Egy-két-há..., egy-két-há... Gergely Nóra rajzai Ki ez a lány? Ez a titokzatos, gombafejű lány? Ki ez a szénaboglyafejű lány? Nagy, szálas kazalba tűzve egy kisebb, vékonyabb szálú fej. Háttal áll és néz. Azt nézi, amit nézünk, miközben mi őt (is) nézzük. Hogy mit néz. Mint Magritte élénk színű festményein a kalapos férfi, háttal nekünk, a verandán, amint kifelé bámul, a világoskék tengerre, a sárgásbarna őszi fákra. Gergely Nóra képei szürkék, akár egy elhagyott tornaterem. Egy általános iskolai tornaterem december végén, alkonyatkor. Téli szünet. Szórtan szűrődik be a gyönge fény, átvilágítja a szerekből felszálló finom port. Az egyik rajzon mintha fényfolyosó nyílna meg. Pár gyűrűhinta lóg bele a fénysávba, hátrébb talán ajtó, ahonnan a fény érkezik, mögötte, a távoli térben újabb gyűrű lóg. Úgy áll ez a lány a fényfolyosó előtt, mint Nadia Comaneci a futószőnyeg szélén, sípszóra várva. Azon tűnődik, nekiinduljon-e. Hogy mivégre ez az egész… A taps, az arany, a himnusz. Ez az egész cécó. Elvégre csak egy vacak kis tornaterem ez, az isten háta mögötti városka összevont elemi iskolájában; régebben légópince volt, s most, hogy már régóta nincs háború, átalakították, a sportprogram szellemében. Az öltözőkből pállott lábszag árad, a padokon és a földön gyűrött zoknik, klottgatyák, sárgásfehér atlétatrikók.