M. C. Scott: A római kém

„Lenyûgözô és izgalmas, valóban epikus történet.”

Guardian „A múlt drámaian új változata kiválóan megírva.

Legalább annyira izgalmas, mint a Ben Hur, ráadásul sokkal hitelesebb.”

The Independent „Elképesztôen fantáziadús és lélegzetelállítóan jó.”

Val McDermid „Intelligens, alapos és jól megírt. Nehéz szívvel fejeztem be.”

Robert Low, az Oathsworn-sorozat szerzôje „Ötletes, sodró és jól megírt, izgalmas könyv. Briliáns munka.”

Shropshire Star „Lélegzetelállító kalandok ebben a történelmi regényben, amely méltó párja Conn Iggulden Az uralkodó-sorozatának”.

LoveReading.co.uk „Scott regénye nagyszerûen felépített és magán viseli a szerzô minden kézjegyét, aminek köszönhetôen az olvasók képtelenek lesznek letenni a regényt.”

Falcata Times „Ez az ellenállhatatlan regény az elsô oldaltól az utolsóig nagyszerûen vegyíti a szerelmi szálakat a nyomozással, a gyilkosságot a pusztítással, ráadásul teszi mindezt férfias határozottsággal.” heritage-key.com „Komoly könyv hitrôl, becsületrôl és felelôsségrôl.”

Displacement Activity

M. C. Scott: Rome: – The Emperor’s Spy Copyright © M. C. Scott 2010

Hungarian translation © F. Nagy Piroska

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: M. C. Scott: Rome, The Emperor’s Spy Bantam Press, London, 2010

Fordította: F. Nagy Piroska

ISBN: 978 61 5504 963 7 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Olvasószerkesztô: Pluhár Erika Korrektor: Boncz Éva

Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2012-ben – Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató

Mûfaj: Történelmi krimi

Hannah-nak, Bethanynek ĂŠs Naominak szeretettel

Köszönetnyilvánítás

Most is, mint mindig, köszönet illeti a Transworld egész csapatát ihletett támogatásukért – különösen Bill Scott-Kerrt –, és amiért a megbeszéléseinken olyasmiket mondtak, amiket egy szerzô a leginkább hallani szeret; a szerkesztôség munkatársait, Deborah-t és Nancyt; Gavint az IT-ért; Patsyt, amiért ezúttal is magára vállalta a munka nehezét; és elsôsorban a szerkesztômet, Selina Walkert, aki szakértelme, érzékenysége és rendíthetetlen hivatásszeretete folytán egy elsô fogalmazványból ki tudta bányászni az értékes nyersanyagot, hogy aztán megszülethessen belôle a regény, amelyet elképzeltem.

Köszönöm az ügynökömnek, Jane Juddnak nyugodt, megfontolt és feltétlen támogatását, és köszönöm társamnak, Faithnek mindazt, amit számomra megtestesít, és hogy velem van. És végül köszönet az idôközben elhunyt Incának – nélküle ebbôl az egészbôl semmi sem valósult volna meg.

Tartalom

Térkép.. . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ................................ 12 Elôszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ................................ 17 Jeruzsálem, Tiberius császár uralkodása idején

Coriallum, Észak-Gallia, Nyárutó, Kr. u. 63................................ 29 Néró császár uralkodása idején

Alexandria, Tavasz vége, Kr. u. 64. . . . . . . . . . . . . . .............................. 203 Néró császár uralkodása idején

Róma és Antium, Kr. u. 64. július 17–19. . . . . . .............................. 369 Utószó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .............................. 565 A szerzô megjegyzése.. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .............................. 568 Források.. . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .............................. 577

M. C. Scott

A r贸mai k茅m

Tény, hogy e negyedik évezred vége egybeesik egy Fônix évvel. Mint tudod, a háromszázhatvanöt napból álló napévbôl megmaradó többletórák összeadódva 1460 évenként egy teljes évet adnak ki, amelyet az egyiptomiak Fônix évnek neveztek… mert a Mennyei Madár ekkor hamvad el teljesen héliopoliszi pálmafáján, és hamvaiból ekkor támad fel az új fônixmadár.

Robert Graves: Jézus király

Amikor az anyagyilkos uralkodik Rómában, vége lesz Aeneas nemzetségének.

Elterjedt szibillai jóslat Néró uralkodása idején

Elôszó Jeruzsálem, Tiberius császár uralkodása idején

Sebastos Abdes Pantera tizenkét évesen kis híján férfivá érett azon az éjszakán, amikor megtudta, hogy az apja áruló.

Tavasz volt, a dús virágzás és a húsvéti bárány ideje, az ünneplés, az áldozatbemutatás és a lázongások ideje. Ilyenkor minden évben a papok csapatokat alkotva napkeltétôl napnyugtáig ezerszám vagdosták el a bárányok torkát a templomban.

Hívek sokasága gyûlt össze évrôl évre, hogy az ô házukat kikerülô, de az egyiptomi elsôszülöttekre lesújtó halál angyala emlékére megegyék ezeket a bárányokat.

A római prefektus ilyenkor visszavonta a légióiban kiadott eltávozási engedélyeket, és ôröket állíttatott a perzselôen izzó, hallgatag városban, amelyet csordultig betöltött egy leigázott nép forró, hallgatag büszkesége.

A kovásztalan kenyerek éjszakáin hódítók és meghódítottak egyaránt egy szikrára vártak, amely elegendô, hogy lángra lobbantsa azt a döntô, visszafojthatatlan lázadást, amely miatt a légiókat szabadon fogják engedni, és az utcákon patakokban fog folyni a vér. Ez még nem következett be.

Egy városkapukon túli kertbe a kitörni készülô vihar tompa morajaként hallatszottak el az ünneplés hangjai. A levegô megtelt a virágzó mandulafák, a liliomok, a henna kisajtolt nedve és a vér nehéz illatával.

Forró szél tépdeste a fák ágait, amelyekrôl sziromesô hullott a földre.

De az eget elcsúfító lomha felhôk meg sem mozdultak.

A diófák alatti sötétségben kuporogva Sebastos meghallotta a visszafelé tartó ôrszem közeledô lépteit. Minden más zajt kizárva figyelmét 17

M. C. Scott

egyedül azokra a tompa csattanásokra összpontosította, amelyeket a bôr és a fém keltett az úton.

Mielôtt a második körre sor került volna, már tudta, hogy az ôrszem jobb saruja a belsô sarokrészen vékonyra kopott, és ebbôl azt is tudta, hogy az apja, minden férfi közül a legkiválóbb lépdel itt magányosan az ólomszínû sötétségben.

Sebastos egy gall rabszolganôtôl született törvénytelen fia volt Julius Tiberius Abdes Panterának, a Júdeában állomásozó – és a prefektus közvetlen parancsnoksága alá tartozó – elsô íjászszázad elsô szárnya decuriójának; ennek ellenére egy igazi katona fiának tudhatta magát.

Attól a naptól kezdve, hogy megtanult járni, az apja megmutatta neki az íjásztudomány minden fortélyát, és belenevelte azt a két alapvetô dolgot, amibôl egy katona felmérhette, mennyit ér.

Az elsô a parancsnokához való feltétlen hûség: egy igazi legionárius azonnal és szó nélkül engedelmeskedett minden parancsnak. Az elsôbôl fakadó második pedig a makulátlan becsületesség erénye, amely megkövetelte, hogy mindig tisztelettel és méltósággal viseltessen saját rangja iránt.

A becsület volt a minden. Sebastos élete legfôbb céljánakazt tekintette, hogy kivívja apja tiszteletét, és mostanára már azt is tudta, hogyan érje el ezt. A tanultaknak megfelelôen az ujjhegyeivel tapogatta ki a környezetét, tapintással ismerve fel, milyen anyagú és méretû dolgok hátráltatják vagy segítik az elôrehaladását. Eközben gondolatait szándékosan távol tartotta a feje fölött elterülô ijesztô felhôtôl, amely egész éjszaka eltakarta a holdat és a csillagokat, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat, és ôt is elboríthatja.

Beszélt is a felhôrôl az apjának délután, még mielôtt a sír ôrzésére vo­nat­kozó utasítás megérkezett volna. A nappal megnyugtató vi­lá­ gosságánál apja beleborzolt a hajába, és nevetve mondta, hogy csak egy gall fél attól, hogy a nyakába szakad az ég.

18

A római kém

Kicsit remegett a hangja, és Sebastos reménykedett, hogy inkább a büszke­ségtôl, amiért egy alexandriai íjász egyetlen fia ennyire hasonlít az anyja rokonaira, a barbár törzsekre – mintsem az ugyanettôl való szégyenkezés miatt.

Késôbb, amikor már egyedül feküdt a sötétben, és szorongva leste, mikor vonul már el a felleg, Sebastos rájött, hogy a dolognak semmi köze nem volt a büszkeséghez, annál több a gyászhoz. Apja mindmáig gyászolta az anyját, és neki nem jutott eszébe, hogy megvigasztalja.

Miféle fiú az, aki megfeledkezik apja fájdalmának okáról? A saját ostobasága miatti szégyenkezés kiûzte az ágyából, föl a dombra, a város falain kívülre, hogy elérje a kapun túl, a domb oldalában elterülô kertet, ahol az il­latos virágok nyílnak, és ahol a vérnyomok fölvezetnek a sírhoz. Itt, ahol ap­ja egyedül járkált föl és alá, alkalma nyílna rá, hogy helyrehozza a hibáját.

Szúrós bogáncs nôtt Sebastos bal lába mögött. Jobb vállát egy már nem fiatal gránátalmafához támasztotta. Balra konyhakerti fûszernövények ágyása illatozott az éjszakai forróságban. Az ágyáson túl kígyózott föl az ösvény a dombtetôre, amely fölött súlyos, sötét felhôk lógtak fenyegetôen.

Apja elérte a mandulafák elsô sorát. Mielôtt visszaindult volna a meredek emelkedôn, lépteinek zaja egy pillanatra elhallgatott. Ahogy megfordult, az ôrtûz vörös fénye épp rávetült, élesen kirajzolva délceg alakjának körvonalait.

Sebastos elvigyorodott. A büszke öröm eloszlatta a súlyos égbolt fenyegetését. Mint a foltos nagymacska, amelyrôl a nevét kapta, villámgyorsan kiosont a mandulafák árnyékából, és a sötétségen át futni kezdett az apja felé.

– Pantera!

Sebastos megtorpant. A hang balról, kevesebb mint egy nyíllövésnyire, az ösvény lejjebbi szakaszáról jött. Nôi hang volt, mint az anyjáé, csak éppen a gall kiejtés hiányzott belôle.

19

M. C. Scott

Sebastos bal keze rátalált egy hûs sziklafalra, megtámaszkodott rajta.

Visszafojtott lélegzettel állt a koromsötétben. Apja is megállt, de – megmagyarázhatatlan módon – nem szólította fel megállásra a jövevényt.

Ehelyett ujjait a szájához emelve halkan füttyentett.

Válasz nem jött. De lejjebb, az ösvényen egy libegô lángocska tûnt fel, mely közelebb érve nagyobbra nôtt, s végül megvilágította a nôt és a lángot hozó két férfit.

– Julius. Köszönöm.

A nô, aki elôbbre lépett, annyi idôs lehetett, mint az anyja, de a fáklya jótékony fényénél az arca simának, a bôre makulátlannak, a szeme csillogónak tûnt. Sebastos úgy látta, mintha nemrégen sírt volna, és mintha most is közel járna hozzá.

Az apja nem sírt. Olyan szelíd volt az arca, amilyennek a fiú hat hónapja nem látta.

– Mariamne.

A fénytócsába belépô Pantera a név leggyöngédebb, legbecézôbb formáját használta, amelyen egy férfi csak a feleségét, a lányát vagy a leánytestvérét szokta szólítani. Fölemelte a kezét, mintha meg akarná simogatni a nô arcát, de aztán leejtette, és a szeme kerekre tágult a ki nem mondott bánattól.

A fáklyát tartó férfi elôrelépett. A fény szétömlött a nô alakján, és Sebastos meglátta, hogy gyermeket vár. A jelek még nem voltak teljesen egyértelmûek; nem lehetett több három hónapos terhesnél. Csak egy olyan fiú vehette észre rajta, aki gyermekkora óta hozzászokott, hogy minden apró részletet megfigyeljen a körülötte lévôkön.

Apja tudott róla, ez teljesen nyilvánvaló volt. Hátralépett, jelezve, hogy maga elé engedi a nôt az ösvényen.

A nô habozott, mintha félne elindulni.

– Él még?

20

A római kém

A hangja tisztán zengô volt, mint egy templomi harang. A fáklyafényben táncra perdülni látszottak a virágzó mandulafák. Éjjeli lepkék vetettek óriási, lebegô árnyékokat az éjszakába.

Apja meghajolt, ahogy minden bizonnyal a parancsnoka elôtt tenné a kaszárnyában.

– Élt, úrnôm, amikor idehoztuk.

– Van vizetek és vászonnemûtök?

– Minden itt van, amit csak kértél.

– Akkor vezess oda bennünket! – szólt az asszony, mire Sebastos mélyebbre húzódott a sötét árnyékban, és figyelte, amint apja – feledve azt a húsz év óta tartó engedelmességet, amely a parancsnokához és Rómához kötötte – a héberek egyik asszonyát és két társát fölvezeti a sírhoz, amelynek az ôrzésével megbízták.

Embereket ennél kevesebbért is feszítettek keresztre. Tucatnyit a hosszú nap során. Egyikük holtteste a kert végében, egy sziklába vájt sírban feküdt.

A jövevények sorban elhaladtak Sebastos elôtt, így egyenként szemügyre vehette ôket. A nô mögött lépkedô két férfi úgy különbözött egymástól, mint liliom a sivatagi tövisbokortól. Az idôsebbik, ôsz hajú fér­fi lenvászon felsôruhája szabásából és minôségébôl ítélve rabbi lehe­tett. Máskor tekintélyt parancsoló viselkedésén ezúttal félelem érzôdött. Ô mindenesetre pontosan tudta, mit kockáztat.

A fiatalabbat keményebb fából faragták. Horgas orra és ollót nem látott hosszú haja elárulta, hogy Galileából származik, ahová a római uralom nem ért el, és ahol az emberek igazabbnak tartották magukat júdeabeli szomszédaiknál, akik egy magát istennek nevezô császár rabjaiként élnek.

Ha a haja elárulta, hol született, tunikája stílusa és bôrsaruja arra utalt, hogy a szikáriusok közé tartozó zelóta. Ezek a héber orgyilkosok a nevüket görbe késpengéjükrôl kapták, amellyel vezérük parancsának

21

M. C. Scott

szenvedélyes fanatizmussal engedelmeskedve lemészárolták a hitetleneket és az árulókat.

A szikárius, hivatásához hûen, már gyilkolt azon az éjszakán; görbe késén még nem száradt fel a frissen ontott vér. A leopárdnál is halkabb léptekkel vonult el, és a csoportból egyedül ô nem érzett félelmet.

A sötétséget fürkészô tekintete rátalált Sebastosra, és egymásra meredtek – vagy legalábbis úgy tûnt.

Sebastos azt hitte, mindjárt felnyársalja ez a tekintet, vagy a kés, amely nyilván azonnal követni fogja azt. Összeszedte minden bátorságát, hogy becsülettel fogadja a halált, ám a nyugtalan szempár lesiklott róla, mintha rendjén valónak találná, hogy ezen az éjszakán, ebben a kertben egy sötétben rejtôzködô fiút lát.

A kis csoport már majdnem eltûnt Sebastos elôl, amikor ismét lélegezni mert, és lassan araszolni kezdett fölfelé az emelkedôn a távozók után.

Az éjszakája a felismerhetetlenségig megváltozott. Azért jött ki, mert félt, hogy a fejére talál szakadni az ég. És úgy is lett. És ettôl összetört a lelke, és a szívében sötétség támadt. Már csak abban reménykedett, hogy tanúja lesz, amint az apja rendbe hozza a dolgokat, mint már annyiszor a múltban.

– Él. Most elvisszük. Nem is tudom, hogy köszönjük meg neked.

Az asszony kilépett a sír sötétségébôl a közelgô hajnal világosságára.

Elújságolta a hírt a szikárius zelótának, Sebastos apjának, a kertnek, az ébredezô madaraknak, a világnak. Hangja, mely az olvadt bronzra emlékeztetett, elcsuklott a kimerültségtôl és a megkönnyebbüléstôl.

Az elsô pillanatban senki sem válaszolt. Csak álltak ott az éjszaka és a nappal közötti térben és idôben. A felhô végre eloszlott, és a maradék néhány csillag versenyt ragyogott a kelô nappal. Az ôrtûz bíborvörös homállyá változott a majdnem reggeli szürkeségben. Fényénél a 22

A római kém

szikárius silány bôrbôl készült, a széleinél foszladozó erszényt húzott elô tunikája redôi közül. Hullottak belôle az ezüstök, mint a záporesô.

Szûk, hideg figyelôállásából Sebastos látta, amint apja meglepetten hátrakapja a fejét, és a kése markolatához kap.

– Azt hiszed, pénzért vásároltad meg ôt? Komolyan azt hiszed?

Fenyegetô hangján érezni lehetett, hogy képes lenne megbosszulni a sértést. A szikáriuson látszott, hogy szívesen alkalmat adna rá, de mielôtt bármelyik férfi megmozdulhatott volna, a nô elôrelépett.

– Simon, ezt nem kellett volna – mondta, mire a megszólított vállat vont, és lehajolt, hogy összeszedje a sértés eszközét. Mire összeszorított markában az ezüstökkel újra fölegyenesedett, elmúlt a harcias pillanat.

A nô visszabújt a sírba, majd pár perc múlva az ôsz hajú rabbival lépett ki újra. Végtelen óvatossággal, kétfelôl fogva hozták ki a sziklafalba vágott alacsony nyíláson át terhüket.

Fullasztó volt a vér szaga. Anyja iránti tiszteletbôl Sebastos elfordította az arcát. Voltak férfiak, akik kihozták a fiaikat, hogy lássák a kivégzéseket, mert úgy gondolták, a félelem a legjobb nevelô; az majd megóvja a forróvérû ifjakat attól, hogy nyíltan lázadjanak Róma elnyomó hatalma ellen. Amikor Sebastos apja készült ugyanerre, az anyja elállta az ajtót, és megtiltotta, hogy elvigye ôt. Ez volt az egyetlen eset, amikor Sebastos igazán dühösnek látta az anyját.

Vörös hajú nô volt, magasabb, mint az apja, akinek valamikor a rabszolganôje lehetett, de ekkorra már szabaddá vált, és nyugodtan kimondhatta, amit gondolt. Az ezt követô dühös szóváltásban odavágott egy szót egy Sebastos számára ismeretlen nyelven – egy nevet talán. A szó akkora robajjal törte át a kunyhójuk falát, hogy nem maradt utána más, mint döbbent némaság.

Apja falfehér arccal sarkon fordult, visszament a kaszárnyába, és majdnem egy kerek hónapig haza sem jött.

Sem akkor, sem késôbb nem vitte el a fiát a kivégzések helyszínére, de gondoskodott róla, hogy Sebastos tökéletesen tisztában legyen azzal, 23

M. C. Scott

milyen halál vár azokra, akiket rajtakapnak, hogy Róma uralma ellen lázadnak, vagy megvetik azt. A fiúnak azt is tudnia kellett, hogy a halált akár három napig tartó szüntelen és egyre fokozódó szenvedéssel járó haláltusa elôzheti meg.

– Ha kedvezni akarnak neked, akkor eltörik a lábadat – magyarázta az apja. – Így hamarabb bekövetkezik a halál, még ha nagyobb fájdalom árán is. – A legrosszabb nyilvánvalóan a becsület elvesztése volt; sokkal rosszabb a csatában elszenvedett halálnál.

Végül, ha netán a fia mégsem hinné el, hogy ilyesmi vele is megtörténhet, Sebastos apja az este hátralevô részét azzal töltötte, hogy felsorolta annak az ötszáz héber ifjúnak a nevét, akiket egyetlen napon szögeztek keresztfára, miután Sepphoris városa a Galileainak nevezett lázadó vezér és zelóta serege kezére jutott.

Bármi volt is a szándéka, apjának sikerült elrettentenie ôt. Ama véres este óta eltelt két évben Sebastos minden áldott hajnalban verítékben úszva ébredt. Az a fenyegetettség éppolyan erôvel hatott rá, mint a mostani félelme a leszakadni készülô égtôl. Ám apja kudarcot vallott, mert Sebastos sem akkor, sem késôbb soha nem szûnt meg hôsnek látni a Galileait, akárhány fiatal férfit vezethetett is a halálba.

A Galileai mindenki hôse volt, még akkor is, ha ellenség volt.

Követôinek egyre növekvô serege a megosztott Júdea minden részébôl vonzotta a fiatalokat, egyesítve ôket a Róma és a rómaiak uralma elleni gyûlöletben. Lehet, hogy Sebastos a császár hívének tartotta magát, lehet, hogy a szíve mélyén azt az álmot dédelgette, hogy egyszer majd római polgár válik belôle, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy olyan férfit bálványozzon, aki a jellem, a bátorság és a fegyver erejével majdnem négy évtizede egy lépéssel mindig a légiók elôtt járt.

Miközben a szadduceus fôpapok kövérre híztak a prefektus által otthagyott maradékokon, és az adók maradéktalan megfizetését tanácsolták, a Galileai és válogatott szikárius zelótákból álló csapatai 24

A római kém

elrabolták az adókat a heródesi adószedôktôl, és visszaküldték ôket oda, ahonnan jöttek. Mint minden fiú, akit csak ismert, Sebastos is égett a vágytól, hogy egy napon hôs válhasson belôle. A Galileai megmutatta, hogyan érheti ezt el, még ha Róma hatalma ellenében használta is a kardját, és ezért eleve bukásra volt ítélve.

Az évek során, miközben az anyák az ô nevével fenyegetôzve próbálták jó viselkedésre bírni a csemetéiket, Sebastos szemében a Galileai valóságos Herkulessé, a szegények bátor, agyafúrt, dicsô és fáradhatatlan védelmezôjévé nôtt. Egészen addig a reggelig, amikor a hôs pontosan azzal a halállal halt meg, amelyet az apja oly élénk színekkel ecsetelt neki annak idején.

Sebastos azon kevesek közé tartozott, akik nem látták a kivégzést. Kötötte az anyjának tett esküje, hogy nem néz végig keresztre feszítést, hacsak nem a sajátja lesz az, és most sem szegte meg ezt az ígéretét, hiszen a Galileai nem volt halott, amikor az asszony és a farizeus kihozták a sírból.

Ez csak azért nem volt annyira meglepô, mert nem függött a kereszten három napig, mint kellett volna, hanem a prefektus parancsa értelmében tizenegy óra múlva, közvetlenül naplemente elôtt levették róla, nehogy a holtteste megszentségtelenítse húsvét szombatját, amely napnyugtával vette kezdetét. Ebben a lázadásokra hajlamos városban szükség volt ilyen óvintézkedésre.

Sebastos apja akkor fennhangon azt mondta, hogy nagyon betegnek kellett lennie, ha ilyen hamar meghalt. Azt is hozzátette, hogy szerencséjére, és hogy ô senkitôl nem sajnálja a gyors halált. Nem elég, hogy apja áruló volt, még hazudott is; a nônek azt mondta, tudta, hogy a Galileai élt, amikor a sírhoz vitték.

Milyen ember az, aki a saját fiának hazudik?

Hideg düh nyitotta fel Sebastos szemét, miközben a kis menet elvonult a rejtekhelye elôtt. Tisztán látta a bepólyált testet, a megviselt bôrt, a sovány, borotválatlan arcot, a mélyen besüppedt szempárt, amely még most sem engedte, hogy kihunyjon benne az élet szikrája.

25

M. C. Scott

A sort a szikárius orgyilkos zárta, hátulról védve a csapatot. Sem a fejét nem fordította oda, sem más jelét nem adta, hogy tudja, nincsenek egyedül.

De amikor elhaladt Sebastos búvóhelye elôtt, lehajolt, és fölvett egy kavicsot a földrôl. Mentében földobta, a levegôbe. A visszahulló kavics pontosan Sebastos feje búbjára esett.

Az egész reggel elment azzal, hogy kijusson a kertbôl, olyan lassan mozgott. Senki sem látta meg, még az apja sem, aki megtanította rá, hogy minden élôt észrevegyen, legyen az bármilyen óvatos. Különb volt, mint az apja; ôt nem érte el a hazugság és az árulás fertôzése.

Ez a lassúság meghozta számára a békességet, melyben lecsillapíthatta nyugtalan szívét, és gondolkodhatott. Mire a kunyhójukhoz ért, döntött. Tizenkét éves volt, és már elkövetett egy gyilkosságot.

A magassága nem érte el az anyjáét; nem lehetett a nagy gall harcosokhoz hasonlítani, akik a csatában puszta kézzel öldöstek rómaiakat, de a legtöbb vele egykorú fiúnál magasabb volt, akár három évvel is idôsebbnek nézhették a koránál. Akár gazdagnak is tarthatta magát: a saját ruháiban járt, volt egy új öve, amelyet még nem is használt, és egy kopott borjúbôr erszénye, melyet még az anyja hagyott rá, benne három, Tiberius császár arcképével ellátott ezüst dinárral. Fontolgatta, hogy magával vigye-e az íját. Kétségtelenül több élelmet tudna lopni, mint amennyit valaha is le tudna lôni, de fontos volt, hogy ha elmegy valahova munkát kérni, legyen fegyvere. Így aztán leemelte az íját a kampóról, magához vette a vadászkését és a hat nyílvesszôjét, melyek közül három teljesen fel volt tollazva.

Mindezekkel – a fiatalságával, a magasságával, a majdnem kész íjász képzettségével, a vagyonát képezô ezüstpénzekkel és fegyverekkel – fölszerelkezve elhagyta áruló apja házát, és útnak indult Alexandria felé, ahol valaha élt.

26

A római kém

Ott boldog volt, de nem ezért akart visszatérni. Alexandriában találkozott annak idején azzal a sápadt filozófussal, aki kapcsolatban állt a császárral.

Az az ember két éven keresztül gyakran eljött, hogy figyelje, amint Sebastos a nyilazást gyakorolja, vagy késével távoli célpontokat próbál eltalálni. Látta ôt harcolni azokkal, akik a légiók után maradt táborhelyeket fosztogatták, és akiket néha sikerült legyôznie. Feltûnt neki Sebastos magányt kedvelô természete, és hogy vonakodott hízelegni azoknak, akik lenézték vagy féltek tôle, de még annak a néhánynak is, akik csodálták. A filozófus azt is észrevette, hogy megfigyelése nem maradt rejtve a fiú elôtt, aki szintén figyelte ôt.

Ez amolyan ki nem mondott játék lett közöttük; a filozófus tette a dolgát, de közben figyelt, Sebastos pedig megpróbálta titokban követni.

Késôbb, amikor a fiú már egy teljes napig távol lehetett otthonról, és tudott mindenrôl, amivel a filozófus foglalkozott, de ôt egyszer sem vették észre, a férfi legalizálta a játékukat, és bronzban, kenyérben vagy tollakban fizetett neki, ha a távolból képes volt követni valakit, ha ki tudta szúrni ôt egy zsúfolt helyen, és be tudott számolni az illetô minden tevékenységérôl.

Három újabb év elteltével a próbák még nehezebbek, még veszélyesebbek lettek. Sebastos minden feladatot kiválóan teljesített, és közben egyre nagyobb önismeretre tett szert. A sötét helyek a szövetségesei lettek, a titoktartás a vérévé vált, a filozófus pedig a szó legigazabb értelmében a tanítójává. Amikor apját áthelyezték Júdeába, és a fiának is vele kellett mennie, Sebastos megértette, hogy elveszítette élete elsô barátját, pedig nem is tudta, hogy volt egy barátja.

Könnyes búcsú volt ez mindkettôjük számára. Az elválás elôtti utolsó percben a filozófus megfogta Sebastos állát, fölemelte az arcát, és ígéretet tett neki, hogy ha egyszer egy csinos, magas fiú, aki jól tud bánni a késsel és az íjjal, komolyan felteszi magában, hogy Rómáért 27

M. C. Scott

akar harcolni, ô fizetést és lakást ad neki, és ha igazán hasznossá tudja tenni magát, talán még polgárjogot is kaphat.

Polgárjog: a legnagyobb jutalom. Sebastos az Alexandriáig vezetô hosszú, poros úton mindvégig a szívébe vésve hordozta reménybeli támogatója nevét: Lucius Anaeus Seneca, egy elveszett, kevert fajú gyerek tanítója.

28