Lapozz, amikor meghallod a csilingelő hangot! Akkor kezdjük!
A hang a magnószalagon megváltozott. Majdnem úgy hangzott, mintha egy férfié lenne, pedig a fiú tudta, hogy a beszélő nő. Újra felcsapta a Bambi első oldalát és meghallgatta a történetet a magnóról. Már régóta betéve tudta, de ma olyan sokszor hallgatta meg, hogy végül a nő hangja már-már komornak tűnt. Körülötte nőttön-nőtt a homály, és egyre kevesebb gyerekes, lufikat szorongató apuka és anyuka járt erre. Éhes volt. A péksütemények, amiket kapott, elfogytak, a gyümölcslétől meg pisilnie kellett, de azt mondták, hogy maradjon itt, így moccanni sem mert. Megszokta a várakozást. Csak most már tényleg ki kellett mennie, és ha nem jönnek érte hamarosan, biztosan bepisil. Nem akarta, hogy anya úgy nézzen rá. Mert bántotta az a tekintet, s anya ilyenkor magára hagyta a sötétben. Kezét a fájó pontra tette. Ma reggel kapott egyet, amikor nem akart anyával menni. Anya szeme dühösen csillogott, és azt mondta, hogy gonosz fiú. Aztán megfájdult a háta. Anya gyakran járt abba a házba. Előbb busszal kellett menni, aztán egy hosszú szakaszon gyalog. Néha anya kint maradt vele, máskor viszont sok időre eltűnt, és a fiúnak nem volt szabad háborgatnia. A kertben volt egy különös üvegház, ahol remekül lehetett játszani, de azért nem állandóan, egyedül meg végképp nem. Volt ott egy kis fáskamra is, ahová mindenféléket véshetett, noha nem volt szabad késsel játszania. Anya néha olyan sokáig elmaradt, hogy közben besötétedett. Olyankor előóvakodtak a szellemek és a betörők. A kamrabeli kés jelentette a fiú számára az egyetlen mentsvárat. Na meg a mágikus padlódeszka, amin egy sötét folt éktelenkedett, úgy nézett ki, akár egy szem. Ha ráállt a késsel a kezében, és azt énekelte, hogy „ragyogj, ragyogj kis csillag”, nem árthattak neki. Régebben anya mindig azt mondogatta, hogy egy szép napon majd odaköltöznek, nem az üvegházba vagy a kamrába, hanem a nagyba, és ott majd lesz saját szobája. Akkor majd rendbe jönnek a dolgok, mondta anya. 7