Egy-két-há..., egy-két-há... Gergely Nóra rajzai Ki ez a lány? Ez a titokzatos, gombafejű lány? Ki ez a szénaboglyafejű lány? Nagy, szálas kazalba tűzve egy kisebb, vékonyabb szálú fej. Háttal áll és néz. Azt nézi, amit nézünk, miközben mi őt (is) nézzük. Hogy mit néz. Mint Magritte élénk színű festményein a kalapos férfi, háttal nekünk, a verandán, amint kifelé bámul, a világoskék tengerre, a sárgásbarna őszi fákra. Gergely Nóra képei szürkék, akár egy elhagyott tornaterem. Egy általános iskolai tornaterem december végén, alkonyatkor. Téli szünet. Szórtan szűrődik be a gyönge fény, átvilágítja a szerekből felszálló finom port. Az egyik rajzon mintha fényfolyosó nyílna meg. Pár gyűrűhinta lóg bele a fénysávba, hátrébb talán ajtó, ahonnan a fény érkezik, mögötte, a távoli térben újabb gyűrű lóg. Úgy áll ez a lány a fényfolyosó előtt, mint Nadia Comaneci a futószőnyeg szélén, sípszóra várva. Azon tűnődik, nekiinduljon-e. Hogy mivégre ez az egész… A taps, az arany, a himnusz. Ez az egész cécó. Elvégre csak egy vacak kis tornaterem ez, az isten háta mögötti városka összevont elemi iskolájában; régebben légópince volt, s most, hogy már régóta nincs háború, átalakították, a sportprogram szellemében. Az öltözőkből pállott lábszag árad, a padokon és a földön gyűrött zoknik, klottgatyák, sárgásfehér atlétatrikók.
Kötelező fölszerelés: fekete rövidnadrág, fehér trikó, fehér zokni, gumitalpú vászon tornacipő. Csönd van a tornateremben, az öltözőkben, csak a gyűrű csikorog, ahogy ide-oda ingatja a nyitott ajtón beszökő légáram. Így éltünk, ezek között a poros, ócska díszletek között, így telt a gyerekkorunk, tigrisbukfencre várva a hármas szekrény előtt. A tornatanár rekedtes hangon üvöltözik, ujjával pattintgat, a nyakában lógó sípot a szájába veszi és ütemesen fújja, közben levegővétel nélkül számol: egy-két-há, egy-két-há… ne hagyd abba… Most csöndes az alagsori tornaterem. Lassan, nyikorogva himbálózik a gyűrű, a gerendák átlósan a falnak támasztva. Csak a gombafejű lány áll a kihalt, poros térben, és néz. A vállán oszlopok, gömbök, kubusok, házikók, üres ablak- és ajtókeretek, tálak, kaskák. A házak kéményéből füst száll, föl, egészen a plafonig, ahová a bordásfal vezet. Vagy a mászókötél, igen. És ahogy ott áll a lány, tekintetétől életre kel a halott tornaterem. A lovak egymás hátára ugranak, nyergükbe gömbök, síkidomok pattannak, némelyikre házikó kerül, benne széles, kerek csuporban gőzölög az étel. A gerendán labdák görögnek végig, másik gerendát két gyűrű tart meg a levegőben, rajta gömbformájú csupor, azon ház, székkel, asztallal, a kéményéből füst gomolyog elő. Honnan jön az a füst? Nem ég semmi abban a házban, nincs is ott más, csak szék meg asztal: átlátunk rajta, elvégre hajtogatott házikók ezek, akár gyerekkorunk színes csokisdobozai (útmutató a hátlapon). Honnan jön a füst? Egyáltalán: hogy kerülnek oda ezek a geometrikus
formák, edények, síklapokból összerakott játékházacskák? És hogy kerül oda az a boglyafejű lány? A bezárt, üres tornaterembe? Ugyanaz a lány volna ez, akinek más rajzokon a profilját látjuk, nyitott dobozok, kártyavárként egymásra polcozott papírszobák előtt? Pontosabban: a félarc torzóját. A fej felső része hiányzik épp, a boglyavagy gombafej, vagy mi. Olyan ez a félarc, akár a Húsvét-szigeteki szobroké: nagy, durva és titokzatos. Mintha az idők kezdete óta ott állna és nézne, abban a világvégi tornateremben. Nem válaszol: megtartja a titkait magának és teremtőjének, Gergely Nórának.
Báron György