Egy
Nem sokkal napnyugta előtt történt, második teljes napomon, amelyet vendégként töltöttem Roselanden. Amikor átvágtam a főépületet az eukaliptuszligettől elválasztó tágas pázsiton, egy ösztönös sugallatra megálltam és körülkémleltem. A felém vágtató roppant fekete mén a legnagyobb ló volt, amit valaha láttam. Korábban frízként azonosítottam be egy lófajtákról szóló könyvben. A hátán ülő szőke fehér hálóinget viselt. Hangtalanul, akár egy kísértet, a nő még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovat. Semmilyen zajt nem csapó patáin a mén keresztülvágtatott rajtam, anélkül hogy hozzám ért volna. Vannak bizonyos képességeim. Amellett, hogy elég ügyes gyorskajaszakács is vagyok, időnként jósálmokat szoktam látni. Az álom és ébrenlét határán pedig néha látom a kóbor lelkét azoknak a holtaknak, akik valami okból vonakodnak átlépni a Túloldalra. Ez a régóta halott ló és lovasa, akik már csak szellemek voltak a mi világunkban, tudták, hogy csakis én látom őket, senki más. Miután előző nap kétszer, és egyszer ezen a reggelen is megjelent nekem a távolban, a nő most úgy dönthetett, agresszívabb módon próbálja magára vonni a figyelmemet. Ló és lovasa széles ívben megkerült. Utánuk fordultam, ők meg újra felém kezdtek ügetni, de aztán 7
megtorpantak. A mén felágaskodott, mellső patáival csendben hasította a levegőt, orrlikai kitágultak, a szeme forgott, az egész teremtmény olyan erőt sugárzott, hogy hátratántorodtam, noha jól tudtam, hogy anyagtalan, akár egy álom. Én szilárdnak és melegnek érzem a szellemeket, éppolyan valóságosnak, mint bárki élőt. Nekik azonban én nem vagyok szilárd, és sem a hajamat felborzolni, sem a fejemet beverni nem tudják. Mivel a hatodik érzékem megbonyolítja az életemet, próbálom azt másképp egyszerűsíteni. Kevesebb a vagyontárgyam, mint egy szerzetesnek. Ahhoz sem időm, sem elég nyugtom nincs, hogy karriert építsek szakácsként, vagy akármi másként. Sosem tervezem a jövőt, csak nekivágok, miközben arcomon mosoly ül, szívemben béke honol, a nyakszirtemen pedig égnek merednek a hajszálak. A fríz mént szőrén megülő mezítlábas szépség fehér selymet viselt, fehér csipkét, valamint vörös vérszalagokat a hálóingén és a hajában is, noha sebet nem láttam rajta. A hálóingét combig feltűrte, és térdét a mén ziháló oldalába nyomta. Baljával a ló sörényét markolta, mintha még holtában is kapaszkodnia kellene belé, hogy lelkük együtt maradjon. Ha ajándékot visszautasítani nem volna hálátlanság, rögvest visszaadnám természetfeletti látásomat. Bőven elég lenne nekem, ha egész életemben omletteket készíthetnék, amelyektől az ember felnyög gyönyörűségében, meg olyan könnyű palacsintákat, amelyeket az első szellő levisz a tányérról. 8
Tehetségünket azonban nem kiérdemeljük, hanem az kötelez minket arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben és bölcsességgel használjuk ki. Ha nem hinnék a tehetség csodás voltában és kedvezményezettjének szent kötelességében, mostanra már annyira eluralkodott volna rajtam az őrület, hogy akár magas kormányzati posztra is alkalmas volnék. Míg a mén hátsó lábain táncolt, a nő kinyújtotta jobbját, és lemutatott rám, mintha azt mondaná, tudja, hogy látom, és üzenetet kell átadnia nekem. Csinos arca komor volt és elszánt, búzavirágkék szemében pedig nem fénylett az élet – annál inkább a rettenet. Mikor leszállt a lóról, nem ugrott, hanem lelebegett a földre, sőt mintha a fölött suhant volna oda hozzám. A vér elfakult ruhájáról és hajáról, olyan külsőt öltött, amilyen halálos sebei előtt volt, mintha aggódna amiatt, hogy elijedek a látványtól. Éreztem az érintését, amikor arcomra tette a kezét, mintha csak neki, a szellemnek nehezebb volna hinnie bennem, mint nekem őbenne. A nő háta mögött a nap beleolvadt a távoli tengerbe, és az a néhány bizonytalan alakú felhő úgy ragyogott, akár egy flottányi lángban álló ősi csatahajó. Látva, hogy félelme óvatos reménykedéssé oldódik, így szóltam: – Igen, látlak. És ha megengeded, segítek átkelni. Hevesen megrázta a fejét, és hátrált egy lépést, mintha attól félt volna, hogy az érintésemmel vagy 9
valami varázsigével útnak eresztem ebből a világból. De ilyesmire nem vagyok képes. Úgy gondoltam, értem reakciója okát: – Meggyilkoltak téged, és mielőtt távozol ebből a világból, szeretnéd, ha valaki igazságot tenne. Bólogatott, de aztán megrázta a fejét, mintha azt mondaná: „Igen, de nem csak ennyi.” Mivel jobban ismerem az eltávozottakat, mint szeretném, jókora tapasztalatból állíthatom, hogy a holtak kóborló lelke nem beszél. Nem tudom, miért nem. Még ha brutálisan meggyilkolták is őket, és mindennél jobban szeretnék, ha a gyilkosuk megbűnhődne, akkor sem tudják átadni nekem a szükséges információkat, sem személyesen, sem telefonon. De még SMS-ben sem. Talán azért nem, mert ha lehetőségük adódna, esetleg olyasmit árulnának el a halálról, és az azon túli világról, amit nekünk, élőknek nem szabad tudnunk. Lényeg, hogy a holtak sokkal idegesítőbbek tudnak lenni az élőknél, ami meglepő lehet, ha meggondoljuk, hogy a Gépjármű-nyilvántartó Hivatalt élők igazgatják. Nem vetve árnyékot a lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében, a fríz mén fejét felszegve állt, büszkén, mint egy igazi hazafi nemzete zászlaja előtt. Az ő zászlaja azonban gazdája arany haja volt. Már nem legelt, étvágyát az elíziumi mezőkre tartogatta. A szőke nő ismét közelebb jött, és olyan átható tekintettel nézett, hogy már én is éreztem az elkeseredését. Karjából bölcsőt formált, és ide-oda ringatta. 10
– Kisbaba? – kérdeztem. Igen. – A te kisbabád? Megint bólintott, de utána megrázta a fejét. Összevonta szemöldökét, beharapta ajkát, kicsit habozott, aztán tenyérrel lefelé kinyújtotta az egyik kezét, úgy száznegyven centire a talaj fölé. Játszottam már elég Most mutasd meg!-et a szellemekkel, így kitaláltam, hogy az illető kisbaba jelenlegi magasságát mutatja, ő tehát már nem újszülött, hanem talán kilenc-tíz éves lehet. – Szóval már nem kisbaba, de a te gyereked. Heves bólogatás. – Még él? Igen. – Itt, Roselanden? Igen, igen, igen. A nyugati égbolton lángoló felhő-csatahajók színe tüzes narancsról vérvörösre váltott, ahogy az ég lassan lilásra sötétedett. Amikor megkérdeztem őt, lány vagy fiú-e a gyerek, az utóbbit jelezte. Bár nem tudtam róla, hogy ezen a birtokon bármilyen gyerek élne, figyelembe vettem az arcára vésett rémületet, és feltettem a legkézenfekvőbb kérdést: – És a fiad… bajban van itt? Igen, igen, igen! Messze keletre a roselandi főépülettől, egy kis tölgyes takarásában egy gazverte lovaglópálya volt. Félig 11
összeomlott fakerítés övezte. Az istállók ellenben úgy néztek ki, mintha csak a múlt héten épültek volna. Furcsamód az összes boksz makulátlan tiszta volt: egy szalmaszálat, egyetlen pókhálót nem lehetett felfedezni, még csak port sem, mintha a helyet rendszeresen takarítanák. A tisztaságból és az illatból ítélve, amely olyan friss és üde volt, akár egy téli napé havazás után, évtizedek óta nem tarthattak itt lovakat; a fehérbe öltözött nő nyilván jó ideje halott volt már. Na de akkor hogy lehet csupán kilenc-tíz éves a gyereke? Egyes szellemeket kimerít, vagy legalábbis nagyon igénybe vesz a hosszas kapcsolat, és órákra vagy napokra is eltűnnek, amíg összeszedik az erejüket, hogy újra testet öltsenek. Úgy látszott, ennek a nőnek elég erős az akarata ahhoz, hogy fenntartsa a jelenést. Hirtelen azonban megremegett a levegő, furcsa, epesárga szín ömlött szét a tájon, ő pedig a lovával együtt – amely valószínűleg ugyanabban az eseményben vesztette életét, mint a gazdája – eltűnt. Nem halványultak el, és nem hullámoztak bele a semmibe, ahogy néha más bolyongó lelkek tették, hanem egyszerűen nyomuk veszett abban a pillanatban, ahogy megváltozott a fény. És pontosan akkor, amikor a vörös alkonyatból sárga lett, hirtelen szél támadt nyugat felől, végigostorozva messze mögöttem az eukaliptuszligetet, majd átsöpört dél felé az örökzöld tölgyeken, szemembe fújva a hajamat. Az égre pillantottam, amelyen most még nem 12
bukott a horizont alá teljesen a nap, mintha valami mennyei időellenőr néhány perccel visszaállította volna a kozmikus órát. De ezt a lehetetlenséget is felülmúlta a következő. A láthatártól láthatárig sárga, tökéletesen felhőtlen eget nagy magasságban áramló füst- vagy koromfolyamok hálózták be. Feketével csíkozott szürke áramlatok. Elképesztő sebességgel mozogtak. Kiszélesedtek, összeszűkültek, kígyóztak, néha egymásba olvadtak, aztán szétváltak megint. Sejtelmem sem volt, miféle folyamok lehetnek ezek, de a látvány hatására felvinnyogott bennem a megérzés sötét akkordja. Azt kezdtem gyanítani, hogy hamu, korom és finom törmelék örvénylik fölöttem, városok, metropoliszok maradványa, melyeket soha nem látott erejű és számú robbanás zúzott porrá, majd okádott ki magasan a légkörbe, és légáramlatok sokasága tart pályán a háború átformálta troposzférában. Éber látomásaim még a jósálmoknál is ritkábbak. Amikor bekövetkezik egy, tisztában vagyok vele, hogy ez belügy: csak a fejemben játszódik le. Ez a szélből, baljós fényből és rettenetes égi mintákból összeálló jelenség azonban nem látomás volt. Valódi volt, akár egy ágyékon rúgás. A szívem ökölbe szorulva zakatolt, mert a sárga égbolton olyan teremtmények serege közeledett, amilyeneket még sosem láttam a levegőben. Nehéz volt megállapítani, mik is valójában. Nagyobbak voltak, mint a sasok, mégis inkább denevérre hasonlítottak, sok száz denevérre. Északnyugat felől közeledtek, és 13
egyre ereszkedtek közben. A szívem úgy dörömbölt, mintha a józan eszem próbálna kiszabadulni belőlem, hogy egészen eltölthessen ez az őrület. Megnyugtatnám önöket, hogy nem vagyok őrült – sem úgy, mint egy sorozatgyilkos, sem úgy, mint az, aki tésztaszűrőt hord a fején, hogy a CIA ne tudja irányítani az agyát. Lehetőleg egyáltalán semmit sem hordok a fejemen, viszont a rendeltetésszerűen használt tésztaszűrők ellen semmi kifogásom. Ölni ugyan többször is öltem már, de mindig a magam vagy az ártatlanok védelmében. Ezt nem lehet gyilkosságnak nevezni. Ha önök úgy gondolják, ez gyilkosság, akkor burokban éltek mostanáig, és én irigylem önöket. Mivel nem volt fegyverem, és egyébként is jelentős túlerőben voltak a felém rajzó lények, amelyekről azt sem tudtam, hogy kifejezetten az elpusztításomra érkeztek-e, vagy nem is tudnak a létezésemről, nem áltattam magam azzal, hogy az önvédelem egyáltalán szóba jöhet. Sarkon fordultam, és futásnak eredtem a hosszú lejtőn az eukaliptuszliget felé, mely a vendégházat védelmezte, ahol megszálltam. A lehetetlen helyzet dacára egy pillanatig sem tétováztam. Életem eddigi – szűk két hónap híján – huszonkét évének jó részét a lehetetlenbe pácolódva töltöttem, és tudtam, hogy a világ valódi természete sokkal bizarrabb annál, mint amit bárkinek az elvetemült elméje szőhetne a képzelet szövőszékén. Ahogy kelet felé rohantam, a félelemtől és a megerőltetéstől egyaránt izzadva, mögöttem felhangzottak 14
a repülő lények éles hangú kiáltásai és a szárnyak bőrszerű suhogása. Megkockáztattam egy hátrapillantást, és láttam, hogy bukdácsolnak a kavargó szélben, szemük pedig ugyanolyan gonosz sárga színű, mint az ég. Úgy özönlöttek felém, mintha valami őket irányító gazda megígérte volna nekik, hogy véghezviszi rajtam a kenyér és hal csodájának sötét változatát, és az egész sokaság számára elegendő táplálékká változtat. Amikor a levegő újra megremegett, és a sárga fény helyét átvette a vörös, megbotlottam, elestem és a hátamra hengeredtem. Felemeltem a kezemet, hogy védjem magam a kiéhezett seregtől – megint az ismerős égbolt borult felém, és csupán a távolban szárnyalt egypár madár. Újra azon a Roselanden voltam, ahol már lement a nap, az ég nagy része lilába hajlott, és a nemrég még lángoló felhőgályák is csak tompa vörösben izzottak már. Levegőért kapkodva feltápászkodtam, és egy pillanatig néztem, ahogy az égi tenger feketévé válik, és a hajók utolsó üszkei is alámerülnek, ahogy előtűnnek a csillagok. Habár nem féltem az éjszakától, az óvatosság arra intett, hogy nem lenne bölcs dolog csavarogni. Folytattam utamat az eukaliptuszliget felé. Hála az átváltozott égnek, a szárnyas siserahadnak, na meg a nő és a ló szellemének, jócskán volt min gondolkodnom. És figyelembe véve életem szokatlan jellegét, nem fenyeget a veszély, hogy valaha is szűkében leszek a töprengenivalónak.