Mitch Cullin: Mr. Holmes (részlet) by Olvasoterem

Mitch Cullin

Mr. Holmes

Mitch Cullin

Mr. Holmes

Mitch Cullin: A Slight Trick of the Mind Copyright © 2005 by Mitch Cullin Hungarian translation © Széky János, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mitch Cullin: A Slight Trick of the Mind Anchor Books, a division of Random House, USA, 2005 Fordította: Széky János

ISBN: 978 61 5552 229 1 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Héjja Edit Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: szépirodalom, krimi

Anyámnak, Charlotte Robinsonnak, aki rajong a rejtélyek és az élet vadregényes útjainak kifürkészéséért; valamint a néhai John Bennett Shaw emlékére, aki egyszer rám bízta a könyvtárát.

Abban legalábbis biztos voltam, hogy végre megpillantottam egy arcot, amely lényegi szerepet játszik az életemben, s amely emberibb és gyermekibb, mint amiket álmaimban láttam. Ennél többet nem tudtam meg róla, mert már el is tűnt. Morio Kita: Kísértetek

Mi ez a méhekhez szóló, különös, néma hang, amit soha nem hall meg senki más? William Longgood: A királynőnek meg kell halnia

Támogatásukért, felvilágosításaikért, tanácsaikért, barátságukért és az ösztönözésért köszönetet mondok a következőknek: Ai, John Barlow, Coates Bateman, Richard E. Bonney, Bradam, Mike és Sarah Brewer, Francine Brody, Joey Burns, Anne Carey és Anthony Bregman, valamint Ted Hope; Neko Case, Peter I. Chang, Christianék (Charise, Craig, Cameron, Caitlin), John Convertino, apám, Charles Cullin; Elise D’Haene, John Dower, Carol Edwards, Demetrios Efstratiou, Todd Field, Mary Gaitskill, dr. Randy Garland, Howe és Sofie Gelb (www.giantsand.com), Terry Gilliam, Jemma Gomez, a Grandaddy csapat, Tony Grisoni, Tom Harmsen, a Haruta család (a könyvhöz nyújtott segítségükkel külön leköteleztek), a bájos Kristin Hersh, Tony Hillerman, Robyn Hitchcock, Sue Hubbell, Michele Hutchison, Reiko Kaigo, Patti Keating, Steve és Jesiah King, Roberto Koshikawa, Ocean Lam, Tom Lavoie, Patty LeMay és Paul Niehaus, Russell Leong, Werner Melzer, John Nichols, Óe Kenzaburó, Hikaru Ókuizumi, Dave Oliphant, Parráék (Chay, Mark, Callen), Jill Patterson, Chad és Jodi Piper, Kathy Pories, Andy Quan, Michael Richardson, Charlotte Roybal, Szanki Szaitó, Daniel Schacter, Marty és Judy Shepard, Peter Steinberg, Nan Talese, Kurt Wagner és Mary Mancini, Billy Wilder és I. A. L. Diamond, Lulu Wu és William Wilde Zeitler. Megkülönböztetett hálám övezi William S. Baring-Gouldot és ragyogó könyvét, A Baker Street-i Sherlock Holmest (Bramhall House, 1962), amely gyermekkorom óta a kedvencem. Felbecsülhetetlenül hasznosnak bizonyult ennek a regénynek a megírásakor. Az a megjegyzés, amelyet könyvemben Mycroft tesz „régi barátjáról, Winstonról”, közvetlen utalás erre a kötetre.

ELSÔ RÉSZ

1. Miután hazatért külföldi utazásáról, egy nyári délután belépett terméskőből épült udvarházába, s az ajtóban rábízta csomagjait a házvezetőnőre. Majd elvonult a könyvtárba, s ott üldögélt csendesen; örült annak, hogy körülveszik a könyvei, s örült az otthon meghittségének is. Csaknem két hónapig volt távol, katonai vonaton szelte át Indiát, hadihajón utazott Ausztráliába, végül partra lépett a megszállt Japánban. Ment és jött, nekivágott ugyanazoknak a véghetetlen utaknak – többnyire nagyhangú sorkatonák társaságában, akik közül kevesen vettek tudomást a mellettük falatozó vagy ücsörgő idős úriemberről (erről a lassú járású aggastyánról, aki mindig hiába keresett gyufát a zsebében, s lankadatlanul rágta meg se gyújtott jamaicai szivarjait). Csak nagy ritkán történt meg, hogy valami jól értesült tiszt fölfedte kilétét, olyankor a napszítta arcok elképedve meredtek rá, s azon nyomban megadták neki az illő tiszteletet. Mert noha két bottal járt, a háta mégsem volt görnyedt, és eleven szürke szemében az évek múlása sem oltotta ki a csillogást. Hófehér haját – sűrű volt és hosszú, akár a szakálla – angol módra feszesen hátrafésülte. – Ez igaz? Maga tényleg ő? – Attól tartok, még mindig enyém ez a megtiszteltetés. – Ön volna Sherlock Holmes? Hát ez hihetetlen! – Semmi gond. Én is alig hiszem el magamnak. De végül ez az utazás is befejeződött, bár a külföldön töltött idő részleteit nehezen tudta fölidézni magában. Ahogy visszatekintett rá, az egész

vakáció – noha úgy eltelt vele, mint egy laktató ebéddel – kifürkészhetetlennek tűnt, csak itt-ott rémlett fel egy-egy bevillanó emlékkép, amelyekből hamarosan csupán futó benyomás maradt, aztán kivétel nélkül mindet elfelejtette. És még itt voltak neki az udvarház soha nem változó szobái, rendezett vidéki életének szertartásai, a méhes meghittsége – mindezekhez nem volt szükség roppant erejű, de még gyengécske felidéző képességre sem; egyszerűen bevésődtek az agyába magányos évtizedei során. Aztán ott voltak a méhek, amelyeket gondoznia kellett: egyre csak változott a világ, ő is változott, de a méhek ugyanolyanok maradtak. És miután szeme lecsukódott, s a lélegzetvétele visszhangozni kezdett, hát egy méhecske köszöntötte a hazatérőt – egy dolgozó, amely a gondolataiban öltött testet, de más dimenzióban találta meg, leszállt a nyakára, és megcsípte. Ő persze tudta, hogy ha torkon csípi egy méh, a súlyosabb következmények elkerülése végett legjobb sós vizet inni. A fullánkot előbb természetesen ki kell húzni a bőrből, lehetőleg még másodpercekkel a méreg kibocsátása után. A negyvennégy év alatt, amióta a sussexi dombság déli lejtőjén, Seaford és Eastbourne között méhészkedett – a legközelebbi falu a parányi Cuckmere Haven –, egész pontosan hétezer-nyolcszáztizenhatszor szúrták meg a dolgozó méhek (majdnem mindig a kézfején vagy az arcán, olykor a fülcimpáján vagy a gégéje fölött, esetleg a tarkóján). Minden egyes méhcsípés okát és következményeit lelkiismeretesen átgondolta, s később feljegyezte a tetőtéri dolgozószobájában tartott sok naplófüzet valamelyikébe. Ezek az enyhén fájdalmas élmények idővel többféle gyógymód felismeréséhez is vezették. Aszerint, hogy melyik testrészét érte a csípés, milyen mélyre hatolt végül is a fullánk, hideg vizes sót kent rá, mondjuk, vagy sóval kevert kenőszappant, aztán egy fél nyers hagymát szorított a duzzanatra. Ha nagyon kellemetlen volt a fájdalom, néha nyirkos iszap vagy agyag segített rajta, legalábbis, ha óránként cserélte a pakolást, amíg a duzzanat el nem múlt. Az irritáció enyhítésére és a gyulladás megelőzésére azonban az volt a leghatásosabb megoldás, ha rögtön a szúrás után egy kis megnedvesített dohánnyal dörzsölte be a bőrét.

Mégis, most, amikor a könyvtárszobájában, a karosszékében ült, és elszenderült az üres kandallónál, már álmában elfogta a pánik, képtelen volt visszaemlékezni, mi is a teendő, ha váratlan csípés éri – pont az ádámcsutkáján. Látta magát abban az álomban, amint egy messze nyúló bársonyvirágos réten áll felegyenesedve, és vékony, csúzos ujjaival a nyakához kap. Már kezdett dagadni, dülledt a keze alatt, mint egy kitágult ér. A félelem bénultsága lett úrrá rajta, és csak állt, mint egy sóbálvány, miközben a duzzanat egyre nőtt ki- és befelé (ujjait szétterpesztette a kidudorodás, és a torka már önmagát fojtogatta). Látta magát ott, a bársonyvirágos réten, látta, hogy mennyire elüt a piros-sárga növénytengertől. Meztelen volt, sápadt teste ki volt téve az elemeknek a mezőn, olyannak látszott, mint egy vékony rizspapírral bevont, törékeny csontváz. Eltűnt róla nyugalomba vonulásának díszöltözéke, a gyapjúsál, a tweedöltöny meg az összes biztonságot nyújtó ruha, amit az első világháború óta hordott, és a második nagy háború alatt is mindvégig, kilencvenharmadik évéig. Hófehér haja fejbőrig nyírva, szakálla borostává apadt előreugró állán és beesett arcán. A bolyongásait segítő botoknak – ugyanazoknak, amelyeket az ölébe fektetett a könyvtárszobában – úgyszintén nyoma veszett. De azért állva maradt, még akkor is, amikor összeszoruló torka elzárta a levegő útját, és nem tudott lélegzetet venni. Csak a szája mozgott. Hangtalanul dadogott, levegőért könyörögve. Semmi máson – testén, a viruló virágokon, odafenn a felhőkön – nem látszott érzékelhető mozgás, az egész egy állókép volt, kivéve reszkető ajkát és a magányos dolgozó méh szorgos fekete lábait ráncos homlokán.

2. Holmes zihálva ébredt. Szemhéja felnyílt, körbepillantott a könyvtárszobán, közben harákolt. Aztán mély levegőt vett, és nyugtázta a nyugati ablakon beeső ferde alkonyi napfénypászmát. A fény erejéből és a fényezett padlódeszkákra vetett árnyékából, amely éppen elérte a lába alatti perzsaszőnyeg rojtjait, megállapította, hogy pontosan tizenhét óra tizennyolc perc van. – Felébresztettem? – kérdezte ifjú házvezetőnője, Mrs. Munro, aki háttal állt neki, pár lépésre tőle. – Attól tartok – válaszolta, és tekintete megtapadt a nő törékeny alakján, a szoros kontyba fésült haján, a karcsú nyakára kunkorodó sötétbarna fürtökön, drapp kötényének hátul megkötött pántján. A könyvtárszoba asztalán fekvő fonott kosárból Mrs. Munro sorra vette ki a levélkötegeket (külföldi bélyeggel ellátott leveleket, kis csomagokat, nagy borítékokat), ahogy az utasítása szerint hetente egyszer meg kellett tennie, és méret szerinti halmokba válogatta szét őket. – Mer’ úgy csinált, amikor aludt, uram. Olyan fulladósan. Megint, pont úgy, mint mielőtt elment. Hozzak vizet? – Nem hinném, hogy pillanatnyilag rászorulnék – felelte Holmes, és szórakozottan markolta két botját. – Ahogy gondolni tetszik. Az asszony folytatta a szortírozást. Levelek balra, csomagok középre, nagyalakú borítékok jobbra. Holmes távollétében a rendszerint majdnem

üres asztal ingatag küldeményoszlopokkal telt meg. Tudta, hogy biztos van köztük ajándék, innen-onnan küldött furcsa holmi. Vannak köztük felkérések lap- vagy rádióinterjúra, és akadnak könyörgések, hogy segítsen (eltűnt egy kisállat, ellopták a jegygyűrűt, nyoma veszett a gyereknek, tömérdek ilyen reménytelen apróság, amire jobb nem válaszolni). Aztán vannak kiadásra váró kéziratok: az ő múltbeli bravúrjain alapuló, hol félrevezető és hatásvadász, hol magasröptű kriminológiai tanulmányok, detektívnovella-gyűjtemények kefelevonatai – meg persze támogatást, fülszöveghez ajánlást, előszó megírását kérő, hízelgő levelek. Ritkán válaszolt ilyenekre, és sohasem igyekezett kedvében járni az íróknak, riportereknek meg az egyéb szenzációhajhászoknak. Attól még persze átolvasott minden levelet, átvizsgálta mindegyiknek a tartalmát. Minden héten egy napot ennek szentelt, akár esett, akár fújt. Munkához látott az asztalánál, miközben már lobogott a tűz a kandallóban; föltépte a borítékot, és átfutotta a témát, mielőtt összegyűrte a papírt és a kandallóba hajította. Az ajándékokat azonban félretette, gondosan elhelyezte a fonott kosárban Mrs. Munrónak, hogy adja oda azoknak, akik a városban jótékonysággal foglalatoskodnak. De ha a küldemény valami különlegesen érdekes témát pedzett meg, kerülte a szolgalelkű magasztalást, és elmésen szólt olyan dologról, amely őt is módfelett izgatta – a nehéz feladatról, hogy a dolgozó petéjéből anyaméhet neveljünk, a méhpempő kedvező egészségi hatásairól, vagy talán egy új felismerésről a népi gyógynövények, például a borágó termesztésével kapcsolatban (van a természetnek egy pár vakmerő különcsége, amely, hite szerint a méhpempőhöz hasonlóan, megállíthatja az idősödő test és elme szükségtelen sorvadását) –, akkor a levél jó eséllyel elkerülte a tűzhalált. Inkább Holmes zakózsebébe került, s ott is maradt, amíg tulajdonosa egyszer csak a padlásszoba íróasztalánál nem találta magát, ahol ujjai végre előhúzhatták a levelet, további megfontolásra. Ezek a szerencsés levelek néha máshová szólították a címzettet: egy Worthing melletti romos apátság szomszédságába, a füveskertbe, ahol szépen nőtt a közönséges bojtorján és a vízi lórom hibridje. Egy Dublin környéki méhesbe, amelyet a sors a nedves-

ségnek köszönhetően enyhén savas, de korántsem fogyaszthatatlan mézzel ajándékozott meg, és amely egy szokatlanul meleg idényben belepte a lépet. Legújabban pedig Simonoszeki japán városba, ahol a helyi konyha Zanthoxylum beecheyanum-mézzel készült fogásairól volt nevezetes, amelyeknek – a rendszeresen fogyasztott miszopasztával és erjesztett szójával együtt – a helybéliek hosszú életüket köszönhetik (magányos éveinek fő mozgatója volt ugyanis az igény, hogy dokumentumokhoz és közvetlen tudáshoz jusson az ilyen ritka, esetleg élethosszabbító táplálékokról). – Ezer év, mire elboldogul ezzel a gezmettel – bökött az állával a három rakás küldemény felé Mrs. Munro. Miután letette a földre az üres kosarat, Holmeshoz fordult: – Azér’ van még egy csomó kinn az előszobaszekrényben is… Azok a dobozok meg mindent összekatyvaszoltak. – Jól van, Mrs. Munro, remek – vágta rá Holmes éles hangon, remélve, hogy elébe mehet a további részletezésnek. – Be-e hozzam a többit? Vagy meg köll várjam, amíg végez ezzel a rehedával? – Ráér. Az ajtó felé pillantott, jelezvén, hogy szeretné, ha a házvezetőnő távozna. Mrs. Munro azonban ügyet sem vetett a célzásra. Lesimította kötényét, majd folytatta: – Szörnyű, mennyi van ott, abban a szekrényben, nem igaz, milyen sok. – Ennyit már sikerült leszűrnöm szavaiból. Azt hiszem, pillanatnyilag ezekre összpontosítok, itt. – Bizony nagy munka, uram. Ha köll segítség… – Köszönöm, boldogulok. Most már szúrósabban nézte az ajtónyílást, és még a fejével is arrafelé biccentett. – Nem éhes? – kérdezte Mrs. Munro, és habozva rálépett a perzsaszőnyeg napfényfoltjára. Homlokráncolás állította meg közeledtét, bár a felé irányuló mogorvaság enyhült, amit a férfi sóhaja jelzett. – A legkevésbé sem – szólt a válasz. – Egyáltalán akar enni valamit ma este?

– Attól tartok, ez elkerülhetetlen. – Holmes egy pillanatra maga elé képzelte, amint házvezetőnője slendriánul buzgólkodik a konyhában, belsőségeket zúdít a konyhapultra, sok morzsát és hibátlan Stilton-szeleteket hullajt a padlóra. – Feltétlenül össze akarja kotyvasztani azt az étvágyelvevő kolbászos pudingját? – De hát mondta, hogy azt nem szereti – szólt az asszony meglepetten. – Nem szeretem, Mrs. Munro, csakugyan nem szeretem, legalábbis ahogyan maga készíti. A rakott krumplipüréje viszont ritka élmény. A házvezetőnő arca felderült, noha még szemöldökét összevonva töprengett. – Jaj, nézzük csak, van valami maradék marhám a vasárnapi sütésből. Azt beledarálhatnám, csak hát tudom, jobb szereti a bárányt. – A maradék marhahús is elfogadható. – Akkor rakott krumplipüré lesz – mondta az asszony hirtelen pattogósan. – Csak hogy tudja, még ki se csomagoltam a kufferjait. Azt se tudom, mit kezdjek azzal a fura késsel, amit hozott, úgyhogy odatettem a párnájáho’. Aztán nehogy megvágja magát vele. Homes ezúttal hatásosabbat sóhajtott, becsukta szemét, s így sikerült kizárnia látóteréből Mrs. Munrót. – Úgy hívják, kedves asszonyom, hogy kuszun-gobu, és jólesik, hogy ennyire félt engem. Megnyugtathatom, nem örülnék, ha tőrdöfés érne az ágyamban. – Oszt ki örülne? Jobb kezével a zakózsebében matatott, ujjaival a félig elszívott jamaicát kereste. De bánatára nem volt a helyén (talán akkor veszett el, amikor leszállt a vonatról, miközben lehajolt a kezéből kicsúszott botért – a jamaica talán akkor hullott ki a zsebéből, aztán valaki széttaposta). – Talán – dünnyögte –, vagy esetleg… Átkutatta a másik zsebét, miközben hallotta, hogy Mrs. Munro cipője lelép a szőnyegről, átkel a padlódeszkákon, és halad tovább az ajtó felé (hét lépés pont elég, hogy ne legyen már a könyvtárszobában). Ujjai valami hengeres csőre görbültek (hosszúsága és kerülete majdnem, mint egy félbevágott jamaicáé, bár súlyából és tömörségéből azonnal megállapította, hogy ez nem a szivarja). Amikor szemhéja felnyílt, egy átlátszó üvegfiolát

pillantott meg, függőlegesen állt nyitott tenyerén; majd közelebbről meresztve szemét – a fémkupakon megvillant a napfény – két halott mézelő méhet vizsgálgatott, szinte összeolvadtak, lábuk összeakadt, mintha intim ölelésben érte volna el őket a végzet. – Mrs. Munro… – Igen? – vágta rá az asszony, sarkon fordult a folyosón, és visszasietett. – Mi tetszik? – Hol van Roger? – kérdezte Holmes, zsebébe süllyesztve a fiolát. Mrs. Munro belépett a könyvtárszobába, megtette a hét lépést, amellyel távozását kimérte. – Parancsol? – A fia, Roger. Hová tűnt? Nyomát se látom. – De uram, hát ő hozta be a poggyászát, nem emlékszik? Aztán azt mondta neki, hogy várja meg a kaptároknál. Azt mondta, szemlét akar tartani, legyen ott. Zavart kifejezés futott át Holmes sápadt, szakállas arcán, és az értetlenség – amely jó pár másodpercig eltartott, amíg eljutott a tudatáig emlékezetkihagyása – árnyékot vetett lényére is. (Még mit felejthetett el, mi szóródhatott ki, mint ökölbe szorított kéz ujjai közül a homok, és egyáltalán, mit lehet még biztosan tudni?) De azért megpróbálta kirekeszteni félelmeit azzal, hogy ésszerű magyarázatot szerkesztett az őt mind gyakrabban megzavaró jelenségre. – Hogyne, persze. Mégiscsak fárasztó utazás volt. Keveset aludtam. Régóta vár rám a fia? – Rég bizony, a teáját se itta meg, persze az biztos, hogy csöppet se mérges. Amióta maga elment, többet törődött azokkal a méhekkel, mint a saját édesanyjával, ennyit mondhatok. – Csakugyan? – Sajnos így volt. – Nos, akkor – helyezte készenlétbe botjait Holmes – jobb, ha nem váratom tovább azt a gyereket. Botjaira támaszkodva feltápászkodott a karosszékből, és elindult az ajtó felé, hangtalanul számolva lépéseit – egy, kettő, három –, ügyet se vetve

Mrs. Munróra, aki a háta mögül szólongatta: – Nem akarja, uram, hogy maga mellett menjek? Ugye nem lesz gond? – Négy, öt, hat. Sejtelme sem volt, hogyan ráncolja homlokát az asszony, miközben ő kifelé botorkált, nem láthatta előre, hogy másodpercekkel az ő távozása után észreveszi a jamaicát (lehajol a karosszékhez, felkapja a rossz szagú szivart a székpárnáról, és a kandallóba veti). Hét, nyolc, kilenc, tíz – tizenegy lépéssel jutott el a folyosóig, ez néggyel több, mint amennyi Mrs. Munrónak kellett, és kettővel több a saját átlagánál. Semmiség, természetes – szűrte le magában, amikor szuszhoz jutott a bejárati ajtónál –, semmi váratlan nincs abban, hogy némileg elnehezült. Bejárta a fél világot, oda és vissza, közben le kellett mondania szokott reggelijéről, a méhpempővel megkent lángosról. A B-vitaminokban gazdag és többféle cukrot, fehérjéket, szerves savakat nagy mennyiségben tartalmazó méhpempő feltétlenül szükséges volt jó közérzetének és állóképességének a megőrzéséhez. Bizonyos volt benne, hogy ennek a tápláléknak a hiányát az egészségi állapota éppúgy megsínylette, mint az emlékezőtehetsége. De mihelyt kilépett a házból, gondolatait felélénkítette a késő délutáni fényben úszó táj. A növényzet nem késztette fejtörésre, és az árnyékok sem utaltak valósághézagokra, ahol elveszett emléktöredékei húzódnának meg. Minden olyan volt, mint évtizedek óta mindig – és olyan volt most ő is: könnyedén lépdelt végig a kerti úton a vadnárciszok és fűszerágyások mentén, sötétlila nyári orgonák és a fölfelé kunkorodó aszatok mellett, mély levegőket véve; könnyű szellő sustorgott a környező fenyőfák között, ő pedig élvezettel hallgatta, ahogy cipője és botja alatt ropog a murva. Tudta, hogy ha most, ebben a pillanatban hátranézne, négy fenyő kis híján eltakarná a házat – a bejáratot és a kúszórózsával ékes ablakokat, az ablakok fölötti stukkó árnyékvetőket, a külső falak csupasz téglabordáit –, mindez alig sejlik át az ágak és tűlevelek sűrű kuszaságán. Előtte, ahol a kerti út véget ért, burjánzó azáleákkal, babérral, rododendronokkal dús, vadregényes méhlegelő nyúlt el, azon túl gyéren álló tölgyek magasodtak, mögöttük pedig – kettesével felállított kaptárok egyenes sora – ott a méhes.

És nyomban azon kapta magát, hogy a méhest járja, miközben az ifjú Roger magasra feltűrt ingujjban, fátyol nélkül ballagva kaptártól kaptárig buzgón igyekezett meggyőzni, milyen gondosan bánt a távollétében a méhekkel. Azt magyarázta, hogy miután a méhraj április elején visszatért – alig néhány nappal azelőtt, hogy Holmes elutazott Japánba –, a méhek átvették az uralmat a műlép fölött, megépítették hatszögű sejtjeiket, és mindet megtöltötték. Sőt – Holmes nagy örömére – a fiú máris kilencre csökkentette az egy kaptárban lévő keretek számát, így bőven hagyott helyet nekik a terjeszkedésre. – Pompás – mondta Holmes. – Remekül elláttad a nyári teendőket, Roger. Nagyon meg vagyok elégedve szorgalmas munkáddal. – Aztán, jutalmul, elővette zsebéből a fiolát, és felmutatta csúzos mutatóujja és hüvelykujja között. – Ezt neked szántam – mondta, és figyelte, ahogy Roger átveszi az üveget, majd szelíden álmélkodva bámulja. – Apis cerana japonica, vagy nevezzük egyszerűen csak japán mézelő méhnek. Mit szólsz hozzá? – Köszönöm szépen. A fiú rámosolygott, Holmes pedig visszanézett Roger tökéletes kékségű szemébe, finoman megpaskolta busa, szőke fejét, és visszamosolygott rá. Aztán mindketten a kaptárok felé fordultak, és egy darabig nem szólaltak meg. Az efféle csend, itt a méhesben, mindig mélységes örömet szerzett neki; és abból, ahogyan Roger fesztelenül ott állt mellette, leszűrte, hogy a fiúnak is éppilyen jólesik ez a hallgatás. Noha ritkán érezte jól magát sihederek társaságában, nehéz volt elkerülnie, hogy ne rezdüljenek meg benne az atyai érzések Mrs. Munro fia iránt (gyakran tűnődött rajta, hogy ez a kelekótya nőszemély hogyan szülhetett ilyen ígéretes sarjat). De még ebben az élemedett korában is képtelen volt kifejezni mély szeretetét, főleg egy olyan tizennégy éves gyerek előtt, akinek az édesapja az elsők között esett el a Balkánon harcoló brit katonák között – pedig gyanította, hogy fájdalmasan hiányzik Rogernek. Mindenesetre bölcs dolog fegyelmezni az érzelmeinket, amikor az ember a háztartási alkalmazottakkal és hozzátartozóikkal beszél. Nyilván az is épp elég a részvétből, ha így állnak kettesben a gyerekkel, hiszen – mint remélte – közös hallgatásuk többet

mond minden szónál. Miközben szemük a kaptárokat pásztázta és a tölgyfák hajladozó ágait figyelte, Holmes azon mélázott, hogyan úszhat át a délután ennyire észrevétlenül az estébe. Ám Mrs. Munro nemsokára odakiáltott Rogernek a kerti útról, hogy segítség kell a konyhában. Úgyhogy nem nagy kedvvel, de visszaindultak a legelőn át, ráérősen, meg-megállva, hogy elnézzék az illatos azáleák között repdeső pillangókat. Pillanatokkal a sötétség leszállta előtt vis�szaértek a kertbe, a fiú keze Holmes könyökét szorította, s ugyanez a kéz vezette tovább a ház ajtaján át, vigyázva rá, amíg baj nélkül fel nem ment a lépcsőn, be a tetőtéri dolgozószobájába (a lépcsőn való feljutás aligha mondható nehéz vállalkozásnak, de azért mindig hálás volt, ha Rogerre támaszkodhatott, mint egy eleven mankóra). – Feljöjjek önért, ha kész a vacsora? – Megköszönném. – Szívesen, uram. Így hát leült az íróasztalához, és várta, hogy a fiú megint a támasza legyen, lesegítse majd a lépcsőn. Egy időre azért elfoglalta magát, nézegette az utazás előtt írt jegyzeteit, letépett papírfecnikre írott rejtelmes feljegyzéseit – „többnyire fruktóz, jobban oldódik, mint a glükóz” –, a jelentésük azonban ködös maradt. Körülnézett, és észlelte, hogy Mrs. Munro önhatalmúlag cselekedett, amíg ő távol volt. A földön szanaszét heverő könyveket oszlopokba rakta, a padlót felsöpörte, de – amint ő kimondottan meghagyta – semmit sem porolt le. Egyre jobban hiányzott neki a dohány, odébb rakosgatta jegyzetfüzeteit, kihúzogatta a fiókokat, hátha talál egy jamaicát vagy legalább egy cigarettát. Miután a vadászat sikertelennek bizonyult, beérte azzal, hogy a neki kedves irományokat olvasgassa, és elővett egyet a sok közül, amelyet Tamiki Umezakitól kapott – hetekkel azelőtt, hogy elindult külföldi útjára: „Tisztelt Uram! Rendkívül hálás vagyok, hogy meghívásomat komoly érdeklődéssel fogadta, és úgy döntött, vendégem lesz minálunk, Kóbe városában. Mondanom se kell, milyen örömmel mutatom meg Önnek Japán eme vidékének sok szép szentélykertjét, valamint…”

Valahogy ez is ködbe veszett. Alig kezdte olvasni, szemhéja máris lecsukódott, és álla fokozatosan a mellkasa felé horgadt. Aztán, álmában, nem is érezte, ahogy ujjai közül kihullik a levél, és nem hallotta saját halk horkolását. És amikor fölébredt, nem tudta maga elé idézni a bársonyvirágos rétet, ahol az imént állt, és nem emlékezett az álomra sem, amely odarepítette. Riadtan látta, hogy Roger egyszer csak fölébe hajol, erre megköszörülte torkát, rábámult a fiú nyugtalan arcára, és bizonytalan félsuttogással kérdezte: – Elaludtam? A fiú bólintott. – Értem… értem… – Hamarosan tálaljuk a vacsoráját. – Igen, hamarosan tálalják a vacsorámat – motyogta, és botjaiért nyúlt. Akár az előbb, Roger most is tapintatosan segített Holmesnak, miközben feltápászkodott a székből, és nem tágított mellőle, mikor kiléptek a dolgozószobából. Mellette lépdelt a folyosón, lefelé a lépcsőn, be az ebédlőbe, ahol az öregember végre kicsusszanhatott Roger óvatos szorításából, és egyedül haladhatott tovább a nagy, Viktória korabeli tölgyfa asztal és az egyetlen teríték felé. – Ha itt végeztem – szólt Holmes a fiúnak, nem is fordulva felé –, nagyon szeretném megbeszélni veled a méhes ügyeit. Feltétlenül be kell számolnod mindenről, ami a távollétemben történt. Remélem, részletes és pontos jelentést kapok. – Igyekszem – válaszolta a fiú, és az ajtóból figyelte, hogyan támasztja Holmes a botjait az asztalnak, mielőtt letelepszik. – Nos, remek – mondta végül Holmes, szemét meresztve arrafelé, ahol Roger állt. – Találkozzunk egy óra múlva a könyvtárban. Feltéve, természetesen, hogy az anyád rakott krumplipüréje nem okozza vesztemet. – Igen, uram. Holmes az összehajtogatott szalvétáért nyúlt, kirázta, egyik sarkát begyűrte a gallérja mögé. Szakított rá egy percet, hogy szabályosan elrendezgesse az evőeszközt. Aztán sóhajtott az orrán át, és két kezét szimmetrikusan az üres tányér két oldalára fektette. – Hol az a nőszemély?

– Jövök már – kiabált be hirtelen Mrs. Munro. Rögtön meg is jelent Roger háta mögött, kezében a vacsoratálca, rajta gőzölgő főztje. – Nyomás arrébb, fiam – mondta. – Láb alatt vagy. – Bocsánat – felelte Roger, és karcsú teste odébb mozdult, hogy utat engedjen anyjának. És mihelyt anyja elsietett mellette az asztal felé, ő lassan egy lépést hátrált – aztán még egyet és még egyet –, míg el nem illant az ebédlőből. Tudta azonban, hogy nincs több őgyelgés itt a házban, különben az anyja hazaküldi, vagy ha nem, befogja konyhatakarításra. Hogy szóba se jöhessen, kellően csendben maradt, miközben anyja felszolgálta az ételt Holmesnak. Elsurrant, mielőtt anyja kiléphetett volna az ebédlőből, hogy munkára szólítsa. Ám a fiú nem kifelé irányozta lépteit, nem a méhes felé keresett egérutat, ahogy anyja gondolhatta volna, de nem is a könyvtárszobába ment, hogy felkészüljön Holmes méhészeti kérdéseire. Hanem visszaosont a padlástérbe, és belépett az egyetlen olyan helyiségbe, ahol csak Holmesnak volt szabad magányosan üldögélnie: a dolgozószobába. Az igazság az, hogy Holmes külföldi útjának heteiben Roger hosszú órákat töltött a dolgozószoba felderítésével. Eleinte különféle régi köteteket, poros kézikönyveket és tudományos folyóiratokat vett le a polcról, és az íróasztalnál olvasgatta őket. Amikor kíváncsisága kielégült, visszatette őket a polcra, vigyázva, hogy érintetlennek látsszanak. Néha még azt is eljátszotta, hogy ő Holmes, hátradőlt az íróasztali székben, egymásnak támasztotta ujjhegyeit, kibámult az ablakon, és beszívta a képzeletbeli füstöt. Anyjának természetesen sejtelme sem volt erről a birtokháborításról – ha kiderült volna, Roger többé nem teheti be a lábát a házba. De minél többet járt felderítésen a dolgozószobában (eleinte csak bizonytalanul, zsebre dugott kézzel), annál merészebb lett. Bekukucskált a fiókokba, kirázta a leveleket a már kinyitott borítékokból, tisztelettudón kezébe fogta a tollat, ollót, nagyítót, amelyet Holmes rendszeresen használt. Később rákapott, hogy belelapozzon az íróasztalon felhalmozott kézírásos papírokba, vigyázva, nehogy azonosításra alkalmas jeleket hagyjon rajtuk, miközben igyekezett kisilabizálni Holmes feljegyzéseit és befejezetlen

bekezdéseit, csak hát alig értett valamit belőlük – vagy Holmes gyakran értelmetlennek tűnő macskakaparása miatt, vagy mert a téma némileg homályos és szigorúan szakszerű volt. Ő azonban átböngészett minden oldalt, hátha megtud valami páratlanul lényeges dolgot erről a híres emberről, a méhes uráról. Roger elég kevés olyan iratot fedezett fel, ami új fényt vethetett volna Holmesra. A ház gazdája a kemény bizonyítékok és cáfolhatatlan tények világában élt, azt tartotta kötelességének, hogy részletesen megfigyelje a külsődleges dolgokat, és csak nagy ritkán írt le egy-egy töprengő mondatot, aminek bármi köze volt saját magához. De a kósza jegyzetek és írások tömérdek halma alatt a fiú végül mégiscsak talált egy valóban érdekes holmit – egy gumiszalaggal összefogott, rövid, befejezetlen kéziratot azzal a címmel, hogy Az üvegharmonikás. A fiúnak azonnal feltűnt, hogy az íróasztalon hányódó többi irománnyal ellentétben ezt nagyon gondosan vetették papírra: a szavakat könnyen ki tudta olvasni, Holmes nem kapart ki egyetlen szót se, nem zsúfolt semmit a margóra, nem ejtett pacát. Amit aztán Roger elolvasott, az lekötötte a figyelmét, mert könnyen érthető és némileg személyes vonatkozású szöveg volt, Holmes életének egy korábbi szakaszáról mesélt. Bosszúságára azonban a kézirat hirtelen véget ért a második fejezet után, a befejezés rejtély maradt. A fiú azonban így is újra meg újra elővette, és újraolvasta, remélve, hogy rábukkan valami összefüggésre, amit korábban elszalasztott. Most pedig, akárcsak Holmes távollétének heteiben, Roger megint idegesen ült az íróasztalnál, és módszeresen kibányászta a kéziratot a jól szervezett rendetlenség alól. Nemsokára már félre volt téve a gumiszalag, és a lapok az íróasztali lámpa fényköre mellett feküdtek. Hátulról visszafelé tanulmányozta a kéziratot, sebtében átfutotta az utolsó néhány oldalt, megbizonyosodott róla, hogy Holmesnak még nem volt ideje folytatni. Aztán kezdte elölről, a szöveg fölé hajolt, egyenként fordította át a lapokat. Ha nem vonja el semmi a figyelmét – gondolta –, még azon az estén végére juthat az első fejezetnek. Csak akkor emelte fel fejét egy pillanatra, mikor meghallotta anyja hangját: a kertből kiabálta a nevét. Miután az asszony

hangja elhalkult, Roger emlékeztette magát, hogy nincs sok ideje – nem egészen egy óra múlva a könyvtárba lesz hivatalos; a kéziratot nemsokára újra el kell rejtenie oda, ahol eredetileg találta. Ám addig is szorgalmasan siklott mutatóujja Holmes szavai alatt, kék szeme néha hunyorgott, de nem vesztette el a fókuszt, ajka pedig hangtalanul mozgott, miközben a mondatok előhívták agyában az ismerős jeleneteket.