Emylia Hall: Nyarak könyve

kettô

Tudtam, hogy az anyám más, mint az apám meg én. Más szelek röpítik, mondta apám, amitôl anyám szeszélyesnek tûnt, de én ennél jobban ismertem. Ha dühös volt, robbant, mint egy petárda, ha boldog volt, a Dunát kisírta, de mindig azt csinált, amit akart. Magas volt, büszke, és átkozottul idegen, a szája vörös folt, a haja akár egy sereg holló.

Ha rá gondolok, csak piros színt látok. Piros, mint a szenvedély, mert bármit mondok is róla, nem tudom letagadni a lángolását. Piros, mint kedvenc virága, a pipacs, ami az emlékezés, de a vérontás szimbóluma is. Apró pipacsok sorát hímezte a szoknyáim szegélyére meg a blúzaim mandzsettájára. És piros, mint Vigyázat! A figyelmeztetés miatt, amit mindenkinek a szemébe villantott, aki a közelébe merészkedett.

Akkoriban azt hittem, mindez azért van, mert ô egy másik országból jött. De aztán más magyarokat is megismertem, de senkivel se találkoztam, aki csak távolról is ha

Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 41

3/14/13 10:31:45 AM

sonlított volna Marikára. Ez azt jelentette, hogy a kezdet kezdetétôl fogva mi voltunk apámmal egy csoportba zárva. Nem szándékos szövetségbôl, inkább csak amiatt, hogy nem ô vagyunk.Ti apáddal olyanok vagytok, mint két tojás, mondta, és ahogy a t-ket meghegyezte, az inkább sértônek hangzott.

Egyszer, mikor még egész kicsi voltam, alig ötéves, emlékszem, megpróbáltam elaludni a mellén, de összezavart az arcom alatt a szívverése, kilökött a ritmusomból, és levegô után kapkodtam. És néha elkaptam a pillantását, úgy nézett rám, mintha próbálna megfejteni, mint egy rejtélyt. Farkasszemet néztem vele, hogy tudassam vele, ô is kifürkészhetetlen. És még késôbb is, amikor már ugyanazok a dolgok tetszettek nekem is, a szentjánosbogár a kertben meg a magyar táncok, Zoltán tájai és a hideg meggyleves, mindig maradt közöttünk némi távolság. Mintha nem egymásnak teremtettek volna bennünket. Úgyhogy nem véletlenül alakultak a dolgok úgy, ahogy, mert végül elengedtük egymást. Gondolom, visszaállt a természet rendje. Mindig is ezt mondtam magamnak azokon az éjszakákon, amikor arra ébredtem, hogy rám tekeredett az ágytakaró és vizes a homlokom. Mikor azon kaptam magam, hogy hiányzik a hangja, ahogy egyik szobából a másikba kiáltozik meg kurjant, mit sem törôdve a falakkal meg az ajtókkal. Vagy keze melege a kezemben, a gyûrûi, amelyek úgy fénylettek, mint a megnyalt tejkaramell, és a nyomuk megmaradt a bôrömön. Mindig azt mondtam, hogy mindennek megvan az oka, és régen az ilyen üres érvelés meg is nyugtatott. De már nem mûködik, most már nem. Az agyam kapálózik és verdes, akár a függönybe akadt szúnyog. Tizennégy éve nem hallottam az anyámról. Most is csak egy dologban lehetek biztos, hogy meghalt.



Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 42

3/14/13 10:31:45 AM

Elôször akkor ment el tôlünk, amikor kilencéves voltam, az elsô és egyetlen magyarországi családi utunk során.

Ennek szinte napra pontosan huszonegy éve. Egyszerûen csak eltûnt, semmi varázslatos nem volt benne, és emlékszem, arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem jöhet.

Persze tévedtem.

1990-ben Erzsébetnek hívtak, ami az Elizabeth magyar megfelelôje. Er. Zshe. Bet. Mély pergés, fodrozódás, és végül egy hirtelen kipukkadó buborék. Ahogy az esô veri az ablaküveget, hirtelen nekifutás, koppanás. Röviden csak a vágyakozó részét mondták: Erzsi. Ahogy egy kiesett fog résén befúj a szél. Ma Bethnek szólítanak. És mindig is élveztem, hogy a -th kifog a magyarokon. Bizonyos büszkeséggel tölt el, hogy kiejthetetlen vagyok.

Csak késôbb döntöttem úgy, a mamát Marikának fogom hívni, ami engem megborzongatott, de ôt meglepetésemre és enyhe bosszúságomra egyáltalán nem bántotta.

Ismertem a magyar élete részleteit. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is leültünk volna, hogy meséljen, nem voltak fényképalbumszerûen lapozható könyvek, de ettôl még tudtam a történetét. Magyarországon született, egy kis báránybôr takaróba bugyolált, nyivákoló lény volt. Tízéves korában szovjet tankok gördültek be Budapestre, és a szülei eltüntették. Marika elhagyta a hazáját és a barátait, az anyja és az apja után kóválygott egészen Angliáig, a nyírott sövény meg a csomós krumplipüré földjéig. Az ifjúságát más, honvágytól gyötört magyarok házainak elsötétített szobáiban töltötte. Csak ült ott a keresztbe tett, hosszú lábával, és figyelt, ujjai hosszú hajfonataival babráltak, miközben alkoholba és cigarettafüstbe burkolózó öregek meséltek régi történeteket az óhazáról. Marika egy szív alakú ólomkitûzôt viselt a mellén és piros-fehér-zöld szalagot a hajában.



Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 43

3/14/13 10:31:45 AM

Egyszer mutatott egy fényképet a rég halott nagyszüleimrôl, egy apró, fekete-fehér képkockát, amelyiknek a keretébe két merev alakot préseltek. Az asszonynak ôsz a haja, a férfinak mélyen a szemébe húzva a kalapja, a szemük ragyog, mint a szén. Anyám a fehérnemûs fiókjában tárolta a fényképet, friss pamutillata volt, ami elfedte a régi, dohos szagot. Csak egyszer-kétszer engedte, hogy megnézzem, féltékenyen ôrizte, mint egy titkot.

Anglia befogadta és felnevelte, finom esôkkel permetezte, megajándékozta Oxford városának rendezett belsô udvaraival és magas tornyaival. Marika könyvtárakban dolgozott, álmodozó tekintettel vándorolt ide-oda a könyvoszlopok között, tintafoltos ujjaival dühödten pecsételte a könyveket. Azt mondta, mindig is többre vágyott, ennek legalább van valami értelme. Talán könnyebb elveszteni az embernek önmagát, ha sosem tudta igazán, kicsoda is valójában.

A berlini fal leomlása utáni évben döntöttünk úgy, hogy Magyarországra utazunk. Végignéztük a televízióban, láttuk, ahogy az emberek a fal tetején egyensúlyoznak, mintha egy futballstadion legfelsô soraiban a levegôbe bokszolva tolongtak volna. A berlini éjszaka valószerûtlennek tûnt, pengtek a csákányok és omlott a kô a mesterséges fényben. Emlékszem a fehérrel festett „Freiheit” szóra és anyám tekintetére, ahogy a szája magyarul is elismétli: szabadság. Ô a forradalom vad bátorságát látta, a változásban hívô emberek nyers, ôszinte tetteit. Ahogy ott ültem mellette a díványon a devoni házunkban, éreztem, hogy a könyöke az oldalamba bök, láttam, ahogy a lábfeje ívesen behajlik a papucsban. Én egy bögre paradicsomlevesbe rejtettem az arcom. Apám teát fôzött. 

Nyarak konyve_beliv_135x210.indd 44

3/14/13 10:31:45 AM