Első fejezet A nagy Stephen King egy ízben azt írta, hogy nem érdemes apróságokon görcsölni. Elég sokáig töprengtem ezen, és végül arra jutottam, hogy nem tudok maradéktalanul egyetérteni vele. Tudom, mit akar mondani: kicsire nem adunk, van éppen elég nagy gond az életünkben, ne húzzuk fel magunkat hétköznapi semmiségeken; de néha az apróságoknak szentelt figyelem segíthet át bennünket a nagy gondokon. Vegyünk például engem: annyi eget-földet rengető esemény ütött be nálam, mellettem és alattam, hogy attól a legtöbb ember az idegosztályon kötött volna ki, de én próbálok nem agyalni az ilyeneken. Rohadjon csak szép csendben, ez az én filozófiám. Így egészséges, nem igaz? Fókuszáljunk inkább a hétköznapi, nem igazán végzetes ügyekre, hogy eltereljük a figyelmünket a súlyos lelki csapásokról, amelyek egymást érve akarnak bedarálni minket. Ide vezetett a filozófiám, de a katonaösztönöm azt súgja, hogy előbb-utóbb elmérgesednek a dolgok.
9
EOIN COL F ER
Jelenlegi munkahelyem, ami a New Jersey-i Cloistersben található, nem kíván tőlem elmélyült gondolkodást. Nem sokat fecsegünk filozófiai kérdésekről vagy természeti jelenségekről a kaszinóban. Egyik este megpróbáltam szóba hozni a National Geographicet, de Jason úgy nézett rám, mintha megsértettem volna, ezért gyorsan biztonságosabb vizekre eveztem: melyik lánynak van implantátuma. Ez az egyik állandó témánk, így ismerős a terep. Jason le is nyugodott, miután ivott néhány kortyot a proteinturmixából. Vannak témák, amelyek ijesztőbbek a számára, mint egy pisztollyal hadonászó részeg. Jase a legjobb kidobóember, akivel valaha együtt dolgoztam, a testméret és a gyorsaság egyesül benne jóval több ésszel, mint amennyit elárul. Időnként megfeledkezik magáról, és utalást tesz egy Fellini-filmre, aztán azzal próbálja elütni a dolgot, hogy jól megszívatja a legközelebbi érkezőt. Megvannak a maga titkai, ahogy valamennyiünknek. Nem szeret a terhemre lenni, és én ezt nagyra értékelem. Mind a ketten hülyének tettetjük magunkat, és mind a ketten gyanítjuk a másikról, hogy nem is olyan hülye, mint amilyennek mutatja magát. Ez elég fárasztó. A legtöbb este van időnk dumálgatni az ajtó előtt. Úgy fél tizenegyig minden csendes. Rendszerint csak néhány kispályás jön addig, aki elsuhan a radar alatt. A partizó tömeg akkor kezd áramlani, amikor bezárnak a törzshelyeik. Victor, a főnök, akit majd később mutatok be, mert akkora pöcsfej, hogy az külön fejezetet 10
MEGL ŐV E
érdemel, és ha most beszélek róla, csak megakasztom a menetet; elég az hozzá, hogy Vic mindig szeret az ajtó előtt tudni pár erős embert. Néha ketten is kellenek egy verekedés megakadályozásához, ha vádak röpködnek a fekete asztal fölött. Csúnyán elfajulhatnak a dolgok, kivált a sűrű növésűekkel. Joe Pesci tehet róla. Általában éjszakai műszakban dolgozom, na nem mintha itt lenne nappali műszak. Havonta kétszer-háromszor duplázok is. Belefér. Mivel ütném el otthon az időmet? Csináljak fekvőtámaszokat és hallgassam Mrs. Delano szűnni nem akaró lamentálását? Ma este pontban nyolcra érkezem. Hét közepe van, így nyugodt estének nézek elébe, majd müzliszeleteket majszolunk Jasonnel, és a plasztikai műtétekről beszélgetünk. Szimpla időtöltés, ami a legközelebb áll a boldogsághoz, amelyre ebben az életben számíthatok. Azt a ruszkit nézzük Jasonnel, aki gömbsúlyzókat dobál a YouTube-on, amikor meghallom Marco hangját a fülesemben. Többször is meg kell kérnem a kis bármixert, hogy ismételje meg a mondókáját, mire felfogom az üzenetet és berohanok a kaszinóba. Az történt, hogy a kedvenc csajom, Connie behajolt, miközben felszolgálta a koktélokat az egyik asztalnál, és ez a fazon megnyalta a fenekét. A barom. Hiszen ki van írva egy réztáblán a falra. Nem kimondottan a fenéknyalás. Hanem az, hogy Ne Érintse Meg A Felszolgálónőket. Általános klubszabály. 11
EOIN COL F ER
Egyes hoszteszek bevállalnak egy kis fogdosást a bokszokban, de a vendég ezt nem viszonozhatja. Amikor megérkezem, Marco azon ügyködik, hogy távol tartsa a pasast Connie-tól, méghozzá leginkább az ő biztonsága érdekében, bár a fickó ezt nem tudhatja. Egyszer láttam, ahogy Connie leterített egy egyetemi futballistát a tálcájával. A srác arca úgy lapult le a fémen, mint egy rajzfilmben. – Oké, emberek – mondom a bömbölő kidobóhangomon. – Intézzük ezt el profik módjára. A bejelentést némi zúgolódás kíséri egy-két törzsvendég részéről, aki szeretne cirkuszt látni. Úgy markolom meg Marco fejét, akár egy kosárlabdát, és bekormányozom a pult mögé, majd szembefordulok az elkövetővel. A nyalós csípőre tett kézzel áll, mint Pán Péter; Connie ujjai vörös csíkokat szántottak a képén. – Mi lenne, ha ezt hátul folytatnánk? – teszem fel neki a kérdést öt másodperces szemkontaktus után. – Mielőtt kicsúszik a dolog az irányítás alól. – Ez a rüfke megütött – mondja a delikvens, és a tévedést elkerülendő rá is mutat Connie-ra. Látni az ujjain, hogy a csirkeszárnyas kosárban nyúlkált, márpedig a szósz az ujjakon valahogy mindig is az ésszerű mérték felett ingerelt. – Van itt hátul egy pihenőszobánk – mondom, kerülve a barna ragacs látványát a körmei alatt. Mi ütött az emberekbe? Eszel, csukva tartod a szádat és megtörlöd 12
MEGL ŐV E
a kezedet. Mi olyan nehéz ebben? – Mi lenne, ha ott beszélnénk meg a problémáját? Connie hallgat, igyekszik féken tartani a dühét, és úgy harapdálja a nikotinos rágót, mintha a pasas golyóit kapta volna a foga közé. Connie vérmes természet, de csak akkor üt, ha jó oka van rá. Két gyereke van, odaát a Cypressen járatja őket óvodába, szóval szüksége van az itteni fizetésre. – Oké, Dan – mondja. – De nem kezdhetnénk végre el? A vendégeim alig várják, hogy borravalót adjanak. Elég evidens az ügy. A svindler nevet, mintha olyan vicces lenne ez a kifejezés a lány szájából. Beterelem őket a pihenőszobába, ami alig nagyobb egy takarítószekrénynél; ami azt illeti, szét is ágazik néhány pálmafa-felmosó egy kartondoboz-szigetből az egyik sarokban. – Jól vagy? – kérdezem Connie-tól, örömmel látva, hogy nem dohányzik. Már hat hónapja. Bólint, és leül egy koszlott kanapéra. – A csávó megnyalta a fenekemet. Megnyalta. Van nálad törlő, Daniel? Átadok neki egy kis csomagot. Az embernél mindig legyen egy csomag antiszeptikus törlőkendő, ha egy ilyen legalja New Jersey-i kaszinóban dolgozik, mint a Slotz. Mindenfélét össze lehet itt szedni. Elfordulok, amíg Connie letörli a barbecue-szószt a hátsójáról. Ilyenkor, ha az ember szándékosan elkerüli 13
EOIN COL F ER
az alsó fertályt, persze óhatatlan a dekoltázs szemrevételezése. Próbálom derékszint fölé rögzíteni a tekintetemet; valamit valamiért. Amíg Connie megtisztogatja magát, én a pasashoz fordulok. A nyalóshoz. – Hogy gondolta ezt, uram? Tilos az érintés. Nem tud olvasni? Ez a fickó kihozza belőlem a rosszabbik énem. Már a vörös hajával is, ami úgy ül a feje tetején, akár egy fáról leesett madárfészek. – Láttam a táblát, Daniel – mondja a kaszinóterem felé intve. Ez egy ilyen mutogatós fazon. – Az van odaírva, hogy tilos őket megérinteni. – És erre maga? Megérintette. – Nem – mondja a pasas, most rám bökve a mutatóujjával, hogy megcsapja az orrom a szósz szaga, és ez elég ahhoz, hogy legalább egy hónapig kerüljem a barbecue-t. A karaj azért jöhet. – Nem érintettem meg. Az érintés kézzel történik. Én csak megkóstoltam. Elhallgat, mintha kellő időt akarna adni nekem, hogy felfogjam a ragyogó érvelését. – Azt hiszi, hogy még soha nem hallottam ezt a süket dumát? Komolyan azt hiszi, hogy maga az első, aki ezzel próbálkozik? – Igen, azt hiszem, hogy én vagyok az első ügyvéd, aki ezzel próbálkozik. – Önelégült vigyor terül el a képén. Utálom ezt az arckifejezést, talán azért, mert túl sokat látom. – Maga ügyvéd? 14
MEGL ŐV E
Megint mutogat. Legszívesebben eltörném azt a fartúró ujját. – De még mennyire hogy ügyvéd vagyok! És ha szívóskodik velem, majd jól bezáratom ezt a tetűfészket. Nekem fog dolgozni. – Magának fogok dolgozni, uram? Néha megismétlem, amit mondanak. Az emberek azt gondolják, hogy azért, mert hülye vagyok, de én azért teszem, mert nem hiszek a fülemnek. Ez a csávó az A-tervre hajt. – Mi maga? Papagáj? Egy kibaszott csökött agyú ír papagáj? Jesszus Krisztus. Ez a pasas ugyanígy viselkedhet a munkahelyén is. Szemetet dob eléjük, és az emberek megeszik. Arra tippelek, hogy ő lehet a főnök vagy valamilyen vezető. Csak a főnök vagy a kifutófiú engedheti meg magának, hogy így nézzen ki. Az öltönyét és a szemüvegét mintha Michael Caine-től lopta volna 1972 táján, és akkor a purhabszerű hajáról még nem is beszéltünk. – Nem, uram. Nem vagyok papagáj – válaszolom nyájasan és higgadtan, ahogy azt a kidobóiskolában tanítják. – A biztonsági szolgálat vezetője vagyok, és maga megérintette a felszolgáló hölgyet, akárhogy próbálja is csűrni-csavarni. A pasas nevet, mint aki közönséget kapott. – Én csűrés-csavarásban utazom, Mister Daniel biztonsági vezető. Ez lenne az én kibaszott munkám.
15
EOIN COL F ER
Rosszul ejti a „kibaszott”-at, mintha a tévéből tanulta volna. Egyébként sem hangzik jól ennek az ügyvédnek a szájából. – Ez a kibaszott munkája? – kérdezem, helyesen ejtve a szót. Mert én egy romániai zsoldostól tanultam, aki a keresztény milícia szolgálatában állt Tibninben. Anghel és fiai csaknem mindennap elhajtottak a táborunk mellett a viharvert VW-jükkel, és be-beugrottak tartós tejet vagy pastát szerezni, amit mi a francia srácoktól bugáztunk. Eléggé bírtam Anghelt; soha nem lőtt konkrétan rám, az egész feje egyetlen szakállból állt, és tudtam értékelni azt is, ahogy a kibaszottat ejti. Csak egy karton, ír haver? Adok érte egy remekül szuperáló, kibbaszott jó hajszárítót. Tőle hitelesen hangzott azzal a két b-vel. Néha magam is, ha jó benyomást akarok tenni, románosan mondom. Sokszor ennyi is elég, hogy zavart keltsek, és elbizonytalanítsam a másikat. De ez a pasas más tészta. Erre a vörös majomra nincs hatással a két b, és azzal folytatja, hogy elköveti a mai este második hibáját a listámból. Elém áll, és úgy lép fel velem szemben, mintha ő lenne az úr a háznál, mintha nem lennék húsz centivel magasabb és huszonöt kilóval nehezebb. – Mi ez a papagájszar? – kérdezi, és hiszik vagy sem, rákoppint a homlokomra. – Egy rohadt lemez van a fejében? Jesszus Krisztus.
16
MEGL ŐV E
Meglep ezzel a fejre koppintással, de meg is örvendeztet, mert most engem érintett meg. – Nem lett volna szabad megérintenie, uram – mondom szomorúan. – Ez támadás. És én most kénytelen vagyok védekezni. Ez aztán kifogja a szelet a vitorlájából. Seggfejkém mint ügyvéd pontosan tudja, mit mond a törvény a támadásról. Tisztában van azzal, hogy nekem most jogomban áll őt bántani egy kicsit, azon az alapon, hogy fenyegetve éreztem magam. Begyakoroltam a fenyegetettséghez illő arckifejezést, amelyet máris magamra öltök, hogy vizualizálni tudja, hogyan fog mutatni a bíróság előtt. A mutatóujja begörbül, mint a szárított kutyaszar, és hátrál néhány lépést. – Ide figyeljen, ha csak egy ujjal hozzám ér… Nem fejezi be a mondatot, mert egy ütésre szabad kezet kaptam, és ezt ő is tudja. Ezen a ponton boldogan használhatnám a szabad kezemet, megszabadítva az ügyvéd urat minden bajától. De Connie-nak óvodás gyerekei vannak, és más sem hiányzik neki, mint egy idézés a bíróságtól. Ráadásul a tárgyalóteremben a pasasnak lejt a pálya. Az az ő arénája, ahol a bíró előtt gladiátort játszhat. El tudom képzelni, ahogy ott ugrál a kis vörös majma, és úgy mutogat, mint akinek nincs mitől tartania. Ha őszinte akarok lenni, akkor távolról sem tudom elég meggyőzően hozni a fenyegetett arckifejezést.
17
EOIN COL F ER
Így hát azt mondom: – Mennyi pénz van magánál? A fickó megpróbál kicsit pattogni, de most adtam neki egy lehetőséget, és ezt ő is tudja. – Nem tudom. Talán pár százas. Még hogy nem tudja! Az ügyvédek meg a könyvelők mindig tudják. Rendszerint kisebb kötegekre osztják el a pénzüket, arra az esetre, ha az éjszaka folyamán öszszejönnének egy nyomulós táncosnővel vagy kurvával. Valószínűleg ez a pasas is pontosan tudja, hány öszszetekert bankjegyet dugott bele a beteg mamája a mézes csuporba. – Adjon hármat – mondom. – Adjon hármat a hölgynek, és én nem élek az önvédelemhez való jogommal. Az ügyvéd láthatóan beleremeg. – Háromszázat! Egy nyalásért? Jesszus Krisztus. Bele fog menni. Tudom, hogy belemegy. Lévén az alternatíva az, hogy magyarázkodhat a nagymenő ügyfeleinek, hogyan is rendezték át az arcberendezését egy Slotz-féle ótvar helyen, ahol penészfoltos a szőnyegek széle és lánccal kell lehúzni a vécét. A pasas úgy küzd a tárcájával, mintha a bankjegyek ellenszegülnének, ezért inkább magamhoz ragadom, nem mulasztva el közben kissé megnyomorgatni azokat a puha ügyvédujjait. – Hadd számoljam le én, uram. Maga reszket. Nem reszket, de szeretném elültetni benne a gondolatot, hogy igenis reszketnie kéne. Ezt a trükköt nem 18
MEGL ŐV E
a kidobóiskolában tanítják. A sereg pszichiáterétől kaptam néhány konfliktuskezelő tippet a második bevetésem előtt. Igaz, azért veszem el a pasas tárcáját, hogy meggyorsítsam az ügymenetet, de közben az egyik névkártyáját is szeretném megkaparintani. Jó az, ha tud egyet-mást az ember a bajkeverő vendégekről. Hadd tudják, hogy nem rejtőzhetnek el. Ha megvan a névjegye, megkereshetem a feleségét, és azt szeretném én látni, ahogy a házi bíróság előtt próbálja védeni magát. Tálcán láthatnám a majomfejét, és nincs az az esküdtszék, amelyik elítélne. Kiszámolok hat darab ötvenest és visszaadom a tárcáját. – Oké, Mister Jaryd Faber – mondom a kártyára pillantva. – Ön ezennel ki van tiltva a Slotzból. Faber motyog valami olyasmit, hogy szarik ő bele, és én nem hibáztatom érte. – Köszönjük, hogy minket választott, és nyomatékosan kérjük, hogy forduljon tanácsadóhoz a problémáival. – Magyarán ki innen, és be ne tedd többé a lábadat. – Nagy hibát követ el, Daniel – mondja Faber, de én ezt már annyiszor hallottam, hogy rávéshetnék a sírkövemre. – Komoly barátaim vannak ebben a városban. – Mindannyiunknak vannak komoly barátai – válaszolom, és én lepődöm meg a legjobban, hogy milyen szellemes visszavágás jutott eszembe. – Nekem például van egy katonatársam, aki még egyszer sem mosolygott a Sivatagi vihar óta. 19
EOIN COL F ER
Senki sem értékeli a riposztomat, Faber ugyan morog valamit, de az nyilván egy bazmeg. Lám csak, lobog még egy kis tűz az ügyvédünkben. Úgy döntök, hogy eloltom. – Na, húzzon innen – reccsenek rá. – Mielőtt kap egy akkorát, hogy a másvilágról kell vádemelést kérnie. Ez se rossz beszólás, de kicsit hollywoodias. Vagy egy tucatszor sütöttem már el, és Connie-tól csak egy nyögésre telik, amikor sokadszor is kiejtem a számon. Megropogtatom az ujjperceimet, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, és Faber jobbnak látja távozni. De nem tud szépen veszíteni, mert az ajtóból még visszafordul, és odanyom kétszáz dollárt Connie-nak. – Nesze – vicsorog. – Ebből felvarrathatod a dididet. Úgy teszek, mintha rá akarnám vetni magam, mire az ügyvéd eltűnik, becsapva maga után az ajtót. Kedvem lenne elintézni a fickót, méghozzá alaposan, de tapasztalatból tudom, hogy attól sem érezném sokkal jobban magam. Ezért visszanyelem a késztetést, mint egy gyógyszerlabdacsot, és temetési arcot öltve Conniehoz fordulok. – Jól vagy? Connie a földön térdel, az egyik ötvenest próbálja kihalászni a kanapé alól, amit odafújt a becsapódó ajtó huzata. – Jól megszívattad, Dan. Ebből kijön két éjszakára a baby sitter.
20
MEGL ŐV E
Megemelem a kanapét a bakancsommal, hogy fölvehesse a bankjegyet és ne koszolja össze magát. – Csak nem Al Capone elveszett kotonja? – kérdezem, hátha előcsalok belőle egy mosolyt. Connie szipog. Lehet, hogy rossz a viccem, de valószínűbb, hogy ez a köcsög Faber volt az utolsó csepp a pohárban, ezért átkarolom és fölemelem. Az a típusú lány, aki előhívja a férfiak védelmező ösztönét. A szépsége az ötvenes évek moziját idézi: Rita Hayworth haja hullámzott úgy járás közben, mint a hegyoldalon aláömlő láva, és nagy zöld szeme még őriz némi melegséget, dacára a szemét melónak és a még szemetebb exének. – Ne sírj, drága, már elment. Soha többé nem kell találkoznod vele. – Dan, már senki sem mond olyat, hogy drága. Csak a filmekben. Megszorítom a vállát. – De én ír vagyok, drága. Mi mások vagyunk. Connie megigazítja a pöttyös bikinijét, ami ezen a helyen az egyenruhának felel meg. – Igen? Jó értelemben mások, remélem. Ez a féreg a rossz értelemben volt más. Hogy neveznek egy ilyen férget Írországban? Gondolkozom. – Írországban azt mondanák rá, hogy megveszekedett barom. Vagy azt, hogy féreg.
21
EOIN COL F ER
Connie a könnyein át mosolyog, de ez is valami. Jobb, mint a kétségbeesés, amit akkor láttam a szemében, amikor munkába álltam. – Megveszekedett barom. Ez tetszik. El kéne egyszer mennem Írországba, ahol én is mondhatnám. A kis Alfredo is szeretné, meg Eva is. Zöld mezők és barátságos emberek. – Már egyik sem teljesen igaz – vallom be. – Amióta a pénz lett az úr az országban. – El kéne vinned oda minket, Dan. Körbevezethetnél. Mint hiteles idegenvezető. Összeugrik a gyomrom. – Bármikor, Connie. Tudod, hogy érzek irántad. Connie felemeli a kezét és megrántja a fekete kötött sapka szélét, amelyet ébrenlétem minden órájában viselek. – Most hogy néz ki, bébi? Általában érzékeny vagyok erre a témára, de Connieval már majdnem két éve dolgozunk együtt, ami egy örökkévalóság ebben az üzletágban. Múltunk van, ahogy mondani szokták. Pár hónappal ezelőtt, az egyik hétvégén baby sittert hívott, és elhajoltunk egy kicsit. Tovább is mehetett volna, de Connie nem akart új apukát a gyerekeinek. Én csak szeretném újra fiatalnak érezni magam egy-két éjszakára, Dan. Oké? Huszonnyolc éves, és újra fiatalnak szeretné érezni magát.
22
MEGL ŐV E
Minden pasi álma, nem igaz? Néhány éjszaka kötelezettség nélkül egy bárhölggyel. Nem erőltettem a dolgot; most már úgy gondolom, hogy kellett volna. – Egész jól – válaszolom neki. – Holnap megyek megmutatni Zebnek. – Megnézhetem? – kérdezi, de már fejti is le rólam a sapkát a hosszú körmeivel. Rándul a kezem, hogy megállítsam, de erőt veszek magamon. Legalább hallok egy véleményt. A hosszú ujjaira tekeri a sapkát, aztán bevonszol egy falikar alá. – Ezt Zeb csinálta? – Igen. Van nála néhány nővér is, akik előkészítik a szőrtüszőket. Diákok, azt hiszem. – Hát nem végez rossz munkát – mondja Connie, hunyorítva. – Elég sok hajbeültetést láttam már, de ez tényleg jó. Szépen sarjad, és nincsenek sebhelyek. Mi ez, patkányszőr? Őszintén elborzadok. – Patkányszőr? Jézusom, Connie. Ez az én saját hajam. A hátamról ülteti át a szőrt. Néhány héten belül kihullik, aztán új haj nő a helyén. Connie ránt egyet a vállán. – Úgy hallom, hogy mostanában patkányszőrt használnak. Meg kutyaszőrt. Nyilván merev, mint a drót. Visszaszerzem a sapkámat, és úgy terítem el a fejemen, mint a gyógyírt.
23
EOIN COL F ER
– Ez nem kutya vagy rágcsáló szőre. Kizárólag ír emberi haj. – Igen, elég jónak látszik. Még egy menet, és már észre sem veszed a különbséget. Akkorát sóhajtok, mintha a beültetés egy vagyonomba kerülne, ami igaz is. – Ez a terv. Legöngyölöm a sapka szélét, és a könyökénél fogva visszakormányozom Connie-t a kaszinóba. Műanyag borítású pult, hangulatvilágítás, ami inkább olcsó, mint divatos. Egy rulettasztal, amelyen minden pörgetésnél elakad a kerék, két posztó kártyaasztal és hat félkarú rabló. Ez a Slotz. – Tessék – mondja Connie. – Vegyél el egy ötvenest. Te akasztottad le róla. Visszafektetem a bankót a tenyerébe. – Részemről a szerencse, drága. Amikor majd az én ülepemet nyalja meg, én teszem el az ötvenest. Connie teli szájjal, rekedten nevet, és nekem megmozdul valami a gyomromban. – Jaj, bébi. Amikor majd a te ülepedet nyalja meg, én befizetek, hogy lássam a folytatást. Már összeszedte magát, újra a régi, de ez csak átmeneti javulás; ez a hely tényleg kikészíti a rendes embereket. Megüli a lelket. – Elég jól érzed magad ahhoz, hogy tovább melózz? – Persze, drága. Tudod, hogy Victor az egész esti béremet levonja, ha most kiszállok. 24
MEGL ŐV E
Lehajolok, hogy a fülébe súgjak valamit, beszívom a parfümje illatát, és feltűnik, nem először, hogy milyen hosszú a nyaka. Érzem, ahogy mentás lehelete csiklandozza az arcomat. Emlékezni kezdek. – Köztünk szólva Victor is egy megveszekedett barom. Connie megint nevet, és én kész lennék fizetni is azért, hogy nevetni halljam, aztán felragad egy tálcát a bárpultról, és visszamegy a játéktérbe, úgy riszálva a csípőjét, akár egy mozicsillag abból a korszakból, amikor a mozicsillagoknak még volt csípőjük, amit riszálhattak. És hátravet nekem néhány szót, amit édes gyötrelem hallanom. – Talán megismételhetnénk azt a hétvégét, bébi. Lehetne belőle egy egész hét is. Drága Connie, gondolom, aztán körülhordozom a tekintetemet. Ahogy a nagykönyvben áll. Emelt fejjel, éber szemmel. Már éber a szemem. De még vannak elintézetlen ügyeink Connie-val. Vetek még egy pillantást arra a csípőre, a sötét oldalam súg valamit. Aztán megyek vissza dolgozni. És mint annyiszor, a sötét oldalam győz. Adok magamnak egy percet, hogy visszatérítsem a fejem a játékhoz. Ez az újoncok legközönségesebb hibája a biztonsági őr szakmában: az önelégültség. Azt képzelni, hogy nagy vagyok, félelmetes vagyok, és ha 25
EOIN COL F ER
valamelyik bolond szembe mer szegülni velem, azt is csak azért teszi, hogy imponáljon a csajának. A kulcsszó a mondatban a bolond. Mert azok jönnek minden fazonban és méretben, a többségük alkoholtól, kokótól vagy mindkettőtől beállva, és magát az ördögöt is megtámadnák, ha úgy vélnék, hogy azzal kivívhatnak egy kis tiszteletet a társaságuktól vagy különleges elbánást valamelyik felszolgálónőtől. Így hát becsukom a Faber és a Connie feliratú fiókot, és pásztázni kezdem a tömeget. Pár egyetemista srác bámulja a hoszteszeket, néhány magányos nő és az öreg Jasper Biggs próbálja megütni a főnyereményt. Úgy teszik ki az egydollárosokat, mintha százasok lennének. Nem érzékelek veszélyt. Ennek ellenére úgy döntök, hogy még ideküldöm Jasont is, hadd hordozza körül a szteroidos pillantását. Ártani nem árt. A baj néha nem jár egyedül. És sajnos igazam van. Még mielőtt Connie csípőjének szellemképe elenyészne, vagy egy tucat tahó nyomul be a kétszárnyú ajtón. Az egyiknek még egy méretes farok vagy egy rugós bicska is lapul a farmerzsebében. Jason, gondolom. Ennek a csávónak be sem lett volna szabad jutnia a kaszinóba. Ahogy azt Bob Geldof énekelte egykor, ma este verekedés lesz. Sajnos Bobnak is igaza volt.
26