecsétjével. A mérleg másik oldalán azonban összehasonlíthatatlanul több támogatót tudhatott maga mögött. Képeit már első jelentősebb párizsi korszakában értékesíteni tudta, sőt voltak, akik kifejezetten gyűjtőivé váltak Párizsban, Hollandiában és Berlinben is, de tengerentúli gyűjteményekbe is szép számmal kerültek művei. A teljes életmű rekonstrukciója ma is lehetetlen feladat, hiszen a világban szétszóródott festményeinek, grafikáinak sorsát követni sok esetben egyáltalán nem lehet. Nem pusztán a világ égések következtében tűntek el nyomtalanul szinte teljes korszakok, de a többszöri adásvételek útjai is kifürkészhetetlenek. A legnagyobb veszteségnek talán azok az 1914 előtt készült festmények számítanak, amelyeket akkor hagyott a műtermében, mikor az első világháború kitörésekor Párizsból menekülni kényszerült. Második hazája, Franciaország ekkor mint ellenséges vagyont lefoglalta a műteremben hagyott képeit, majd 1921-ben elárverezték azokat, és azóta ismeretlen helyen várják, hogy általuk újra felfedezzék a művész talán legizgalmasabb, mégis alig ismert korszakát. Már a legkorábbi – párizsi, illetve belgiumi megszakításokkal –, Nagybányához köthető éveinek terméséből is csak szemezgetni lehet: sok műve elveszett, illetve lappang; köztük néhányat legalább leírásokból vagy kiállítási szerepléseikből címük szerint ismerünk. Ilyen például egy feltehetően Párizsban festett, körhintát ábrázoló festménye, amelyet utoljára 1912-ben a nagybányai Jubiláris kiállításon állítottak ki. Az 1906–07 körül kibontakozó par excellance fauve stílusú képeinek jelentős része ma is ismeretlen helyen van, köztük számos olyan, amely annak idején Matisse-szal, Vlaminckkel, Derainnel, Braque-kal és a többi fauve-val egy teremben a párizsi közönséget is felrázta, megbotránkoztatta. Egyik 1907-es fekvő női aktjáról Gertrude Stein is megemlékezett önéletrajzi

írásában, és ez a kép talán azonos lehet azzal a nemrégiben a Bölöni György hagyatékban talált archív fotón látható festménnyel, amelyet azóta is sikertelenül keresünk. Hasonlóan keveset tudunk Hollandiában festett műveinek hollétéről is, dacára annak, hogy művészetét ott is nagy becsben tartották. Képeinek jelentős részét Bergenben, Amszterdamban és más városokban is kiállította, sok közülük ekkor gazdára is lelt. Húsz körülire rúg azon műveinek listája, amelyek Hollandiában készültek, és reményeink szerint kiállításunkon szerepelnek majd olyan művek is, amelyek csaknem száz éve nem szerepeltek tárlatokon sem külföldön, sem idehaza. Igazi meglepetésben is részesülhet majd a szentendrei tárlatlátogató, mert a Czóbel Múzeum gyűjteményében őrzött egyik Hollandiában festett kép hátoldalán előkészületeink során előkerült egy eddig vörös festék által rejtett, ismeretlen alkotása is. Bár lesznek „meglepetésfestmények” a következő, berlini periódusból is, továbbra is sóvárogva fürkésszük azokat a reprodukciókat, amelyek Kállai Ernő publikációiban jelentek meg az 1920–30-as években. A Lépcsős út (1921), a Domboldal (1923), a Tornyos falu (1923) vagy a Szöllőhegy Würzburgban (1923) című tájképei nek bármelyike nagy szenzációnak számítana, ha kiállításunk előtt előkerülne, de az életmű ezen korszakát azok a ma lappangó művek fémjelezhetnék leginkább, amelyek Czóbelnek a Die Brücke csoporthoz fűződő kapcsolata legmarkánsabb lenyomatai. A fekete-fehér fotókról is magabiztos festői öntudatot, erőt sugárzó 1919es Műteremsarok és a kép a képben motívum által további lappangó művekkel megismertető, 1923-ban festett Intériueur mellett a legnagyobb csodálatot és a legfájóbb hiányt az 1921-ben készült igazi főmű, a Fiú kutyával váltja ki. Az életműcezúrát jelölő 1925-ös évtől kezdő dően Czóbel újra Párizsban festett. Bár megszakításokkal Hatvanhoz és mindenekfelett Szentendréhez kötődött, mégis élete végéig Párizs parfümmel vegyített festékszagú atmoszférája jelentette számára az igazi inspirációt. Valójában francia festővé vált, megőrizve magyar-

ságát, ahogy „francia magyar”-nak számított kényszerű bergeni és berlini emigrációja alatt is. Különös, hogy a francia állampolgárságot mégsem fogadta el, hiába kínálták neki. Talán máshogy ugrott fejest a Dunába – ahogy mesélték róla –, mint a tengerbe Dieppe-nél, Honfleurnél vagy más franciaországi tengerszakaszokon, ahol rendszeresen festett, de az biztos, hogy képeinek ekkorra teljesen egyénivé forrt stílusán ez a különbség nem látszik meg. Magyarországon is egyértelműen az École de Paris művészei közé sorolták, és kivételes módon még a legádázabb kommunista időkben is szabadon ingázhatott Párizs és Szentendre között. Talán a korszak kultúrpolitikusai is felismerték, hogy Czóbel a magyar festészet „legalkalmasabb” nagykövete, így szemet hunytak afelett is, hogy Párizsban állítsa ki és az „átkos Nyugaton” kemény valutáért értékesítse Szentendrén festett képeit. Ez egyrészt örvendetes, hiszen művei így olyan rangos gyűjteményekbe, múzeumokba kerültek nem csupán Franciaországban, de Svájcban, sőt az Egyesült Államokban is, amelyek méltó módon reprezentálják a magyar festészet élvonalát, ugyanakkor számos ekkoriban elkerült festményét is keressük. Kiállításunk tehát a lappangó művek számának lemorzsolását is célul tűzte ki. Így várjuk mindazok jelentkezését, akik Czóbel elveszett vagy eltűntnek hitt műveivel kapcsolatban bármilyen információval szolgálhatnak. A májusban nyíló tárlaton a festményei és grafikái mellett nagy számban mutatunk majd be az életművel kapcsolatos fotókat, írásos és egyéb jellegű dokumentumokat, de azok jelentkezését is várjuk, akik a tudományos munkát is elősegítő további dokumentumanyaggal rendelkeznek. A kiállítást gazdagon illusztrált, reprezentatív katalógus kíséri, a további ismeretekre vágyók pedig a Czóbelről készült dokumentumfilmekben mélyülhetnek el a kiállítás termeiben kialakított vetítőszoba falai között. A tárlat május 17től augusztus 31-ig várja látogatóit. [1] Czóbel Béla 1971-es műcsarnokbeli kiállításán készült beszélgetések a művésszel, Németh Lajossal és Kratochwill Mimivel, a kiállítás rendezőjével, gépirat, Magyar Tudományos Akadémia BTK Művészettörténeti Intézet, adattár.

A TÁRLAT ELŐKÉSZÍTÉSE SORÁN A MÚZEUM RESTAURÁTORA, LŐVEI KRISZTINA OTTHONÁBAN, FÉRJE, A MŰGYŰJTŐ S. NAGY JÁNOS KÉPEI KÖZÖTT TISZTÍTJA MEG A KIÁLLÍTÁSRA KERÜLŐ ALKOTÁSOKAT: A FESTŐÁLLVÁNYON CZÓBEL 1926-BAN FESTETT PÁRIZSI UTCA CÍMŰ VÁSZNA, AMELY EGYKOR FRUCHTER LAJOS TULAJDONÁBAN VOLT, MA PEDIG A FERENCZY MÚZEUM KÉPZŐMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNYÉBEN ŐRZIK, BALRA A FÖLDÖN PEDIG A MŰVÉSZ EGYIK KORTÁRSÁT, MICHEL KELLERMANT MEGÖRÖKÍTŐ PORTRÉJA

ÁTALAKULÓ MEGYEI INTÉZMÉNYEK, ÁTALAKULÓ ONLINE FELÜLETEK SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA

Az elmúlt években megszokhattuk, hogy a 2012 végéig működő megyei múzeumi igazgatóságok weboldalain a tagintézményekre vonatkozó információk is megtalálhatók. Igaz, megyénként változó volt, milyen mértékben és minőségben, de összességében elmondható, hogy a legfontosabb információk felkerültek a honlapokra. A sokéves gyakorlatnak köszönhetően olyan értékes internetes archívumok jöttek így létre, amelyekben visszamenőleg is megkereshettük a múzeumok kiállításait, programjait, tudományos híreit, kiadványait, pályázatait. Azaz a múzeumok weboldalai azon túl, hogy aktuális információt szolgáltattak az érdeklődők számára, olyan, véletlenszerűen szerveződött archívumokká váltak, amelyek tükrözik a múzeumok munkáját, magáról az intézményről, az intézmény feladatairól, céljairól való gondolkodást, annak változásait. A megyei múzeumi igazgatóságok megszűntével azonban ezek a weboldalak elavultak. Az intézményi struktúra, az intézménynév megváltozása jó okot adott arra, hogy az önállósodó múzeumok új weboldalakat hozzanak létre. Az örvendetes folyamat eredményei mellett egy problémára mégis fel kell hívnunk a figyelmet: melyik utódintézmény vállalja a régi honlap fenntartását, tárolását, működtetését? Van-e arra szándék és gyakorlat, hogy az utód intézmények saját honlapjukra archívumként bekössék a régi megyei weboldalt, ezzel is jelezve egyfajta jogfolytonosságot? Árulkodnak-e az új weboldalak arról, miként gondolkodnak a múzeumok megváltozott szerepükről? A Nemzeti Kulturális Alap 2013-ban pályázatot írt ki az intézményi átalakulásban érintett közgyűjtemények új arculatának, intézményi imázsának kialakulását szolgáló projektek megvalósításának támogatására. A Jósa András Mú-

zeum grafikai tervezésre, weboldalfejlesztésre, valamint digitális gyűjteményeik online megjelenítésére nyert támogatást. A cikk írása közben (2014. január vége – a szerk.) még készülő honlap magyarul, angolul és románul tartalmaz információkat az új josamuzeum.hu domainnéven. A nyitóoldal felső sávjának letisztultsága nem is sejteti, milyen összetett oldalra navigált a felhasználó: összességében 239 menüpont közül választhatunk. Az oldal tetején található gombok a különböző szakmai együttműködések irányába mutatnak, a nagyméretű nyitóképeken és az alatta lévő egységben az aktualitások, lentebb pedig a múzeum szolgáltatásai láthatók. A menüsor a széles nyitókép fölé került, amelyben a gombok nem vezetnek újabb oldalra, hanem egy lenyíló ablakban újabb lehetőségek közül választhatunk. Az oldal innentől kezdve válik igazán bonyolulttá és beszédessé. A digitális gyűjtemények még a cikkírás pillanatában nem voltak elérhetők, de már működött a blog. A honlap egyik legérdekesebb szolgáltatása, az online leletbejelentés lehetősége arra utal, hogy a múzeumban a régészeti szakág mélyebben gondolkodik az internet kínálta lehetőségeken. A felhasználóban ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy a múzeumpedagógia milyen szerepet játszhat a múzeum tervei között, hiszen a menüsorban is hátrébb szoruló gomb alatt nagyon kevés információt találunk. A honlap egyértelmű pozitívuma, hogy az átlagos érdeklődésű látogató a nyitóoldalon könnyen, különösebb kutakodás nélkül megtalálhatja az aktuális információkat. Ám aki a régi megyei múzeum információit keresi, egyelőre hiába kutat. A Kuny Domonkos Múzeum kunymuzeum.hu címen elérhető honlapja ugyancsak a széles nyitóképre épít. A nyitóoldalt végiggörgetve egyértelművé válik, hogy a múzeumban nagy hangsúlyt fektetnek a gyűjtemény bemutatására. Már innen elérhetjük a kékfestő-, valamint a céhes gyűjteményt, ahol gyönyörűen fotózott tárgyak között kereshetünk. A honlap menüsora hasonlóan működik, mint a nyíregyházi, bár jóval kevesebb továbblépési lehetőséget ajánl fel: „mindössze” 42 menüpont közül vá-

laszthatunk. Itt a kiállítások nem kaptak külön gombot, viszont a múzeumpedagógia menüben korosztályos lebontásban találhatjuk meg az intézmény ajánlatát. A nyitóoldalról elérhető a módszertani központ,azaz a tatai múzeumnak van már elképzelése, hogyan segítse megyei hatókörű múzeumként a területéhez tartozó intézmények szakmai munkáját. A Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum a Jósa András múzeumhoz hasonlóan megpróbált olyan struktúrát kialakítani, amely lefedi a múzeum valamennyi tevékenységét. A romer. hu oldalon 229 menüpont közül választhatunk. Az oldal betöltésekor szembetűnő a múzeum új emblémájához kapcsolódó szlogen: nyitott, színes, eleven. A menüpontok ötletes és szellős elhelyezése alatt található széles nyitóképre és az alatta sorakozó városi intézmények fotójára kattintva azonban meglepetés éri az olvasót. Hiába váltanak színesre a bélyegképek, hiába szép a kiállítás leadképe, nem tudunk továbblépni. Valószínű a szerver lassúsága miatt nehéz az oldalon böngészni. Pedig a győri múzeum még arra is figyelt, hogy a korábbi weboldalt bekapcsolja a megújult site rendszerébe. A Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum jóval egyszerűbb megoldást választott. A mármár kötelező széles nyitókép a savariamuseum. hu oldalon nem rotálódik, hanem egy ügyes, mozaikjellegű megoldással a szombathelyi múzeumok, kiállítóhelyek saját – továbblépéseket is felkínáló – rovatoldalára navigál, éppúgy, mint a doboz fölött található múzeumneveket tartalmazó menüsor. A bal oldalon található hagyományos menü pedig inkább az olyan közös ügyekben segít eligazodni, mint a múzeumpedagógia, a kutatás, a kiadványok. Bár az oldal felépítése emlékeztet a korábbi megyei múzeu mi igazgatóság weboldalára, mégsem találjuk nyomát a korábbi site-nak. A szentendrei Ferenczy Múzeum ugyancsak az elmúlt évek egyik legdivatosabb webdesign elemére, a széles nyitóképre építette fel a weboldalát. A femuz.hu nyitóoldala valamennyi múzeum közül a legegyszerűbb, holott csaknem kétszáz menüpontot tartalmaz. A rotálódó képeken kívül

MŰHELY

vakmerően mindössze egy nyolcszavas menüsort és hat képes menüpontot kínál fel a felhasználóknak. Hiányoznak a leadek, a szöveges utalások, a honlap szerkesztőinek vizuális elemekre kell építeniük a tájékoztatást. Még nem tudni, hogyan oldja meg a más településeken található tagintézményeket is felkaroló múzeum a szokatlan weboldal működtetését, de határozottan pozitív, hogy nem hagyta veszni a volt megyei múzeum sikeres alkalmazásait, és közülük többet is beépített az oldal struktúrájába. Ilyen például a StoryMap, amely régi szentendrei fotók, történetek feltöltésére, online gyűjtőmunka végzésére kínál lehetőséget. A karcagi Györffy István Nagykun Múzeum, kiszakadva a volt Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeum kötelékéből, új honlap létrehozására is pályázott. A több kiállítóhelyet is magába foglaló intézmény webes arculata teljesen eltér a már felsorolt múzeumokétól. A nyitóoldalról itt sem hiányzik a széles, váltakozó kép, a háttér azonban fekete. A belépő oldal információi a lehető legfontosabbakra szorítkoznak, de továbbléphetünk a múzeumi egységek oldalára. A nyitóoldalról ezenkívül a múzeumigazgató küldetésnyilatkozatként is felfogható köszöntője, a fenntartó, a megközelíthetőség és a kapcsolatok érhetők el. Szakmai anyagot csak a múzeumokra kattintva találunk, és bizony itt is elvesztek azok a tartalmak, amelyek a volt megyei múzeum honlapján voltak elérhetők. A váci Tragor Ignác Múzeum a másik olyan nyertes, amely nem volt megyei központként vált ismertté. A muzeumvac.hu honlap szintén a trendeket követi széles, váltakozó nyitóképével. Újdonság azonban, hogy az oldal hátterével is játszik: míg a nyitóképen főleg Vác múltjából kapunk pillanatképeket, addig itt kortárs mű keretezi a weboldalt. A honlap emellett nem szakít a megszokott múzeumi menüpontokkal, nem kísérletezik új megközelítéssel, alkalmazásokkal, ellenben könnyen áttekinthető. Bár nem ebből az NKA-pályázatból valósult meg, de mindenképpen érdemes megemlíteni a Nemzeti Múzeum Balassa Bálint Múzeumának még készülő weboldalát. A balassamuzeum.hu

látványvilága az archív fotók hangulatát idézi. Az egyszerű, mindössze 23 menüpontból álló honlap a városkép élményéből indul ki: egy klasszikus esztergomi látképpel a háttérben tekinthetjük át az intézmény kínálatát – jelenleg sajnos még csak egyetlen felugró ablak erejéig, amiről nem tudunk továbblépni. A vidéki múzeumok 2013-ban indult új weboldalai összességükben bizakodásra adnak okot. Igaz, a múzeumok többsége feledésre ítélte régi honlapját, ezzel együtt korábbi munkáját, archívumának jelentős szeletét, a jövőről viszont van elképzelésük. Szinte kivétel nélkül eltűntek a sematikus múzeumi site-ok, az intézmények olyan egyedi oldalak kialakítására törekszenek, amelyek vizuálisan és tematikailag is leginkább lefedik saját munkájukat, szervezeti struktúrájukat. Bízzunk benne, ez a kreatív lendület a honlapok üzemeltetése során sem fogy el!

PÁRIZSI TANÁCSADÓK IS RÉSZT VESZNEK A MÚZEUMI NEGYED TERVEZÉSÉBEN SZERZŐ: KOVÁCS DÁNIEL MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

„Az igazi kulturális különbség Európában nem a régiók között mutatkozik meg – ezt válaszolja első kérdésemre Laure Confavreux Colliex, majd a mellette ülő két kolléganőjére pillant; egyikük sem tűnik többnek harmincévesnél. – Az igazi különbség a generációk között van.” A budapesti Szépművészeti Múzeumban ülünk, a Baán László főigazgató és Rostás Zoltán építész, projektigazgató vezetésével a Liget Budapest tervein dolgozó csapatnál, hivatalos nevén az Új Nemzeti Közgyűjteményi Épületegyüttes Projektirodában. Laure a párizsi LordCulture

ügyvezetője, kollégái közül Aline Mandai építész, Carolyne Krummenacher pedig a tervezőosztály irányítója. A kanadai alapítású Lord Cultural Resources képviseletében érkeztek, amely a világ legnagyobb, kifejezetten a kulturális, örökségvédelmi és múzeumi szektorra specializált tanácsadó cége. A LordCulture nagy utat járt be, amióta harminchárom évvel ezelőtt Barry és Gail Dexter Lord megalapították kétszemélyes cégüket Torontóban. Bár a házaspár mindig is együtt dolgozott, Barry vált igazán ismertté a kanadai művészvilágban, először mint a Marshall McLuhan nevével fémjelzett Canadian Art magazin szerkesztője és megreformálója. Miután Gaillel megírták a kanadai festészet első, történeti szemszögből összegző monográfiáját, a hetvenes évek végétől Barry a közszférában dolgozott: a National Museums of Canada egyik vezetőjeként felügyelte az új kiállítások létrehozását, valamint a felújításokat és bővítéseket. Ekkor tűnt fel neki, hogy a jó szándék, a remek gyűjtemény, az újításra nyitott dolgozók, sőt a nagyvonalú állami dotáció sem elegendő a múzeumfejlesztések sikeréhez, ha hiányzik a gondos igényfelmérés és tervezés fázisa. Miután elképzelései süket fülekre találtak a minisztériumban, Barry felmondott, és 1981-ben saját céget alapított, majd két évre rá feleségével megjelentették a tudományterület első szakkönyvét Planning Our Museums címmel. Ezt azóta több, világszerte a szakemberek közkedvelt kézikönyveiként forgatott kiadvány követte, a LordCulture pedig hat metropolisban (így Párizs mellett New Yorkban, Pekingben és Mumbaiban is) működő, globális céggé fejlődött, amely szolgáltatások széles skáláját kínálja az üzleti tervek és megvalósíthatósági tanulmányok készítésétől a kulturális és örökségvédelmi stratégiai tervezésen át az építészekkel való konzultációig, a kiállítástervezésig és a projektmenedzsmentig. „Ez a specialitásunk: integrált szolgáltatásokat nyújtunk, míg a hasonló cégek jellemzően egy-egy területre specializálódnak – fejtegeti Laure. – A párizsi iroda tizenöt főből és több külső szakértőből áll. )

MŰHELY

) A projektekhez önálló csapatokat állítunk

össze, saját menedzserrel. A tervezési folyamatban az egész iroda részt vesz, a szűk csapat azonban az, amely mélységében foglalkozik a megbízással, és személyes kapcsolatot alakít ki az ügyféllel. Ez fontos, hiszen jellemzően hos�szú távú, évekig tartó projektekről van szó.” Amikor arra kérem, említsen néhány, személyesen fontosnak tartott projektet, Laure szemmel láthatóan felvillanyozódva említi a bordeaux-i Centre Culturel et Touristique du Vin nevét. A világhírű borvidéken a tervek szerint 2016ban megnyíló kulturális és turisztikai központ nem kis feladatot jelentett a LordCulture-nak, amely öt éve kapcsolódott be a munkába. „Egy múzeum a borról – rendben, de hogyan teszed ezt vonzóvá például a gyerekeknek? Hogyan mutatod be azokat a borokat, amelyek nem bordeaux-iak? Milyen tartalmat prezentálsz műtárgyak, gyűjtemény nélkül?” – sorolja Laure a bökkenőket. Bár a múzeum ötletét 1995 óra dédelgették a helyiek, a LordCulture-nak az alapoktól kellett kezdenie: a küldetésnyilatkozattól a lehetséges kiállítási és múzeumi alternatívák felvázolásán át egészen a precíz üzleti tervekig. Laure következő példája a történelmi pénzverde, a Monnaie de Paris számára tervezett múzeumi tér: itt egy alapvetően a kulturális közegtől távol álló, korábban kifejezetten zárt intézményt vált szükségessé újraszervezni és kinyitni az érdeklődők számára. A Nagy-Párizs északi részén 2010 óta tervezett új, multifunk cionális beruházás, a Europa City esetében pedig arról is meg kellett győzni a beruházót, hogy a kultúrának van helye egy komplex, kimondottan belvárosi sűrűséggel számoló projektben – mi több, kifizetődő. „Mindig az ügyfél a projekt kulcsa. Nemegyszer előfordul, hogy elvárják: mindent mi találjunk ki. Csakhogy ez nem a mi gyerekünk, hanem az övék, ezt nyilvánvalóvá kell tenni – jegyzi meg az építész Aline, majd továbbfűzi. – Az építészek gyakran elfelejtik, hogy milyen igényeket kell kiszolgálniuk. Először mindig ezt kell tisztázni. Lehet nagyon jó egy épület, de ha a benne működő intézménynek nincs tiszta víziója, akkor hiába.”

A LordCulture nem idegenbe érkezett: Budapesten korábban a Művészetek Palotája programtervezése során működtek közre, de szerepel az ügyféllistájukon a Budapesti Történeti Múzeum is. A mostani azonban kétségtelenül a legátfogóbb itteni megbízásuk: a Városligetbe tervezett két legnagyobb komplexum, a Néprajzi Múzeum, valamint az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum közös épületénél segítenek a program kidolgozásában, és együttműködnek a nemzetközi tervpályázat lebonyolításában is a projektirodával. „A tervezési konzultációkon szükség lesz a tervek kritikai elemzésére, valamint a részletes specifikációk ellenőrzésére, különösen a múzeumi funkciók, a berendezések és a múzeumtechnológiai rendszerek terén – sorolja a jövőbeni feladatokat Rostás Zoltán projektigazgató. – A tervezés lezárását követően pedig főként a múzeumtechnológia beszerzési, költöztetési, kiállításépítési munkái lehetnek az együttműködés területei.” Bár a LordCulture képviselője már 2012 őszén tárgyalt Budapesten a lehetséges együttműködésről, a projektiroda több hasonló profilú angolszász céggel is egyeztetett, illetve 2013 tavaszán képviselői ellátogattak a londoni Museums + Heritage Show rendezvényére, Nagy-Britannia legfontosabb kulturális „kirakodóvásárára” is. Csak ezt követően döntöttek végleg Lordék mellett. „A magyar múzeumi szakemberek általában felkészültek, szeretik és magas szinten művelik a szakmájukat, ezért is voltak alapvetően hazai tagjai azoknak a munkacsoportoknak, amelyekben az egyes múzeumok igényeit feltáró és jövőbeli életét leíró programdokumentumok készültek – szögezi le Rostás Zoltán. – Van azonban néhány dolog, ami miatt szükséges a nemzetközi tanácsadók segítsége. Az első a tapasztalat. Minden múzeumi fejlesztés más, de az ezekben való részvételből leszűrt tapasztalatokat semmi sem pótolja. A második egyfajta távolságtartás, a közvetlen érdekektől mentes, objektív szemlélet. Ezt csak kívülállóktól remélhetjük. És volt még egy szempont. A 2000-es évek elején már készítettünk elemzéseket, javaslatokat a magyar múzeumi rend-

szer, illetve egyes múzeumok fejlesztésére. Már ekkor a Lord házaspár által szerkesztett The Manual of Museum Planning volt a »bibliánk«. Azóta ez megérte az átdolgozott, fenntarthatósággal kiegészített harmadik kiadást, amelyből mi – és ajánlásunk szerint a nemzetközi tervpályázat résztvevői is – dolgoztunk, illetve dolgozni fogunk.” A Liget Budapest tervpályázatát a Városligetbe kerülő öt új épületre idén februárban írta ki a Szépművészeti Múzeum és az állami tulajdonú Városligeti Ingatlanfejlesztő Zrt., a park vagyonkezelője. A LordCulture nem az egyetlen nemzetközi közreműködő: a kétfordulós, nyílt és titkos tervpályázat, amelynek angol nyelvű kiírásához módosítani kellett a hazai közbeszerzési törvényt is, többségében külföldi zsűrivel, az Union Internationale des Aarchitectes útmutatása alapján zajlik. Ezért nyilvános eredményeket az első forduló után még nem is várhatunk: csak a második forduló lezárultát követően, 2014 végén derül ki, mely építészirodák tervezik majd az új múzeumokat. A LordCulture addig is folyamatosan együttműködik a múzeumok munkatársaival. Amikor a jövőre terelődik a szó, a Néprajzi kapcsán a párizsi Musée du quai Branly példáját említik. „Abszolút hasonló a helyzet. Van egy kissé ódivatú intézményünk óriási és értékes gyűjteménnyel, aminek az átalakulásához szükség van egy konkrét jövőképre. Mi lesz a küldetése egy etnográfiai múzeumnak tíz év múlva? Hol és milyen kontextusban, milyen tárgyakat érdemes bemutatnia? Mit lehet és mit kell a jelenlegi helyzetből átörökíteni, és hol kell új eszközökhöz nyúlni? – Laure egy pillanatra elhallgat, majd folytatja. – Amikor először láttuk a Néprajzi Múzeum 1991-ben készült állandó kiállítását, eléggé meglepődtünk. De aztán a múzeum munkatársaival egyeztetve kiderült, hogy egy rendkívül tettre kész és friss csapattal dolgozhatunk, amely szeretné minden értelemben kihasználni a kínálkozó lehetőséget a megújulásra. Ha minden intézmény esetében sikerül ilyen mederben tartani a tervezést, nincs kétségünk a Liget Budapest sikere felől.”

WWW.ARTMAGAZIN.HU | KÉPEK | AJÁNLÓK | HÍREK | ELŐFIZETÉS

A HOLOKAUSZT ÖRÖKSÉGÉT KIÁLLÍTANI IS NEHÉZ A SOÁRA TÖRTÉNŐ EMLÉKEZÉS PROBLÉMÁI ÉS LEHETŐSÉGEI A HAZAI MUZEOLÓGIÁBAN SZERZŐ: TORONYI ZSUZSANNA LEVÉLTÁROS, TÖRTÉNÉSZ-MUZEOLÓGUS, A MAGYAR ZSIDÓ LEVÉLTÁR IGAZGATÓJA FOTÓ/FORRÁS: MAGYAR NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNETI ADATTÁR (58–59., 60–61.) BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM RÉGÉSZETI ADATTÁR ADATTÁRI FOTÓNEGATÍV GYŰJTEMÉNY, TIHANYI BENCE FELVÉTELE (62–63.) FOTÓ: SZESZTAY CSANÁD (64–65.)

POSZTAMENS

„Ne öld meg őket, / hogy népem ne felejtsen! / Tedd őket bujdosókká hatalmaddal, / taszítsd el őket, Uram, mi pajzsunk!” Az 59. zsoltár 12. versének szövege a hagyomány szerint Dávid imáját örökíti meg, és a bibliai narratíva szerint akkor hangzott el, amikor a Saul elől menekülő Dávid az Örökkévalóhoz fohászkodott segítségért. A szövegnek az idők során számos értelmezése született; ezek közül az egyik legismertebb Aurelius Augustinus (354–430) interpretációja, aki a zsidóság keresztény országokban való helyzetére vonatkoztatta a sorokat. Eszerint a zsidókat megölni nem szabad, sőt az egyház érdekeit szolgálja, ha a keresztények között lakhatnak, de arra ügyelni kell, hogy körülményeik elég áldatlanok legyenek ahhoz, hogy mindenki láthassa: a zsidók alacsonyabb státusa és az általuk elszenvedett megaláztatások folyamatosan bizonyítják a kereszténység győzelmét. )

Augustinus tehát, mint látjuk, elsősorban a keresztény propaganda eszközének tekintette a diaszpórában élő zsidó közösségek európai letelepedési, sőt a puszta élethez való jogát, és ezzel nagymértékben meghatározta a keresztény Európa gondolkodását a zsidókról. Ugyanakkor – mint azt Moses Mendelssohn (1729–1786) jegyezte meg keserű humorral – „e remek ötlete nélkül már rég kiirtottak volna bennünket”. [1] Ha a kurrens emlékezetpolitikai-múzeumi fejleményeket vizsgáljuk, úgy tűnik, az augustinusi gondolat a zsidó közösségek jelentős részének 20. századi kiirtását követően is meghatározó. A zsidóknak ma már nem puszta létük, hanem kiirtásuk emléke vált fontos jellé az európai társadalmakban, hiszen kontinensünk történelemben a holokauszt olyan esemény volt, amelyhez mindenkinek viszonyulnia kell. Ironikus ugyanakkor, hogy időnként úgy tűnhet: Európa egyes országaiban szívesebben emlékeznek meg a zsidók kiirtásáról, mintsem hogy a mai zsidó közösségek számára biztosítsák a prosperáláshoz szükséges feltételeket. A holokauszt úgynevezett nehéz örökség, azaz „difficult heritage” [2], amelynek tanulmányozása során az emberi lét leginkább kiélezett élethelyzeteivel szembesülhetünk. A téma nagyon szenzitív, múzeumi bemutatása számos problémát vet fel, ezért a holokauszttal foglalkozó kiállítások létrehozása, értelmezése során a kortárs muzeológia szinte valamennyi kérdése előkerül. Jelen tanulmány tárgya ezeknek a kérdéseknek az áttekintése, és annak vizsgálata, hogy miként birkózik meg velük a mai magyar múzeumi rendszer. A dokumentálás problémája „Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt” – mondta állítólag Eisenhower tábornok a koncentrációs táborok felszabadítását követően. [3] A zsidók elpusztításának dokumentálását már a pusztulás közepén megkezdték: a varsói gettóban Emanuel Ringelblum tejeskannákba rejtve hagyott feljegyzéseket az utókorra [4], Mordecai Shenhavi pedig 1942-ben javasolta egy emlékmúzeum – a későbbi Yad Vashem – felállítását. A felszabadulást követően hatalmas dokumentációs munka indult meg, Magyarországon – egyebek mellett – a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság vett fel jegyzőkönyveket, részletesen dokumentálva a történteket. [5] A holokausztra emlékezve egyre több emlékművet állítottak a meggyilkoltaknak. A koncentrációs táborok szimbólumává vált Auschwitz-Birkenaut a felszabadítását követő első évben történelmi emlékhellyé nyilvánították. Izraelben közvetlenül az államalapítást (1948) követően túlélők létrehozták az első holokauszt emlékmúzeumot a Cion-hegyen (1949), amit az ország „hivatalos” holokausztemlékének szentelt intézménye, a Yad Vashem megnyitása követett 1953-ban. Ehhez kapcsolódóan az izraeli parlament megállapította a holokauszt hivatalos emléknapját (niszán 27.) rituális emléknapot teremtve a történelmi esemény emlékezetének a vallási ünnepnapok között. Az önálló emléknap a holokauszt egyediségét hangsúlyozza, szemben a korábbi zsidóirtások emléknapjaival, amelyek több történelmi esemény közös megemlékezésére szolgálnak. [6] A dokumentálás és az autentikus történeti források összegyűjtésének és interpretálásának igényét erősítette az Eichmann-per (1961–62), amelyben a jogi, társadalmi igazságszolgáltatás igénye összekapcsolódott a hiteles történeti források felkutatásával és az események dokumentálásával. [7] A per nyilvános közvetítése világszerte felhívta a figyelmet a genocídiumra, majd 1978-ban a BBC dokumentumfilm-sorozatot készített Holocaust címmel, ami beemelte a holokauszt történetét a történelemről szóló nyilvános párbeszéd terébe. A holokauszt dokumentálásának történetében mérföldkő Claude Lanzmann 1985ben bemutatott Shoah című tizenegy órás filmje. Az 1993-ban készült Schindler listája

című Steven Spielberg-alkotás a populáris film eszközeivel vetette fel újból a háborús bűnösség és a társadalmi felelősség kérdéseit. [8] Spielberg a történetek művészi interpretálása mellett a dokumentálásért is sokat tesz: az általa létrehozott USC Shoah Foundation több ezer oral-history interjút készített és tesz elérhetővé a történeti kutatás és az oktatás érdekében. [9] A német sajtóban 1985–86-tól lefolytatott történészvita a holokauszt egyediségéről és a társadalom identitásában játszott szerepéről új dimenziókat nyitott meg. A holokauszt fokozatosan került át a zsidó emlékezés területéről az európai emlékezéskultúrába: a holokauszt az európai társadalmi felelősség, a történeti tudatosság paradigmatikus történeti jelenségévé vált, amelyre már nemcsak a túlélők közösségeinek kommemoratív aktusai, hanem a társadalmi nyilvánosság is emlékezett. A holokauszt múzeumi reprezentációja Az autenticitás társadalmi igénye az 1960-as évektől általánosságban is felértékelte a múzeumok szerepét. [10] A megemlékezések iránti igény és a múzeumi boom összekapcsolódása nyitotta meg az utat a holokauszt múzeumi reprezentációja felé. Jeruzsálemben – mint erről már volt szó – 1953 óta létezik holokausztmúzeum, de csak negyven évvel később, 1993-ban nyílt meg az Izraelen kívüli első ilyen intézmény, a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum. Ezt követően Európa-, sőt világszerte alapultak zsidó és/vagy holokausztmúzeumok (ezek különbségére később még kitérek). Ezek az új múzeumok muzeológiai kérdések sorát vetették fel, amelyek természetesen nem függetlenek azoktól a történelemelméleti kérdésektől, amelyek a „Jewish Studies – Holocaust Studies – Genocide Studies” lehetséges felosztásai és összefüggései kapcsán folynak. [11] A legnehezebben megválaszolható kérdések ezen a téren a holokauszt történeti egyediségéről vetődnek fel, és ezzel összefüggésben arról, hogy a holokausztot milyen mértékben kell a zsidó történelem részeként kezelni. A holokauszt egyrészt egyike a zsidó népet a története során ért számos kiirtási kísérletnek, másrészt az európai történeti-politikai folyamatok része is. A nem zsidó társadalom perspektívájából nézve a korszak legfejlettebb technológiájával véghezvitt népirtása, a zsidó közösségnek ugyanakkor a minden családot, minden zsidót személyében, családjában érintő pusztulás, héber szóval soá, ami teljes pusztulást, kiirtást jelent. A holokauszt során a zsidó közösségek tagjait sokszor az utolsó emberig kiirtották, de a közösségek létének „nyomai” fennmaradtak. Az emberek, közösségek pusztulásával

POSZTAMENS

a közösségi emlékezet számos ponton megszakadt, a múlt és a jelen közé szakadék került. A megmaradt nyomok megőrzésére, az emlékezet rekonstruálására, a hagyományos zsidó gyász- és emlékezésmódok mellé beépült a múzeum, ami a zsidó csoportemlékezetben fontos intézmény lett: híd az idősíkok, az elveszített múlt és a jelen között. (Ez a jelenség a zsidó muzeológia történetében jól ismert: az első múzeumokat a 19–20. század fordulóján az emancipációval elveszni látszó hagyományos közösségi életforma dokumentálása és megőrzése céljából alapították.) Az 1980-as évektől zsidó múzeumok sora alakult Európa-szerte: 1988-ban a frankfurti, 1989-ben a vilniusi, 1990-ben a brüsszeli, 1991-ben a pozsonyi, 1998-ban az athéni, 2001-ben a berlini, 2004-ben a krakkói, a római és a koppenhágai, 2007-ben a müncheni, és az idei évre tervezik átadni az új varsói múzeumot. 1993-ban újranyitották az 1896-ban alapított első zsidó múzeumot Bécsben, és az 1990-es években felújították a prágai, az amszterdami és a londoni hasonló intézményeket is. [12] Ebben a sorban tekintélyes helye van a budapesti Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjteménynek, amely a prágai mellett egyedüliként működött alapításától (1909) folyamatosan. A múzeum állandó kiállítását a holokauszt negyvenedik évfordulóján, 1984-ben rendezték újra, és ekkor készült el a múzeum és a Dohány utcai zsinagóga közötti kertben a gettóra és annak felszabadításra emlékeztető „kegyeleti emlékfal” is. [13] (Magyarországon akkoriban a holokauszt emlékezete csak a felszabadítás történetéhez kapcsolódhatott, állami megemlékezések, kiállítások nem érintették a holokauszt témá ját. [14]) A zsidó múzeumok elsődleges célja és feladata a judaizmus bemutatása, amelyben a holokauszt emlékanyaga a zsidó múlt egy történeti rétegeként van jelen. Az önálló holokausztmúzeumok és -kiállítások a zsidó múzeumoktól függetlenül jelentek meg, európai történelmi eseményként, az általános történelem részeként bemutatva a holokusztot. 2000-ben nyílt meg Londonban az Imperial War Museum állandó holokausztkiállítása, 2005-ben Párizsban a Mémorial de la Shoah, 2006-ban Berlinben a Denkmal für die ermordeten Juden Europas. Susan Sontag a múzeumoknak ezt az új típusát önálló kategóriaként, „memory museum”-ként definiálta. [15] Ez a múzeumtípus az európai zsidók elpusztítására emlékezve alakult ki, de a minta más modern genocídiumok történetének feldolgozásához, áldozatainak meggyászolására is alkalmazható. [16] Holokausztkiállítások és -múzeumok Magyarországon Az első ilyen magyarországi kiállítás az 1994-ben a BTM-ben megrendezett Holokauszt Magyarországon című tárlat volt. A hazai „emlékezetpolitikai áttörés” a hatvanadik évfordulón következett be, amikor számos új kiállítás nyílt: újrarendezték az auschwitzi magyar kiállítást (Kádár Gábor, Vági Zoltán, Rajk László), megnyílt a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, valamint – a Terror Háza szakmai irányításával – a hódmezővásárhelyi Emlékpont (ez utóbbi koncepciójában a sztálinizmus és a nácizmus bűnei párhuzamosan jelennek meg). Ezek a kiállítások nem a hazai múzeumokban megrendezett kiállítások, hanem külön erre a célra létrehozott, önálló intézmények. A zsidók és a holokauszt története tehát nem az általános történeti narratíva részeként, hanem „gettósítva”, külön tematikus blokkban vagy évfordulóhoz kapcsolódó időszaki kiállításokban jelenik meg. A múzeumi intézményrendszerben a zsidók – és különösen a holokauszt – történetét nehéz tárgyszerűen bemutatni, hiszen a zsidók vagy a másság szimbólumaként [17], vagy áldozatként [18] jelennek meg. Ezt a zsidók és a holokauszt reprezentációját a nemzeti történelemtől elkülönítve kezelő tendenciát erősíti a jelenlegi emlékév programsorozata is, amely támogatást nyújt a holokauszttal foglalkozó kiállításoknak és programoknak, mintegy javasolva (erősebben: előírva) a téma feldolgozását az intézményeknek.

A megjelent támogatási döntés szerint szinte minden városban várható idén egy „zsidó kiállítás”. A nagy országos gyűjtemények a profiljukba illeszkedően rendeznek kiállításokat: a Sportmúzeum a zsidó sportolókra, a Fotómúzeum a zsidó fényképészekre, a Színháztörténeti a zsidó színháziakra, a Műszaki Múzeum a műszakiakra emlékezik. Egy-egy életműre koncentrál az Országos Széchényi Könyvtár (Halász Gábor), a Szabadkai Múzeum (Geréb Klára grafikus) és a Galéria Lénia (Kádár György lágerrajzai). A helyi zsidó közösség holokauszt előtti életéről és pusztulásáról szóló kiállítások várhatók Csákváron, Egerben, Gyöngyösön, Hatvanban, Kiskunhalason, Kisújszálláson, Kolozsváron, Nagykanizsán, Nyíregyházán, Salgótarjánban, Sopronban, Szolnokon, Szombathelyen, Tiszafüreden és Újpesten. (Az érsekújvári hitközség tiltakozásul visszamondta a neki megítélt támogatást.) A miskolci Herman Ottó Múzeum november 9. eseményeit fűzi kiállítássá: ez a nap Kertész Imre születésének és Radnóti Miklós halálának napja, valamint a Reichskristallnacht évfordulója. A Néprajzi Múzeum a magyarországi zsidók holokauszt előtti életének bemutatására készül, a Petőfi Irodalmi Múzeum a trauma és az irodalom kapcsolatát, a Ludwig Múzeum a holokauszt kortárs művészeti reprezentációjának bemutatását tervezi. Az előzetes elképzelések alapján úgy tűnik, egyedül Villányi András tervezett fotókiállítása foglalkozik a háború után is megmaradt közösség életével, és egyetlen képzőművészeti bemutató a cigány holokauszttal. A holokauszt egyéb közösségeket érintő története (eutanáziaprogram, a homoszexuálisok és a politikai üldözöttek kérdése) a jelenlegi tervek szerint nem lesz látható ezekben a kiállításokban. A zsidók jelenlegi múzeumi reprezentációjának és a holokauszt emlékévben megrendezett kiállításoknak a dis�szonanciája példaszerűen látszik az Óbudai Múzeum várostörténeti állandó kiállítása és az emlékévre tervezett időszaki kiállítás ellentmondásossága alapján. Óbuda a magyar zsidók történelmében igazi „mnemotoposz” [19], olyan település, amelynek története, a hozzá kapcsolódó jelenségek önmagukon túlmutató jelentőséggel bírnak. Óbudán élt a kora újkori Magyarország egyik legnépesebb és legjelentősebb zsidó közössége, a Zichyek, majd a kamara birtokán kiépített példás infrastruktúrával, közte az akkori Európa egyik legnagyobb zsinagógájával. Hosszú ideig az óbudai rabbi felügyelete alatt állt a pesti zsidó közösség is, és a Pestre költöző zsidók jelentős része is Óbudáról származott. )

) Budapest egyesítését követően az óbudai közösség jelentősége csökkent ugyan, de

nem szűnt meg. Óbuda emlékezethelyként szerepet kaphat a zsidó iparteremtés történetei között (Goldberger Textilgyár), de a holokauszt fővárosi eseményeinek óbudai részletei (például a téglagyárból induló gyalogmenetek) is érdemesek a megemlékezésre. Más szempontból, de szintén fontossá teszi Óbudát, hogy a magyar zsidó önreprezentáció első jelentős eseményein, az 1884-es Történeti Ötvösmű Kiállításon, ahol a kontinensen először szerepelt judaika nemzeti kiállítás részeként, és az 1896-os Ezredéves Kiállításon a zsidó közösség által bemutatott tárgyak jelentős része óbudai volt. [20] Ezek ráadásul dokumentáltak, hiszen az első zsidó szertartási tárgyakat forrásként használó tudományos mű is az óbudai közösség ott kiállított anyagára épült. [21] Az óbudai zsidó közösség történeti jelentőségű zsinagógaberendezési és szertartási tárgyaiból 1932-ben a zsinagóga épületében megnyitotta az Óbudai Zsidó Múzeumot, amelyet 1948-ban beolvasztottak az Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjteménybe (Zsidó Múzeum), amelynek állandó kiállításán az óbudai tárgyak jelentős része ma is látható. Óbuda tehát a magyar zsidó történeti tudatosság egyik kiemelt jelentőségű emlékezethelye – de a hajdani zsidó közösségnek letelepedési engedélyt adó Zichy-család kastélyában működő Óbudai Múzeum állandó kiállítása erre a tényre gyakorlatilag nem reflektál; az állandó kiállításban bemutatott város zsidó arca rejtve marad a látogató előtt. A kiállítást bevezető történeti kronológiában nem szerepel sem a zsidók letelepedése, sem a zsinagóga (a korabeli Óbuda egyik legjelentősebb épülete) felépítése, sem a textilgyár (a város egyik legnagyobb foglalkoztatója), sem a holokauszt eseményei. Az óbudai lakosságot csak a málenkij robotra hurcolás és a németek 1946-os kitelepítése sújtotta a kronológia szerint, 1944-hez nem kapcsolódik információ. Az óbudai téglagyár bemutatása is átlép ezen a korszakon: csak a gyár államosítását említik az 1900-as évek elejének prosperáló gazdasági jelenségeit követően. A holokausztra az egész kiállításban csupán egy számítógépes terminál kiegészítő információkat közlő részében, a textilgyár-tulajdonos Goldberger Leó élettörténetében utalnak, megemlítve, hogy Mauthausenben halt meg. 2014, a zsidó közösség jelentős része elpusztításának hetvenedik évfordulója és az ennek nyomán érzett „kiállításkényszer” kellett ahhoz, hogy észrevehetővé váljon a település életének „zsidó arca”, a csaknem kétszáz évnyi gazdag és sokszínű zsidó múlt. Csakhogy a külön szobába zárt „zsidó történelem” minden jó szándék ellenére is azt sugallja, hogy ez a történet nem volt integráns része a városfejlődésnek, a zsidók nem együtt alakították a többi óbudai népcsoporttal a település arculatát, hanem külön (gettóban?) élték az életüket – ami ellentmond a tényeknek, a fennmaradt múzeumi forrásoknak, de alátámasztja az állandó kiállítás narratíváját, amelyből a zsidók teljesen hiányoznak. A tervezett kiállítás nyomasztóan sok történeti tényt tervez bemutatni, rengeteg szöveggel kompenzálja az állandó kiállításban érezhető hiányt; talán azért is, mert a kiállítás létrehozói nem elég bátrak az ismeretek szelektálásához, a tulajdonképpeni kiállítási interpretációhoz. Az a véleményem, hogy történelmi szempontból adekvátabb, erkölcsi szempontból tisztességesebb, múzeumpedagógiai szempontból pedig hatékonyabb lehetne néhány jól elhelyezett, okosan megválasztott tárgynak az állandó kiállításba integrálásával kiegészíteni a városról szóló eddigi bemutatót, és ezen keresztül a zsidóság történetét visszafogadni a lokális történelembe. A méltó megemlékezés az óbudai zsidóságról ez lenne, és nem az emlékévre szóló, időszaki kiállítás. A zsidók óbudai jelenléte nem a holokausztra korlátozódott, ezért azt a tényt kellene örökre elfogadni és bemutatni, hogy Óbuda történetének jelentős részében a zsidók integráns részei voltak a városnak.

Kérdések a holokausztreprezentációval kapcsolatban A többi múzeum terveiről rendelkezésre álló nagyon kevés információ alapján is szembetűnő, hogy a holokauszttal foglalkozó kiállítások elsősorban a veszteségre koncentrálnak, azt tervezik bemutatni, hogy mi az, ami a holokauszttal elveszett: emberek, művészek, közösségek. Amire emlékezünk, az attól is függ, hogy hogyan emlékeztetnek rá. [22] Csak az elkészült kiállítások alapján állapíthatjuk majd meg, hogy kinek a veszteségéről szólnak ezek a kiállítások: a zsidó közösség vagy a teljes magyar társadalom veszteségeként láttatják-e a hiányt. Mindkét olvasat lehetséges, a nézőpontot a kiállítást önreprezentációs eszközként használó közösség (valójában persze az ennek képviseletével megbízott kurátor) pozíciója határozza meg. Tovább árnyalja a képet, hogy a holokauszt az antiszemitizmus történetébe ágyazottan, mintegy logikus következményként, vagy éppen ellenkezőleg, az együttélés békés időszakát követő kisiklásként jelenik meg a kiállításokban. A kiállítási narratíva kronológiai végpontja ugyancsak szemléletes forrása a közösségi/kurátori történelemszemléletnek. Ráadásul a fenti kérdések megválaszolása közben nem kerülhetjük el, hogy szembesüljünk azokkal a problémákkal, amelyek kultúrpolitikailag kényes további kérdéseket vethetnek fel. A holokausztot témául választó kiállításoknak világszerte több megközelítési módjuk van: léteznek az áldozatoknak emléket állító mementó kiállítások, elsősorban történeti ismereteket átadó oktatási célú kiállítások, és napjainkban egyre inkább olyan kiállítások is, amelyek a holokausztot paradigmaként használva a kirekesztés, a társadalmi megbélyegzés jelenségeiről beszélnek. Ezek a közelítésmódok persze nem elkülönülve jelennek meg egy-egy kiállításban, hanem más és más hangsúlyokkal. A holokauszt autentikus helyszínein (Auschwitz, Mauthausen, a Dohány utcai zsinagóga kertje stb.) a kiállítások értelemszerűen elsősorban a helyszín interpretálásának a lehetőségére építve a genocídiumról és az erre való megemlékezésről szólnak, de a „semleges” helyszíneken felépített múzeumokban már döntés kérdése, hogy a kiállítás milyen mértékben beszél a pusztítást megelőző (és követő) történeti jelenségekről, mit választ kontextusául: a zsidó életet vagy a pusztításban szerepet játszó társadalom történetét. A „difficult heritage” bemutatásánál a valódi kérdés, hogy mire kell emlékezni: a kiirtott közösségre, a kiirtás történetére, vagy a kiirtás során felvetődött emberi helyzetekre, etikai kérdésekre. A tervezett kiállítások – a munkacímek

POSZTAMENS

alapján – elsősorban a zsidó közösségekről, illetve zsidók bizonyos szempontok szerinti csoportjairól: sportolókról, fényképészekről, szolnokiakról stb. szólnak majd; remélhetőleg nemcsak az áldozatok hiányának tényéről, hanem ennek valódi okairól, azaz a szisztematikus kiirtásukról és a magyar államgépezetnek az ebben vállalt szerepéről is. Sajátos probléma a holokauszt-emlékkiállítások esetében, hogy a holokauszt emléke szakralizálja az áldozatokat, akiknek életműve nem lehet többé reális megítélés tárgya: pusztulásuk módja miatt egész életművük más megvilágítást nyer – szemben azokkal, akik esetleg hasonló teljesítményt nyújtottak, de néhány évvel korábban haltak meg, vagy túlélték a genocídium éveit. A holokauszt prizmája nemcsak az egyéni életművek, hanem a közösségek reális történelmi megítélését is módosíthatja: a kiállítások hajlamosak a zsidókra egyoldalúan emlékezni, bizonyos tulajdonságokat (kreativitás, mobilitás, újítókészség, megbélyegzettség, üldözöttség ténye), társadalmi jelenségeket (akkulturáció, elfogadás, békés együttélés, kirekesztés) túlhangsúlyozva, árnyalatlanul bemutatni. Mivel ezeknek a kiállításoknak a dramaturgiai csúcspontját a deportálás és az emberek, a közösség kiirtása jelenti, így gyakori, hogy a felszabadulás utáni újrakezdés és a zsidó élet kontinuitása nem jelenik meg: így a kiállítások által közvetített tartalom szerint a zsidó közösségek valóban megszűntek, és ezzel megszűntek azok a problémák is, amelyek a holokauszthoz vezettek. Ez a nyilvánvalóan téves történeti interpretáció ugyanakkor súlyos következményekkel jár mind a zsidó, mind a nem zsidó közösség identitására nézve. A kiállítások földrajzi kereteinek meghatározása további kérdéseket vet fel. A tervek alapján az évfordulóra készülő kiállítások jellemzően a lokális közösségekre koncentrálnak, csak egy-egy kiállítás lép túl ezeken a kereteken, és vállalja az egész ország holokausztjának a bemutatását. Ráadásul ez is általában csak a Trianon utáni Magyarország területére vonatkozik, jóllehet az 1944-es határoknak megfelelően a magyar közigazgatás kiterjedt a bécsi döntések által Magyarországhoz csatolt területekre is, ahonnan szintén zömmel magyarul beszélő közösségeket deportáltak. Az ezeken a területeken történtek bemutatásával a holokauszt traumája mellé beemelhető annak a számos társadalmi problémának a bemutatása is, amelyeket az ország területi változásai okoztak zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. A traumák történetileg összefüggő bemutatásával új, árnyaltabb narratívák kidolgozása is elérhető, túllépve azon a káros jelenségen, amikor ezek a problémák egymás ellentéteként vagy pláne esetleg egymás ellen kijátszva jelennek meg. Az 1945 utáni közösségek sorsának bemutatása során pedig át kell lépni az eredeti topográfiai kereteket, hiszen a túlélő zsidók jelentős része nem tért vissza oda, ahonnan deportálták, hanem más országokban, sok esetben más földrészeken folytatta az életét. Egyéni sorsok mellett ez néha közösségi kontinuitást is jelent, amikor a teljes közösség települt át más országba (például a pápai közösség Brooklynba), ahol őrzik eredeti szokásrendjüket – hiszen egy olyan diaszpórakultúrában, mint a judaizmus, a földrajzi keretek háttérbe szorulhatnak. Mit állíthatunk ki? Az elméleti kérdéseknél azonban sokkal praktikusabb probléma egy kiállítás esetében, hogy melyek azok az autentikus, jelentéssel és történetekkel bíró tárgyak, amelyek bemutathatók. A zsidó közösség és a holokauszt mint „difficult heritage” tárgyakkal történő felidézése számos múzeumetikai problémát is felvet. A holokauszt után ugyanis nem lehet többé a hagyományos módon bemutatni a zsidó örökség tárgyait, hiszen mindezek a tárgyak történetük során kapcsolatba kerültek a megsemmisítés, az elpusztítás jelenségével. A tárgyakat hajdan használó közösségeket kiirtották, a holokauszt narratívája tehát minden zsidó tárgyra árnyékot vet, amit a múzeumi kiállításon ugyanúgy be kell mutatni,

mint a tárgyak eredeti kontextusát. A múzeumokban lévő tárgyak egy részét az adományozók éppen azért ajándékozták a gyűjteményeknek, hogy ezen keresztül családjuk, felmenőik vagy településük emlékét a tárgyakon és a múzeumi bemutatáson keresztül megőrizzék. A tárgyak másik csoportját olyan emlékek alkotják, amelyeket a közösségek pusztulását követően gyűjtöttek ös�sze, esetleg zsidó közösségek kifosztásának részeként kerültek köztulajdonba. Ezeknél a tárgyaknál különösen fontos a proveniencia pontos ismerete, ami a tárgyak „élettörténete”, kulturális kontextusa szempontjából alapvető információs értékkel bír. A múzeumi raktár ilyenkor sajátos mauzóleumi mellékzöngét kap: a kiirtott (kiirtani szándékozott) kultúra emlékét őrzi. [23] Ami megmaradt, az annak köszönheti mai gyűjteményi létét, hogy – a tárgyakat használó közösséggel ellentétben – túlélte a pusztítást. Ezeknek a tárgyaknak összetett narratívái lehetségesek: bemutathatók általuk a zsidó kultúra rétegei – de tulajdonképpeni történetük csak a megmenekülésükkel kezdődik: akkor, amikor valaki megőrizte őket, hogy ne jussanak a közösség sorsára. Ezek a tárgyak történeti tanúi a zsidók 1940-es évekre rettenetessé vált életének, de történetük nem fejeződött be akkor: a társadalomról legalább ennyit elmesél az is, ahogyan ma viszonyulunk hozzájuk, ahogyan kiállítjuk, értelmezzük ezeket. Külön csoportot alkotnak azok a tárgyak, amelyek eredetileg szakrális célra szolgáltak, és amelyek kezelését, használatát, nyilvános bemutatását – vagy bemutathatatlanságát – az eredeti közösség szabályrendszere részletesen kidolgozta. [24] A holokauszttal kapcsolatos kiállításokban ezek mellett szerepelhetnek olyan tárgyak, fényképek is, amelyek bemutatása sértheti az emberi méltóságot – ezek nyilvános kiállítási használata ezért nagyon alapos körültekintést és érzékeny kurátori közelítést igényel. [25] A dokumentáció problémája A holokausztmuzeológia igazi feszültségét az adja, hogy magáról a pusztításról nincs kép. Vannak ikonikussá vált fotók és filmfelvételek, amelyek azonban mégsem tudják bemutatni a holokauszt végső borzalmát: a kiszolgáltatottak halála a gázkamrákban semmilyen módon nem megjeleníthető. [26] A képek egy része – például az Auschwitz Album magyarországi – deportáltak Auschwitzba érkezését örökítette meg: ezek vizuálisan nem megrázók, tragikus jelentésük csak egyéb ismereteinknek köszönhető; más forrásokból tudjuk, hogy a képeken látható embereket néhány óra múlva gázkamrákba vezényelték. )

) A képek másik, ikonikussá vált csoportjába tartoznak az auschwitzi kapuról, a rámpáról, a hullahegyekről, a csontvázsovány túlélőkről készült felvételek. Ezek mind a táborok felszabadulása után készültek, így már nemcsak a borzalmakra, hanem egyben a felszabadulásra is emlékeztetnek. Ebben a képi világban a holokausztreprezentáció a jó és a rossz harcává válik – de nem jelenik meg számos súlyos dilemma, a holokauszt alatt az áldozatok életéhez kapcsolódó etikai kérdések; ezeket más forrásokkal kell megjeleníteni. A holokausztmuzeológia paradoxona, hogy ezek a képek ikonikus képekké váltak, a barbárság és a genocídium szimbólumai lettek, de ezzel párhuzamosan veszélyes módon trivializálódtak is: hozzászokunk a látványukhoz, így megrázó hatásuk csökken. [27] A kiállítás módja A holokausztot feldolgozó kiállítások nem hagyományos, tárgyakon keresztül interpretált muzeológiai megközelítést igényelnek, hanem sokkal inkább emlékezet(re)konstrukcióként értelmezhetők. Nem a tárgyakból indulnak ki, hanem az előre meghatározott történetet próbálják múzeumi kontextusban felépíteni. A kiállítás multimédia-platform, amelyben a múzeumi médiumok – a tárgyak, a feliratok, a világítás és a térhasználat – mellett a tárgyak egymás mellé helyezéséből adódó új értelmezések is szerepet kapnak. Az 1980-as évektől teret hódító „új muzeológia” (new museology [28]) új bemutatási módokat feltételez, amelyben a múzeumok nem előre meghatározott narratívák puszta bemutatói, hanem társadalmi párbeszéd kezdeményezői. A kiállításoknak ezért nemcsak az autentikus források segítségével elmesélt lineáris történetközvetítés a lényegük, hanem az igazság feltárását, kérdések megfogalmazását elősegítő esetek bemutatása is esszen ciális alkotóelemük. [29] A holokausztkiállítások a tömeggyilkosságok emocionális megértését segítendő egyéni, személyes történeteken keresztül teszik „átélhetővé” a holokauszt történetét, és interaktív megoldásokkal próbálják dialógusra bírni a látogatót. Ennek a dialógusnak a kérdései a holokausztban felmerült döntési helyzetek és dilemmák, az egyéni felelősség esetei, amelyek túlmutatnak a holokauszt történetének kérdésein. A 2014-ben Magyarországon nyíló, a holokauszt különböző aspektusaival foglalkozó kiállítások szervezőinek tudatában kell lenniük az itt felvázolt problémáknak. Ezek a kiállítások a már létező és látogatható, a 20. század történetének interpretációja során a holokausztot is bemutató – vagy éppen arról hallgató – kiállításokkal együtt lesznek értelmezhetők: együttes narratívájuk fontos forrása lesz a kortárs magyar társadalom mentalitásának. A kiállítások a történelmi közgondolkodás vitrinjei, igazi önreprezentációs aktusok, amelyeket olvasva és értelmezve diagnosztizálhatjuk az azokat létrehozó társadalom identitásproblémáit. A holokauszt nem kizárólag zsidó probléma: reagálnia, viszonyulnia kell hozzá mindenkinek, akinek köze van a történelem elmúlt száz évéhez. A nemzeti narratívát bemutató múzeumok legélesebben a holokauszt és a zsidó közösségek bemutatása kapcsán kényszerülnek arra, hogy újrafogalmazzák a kiállításaikban bemutatandó közösséget, definiálják, hogy kit tartanak a nemzethez tartozónak, és kiket nem. A kiállítások a társadalmi kérdéseket a nyilvánosság terébe emelik, de bizonyos szempontrendszer szerint hangsúlyoznak is: egyes részleteket kiemelnek, másokat elhallgatnak. [30] Az az örökség, nemzet és identitás, amelyet egy múzeum bemutat, ideológiákat és társadalmi gyakorlatokat legitimál(hat), másfelől pedig azzal, amit nem mutat be, a kollektív emlékezet befolyásolására is alkalmas. Ugyanakkor a felelős muzeológiai gyakorlat az egyéni történetek és kisebbségi csoportok örökségének integrálásával a hivatalos történelemszemlélet ellen is mehet: a múzeumi kiállításban megjelenő narratíva formálhatja a közösség szemléletét, elősegítheti identitásának kiteljesedését.

A zsidók sorsa az európai közgondolkodásban és az ezt leképező múzeumi gyakorlatban is – az idézett augustinusi zsoltárinterpretációnak megfelelően – az üldözött, kisebbségi lét metaforája lett. Ennek a metaforának, a zsidók és a holokauszt reprezentációjának általános emlékezetpolitikai használata azonban nem feltétlenül egyezik meg a zsidó közösségek önképével, önreprezentációs gyakorlatával. A január–februári magyarországi kultúrpolitikai diskurzus egyik legkiélezettebb kérdésévé éppen ez lett: lehet-e, szabad-e a zsidó közösség tényleges bevonása nélkül meghatározni a holokauszt áldozatairól szóló múzeumi narratívát? A felállítandó „Sorsok Háza” – vitatható történelemszemlélete mellett – azért is szülhet egyre jobban elmérgesedő társadalmi vitát, mert létrehozásának körülményei „ellenmúzeumként” határozzák meg a mindössze tíz éve létrehozott Páva utcai Holokauszt Emlékközponttal szemben, felülírva annak történelemszemléletét. A koncepció kidolgozásába nem vonják be érdemben a „forrásközösséget”, azaz azokat a csoportokat, amelyek elődeit meggyászolni, történetüket megismertetni szándékoznak. Ha ez az intézmény létre tud jönni – lesz mögötte elég politikai akarat, és lesz hozzá elegendő bemutatható, zsidó családokban megőrzött autentikus tárgy, jogszerűen felhasználható képi és egyéb forrás –, akkor ez is része lesz annak az önreprezentációs „csomagnak”, amely alapján elgondolkodhatunk a magyar politikai elit és a társadalom holokauszthoz való viszonyáról és az ehhez kapcsolódó identitásról. Ebben a csomagban ugyanakkor sok egyéb is benne van, illetve sok egyébnek a hiánya is érzékelhető: a létrehozandó új kiállítások mellett ott van a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ alig látogatott, tíz év alatt alaposan lerongyolódott állandó kiállítása, amelyben a multimédia-eszközök használhatatlanok, a vitrinekben vastagon áll a por. Ott van a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása, amelyben a 20. század e nehéz időszakát bemutató vitrinjét egy auschwitzi rabruha, a deportáláshoz kapcsolódó néhány dokumentum és mellettük Horthy Miklós Portugáliába vitt útibőröndje tölti meg. Vagy ott vannak a megyei múzeumi hálózat állandó kiállításai, amelyekben a zsidó közösségeket jellemzően mindössze az első világháborút megelőző „aranykor” egy-egy szatócs bolt-rekonstrukciója, pár zsidó kereskedőcsaládja, esetleg egy-két vallásgyakorlathoz köthető szertartási tárgy jeleníti meg. És ott vannak azok a múzeumok és kiállítások, amelyekből ugyanúgy hiányzik a zsidók bemutatása, mint azt az Óbudai Múzeum példáján láthattuk.

POSZTAMENS

A zsidó közösség számára a jelenleg tervezett idei múzeumi „boom” azt jelenti, hogy történeteiket, sorsukat összegyűjtik, hogy intézményesen megemlékezhessenek a kiirtott közösségekről. Így a kiállításokat látogatók személyes élményanyagának részévé válhatnak a kiirtott zsidók – de nem az élő, ma is a magyar társadalom integráns részeként élő zsidó közösség. Márpedig ennek jogos igénye, hogy annak lássa és láttathassa felmenői és a maga történetét, amint azt a saját identitásnarratívája diktálja. A februárban felvetett „Együttélés Háza”-terv, amelyben a zsidó közösség és a mindenkori többségi társadalom együttélésének történetét szándékoznak bemutatni, a holokauszt történetének mintegy ellenpontja lenne. Ebben az antiszemitizmus, a kirekesztés, a kiirtás helyett a magyar társadalomban történeti múltjával együtt jelen lévő zsidó közösségek együttélését, a kulturális kapcsolatokat kívánnák bemutatni. A terv a Páva utca/Sorsok Háza duplikáláshoz hasonlóan egy nem kielégítőnek érzett létező intézmény „javított kiadását” is jelentené. Mindkét terv alapvetően megy szembe a múzeum intézményének alapideájával, amelyben egyre inkább hangsúlyossá válik a saját intézménytörténet folyamatos reinterpretációja. E szemléletmód alapján nem új intézmények létrehozása lenne a cél, hanem a meglévő kiállítások újraértelmezése, amelynek során az újrarendezett kiállítások új olvasatokat jelenítenének meg a meglévők fölé, kiegészítve, tágítva az eredeti jelentésrétegeket. Ezt az elvet követve nem új intézményeket kellene létrehozni , hanem a meglévő, meglehetősen gazdag tartalmakat kellene hozzáigazítani a közösség megváltozott önképéhez. Ebben a szemléletben a zsidó közösségeket nem „gettósodva” jelenítenék meg, hanem minden múzeumi szereplő a saját területén integrálva szerepeltetné a zsidók narratíváját a maga általános bemutatásában. A hiteles összkép kialakításában valamennyi intézménynek fontos szerep jutna, hiszen a múzeumi rendszer elemei egymás kontextusát is jelentik. Ennek a szemléletnek az érvényesítése az egész magyar muzeológiai rendszert önvizsgálatra késztethetné, és – esetünkben a zsidók reprezentációjának rendezése kapcsán – újrafogalmazhatnák a kisebbségek múzeumi jelenlétének kérdéseit. A Magyar Nemzeti Múzeum újrarendezhetné a magyar politikatörténetet bemutató kiállítását, a Hadtörténeti Múzeum bemutathatná a munkaszolgálatosok sorsát, a Fotómúzeumban láthatók lennének a zsidó fotográfusok művei, a Szépművészeti Múzeum kiírná, hogy mely képei származnak neves zsidó műgyűjtők kollekcióiból, a Néprajzi Múzeum pedig bemutathatná azt az együttélést, amely a hétköznapi, „népi” szinten valóban jelen volt a magyar társadalomban. Az állandó kiállításban is helyet kaphatnának olyan különleges tárgyak, amelyek egy része talán az idén egy „szakosított”, ideiglenes kiállításon láthatóvá válik: egy héber feliratos faragott pásztorbot, népi hímzések motívumait felhasználó szombati kalácstakarók, lószőr-applikációval készített jiddis nyelvű háziáldás. Ebben a struktúrában a holokauszt megrázó, érzelmekre ható bemutatója lehetne a Páva utcai, erre rendelt emlékmúzeumban, a zsidók történetét és kultúráját pedig a létező Magyar Zsidó Múzeum vállalhatná – amelynek állandó kiállítása szintén megérdemelne egy alaposabb átgondolást. [31] A Zsidó Múzeumnak ebben az „szép új világban” több okból is kiemelt szerepe lehetne. Egyrészt ahhoz, hogy a többi múzeum – különösen a holokausztmúzeum – arra koncentrálhasson, ami a valódi feladata, a Zsidó Múzeumnak kell bemutatnia a judaizmus kultúráját, a zsidók általános történetét. Másrészt az európai kultúrában a zsidók nemcsak az áldozat és a kiirtás, hanem az emancipáció korszaka óta egyre inkább a modernitás szimbólumai is. Ha a zsidó közösség el kíván szakadni attól az identitáspolitikailag nehéz szereptől, hogy önmagát egy kiirtani szándékozott kultúra képviselőjének tekinti, és inkább egy értékeit megőrző és továbbadó, világra nyitott közösségként akarja definiálni

önmagát, akkor ennek saját közösségi muzeológiájában is jelét kell adnia. A pesti Zsidó Múzeum alapítói kettős célt fogalmaztak meg: egyrészt a zsidó kultúra bemutatását a nem zsidó világnak, másrészt a gazdag zsidó kultúra kor szerű interpretációjával a közösség zsidó identitásának erősítését. [32] A kettős „metaforaság” a mai múzeumi gyakorlatban azt jelentené, hogy a Zsidó Múzeum gyorsan felismeri és integrálja az új kulturális trendeket, másrészt azt is, hogy az „új muzeológia” kívánalmainak megfelelően szinte lakmuszpapírként reagál azokra a társadalmi jelenségekre, amelyeket fokozott szenzitivitásával előbb felismer, és ezért felelősségteljesen felhívja rájuk a szélesebb múzeumi világ figyelmét [33], hiszen ismeri, és generáció ról generációra átörökíti és újraértelmezi Jesája szavait: „a népeknek is világosságul adtalak” (Jes. 49:6). [1] Idézi: Endreffy Zoltán: Az antijudaizmustól az antiszemitizmusig, http://www.antiszemitizmus.hu. [2] A kifejezést Sharon Macdonald vezette be az ICMAH 2007-es konferenciáján, azóta könyvet is szentelt a témának: Sharon Macdonald: Difficult Heritage: Negotiating the Nazi Past in Nuremberg and Beyond. New Xork: Routledge, 2009. [3] Kádár Gábor– Vági Zoltán: Holokauszttagadás, http://goo.gl/OlmBUC. [4] Jockush, Laura: Chroniclers of Catastrophe: History Writing as a Jewish Response to Persecution Before and After the Holocaust. In: David Bankier–Dan Michman Eds.: Holocaust Historiography in Context. Jerusalem: Yad Vashem, 2008. 135–166. és David G. Roskies: The Jewish Search for a Usale Past. Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press, 1999. 26–40. [5] A Degob munkájáról lásd Horváth Rita: A Magyarországi Zsidók Deportáltakat Gondozó Országos Bizottsága (Degob) története. Budapest: Magyar Zsidó Levéltár, 1997. (Makor, Magyar Zsidó Levéltári Füzetek. 1.), http://goo.gl/di8lEl, a jegyzőkönyvek online elérhetők: http://www. degob.hu. [6] Yerushalmi, Yosef Hayim: Zákhor. [7] Tumblety, Joan: Memory and History. Understanding memory as source and subject. London and New York: Routledge, 2013. 5. [8] Metz, Walter C.: „Show Me the Shoah!” Generic Experience and Spectatorship in Popular Representations of the Holocaust. In: Shofar. An Interdisiplinary Journal of Jewish Studies. Vol. 27. Nr. 1. (2008) 16–35. [9] Lásd http://sfi.usc.edu. [10] Vö. George Bazin: The Museum Age. New York: Universe Books, 1967. [11] Engel, David: Historians of the Jews and the Holocaust. Stanford: Stanford University Press, 2010. [12] Macdonald, Sharon: Memorylands. Heritage and Identity in Europe Today. London and New York: Routledge, 2013. 192–195. [13] Toronyi Zsuzsanna: Egy budapesti kert történetei. In: Korall 41. (2010) 97–112. [14] Cole, Tim: Turning the Places of Holocaust History into Places of Holocaust Memory. Holocaust Memorials in Budapest, Hungary, 1945–1995. In: Hornstein, Shelley– Jacobowitz, Florence Eds.: Image and Remembrance. Representation and the Holocaust. Bloomington, Indianapolis, 2003. 272–287. [15] Sontag, Susan: Regarding the Pain of Others. Ne York: Picador, 2003. 77. [16] Arnold-de Simine, Silke: Memory Museum and Museum Text: Intermediality in Daniel Libeskind’s Jewish Museum and W. G. Sebald’s Austerlitz. In: Theory, Culture and Society Vol. 29. No. 1. (2012) 14–35. [17] Hotschneider, Hannah K.: The Holocaust and Representation of Jews. History and Identity in the Museum. London and New York: Routledge, 2011. 141. [18] Pinto, Diana: The Third Pillar? Toward a European Jewish Identity. In: Jewish Studies at the Central European University. Yearbook Vol. I. Public Lectures 1996–1999. Budapest, CEU, 2000. [19] A mnemotoposz fogalmát Maurice Halbwachs vezette be, lásd uő.: On Collective Memory. Chicago: Chicago University Press, 1992. [20] Toronyi Zsuzsanna: Votívkéz és kanalacska. A Történeti Ötvösmű Kiállítás (1884. február–május) judaikái. In: Iskolakultúra. Tanulmányok Karády Viktor tiszteletére. 2007/2. 114–124. [21] Bató J. Lipót: Adalékok az óbudai hitközség és chevrák történetéhez. In: Magyar Zsidó Szemle 23. évfolyam, 3. szám (1906) 258–277. [22] Young, James E.: The Texture of Memory. Holocaust Memorials and Meaning. New Haven: Yale University Press, 1993. 15. [23] Rupnow, Dirk: From Final Depository to Memorial. The History and Significance of the Jewish Museum in Prague. In: European Judaism. Vol. 37. No. 1. Spring 2004. 142–159 [24] Ennek a kérdésnek muzeológiai vonatkozású összefoglalását lásd Rabbi Kassel Abelson: Display od a Pasul Torah in a Museum Case. Responsa of the CJLS 1991–2000. http://www.rabbinicalassembly.org. [25] Alberti, Samuel–Bienkowski, Piotr–Chapman, Malcolm J.: Should we display the dead? In: Museum and Society Vol. 7. (2009) 3. 133–149. [26] Flacke, Monica: Geschichtsaustellungen. Zum Elend der Ilustrationen. In: Philine He las Hg: Bild/Geschichte. Festschrift für Horst Bredekamp. Berlin: Akademie, 2007. 481–490. [27] Friesel, Evyatar: The Holocaust as a Factor in Contemporary Jewish Consciousness. In: Jonathan Webber, Ed.: Jewish Identities in the New Europe. London and Washington: Littman Library of Jewish Civilization, 1994. 228–234. [28] Vergo, Peter: The New Museology. London: Reaktion Books, 1989. [29] Spalding, Julian: The Poetic Museum: Reviving Historic Collections. Munich, London: Prestel, 2002. 25. [30] Scheiner, Teresa Cristina: Museology and the Interpretation of Reality: The Discourse of History, http://www.museoliniers.org.ar/museologia/ICOFOM_TerezaScheiner-in.pdf. [31] Vö. Ruth Ellen Gruber: Post-trauma „Precious Legacies”: Jewish Museums in Eatsern Europe after the Holocaust and before the Fall of Communism. In: Richard I. Cohen, Ed.: Visualising and Exhibiting Jewish Space and History. Studies in Contemporary Jewry. An Annual XXVI. New York: Oxford University Press, 2012. 113–132. [32] Toronyi Zsuzsanna: Útmutató gyűjtemények néprajzi értelmezésére: Zsidó néprajzi múzeum? In: Néprajzi Értesítő, Vol. 88. (2007) 49–61. [33] Freudenthal, Tom L.: The Obligations of the Chosen: Jewish Museums in a Politically Correct World. In: European Judaism. Vol. 34. No. 2. 2001. Autumn. 80–90.

1978-BAN AZ EGYKORI AUSCHWITZI HALÁLTÁBOR EGYIK BARAKKJÁBAN RENDEZTE MEG HORN EMIL MUZEOLÓGUS A MAGYAR ÁLDOZATOKRA EMLÉKEZŐ KIÁLLÍTÁST, AMELY AZ ELSŐ KIREKESZTŐ TÖRVÉNYEK MEGHOZATALÁTÓL A DEPORTÁLÁSON ÁT A TÁBOROKIG KÖVETTE NYOMON A HAZAI ZSIDÓSÁG TRAGÉDIÁJÁT. A PIROS TIBOR MUNKÁCSY-DÍJAS GRAFIKUS ÁLTAL KÉSZÍTETT LÁTVÁNYTERV KÖZPONTI ELEME A TEREM KÖZEPÉN NÉGY OSZLOPON AZ ÖSSZES AKKOR ISMERT ÁLDOZAT NEVÉNEK MEGÖRÖKÍTÉSE VOLT

1980-BAN A MAGYAR MUNKÁSMOZGALMI MÚZEUMBAN MEMENTO 1944 CÍMMEL MUTATTÁK BE A HAZAI KÖZÖNSÉGNEK IS A KÉT ÉVVEL KORÁBBAN AUSCHWITZBAN MEGNYITOTT KIÁLLÍTÁS „MAGYARORSZÁGRA ADAPTÁLT” VÁLTOZATÁT. A SZINTÉN HORN EMIL ÉS PIROS TIBOR ÁLTAL KÉSZÍTETT TÁRLATON NEM VOLTAK LÁTHATÓK AZ ÁLDOZATOK NEVEIT SOROLÓ OSZLOPOK, AZ ELSŐSORBAN AZ AUSCHWITZ ALBUMBAN FELLELT FOTÓKRA ÉPÜLŐ TABLÓK AZONBAN UGYANÚGY VÉGIGMUTATTÁK AZ ESEMÉNYEK MENETÉT

A HOLOKAUSZT ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL, 1994. JÚLIUS 17-ÉN NYÍLT MEG A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM HOLOKAUSZT MAGYARORSZÁGON CÍMŰ TÁRLATA. A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM LEGÚJABB KORI TÖRTÉNETI OSZTÁLYA, A MAGYAR AUSCHWITZ ALAPÍTVÁNY HOLOKAUSZTKUTATÁSI KÖZPONTJA, A HOLOKAUSZT EMLÉKBIZOTTSÁG ÉS A WALLENBERG BIZOTTSÁG SZERVEZÉSÉBEN MEGVALÓSULT KIÁLLÍTÁS RENDEZŐJE UGYANCSAK HORN EMIL, LÁTVÁNYTERVEZŐJE PEDIG RAJK LÁSZLÓ VOLT

2012. JÚLIUS 15-ÉN NYÍLT MEG A PÁPAI ZSINAGÓGÁBAN AZ ELFELEDETT SZOMSZÉDAINK CÍMŰ KIÁLLÍTÁS, AMELY A VÁROSBÓL 1944-BEN ELHURCOLT KÉTEZER-HÉTSZÁZ ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚ MAGYARNAK ÁLLÍTOTT EMLÉKET. A PÁPA ÉS KÖRNYÉKE ZSIDÓ KULTURÁLIS HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYESÜLET, PÁPA VÁROS ÖNKORMÁNYZATA ÉS A PÁPAI ZSIDÓK TÁRSASÁGA CIVIL SZERVEZŐDÉS KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL LÉTREJÖTT TÁRLAT KURÁTORA GYEKICZKI ANDRÁS JOGÁSZ, LÁTVÁNYTERVEZŐJE PEDIG SZINTÉN RAJK LÁSZLÓ VOLT

A MÚZEUMOK PROBLÉMÁIRA AZ ÉPÍTÉSZET VÁLASZOL? EGY BUDAPESTI MÚZEUMÉPÍTÉSZETI KONFERENCIA TANULSÁGAI SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA FOTÓ: © LINDA OYAMA BRYAN FOR GUSTAFSON GUTHRIE NICHOL LTD. (68–69.); © HENRIK KAM (73.); KIM HANSEN, LOUISIANA MUSEUM OF MODERN ART (74.); ÅKE E:SON LINDMAN, LINDMAN PHOTOGRAPHY (75.)

MÚZEUMNEGYED

Arról, hogy mit gondolnak világszerte az építészek, esztéták, muzeológusok, kultúrakutatók a kortárs múzeumépítészetről, egyre gyakrabban hallhatunk. Azzal viszont, hogy miként vélekednek saját munkájukról, az általuk tervezett múzeumépületekről a nemzetközi építészet nagymesterei, csak kivételes esetben szembesülhetünk, különösen egy hazai előadóteremben. Még inkább, ha az előadások sorát az zárja, aki a konferenciának otthont adó épület első változatát tervezte. 2014. március 8-án a Bálna Budapest adott otthont a Nemzetközi Építészkongresszusnak, amelynek apropóját a már kiírt Liget Budapest és az idén kiírandó Rubik-múzeum nemzetközi építészeti tervpályázat adta. Utóbbiról Fürjes Balázs kormánybiztos, előbbiről Baán László miniszteri biztos, múzeumigazgató beszélt, majd a múzeumépítészet nemzetközileg elismert szaktekintélyei prezentáltak: hallhattuk Mario Bottát, a világhírű építészt, Martha Thorne-t, a Pritzker-díj igazgatóját, Vásáros Zsoltot, a BME egyetemi docensét, Erik Nobel dán építészt, akit a közelmúltban a jellingsi rúnakövek lefedéséért ismertek el. Itt volt Bolle Tham és Martin Videgård, akik a kalmari múzeummal tettek szert nemzetközi rangra. Az előadók sorát Kas Oosterhuis zárta, akit a Bálna tervezőjeként ismerhetünk, de nem mellesleg a Delfti Műszaki Egyetemen a digitális tervezés professzora. A kultúra és az építészet összefüggéseit feltáró előadások közül azt a hármat foglaljuk össze, amelyek kifejezetten a múzeumépítészet kortárs problematikájával, az elmúlt évek beruházásainak tanulságaival foglalkoztak. )

MARTHA THORNE A CHICAGÓI MILLENNIUM PARK MEGÚJÍTÁSÁT TARTJA AZ EGYIK LEGJOBB PÉLDÁNAK ARRA, HOGY A VÁROSI ZÖLDTERÜLETEK BŐVÍTÉSE MELLETT AZT IS FIGYELEMBE KELL VENNI, HOGY MILYEN IGÉNYEKNEK KELL MEGFELELNIE EGY 21. SZÁZADI KÖZPARKNAK. A VILÁG LEGNAGYOBB „ZÖLDTETŐJÉNEK” TARTOTT PARKBAN – ALATTA HATALMAS PARKOLÓHÁZAK TERMELIK KI A FENNTARTÁS KÖLTSÉGÉT – ÁLL FRANK GEHRY ZENEPAVILONJA (KÖZÉPEN) ÉS ANISH KAPOOR „TÜKÖRKAVICSSZOBRA” (BALRA)

MÚZEUMNEGYED

z építészet vajon megmentheti-e a múzeumokat? – tette fel a kortárs múzeumépítészet egyik alapkérdését Martha Thorne [1], aki a Liget Budapest Projekthez kapcsolódó nemzetközi tervpályázat zsűrijének egyik legtekintélyesebb tagja. A felvetés most, a nem múló gazdasági válság idején különösen aktuális. Miközben egyre több, korábban csodaszámba menő múzeum küzd fenntartási gondokkal, a múzeumi boom végéről továbbra sem beszélhetünk, az intézmények új falakat és építészeti struktúrákat követelő forradalma továbbra sem állt meg. Egyrészt ázsiai nagyvárosok látnak fantáziát abban, hogy nem túl nagy múltra visszatekintő gyűjteményeiket kortárs, formabontó épülettel tegyék világhírűvé, másrészt kisebb, periferiális helyzetben lévő európai és amerikai múzeu mok érzik úgy, hogy értékes anyaguk nagyobb figyelmet kaphat high-tech környezetben. Városok, államok döntenek úgy, hogy megéri befektetniük egy kulturális intézmény épületébe, holott eddig csak a beruházások egy része bizonyult eredményesnek. „Az építészet kulcsa az optimizmus” – fogalmazott Thorne, aki pozitív gondolkodásra biztatta a szerinte sokat aggódó magyarokat, és állítását a New York-i Guggenheim Múzeum, a Pompidou Központ, valamint az 1997-re Frank O. Gehry tervei alapján felépített bilbaói Guggenheim Múzeum példájával támasztotta alá. A két metropolis mellett a hátrányos helyzetű Bilbao beruházásának sikere felülmúlhatatlan volt: a tizenegy projektet összefűző beruházásnak köszönhetően megváltozott a városhoz, a múzeumhoz való viszony, átalakultak a város viszonyulási pontjai. Az épület azoknak is élményt nyújt, akik elkerülik a kiállítótereket, más városoknak pedig inspirációt, hogyan hívhatják fel magukra a figyelmet. Thorne adatai szerint húsz év alatt megduplázódott a múzeumok száma. Az 1970-es évek óta az Egyesült Államokban hatszáz új múzeumépületet adtak át, Franciaországban pedig 1981 és 1991 között négyszáz múzeum épült fel vagy újult meg. Az intézmények belül sem maradtak érintetlenül: korszerűbb módon őrzik tárgyaikat, a társadalmi igényeket

felmérve oktatnak, és odafigyelnek gazdálkodásukra, bevételeikre, hiszen egyre kevésbé számíthatnak kormányzati támogatásra. A folyamat nem feszültségmentes, főleg mi után a dolgozók és a látogatók – nem is beszélve a fenntartókról – különbözőképpen értékelik a múzeumok szerepét. A Pritzker-díj ügyvezető igazgatója szerint mindez együtt eredményezte, hogy a nemzetközi sztárépítészet előtérbe került a múzeumépítészetben. Példaként említette a Jean Nouvel francia építész által tervezett Louvre Abu Dhabit, amely 2015-től 24 ezer négyzetméteren vonultat fel pavilonokat, üzleteket, közösségi tereket, kiállítási területe pedig mintegy nyolcezer négyzetméter lesz, ahol francia tulajdonú műtárgyakat láthat majd a közönség. De ott van a pekingi Kínai Nemzeti Múzeum is, amelynek nemzetközi tervpályázatából első körben kizárták a kínai építészeket – hívta fel a figyelmet Martha Thorne: Kína a 2011-ben átadott gigamúzeumára négyszázmillió dollárt költött; a 191 ezer négyzetméteres épület, amely a világ legnagyobb egyetlen tető alatt található múzeuma, valamint a benne található, a kritikai látásmódot nélkülöző kiállítássor az ország egyre növekvő hatalmát hivatott reprezentálni. A sztárépítészet és a múzeum kapcsolata nem korlátozódik arra, hogy egymással karöltve a hatalom, az erő kifejezőerejévé váljon. Kisvárosok, regionális központok is nagy lehetőséget látnak abban, hogy múzeumukat sztárépítész álmodja meg vagy újra. Ahogy Thorne megjegyezte: ezek a motivációk emlékeztetnek a tévék „átalakítjuk önt” műsoraira, és ebből kifolyólag ritkán járnak tartós eredmén�nyel. Ott van mindjárt a Figge Art Museum az iowai Davenportban, amelynek 2005-ben átadott új épületét David Chipperfield tervezte. A Mississippi partján fekvő városka abban a reményben vágott bele a beruházásba, hogy a múzeum segítségével revitalizálhatja lepusztult belvárosát, visszacsábítva ide azokat, akik az utóbbi évtizedekben a külvárosokba költöztek. Ahogy Thorne megállapította, ez Davenportban nem sikerült; tanulság: a történelmet, a társadalmi folyamatokat nem lehet felülírni. Az igazgatónő kudarcként említette a római MAXXI-t is, amely látogatottsági problémákkal küzd, holott az eredeti szándék szerint a számára kijelölt városrész fejlesztését szolgálta volna. „Ebből is látszik, hogy a sztárépítészet nem univerzális megoldás!” – fogalmazott. A befektetés megtérülésén még az olyan, a turisták által kedvelt intézmény fenntartói is elgondolkodnak, mint a Milwaukee Art Museum. A költségkeretek túllépéséről híres Santiago Calatrava 2001ben elkészült szoborszerű, sirályt idéző folyóparti épülete

Thorne szerint bár drámai látványt nyújt, a dizájnelemeknek semmiféle funkcionális aspektusuk nincs. Hasonlóan problémásak az olyan, a közönséget megosztó épületek, mint a 2000-ben átadott Kunstmuseum Lichtenstein fekete minimalista tömbje. A letisztult vonalak nem teszik lehetővé, hogy a múzeum üzenete, szempontjai láthatóvá váljanak. Akkor mégis, hogyan tekintsünk a múzeumépületre? Martha Thorne szerint optimizmussal, azaz nézzünk előre! Mindezt három kedvencén keresztül mutatta be. A Louisiana Museum of Modern Art a modern dán építészet egyik kiváló példája. Az 1958 és 1990 között folyamatosan bővülő épület a leglátogatottabb művészeti múzeum Dániában, Koppenhágától 35 kilométerre. Thorne szerint a múzeumépítés hosszú időszaka jót tett a koncepció nak, hiszen azt valós igények és tapasztalatok formálták. A Louisiana koncerttermével és szoborparkjával remek példa arra, hogyan tud együtt élni művészet, múzeum, építészet, természet. „A múzeum többről szól, mint önmaga mutogatásáról!” Az igazgatónő második példáját Kínából hozta, a Pritzker-díjjal kitüntetett Wang Shu Ningbo Történeti Múzeumot. Az építésziroda nemzetközi tervpályázaton nyerte el a megbízást, és olyan komplexumot hozott létre, amely akár egy önálló kis településként is felfogható. Az épület anyaghasználata is különleges: lebontott házak, objektumok, kikötők anyagát forgatta vissza a múzeum tömbjébe. Thorne szerint a múzeumépület bátor állítás: kompromisszumok nélküli jövőképet sugároz, miközben érzékenyen reagál a múltra. Méretei mellett rendkívül humánus, a látogató nem érzi magát apró pontnak, elveszett elemnek a terekben, mindig tudja, hol áll, és dönthet, merre halad. Az építésznő harmadik példája a chicagói Millennium Parkot mutatta be. A Michigan-tó partjától nem messze fekvő közpark működését a város rendeletei szabályozták, ám ezeket eltörölték, mert úgy vélték, fontosabb, hogy a kevéssé látogatott területetet bekapcsolják a város életébe. Hatalmas építkezések kezdődtek; többek között itt épült fel a Frank Gehry által tervezett zenei színpad, a Jay Pritzker Pavilion. A helyi sajtó sokáig hangos volt a költségvetési keretek túllépésétől, de a park látogatottsága ma kiemelkedő, elismertsége nőtt. Thorne szerint a nyereség egyértelműen több, mint amit a város elveszített a múltbéli szabályozások eltörlésével. Hozzátette: Budapestnek is új távlatokra van szüksége, meg kell határoznia a jövőképét. Úgy fogalmazott: meg kell vitatni, milyen definíciója lehet egy 21. századi közparknak, hogyan hozhatnak létre benne valami egyedit. Egy korszerű park demokratikus hely, amely egyfajta konszenzus alapján szerveződik, ám a látogatóinak olyan élményekre van benne szükségük, amelyek erős nyomokat hagynak bennük. Míg Martha Thorne a modern múzeumok és a sztárépítészet, az épület és a környezet, a beruházás és a beruházó társadalom viszonyát makroszinten elemezte, addig a svéd Bolle Tham és Martin Videgård [2] egy kisváros egyetlen adott beruházását, a Kalmar Művészeti Múzeum terveit mutatta be. A két előadó közösen tartott előadása elején kiemelte, hogy egy-egy terv elkészítése előtt az adott kontextus specifikumát elemzik, megfogalmazzák azokat az alapvetéseket, amelyekre felépül a koncepciójuk. Kalmar, a Balti-tenger egyik fogadóállomásaként ismertté vált város jelentős építészeti örökséget hordoz: Svédország egyik legősibb, épen megőrzött vára, a katedrális, a színház meghatározó objektumai. Ebben a kontextusban kellett egy olyan művészeti múzeum helyét megtalálni, amely egyrészt Kalmar kortárs művészeti gyűjteményének ad otthont, vendégül lát kortárs kiállításokat, vetítéseket, performance-okat, koncerteket, másrészt egy reneszánsz város legnagyobb parkjában, magas fák között, részben a középkori városfal maradványai között épül fel. Az épületnek kiszemelt hely közelében egy a harmincas években épített modernista étterempavilon is áll, amely a kezdeti negatív megnyilvánulások után a helyi identitás

fontos objektumává vált. Átadása óta a múzeum volt az első, amely foltot ejtett a védett zöldterületen, éppen ezért az építészek nagy odafigyeléssel tanulmányozták a park működését, megfigyelték a sétautakat, a fák magasságát, nehogy az új épület kikandikáljon a lombok közül. A pályázat mottója a Platform volt, ami egyben a múzeum koncepcionális gondolata is: nyílt platformokat nyújtani művészeti tevékenységeknek. Ez egyben a múzeum szerkesztését is meghatározta, például a nagy fesztávokat a szintenkénti lehető legnagyobb flexibilitás érdekében, hogy ne csak a megvilágítás, de a tér is átalakítható, az egyes kiállítások igényeihez szabható legyen. Az új múzeum végül egy fekete, négyemeletes hasábba költözhetett be, amelyet fapanelek burkolnak, és nagy, üvegezett nyílások szakítanak meg. Az épület megfelel a svéd fenntarthatósági, hangkomfort és újrahasznosítási szabványoknak éppúgy, mint az energiahatékonyságnak és a klímatudatosságnak. Bár szinte családiház-léptékű, mégis sokféle kiállítási lehetőséget nyújt. A két nagyterem fehér dobozában az egyik oldal teljesen felnyílik, hogy a park külvilágát becsalja, a legfelső szint galériájának belmagasságát pedig a shed felülvilágítók duplázzák meg. Ezen kívül nyilvános művészeti könyvtár és nyitott műhely is működik az épületben. Az egyik fő építészeti attrakció a teljes épületmagasságú, nyitott, látszóbeton csigalépcső, amely az új bejárati előcsarnokból indul, összeköti a tópartot és a parkot. Az egymásra tornyozott négy szint változatos térélményt kínál: felengedi a látogatót a lombok közé, kilátást nyújt a kalmari kastélyra, a tóra és a városközpontra. A nagyon is jelen lévő történelmi kontextusban olyan új hely jött létre, amely a mai társadalomnak a szó minden értelmében új perspektívát ad. „Azóta a múzeum megnyerte a város legrondább épülete címet, egy másik versenyen pedig a második legszebbként szerepelt – mivel a vár felülmúlhatatlan – foglalták össze a visszajelzéseket az építészek, majd hozzátették: – Ilyen épületek határozzák meg egy-egy város identitását.” Ezzel a megállapítással a kongresszus ikonikus előadója, Mario Botta [3] is minden bizonnyal egyetértett. Botta, aki igyekszik elkerülni a sztárépítész címet, Luganóban él meglepően allűrmentes életet. A világ minden pontján keresett építész sikere nem a teátrális, high-tech épületekben rejlik, hanem időtlenségre törekvő, stílusmentes építészetében. Művészete bevallottan a középkori építészeti hagyományokból merít, de nem felszínes díszítményekben, jelentés nélküli épületelemekben gondolkodik, hanem a tér- és tömegformálás sajátosságait kutatja. )

) Így nem meglepő, hogy legeredetibb elgondolásai múzeumokban és szakrális építmé-

nyekben öltöttek testet. „Miért építünk múzeumokat?” – tette fel budapesti előadása elején a kérdést, majd válaszában a modern kultúra törékenységére célzott: „Kivonunk az életből egy teret, hogy közvetlenül találkozhassunk az értékkel – fogalmazott, és hozzátette: – A jelenkor társadalma folyamatosan keresi, hogyan definiálja az emléket, a művészetet. Értékekről beszél az értékek válsága mellett, miközben viszonyt, kontextust teremt az építészet vagy a múzeumi interpretációk segítségével. A kontextus nem csupán a földrajzról, hanem a kultúráról is beszél, a múzeumépületek estében különösképpen. Ott vannak mindjárt a külvárosok, amelyeket rosszul értékelünk, holott ezek a városrészek tükrözik igazán a társadalmat. Az építészet lakmuszpapír, a társadalom konfliktusait mutatja be” – mondta bevezetőjében Botta, akinek nem volt nehéz dolga, hogy saját példáival illusztrálja felvetését. Elsőként Tokió egyik külvárosába (jellemzően Gyilkos utcának becézik az egyik ide vezető utat) vezette a hallgatóságot, ahol egy szűkre szabott területen 1990-ben épült fel a Watari Kortárs Művészeti Múzeum. „Mi szeretne lenni ez a magánmúzeum? – tette fel a kérdést az építész. – Kiállítóhely, amely privilegizált viszonyt akar kialakítani a város és a művészet között. A fekete-fehér csíkokkal tagolt épület pedig kinyitja szárnyait a város felé. Öt emelet, szűkre szabott termekkel, ami referenciaponttá válhatott a városban, azért is, mert közvetlen párbeszédet teremtett a környezetével” – vallott a tervező a tarka és kaotikus városrészben felépített háromszög alapú, letisztult múzeumépületről. Botta, ahogy pályafutása alatt sokszor, Budapesten sem mulasztotta el a modern nagyvárosok kritikáját hangoztatni: „A modern kultúra az absztrakcióval eltörölte azokat a jeleket, amelyek segítettek a mindennapi tájékozódásban. Ritkán derül ki, hogy egy toronyház irodákat, lakásokat vagy kulturális intézményeket rejt. A történelmi városrészekben azonnal felismerjük a templomokat, az iskolákat, a városházát, sőt még a múzeumokat is. A kortárs építészet nagy kérdése: szükség van-e jelekre, szimbólumokra? Vagy megelégszünk azzal, hogy grafikai jelekkel – feliratokkal – helyettesítjük az építészeti szimbólumokat?” Botta San Franciscóban a Modern Művészetek Múzeumát (SFMOMA) felhőkarcolók közé tervezte. Az 1995-ben átadott épület tervezése során az egyik legfontosabb szempontja volt, hogy megtörje a városrész egyhangúságát, olyan referenciapontot hozzon létre, amely a névtelen teret kiemeli a város szövetéből. És valóban, a SFMOMA épületéről egyből kiderül, hol az eleje, a hátulja, miközben a szimmetrikus, tégla- és kőborítású múzeum tetőzetéből egy ferdén levágott, fekete-fehér csíkozású henger emelkedik ki, Botta szavaival szemként vagy laikus rozettaként. Az építész a múzeumot a modern művészetek templomának tervezte, amelynek természetes eleme a fény. A „szem” így nemcsak látványelem, hanem a természetes megvilágítás funkcionális eszköze is. Botta nemcsak a városi térhasználatra gondolt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy az építészetnek hozzá kell szólnia a terek használatához. „A plázákban vagy a hozzájuk hasonló épületekben labirintussá szűkítettük tereinket. Tipográfiai jelek nélkül elvesznénk, nem tudnánk tájékozódni, nem érzékelnénk, milyen távol vagyunk a talajtól. A jó építészet megmutatja a jeleket, jelzi az épület hierarchiáját, táblák nélkül is megtaláljuk benne a bejáratot vagy az átriumot” – mondta. Bázelben a kinetikus művészeteknek otthont adó Tinguely Múzeum épületét nem választotta el a közeli folyóparttól. Az épület tömbjét és annak környezetét úgy tervezte meg, hogy a látogató megértse, le kell jönnie a partra, sőt az épületben látható kiállításnak is része a hömpölygő folyó. Az olaszországi Rovereto kortárs múzeuma esetében viszont (lásd: MúzeumCafé 22. – a szerk.) egészen más volt a szempont: az új épülettel nem akarta megzavarni a város fennmaradt középkori utcájának

látványát, ezért ragaszkodott hozzá, hogy két műemlék épület mögött kapjon helyet a modern kulturális intézmény. Az utca két épülete egyfajta hídfőállássá vált, mióta a köztük kialakított út bevezeti a látogatót a hátsó, kortárs térbe. Botta város-természet-társadalom-múzeum-gyűjtemény-építészet problémakörét illusztráló példái közül megfontolandó, amit a szöuli Leeum Samsung Múzeum kapcsán fejtett ki némi humorral. „Három kortárs építészt nem szabad összeereszteni, mert még a parkolószinteket sem tudtuk összehozni” – vallotta be, hiszen a három épületet az övén kívül Rem Koolhas és Jean Nouvel tervei alapján húzták fel 2004-ig. Közülük Botta nyerte el a hagyományos koreai művészetet bemutató múzeum terveit, amely lehetőséget teremtett az építésznek, hogy térbeli kontextusban kifejtse, mit jelent számára egy 21. századi múzeum. A föld alá ékelődő épületnek, ahogy San Franciscóban is, itt is fő szervező ereje volt a fény – ezúttal egy spirális rotunda segítségével. A múzeumépület formájában és anyaghasználatában reflektál a gyűjtemény többségét alkotó kerámiára és a fallal körülvett város történetére. A kiállítóterek műtárgyvédelmi szempontból sötét terekbe kerültek, de éppúgy fontosak voltak a tervező számára a látogatók és a múzeum munkatársainak gyakorlati és mentális szempontjai is. A Leeum egyfajta válasz arra, hogy válhat a múzeum egy kaotikus metropolisban egyszerre lüktető kulturális helyszínné és a nyugalom szigetévé. Az építészkongresszus folyamából kiragadott három előadó bármennyire is más aspektusból vallott a kortárs múzeumépítészetről, gondolataik síkjai metszették egymást. A design és a bátor esztétikai gesztus elengedhetetlen, de csak akkor igazán sikeres, ha az építész hatásosan és közérthetően tud hozzászólni a városi térhez, felismeri problémáit, képes arra, hogy alkotásával kommunikáljon az épületet használó, fenntartó társadalommal, bátorítsa felhasználóit, hogy szembenézzenek önmagukkal, megtalálja a csak az adott hely, gyűjtemény, hagyomány együtt állásában érvényes összhangot. [1] Martha Thorne urbanisztikai szakember, a Pennsylvania Egyetemen végzett építészként. 2005 óta az építészek Oscarjának számító Pritzker-díj ügyvezető igazgatója, a Madridi IE Építészeti Iskola nemzetközi dékánhelyettese, 1996 és 2005 között a Chicagói Művészeti Intézet egyik vezeteője. [2] Az 1999-ben alapított Tham & Videgård iroda a progresszív új svéd építészgeneráció legismertebb szereplője; számos díjat nyert, több monográfia is megjelent róluk. Jelenleg Kínában, Dániában, Norvégiában, Angliában, az Egyesült Államokban és Mexikóban épül alkotásuk. A legtöbb díjat nyert munkájuk a 2004-ben nyílt nemzetközi pályázaton elnyert, 2008-ban átadott kalmari múzeum, a legismertebb pedig a Tükörkocka Treehotel Haradsban, amely egy magas szálfára szerelt high-tech apartman. [3] Mario Botta Carlo Scarpa és Giuseppe Mazzariol professzoroknál diplomázott 1969-ben, dolgozott Le Corbusier-nek és Louis Kahnnak is. 1970-ben kezdett tervezni, kezdeményezője, oktatója és két periódusban dékánja volt a Mendrisiói Építészeti Akadémiának. Számos épülete valósult meg, például: MOMA múzeum, San Francisco; Feltámadás katedrális, Évry; Tinguely Múzeum, Bázel; Cymbalista zsinagóga, Tel-Aviv; városi könyvtár, Dortmund; Kyobo-torony és Leem Múzeum, Szöul; Tata Irodaházak, Új-Delhi; Santo Volto-templom, Torinó; Tschuggen wellnessközpont, Arosa; Csingua Egyetemi Könyvtár, Peking.

MARIO BOTTA SAN FRANCISCO-I MODERN MŰVÉSZETI MÚZEUMÁNAK „SZEME” NEMCSAK LÁTVÁNYELEM, DE A TERMÉSZETES MEGVILÁGÍTÁS ESZKÖZE IS

A LOUISIANA MUSEUM OF MODERN ART ÉPÜLETE A DÁN HUMLEBÆKBEN ÖSSZEKAPCSOLJA A MŰVÉSZETET, A MÚZEUMOT ÉS A TERMÉSZETET

A KALMAR MŰVÉSZETI MÚZEUM A TÖRTÉNELMI VÁROS VÉDETT PARKJÁBAN EGY MODERNISTA ÉTTEREMPAVILON MELLETT KAPOTT HELYET

MÚZEUMNEGYED

ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁS A RÉGI NAPPALIBAN – KÁDÁR GYÖRGY ÉS TÚRY MÁRIA FESTŐMŰVÉSZEK MŰTEREMVILLÁJA MA SOKSZÍNŰ MAGÁNMÚZEUM SZERZŐ: VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A budapesti Széher út 74. szám alatti, hatalmas üvegablakokkal tarkított műteremház, Kádár György és Túry Mária képzőművészek egykori otthona és alkotóműhelye 2005 óta mindenki számára nyitva áll. A szülői házból kialakított régi-új tereket a művész házaspár lánya időt és pénzt nem kímélve álmodta meg. „Édesapám halálát követően, látva szüleim életművét, a rengeteg festményt, gobelint, szobrot, megszületett bennem a galéria gondolata, ahol bárki megismerheti a két művész műveit és egykori alkotóterét” – mesél a kezdetekről Kádár Katalin. Így született meg a Galéria Lénia, amely egyszerre múzeum, ahol olyan munkákat láthatunk, amelyek örökre hirdetik a két művész életművét, kiállítóhely, amely a művészcsalád képein túl kortársak alkotásainak is helyet biztosít, és persze galéria a szó műkereskedelmi értelmében is. A látnivalók törzsanyagát a művészcsalád itt készült munkái teszik ki. Kádár György (1912–2002) Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész bátran kísérletezett a különböző technikákkal és műfajokkal. A kezdeti expresszív figurális kompozíciókat előbb plasztikus munkásábrázolások, majd a hetvenes évektől absztrakt csendéletek és tájképek váltották fel. A festészet mellett plakátterveket, könyvillusztrációkat, mozaikokat és üvegablakokat is készített, miközben a főiskola megbecsült tanáraként nevelte a jövő tehetségeit. Felesége, Túry Mária (1930–1992) kétszeres Munkácsy-díjas festőművész, Szőnyi István és Domanovszky Endre tanítványa életművét is a festői problémák megoldásának keresése, a műfaji sokféleség jellemezte. Szívesen kísérletezett tűzzománccal, kisebb munkáit ő maga égette ki saját kemencéjében, emellett rengeteg rajzot, festményt, rézkarcot, linómetszetet, gobelint, mozaikot és faintarziát hagyott hátra. „A témát legszívesebben végigpróbálom, végigjátszom más műfajban, különböző technikákkal is. Legjobban az izgat, mit tesz lehetővé a másfajta anyag” – vallotta egykor. Leányuk, Kádár Katalin (1951) tervező-grafikusként végzett a főiskolán, de a plakátok, a könyvillusztrációk és az autonóm grafikai sorozatok mellett az elmúlt években belekóstolt a festészetbe és a fotózásba is. „A szüleim kezdetben megpróbáltak lebeszélni erről

a pályáról, mert ők akkor már látták, hogy mennyire nehéz ez az út, de én kitartottam. A Kisképző elvégzése után egy teljes nyáron át készített fel édesapám a főiskolára, itthon rajzoltunk minden áldott nap. A sikeres felvételit követően végül két éven át én magam is Kádár György tanítványa lettem” – mesél indulásáról a galéria tulajdonosa. A művészcsalád otthona 1959 és 1961 között épült, Pintér Béla tervei alapján. Az üvegfelületekkel és szögletes formákkal játszó ház a maga idejében nagyon modernnek számított, és ma is kitűnik a többi épület közül. A műteremház alsó szintjén középen volt egykor a nappali, a baráti összejövetelek állandó helyszíne. A most ide ki akasztott képeket Kádár Katalin úgy válogatta össze, hogy minden korszakból és minden műfajból legyen itt legalább egy, bemutatva ezzel a szülők munkásságának műfaji sokszínűségét. „Az itt látható képek mindegyike közel áll hozzám valamiért, nem véletlenül választottam ki őket” – avat be a válogatás szempontjaiba a galéria létrehozója. A nappaliban megismerhetjük Kádár György hetvenes években született konstruktív csendéleteinek, olajképeinek, rézkarcainak letisztult, vibráló színeit, de Túry Mária Sci-fi sorozata is ide került, amelynek műveit a régi rádiókban lévő diódák ihlették (a sorozat a kis űrlényeknek, űrhajóknak látszó diódákról kapta a találó Sci-fi címet). Az innen nyíló kis szoba volt egykor a hálószoba, ahol most a tanítványok és a kollégák munkái láthatók. Kádár György a Képzőművészeti Főiskolán együtt tanított többek között Domanovszy Endrével, Kmetty Jánossal, Bortnyik Sándorral, Barcsay Jenővel és Szőnyi Istvánnal – tőlük is került néhány kép ebbe a szobába. Emellett sok tehetséges művész végzett a mester keze alatt, köztük Gross Arnold, Kiss György, El Kazovszkij; az ő emléküket is az itt elhelyezett mappákban őrzik. A művészcsalád könyvtárának egy részét is ezen a szinten helyezték el annak idején: a polcokon ma is éppen úgy sorakoznak a könyvek, ahogyan Kádár György és Túry Mária használta azokat. Érdemes látogatásunk során az erkélyre is kilépni, mert a kilátás mellett a kertben egy mozaikmedencét is megcsodálhatunk, amelyet Túry Mária a hetvenes évek elején készített az unokáinak. Szemben nyílik a házaspár lányának gyerekkori szobája, ahol Katalin saját munkáiból rendezett be egy kis válogatást: egy-egy téma köré csoportosuló rajz-, akvarell-, illetve rézkarcsorozataiból láthatunk itt munkákat. „Amikor ügyeletben ülök a galériában, minden kedden és szombaton, hozom magammal a mozgó műtermemet, a ceruzáimat, a csőtollamat, és magamban alkotok” – osztja meg velünk

munkamódszerét a Galéria Lénia megálmodója. Kádár Katalin legutóbbi kiállítása Esztergomban, a Duna Múzeumban volt, ahol három termet töltöttek meg víz témájú képei. De, mint mondja, az idén még nem jutott ideje a saját munkáival foglalkozni, a galéria tölti ki mindennapjait, ahol immár kilenc éve ő a galéria kurátora, teremőre, takarítója, „szíve és motorja”. Nagyrészt egyedül készíti a kiállításokat, a katalógusokat, de a családja is mögötte áll. „A férjem érdeme a világítás és a képakasztó rendszer, a fiam pedig grafikusként segít a weboldal és a katalógusok szerkesztésében” – mondja büszkén. A nappaliból a felső szintre vezető lépcsőházba kilépve a falakról a művészházaspár önarcképei néznek vissza ránk. A korai főiskolai, majd a későbbi, már érettebb önarcképek nem mindennapi látványt nyújtva kísérik végig lépteinket az emeletig. A ház építése során a felső szinten alakították ki a nagy belmagasságú műtermet. Abban az időben a művészházaspár nagyon sok monumentális műre kapott megbízást: az itt megtervezett hatalmas mozaikok, festett üvegablakok ma az ország legkülönbözőbb pontjain díszítenek épületeket. Székesfehérváron egy óvoda homlokzatát festették meg, Nagykanizsán faintarziát készítettek, míg Szekszárdon a Babits Mihály Művelődési Központ színházterme fölött egy szintén ebben a műteremben született, harminchárom méter hos�szú mozaik látható. A műteremben a murális munkákon kívül festményeket, grafikákat és rézkarcokat is készítettek. A művészházaspár hiába dolgozott egy műteremben, mégsem hatottak igazán egymásra, mindkettőjüknek megmaradt a maga jellegzetes, összetéveszthetetlen, egyedi stílusa. A műhelyben látható Túry Mária festőasztala és Kádár György külön kis alkotóhelyisége. „Apu nagyon szerette ezt a helyet, szívesen rajzolgatott az ablak alatt, az utolsó időben pedig itt is aludt” – meséli Kádár Katalin. Kész munkáikkal rengeteget utaztak: többek között volt kiállításuk Rómában, Nürnbergben, Bulgáriában, de adtak el képeket Amerikába, Franciaországba és Hollandiába is. A műterem különleges belmagassága és a hatalmas ablakokon beáramló fény tökéletes helyszíne az itt megrendezett kiállításoknak. De nem elég a szép, világos helyszín, Katalinnak az évszak kiválasztása is fontos szempont. „Igyekszem többnyire tavasszal vagy ősszel rendezni a kiállításokat, hogy a kiállított alkotások mellett az ablakokon beszűrődő fények játéka és a kerti ősfák látványa további vonzerővel bírjon a látogatók számára” – meséli a galéria tulajdonosa. Nem volt ez másképpen a galéria 2005-ös nyitó kiállításán sem, amelyre Kádár György és Túry Mária munkáiból válogatott. „Látva a sok érdeklődőt, barátot, egykori tanítványt, lelkes látogatót, éreztem, hogy nem hiába dolgoztam ennyit a megnyitásért” – emlékszik vissza a művészházaspár leánya. Ám idővel egyre kevesebb látogató jött, így Kádár Katalin hamar rájött, hogy folyamatosan frissíteni, színesíteni kell a Galéria Lénia programjait ahhoz, hogy a hely mindig vonzó legyen. A felismerést követően először szülei munkáiból rendezett különböző tematikus válogatásokat. Így született meg a Gobelinek és gobelintervek című kiállítás Túry Mária textiles munkáiból, majd a Száz év, száz név című Kádár György tanítványai és kollégái munkáiból. Később Kádár Katalin a saját kortársainak is elkezdett egyéni és csoportos kiállításokat szervezni a galériába: ilyen volt például Fekete László Kissé romos tárgyegyüttes újrakezdéshez, szerény étkezéssel címet viselő kerámiatárlata, de rendezett kiállítást Romvári Mártonnak és Kalmár Jánosnak is. Most pedig egy különlegességre készül… Az idei év első kiállítása ugyanis a holokauszt évfordulójához kapcsolódik. Kádár György megjárta a poklok poklát, a hitleri haláltáborokat. A fiatal festő munkaszolgálatos volt, és egy szerencsétlen véletlen folytán az ő szerelvényüket is hozzákapcsolták egy olyan a vonathoz, amelyik Auschwitzba ment. Az egész családja ott maradt, húgát ötéves kislányával együtt

rögtön vitték a gázkamrába, bátyját pedig akkor lőtték agyon, mikor már felszabadult a tábor. Ő maga nagyon betegen, mindössze harmincöt kilósan került ki a borzalmakból. Hazaérve az a hír fogadta, hogy a feleségét a távolléte alatt a Dunába lőtték. Bekerült a János kórházba, ahol majdnem fél évig ápolták, mire ismét felerősödött. Ezek a tragikus és szomorú események egész életét, munkásságát végigkísérték. „Nekem nem mesélt erről az időszakról, mert ilyen előzmények után engem a világtól, mindentől óvott” – fűzi hozzá a festő lánya. Később a festő az átélt borzalmakról rajzolt egy rendkívül felkavaró sorozatot. Az ötvenhét rajzból álló kollekciót 1946-ban állították ki itthon, majd 1988ban az egészet megvette a Nashville-i Vanderbilt Egyetem, és a mai napig ezzel illusztrálva tanítják a holokausztot az egyetem történelem karán. Miután az amerikai egyetem megvette a rajzsorozatot, 1989-ben rendeztek belőle egy kiállítást, ahová a művészt is meghívták. „Miközben édesapám az ottani tévéknek adott interjút, a tolmácsnő sírva jött ki, hogy nem bírja tovább fordítani az elmondottakat, mert megállíthatatlanul potyogtak a könnyei” – emlékszik vissza a festő lánya. A teljes sorozat fotódokumentációjából és a megmaradt tíz vázlatrajzból rendezett kiállítás februártól látható a Galéria Léniában, Kádár Györgynek a képekhez írt magyarázó szövegeivel együtt. Mint minden kiállítás ez is megjelenik majd egy, a család gondozásában kiadott katalógusban. A könyvben a kiállításon látható képek kronologikusan következnek egymás után, táborról táborra. A fekete-fehér katalógus négy színes oldallal zárul majd, jelezve egy boldog, reménnyel teli új élet hajnalát. A galériában idén még egy kiállítást rendeznek, Kádár György és Túry Mária hatvanas években készült monotípiáiból. Ezt követően ősszel csoportos kortárs kiállítás készül majd az Ars Sacra Fesztiválra. Kádár Katalin egy darabig önerőből finanszírozta az itt megrendezett kiállításokat, ma viszont alapítványként pályázik a fennmaradásért. „A Galéria Lénia nem a klasszikus értelemben vett kereskedelmi galéria, mert bár a kiállított művek mindegyikének megvan az ára, vannak képek, amelyeket az életmű szempontjából fontos megtartani. Az a célom, hogy a gyűjteményt egyben tartsam, de néha rákényszerülök, hogy elvigyek egy-egy festményt árverésre, mert van, hogy a fűtést sem tudom kifizetni. Ez mindig fájdalmas döntés, kicsit meghalok ilyenkor, de azzal vigasztalom magam, hogy a képeknek is az a jó, ha nézik őket, és nem a falhoz befordítva állnak” – zárja a beszélgetést a Galéria Lénia „szíve és motorja”.

A MŰVÉSZHÁZASPÁR EGYKORI OTTHONA 1959 ÉS 1961 KÖZÖTT ÉPÜLT PINTÉR BÉLA TERVEI ALAPJÁN. A MAGA IDEJÉBEN KIFEJEZETTEN MODERNNEK SZÁMÍTÓ HÁZ NAGY ÜVEGFELÜLETEKKEL NYÍLIK MEG A KERT FELÉ. AZ ALSÓ SZINT KÖZPONTI HELYISÉGE VOLT RÉGEN A NAPPALI – A MOST IDE KIAKASZTOTT KÉPEKET KÁDÁR KATALIN ÚGY VÁLOGATTA ÖSSZE, HOGY MINDEN KORSZAKBÓL ÉS MŰFAJBÓL LEGYEN ITT LEGALÁBB EGY-EGY ALKOTÁS, BEMUTATVA EZZEL SZÜLEI MUNKÁSSÁGÁNAK MŰFAJI SOKSZÍNŰSÉGÉT

A NAPPALI ÉS A KÖNYVTÁRSZOBA AZ ERKÉLY FELŐL. „AZ ITT LÁTHATÓ KÉPEK MINDEGYIKE KÖZEL ÁLL HOZZÁM” – MONDJA A VÁLOGATÁS EGYIK FONTOS SZEMPONTJÁRÓL KÁDÁR KATALIN, A GALÉRIA LÉTREHOZÓJA; A FALAKON KÁDÁR GYÖRGY HETVENES ÉVEKBEN SZÜLETETT KONSTRUKTÍV CSENDÉLETEI, OLAJKÉPEI, RÉZKARCAI ÉS TÚRY MÁRIA SCI-FI SOROZATÁNAK DARABJAI LÁTHATÓK, A KÖNYVESPOLCON MA IS UGYANÚGY SORAKOZNAK A KÖTETEK, AHOGYAN MUNKÁJUK SORÁN A KÉT MŰVÉSZ HASZNÁLTA ŐKET

A NAPPALIBÓL NYÍLÓ KISEBB SZOBA VOLT RÉGEN A HÁZASPÁR HÁLÓSZOBÁJA; MOST ITT EGYKORI MŰVÉSZBARÁTAIK, TÖBBEK KÖZÖTT DOMANOVSZY ENDRE, KMETTY JÁNOS, BORTNYIK SÁNDOR, BARCSAY JENŐ, SZŐNYI ISTVÁN MUNKÁI LÁTHATÓK. KÁDÁR GYÖRGY KEZE ALATT A KÉPZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLÁN SOK KÉSŐBB UGYANCSAK HÍRESSÉ LETT MŰVÉSZ IS TANULT – PÉLDÁUL GROSS ARNOLD, KISS GYÖRGY ÉS EL KAZOVSZKIJ –; AZ Ő MUNKÁIKBÓL IS SZÁMOSAT ŐRIZNEK AZ ITT LÉVŐ MAPPÁKBAN

AZ EMELETEN LÉVŐ MŰTEREMBEN MA KÁDÁR KATALIN IDŐSZAKI TÁRLATOKAT RENDEZ; OTTJÁRTUNKKOR A HOLOKAUSZTRA EMLÉKEZŐ, AHOL A FÉNY IS SÖTÉT VOLT CÍMŰ KIÁLLÍTÁS ELŐKÉSZÍTÉSE FOLYT. KÁDÁR GYÖRGY AZ AUSCHWITZBAN ÁTÉLT BORZALMAKAT A HÁBORÚ UTÁN ÖTVENHÉT RAJZBÓL ÁLLÓ SOROZATBAN ÖRÖKÍTETTE MEG. 1988-BAN AZ ANYAGOT MEGVÁSÁROLTA A NASHVILLE-I VANDERBILT EGYETEM. A GALÉRIA LÉNIA TÁRLATA A SOROZAT FOTÓDOKUMENTÁCIÓJÁRA ÉS A MEGMARADT TÍZ VÁZLATRAJZRA ÉPÜLT

MÚZEUMNEGYED

CUKORBAN TARTÓSÍTOTT CIPRUSFÁK – A PANNON-TENGER MÚZEUM MEGNYITÁSA ÚJ PEZSGÉST HOZOTT EGÉSZ MISKOLC ÉLETÉBE SZERZŐ: RAJCSÁNYI GELLÉRT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

Új lendületet adhat az egyébként sokféle válsággal küszködő hazai természettudományos múzeumi világnak (lásd: MúzeumCafé 34. – a szerk.) a miskolci Herman Ottó Múzeum új részlege, a Pannon-tenger Múzeum nemrégiben megnyílt két új állandó kiállítása. A fejlesztés apropóját egy nemzetközi jelentőségű leletegyüttes adta, és mivel egy pályázat nyomán pénz is került, új épületszárny és kiállítás született, amely méltó a múzeum névadója, az idén száz éve elhunyt Herman Ottó tudományos örökségéhez. Ahogy Pusztai Tamás, a múzeum igazgatója a megnyitón fogalmazott: „A Pannon-tenger Múzeum átadása a miskolci múzeumtörténet egy szakaszának lezárását is jelenti.” De honnan is indult a múzeum, majd az új kiállítás története? Herman Ottó volt az utolsó magyar polihisztor – ismeretes ez az epitheton ornans a breznóbányai születésű természetkutatóról, ornitológusról, arachnológusról, ichtyológusról, régészről, önkéntes itáliai szabadságharcosról, újságíróról, politikusról, néprajzkutatóról… Ő volt az első Kárpát-medencei, bizonyíthatóan őskőkori leletek, a Bársony-házi „szakócák” beazonosítója is, amivel – hosszú nemzetközi polémiák és további hazai kutatások nyomán – igazolni tudta, hogy Magyarország területén éltek már a jégkorban is emberek. Herman Ottó segítette az Erdélyi Múzeum Egylet munkáját is, majd a Magyar Nemzeti Múzeum állattárának őrsegédje lett. A világ- és országjáró, de Miskolchoz is erősen kötődő tudós tehát igazán megérdemelte, hogy múzeumot nevezzenek el róla kedves városában, ahol iskoláit kezdte, ahol a 19. század végén országgyűlési képviselő volt, ahová meglett korában kötött házassága után szívesen húzódott vissza, és ami végső nyughelye is lett. Lillafüredi nyaralója, a Pele-lak ma az emlékháza, 2007-ben esett át teljes felújításon. A polihisztor nevének és emlékezetének mai legfőbb miskolci őrzője viszont maga a korábbi megyei, ma városi múzeum, amelynek jogelődje 1899-ben alakult meg Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeum-Egyesület néven. A múzeum igénye a Herman Ottó-féle régészeti munkák folyományaként született meg, az idős tudós be-bejárt az intézménybe, és

adományokkal is gazdagította azt. „Herman Ottó gyakorta jön le hozzánk, hogy a természetet a mi csodaszép Magyar Tempénkben vizsgálja (…), s a miskolci paleolitlelet mellett síkra szálljon” – emlékezett vissza Leszih Andor, aki 1905 és 1950 között állt a múzeum élén. Már az első nagy, 1902-es kiállításon látható volt itt egy természetrajzi gyűjtemény. A múzeumot 1913–14-től Borsod vármegye és Miskolc tartotta fenn, majd 1950-ben államosították, és 1953ban vette fel a természettudós nevét. Az ötvenes–hatvanas éveket viszont a hanyatlás jellemezte: megrongálódott az épület, bezárták a kiállításokat, gyengült a hivatalos és a társadalmi támogatás. A természettudományi gyűjteményt állami utasításra szétosztották a miskolci iskolák között. A hetvenes években jött csak a fellendülés, és végül az 1952-ben szocreál stílusban épült, eredetileg a kommunista párt megyei pártbizottsága számára felhúzott Görgey utcai épületbe költözött az akkor már a megyei hálózatot igazgató múzeum. A nyolcvanas évekre kialakítottak egy új természettudományi állandó kiállítást, és újra elindult a természettudományos kutatás is az intézményben. Ugorjunk most időben és térben csekély negyedszázadot előre – és mintegy hétmillió évet vissza. A helyszín Bükkábrány lignitbányája, az időpont 2007 júliusa. A bánya mélyén ekkor találtak rá azokra a felső miocén kori mocsárciprus-maradványokra (lásd MúzeumCafé 1. – a szerk.), amelyek kuriozitásukon és világszintű tudományos értékükön túl a Herman Ottó Múzeum új természettudományi kiállításának megszületéséhez is hozzájárultak. A markológépek tizenhat ciprusfa megmaradt törzsét ásták ki: a négy-hat méter magas, másfél-három méter átmérőjű maradványok az évmilliókkal dacolva maradtak eredeti, függőleges helyzetükben, egymás közelében. Alul széles „talpaikkal”, de lendületesen égbe szökő sziluettjeikkel mintha földön kívüli civilizáció emlékei vagy gótikus oszlopok maradványai lettek volna a külszíni fejtés déli végében. A leletek különlegessége, hogy a fák nem kövesedtek meg: az élő fákhoz hasonlóan jó állapotban találtak rájuk a bányászok. A fák átlag életkora az évgyűrűk alapján négyszáz év. A facsoport a tudományos vizsgálatok alapján egy viszonylag gyorsan lezajlott katasztrófa – földkéreg-elmozdulás és földrengések okozta cunami vagy folyómeder-áthelyeződés – miatt maradhatott meg: homokréteg folyta körül és őrizte meg őket öt-hat méter magasságig. A több millió évig kitartó változatlanság a fák ember általi felfedezéséig tartott: attól kezdve versenyfutás indult az idővel, hogy milyen megoldással mentsék meg a leleteket

az enyészettől – a fák ugyanis néhány hónap alatt teljesen elporladtak volna. A körülmények nem voltak kedvezők: nyár volt, az illetékesek egy része éppen a szabadságát élvezte; a hivatalok sem tudták, mihez kezdjenek a váratlan kinccsel; ráadásul a sebtiben elért szakemberek sem tudtak egységesen egy tökéletes állagmegőrző megoldást javasolni. A fák feltárása, konzerválása és a tizenhatból négy példány végleges megőrzése végül logikusan az akkor még megyei Herman Ottó Múzeum feladata lett. „Ezzel indult nagyjából a Pannon-tenger Múzeum története” – mondja Szolyák Péter őstörténész, muzeológus, a Herman Ottó Múzeum Földtörténeti és Természetrajzi Tárának vezetője, a Pannon-tenger Múzeum kurátora. Az eredetileg az ősemberek korával foglalkozó kutató megfogalmazása szerint az ő számára a Pannon-tenger Múzeum „csak egy földtörténeti kirándulásnak indult, amelyen azonban szerencsés módon eltévedtem, és amibe egyúttal bele is szerettem”. A korábban a Miskolci Egyetem Ős- és Ókortörténeti Tanszékén dolgozó Szolyák 2004-től áll a múzeum alkalmazásában. Régésztechnikusként kezdett, majd 2013 februárjától lett az új kiállítási projekt szakmai vezetője. „Kemény, sűrű időszak volt az előző pár év – mondja, de élvezi az új helyzetet: – Munkatársaimmal nagy terveket dédelgetünk; a kiállítás megépítése valójában nem a vége egy hatéves történetnek, hanem remény szerint a kezdete egy teljesen új múzeumi korszaknak.” A mocsárciprusok bemutatására a Herman Ottó Múzeum európai uniós pályázatot nyújtott be, amelyen 2010-ben nyert is. A támogatás nettó, vissza nem térítendő összege mintegy 369 millió forint volt, ez az összköltség 85 százalékát fedezte. Az építkezés megkezdése előtt a múzeumnak a saját területén is régészeti feltárást kellett végeznie. A Szolyák Péter vezette bő két hónapos ásatáson számos érdekes leletre bukkantak kálváriamaradványoktól második világháborús tömegsírokig. Az építkezés befejezése néhány váratlan esemény (finanszírozási gondok, kétszeri beázás) miatt csúszott, végül 2013 novemberében nyílt meg az új épületszárny. „Három év telt el az első kapavágástól a nyitásig” – mondja a kurátor, akivel alkalmunk nyílt végigsétálni az elkészült új szárnyon. Ahogy az előtérből leérünk a kiállítás szintjére, a projektvezető rögtön a ciprusok megmentésének körülményeiről mesél. „Rövid idő alatt kellett megoldani a kimentésüket és a tárolásukat. Eredeti helyükön, a bükkábrányi bánya mélyén – bár voltak ilyen elképzelések is – nem maradhattak.” A felfedezés után rövid időre lelassították ugyan a bányászatot – a bánya minden segítséget megadott a kutatóknak –, ám a kitermelést nem sokkal később teljes intenzitással folytatni kellett. (Itt működik 2009 óta a világ egyik legnagyobb, 1600 tonnás, hat emelet magas, hetven méter hosszú kotrógépe.) A helyszínen tehát nem lehetett megoldani a kutatást és a leendő turisták látogatását. Az egyenként több tonnás ciprusokat el kellett szállítani. A miskolci múzeumba négy, az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területre öt, a Magyar Természettudományi Múzeumba pedig egy került. A többit nem sikerült megmenteni a bányaművelés és az enyészet elől. A legfontosabb, legsürgetőbb kérdés az volt, milyen megoldást válasszanak a ciprusok megőrzésére. A fák sejtfalait megerősítő cellulóz ugyanis, ha nem is teljesen, de jelentős részben lebomlott, csak a lignin maradt meg. „A felszínre kerülés után gyorsan száradtak szét a famaradványok. A föld alatti érintetlen homok hétmillió évet biztosító védelmével semmilyen emberi, tudományos megoldás nem vetekedhet” – ismeri el Szolyák Péter. A lehetséges tartósítási megoldások közül viszont választani kellett – végül egymástól eltérő védelmet kaptak a fák. „Bánfalvy Ferenc farestaurátor osztályvezető kollégám irányításával két törzset egyre töményebb cukoroldatban tároltunk, egyet epoxigyantával telítettünk, egyet pedig gombamentesített tiszta vízben őrzünk a mai napig.”

A cukros oldat előteremtése külön kaland volt; ezzel már a kiállítás előterében szembesülhetünk. Egy hatalmas táblán ugyanis a kiállítás támogatóinak, adományozóinak hosszú névsorát olvashatjuk, nagyvállalatoktól a civilekig. Mint a kutató meséli: „Volt olyan is, hogy egy nagymama, anyuka és unoka jöttek be egy kis adag cukorral, hogy segítsék a munkát. A ciprusok megmentése megmozgatta Miskolcot.” Mondhatni, „téglajegyeket” árultak ötszáz forintért – az adományozók kis ciprusfadarabokat kaptak a fák törmelékéből. A legnagyobb adományozók egyike a vám- és pénzügyőrség volt: az országhatáron csempészáruként lefoglalt több tonna cukrot bocsátottak a múzeum rendel kezésére. Igaz, szigorúan vették a jótékonyságot: külön raktárban, leplombálva őriztették a cukrot, és hetente, a VPOP illetékesének jelenlétében lehetett csak meghatározott mennyiséget vételezni a ciprusfa tartósításához, majd újra leplombálták a raktárat. A famentési folyamat lassú volt: öt éven keresztül adagolták fokozatosan az egyre nagyobb sűrűségű cukoroldatot a fákba, így azok belsejéig is le tudott hatolni az oldat, megerősítve így a roncsolódott sejtszerkezetet. A technológia kapcsán Morgós András restaurátorprofesszor nevét emeli ki Szolyák Péter. A fák biztosan nem maradnak ugyan egyben további évmilliókig, „de ha hétszáz évig még kibírják a ciprusok a múzeumban, sikeres lesz a történet” – teszi hozzá nevetve. Amikor erről beszélgetünk, már a két kiállított ciprustörzset nézzük a kétszintes kiállítórészben. Diorámaszerű, az eredeti környezetet imitáló háttér előtt áll a két fa, ránézésre mintha még mindig élők lennének. Ezen a két cipruson néha megjelenik a kén, ezt rendszeresen el kell távolítani. A szomszédos teremben hatalmas tartályban ázik a harmadik ciprus, itt tíz-tizenötezer liter vizet kell két-három havonta cserélni, a kristálytiszta vízhez pedig gombamentesítőt kell adagolni a védelem érdekében. A ciprusok körül és az ettől a teremtől északra, illetve délre elterülő szárnyakban járhatjuk be a sokszínű természettudományos kiállítást. A Pannon-tenger Múzeum ugyanis nem csak a ciprusokra koncentrál: a 23 millió évvel ezelőttől 5,3 millió évvel ezelőttig tartó miocén korszak részletes bemutatása a lényeg. Rögtön a fákkal szemben, az emeleti, érkezési szinten egy hosszú időszalag fut végig a falon. A Föld több ezermillió éves történetét próbálták itt ábrázolni a kiállítás alkotói, meglehetős sikerrel. Lenyűgöző látni, hogy még egy tizenhét méteres idővonalon is „csalni” kell, hiszen az emberi civilizáció története szinte még egy pixelnyi sávot sem tenne ki a hosszú szalagon. )

) Egymillió év nagyjából két centit tesz ki ezen az idővonalon, és a bükkábrányi cipru-

sok kora, a teljes miocén korszak is alig 25-30 centiméter rajta. Az időszalag alatt az egyes korszakaszokra vonatkozó fontosabb természettudományos információk, a növény- és állatvilág fejlődésének fontosabb állomásai láthatók. Ezen az egyébként tengeralattjárók belsejére emlékeztető múzeumi szinten a fentiek mellett több érintőképernyős és egyéb játék is található, amelyekkel egyszerűen, közérthetően tudják bemutatni a Föld történetének legfontosabb folyamatait – és nem csak a gyerekeknek. Innen sétálunk le az alsó szintre: a lépcsőház falán a bükkábrányi lignitbánya száz méter mélységig tudományos hitelességgel rekonstruált rétegsora látható arról a területről, ahonnan 2007-ben a felszínre kerültek a fák. A lépcsőház közepén hatalmas mamutagyar, a múzeum régi büszkesége lóg: 1900-ban találták a miskolci rendező-pályaudvar kialakítása közben a 20-25 ezer évesre becsült leletet. Az alsó szinten aztán részletesen megismerhetjük a bükkábrányi ciprusok történetét és a csodával határos fennmaradásukról szóló különböző tudományos feltevéseket. Ezután a mentésükről tudhatunk meg információkat: például azt, hogy mindössze négy centiméteren múlt, hogy sikerült egy közúti híd alatt keresztülvinni őket, vagy azt, hogy a múzeumnak kezdetben egy külön ideiglenes épületet kellett felhúznia a maradványok megőrzése és konzerválása céljára. A Pannon-tenger Múzeum innentől egy sokszínű, szerteágazó természettudományos kiállítássá válik, amely ugyanakkor erősen kapcsolódik Miskolc és környéke, Borsod-Abaúj-Zemplén megye és a Bükk hegység természeti kincseihez és örökségéhez. Egy anyagvizsgáló fal rekeszeiben különböző kőzetmintákat találunk, megfoghatjuk a lignittől a barna- és a feketekőszénen át az antracitig tömörödő „családfát”. További rekeszekben többek között olajpalát, perlitet, rézércet és ólmot találunk; de egy kis darab uránérc is ki van állítva – rendkívül gyenge, egészségre ártalmatlan sugárzását mérni is lehet vezetőnk szerint. Érdekes információkkal találkozhatunk a Föld mágneses pólusainak vándorlásairól és arról is, hogy a mágneses pólusok felcserélődésének mekkora esélye van a közeljövőben (megsúgjuk, van esélye, és annak az emberi civilizációra gyakorolt hatásairól hatalmas vita dúl a tudósok között). Egy forgatható kerékszerkezetben különböző olajszármazékok sűrűségét lehet a gravitáció segítségével megtapasztalni. Külön szakasz szól a vulkánokról és tevékenységükről, hiszen a közeli Zempléni-hegység vulkáni eredetének nagy szerepe van a helyi természet és az emberi civilizáció alakulásában, elég csak a szőlészetre gondolni. „Hosszú távon jelen korunk geodinamikai szempontból csak egy nyugalmi időszak, hiszen a Kárpát-medence alatt jóval vékonyabb (23-27 kilométeres) a földkéreg a világátlagnál (30-35 kilométer), és az alattunk elhelyezkedő kéregdarabok állandó, bár lassú mozgásban vannak” – magyarázza Szolyák Péter a zempléni, kialudt vulkánok újraéledésének esélyeit. A múzeum tiszteleg a bükkábrányi lignitbánya és a mátrai erőmű előtt is egy kisebb, ezeket bemutató kiállítási sarok erejéig, hiszen a tevékenységük során számos régészeti és természettudományos lelet került elő a megyében. Részletes és sokszínű kiállítási részleg szól a környék flórájának és faunájának kialakulásáról; értékes fosszíliák sorakoznak itt az egykori Paratethys-tenger és a Pannon-tó letűnt élővilágából. A kiállítás különlegessége egy kőzetdarabban talált, 12 millió éves virágszirom Erdőbényéről, amit a múzeum egyik rendezvényén talált meg egy kislány. Miután megmutatta a kutatóknak, a nagy tudományos érték miatt sajnos nem adhatták vissza neki a leletet, így viszont minden látogató gyönyörködhet az apró, ősöreg virágsziromban. A kiállítás vége felé a Rudapithecus hungaricus ősmajmot és az ember hétmillió évnyi evolúciójával kapcsolatos ismeretterjesztő információkat és tárgyakat, majd az ásványkiállítás gazdag

anyagát nézhetjük meg. Mint megtudjuk, a múzeum gyűjteményében negyvenezer darab van, ezekből mintegy ezret láthatunk a vitrinekben. Vezetőnk büszkén teszi hozzá: „Az 1700-as évektől hét új ásványfajtát fedeztek fel Magyarországon, ebből ötöt a Herman Ottó Múzeum munkatársai azonosítottak az utóbbi évtizedekben. Ezek típuspéldányai is a múzeumunk gyűjteményében vannak.” A Pannon-tenger Múzeum bejárása után Szolyák Péter elmondja: „Nem szánjuk véglegesnek az egyébként állandó miocén kori kiállítást, a tapasztalatok alapján folyamatosan tökéletesítjük és komfortosítjuk, többek között a kapcsolt múzeumpedagógiai programok segítségével. Az biztos, hogy a ciprusfák, az ásványok és a Rudapithecus hungaricus leletei a jövőben is a kiállítás gerincét alkotják majd.” Az épület két új kiállításán (Őserdei ösvényeken – A bükk ábrányi mocsárciprus-erdő és kora; A Kárpátok ásványai) 2013. november 20. óta mintegy ötezer látogató fordult meg cikkünk február eleji lapzártáig. „Még december 30án is, amikor hivatalosan zárva voltunk, bejött egy német házaspár, mert kíváncsiak voltak a kiállításra: beengedtük őket, és nagyon elégedettek voltak. A vendégkönyv tanúsága szerint valaki itt kérte meg párja, egy paleontológus hölgy kezét. Ezek a történetek nagyon inspirálók” – mesél a nyitás óta eltelt időszakról a tárvezető. Szerinte 2007 óta mintegy száz ember közös munkájaként valósult meg a Pannon-tenger Múzeum, a szűkebb csapat tíz-húsz emberből állt, a kiállítás forgatókönyvét pedig ő és Honti Szabolcs biológus kollégája véglegesítette. „Közös gondolkodás volt, és az elején leszögeztük: könnyed, interaktív, család- és gyerekbarát kiállításnak kell születnie.” A muzeológus saját gyerekei példáját hozza fel, akik már legalább ötször voltak a kiállításon, és jönnének újra is. „Itt hozzá lehet nyúlni a tárgyakhoz, nem ütnek a gyerekek kezére – a javításokat is bekalkuláljuk a költségekbe.” A Pannon-tenger Múzeum kiállítását elsősorban a Földtörténeti és Természetrajzi Tár munkatársai gondozzák, itt rajta kívül négyen dolgoznak, még egy paleontológust szeretnének felvenni a csapatba. A közeljövő tervei közül a rendszeres múzeumpedagógiai foglalkozások elindítását, a többnyelvű idegenvezetést és a kiállításhoz kapcsolódó, ott levetítendő ismeretterjesztő kisfilmek elkészültét emeli ki vezetőnk. Ősszel már egy nemzetközi paleolit konferencia öregbíti majd a múzeum és féltve őrzött leleteinek hírnevét. Ahogy Szolyák Péter fogalmaz: „Ez egy újszerű és nagy látványosság Miskolcon: az ősciprusok nemcsak a múzeumnak, hanem a városnak is pezsgést, lendületet hoztak.”

KÜLÖNBÖZŐ FOSSZÍLIÁK IDÉZIK FEL A KÖRNYÉK FLÓRÁJÁNAK ÉS FAUNÁJÁNAK KIALAKULÁSÁT A KIÁLLÍTÁS ALSÓ SZINTJÉN

RÉSZLET AZ ÚJ MÚZEUMRÉSZ EGYIK ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSÁNAK, A KÁRPÁTOK ÁSVÁNYAI CÍMŰNEK AZ ANYAGÁBÓL. A HERMAN OTTÓ MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBEN MA KEREKEN NEGYVENEZER ÁSVÁNYMINTÁT ŐRIZNEK, EZEKBŐL MINTEGY EZER TEKINTHETŐ MEG A VITRINEKBEN. KÖZÖTTÜK VANNAK AZ 1700-AS ÉVEKTŐL KEZDŐDŐEN HAZÁNKBAN FELFEDEZETT HÉT ÚJ ÁSVÁNYFAJTÁBÓL ANNAK AZ ÖTNEK A TÍPUSPÉLDÁNYAI IS, AMELYEKET AZ UTÓBBI ÉVTIZEDEKBEN A MÚZEUM MUNKATÁRSAI AZONOSÍTOTTAK

MÚZEUMÁBAN ÉLEDT ÚJJÁ GOLDBERGER SZELLEME

MÚZEUMCAFÉ DÍJ 2013: NÉPESSY NOÉMI TÖRTÉNÉSZ-MUZEOLÓGUS, AZ ÓBUDAI MÚZEUM IGAZGATÓJA SZERZŐ: MARTOS GÁBOR, JANKÓ JUDIT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

MÚZEUMŐR

Idén januárban immár negyedszerre ült össze a MúzeumCafé által felkért kuratórium, hogy az előző év kiemelkedő magyar múzeumi teljesítményeit mérlegre téve megvitassa, kinek ítéli oda a lap által 2010-ben alapított elismerést, a MúzeumCafé Díjat. A kiírás értelmében ezt évente egy olyan, magyar múzeumban dolgozó szakember kaphatja meg, akinek bármilyen múzeumi munkával kapcsolatos teljesítményét az adott évben a maga területén a leginkább újszerűnek, előremutatónak, példaértékűnek tartja a grémium. Akik figyelemmel kísérték a díj hároméves történetét, tudják: minden évben fontos szempont volt az odaítélés során az innováció; ezúttal pedig a zsűri döntése arra az intézményvezetőre esett, aki egy olyan helytörténeti múzeum igazgatója, amely például szolgál arra is, hogy a múzeumi szakma megújulása, a régi kulturális emlékeknek a látogatók részére új, korszerű formában történő közvetítése nemcsak a nagy, „gazdag” intézményekben lehetséges. A kuratórium döntése szerint idén Népessy Noémi, az Óbudai Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény igazgatója kapta a díjat az utóbbi intézmény tavaly befejeződött teljes építészeti, valamint kiállításainak tartalmi és formai megújításáért, egy hányatott sorsú hazai ipartörténeti gyűjtemény újranyitásáért. Népessy Noémi lendületének, alkotóvágyának köszönhetően az Óbudai Múzeum mára korszerűen felújított, interaktív múzeummá vált, filiáléjaként megnyílt a Goldberger Textilipari Gyűjtemény – és a történetnek még koránt sincs vége: az igazgató asztalán már újabb tervek sorakoznak. )

Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy egy rövid névsorolvasással kezdjem: Kalla Zsuzsanna, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalomtörténész-muzeológusa; Gyarmati Zsolt történész, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum igazgatója; Sasvári Edit művészettörténész, a Kassák Múzeum vezetője. Aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt évek magyar muzeológiáját, esetleg még ennek egyetlen országos terjesztésű nyomtatott szakmai fórumát, a Múzeum Cafét is, az tudhatja: 2010 óta ők érdemelték eddig ki a lap által akkor alapított és azóta évente odaítélt MúzeumCafé Díjat. És csak emlékeztetőül, hogy melyikük miért is: Kalla Zsuzsanna 2010-ben azért a különleges, egyedülálló személyes élményt nyújtó új állandó kiállításért, amelyet a balatonfüredi Jókai-villában rendezett meg, nemcsak újrateremtve benne az egykori író és családja nyári otthonát, de interaktív módon megidézve, sőt személyes közelségbe hozva a látogatókhoz Jókai szellemét, alakját és életművét. Egy évvel később Gyarmati Zsolt azért a sokrétű munkáért, amellyel nemcsak a szó szoros értelmében a pincétől a padlásig megújította az intézményének helyet adó 17. századi csíkszeredai Mikó-várat, de egyúttal Erdély-szerte sikeres és vonzó kulturális brandet is csinált belőle és a benne működő múzeumából. Tavaly pedig Sasvári Editnek azért, amiért a korábban finoman fogalmazva nem túl fényesen prosperáló Kassák Múzeumból egy nemcsak tartalmában, de többszörösen is elismerten arculatában, kommunikációjában is megújult, élő, izgalmas, korszerű múzeumot varázsolt. És igen, jól érezték: mindegyikőjük esetében nem véletlenül, hanem egyenesen hangsúllyal említettem az „új”, „megújult”, „felújított”, a „különleges”, „interaktív”, „izgalmas”, a „korszerű”, „brand”, „kommunikáció” szavakat. És hogy miért? Ennek magyarázatához vissza kell lépnünk kicsit az időben. Amikor 2007-ben néhány, részben a Szépművészeti Múzeumban, részben a hazai kulturális sajtó különböző posztjain dolgozó szakember közös gondolkodása nyomán kitalálódott a MúzeumCafé, mint a hazai múzeumok lehetséges szakmai fóruma, az alapítók a lap koncepciójaként a többi között a következőket fogalmazták meg: „A MúzeumCafé elsődleges célja, hogy olyan, a hazai múzeumi szakma képviselőinek rendszeresen a kezébe jutó kiadvány legyen, amelyik tartalmában és formájában is egyaránt folyamatosan előre mutat, követésre érdemes külföldi és hazai múzeumszakmai példákkal ismerteti meg az olvasóit, olyan itthoni, illetve külföldi múzeumokban dolgozó szakembereket mutat be, szólaltat meg, akik munkásságukkal a lehető legelőremutatóbb múzeumelméleti szemléletet ültetik át a gyakorlatba, és így időről időre ezzel is segítenek közösen megfogalmazni a folyamatosan változó társadalomban folyamatosan változni kényszerülő múzeumok előtt felvetődő szakmai kérdésekre a lehető legkorszerűbb, legadekvátabb válaszokat.” A lap azóta is ebben a szellemben jelenik meg, kéthavonta, a kezdeti ötvenhat oldalnyi „gyerekcipőből” kinőve most már rendszeresen több mint százhúsz oldalon, az egyre fokozódó külföldi érdeklődés miatt évek óta minden egyes anyagának angol nyelvű ös�szefoglalóival is. A készítői által a lap tartalmával azonos fontosságúnak tartott, a tervezők szándékai szerint ugyancsak korszerű, a hazai sajtóban mindenképpen előremutató arculatát 2009-ben aranyfokozatú Pro Typographia díjjal és az Év Magazinja elismeréssel tüntették ki, 2011-ben pedig elnyerte a European Design Awards bronzmedálját és az amerikai Creativity International Award három kategóriájának aranyérmét. Mindennek nyomán pedig az is teljesen természetes volt, hogy amikor 2010-ben a lap szerkesztősége és kiadója úgy döntött, hogy megalapítja a MúzeumCafé Díjat, akkor ennek kapcsán is azt a célt fogalmaztuk meg, hogy a hazai múzeumi szakmából minden évben olyasvalaki kapja meg az elismerést, aki az adott évben végzett bármilyen múzeu

mi munkájában ugyanazt az előremutató, új- és korszerű, általunk is követésre érdemesként ajánlott múzeumi szemléletet valósította meg a maga szakterületén, amelyet mi magunk is szem előtt tartunk a lap készítése közben. Így történt ez természetesen az idén is, amikor negyedszer gyűlünk össze, hogy átadjuk az elismerést annak, akit az előző naptári év múzeumszakmai teljesítményei alapján a kuratórium erre a leginkább érdemesnek ítélt. Mielőtt azonban erre sort kerítenénk, hadd mondjam el, hogy miért is döntöttünk úgy, hogy éppen márciusban adjuk át minden évben a MúzeumCafé Díjat. Mint az nyilván minden szakmabeli előtt ismert, az első magyar állami kiállítási intézmény, a Nemzeti Múzeum megalapításának hivatalos dátuma 1802. november 26.; ez az a nap, amikor I. Ferenc király aláírta azt az okiratot, amellyel a gróf Széchényi Ferenc által a nemzetnek adományozott tárgyakból – nyomtatványokból, kéziratokból, térképekből, rézmetszetekből, aranyérmekből, valamint egyéb régiségekből és portrékból – létrehozta a Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényianát, azaz a Széchényi Nemzeti Magyar Könyvtárat, és egyúttal múzeumot, hiszen az alapítólevélben mind a két intézménymegnevezés szerepel. Mi azonban mégsem ekkor, vagyis az első hazai múzeum hivatalos megteremtésének novemberi évfordulóján adjuk át a lapról elnevezett díjat, hanem márciusban, méghozzá azért, mert hogy ebben a hónapban – sajnos a pontos nap megjelölése nélkül – kelt Széchényi Ferencnek az a levele, amelyben a gróf először fordult az uralkodóhoz, hogy engedélyezze számára a nemzet javára történő adományozást, vagyis a múzeumalapítást. Mi ugyanis ezt az első lépést, az ötlet, a terv megszületésének első nyilvános megjelenését tekintjük a Nemzeti Múzeum létrejöttére irányuló legfontosabb gesztusnak. Annak az első és éppen ezért talán a legfontosabb lépésnek, amelynek nyomán egyáltalán létrejöhetett az első magyar múzeum, később a magyar múzeumoknak az egész Kárpát-medencére kiterjedő hálózata, az egész magyar múzeumszakma. Hiszen, mint már mondtam, a MúzeumCafé koncepciójának, és ennek nyomán a MúzeumCafé Díj odaítélésének is ez a kezdeményezésorientáltság a talán legfontosabb szempontja; ennek alapján dönti el a szerkesztőbizottság és a szerkesztőség, hogy mi kerüljön a lapba, és ennek alapján dönti el a kuratórium is, hogy kinek ítéli oda az elismerést. És akkor ezen a ponton hadd soroljam fel, hogy kik is azok, akik a 2013. évi MúzeumCafé Díjat kiérdemlő múzeumi szakember személyéről döntöttek. A kuratórium

MÚZEUMŐR

munkájában a lap szerkesztői mellett a szerkesztőbizottság tagjai, tehát Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, György Péter esztéta, egyetemi docens, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, Rockenbauer Zoltán művészettörténész, a Műcsarnok tudományos munkatársa és Török László régész-nubiológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja; valamint mellettük a kulturális tárca részéről Hatházi Gábor régész-történész, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közgyűjteményi Főosztályának főosztályvezető-helyettese; a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa Magyar Nemzeti Bizottsága nevében Cseri Miklós elnök, etnográfus, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója; a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata képviseletében Mélyi József elnök, művészettörténész-műkritikus vettek részt. A fenti grémium ez év januárjában a 2013. évi MúzeumCafé Díjat Népessy Noéminek, az Óbudai Múzeum és a Goldberger Textilipari Gyűjtemény igazgatójának ítélte oda. Népessy Noémi 1969-ben született Budapesten. 1998-ban végzett a Miskolci Egyetem történelem szakán, elvégezve a muzeológia specializációt is. Friss diplomásként rövid ideig egy fővárosi műkereskedelmi galériában dolgozott, majd 1999 végén került az akkor még csak helytörténeti gyűjteményként működő Óbudai Múzeumba. Hat és fél évet töltött akkor itt, közben 2001-ben kulturális menedzseri képesítést szerzett az ELTE-n, 2006ban pedig az Általános Vállalkozási Főiskola közgazdász szakán is lediplomázott. 2007-től másfél éven át Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatában kulturális referensként dolgozott, ahol részt vett a kerület kulturális koncepciójának kidolgozásában. 2008-ban, amikor az önkormányzat az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával új intézményt hozott létre, megpályázta és elnyerte annak múzeumi szakmai igazgatói posztját. Munkatársaival az ezt követő években teljesen megújította az intézményt, amelynek 2012-ben lett az igazgatója. Tavaly pedig ugyancsak ő lett a múzeum új filiáléjának, „ikerintézményének”, az új állandó kiállításával szeptemberben megnyílt Goldberger Textilipari Gyűjteménynek is az igazgatója; annak az intézménynek, amelynek létrehozásáért, példaértékű megvalósításáért a kuratórium neki ítélte a tavalyi MúzeumCafé Díjat. Az Óbudával szorosan összeforrt Goldberger családnak és az általuk itt alapított, majd sikerre vitt gyárnak a története nem választható el a városrésztől, mégis a gyár bezárása után az 1954-ben pedig törvényerejű rendelettel megőrizni szándékozott műszaki emlékek közé sorolt textilipari gyűjtemény sorsa igencsak sokfelé kanyarodott. Az 1960-as évek közepén a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület szervezésében megindított szakmai gyűjtőmunka egyrészt a régebbi termelőeszközök, gépek, berendezések, másrészt a textil- és a ruhaipar fejlődését, történetét reprezentáló archív anyagok felkutatását célozta, és végső célja egy Textil- és Ruhaipari Múzeum létrehozása volt; ennek otthonaként először az óbudai Zichy-kastély került szóba, ám ezt az elképzelést végül az épület alkalmatlansága miatt elvetették. A következő tervezett helyszín a kihasználatlan óbudai zsinagóga épülete volt, ahová a gyűjteményi anyag egy része be is került, és 1972-ben egy időszaki kiállítás is megnyílt, ám műemléki jellege miatt ez a hely sem volt alkalmas a múzeum végleges elhelyezésére. 1975-ben a Könnyűipari Minisztérium a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár Angyalföldi Gyáregységének Pannónia utcai, használaton kívüli üzemépületét ajánlotta fel a múzeum céljára. Mivel az átépítési költséget a tárca nem tudta biztosítani, ezért csak 1982-ben indult meg az építkezés, 1985-ben történt meg a műszaki átadás, és végül 1986. december 3-án nyílt meg a Textil- és Ruhaipari Múzeum; működtetője a Textilipari Kutató Intézet – később annak jogutódja, az Innovatext Textilipari Kutató és Fejlesztő Vállalat – volt, szakmai irányítását az Országos Műszaki Múzeum végezte.

Az 1980-as évek végére a textilipari vállalatok egyre kevésbé tudtak hozzájárulni a múzeum működtetéséhez. Az Innovatext ezért bérbe adta a múzeum egy részét, és az ebből befolyó pénzből pótolta a fenntartási költségeket. 1991-ben azonban már ez is kevésnek bizonyult, a mú zeum épületét eladták, minden tárgy újra raktárba került. Ugyanekkor azonban az újranyitás érdekében létrehozták a Textilmúzeum Alapítványt, amely megszerezte az óbudai Goldberger-gyár műemlék épületeit a Textil- és Ruhaipari Múzeum számára; 1999-ben nyílt meg itt a közönség előtt az állandó kiállítás, illetve rendeztek az évek során több időszaki tárlatot. 2011 novemberében azonban a fenntartó kellő anyagi háttér hiányában az addig is mostoha körülmények között működő múzeum épületét és műtárgy állományát felajánlotta a III. kerületi önkormányzatnak, amely felvállalta a feladat ellátását, és ehhez megfelelő anyagi hátteret is biztosított. 2012. január 1-jén létrejött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, amely az Óbudai Múzeum külön intézményi egységeként a korábbi Textilmúzeum felújított épületében 2013 szeptemberében nyitotta meg a kapuját, megmentve ezzel egy egyedülálló ipartörténeti műemléket, új kiállításában izgalmasan hozva közel a látogatókhoz egy kifejezetten speciális múzeumi anyagot, a bemutató mellé múzeumpedagógiai foglalkozásokat, Goldberger Műhely előadássorozatot, szövő- és textilfestő tanfolyamot, dizájnvásárt szervezve, egyszóval létrehozva egy izgalmas, korszerű, példaértékű új múzeumot. Mindezt a több éven át tartó munkát elsősorban Népessy Noémi vitte végbe – bár természetesen nem egyedül. Így aztán az ő MúzeumCafé Díjára, úgy gondoljuk, méltán lehet büszke vele együtt nemcsak a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, de az Óbudai Múzeum valamennyi munkatársa is. És büszke lehet a III. kerület Önkormányzata is, amely komolyan támogatja az intézmény és annak vezetője munkáját; ők ráadásul annál is inkább, hiszen a Kassák Múzeum vezetőjének átadott tavalyi elismerés után ismét egy III. kerületi kiállítási intézmény igazgatójának adjuk át a díjat, aminek nyomán mostantól Óbuda lett az ország MúzeumCafé Díjban legsűrűbben ellátott területe. De mert a tavaly átadott új Goldberger Textilipari Gyűjtemény megvalósításában a legnagyobb szerepe a bírálóbizottság szerint mégiscsak Népessy Noéminek volt, így ennek alapján megalapozottan találtuk őt méltónak a 2013. évi MúzeumCafé Díjra. Elhangzott 2014. március 19-én a Goldberger Textilipari Gyűjteményben megtartott díjátadón, amelynek teljes felvételét a www.muzeumcafe.hu oldalon lehet megtekinteni.

AZ IDEI MÚZEUMCAFÉ DÍJ A GOLDBERGER TEXTILIPARI GYŰJTEMÉNY KIÁLLÍTÁSÁBAN. A SALÁT ZALÁN PÉTER, LAPUNK MŰVÉSZETI VEZETŐJE ÁLTAL TERVEZETT PLEXITÖMB A MAI MUZEOLÓGIA TÖRTÉNÉSEIT A JÖVŐNEK VITRINKÉNT MEGŐRZŐ LAPRA, A BENNE NÉGY SÍKBAN LEBEGŐ GEOMETRIAI FORMÁK – AMELYEK A MINDEN SZÁMUNK HÁTSÓ BORÍTÓJÁN MEGJELENŐ JELLEGZETES MINTÁT ADJÁK KI – AZ OFSZET NÉGY NYOMÓLEMEZÉRE, AZ IDEI SZÍNÖSSZEÁLLÍTÁS PEDIG A KÉKFESTŐ TECHNIKÁVAL KÉSZÜLT TEXTILEKRE UTAL

Népessy Noémi 1969-ben született Budapesten. 1998-ban végzett a Miskolci Egyetem történelem szakán, elvégezve a muzeológia specializációt is. 1999 és 2006 között az Óbudai Múzeum muzeológusa, közben 2001-ben kulturális menedzseri képesítést szerzett, 2006-ban pedig az Általános Vállalkozási Főiskola közgazdász szakán kapott diplomát. 2007-től másfél éven át Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatában volt kulturális referens; részt vett a kerület kulturális koncepciójának kidolgozásában. 2008-ban elnyerte az Óbudai Múzeum és Könyvtár múzeumi szakmai igazgatói posztját; az ezt követő években munkatársaival teljesen megújította az intézményt. 2012-től az Óbudai Múzeum igazgatója, tavaly pedig ugyancsak ő lett a múzeum új filiáléjának, az új állandó kiállításával szeptemberben megnyílt Goldberger Textilipari Gyűjteménynek is a vezetője.

100

mc Az első és legfontosabb kérdés: óbudai? Többen kérdezték mostanában ugyanezt, feltehetően arra utaltak, hogy a munkámban biztos a lokálpatriotizmus hajt. Nos, nem ilyen egyszerű a magyarázat, pedig szeretem Óbudát, rengeteg minden ideköt. Az évek során sok mindent megtanultam a városrészről, mégsem csak a lokálpatriotizmus mozgat, hanem egyfajta szakmaiság. Egyébként nem lakom messze, az Árpád híd túloldalán. mc Hogyan került éppen ide, ebbe a múzeumba? 1998-ban Miskolcon végeztem az egyetemet, történelem szakon, muzeológiai specializációval. Azt tudtam, hogy nem szeretnék tanári pályára menni, egy fővárosi múzeumi állás pedig onnan, Miskolcról meglehetősen reménytelennek látszott. Visszajöttem Budapestre, itt egy kis belvárosi műkereskedésben dolgoztam fél évet, majd egy ottani munkatársam beajánlott az Óbudai Múzeumba. 1999 végétől vagyok itt, 2000-től rendes státussal. Az Óbudai Múzeum persze akkor még nem így nézett ki. Egy kicsi helytörténeti gyűjtemény volt, ami igen keveset változott az idők során. Előttem mindössze két igazgató tevékenykedett itt. Az első az óbudai szanálások idején bekerült tárgyakból hozott létre gyűjteményt, és folyamatosan gyarapította azt, a második pedig – mondjuk így – egy speciálisan értelmezett menedzserszemléletet vitt, ami leginkább a költségvetés feltupírozásáról szólt. A szakmai munka alacsony színvonalon működött, és nemcsak nekem okozott megoldhatatlan problémát beleszokni a semmittevésbe, az alibi tevékenységekbe, de a kollégáim közül is többen éreztek így. Végül hat és fél év után nem bírtam tovább, elmentem, hiszen fiatal muzeológusként, szinte az egyetemről kikerülve, tele lelkesedéssel, felvértezve sokféle tudással, szerettem volna kutatni, publikálni, kiállításokban részt venni, egyáltalán művelni a szakmámat, de nem lehetett. mc Nem elképzelhető, hogy a struktúrában keresendő az okok egy része? Végül is ez egy kis múzeum volt a végeken, lassabban ment az átalakulása is talán, merevebb volt rendszer, kevesebb változtatási lehetőség adódott. Tisztában vagyok vele, mekkora különbség van egy országos múzeum és egy helyi mú zeum lehetőségei között. Azt is tudom, mennyire lassú még ma is a régi keretek átalakulása, de itt elsősorban a vezetői szándék hiányzott a megújuláshoz, és ennek következtében a szakmai lehetőségeim is beszűkültek. Ezt a kényszerűen passzív időszakot tanulásra fordítottam. Ezután lehetőséget kaptam, hogy a III. kerületi önkormányzat kulturális osztályán dolgozzak, részt vehessek a kerület kulturális koncepciójának kidolgozásában. Közben elvégeztem a muzeológia szak után az ELTE-n a kulturális menedzserképzést, majd, mivel érdekelt a menedzsmentszemlélet mélyebb megismerése, beiratkoztam az Általános Vállalkozási Főiskola közgazdászképzésére, ahol 2006-ban végeztem. 2008-ban elment a régi igazgató, én pedig megpályáztam a múzeum szakmai vezetői posztját. mc Kész elképzelésekkel érkezett vissza, és rögtön belekezdett az átalakításokba? Az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával létrejött egy új intézmény, amelynek én lettem a szakmai igazgatója. Szerencsémre teljesen szabad kezet kaptam. Biztos voltam benne, hogy ami eddig itt zajlott, az tovább nem folytatható, éles határvonalat kell húzni. Ez egy múzeum, ennek megfelelően kell átalakítani, átépíteni, a funkciójának megfeleltetni. Gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdeni. Vissza kellett bontanunk az intézményt szó szerint és képletesen is a nulláig, majd onnan újat építeni. Itt volt egy jószerivel működésképtelen múzeum, a leltár, a raktár állapota katasztrofális, a kiállítások tragikusak, a munkatársak perspektíva nélküli vegetálásban. Hiszen az emészt fel mindenkit a leginkább, ha nincsenek célok, nem tudjuk, hová megyünk. Első lépésként

írtam egy stratégiát, hogy világos legyen, hogy 2008 és 2013 között hová kell eljutnunk, és ahhoz mit kell tennünk. Még egy lényeges kérdést fontosnak tartottam tisztázni: nagyon örvendetes, hogy bővültek a pályázati lehetőségek, de gyökeresen nem változtat meg semmit egy új kiállítás, ha elmaradott, ósdi struktúrába kerül. mc Mit szóltak mindehhez a régi kollégák, vagy ehhez teljesen új csapatot kellett építenie? A régi kollégák kitartottak mellettem, de természetesen szükség volt új munkatársakra is. Az az út, amit a kezdetekben felvázoltam, elsőre hihetetlennek tűnt. Az egyik kollégám mondta is nemrég, hogy szerinte rajtam kívül akkor senki nem hitt az új múzeum létrejöttében. mc Lebegett valamilyen példa a szeme előtt, követett valamilyen szakirodalomban olvasott, esetleg valahol személyesen látott modellt? Sokfelé jártam itthoni és külföldi múzeumokban is, ezekből a tapasztalatokból kiindulva azonban egyetlen konkrét előképet nem tudok említeni. De az ideális vagy mintaként felfogható múzeumot firtató kérdésekre kettőt is említhetnék: a berlini Deutsches Historisches Museumot és a Jüdisches Museumot; mindkettő interaktivitása, történeti szemlélete példaértékű a számomra. mc Honnan jött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény ötlete? Bár a régi gyárban működött a Textilmúzeum, az nem a Goldberger családra fókuszált. A Textilmúzeum története a hatvanas évekre nyúlik vissza, amikor elkezdődött a magyar textilipar emlékeinek gyűjtése. A gyűjteménynek egészen 1975-ig nem volt állandó helye. Akkor a XII. kerületben kiállították, majd a privatizáció során eladták az épületet, a teljes gyűjteményi anyagot kettéválasztották, a gépek és berendezések egy törökbálinti raktárba kerültek. A gyűjtemény fenntartására és kezelésére 1992-ben létrejött a Textilmúzeum Alapítvány, amely megvásárolta az egykori Goldberger-gyár bontásra ítélt épületeit, és megkezdte a múzeumi célú felújítását. Sajnos eközben a szerveződő Textilmúzeum anyagainak jelentős része eltűnt a lerakatból. Az évekig tartó felújítás jelentős anyagi terheket jelentett az alapítványnak. Működésének utolsó tíz évében a Textilmúzeum az alapítványi múzeumok tipikus útját járta be. 2011 nyarán az alapítvány felajánlotta a gyűjteményt és az épületet a III. kerületi önkormányzatnak ajándékba. Az önkormányzat előtt két út állt: vagy átveszi és megmenti a múzeumot, vagy pedig „veszni hagyja”. A kultúratámogató önkormányzat számára nyilvánvaló volt, hogy a gyűjtemény megmentését

101

MÚZEUMŐR

választja, ezért felajánlotta azt az Óbudai Múzeumnak. Mikor először tartottunk terepszemlét a munkatársaimmal, sok minden negatívum mellett is – hogy mást ne mondjak: patkányok szaladgáltak a térben – fantáziát láttunk benne. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy ez egy nagyszabású projekt lesz, beleértve a szakszerűtlenül tárolt gyűjteményi anyag megmentését, az átláthatatlan leltár kibogozását, a több mint egy évtizede elkezdett építkezés befejezését és egy modern, újragondolt technikatörténeti állandó kiállítás létrehozását, nem beszélve az anyagi források előteremtéséről. Négy év alatt másodszor kezdtünk neki egy új múzeum kialakításának. Ebben az esetben adta magát a hely szelleme, hogy a Goldberger családnak és a gyárnak emléket állító múzeum legyen. Nagyjából tizenöten dolgozunk itt az Óbudai Múzeumban, alapvetően helytörténettel foglalkozunk. A szakmai folytonosság hiánya mellett 2011 telén elővettük a könyveket, és elkezdtük megtanulni, mi is az a textilipar, milyen technológiákkal dolgoztak, mi az a nyomógyár, ki volt Goldberger, hogyan alakult a család és a gyár története. Szép lassan elkezdett összeállni a kép és az új állandó kiállítás forgatókönyve. Ahogy 2009-ben az Óbudai Múzeum esetében, úgy 2012 tavaszán is beadtuk az Alfa pályázatot. A kért nyolcvanmillió forintból hatvanat megítélt nekünk a bírálóbizottság, a polgármester úrtól pedig ígéretet kaptunk a hiányzó összeg pótlására. A pályázat beadása előtt már megkezdődtek az átalakítási munkálatok. Két pályázatot írtunk ki még a munka elején, egy belsőépítészetit a közönségforgalmi terek újragondolására és egy másikat az új arculati elemekre. Friss ötleteket szerettünk volna, amiket meg is kaptunk. Az egész átalakítás nagyon komplex feladat volt. A teljes folyamat alig két éve alatt párhuzamosan és folyamatosan kellett tárgyalni az építészekkel, a kivitelezőkkel, részt venni a közbeszerzési eljárás lebonyolításában. A kiállítás tematikáját pontosítgattuk, a látványterveken, az elrendezésen, a tematikának leginkább megfelelő és a látogatók számára is világos követhető útvonal kialakításán dolgoztunk, miközben rengeteg fizikai munkát végezve takarítottuk ki az épületet és alakítottunk ki olyan raktárakat, amelyekben a műtárgyakat biztonságba tudtuk helyezni. mc A Goldberger-kiállításon látottak, a család és a gyár törekvései, sikerei és sorsa nagyon emlékeztetett engem a Zsolnay-gyár történetére. Ugyanaz a bátorság, dinasztikus szemlélet, innováció érezhető mindkét esetben. Van hasonlóság. Egy család, vállalkozókedv, sok-sok munka, innovatív szemlélet, világsiker. Mindkét történet önmagánál jóval többről szól, bele van sűrítve csaknem kétszáz év magyar történelme és ipartörténete, a többi között az is, hogyan viszonyulunk magunkhoz. A történet végét pedig mindannyiunknak észben kell tartani, meg kell érteni és feldolgozni. Ahogy egyre jobban belemélyedtünk a Goldberger család történetébe, azzal a szemlélettel találkoztam, amivel én magam is azonosulni tudok. Menjünk előre, merjünk belevágni az újba. Goldbergerék bátran csinálták ezt, igazi példaként szolgálhatnak a ma vállalkozóinak is. És az ő szemléletük átültethető a ma múzeumára is. Ez a kiállítás így, tágabb értelemben a múzeumcsinálás egyfajta ars poeticája. Ha egy igazgató a posztja elfoglalása után arra hivatkozik, hogy lehetetlenek a körülmények, és nem elsősorban a lehetőségeket veszi észre vagy keresi, akkor biztosan nem is jut el sehová. Végezzünk helyzetelemzést, nézzük meg, hol tartunk mi és hol mások, ennek függvényében mérjük fel, hogyan és hová tudunk eljutni. Persze külön szerencse, ha mindezt olyan környezetben végezhetjük, ahol táptalajra találnak a gondolataink. Itt, Óbudán szerencsés együttállás, hogy a kerület vezetésének ennyire fontos a kultúra. A polgármester úr eljött az Alfa pályázat eredményhirdetésére, és legközelebb a kiállítás megnyitóján találkoztunk. Teljesen szabad kezet kaptam, enélkül a bizalom nélkül nem is jöhetett volna létre mindez.

mc Milyen visszajelzéseket kapott a megnyitás óta? Pozitívakat és nagyon pozitívakat, látogatóktól és a szakmától egyaránt. Amikor azt mondják, hogy ez egy nemzetközi színvonalú múzeum, ami példaként szolgálhat mások számára, akkor azt gondolom, hogy nagyon elégedettek lehetünk mindannyian, akik ebben részt vettük, hiszen elértük a célunkat. Sőt többet is annál, mert nem „csak” megmentettünk egy bezárásra ítélt múzeumot. mc Munkájának melyik részét szereti a legjobban? Az én felfogásomban egy jó vezető mindig a jövőbe tekint, lehetőségeket és alternatívákat keres, és kihozza ezekből a maximumot. Én magam azt az érzést szeretem, amikor a lelki szemeim előtt, a romhalmaz mögött megjelenik a kiállítás maga. A munkafolyamatból pedig a gondolkodás, a kitalálás fázisát. Igaz, a megvalósítás sem rossz. A kollégáimnak pedig igyekszem megteremteni azt a légkört, amiben lehet alkotni, de a végső döntést mindig én hozom, mert nekem kell vállalni a felelősséget is. A kiállításokon együtt dolgozunk, részt vesznek benne muzeológusok, múzeumpedagógusok, a közönségkapcsolatokért felelős munkatársak, mindenki, mert komplex egészet alkotunk, ahhoz pedig nem lehet kihagyni senkit. Mára egy nagyon profi csapat kovácsolódott össze itt a múzeumban, büszke vagyok minden munkatársamra! mc Elégedett? Olyan lett mind a két múzeum, mint amit tervezett, vagy sok kompromisszumot kellett kötnie? Csak azt a kompromisszumot kötöm meg, aminél nincs kétségem, hogy elfogadható lesz. Persze mindig adódnak problémák, nyilván mindenhol így van ez, de én mindig a megoldásokat keresem, a lehetőségek közül választom ki azt, ami az adott helyzetben a legjobb. Igen, olyan lett. mc Olyan embernek tűnik, aki nem ül egy eredményen. Már új tervet sző, vagy még élvezi a Goldberger sikerét? Az asztalomon már ki van terítve az új alaprajz. mc És elárulhatja, hogy mi az? A meglévő játéktörténeti gyűjteményre alapozva egy játékmúzeumot létrehozni, mert ilyen nincs a fővárosban. Állandó kiállítást tervezünk, városi kontextusba helyezve a játékokat, különböző olvasatokban. mc Időben meddig fut ki a játékkiállítás? Arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan kezeli a számítógépes játékokat. Pontosan ez a legfőbb kihívás benne: 19–20. századi játékokat kell érdekesen tálalnunk a mai gyerekeknek, akik PS4 vagy Kinect előtt vannak reggeltől estig. Nehéz feladat lesz, küzdünk is vele rendesen, de majd a korábbiakhoz hasonlóan valahogy megoldjuk ezt is.

102

„EGYENSÚLYT TEREMTENI A LOKÁLIS ÉS AZ EGYETEMES KÖZÖTT” – JAMES SNYDER, AZ IZRAEL MÚZEUM FŐIGAZGATÓJA SZERZŐ: BASICS BEATRIX FOTÓ: VILLÁNYI CSABA James Snydert 2010-ben a világ művészeti életének ötven legbefolyásosabb embere közé választották. Számos oka lehet ennek, de talán leginkább a jeruzsálemi Izrael Múzeum főigazgatójaként végzett tevékenységével érdemelte ki ezt a rangot. 1996-ban került az intézmény élére; az azóta eltelt idő alatt a múzeum nemzetközi jelenléte folyamatosan erősödött, egy sor fontos kiállítást szerveztek nemcsak Jeruzsálemben, de szerte a világban is. Ő fejlesztette ki a múzeum nemzetközi baráti körének hálózatát, amely ma tizenhat országban működik, megduplázta a múzeum költségvetését, számos új kezdeményezést vezetett be, eközben pedig kiemelkedő műtárgyakkal gyarapította a gyűjteményt. Az intézmény legutóbbi felújítása a megnyitás óta a legnagyobb költségvetésű munkálatokat jelentette; ez alatt tudták kölcsönadni impresszionista remekműveik néhány kivételes darabját a Magyar Nemzeti Galéria tavalyi kiállítására. Ennek megnyitója alkalmából kértük beszélgetésre a magyar fővárosba érkező James Snydert. A korábbi sajtókonferencián hallottam arról, hogy édesanyja magyar volt. Igen, ez így van, részben magyar származású vagyok. mc Hogyan került a családja az Amerikai Egyesült Államokba? Úgy tudom, édesanyám apja 1917-ben vándorolt ki Amerikába, még az első világháború idején. 1922-ben követte őt a nagymamám és édesanyám a testvéreivel. mc Az új kontinensre érkezve hol telepedtek le eredetileg? Pittsburgh mellett, Pennsylvania államban volt a család első amerikai otthona. mc Ön ott született már? Igen. Anyám még kicsi gyermek volt a kivándorlás idején, csaknem csecsemő. mc Ön meglehetősen hosszú ideig volt a New York-i MoMA főigazgató-helyettese. Erről a pozícióról váltott a jeruzsálemi Izrael Múzeum főigazgatói posztjára. Mit jelentett ez a váltás, milyen feladat a jeruzsálemi Izrael Múzeum főigazgatójának lenni? Az eredeti szakterületem a 19. század közepétől a kortárs időkig tartó periódus volt. Minden érdekelt, ami a 19. század közepén, illetve attól kezdve történt, ami számomra a modernizmus kezdetét jelentette. A MoMA-ban töltött éveim során végig leginkább a modern és a kortárs művészet érdekelt. Amikor megkaptam a jeruzsálemi felkérést, még mielőtt láttam volna, hová megyek, rádöbbentem, hogy ez remek alkalom lesz arra, hogy időben tovább haladjak visszafelé, és ne csak a 19. és 20. századdal foglalkozzam, hanem minden olyan korábbi forrással, ami lehetővé tette, hogy a 19. század a modernizmus bölcsője lehessen. Még csodálatosabb volt, hogy amikor az Izrael Múzeumot létrehozták 1965-ben, azt éppen azzal az elképzeléssel tették, hogy a modernizmus számára egy ősi tájban emeljenek múzeumot, amely lehetővé teszi, hogy az anyagi kultúra történetét bemc

mutassák. És egy olyan szakember számára, mint én, aki a modernizmuson nőtt fel, majd elhatározta, hogy egy nagy váltással megteremti a módját, hogy alkalma legyen annak tanulmányozására, mi is volt mindaz, ami a modernizmust megelőzte, és lehetővé vált számára egy olyan helyszínen élni, ahol mindezt együtt láthatta, tapasztalhatta, ez roppant izgalmas lehetőség volt. Olyan ajándék, amit nem lehetett visszautasítani. mc Megnéztem az Izrael Múzeum honlapját, csodálva a gyűjtemények nagyságát és változatosságát, úgy éreztem, ez tulajdonképpen egy nemzeti múzeum. Jól gondolom? Nos, érdekes módon nem az. Bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint egy amerikai múzeum, de facto Nemzeti Múzeum is vagyunk, de jogilag és formailag mégsem. Magánmúzeum vagyunk: a miénk a terület, amelyen a múzeum áll, a mi tulajdonunkban vannak az épületeink és a gyűjteményeink. A múzeum feladata ugyanaz, mintha nemzeti múzeum lenne, de a küldetésünk tágabb értelemben véve a terület, az ország történetének bemutatása, mindez azonban globális kulturális kontextusban. Arról beszélek – és ezt mindig szoktam emlegetni –, hogy a dolgok századokon át hatnak szerte a világban, és ez is az oka annak, amiért küldetésünk az egyetemes kultúra bemutatása. Jeruzsálem egy nagyon különleges hely a Földön, geográfiailag is, egyike azoknak a helyeknek, ahol az ember úgy érzi, a világmindenség közepén van. Ugyanakkor nagyon lokális, és szükség van a lokális és az univerzális közötti egyensúlyra, annál is inkább, mert a város egyfajta kútfő, az egyetemes forrása. mc 2010-ben indult a múzeum bővítési programja. Mi nem így neveztük, felújításnak hívtuk, mivel nem arról szólt, hogy a múzeum nagyobb legyen, hanem újragondoltuk, milyen módon mondja el másképpen a történetét. mc Honnan indult a Magyar Nemzeti Galériával közös kiállítás rendezésének az ötlete? Nos, ez bizonyos értelemben mulatságos történet, mivel eredetileg a régi gyűjteményünk termeinek átalakításáról határoztunk. Ehhez le kellett bontani az impresszionista és posztimpresszionista művészek kiállítását is; a helyükön egy magángyűjtemény képeiből rendeztünk kiállítást a közönség számára kevéssé ismert jelentős fauves-képekből, valamint a korai expresszionisták legjobb műveiből, az 1910 és 1925 közötti periódusból. Mindez azt jelentette, hogy a lebontott kiállítás képeit föl tudtuk ajánlani egy kiállításra. Találkoztam valahol Baán Lászlóval, és mondtam neki, hogy lehetőség van néhány hónapra a képeinket

103

MÚZEUMŐR

Budapestre utaztatni. Ő remek ötletnek tartotta. Utána jött a második ötlet, hogy kihasználjuk azt a ritka lehetőséget, hogy a francia és a magyar impresszionizmus és posztimpresszionizmus fontos műveit egymás mellett mutassuk be. Számunkra ez tökéletesen célszerű dolognak tűnt, mivel úgyis mindig arról beszélünk, hogy olyan dolgokat kell bemutatni, amelyek első pillantásra nem tűnnek összekapcsolhatónak, de később, alaposabban tanulmányozva őket, kiderül, miféle kapcsolat van közöttük. Valójában mindenféle dolgok összekapcsolhatók, csak meg kell találni a kapcsolódási pontokat. mc Érdekes volt, amikor a sajtótájékoztatón azt említette, hogy a két Gauguin „beszélget egymással”. Ezek első alkalommal kerültek egymás mellé. Ez az egyik további előnye volt a kiállításnak. Nem is gondoltunk először arra, hogy konkrét képeket tegyünk egymás mellé ugyanabból az időből és kultúrából; csak arra gondoltunk kezdetben, hogy bemutatjuk Magyarországot és Franciaországot a képeken keresztül. A két ország nem volt túl messze egymástól, ugyanaz a levegő, ugyanazok a vizuális változások következtek be mindkét helyen ugyanabban az időben. De igaza van: a két képet ugyanakkor festette Gauguin, 1891-ben, de nagyon régóta nem kerültek egymás mellé. mc Ha a kiállítási termekben sétálunk, és nézzük a festményeket – franciákat és magyaro kat –, azonos kvalitásúaknak tűnnek. Mi erről a véleménye? Furcsa dolog ez. Soha nem szabad azzal foglalkozni, ki a jobb, ki kevésbé jó. Muszáj ezen túllépnünk. Mi erre Izraelben nem a kiállítás tárgyainak idejéből tekintünk, hanem a mostaniból. Izrael Állam mindössze hatvanöt éves. Az elmúlt tizenöt év izraeli művészete teljesen más nézőponttal bír, az ország valamivel érettebbé vált, mint volt korábban. A művészetnek nem kell már a múlt teremtéséhez kapcsolódnia mindenáron. És nagyon érdekes dolog elgondolkodni arról, hogy igen, ez lokális, ez jobb vagy rosszabb, mint valaki másé. Amikor egy hely új és fiatal, nem lehet olyan jó, mint bármely más hely, de aztán felgyorsulnak a dolgok, és ekkor elkezd önmagához vonatkoztatni mindent, és szélesebb összefüggésekben látni. Úgy gondolom, ez igaz a magyar művészetre is, és meg kell mondjam, láttam jó néhány nagyon érdekes képet, amelyek ugyanazzal az eszmei mondanivalóval születtek, mint a kortárs francia művek. De az igazi kérdés az, sikerül-e ezeknek beilleszkedniük a világ vizuális kultúrájának spektrumába, és ugyanolyan erősen sugározzák-e Magyarország képét ugyanabban a pillanatban. Vagyis lehet-e valami egyszerre sikeres helyi értelemben és egy szélesebb, univerzális értelemben. mc Amikor az ön múzeumáról olvastam, úgy éreztem, az a nagyon régi és a nagyon új érdekes és izgalmas keveréke. Hogyan mutatják be ezeket együtt? Ez valóban a legnagyobb ösztönző erő volt arra, hogy újragondoljuk, milyen módon meséli el a történetét a múzeum. A gyűjteményeinkben a legszélesebb értelemben vett régészet, zsidó népi kultúra, képzőművészet kap helyet – nyugati és nem nyugati egyaránt. A régészet témája másfél millió évvel ezelőttre nyúlik vissza, a története a hit története, a hitről történő lételméleti reflexióké. Ez az az alap, amely elvezet a monoteizmusig, a kereszténységig, a judaizmusig, az iszlámig – ez a történet másfél millió évvel ezelőtt kezdődött el az ősi Szentföldön, és tulajdonképpen a 17–18. században fejeződik be az iszlám művészet felvirágzásával, de már Perzsiában, és nem itt. Ez a történet lokálisan kezdődik, majd Kelet felé folytatódik; a monoteista elkötelezettség diaszpórája. Majd folytatjuk a történet fonalát a diaszpóra-elképzeléssel, de már a zsidóság világában. A zsidó kultúrát bemutató termeink a középkorral kezdődnek, majdnem ott, ahol a másik történet befejeződik. És folytatódnak egészen a mai időkig, vegyítve a zsidó élet világi és szakrális vonatkozá sait, nyugati és nem nyugati elemeit. A történet kezdete a mindennapi élet és annak

rituális gyakorlata, a vége pedig a zsidó kultúra ékszerei és öltözékei szerte a világban. Ez az egyik narratíva. De ott van a képzőművészeti narratíva is, ami szintén Izraellel kezdődik, hiszen itt vagyunk, ebben az országban. Ugyanakkor Izrael művészete mindössze százéves. A történet kezdete itt a 19. század, amikor az úttörők igyekeztek illeszkedni az Arts and Crafts mozgalom szabályaihoz. Meg még valami olyasmihez, ami mérhetetlenül vonzónak tűnt, és ez a Kelet ereje volt, az orientalizmus. Mindezek lehetővé teszik a kapcsolódási pontok fellelését, az izraeli művészet elmúlt száz évének gyökereit éppen az európai orientalizmusban megtalálva. Az európai orientalizmus kapcsolata az Arts and Crafts mozgalommal fontos volt ahhoz, hogy a zsidó világ művészetének inspirációul szolgáljon, például a népviselet és az ékszerek vonatkozásában. Ez egyúttal az izraeli művészet kezdeteit is jelentette, és szoros kapcsolódást a 19. század művészetéhez. Az Izrael Múzeum nyugati művészetet bemutató termei a régi mesterek műveitől egészen a kortárs alkotások felsorakoztatásáig vezetik a látogatót. De – és ez különösen az én személyes, 21. századi művészet iránti érdeklődésem eredménye – lehetőség nyílik a nem nyugati kultúrák megismerésére is Ázsia, Óceánia, Afrika, Észak-, Közép- és Dél-Amerika régi művészetének bemutatásával. Ez mintegy körülöleli a 20. századi művészet fejlődését, alakulását, hiszen a 20. században a vizuális kultúra forrása világszerte a nem nyugati kultúra volt. Így tehát összekötjük a történeteket, és elérünk a kortárs művészethez, ami kultúrtörténeti szempontból tulajdonképpen minden megelőző korszak összefoglalását jelenti. Ez a mi narratívánk. mc Láttam azt is a honlapon, hogy a múzeumhoz tarto zik egy „művészetek kertje” is, ami elég szokatlan Magyar országról nézve. Mit jelent ez? Először is ez nemcsak Magyarországon, de sok más helyen is szokatlan lenne. De mi itt a Szentföldön vagyunk, csodás tájképi környezetben, remek időjárással. Amikor a múzeumot alapították, az volt az elképzelés, hogy modernista tájat hozzunk létre az ősi alapokon. A szoborkert ötlete, a szobrászat ilyen módon történő bemutatása a 19. századtól egészen a napjainkig, a klasszicizmustól, a historizmuson át a jelenkorig nagyon fontos elképzelés volt, és maga a kert is tulajdonképpen egy szobrászati mű. Isamu Noguchi japán művész elképzelései szerint készült el, és önmagában is egyfajta „Kelet és Nyugat találkozása” gondolat. Minden ezt az elképzelést szolgálja a múzeumunkban – ahogy ezt a megnyitón is említettem. )

104

mc Szintén nagyon tetszik, hogy önálló múzeumpedagógiai szárny is van a múzeumukban. Ez hogyan néz ki, és hogyan működik pontosan? Ha meggondolja, milyen fiatal a múzeumunk, nagyon fontos volt számunkra, hogy biz tosak lehessünk abban, részesei leszünk a gyermekek oktatásának egy fiatal államban. Így hát a múzeum alapvető feladatként alakította ki múzeumpedagógiai programját, ami tényleg elképesztően jó. Van egy művészeti iskolánk, évente százezer gyerekkel foglalko zunk minden korosztályból, az általános iskolától a középiskoláig. mc Szükségesnek érzik az iskolák, hogy rendszeresen látogassák a múzeumot? Ahogy szerte a világban, Izraelben is kiesett az alapoktatásból a művészeti oktatás. A mú zeumunk azonban alkalmat nyújt arra, hogy a gyerekek megértsék és értékeljék a vizuális kultúrát, amivel az iskolák sajnos már nem szolgálnak. mc Megnéztem az Izrael Múzeum kiállítási tervét, és valamit különösen érdekesnek találtam: a Bemutatkozás: zsidó művészek a 19. századi Európában című kiállítást. Nem gondoljuk, hogy a zsidó művészek önmagukban kiállítási témául szolgálhatnak, ugyanakkor rádöbbentünk, hogy a 19. században egy egész csoport olyan művész jelent meg, akiknek volt egy közös tulajdonságuk: a zsidóságuk. És az életképeik témái, valamint a műveikben megnyilvánuló esztétikai elveik kapcsolatban álltak a zsidó kultúrával. Mivel a festményeikből elég szép számban található a gyűjteményünkben, amelyeket egyszerűen mint 19. századi művészetet őriztünk, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a művészek más dol gok miatt is kapcsolódnak egymáshoz: ezek pedig a kulturális hátterük, a hagyományaik, a történetük és a témáik, amelyek mind abból származnak, hogy zsidók. mc Magyarországon nyílt már meg zsidó művészeti kiállítás, illetve olyan, amelynek tárgya a zsidó kulturális egyesület tevékenysége volt. Mi a véleménye, milyen szerepe van ezzel kapcsolatban az ön múzeumának? Nos, amint említettem, a zsidó témát önmagában nem tekintjük önálló témának. A zsidó művészek kiállítása valójában azért érdekes, mert mindegyikük Közép-Európából szárma zott. Amúgy ez az első ilyen jellegű kiállításunk, de sorozatot nem tudunk tervezni, mert nincs hozzá elég műtárgyanyagunk, a képek többsége portré, jóval kevesebb a zsánerkép, így pedig elég nehéz reprezentatív kiállítást rendezni. mc Terveznek közelebbi kapcsolatokat, további együttműködéseket, közös kiállítást magyar múzeumokkal, kulturális intézményekkel? A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galériával van egy folyamatosan bővülő együttműködési keretmegállapodásunk, hála annak, hogy Baán Lászlóval többször is volt alkalmunk együtt dolgozni korábban is. De Közép-Európának sok Izraellel közös feladata lehet. A harmincas években sok művész jött Közép- és Kelet-Európából Palesztinába. Ilyen módon közös a kulturális örökség egy része, és ez nagyon érdekes. mc Magyarországon 2014-et holokauszt-emlékévvé nyilvánították. Mi a véleménye, milyen módon lenne leginkább méltó foglalkozni ezzel a témával? Nem könnyű téma, és nem vagyok igazán a szakembere. A múzeumok ténylegesen nem lehetnek terepei politikai vitáknak. Azért vagyunk, hogy a világ kultúráját bemutassuk. De meg kell említenem néhány izraeli társadalomtörténész véleményét a tárggyal kap csolatban. Amit valóban fontos megértenünk, az a gazdag európai zsidó kultúra ezer éve. Ez megelőzte a holokausztot, és ezt kell tanulmányoznunk, bemutatnunk, nem pedig a ho lokausztot – fogalmazták meg ezek az izraeli történészek. Én magam nem tudok teljesen egyetérteni ezzel, de egy olyan helyen, mint Jeruzsálem, amely annyira központi szerepet játszott a történelemben, logikusnak tűnik a kultúra folyamatosságának megismertetése.

És ennek fényében érthető, amit a társadalomtörténészek hangsúlyoznak: ami valóban fontos, az az a tény, hogy az ezeréves zsidó kultúra mennyire gazdag és sokrétű volt Európában a holokausztot megelőzően. A fontos az, hogy ez folyamatosan újjáéled és megerősödik. Aki idelátogat, tapasztalhatja, hogy mi a világ zsidó kultúráját mutat juk be a Szentföldről történő szétterjedésétől egészen a 20., sőt a 21. századig, napjainkig. Amikor a holokausztra gondolunk, az év eseményeinek ciklusában gondolunk rá – amelyek között vannak ünnepnapok, némelyikük az em lékezésnek szentelve, és vannak olyan napok, amelyeket a bibliai emlékezetnek vagy éppen a politikai emlékezet nek szentelünk. Ahogy az első Templom lerombolásáról megemlékezünk, úgy a holokausztról is, mint a vesztesé gek idejéről. De az egész beleszövődik a történelem gaz dag anyagába. Amikor látják a látogatók, hogyan kezeli az Izrael Múzeum a zsidó kultúrának ezt a folyamatosságát, akkor, remélem, megértik ezt. mc Mi a véleménye az Izrael Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria által közösen szervezett kiállításról? Nagyon ötletes és meggyőző. Szerencsénk van, hogy a mű vészet történetét felölelő remek gyűjteményeink vannak, és módunkban áll a remekműveinket más kiállításokra elküldeni. Nagyon vonzó dolog, amikor egy lokális kör nyezetben a művészettörténeti kánon által meghatározott remekművek más összefüggésekben is megmutatkozhat nak. Folyamatosan szembesülünk a kihívással, hogyan le het egyensúlyt teremteni a lokális és az egyetemes között. Itt a kiállításon megfigyelhető, hogyan válik két lokális dolog a nemzetközi, a globális részévé. Elbűvölő volt szá momra ezt látni, nagyon boldoggá tett. mc Magyarországon egyfajta forradalmi tettnek számított a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevonása. Tudom. Úgy gondolom, jó dolog ez, mert például Izraelnek nincs saját nemzeti múzeuma, valójában mi azok vagyunk, amik önök lenni szeretnének. Nálunk a folyamatosságot lehet látni, és ez egyszerre jelenti a lokális és univerzális narratíva egyes fejezeteit. És ez teszi a múzeumot olyan hatásossá, mivel a tárgyakat összefüggéseikben láthatjuk. Ahhoz, hogy az izraeli művészet száz évét megismerhes sék a látogatók, végig kell nézniük a világ képzőművésze tének alkotásait. Láthatják, honnan erednek a gyökerek: egy olyan örökségben, amely különböző helyekről szárma zik. Úgy gondolom, a lokális kultúra hatása megsokszoro zódik, ha más összefüggésekben mutatkozik meg.

105

HAZAI ÉS FRANCIAORSZÁGI ALKOTÓK FESTMÉNYEINEK „PÁRHUZAMA” A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA TAVALYI IMPRESSZIONISTA KIÁLLÍTÁSÁN

107

James S. Snyder 1952-ben született a pennsylvaniai Pittsburghben. A Harvard Egyetemen és a Loeb Fellow of Harvard’s Graduate School of Designon végezte tanulmányait. 1986 és 1996 között a New York-i Museum of Modern Art főigazgató-helyettese volt. Ő felügyelte a múzeum bővítését, amely 1994-ben fejeződött be. Részt vett 1980ban a Picasso, 1992-ben a Matisse retrospektív tárlatok megrendezésében. 1996 óta igazgatja a jeruzsálemi Izrael Múzeumot. 1993ban alapvető szakkönyvet publikált Museum Design: Planning and Building for Art címmel (Oxford University Press), 2011-ben pedig társszerzője volt az Izrael Múzeum megújításának történetét megörökítő kötetnek (Renewed: The Israel Museum, Jerusalem, Campus Renewal Project). Magas olasz és francia állami kitüntetések birtokosa, emellett 2012-ben Jeruzsálem városának díszpolgára lett.

108

„MINDENT MINDIG ÚJRA KELL GONDOLNI” – TÖRÖK LÁSZLÓ NUBIOLÓGUS, AKI MÉG AZ E-MAILES LEVÉLCÍMÉT IS A SZAKMÁJÁBÓL VETTE SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Építésznek indult, régészként tartják számon, művészettörténetet ír, a lexikonszócikkek nubiológusnak nevezik. Török László professzorral pályájának fordulatai mellett a hazai egyiptológia alakulásáról, egy magyar egyiptológus nemzetközi kutatásokban való szerepéről és egy régmúlttal foglalkozó, mégis fiatal tudomány, a nubiológia keletkezéséről beszélgettünk. És talán arra is választ kaptunk, miért érdekes valakinek a 20–21. század Magyarországán, hogy meddig tartott Napata, és mikor kezdődött Meroé virágzása a mai Szudán területén a Krisztus előtti és utáni ötszáz évben, és miért szükséges a tudomány minden eredményét újra és újra felülvizsgálni. Vaskos, külföldi egyetemek által jegyzett kötetek szerzője vagy társszerzője, emellett a Szépművészeti Múzeum terrakotta szoborgyűjteménye katalógusának összeállításával és az ugyanitt 2005-ben megrendezett kopt kiállítás megrendezésével jelentékeny részt vállalt abban, hogy Budapest ma fontos szerepet tölt be a késő egyiptomi hellenisztikus és kopt művészeti kutatásokban. Pályája elején rövid idő alatt több tudományterület felé indult el, minden váltással több száz évet ugrott vissza az időben. Segítsen megfejteni a fordulatok logikáját! A pályám egy sor véletlen által alakult. Mindenkinek azonban saját véletlenjei vannak. Ezek nem külső, szeszélyes ügyek, alapjukat mindig a közöttem és a sors közötti párbeszéd adta. Építész azért lettem arra a negyedórára, amíg átvettem a diplomámat, és betettem a táskámba, mert mint osztályidegen származású gyereket, nem vettek volna fel a művészettörténet szakra, ahová pedig szívem szerint jelentkeztem volna. Érettségi előtt, 1959-ben eljött a gimnáziumba egy minisztériumi osztályvezető, és érdeklődött, hogy vannak-e olyan kitűnő diákok az érettségizők között, akiket származásuk miatt valószínűleg nem vennének fel egyetemre. Az egyik én voltam. mc Akkor lépjünk egyet vissza! Miért tekintették osztályidegennek? A nagyapám, de a család több tagja is hivatásos katona volt, sokan magas rangban, a nagyapám még a Monarchia hadseregében szolgált, az apám generációjában, az apám kivételével, aki pacifista volt, többen is a Ludovikán végeztek. Visszatérve a pályaválasztásomra: az osztályvezető azt a tanácsot adta, hogy jelentkezzünk az építész karra, mert oda évek óta a vártnál kevesebben jelentkeznek. Fel is vettek, de a helyzet számomra teljesen reménytelennek tűnt mindaddig, amíg el nem kezdődtek Pogány Frigyes építészettörténeti órái. Azonnal láttam, hogy meg vagyok mentve, mert mégis van itt valami, ami érdekel, Pogány rendkívül inspiráló előadó volt. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, nála is diplomáztam. Azt mondta, hogy szeptemberben vár az íróasztal, a tanársegédje leszek. A nyár végén kiderült, hogy Pogány tanár úr mégsem döntheti el, hogy ki legyen a tanársegédje, de nem nyugodott bele, hogy nincsen állásom. Azonnal felhívta Gerevich Lászlót, mc

hogy adjon nekem állást. A következő héten a Régészeti Kutatócsoport munkatársa lettem, Gerevichhez beosztva, aki akkoriban a budai középkori királyi palota publikációján dolgozott. Részt vettem a munkában, rám bízott felméréseket, később rekonstrukciókat, de ez nem volt szívem szerint való feladat. Ugyanakkor felfedeztem magamnak a palmettás köveket, legfőképpen azért, mert ez úgy tűnt, mint egy enigma, mindenki másféle véleményt formált róluk, ezért ebből terveztem a doktori disszertációmat megírni. Gerevichnek ez nem tetszett, mint mondta, ő szeretett volna ezzel foglalkozni. A lényeg, hogy végérvényesen elvesztettem a támogatását. A disszertációt persze megírtam és megvédtem. mc Tehát váltásra kényszerült. Közelítünk az ókor felé… Itt következett az újabb véletlen. Az intézetben dolgozott a valaha volt legnagyszerűbb magyar klasszika-archeológusok egyike, Castiglione László. Talán tetszett neki a bátorságom, amivel Gerevichcsel viaskodtam, és elhatározta, hogy meg fog menteni. Javasolta, hogy pályázzak meg egy egyiptomi ösztöndíjat, nézzek ott körül, hátha valami érdekel, és ha visszajövök, megbeszéljük a folytatást. Abban a hónapban, 1964 augusztusában, amikor idekerültem az intézetbe, indult el az Akadémia expedíciója Núbiába. Az asszuáni gátépítés kapcsán az UNESCO által szervezett mentőakció utolsó hónapjában végre a magyar expedíció is megkapta az engedélyt és a pénzt, számos kiváló régész utazott ki Castiglione László vezetésével, és feltártak egy késő ókori, korai középkori városkát. Hazajöttek, de a feldolgozás akadozott, mert senki sem érezte, hogy az életéből éveket fordíthat egy olyan szakterületre, ami nem folytatódik a számára. Arra gondolt Castiglione, hogy majd én feldolgozom. Valóban, Egyiptomban felfedeztem magamnak az egyiptomi késő antik művészetet, ráadásul ezen a területen rendkívül egyenetlen kutatások folytak, nagy részüket nemigen lehetett komolyan venni. Castiglione megalapította velem a klasszika-archeológiai részleget, és éveken keresztül tanított, a konkrét anyagon kívül attitűdöt, kérdésfeltevés- és szemléletmódot – ez volt az a véletlen, ami majdnem véglegesen sínre tett. mc Került valami Magyarországra azokból a leletekből, amelyeket a magyar expedíció megtalált? Kivételes helyzetben voltunk, mert senki semmit nem vihetett el, csak azok az országok, amelyek jelentős hozzájárulással támogatták az UNESCO kampányát. Amerika, Spanyolország, Hollandia elvihetett kisebb templomokat, mások szinte cserepeket sem. Mi viszont megkaptuk

109

MÚZEUMŐR

a teljes leletanyagot, cserepeket, freskótöredékeket, ez mind bekerült először a Régészeti Intézetbe, itt restaurálták, majd a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményébe. Ezt mind évek munkájával feldolgoztam és publikáltam. Azután egy újabb véletlen jött. A Humboldt Egyetem Egyiptológiai tanszéke már tizenegy éve ásott Szudánban, egy Kr. e. 5. századtól a Kr. u. 4–5. századig terjedő időszakban virágzó, különös településen, egy királyi palota- és templomkomplexumban, de a munka néhány évig szünetelt, mert megromlott a viszony az NDK és Szudán között. Aztán úgy tűnt, hogy elhárult az akadály, és folytatni tudják az ásatásokat. Körülnéztek Kelet-Európában, hogy kit tudnának bevonni a kutatásokba, és itt, Budapesten engem ajánlottak. Így kimentem Berlinbe, és láttam, hogy ott megismerhetem a núbiai régészetnek egy korábbi időszakát. mc Miért érezte, hogy köze van Núbiához? Nem evidens, hogy egy magyar kutató szudáni, egyiptomi leletek feldolgozásával foglalkozzon. Mindenekelőtt magát a feladatot láttam, hogy egy olyan dolog megoldásában működhetek közre, amely iránt nincs ugyan egyetemes nagy érdeklődés, de én magam úgy gondolom, hogy ha végre megkíséreljük megérteni, akkor meg fogja érdemelni a nagyobb figyelmet, és ne álljon meg ott a kutatás, ahol a régészeti mentőakció után megállt. Idővel lehetőleg legyen ebből egy saját történeti diszciplína. mc Végül is milyen feladat várta Berlinben, milyen kutatásokat végzett, és kikből állt a Kelet-Európából összeszedett kutatócsoport? Végül a berlini tanszékből és belőlem, mert aztán ismét megromlott a két ország között a viszony, és nem folytatták az ásatásokat. Elkezdték viszont a publikációkat, és megrendezték az első meroitisztikai konferenciát. A núbiai történelem ókori része két szakaszra tagolódik a hagyományos felosztás szerint, bár én évek óta minden elkövetek, hogy másféle felosztásokat hozzunk létre. A korábbi korszak a Kr. e. 7. századtól a 4–3. századig terjed, ezt napatai korszaknak nevezik egy nagyváros, a feltételezett főváros után; a másik korszak a Kr. u. 4. századig tart, az a meroitikus korszak, mert azt mondják, hogy Napatából Meroéba tették át a fővárost. mc Ezért használja az internetes címében a Napatát? Érzelmi vagy intellektuális szempontból van más viszonyulása Meroéhoz, mint Napatához? Nincs, nekem a szakma tévedéseivel szemben van egy ingerült attitűdöm, és különösen egyes kollégáimmal vitázom, mert ha egyszer a tanáruk valamit negyven évvel ezelőtt mondott, azt szentírásnak veszik, pedig mindent mindig újra kell gondolni. Ami az e-mail címemet illeti, a Meroét visszautasította a rendszer, mondván, már van ilyen. Úgy látszik, az a korszak népszerűbb a felhasználók között. De visszatérve Berlinbe: ott dolgozott a nagy nyelvész és filológus Hintze professzor, aki a meroitikus nyelvet szerette volna megfejteni. Ezt a monumentális ásatást ő vezette – éppen úgy, ahogyan egy nyelvész vezethet egy ásatást. De történeti érdeme, hogy elindította a meroitisztikai kutatásokat, és összefogta azokat az embereket, akik az UNESCO-kampány során, majd azt követően részt vettek a núbiai régészeti kutatásban, és megkísérelte őket ott tartani ennél a diszciplínánál, ami nem volt könnyű, mert megélni ebből nem lehetett. A tanszéke később átalakult Szudán-régészeti tanszékké, és akkor úgy tűnt, hogy ez a hivatalos egyetemi oktatásban odáig fejlődik, hogy diplomát lehet kapni, doktorálni belőle. Másutt akkor van meroitisztikai vagy nubiológiai képzés, akkor lehet belőle szakdolgozatot írni, doktorálni, ha az egyiptológiai tanszék vagy az ókortudományi tanszék hajlamos erre. Ez nálunk szerencsére bekövetkezett, mert Kákosy tanár úr megértette Núbia értékét, és engem már korán meghívott a tanszékre, hogy tartsak Núbia-órákat. Magát a nubiológia tudo-

mányát különböző diszciplínákból érkező kutatók hozták létre, akik megkísérelték azt a mérhetetlen mennyiségű és rendezetlen forrásanyagot, ami megszázszorozódott az UNESCO-kampány idején, olyan állapotba hozni, hogy az a tudományos kutatás alapjául szolgálhasson. mc Itt jött be az életébe egy negyedik tudomány az építészettörténet, a művészettörténet és a régészet mellé: ez a történettudomány, hiszen kutatta a korabeli államalakulatok politikai felépítését. Az elágazások abból adódnak, hogy az ember időnként szembetalálja magát egy régészeti kérdéssel, amit a régészet eszközeivel nem tud megoldani. Minden régészeti jelenség az űrben lebeg, ha nincs körülötte történelem. Hogy közreműködhessek a nubiológia módszereinek kialakításában, folyton tanulnom kellett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Castiglione László, Fritz Hintze, Kákosy László után újabb mesterek sorával találkozhattam. Boldogan ejtem ki a nevüket: William Adams, Jan Assmann, Charles Bonnet, Bernard Bothmer, Tomas Hägg, Jean Leclant, Patrice Le noble, Szilágyi János György, David Wilson. mc Norvégiában, Bergenben egy munkaközösséget hozott létre az addig elérhető források közlésére. Az UNESCO-kampányban a skandináv országok eléggé soványan voltak képviselve az egyiptológiában, annál inkább a klasszika-filológia, különösen a korai kereszténységgel kapcsolatos görög feliratok terén. A bergeni egyetem vállalta, hogy a Núbiában talált görög és kopt nyelvű keresztény sírköveket feldolgozza. Ebben élen járt Tomas Hägg klasszika-filológus és irodalomtörténész, akivel a hetvenes évek elején a Hintze professzor által szervezett konferenciákon ismerkedtem meg. Ő hívott Bergenbe, mert jól jött, hogy olyan valaki is dolgozzon ott, aki nem szövegekkel foglalkozik. Mindez közös munkává akkor fordult, amikor a kilencvenes évek elején eltökéltem, hogy ki kell adni a Núbia ókori történetére vonatkozó összes ma ismert szöveges forrást. Addig a régi forráskiadásból dolgoztunk, ami nem volt több harminc-negyven nyomtatott oldalnyi görög, latin és kopt nyelvű forrásnál. Tudtam, hogy ennek a többszöröse létezik, de ezeket fel kellett dolgozni, új fordításokat készíteni, filológiai kommentárokat írni, amit három bergeni kollégám készített el. Én vállaltam, hogy összeszedem az anyagot, és megírom a történeti kommentárokat, és belehelyezem – amennyire behelyezhető lesz – a történelembe. Ez 1994 és 2000 között négy kötetben, 1375 oldalon jelent meg, tehát lényegesen gazdagabban, mint a korábbi harminc-negyven oldalas gyűjtemény. )

110

mc Szudán mennyire becsüli meg a nemzetközi ásatások és kutatások eredményeit? Megbecsüli, de elég nehéz politikai helyzetben van. Az az igazság, hogy én már régen nem jártam ott, persona non grata lettem, mert amikor a katonai puccs elkezdődött, többen voltunk ott amerikaiak és európaiak Kartúmban, és a konfliktusok kezdetén némelyikünket felkértek, hogy nyilatkozzunk a médiában a helyzetről. Én is adtam két békülékeny és internacionalista nyilatkozatot, így értésemre adták, hogy lehetőleg ne menjek már vissza. A szudáni régészet és művészettörténet anyaga nagyobb részben más országok múzeumainak gyűjteményeiben található, de a szudáni terepeket is jól ismerem, és reménykedem abban, hogy a helyzet egyszer megváltozik. A legnagyobb felületű szudáni ásatást, amely Meroé városának területén zajlott, egy angol régész végezte 1908 és 1914 között, de az eredményeit sohasem publikálta. Az ásatás anyagának túlnyomó része a liverpooli egyetem egyiptológiai tanszékének birtokában van, és azt láttam a hetvenes évek végén, hogy abszurd helyzet úgy foglalkozni egy nagyon hosszú történeti korszak kultúrájával, hogy a központ, ahonnan rengeteg dolog feltételezhetően ered, ismeretlen marad, mert kiásták ugyan, de az eredményeket nem publikálták. Így nem lehet komoly munkát végezni, ezt meg kell oldani, hogy a tudomány normálisan működhessen. Abszurdum azt mondani, hogy a középkori Magyarország művészetével foglalkozunk, de a budai királyi udvar ásatásai nincsenek publikálva; hogy úgy dolgozunk a soroksári leleteken, hogy nem tudjuk, mi volt Budán. Kiderült, hogy senki nem hajlandó pár hónapra elmenni Liverpoolba, így nagy szerencsével kaptam egy nemzetközi alapítványtól elegendő pénzt, odamentem, feldolgoztam, és kiadtam az anyagot, ami nélkül valóban nem lehet dolgozni. Erről a könyvemről el merem mondani, hogy addig nem ismert, impozáns világot tárt fel, és így nagy hatása lett az 1997 utáni nubiológiára. mc Rendben van az, hogy nem Szudánban vannak a szudáni leletek? A leleteknek az a jó, ha megfelelő helyen vannak, a megfelelő hely pedig az, ahol gondoskodni tudnak a fennmaradásukról, és hozzáférhetővé teszik őket mindenki számára, aki meg akarja nézni, gyönyörködni akar bennük, tanulni akar belőlük. Az emberiség múltja egyetemes tulajdon. Azért volt nekem mindig kínos, amikor megkérdezték tőlem, hogy miért nem magyar dolgokkal foglalkozom. Ha én lennék az utolsó magyarországi értelmiségi, akkor nyilván muszáj lenne, de nincs így. A feladat hívja meg a megoldóját. mc Térjünk vissza Budapestre, hiszen itt is jelentős késő ókori műgyűjtemény található, mégpedig a Szépművészeti Múzeumban. Ennek feldolgozásában is szerepet kapott. Castiglione Lászlót említettem, akitől megtanultam, hogy nem létezik olyan kicsiny részfeladat, amiből nem lehet, kell megkísérelni kitekinteni a teljes kontextusra. Az ő mestere Szilágyi János György volt. Amikor hazajöttem Egyiptomból, és az első kopt művészettörténeti tárgyú cikkemet beküldtem az Antik Tanulmányoknak, a folyóirat egyik szerkesztője, Szilágyi János György tudomásul vette, hogy van egy fiatalember annak a tudománynak a peremén, amivel ő foglalkozik. Egyszer csak felhívott, hogy egy nagy OTKA-pályázati támogatásnak köszönhetően folytatódik a múzeum Antik Gyűjteménye elemző katalógusainak sorozata, amelynek kiadására sikerült megnyerni egy igen neves római kiadót. A felkérés először arról szólt, hogy dolgozzam fel a kopt textileket a Szépművészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében, valamint az egyéb kopt tárgyakat a Szépművészetiben. Aztán következett a nagyobb megbízás. Castiglione László a szakdolgozatától fogva folyamatosan dolgozott az egyiptomi hellenisztikus terrakottaszobrok feldolgozásán, a Szépművészeti Múzeum nagyon híres, korai gyűjtési korszakához tartozó terrakotta-gyűjteményből kiindulva. Az első ütem a Szépművészeti Múzeum terrakot-

ta-gyűjteményének katalógusa lett volna, önmagában egy magnum opus. Ennek Szilágyi tanár úr még látta a kéziratát, de amikor Castiglione halála után kereste, a kézirat nem volt fellelhető sem a múzeumban, sem az intézetben, sem otthon, a hagyatékban. Itt volt ez a szomorú helyzet, és akkor Szilágyi tanár úr azzal fordult hozzám, hogy próbáljam meg én megcsinálni. Megpróbáltam. mc A mestere életművének egy szeletét rekonstruálta. Természetesen a magam módján. Ez biztosan nem olyan, mint amilyent ő csinált volna, mert ő nagyon jó vallástörténész volt, én pedig nem vagyok se jó, se rossz, mert egyáltalán nem vagyok vallástörténész. mc Honnan származik a múzeum terrakotta-gyűjteménye, és minőségét tekintve hol áll világviszonylatban? A korai gyűjtés időszakában az volt a terv, hogy egy gipszgyűjteményt hozzanak létre, mert nem remélte senki, hogy 1900 táján még lehet olyan jelentős antik szoborgyűjteményt összeállítani, ami méltó a múzeum festménygyűjteményéhez. A földszint azért is épült ilyen belmagassággal, hogy ott a szobrászat történetét gipszmásolatok segítségével bemutassák. Ám az akkori Antik Gyűjtemény vásárlásaiban legfőbb közvetítőként részt vevő Paul Arndt müncheni gyűjtő és művészettörténész felkínálta a saját terrakotta-gyűjteményét megvételre, amit szerencsés módon meg is vett a múzeum. Az utolsó pillanatban lett tehát egy olyan anyag, ami jellemzően a világ legnagyobb múzeumaiban szokott leni. Később már nem lett volna mód erre, a piac kimerülőben volt. Az anyag világviszonylatban is jó kvalitásúnak tekinthető, egy egészen kiváló művészettörténész állította össze, és azóta is nagyon okosan gyarapodott, elsősorban Szilágyi János György rendkívüli szakértelmének köszönhetően. Itt vannak olyan egyedi, magas minőségű terrakottaszobrok, amelyek művészettörténetileg nem adat, hanem alkotás értelemben vehetők. Azokra a tárgyakra gondolok, amelyeknek a minősége megengedi, hogy az ember olyan vizsgálatot végezzen el rajtuk, amilyent a gyöngébb minőségű dolgokon nagyon ravasznak kell lenni, hogy el tudjuk végezni. A minőség, a stílus és a keletkezés kora között olyan kapcsolatok vannak, amelyek megértése bármennyire egyszerűnek tűnik is, nagyon bonyolult szellemi folyamat, és ezt csak egy nagyon jó anyagon lehet elvégezni, ami legfőképpen kiváló műveket tartalmaz, ugyanakkor elég gyönge művet is ahhoz, hogy az ember meg tudja érteni, hogy egy gyenge mű mitől lehet gyenge, azon túl, hogy ügyetlenül van megcsinálva. A gyönge mű nagyon sok mindenről tud tájékoztatni.

111

MÚZEUMŐR

mc Hogyan sikerült a kopt kiállítást megrendezni a Szépművészeti Múzeumban 2005-ben? Honnan érkezett az anyag? 2001-ben egy hivatalos egyiptomi látogatása alkalmából az akkori kulturális miniszternek, Rockenbauer Zoltánnak felkínálták a lehetőséget, hogy Budapest rendezzen egy kopt kiállítást. Hazajött, és ezt a múzeumban jelezte, ahol is az a vélemény alakult ki, hogy az Antik Gyűjteménynek kell befogadnia és lebonyolítania a rendezést, továbbá feltétel volt, hogy elfogadjam a felkérést a kurátori szerepre. Azt mondtam, hogy a legnagyobb örömmel megcsinálom, mert szeretném egy kiállítással igazolni, hogy az általam kidolgozott egyiptomi késő antik szobrászati időrend vállalható-e vagy sem, bizonyítható-e vagy sem. Szeretném azt is megmutatni, hogy az egyiptomi késő antik művészet az egyetemes, földközi-tengeri késő antik művészet szerves része, és csak akkor érthető meg, ha kizárólag ennek tekintjük, nem valami egzotikus „népművészetnek”, aminek a szakirodalom előttem és utánam is hajlamos tekinteni. mc Ha jól tudom, négy évig készült a kiállítás, négy miniszter regnálása idején. Ennek az az oka, hogy Egyiptom messze van Budapesttől, de Budapest néha még mes�szebb van Egyiptomtól. Közben eléggé jelentékeny muzeológiai változások történtek Egyiptomban. Előfordult, hogy a kiállításra kiválasztott műtárgyak egy része egész egyszerűen eltűnt, amikor visszamentünk, hogy a publikációs fényképeket a tárgyakról elkészítsük. Egy darabig mindenki fogta a fejét, majd valaki a homlokára csapott, hogy az anyag most az alexandriai új múzeumban található. Elölről kellett kezdeni, mert ezeket a tárgyakat most már egy másik múzeumtól kellett hosszú procedúrával megszerezni. Különben minden rendben ment, már csak azért is, mert annak idején sokat dolgoztam ott, jó kapcsolataim voltak a múzeumokkal, engem beengedtek a raktárakba. Ez azt jelentette, hogy fel tudtam fedezni olyan dolgokat is, amelyek nagyon is szükségesek a művészettörténeti megértéshez, de az állandó kiállításon nem kaptak helyet. Az ember hajlamos azt kiállítani, ami a számára „tipikus” mondanivalóval rendelkezik. Ami nem érthető a kurátor számára, azt általában nem meri kiállítani. Sok nemzedék meg nem értett tárgyai halmozódnak fel az olyan raktárakban, ahol a fölötte lévő múzeumnak nincsen szerves élete, ahol a szemléletmód változásai nem írják felül a mindenkori kiállítási koncepciót. Az a kopt kiállítás, amit megismertem Kairóban 1967-ben, és egészen 2006-ig állt, azonos volt az 1947-ben kialakított állandó kiállítással. Az új kairói kiállítás már érezhetően magán viseli a 2005-ös budapesti kiállítás nyomait. mc A miniszterek egyformán lelkesek voltak, egyformán támogatták a kiállítást? A lelkesedés mindig más és más alakot öltött, de mindenki egyformán támogatta a kiállítást. Rockenbauer Zoltán és Görgey Gábor a kezdeti szakaszban ugyanúgy rendkívül barátian viszonyult a dologhoz, mint Bozóki András és Hiller István a szervezés hajrájában. Ami szükséges volt, azt megtették, és a napi munkában volt egy nagyon hatásos segítőtársam Koncz Erika államtitkár személyében, akivel kétszer is együtt voltam Egyiptomban, mert láttam, hogy az én makacs tárgyalásmódom nem mindig használ a dolgoknak. Segített, hogy ne vigyék elérhetetlen magasságokba a biztosítási összeget, ne vessék vis�sza hónapokkal a folyamatot csak azért, hogy lássák, még meddig tudnak elmenni. A vele való együttműködés oázis volt az adminisztráció sivatagában. mc Milyen hatása volt a kiállításnak? A siker egyik elsődleges mércéje a látogatószám. Ha jól emlékszem, nyolcvanezren váltottak jegyet a két hónapig nyitva tartó kiállításra, ami szerintem kiválóan jó szám, és a sajtója is nagyon jó volt. Tartottunk két konferenciát, amit a Közép-európai Egyetem rendezett; az egyetemes késő ókori kutatás legnagyobb

képviselői jöttek el Budapestre. A katalógus két változatban készült el: egy tudományosabb angol és egy kevésbé tudományos magyar változatban. Tehát szakmailag nagyon elő volt készítve, olyannyira, hogy a kiállítással egy időben megjelent Bostonban a terjedelmes egyiptomi késő antik művészettörténetem is. mc Hogyan nézett ki a hatvanas évek közepétől az egyiptológia mint tudomány Magyarországon, az egyetemen, a múzeumban és az Akadémián? A Szépművészeti Múzeumnak a kezdettől volt egyiptomi műtárgygyűjteménye, ami 1957-ben vált ki az Antik Gyűjteményből, és vált önállóvá. Kákosy László tanszéke, amikor 1967-től két éven át hallgattam nála egyiptológiát, nagyon kis létszámú volt, de később elérte azt a létszámot, amit el lehetett érni, hiszen Magyarország nem az az ország, ahol nagyszámú egyiptológus-utánpótlásra van szükség. Több mint negyven embernek van ma egyiptológusdiplomája Magyarországon, ennyi egyiptológusállás sajnos nincs idehaza. Ásatások rendszeresen folynak az 1980-as évek legeleje óta, a thébai nyugati parton, a nemesi temetőkben több is. Ott Kákosy tanár úr kezdett el ásni egy rendkívül érdekes újbirodalmi nemesi sírban, bekapcsolta a tanítványait, ők pedig később külön koncessziókat szereztek, és elkezdték a saját ásatásaikat. Itt, az Akadémián Castiglione László klasszika-archeológusként működött, az egyiptomi hellenisztikus művészetre koncentrálva, ő tette lehetővé, hogy itt nem magyarországi ókori kutatási témák is létezhessenek. Sokáig úgy látszott, hogy az én visszavonulásommal ez teljesen megszűnik. Most úgy tűnik, hogy ez, szerencsére, mégsem így lesz. mc A többféle tudományban vállalt szerepe ellenére az életrajzai következetesen nubiológusnak említik, márpedig ez a tudomány vagy fogalom talán még nem is létezett, amikor a pályáját tervezte. Ez tényleg a véletlen… Élveztem ezt a folyamatot, végig olyan emberek között voltam, akikkel közös szellemi élmények kapcsoltak ös�sze, és úgy látom, valami értelme is volt a munkámnak. Azt tudni kell, hogy ezek efemer dolgok, mert amit ma megtalálunk, az vélhetően – Szilágyi tanár úr szavai szerint – „remélhetőleg” el fog avulni, mert ez a lényege a dolgoknak. Azon igyekszem, hogy én írhassam meg először, hogy miben tévedtem tíz évvel ezelőtt. A forrás maga sosem avul el – amit a forrásról mondok, az elavul. Sok fehér folt van a forrásanyagban, ezért ebben a tudományban a hipotézis nagyobb teret kap. Minden egyes új régészeti lelet hipotézisek tömegeit döntheti össze.

112

Török László 1941-ben született Budapesten. 1964-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, ezt követően a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Kutatócsoportjának (később Régészeti Intézet) munkatársa, majd főmunkatársa, tudományos tanácsadója, 2004-től kutatóprofesszora. A hatvanas években egy egyiptomi ösztöndíj hatására az egyiptomi késő antik művészet felé fordult, posztgraduális képzésen vett részt az ELTE Egyiptológiai Tanszékén, ahol 1971-től tanít is; 1991-től címzetes egyetemi tanár. A kopt művészet történetét célzó kutatásai mellett részt vett a nubiológia, azaz a Középső-Nílus-völgy történeti-régészeti kutatásainak szaktudománnyá fejlesztésében. Építészetből és történettudományból doktorált, 2004-től az MTA levelező, 2010-től rendes tagja. A Szépművészeti Múzeum 2005-ös kopt kiállításának kurátora.

114

„MÉG SOK VÁLTOZTATÁST TERVEZÜNK” – FARBAKY PÉTER, A BTM ÚJ FŐIGAZGATÓJA AZ INTÉZMÉNY LEHETŐSÉGEIRŐL SZERZŐ: MARTON ÉVA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA A Budapesti Történeti Múzeum több, ráadásul igencsak eltérő tematikát gyűjtő, feldolgozó és bemutató tagintézményből áll: ide tartozik a budai Vármúzeum, az Aquincumi Múzeum, a Kiscelli Múzeum, ahol a Várostörténeti Osztály és a Fővárosi Képtár működik, valamint a nemrégiben új helyszínen, a Duna-parti Bálnában megnyitott Budapest Galéria, ami a kortárs művészet egyik legfontosabb bemutatóhelye. A BTM feladata a főváros területén zajló összes régészeti feltárás lebonyolítása éppúgy, mint a városkép alakulásának folyamatos nyomon követése és a változások dokumentálása. Az intézmény közelmúltban kinevezett új főigazgatójával, a már évek óta itt dolgozó Farbaky Péterrel ennek az összetett múzeumkomplexumnak a terveiről és lehetőségeiről beszélgettünk. Természetesen szóba került a pénz, a külföldi szakmai kapcsolatok fontossága és a budavári palota jövőjének kérdése, utóbbi kapcsán pedig az is, hogy vajon mennyire vív harcokat benne egymással az építész, a műemlékvédő és a múzeumigazgató. A BTM korábbi vezetőjét, Bodó Sándort tizennyolc év után váltotta a főigazgatói székben. Szerencsés, vagy inkább gátolja az intézmény fejlődését egy ilyen hosszú vezetői időszak? Mi az, amin kinevezése után mielőbb változtatni szeretne? Valóban, a korábbi főigazgató nagyon hosszú időn keresztül vezette az intézményt. A stabilitás szempontjából ez jó volt, ám megértek a feltételek a változásokra. Néhány dologban biztosan változtatni fogok. Számomra fontos a teammunka. A BTM nagy intézmény, sok egységből áll. Vezetőként sok emberre kell támaszkodnom, ezért számomra fontos a velük való jó kapcsolat, hogy együtt tudjuk előrevinni a múzeumot. Az intézményen belüli fiatalítás is része a terveimnek. mc A BTM-hez több, egészen más profilú tagintézmény tartozik. A köztudatban kevésbé él, hogy ezek a kiállítási helyszínek is a Budapesti Történeti Múzeum részei. Valóban nagyon sokrétű múzeum ez. Működésünkben a Nemzeti Múzeumhoz hasonlítunk leginkább, csak nálunk még a kortárs művészet is nagyon hangsúlyos. Fontos, hogy egységes képet sugározzon magáról a múzeum, de úgy, hogy közben minden szervezeti egység megőrizhesse a saját karakterét. A Kiscelli Múzeum esetében azzal a nehézséggel is szembe kell néznünk, hogy a korábban egységes Fővárosi Képtárnak és a Várostörténeti Osztálynak együtt kell működnie. A Budapest Galéria viszont a helyszínváltással nagy lehetőséget kapott: a Bálnában a kiállítótér jóval nagyobb, de meg kell tölteni kiállításokkal, élő helyszínné kell tenni. Ez persze nemcsak a Galériának, a Bálnának is feladata, hogy megtalálja Budapest kulturális életében a saját helyét. A BTM-ben kiemelt szerepe volt mindig a régészetnek, hiszen Budapest területén minden régészeti feltárás a múzeum feladata. Ez pedig pénz- és beruházásfüggő. Néhány évvel ezelőtt még nagyon sok feltárást mc

végeztünk, de az elmúlt években szűkültek a lehetőségek. Most újabb felfutásban reménykedünk. A Középkori Osztály a Vármúzeumban működik, az Aquincumi Múzeumban van az Ókori és az Ős- és Népvándorláskori Osztály. Aquincumban Zsidi Paula régészeti főigazgató-helyettesnek már sikerült a különböző osztályokat összehangolnia. Az ásatások megszervezésében a múzeum már egységes arculattal rendelkezik. Aquincumban uniós támogatás keretében valósulhatott meg sok minden (lásd MúzeumCafé 38. – a szerk.), de még itt is vannak feladatok; az ásatási terület több része például felújításra szorul. mc Aquincum egy feltárt ókori romvárosra épült kiállítási tér, az arculata adott. A Kiscelli Múzeum nagyobb falatnak tűnik. A Képtárban nagyon sok izgalmas kortárs kiállítást rendeztek az elmúlt évtizedekben, de a várostörténeti részt nem sikerült ilyen izgalmassá tenni. Kiscellben az épület nagyon rossz állapotban van, így ott az a legfontosabb, hogy a rekonstrukció megtörténjen. Rostás Péterrel, a Kiscelli Múzeum új igazgatójával vállvetve küzdünk azért, hogy a múzeum megújuljon. A rekonstrukció mellett a múzeum bővítését is tervezzük: új, föld alatti raktárakat hoznánk létre. A tervek szerint megújul a kripta is, amelyhez újonnan épített lépcső vezet majd le. Az épületegyüttes alatt húzódó pincét is kiállítótérré alakítjuk. A saját gyűjteményt, amelyben kiváló modern anyag van, is jobban kellene hasznosítani. A debreceni Modem Kondor Béla-kiállítása több művet kölcsönzött innen. Mi miért nem csinálunk Kondor-kiállítást? mc Miért nem? Ki és mi határozza meg a kiállításpolitikát? A Fővárosi Képtár igazgatója, Fitz Péter nagy hangsúlyt fektet a ma élő kortárs magyar és külföldi művészek bemutatására. Ezeknek az anyagoknak egy része vásárlás útján be is kerül a gyűjteménybe. Úgy gondolom, a meglévő gyűjteményt is jobban meg kellene mutatni. mc Két kiállítás is nyílt a múlt évben a Vármúzeumban: a város történetét bemutató Budapest – Fény és árnyék, és A királyi palota – a kultúra vára; ezek nemcsak a palota történetét mutatják be, de érintenek néhány aktuális kérdést is: mi lesz a palota jövőbeli sorsa, és mi történik a palotán belül a Vármúzeummal? Építész végzettsége, erős urbanisztikai vonzalma indukálja ezeket a kiállításokat? Először valóban építészetet végeztem, csak utána művészettörténetet. A kutatási területem a reneszánsz és a barokk korszak, de ezen belül az építészet mindig prioritást élvez. Amikor 2001-ben a Kiscelli Múzeumban igazgató lettem, a BTM vezetőségének az volt az igénye, hogy újuljon

115

MÚZEUMŐR

meg az állandó kiállítás. A Vármúzeumban is azért volt szükség új kiállításra, mert éreztük, hogy nagyon elavult már a korábbi. Azt is jelentős hiánynak gondoltuk, hogy a királyi palotában nincs az épület múltjával és jelenével foglalkozó reprezentatív bemutató. Bár a főlépcsőház tere kevéssé alkalmas kiállításra, Kemény Gyula tervezővel és Rostás Péter kurátorral sikerült egy talán szép kiállítást létrehoznunk. mc Nemcsak a művészettörténet, a politika számára is fontos, hogy mi történjen a királyi palotával, melyik időszakát állítsák helyre. Többen a második világháború előtti képét szeretnék viszontlátni. A lengyelek két évtized alatt visszaállították a királyi vár klasszikus időszakát. Ön szakemberként melyik tervet támogatja? A legnagyobb probléma, hogy a szűk szakmát leszámítva senki nem rendelkezik pontos tudással. Nincs benne a magyar köztudatban, hogyan is nézett ki akár a középkori, akár az újkori palota. Márpedig itt olyan jelentős szerkezeti beavatkozás történt az épületegyüttesben, hogy nem elegendő csupán a kupolát helyreállítani, szinte az egész palotát újra kellene építeni. De ez sok tekintetben irreális gondolat. mc A Várkert bazár felújítása a végéhez közeledik. Hogyan tovább: mi lesz az átadása után a palota és az itt található múzeumok sorsa? A Hauszmann Alajos által tervezett, historizmus kori épületegyüttes a magyar építészet csúcsteljesítménye. Ma ettől a szinttől nagyon messze vagyunk. Én ma kisebb részek restaurálását tartom reálisnak. És ezt is komoly tudományos kutatás kell megelőzze. Meg kell vizsgálnunk, hogy az adott terekről rendelkezünk-e eredeti fotókkal, tervrajzokkal, információkkal, amelyek alapján hitelesen lehet a rekonstrukciót végezni. mc Évekig dolgozott a műemlékvédelemnél. A műemlékvédő, az építész és a főigazgató milyen viszonyban van egymással? Vannak harcok magában? Inkább harmóniában vannak. De egy tér rekonstrukciója nagy felelősség. A Történeti Múzeum Szent István Termének átalakítása a terveink között szerepel, és elképzelhető a Nemzeti Galériában a trónterem helyreállítása is ami a korábbi tervek között is szerepelt. mc A jelenlegi tervek szerint 2018-ra elkészül az új múzeumi negyed, oda költözik a Nemzeti Galéria. Ha ez megtörténik, a BTM egyedüli múzeumként maradna a várban. Ez hogyan határozza meg a következő évek igazgatói terveit? Már most próbálunk válaszolni az új helyzetre. A Várkert bazár felől még idén megépülő mozgólépcső és lift a palotakertbe hozza fel a látogatókat, ezért tervezzük, hogy a királypincében új bejáratot hozunk létre. Ha a Nemzeti Galéria valóban elköltözik, azzal űr keletkezik. Ennek a kitöltése nem a mi döntésünk. Egy új Széchényi Könyvtár megépítése is hosszú folyamat lenne. És hogy hogyan lehet majd hasznosítani ezeket a felszabaduló tereket, még a jövő kérdése. Szerintem kulturális intézményeknek kellene itt helyt adni. mc Úgy tűnik, a látogatószám növelése jelentős kihívás a múzeumnak. Korábban rossz volt a tájékoztatás, a látogató sokszor elveszettnek érezte magát a palotában. Ezen már próbáltunk javítani. A jó, többnyelvű kommunikáció elengedhetetlen. Meg kell újítani a webes felületeken is a múzeum mára elavult arculatát. Ez kiemelt programja a következő éveknek. Részt veszünk a Támop és az EU által támogatott nemzetközi Museo Mundial programban. Szükség van strukturális átalakításra is. Ki kell használnunk az internet adta lehetőségeket, jobban kell nyitni a közönség felé. Jó kapcsolatunk van az iskolákkal, jók a múzeumpedagógiai foglalkozásaink. A felnőtt korosztály számára szabadegyetem működik évek óta, amit folytatunk. Kiscellben a Zöld múzeum program keretében megkezdődött a park rekreációja. De azt is látni kell, hogy egyre nagyobb küzdelem pénzt szerezni. Ez az egyik kiemelt vezetői feladat: megtalálni a pénzforrásokat.

mc Önök fővárosi fennhatóság alá tartoznak. Igen, de szerencsére a főváros elég nagy autonómiát hagy a múzeumnak. A források nagy részét az NKA-tól kapjuk, a főváros eddig főleg a beruházásokban támogatott bennünket. Tárgyaltunk a főváros vezetőivel, és úgy látjuk, hogy pozitívan állnak a terveinkhez. mc A közelmúltban több kiállításukat vitték külföldre (lásd MúzeumCafé 38. – a szerk.). Fontosak ezek a kapcsolatok? Természetesen. Több külföldi intézménnyel is nagyon jó az együttműködésünk; a párizsi Musée Carnavalet-ben és a bécsi Harrach-palotában is volt már kiállításunk. A firenzei Corvin Mátyás és Firenze kiállításnak én voltam az egyik kurátora. Az idei év „nagy dobása” az Uffizi festőönarckép-gyűjteménye magyar anyagának kibővített bemutatása (portrénk ennek előkészítése során készült – a szerk.). A Krakkói Városi Múzeummal is közös projektet hoztunk létre: 2015–16-ban Krakkó és Buda a középkorban tematikájú kiállítást rendezünk. Ausztriával, Pozsonnyal, Kassával, Zágrábbal is több közös munkánk volt. Igen, fontosak ezek a közép-európai kapcsolatok. mc A BTM egyik fő feladata a város folyamatos építészeti változásainak dokumentálása. Ebben a tekintetben izgalmas korát éli a főváros. A múzeumnak a jelen dokumentálása is a feladata, de ez korábban sokszor háttérbe szorult. Most megint átalakulóban van a város, amit meg kell örökítenünk fotókkal, tárgyi emlékekkel. Próbáljuk egy-egy városrész rekonstrukciója kapcsán a fontos rekvizítumokat begyűjteni; a Zeneakadémia felújítása során például egy öntöttvas csigalépcsőt szereztünk be az épületből. Ezekből az emlékekből később kiállítást is tervezünk. Bár a rengeteg építkezés miatt olykor „háborús” képet mutat a város, szerencsére sikerült megőriznie 19. századi karakterét. Fontos, hogy ez az arculata megmaradjon, de híve vagyok a modern építészetnek, modern városrészek megépülésének is. mc Milyen a maga által megálmodott 21. századi múzeum; milyen jó külföldi példákat valósítana meg itthon? A nürnbergi Germanisches Nationalmuseum jó példa arra, hogyan lehet jól véghezvinni egy múzeum rekonstrukcióját úgy, hogy a régi és a modern aztán harmóniában éljen együtt. Jó néhány éve nálunk is tervben volt, hogy a palotában az Oroszlános udvar alatt létrehozzunk egy föld alatti szintet, ahol a középkori palota alapfalait is be lehetne mutatni, akár a Louvre-ban. Ma is látok benne fantá ziát. Sok kiállításunk megújult, büszke vagyok rájuk, de még sok változtatást tervezünk.

117

Farbaky Péter előbb a Budapesti Műszaki Egyetem építész szakát végezte el (1975–1980), majd az ELTE-n művészettörténetből szerzett diplomát (1989). Előbb a FIMÜV budapesti műemléki osztályán dolgozott, majd 1991-től a Hild–Ybl Alapítvány keretein belül folytatta ezt a munkát. A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum igazgatója, a BTM főigazgató-helyettese (2001–2013). Az ELTE Művészettörténeti Bizottságának titkára (2002). Kutatási területe Budapest művészettörténete, valamint a reneszánsz, a barokk és a historizmus művészete, elsősorban építészete. Két alkalommal nyerte el az Andrea Palladio-ösztöndíjat. 1999 óta az ELTE Művészettörténeti Intézetében tanít meghívott előadóként. Számos művészettörténeti és építészeti tanulmányt publikált. 2012-ben Móra Ferenc-díjjal tüntették ki. 2014. január 1-jétől a BTM főigazgatója.

118

SUMMARY

PAGE P. XX 50

IN THE SPOTLIGHT THE DIFFICULT (MUSEUM) MEMORY OF THE HOLOCAUST “SLAY THEM NOT, LEST MY PEOPLE FORGET: SCATTER THEM BY THY POWER; AND BRING THEM DOWN, O LORD OUR SHIELD!” (PSALM 59, VERSE 12) BY ZSUZSANNA TORONYI, ARCHIVIST, HISTORIAN AND MUSEUM SPECIALIST, DIRECTOR OF THE HUNGARIAN JEWISH ARCHIVES

Tradition has it that the text of the psalm records David’s prayer to the Lord for help, delivered when he is escaping from Saul. Numerous Jewish and Christian interpretations of the text have been made; of those perhaps the most well-known is that of Augustine of Hippo (354–430) who interpreted the text as reflecting the situation of the Jews in Christian countries. According to that Jews must not be killed; moreover Augustine thought that if Jews could live among Christians they would serve the interests of the Church, yet it must be ensured that their condition should be harsh enough for everyone to see – the low status and humiliation suffered by the Jews would keep proving the triumph of Christianity, as well as what fate awaited those who were reluctant to recognize Christ. So Augustine primarily considered the right of Jewish communities living in the diaspora to settle in Europe, moreover to life itself, as an aid in Christian propaganda. His view largely defined the thinking of Christian Europe about the Jews, yet “without his splendid idea they would have wiped us all out a long time ago,” said Moses Mendelssohn (1729–1786) with grim humour. The Holocaust, studying which requires us to face the most difficult and most sensitive issues of human existence and its extreme life situations, involves a so-called hard legacy. The theme is very sensitive and its presentation in a museum raises a number of problems. Thus nearly all the issues of contemporary museology are involved when staging and interpreting an exhibition about the Holocaust. This article aims to review these issues and analyse how the Hungarian museum system tackles them. The problem of documentation “Get it all on record now – get the films, get the witnesses – because somewhere down the road of history some bastard will get up and say that this never happened,” General Eisenhower allegedly said following the liberation of the concentration camps. The documentation of the liquidation of the Jews was already begun amidst the annihilation. Holocaust witness statements were gathered and memoirs were written, then monuments to the victims were erected. In the first year following its liberation Auschwitz-Birkenau was declared a historic memorial place. One year after the foundation of the state of Israel in 1948, survivors established the first Holocaust memorial museum on the Mount of Zion, which was followed in 1953 by the opening of the country’s ‘official’ institution devoted to the memory of the Holocaust, Yad Vashem. Connected to the latter, Israel’s Parliament established an official Holocaust Remembrance Day (27th of Nisan), thus creating a ritual day of remembrance among the religious holidays. This particular day emphasizes the unique nature of the Holocaust, unlike the remembrance days of the earlier massacres of the Jews, which jointly recall several historical events.

The representation of the Holocaust in museums The demand for authenticity effected the role of museums as institutions from the 1960s. The linking of the demand for commemorations and the museum boom opened the way for the representation of the Holocaust in museums. As mentioned, a Holocaust museum has existed in Jeru salem since 1953, but it was only in 1993 that the Holocaust Memorial Museum in Washington opened. Following this Jewish and/or Holocaust museums have opened across the world. A museum has become an important institution in Jewish collective memory – a bridge between the lost past and the present. Many Jewish museums have been established throughout Europe since the 1980s. The National Hungarian Jewish Religious and Historical Collection in Budapest has a prominent place in this sequence. Like the one in Prague, it has operated continuously since its foundation in 1909. Holocaust exhibitions and museums in Hungary The first exhibition entitled Holocaust in Hungary that received great publicity was held in the Budapest History Museum in 1994. The “memory political breakthrough” in Hungary took place on the 60th anniversary when a number of new exhibitions opened: the Hungarian exhibition in Auschwitz was restaged, the Holocaust Memorial Centre opened in Páva Street, Budapest, and the Hódmezővásárhely Memory Point was established with assistance from the Terror House Museum. Óbuda is a highly significant place of memory in Hungarian Jewish historical consciousness. The Zichy family granted permission to the former Jewish community to settle in the area. Yet, the permanent exhibition in the Óbuda Museum housed in the Zichy mansion practically does not reflect this fact. The town’s Jewish face remains hidden from visitors to Óbuda – The Three Faces of a Town.

119

Dilemmas concerning the representation of the Holocaust Local museums, specialist museums and Jewish com munities are among those planning to stage exhibitions. Their approaches clearly differ, the place and role of Jewish history and the Holocaust are different in their identities. The picture is further modified in terms of whether the Ho locaust appears in exhibitions embedded in the long history of anti-Semitism as a somewhat logical consequence, or quite the contrary as a backward step following a peaceful period of coexistence. The chronological end of an exhibition narrative is an expressive reflection of a view of history a community and/or curator holds. The above issues are sharp and it is impossible to avoid facing certain problems and issues. The problem of documentation The real tension of Holocaust museum specialism is represented by the fact that there is no image of the de struction itself. There are photographs and film sequen ces that have become iconic and which satisfy the demand for authenticity of museum practice, yet they cannot fully present the horror of the Holocaust comprehensively. The death of the defenceless in the gas chambers cannot be represented in any way. The method of an exhibition Exhibitions about the Holocaust require a museological approach that is not interpreted by objects in a traditional manner, but can be rather interpreted as memory (re) construction. The structure of exhibitions does not start off from objects; the aim is to construct the story that has been defined in advance in a museum context. An exhi bition in a museum is a multimedia platform, in which the media are objects, texts, lighting and use of space, in addition to which new interpretations gained by placing objects next to each other also receive a role.

EDITORIAL A PRIVATE QUESTIONNAIRE A friend, who is preparing to de fend a doctoral dissertation, has compiled a questionnaire for the necessary data collection and with colleagues’ help has submit ted it to several colleges and uni versities. Considering that it was not sent from an established opinion research company, a fair number of answers has been received: 396 students returned the questionnaires and 86 people answered the questions online (in the case of the latter it may not have been only students who submitted answers). It may be quite useful to note the re sponses given to some questions that concerned how those sur veyed related to certain fields of culture. One of the questions was: “Which group would you prefer to answer questions on in a quiz about culture? 1. music; 2. literature; 3 history of film and theatre; 4. the fine arts; 5 other.” Of 482 respondents, 39% chose literature, 27.2% opted for music, 23% marked film/theatre and only 8.9% would have preferred questions about the fine arts. Another question was: “If you had some free time in the after noon where would you prefer to go? 1. to an exhibition; 2. to the theatre; 3. the cinema; 4. a classi cal music concert; 5. a rock con cert.” The answer ‘theatre’ was chosen by 38.9%, cinema by 37%, rock concert by 12.7% while only 8.5% would have visit ed an exhibition (even so, that was a lot more than the 2.9% who chose a concert of classical music). In connection with the above results, the author quotes from his interview with an ex pert: “Music, literature, the cine ma are supported far more at tentively perhaps because these address more voters. If, for exam ple, tens of thousands visitors were attracted to the exhibitions of the Ludwig Museum, decision makers would probably consider the issue more.” Perhaps we, in museums, should do something to attract more visitors, so that decision makers would pay more attention. gábor martos editor-in-chief

MUSEUM GUIDE WHAT MAKES A PUBLIC COLLECTION PUBLIC? – IS THE NATION, THE STATE, THE LOCAL AUTHORITY OR THE PUBLIC THE REAL OWNER OF CULTURAL ARTEFACTS? Public collection – what does this expression represent? Let’s begin with the present situation of Hungarian museums and the aspect of the funding body. On its website (see: www.kormány. hu ) the State Secretariat of Cul ture at the Ministry of Human Resources has this to say: “For centuries public collections have played a key role in preserving national cultural identity and transmitting national traditions, and they have a great responsibil ity for maintaining and present ing cultural diversity. Objects of art held in public collections – in most cases also the buildings belonging to museums – consti tute an inalienable part of the national cultural public property. Their preservation and augmen tation are a fundamental duty and a responsibility of the gov ernment of any time for the ben efit of present and future genera tions, its own citizens as well the universal human community. This duty involves the obligation of holding, increasing, scientifi cally processing and publishing works about the collections, as well as presenting and making them accessible for as wide a public as possible.” On thorough ly analysing the text, it is striking that already the first sentence should make one think, since there was no nation yet when the first Hungarian public collection was established. Thus the two words “for centuries” cannot re fer to Hungary’s public collec tions (or even the earliest ones established outside the borders of Hungary, as will be seen). In other languages the expression public collection does not neces sarily mean the same as in Hun garian or in Hungary. The point is however, whether the public has anything to do with the institu tion that is (also) funded by it. beatrix basics, art historian, head of the department of art, ferenczy museum

DEBATE ARE REGIONAL MUSEUMS NECESSARY ALONGSIDE LOCAL AUTHORITY TOWN MUSEUMS AND COUNTY MUSEUMS, AND WITH WHAT FUNCTION? the state secretariat for cul ture at the ministry of human resources points to the legal possibility for the functioning of a regional museum, whose collect ing area coincides with the ad ministrative area of a large dis trict. The justification for such an institute involves tasks reaching beyond a local museum. art historian zoltán székely, director of the hanság mu seum in mosonmagyaróvár, points out that a local museum can choose whether its area of collection covers just one place, several places or an entire region. In the current fragmented muse um scenario a regional museum must fill the still rather empty legal category with content. archaeologist szabolcs ros ta, director of the józsef ka tona museum in kecskemét, believes that by establishing re gional museums the provincial museum structure would not be proportionately formed and bal anced. It would result in profes sional supervision on the part of stronger local museums over smaller museums, which would take away tasks from the local authority museums. There can be no real reason to justify the crea tion of a regional museum. According to ethnographical researcher gyula perger, di rector of the domokos kuny museum in tata, the almost re flex-like answer to the question must be no! Following the 2012 consolidation of the county-fund ed museums, from 1 January 2013 the new model broke up (or rearranged) the county museum organisations such that generally in each county the former main institutes of county directorates continue to function as local mu seums with county rights. Re gional museums are only justi fied in those areas where, after the dissolution of the county or ganisations, a vacuum was creat ed and the local geographical, cultural, ethnographic and histor ical specifics justify it. ¶

120

WORKSHOP EGYPTIAN WALL RELIEF FRAGMENT FROM THE TOMB OF HAUNEFER – BEHIND THE SCENES SECRETS REVEALED BY THE MODERN HISTORY AND INTERPRETATION OF AN ANCIENT OBJECT In autumn 2013 the Egyptian Collection of the Museum of Fine Arts acquired an art object of outstanding scientific signifi cance: an Old Kingdom wall frag ment made of limestone. So far it has been the most significant purchase of an art object in the history of the collection, which was founded in 1934. The Euro pean history of the object can be traced back to the 1970s when a Swiss collector bought it from a French gallery. The Museum of Fine Arts purchased it from Ru pert Wace Ancient Art, London. The relief was noted by Director General László Baán at the Maastricht Art Fair. It arrived in Budapest in autumn 2013, then some two months later it was presented to visitors as an out standing artefact of the revam ped permanent exhibition of the Egyptian Collection, which ope ned last December. The tomb wall relief is displayed in the exhi bition hall presenting the world of the dead. When the relief was acquired it was believed it could have been a building component from an Old Kingdom Sixth Dy nasty elite tomb, which presuma bly decorated an architrave above the entrance. The inscrip tion also revealed that the owner of the relief, and thus the tomb, was a lector priest whose name was preserved as Hau in the in scription. The Egyptologists of the collection had already begun scientific examination of the arte fact before its arrival in Hungary. Although its provenance was un known, it was possible to date it on the basis of its style and the inscription on it, and it was pre sumed to have probably come from Sakkara. The collection’s Egyptologist Péter Gaboda dis covered the owner of the tomb. éva liptay, head of the collection, katalin anna kóthay, museum specialist, collection of egyptian art, museum of fine arts

WORKSHOP TWO ARTISTS, TWO DESTINIES, TWO TOWNS – OEUVRES OF TIBOR JANKAY AND FERENC BOLMÁNYI IN BÉKÉSCSABA AND OROSHÁZA The exhibition Friends from Békéscsaba opened in the 2B Gallery, Budapest in autumn 2011. It was perhaps the only attempt to jointly present works by the two painters. Then in No vember 2013 the Mihály Munkácsy Museum in Békéscsaba opened the permanent exhibi tion of the Jankay–Kolozsváry– Tevan Collection. The museum thus gained a European-standard collection. Ferenc Bolmányi’s oeuvre also got to the town fol lowing an exhibition in Orosháza in 1989, where it was displayed in circumstances not matching its significance. The two artists’ first exhibitions were held in Békéscsaba’s ‘Palace of Culture’ and this was followed by visits abroad. From 1938 their desti nies were similar – forced labour until 1944. In that year Jankay es caped from a train heading from the Nagyvárad ghetto to Aus chwitz. Bolmányi was entrained in Budapest, but the transport could not set off since the city was surrounded. After World War II their lives continued in differ ent locations. Jankay moved to the US in 1948, while Bolmányi tried to continue working in Hun gary under changing circum stances. Jankay worked in a calm, peaceful world. He was a professor at Pepperdine Universi ty in Malibu. Following much dif ficulty and struggle, by the mid 1980s Bolmányi had become a living classic in Hungary. Marking his 80th birthday, the Ernst Mu seum staged a retrospective exhi bition. displaying 160 works in 1984. There are many similarities in the two artists’ lives, yet there are quite a few differences. The works which remained in Hunga ry and those that have come back are geographically close today, but to what extent will they enter the artistic canon which their standard deserves? beatrix basics, art historian, head of the department of art, ferenczy museum

WORKSHOP AMBASSADOR OF HUNGARIAN PAINTING – BÉLA CZÓBEL EXHIBITION AT THE ARTMILL, SZENTENDRE It is not at all difficult to regard Czóbel Béla as one of the great est artists of modern Hungarian painting. From almost the begin ning of his career he played a recognised role in the develop ment of Hungarian art. Yet since his last retrospective, held in the Budapest Kunsthalle in 1971, generations have grown up with out having been able to view his fascinating oeuvre as a whole. Works by Czóbel have featured in publications and exhibitions of various magnitudes, as well as in prestigious shows abroad, but a major retrospective of his oeuvre has had to wait for 43 years. The Ferenczy Museum has taken on this task. It is preparing to stage a major exhibition presenting more than 200 works by the art ist in Szentendre’s Art-Mill in May this year. Given the incredible richness of the oeuvre, the cura tors Mimi Kratochwill, Emőke Bodonyi, László Jurecskó and myself, are continuously strugg ling with selecting, having to re ject some items on a par with those to be exhibited. Seeing the last large-scale retrospective, which took place during his life time, Czóbel remarked: “Well, most of my pictures are not shown, I miss them a lot. I have painted at least more than a thousand works and this is only a negligible part. Most of them have been lost or ruined, or I haven’t found them. Hardly any of my paintings are in Hungary.” If it is added that the collection of the Czóbel Museum alone holds several thousand works of graph ic art, it becomes clear that his oeuvre is among the most signifi cant, not only regarding quality but also quantity. Besides Czó bel’s paintings and works of graphic art, the exhibition open ing in May will showcase a large number of photographs and writ ten documents connected to his oeuvre, and the curators are hop ing that people who have other documents will come forward to assist with academic research. gergely barki, art historian

WORKSHOP THE OLD WEB PAGES SHOULDN’T DISAPPEAR WITHOUT A TRACE! – INTERNET PRESENCE AFTER RESTRUCTURING THE MUSEUMS’ NETWORK In recent years we have been used to finding information on the websites of the county muse um directorates, which func tioned up to the end of 2012, about their member institutes. They varied from one county to another in terms of extent and quality, but overall the most im portant information sooner or later appeared on the websites. Valuable internet archives were created in which retrospectively you could search for museums’ exhibitions, events, scholarly in formation, publications and ten ders, and you could take a look into the work of restoration workshops. Thus beyond the web pages of museums providing cur rent information, they inadvert ently became organised archives, reflecting the work of museums, their thoughts about tasks and aims, and their changes. Howev er, with the cessation of the coun ty museum directorates these often patchy web pages became obsolete. The change of institu tional structure and names provided a good reason for mu seums which had become inde pendent to develop up-to-date, trendy websites. Yet in addition to the results of this fortunate process, a problem should be noted. Which new institute en sures the storage, maintenance and functioning of the old web site? Is there the possibility, inten tion and experience for the new er institutes to include in their own home pages as a linked archive the old county web pages, thus also reflecting legal continuity? Last year the Nation Cultural Fund announced a ten der for supporting the new insti tutional image of public collec tions affected by the structural changes. Unsurprisingly, among the tender winners many re quested help for setting up a new website. Today a website is a major element of an institute’s public face. marianna berényi, editor of magyarmuzeumok.hu

WORKSHOP WINE MUSEUM AND EUROPA CITY – LORDCULTURE IN THE LIGET BUDAPEST PROJECT Lord Cultural Resources is the world’s largest consulting firm specializing in the cultural, herit age and museum sectors. Lord has come a long way since Barry and Gail Dexter Lord founded their company in Toronto 33 years ago. Barry initially became well-known in Canada’s art scene as an editor and reorganiser of the magazine Canadian Art. From the late 1970s, after he and Gail had co-authored a mono graph presenting, for the first time, a historical overview of Ca nadian painting, Barry worked in the public sector. As part of the National Museums of Canada management team, he super vised the staging of new exhibi tions, as well as renovations and extensions. He realized that goodwill, a remarkable collec tion, or employees and a public open to innovation, moreover generous state subsidies were all insufficient for successful muse um development, since a survey of demands and planning were often missing. With his ideas fall ing on deaf ears, Barry resigned and in 1981 set up a new compa ny. Two years later he and Gail co-authored the manual Planning Our Museums. This has been fol lowed by several other works and Lord has developed into a global company offering a wide range of services such as business plan preparation, feasibility studies, cultural and heritage strategic planning, consultation with archi tects, exhibition planning and project management. Lordcul ture has already participated in Budapest projects, including the programme planning of the Pal ace of Arts, and the Budapest History Museum has also been a client. The present commission is undoubtedly their most com prehensive in Hungary – helping to develop the programme and cooperating with the project of fice in the international architec tural competition relating to the two largest building complexes planned for the City Park. dániel kovács, art historian

121

SUMMARY

PAGE P. XX 1 92

MUSEUM KEEPER NOÉMI NÉPESSY, HISTORIAN AND MUSEOLOGIST, DIRECTOR OF THE ÓBUDA MUSEUM AND GOLDBERGER TEXTILE COLLECTION TAKING IT TO PIECES, THEN REBUILDING IT LAUDATION BY GÁBOR MARTOS INTERVIEW BY JUDIT JANKÓ

For the fourth time this January a jury of professionals commissioned by MúzeumCafé met to decide who would received the MúzeumCafé Award, founded in 2010, for last year’s outstanding museum-related achievement in Hungary. The jury voted to present the MúzeumCafé Award 2013 to Noémi Népessy, director of the Óbuda Museum and Goldberger Textile Collection. Noémi Népessy was born in Budapest in 1969. She graduated in history with a focus on museology from Miskolc University in 1998. For a while she worked in an art dealer’s in Budapest and at the end of 1999 she joined the staff of the Óbuda Museum, at the time still a local history collection. In 2001 she gained a diploma in cultural management at ELTE University and in 2006 she graduated in economics from the Budapest College of Management. From 2007 for one and a half years she was in charge of culture at the Óbuda-Békásmegyer Local Authority and she participated in developing the district’s cultural policy. In 2008 when the Óbuda Museum and the Platán Library merged, forming a new institution, she successfully applied for the position of museum professional director. She and her colleagues completely overhauled the institution, of which she was appointed director in 2012. Last year she also became director of the Goldberger Textile Collection, a subsidiary of the Óbuda Museum, and opened its new permanent exhibition in September. The jury deemed Noémi Népessy worthy of receiving the MúzeumCafé Award 2013 for establishing that museum and bringing it to life. The history of the Goldberger family and the factory they founded and made successful cannot be separated from the history of the district. However, there was a complicated period after the factory’s closure and in 1954 the textile collection had to be protected as technical relics. The professional collecting launched by the Technical and Scientific Association of the Textile Industry was aimed partly at finding old means of production, machinery and equipment and partly fabrics representing the development of the textile and clothing industry with the idea of establishing a Museum of the Textile and Clothing Industry. Initially, the museum was to be housed in the Zichy Mansion, but that idea was rejected since the building was deemed unsuitable. The unused Óbuda synagogue was the next planned location. Part of the collection was moved there and a temporary exhibition opened in 1972. However, it was not suitable for finally housing the museum due to it being a listed building. An empty building within a textile factory plant was offered by the Ministry of Light Industry in 1975, but due to lack of financing for the conversion the Museum of the Textile and Clothing Industry, initially operated by the Textile Research Institute and later the Innovatext Textile Research and Development Company, opened only in 1986. It was professionally supervised by the National Technical Museum. By the end

of the 1980s the situation of Hungary’s textile companies was deteriorating and they could no longer contribute to running the museum. Innovatext rented out part of the museum building and thus covered its maintenance costs. Yet by 1991 that proved to be insufficient, so the building was sold and all the objects were put into storage again in 1992. At the same time the Textile Museum Founda tion was set up with the aim of reopening the museum. It obtained the protected buildings of the Goldberger fac tory in Óbuda for the new home of the Textile Museum. Its permanent exhibition opened in 1999 and several tem porary exhibitions were also held. Lacking finances the funding body offered the collection and the building of the museum, which had operated under harsh conditions, to the 3rd District Local Authority, which agreed to run the museum and ensure the financial background. The Goldberger Textile Collection came into being on 1 January 2012 and it officially opened as a separate institutional unit of the Óbuda Museum in the renovated building of the former Textile Museum in September 2013. Thus a unique listed building of industrial history was rescued and visitors can now see a new exhibition which presents a very special collection in an exciting way. It provides museum education sessions and hosts a series of lectures by the Goldberger Workshop. Weaving and textile dyeing courses are organised, as are design fairs. An exciting, state-ofthe-art, remarkable new museum has been established. It was primarily Noémi Népessy who carried out the work that lasted for years – but of course, not on her own. Thus MúzeumCafé believes that not only the staff of the Goldberger Textile Collection but also that of the Óbuda Mu seum can be proud of her MúzeumCafé Award. And so can the 3rd District Local Authority, which supports the work of the institution and its director.

122

mc Do you live in Óbuda? I have often been asked this question recently. I assume it refers to whether I am driven by local patriotism. Well, the explanation is not that simple, though I do love Óbuda and have many ties with the district. Over the years I have learnt a great deal about this part of the city, yet it is not only local patriotism but some kind of professionalism that drives me. Otherwise, I don’t live very far away – on the other side of Árpád Bridge. mc How did you get to this museum? I graduated in Miskolc in 1998. I studied history, specialising in museology. I knew that I didn’t want to become a teacher, yet to get a job in a museum in the capital seemed rather hopeless from the perspective of Miskolc. I returned to Budapest and had been working in a small art dealer’s in the city centre for half a year when a colleague there recommended me to the Óbuda Museum. I have worked here since the end of 1999 and have occupied a permanent post since 2000. Of course, the Óbuda Museum looked rather different at the time. It was a small local history collection, which had changed very little over the years. Before my own appointment there had only been two directors heading it. The first put together a collection from the objects that were acquired at the time when old houses in the district were pulled down and kept extending that collection. The second applied, let’s say, a specifically interpreted management approach, which mostly meant making the budget look better than it actually was. Professional work was at a low standard and it was not only me who had problems with getting used to doing nothing, to finding some alibi activity. Several of my colleagues also felt the same. In the end I couldn’t bear it and so I left after six and a half years. As a young museum specialist almost straight from university, I was full of enthusiasm and armed with all sorts of skills and expertise. I would have liked to do research, publish the results and take part in exhibitions, all in all to pursue my profession, but I could not. mc Isn’t it possible that some of the reasons were rooted in the structure? After all, it was a small museum on the margins. Its restructuring may have been slower, the system was more rigid with fewer opportunities for change. Naturally, I am aware of the differences that exist between the opportunities available for a national museum and a local one. I also know how slow it is to restructure the old frameworks even today, but here the managerial intent for renewal was absent and as a result my professional possibilities were narrowed. However, I spent that enforced passive time studying. Then I had the opportunity of working for the cultural department of the 3rd district local authority and participating in developing the cultural policy of the district. Meanwhile, I completed the cultural management course at ELTE University after having studied museology and then, since I wanted to know more about managerial perspectives, I enrolled to study economics at the Budapest College of Management, where I graduated in 2006. The old director left the museum in 2008 and I applied for the post of heading the institute’s professional work. mc Did you return with ready ideas and immediately launch into restructuring? Merging the Óbuda Museum and the Platán Library created a completely new institution, which I was appointed director. It was my good fortune that I was given a completely free hand. I was pretty sure that what had been going on until then couldn’t be continued, and that a sharp dividing line had to be identified. It is a museum and bearing that in mind it had to be restructured, rebuilt and made fit for purpose. Everything had to be practically started from scratch. We had to take it to pieces, both literally and symbolically,

and from there begin to build something new. You had a nearly dysfunctional museum – the condition of the inventory and the storerooms was catastrophic, the exhibitions were tragic and the staff were vegetating without any prospects before them. After all, you can feel exhausted the most when you don’t have aims and don’t know in which direction you are going. As a first step, I presented a strategy to make clear where we had to get to between 2008 and 2013, and what needed to be done for that. There was another essential issue, the clarification of which I regarded as important: it was heartening that opportunities to apply for tenders were increasing, but a new exhibition if it is put in a backward, obsolete structure does not radically change anything. mc How did the old colleagues respond, or did you have to develop a new team? My old colleagues persevered alongside me, but of course new ones were also needed. The path I outlined in the beginning seemed incredible at first sight. One colleague of mine recently remarked that at the time no one apart from me believed in the establishment of the new museum. mc Did you have any kind of example in mind? Were you following some model you had read about in specialist literature or had personally observed? I had visited museums in many places, both in Hungary and abroad, yet regarding that experience I cannot men tion a single concrete one that served as an example for this museum. Having said that, I could mention two in terms of those museums that could be considered as ideal or a model: the Deutsches Historisches Museum and the Jüdisches Museum, both in Berlin. The interactivity and historical approach of both are exemplary. mc Where did the idea for the Goldberger Textile Industry Collection come from? Although the Textile Museum operated in the old factory, it did not focus on the Goldberger family. The history of the Textile Museum goes back to the 1960s when objects relating to the Hungarian textile industry began to be collected. The collection did not have a permanent location right up to 1975. It was exhibited in the thirteenth district, then the building was privatised and sold, the entire collection was divided into two and the machines and equipment were removed to a warehouse in Törökbálint. In 1992 the Textile Museum Foundation was set up to fund and handle the collection. It purchased the buildings of the former Goldberger factory, which were

123

SUMMARY

destined to be demolished, and began renovation with a view to establishing a museum. Unfortunately, during that time a significant part of the items of the planned Textile Museum disappeared from stock. Renovation, which lasted for years, represented a significant financial burden for the foundation. In its last ten years the Textile Museum went through the typical experience of museums managed by a foundation. In the summer of 2011 the foundation offered the collection and the building to the third district local authority for free. The local authority was faced with two choices: either take over and rescue the museum or let it be ‘lost’. It was obvious for the local authority, which supports culture, to rescue the collection, so it offered it to the Óbuda Museum. When my colleagues and I first surveyed the building and the collection we saw great possibilities – as well as all the drawbacks. Apart from anything else, there were rats running around all over the place. It was immediately clear that it would be a large-scale project and would include rescuing the unprofessionally stored collection, dealing with the unclear inventory, finishing the construction started more than a decade before and establishing a modern, revitalised permanent exhibition of technical history, not to speak about securing the required financial resources. In four years we set about shaping a new museum for the second time. In this case there was the spirit of the place, which pointed to creating a museum paying homage to the Goldberger family and the factory. By and large, there were fifteen of us working in the Óbuda Museum and we were basically involved in local history. Lacking the special professional expertise, in winter 2011 we turned to books and began to study what the textile industry involved, what technologies were used, what a printing factory meant, who Goldberger was. So we traced the history of the family and the factory. We slowly started to have a clear image and the script for the new permanent exhibition took shape. Similarly to the case of the Óbuda Museum in 2009, we submitted our application for the Alfa tender in spring 2012. The jury allotted sixty million forints instead of the 80 we applied for, and the mayor promised to make up for the missing amount. Conversion had already begun before the application was made. At the very beginning of the work we announced two tenders, one for interior design to rethink spaces used by visitors and another for elements of a new image. We wanted new ideas and that’s what we received. The whole conversion was a complex task. During the hardly two years of the full process we had to continuously and in parallel negotiate with architects and contractors, and participate in organizing public procurement procedures. We were fine-tuning the exhibition concept, working on the visual appearance, the arrangement, and working out a route that best suited the theme and would be clear to follow for visitors, while at the same time putting in hard physical work cleaning the building and fashioning storerooms which would safely hold the objects preserved by the museum. mc The Goldberger exhibition reminded me of the history of the Zsolnay factory very much. The same courage, a dynastic attitude and innovation can be sensed in both cases. There is some similarity. A family, entrepreneurship, lots of work, an innovative approach and international success. Both stories tell far more than themselves, nearly 200 years of Hungarian history are condensed, including how we relate to ourselves. We all have to bear in mind the end of the story. As we delved further into the history of the Goldberger family I found the perspective I myself could identify with. Go forward, dare to launch into something new. The Goldbergers did that bravely, they could set an example to today’s entrepreneurs. And their approach can be translated to today’s museum. In this wider sense the exhibition is a kind of credo for museum making. If, after being appointed,

a director refers to the conditions as being impossible and does not primarily notice or seek opportunities, then such a director will surely not get anywhere. Analyse the situation, see where you and others are and within that relation see where you can get to and how to reach that goal. Of course, it is particularly lucky when you can do that in an environment where your ideas are welcome. Here, in Óbuda it is a fortunate constellation that culture is so important to the local decision makers. The mayor attended the announcement of the Alfa tender results and we next met at the opening of the exhibition. I had a completely free hand and without that trust all this could not have been implemented. mc What feedback did you get? Positive and very positive. Both from visitors and experts. If someone who has visited the exhibition says that it is a museum of international standard that can serve as an example to others, I would think all of us who have participated could be satisfied since we have achieved our goal. Even more so, because we didn’t ‘only’ rescue a museum destined to be closed. mc You are engaged in a complex job – which element do you prefer? In my way of thinking a good manager always looks to the future, seeks opportunities and alternatives, and produces the maximum from those. I myself like the feeling when in my mind the exhibition itself appears behind the pile of ruins. And of the process I like the stages of thinking and inventing. True, the implementation is also good. And I try to provide the atmosphere for my colleagues in which it is possible to create, but it is always me who takes the final decision because the responsibility is mine. We work together concerning exhibitions, everybody including museum and museum education specialists, as well as those in charge of public relations, because we constitute a comprehensive whole and for that no one can be left out. By now a very professional team has been put together in the museum. I am proud of all my colleagues. mc Are you satisfied? Did both museums become as you had planned or did you have to make many compromises? I only make the compromises which I have no doubt will be acceptable. Of course, problems always arise. Undoubtedly, it is like that everywhere, but I always look for the solution and choose from among the possibilities the one that is the best in a given situation. So yes, they have become as they were intended.

124

MUSEUM QUARTER A MUSEUM IS MORE THAN JUST THE DISPLAY OF ITS OWN APPEARANCE – LESSONS OF A BUDAPEST CONFERENCE ON MUSEUM ARCHITECTURE We increasingly hear what architects, aestheticians, museologists and researchers of culture across the world think about museum architecture. However, we only rarely encounter what major international architects think about their own work and the museums they have designed, especially in a conference hall in Hungary – even more so, if the series of presentations is closed by someone who designed the first version of the building housing the conference. On 8 March this year, The Bálna (Whale) in Budapest hosted an international architecture congress, during which the already announced international competition for the design of Liget Budapest and the forthcoming one for the Rubik Museum were highlighted. Ministerial commissioner and Fine Arts Museum director László Baán spoke about the former and government commissioner Balázs Fürjes about the latter, after which internationally acknowledged experts presented their views about museum architecture. The list of names itself speaks volumes – internationally renowned architect Mario Botta, Danish architect Erik Nobel, as well as Bolle Tham and Martin Videgård, well-known for their Kalmar Museum of Art. Last to speak was professor of digital design at Delft University of Technology Kas Oosterhuis, architect of The Bálna. Among the presentations about the links between culture and architecture, three are summarised, which distinctly dealt with contemporary issues of museum design and the lessons of projects implemented in recent years. These overlapped with each other, although from different perspectives. Design combined with bold aesthetics is essential, but only truly successful if the architect can effectively and intelligently address the urban space. marianna berényi

MUSEUM QUARTER THE VILLA OF PAINTER GYÖRGY KÁDÁR IS TODAY A VERSATILE EXHIBITION SPACE The former home and studio of the artists György Kádár and Mária Túry in Budapest’s Széher Road has been open to the public since 2005. The refashioned spaces of the house were created by their daughter, who spared neither time nor money to realise her dream. Thus was born the Gallery Lénia, a museum permanently displaying works representing the productive lives of her parents and an exhibition space for contemporary artists, which also functions as a commercial gallery. Kossuth and Munkácsy Prize-winning György Kádár (1912–2001) boldly experimented with different artistic techniques and genres. His early expressive, figurative compositions preceded sculptural depictions of workers, then from the 1970s abstract still lifes and landscapes. He also created poster designs, book illustrations, mosaics and stained glass windows, while as a teacher at the academy he nurtured the talents of future generations. The twice Munkácsy Prize-winning painter Mária Túry (1930–1992) was no ‘over sentimental’ painter, rather the resolution of artistic problems and a variety of genres characterise her works. She experimented with enamel glazing, firing her smaller works in her own kiln. In addition she produced countless drawings, paintings, etchings, linocuts, tapestries, mosaics and wood marquetry. Their daughter, Katalin Kádár (b. 1951) graduated as a designer and graphic artist, but in addition to posters, book illustrations and graphic series, in recent years she has turned to painting and photography. The family home was built between 1959 and 1961. With its huge glass surfaces and angular designs it was considered a modern building for its time. A lofty studio was established on the upper floor. With its especially high ceiling and huge windows allowing light to stream in, it is a perfect place for works to be exhibited. nóra vágvölgyi busi

MUSEUM QUARTER A NEW MUSEUM ERA HAS BEGUN IN MISKOLC – THE PANNON SEA MUSEUM ENLIVENS THE LIFE OF THE CITY The two recently opened permanent exhibitions of the Pannon Sea Museum, a new section of the Ottó Herman Museum in Miskolc, could give an impetus to the world of Hungary’s natural history museums, which otherwise are struggling with a variety of crises. The development is due to an internationally significant collection of finds, and since finance appeared following a tender app lication a new building wing and exhibition were born, which are very appropriate in terms of the scientific legacy of Ottó Herman, the museum’s eponym, who died 100 years ago. The main guardian of the polymath’s name and memory is the former county, now town museum, the legal predecessor of which was founded in 1899. In 2007 remains of Miocene-age bald cypress trees were found in the Bükkábrány lignite mine which, beyond the curiosity factor and their international scientific value, led to the creation of the Ottó Herman museum’s new natural history exhibition. Excavation, conservation and final custody of four of the 16 trees was the task of the then Ottó Herman county museum. Exhibition of the cypress trees was facilitated by a European Union tender, which the museum won in 2010. Non-returnable financial support amounted to around 369 million forints, enough to cover 85% of total costs. Unusually, before building work began the museum had to conduct archaeological explorations of its own territory. The colourful natural history exhibition can be accessed from the wing to the north of the room housing the trees as well as the one to the south. In fact, the Pannon Sea Museum doesn’t only concentrate on the cypress trees – in focus is a presentation of the Miocene Age, which lasted from 23 million to 5.3 million years ago. The Pannon Sea Museum has thus become a diverse exhibition of natural history. gellért rajcsányi

102

MUSEUM KEEPER “TO CREATE A BALANCE BETWEEN THE LOCAL AND THE UNIVERSAL” – EXCLUSIVE INTERVIEW WITH JAMES SNYDER, DIRECTOR OF THE ISRAEL MUSEUM IN JERUSALEM James S. Snyder was born in 1952 in Pittsburgh, USA. He is a graduate of Harvard University and a Loeb Fellow of Harvard’s Graduate School of Design. His maternal grandfather emigrated from Hungary to America in 1917. His grandmother and mo ther with the siblings followed in 1922. From 1986 to 1996, Snyder served as deputy director of New York’s Museum of Modern Art, the expansion of which was managed and organized by him. During his time at MOMA major international loan exhibitions were staged. Snyder has been the Anne and Jerome Fisher Director of the Israel Museum since 1996. He aims at strengthening the international presence of the museum and organizing major travelling exhibitions, like the one last year presenting works of the greatest Impressionists staged jointly with the Hungarian National Gallery. Mr. Snyder visited Hungary on the occasion. The International Friends of the Israel Museum network is present in 16 countries worldwide. Under his direction, the museum has made important acquisitions, including works of Poussin, Rembrandt and Jackson Pollock. In 2006, Snyder was awarded the Commendatore dell’Ordine della Stella della Solidarietà Italiana (Commander of the Order of the Star of Italian Solidarity) of the Republic of Italy. In 2010 he received the Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres (Knight of the Order of Arts and Letters) of the French Republic. And in 2012 he was made an Honorary Citizen of Jerusalem, an honour originally awarded to Israel's first president, Chaim Weizmann. In 2010 he was named one of the fifty most influential people in the art world. beatrix basics, art historian, head of the department of art, ferenczy museum

114

MUSEUM KEEPER “WE’RE STILL PLANNING LOTS OF CHANGES” – PÉTER FARBAKY, NEW DIRECTOR GENERAL OF THE BUDAPEST HISTORY MUSEUM ON ITS TASKS AND OPPORTUNITIES The Budapest History Museum (BHM) comprises several rather different institutes, namely the Buda Castle Museum, the Aquincum Museum, the Kiscell Museum – housing the Local History Department and the Municipal Picture Gallery – and the Budapest Gallery. In addition, the BHM is tasked with organising archaeological excavations in the capital, as well as monitoring the city’s urban development. MúzeumCafé spoke to its new director since 1 January 2014, Péter Farbaky, about the future of the broad-based institute. Finance was discussed, as were international professional contacts and issues relating to the future of the former Royal Palace in Buda and in that connection whether there is a struggle between the architect, the monument preserver and the director. Péter Farbaky graduated from the Budapest University of Technology’s Department of Architecture in 1980 and gained a degree in art history in 1989. Initially he worked in the FIMÜV and continued this work after 1991 in the framework of the Hild-Ybl Foundation. From 2001 to 2013 he was director of the Kiscell Museum and deputy director of the BHM. His research field includes the art history of Budapest and the art of the Renaissance, Baroque and Eclectic periods, particularly their architecture. He is a twice-winner of the Andrea Palladio scholarship. Since 1999 he has taught at the Art History Institute of Loránd Eötvös University as a guest lecturer. He is the author of numerous art history and architectural studies and in 2012 was awarded the Ferenc Móra prize. The museum faces significant changes this year. The museum’s resources have been provided by the National Cultural Fund, with further support coming from the municipal authority. éva marton

125

SUMMARY

PAGE P. XX 108

MUSEUM KEEPER “EVERYTHING MUST ALWAYS BE RECONSIDERED” NUBIOLOGIST LÁSZLÓ TÖRÖK CHOSE HIS EMAIL ADDRESS TO REFLECT HIS PROFESSION INTERVIEW BY EMŐKE GRÉCZI

Professor László Török started out as an architect and became noted as an archaeologist. He writes about the history of art, and encyclopaedia entries refer to him as a Nubiologist. MúzeumCafé talked to him about his career, about Egyptology in Hungary, the role of a Hungarian Egyptologist in international research and the origins of a young branch of science called Nubiology. Professor Török has authored and co-authored major volumes that are highly regarded by foreign universities. In addition, by compiling the catalogue of the Museum of Fine Arts’ terracotta statue collection and staging the Coptic exhibition in the museum in 2005 he has contributed significantly to Budapest’s present important role in the research of late Egyptian Hellenistic and Coptic art. László Török began his career as a member of the Archaeological Research Team and he participated in preparing the publication of findings about the Buda Medieval Royal Palace. On the recommendation of László Castiglione, he applied for a scholarship to Egypt. The expedition of the Academy of Sciences set off for Nubia in 1964. The Hungarian expedition received the licence and the finances in the last month of the archaeological rescue operation organised by UNESCO in connection with the construction of the Aswan Dam. Several outstanding archaeologists headed by László Castiglione travelled to and excavated a small town of late ancient, early medieval times. After returning, processing took place in fits and starts. Then came the founding of the Department of Classical Archaeology, where László Török worked for several years. All the findings, crocks and fresco fragments were first restored in the Institute of Archaeology then taken to the Egyptian Collection of the Museum of Fine Arts. It took him years to process all that and publish the results. Then there was another chance occurrence. Humboldt University’s Department of Egyptology had been in Sudan excavating a royal palace and temple complex in an unusual settlement which flourished for about a millennium from the 5th century BC, but the work was suspended for some years because relations between the GDR and Sudan deteriorated. Then obstacles were removed and excavations continued. They sought people in Eastern Europe whom they could involve in the excavations and László Török was recommended from Budapest. Thus he went to Berlin. Publications began and the first conference of Meroitic studies was held. “According to traditional classification the ancient period of Nubian history is divided into two phases, yet for years I have done my best to create different classifications. The earlier period lasted from the 7th century to the 3rd-4th centuries BC, which is called the Napatan period after a large city, the presumed capital; the other period lasted to the 4th century AD. That is the Meroitic period, since the capital is said to have been moved from Napata to Meroe.” Professor Török is exasperated by the

mistakes of the profession and especially by debates with some of his colleagues. “If their professor said something 40 years ago it is taken for granted, although everything must always be reconsidered.” With regard to his email address, Meroe was rejected, since it already existed. That period seems to be more popular, so he opted for Napata. In Hungary Professor Kákosy invited him to lecture on Nubia. Nubiology itself was established by researchers of different disciplines who aimed to arrange the incredible amount of disorganised source material, in such a way that it could serve as a basis for scientific research. In Norway he set up a team to publish the sources available by then. The University of Bergen agreed to process the Christian gravestones with Greek and Coptic inscriptions found in Nubia. Classical philologist and historian of literature Tomas Hägg invited him to Bergen, which resulted in a long period of cooperation. It turned into something concrete when at the beginning of the 1990s László Török decided that all the then available textual sources related to the ancient history of Nubia had to be published. The result was four volumes appearing between 1994 and 2000. When he returned to Hungary from Egypt and submitted his first article on Coptic art history to the journal Studia Antiqua, one of its editors, János György Szilágyi, took note of the young man who was researching the margins of a discipline. He asked him to process the Coptic textiles in the collections of the Museum of Fine Arts and the Museum of Applied Arts, as well as other Coptic objects in the former. On the occasion of an official visit to Egypt in 2001 the then Minister of Culture, was offered the opportunity to have a Coptic exhibition staged in Budapest. The task was designated to the Museum of Fine Arts’ Collection of Antiquities. Professor Török curated the exhibition, which involved four years of preparation.

„EGY ÚJ SZÍNÉSZNŐ JÖTT VISSZA BERLINBŐL” HÁMORI GABRIELLA

A Képmás magazin 1 évig grátisz érkezhet az Ön otthonába! Ehhez nem kell mást tennie, mint előfizetni egy ismerősének* a Képmás magazinra, és mi egy éven át Önnek is küldjük a lapot. * Csak olyan ismerőst jelöljön meg, akinek nincs Képmás előfizetése!

Ára: 5100 Ft További részletek a www.kepmas.hu oldalon, az elofizetes@kepmas.hu címen vagy a 36/1/3651414 telefonon.

hird_muzc_marc_222x288_03.indd 1

2014.03.14. 17:10:24

AZ ÚJ MŰVÉSZET RÉGI ÉS ÚJ OLVASÓI MOST ELŐFIZETÉSÜK MELLÉ VÁLASZTHATNAK AZ ÚJ MŰVÉSZET KIADÓ KÖNYVEIBŐL.

FÉL ÉVRE: 4200 Ft EGY ÉVRE: 7800 Ft e-mail: info@uj-muveszet.hu tel.: 1 341 5598, 70 626 2392 bankszámlaszámunk: MKB 10300002-20337629-70073285

www.ujmuveszetfolyoirat.hu *részletekről érdeklődjön a megadott telefonszámon.

AZ ÁPRILISI SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: HOLOCAUST-É ÉV; Szabadi Judit: Az élet melankóliájától a létezés melank kóliájáig. Báliint End dre retrospe ektív kiállítása  Bordács Andre ea: Zariin - Rapture. Shirin Nesha at kiállítá ása  Surányyi Mihály: Széles tarrtomány. Shirana Sh hahbazii fotográfiái  Horrnyik Sándor: Arch heológia és ontológia. Kondor Attila kiállítása  Boros Lili: Eleven emlékezet. Kudás sz Gáb bor Arion Memorabilia című kiállítása  Muladi Brigitta: Tálccán felkíínállva. A Lilith öröksége cs soport  Na agy Kristtóf: A testet öltöttt művé észet. A test ny yelve cíímű kiá álllítás Lo ondon nban

128

A LEGMODERNEBB TECHNIKÁVAL ŐRZIK MEG AZ UTÓKORNAK AZ MTA KELETI GYŰJTEMÉNYE TÖRÖK KÉZIRATAIT

SZERZŐ: KELECSÉNYI ÁGNES INDOLÓGUS, A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁR ÉS INFORMÁCIÓS KÖZPONT KELETI GYŰJTEMÉNYÉNEK OSZTÁLYVEZETŐJE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A Magyar Tudományos Akadémia Duna-parti palotájának földszintjén működik a magyarországi Kelet-kutatás alapkönyvtára, a Keleti Gyűjtemény, amely az 1826-ban alapított Akadémiai Könyvtár legfiatalabb különgyűjteményeként 1951-ben nyílt meg, jóllehet a hazai tudósok már a 19. században szorgalmazták a megalapítását. A gyűjtemény létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott Rásonyi László turkológus, aki a könyvtár régi állományából leválogatta a keleti vonatkozású, valamint a keleti nyelvű kéziratokat, könyveket és folyóiratokat. Neki köszönhető a mai hangulatos, keleti motívumokkal díszített olvasóterem belső kialakítása is. A Keleti Gyűjtemény feladata a Kelet történetére, irodalmára, nyelveire, vallásaira, művelődéstörténetére vonatkozó modern szakirodalom gyűjtése mellett a régi könyvtári állomány megőrzésére és feltárása is. Különösen becses a páratlan értékű, a Kelet legkülönbözőbb kultúráit képviselő kéziratkincs, amely tudósok, utazók, mecénások ajándékaként vagy hagyatékából került az Akadémia gyűjteményébe. A szerteágazó örökség a magyarságnak a különböző keleti népekhez való kötődését, a közös múlt emlékeit, egy-egy orientalista kutatási területét jeleníti meg. Egyedülálló Kőrösi Csoma Sándor hagyatéka, amely egy Közép-Európában is jelentős

tibeti gyűjtemény magva, és 2009 óta szerepel az UNESCO Világemlékezet listáján. A Gyűjtemény legszámosabb és a magyarság történetének, nyelvének kutatásához legszorosabban kapcsolódó forráscsoportját a török kéziratok alkotják, amelyek túlnyomó része az 1849-es emigráns Szilágyi Dániel, valamint a híres Kelet-kutató, Vámbéry Ármin hagyatékából származik. A műfaji szempontból is rendkívül változatos, a 14–19. század között arab betűvel írt művek a muszlim-török világ szinte minden területét lefedik. Legnagyobb mennyiségben oszmán-török történeti műveket tartalmaznak, azon belül az oszmán hódoltság időszakának forrásaiként is nélkülözhetetlen török krónikákat, de akadnak a Magyarok története címet viselő kompilációhoz hasonló unikális példányok is. A kulturális örökség részét képező kéziratkincs megőrzése világszerte nagy feladatot ró az azokat őrző intézményekre. Miközben elsődleges céljaik közé tartozik, hogy a kéziratokat a kutatás számára hozzáférhetővé tegyék, gondoskodniuk kell az állagmegóvásról és a tudományos feldolgozásról is. Nagy segítség ebben a modern technika. Korábban mikrofilmre rögzítéssel gondoskodtak a kutathatóvá tételről, hogy a hőmérséklet- és páratartalom-ingadozásnak, a használatból adódó veszélyeknek ne kelljen kitenni a történelmi ereklyéket. A kutató számára azonban nemcsak fárasztó volt ezek használata, de sokszor nem is pótolta az eredeti példány kézbevételét, ha például valaki olyan részletekre volt kíváncsi, amelyek ezeken a felvételeken már nem látszottak jól. A digitalizálás, vagyis az olyan könyvszkennerek alkalmazása, amelyek használatával már lapozás közben sem sérülhet, deformálódhat a kézirat, illetve ami lehetőséget biztosít a részletek kinagyítására, megoldja a közzététel és a kutathatóság problémáját. A Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA) támogatja a korábbi Oszmán-Török Birodalom területén fennmaradt műemlékek, tárgyi és szellemi értékek megőrzését. A szervezet egy modern könyv szkenner (Bookeye 4v2Professional) és az MTA Könyvtár és Információs Központ korábbi digitalizálási eszközéhez alkalmazható objektívek ajándékozásával kívánta segíteni a Keleti Gyűjteményben a török írásos emlékek fennmaradását és széles körben történő elérhetővé tételét. A nagy felületet (460 × 620 mm) színesen is gyorsan (6,8 másodperc) levilágító készülék az átlagos méretű, az új objektívek pedig a nagyméretű kódexek hatékony digitalizálását teszik megvalósíthatóvá. Az elkészült digitális másolatokból a török fél is kap példányt, így az ajándékozó Törökország is közelebb jut célja eléréséhez, ami nem más, mint egy teljességre törekvő török virtuális kézirattár létrehozása. Az MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjteménye számára ez a legmodernebb technikát képviselő berendezés távlatilag lehetőséget nyújt arra is, hogy a teljes török állomány digitalizálását követően az egyéb (arab, perzsa, szanszkrit, tibeti, héber, mandzsu, mongol, távol-keleti) kéziratait is ebben a korszerű formában bocsássa a kutatók rendelkezésére, és azt az érdeklődő nagyközönség számára is elérhetővé tegye. Ez a projekt nem jöhetett volna létre a Magyar Fejlesztési Bank közreműködése nélkül, amely büszke rá, hogy ezt a jó ügyet támogatta. (x)

Ú J K ATA LÓ G U S U N K O RS Z ÁG S Z E RT E E L É R H E TŐ A N AG YOBB U TA Z Á S I I RODÁ KBA N

K ATA LO GU S . AGRA . H U

A g r a K u l t u r á l i s U t a z á s i Tá r s a s á g

B u d a p est , Mú ze u m u. 9.

w w w. a gra . h u

40 múzeumcafé

KIK A KULTURÁLIS EMLÉKEK VALÓDI TULAJDONOSAI? * SZÜKSÉG VAN-E JÁRÁSI MÚZEUMOKRA A MEGYEI HATÓKÖRŰ VÁROSI ÉS A TERÜLETI MÚZEUMOK MELLETT,

ÉS MILYEN FUNKCIÓKKAL? * EGY ÓKORI EGYIPTOMI DOMBORMŰ KULISSZATITKAI * KÉT FESTŐ, KÉT SORS, KÉT GYŰJTEMÉNY – BOLMÁNYI FERENC ÉS JANKAY TIBOR

* CZÓBEL BÉLA KIÁLLÍTÁSA SZENTENDRÉN * ÁTALAKULÓ MÚZEUMI ONLINE FELÜLETEK * A LORDCULTURE KÖZREMŰKÖDÉSE A MÚZEUMI NEGYED PROJEKTBEN * A HOLOKAUSZTRA TÖRTÉNŐ EMLÉKEZÉS PROBLÉMÁI ÉS LEHETŐSÉGEI * EGY MÚZEUMÉPÍTÉSZETI KONFERENCIA TANULSÁGAI * KÁDÁR GYÖRGY ÉS TÚRY MÁRIA

MŰTEREMVILLÁJA * A PANNON-TENGER MÚZEUM * MÚZEUMCAFÉ DÍJ 2013: NÉPESSY NOÉMI TÖRTÉNÉSZ-MUZEOLÓGUS, A GOLDBERGER TEXTILIPARI GYŰJTEMÉNY

VEZETŐJE * JAMES SNYDER, AZ IZRAEL MÚZEUM FŐIGAZGATÓJA * TÖRÖK LÁSZLÓ NUBIOLÓGUS * FARBAKY PÉTER, A BTM ÚJ FŐIGAZGATÓJA * SUMMARY