S. J. Parris: Eretnek

„Az Eretnekben megvan minden: cselszövés, rejtély, remek történet és egy kísérteties helyszín. Egy remekbe szabott új krimisorozat elsô darabja.”

Kate Mosse (a Labirintus sikerkönyv szerzôje) „Lenyûgözô… A korrajz magával ragadó és a cselekmény nem ereszt.

Cadfael csak a gyertyát tarthatja neki.”

Conn Iggulden (a Hegyek csontjai és a Veszélyes könyv fiúknak sikerkönyvek szerzôje) „Az Eretnek lebilincselô olvasmány.

Történelmi hûség és meghökkentô fordulatok mellett S. J. Parris Giordano Bruno karakterében maradandó regényhôst alkotott.

C. J. Sansom méltó vetélytársa lehet.”

Sam Bourne (az Igaz emberek sikerkönyv szerzôje) „Az Eretnek kötelezô olvasmány a történelmi krimi híveinek.

S. J. Parris fantasztikus történelmi korba repíti vissza olvasóját ebben a feszültséggel terhes, lenyûgözôen részletgazdag, élethû karakterekkel benépesített regényben. Giordano Bruno azon ritka regényhôsök egyike, akinek árnyalt és vonzó személyisége az utolsó oldalak után is foglalkoztat, és a folytatás után kiált. Reméljük, a tehetséges Parris nem okoz nekünk csalódást.”

Matthew Pearl (a Dante kör írója) „Korhû és jól megírt történelmi krimi.”

Guardian „Alaposan megírt helyek és szereplôk, s ha még ez se lenne elég, az izgalmas és remekül megírt mese megoldása igazi csattanó.”

Literary Review

S. J. Parris: Heresy Copyright © Stephanie Merritt, 2010 Hungarian translation © Török Krisztina, 2012

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: S. J. Parris: Heresy New York, Doubleday, 2010

Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5504 995 8 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Brenner Péter Korrektor: Boncz Éva

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2012-ben – Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató

Mûfaj: történelmi krimi

Előjáték

Nápoly, 1576 San Domenico Maggiore apátság

Nagy robajjal kivágódott a külső ajtó, és a padlódeszkák recsegve nyöszörögtek a rajtuk végigmasírozó, határozott léptek alatt. Többen jöttek.

A kis fülkében, ahol a keskeny deszkán kuporogtam, ügyelve, hogy a lehető legtávolabb maradjak az alattam tátongó pöcegödör peremétől, a hirtelen kavarodó huzat megrebbentette a gyertyám fényét, így imbolygó árnyakat vetett mellettem a kőfalra. Allora, néztem fel. Eljöttek hát értem.

A léptek a fülkém előtt halkultak el, és az így beállt csendet veszett dörömbölés váltotta fel ismét és az persze apát öblös hangja, ami most kivételesen nem büszkélkedhetett az amúgy rá jellemző, diplomatikusan csendes és béketűrő színezettel.

– Giordano atya! Parancsolom, hogy lépj elő azonnal, felmutatva, amit épp most a kezedben tartasz, bármi is legyen az!

Az apát, Domenico Vita atya kíséretében lévő egyik szerzetes halkan vihogni kezdett, le is pisszegték rögvest, de a pillanat drámaisága ellenére

•7•

• S. J. Parris •

se tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el én magam is. Vita atya a dolgok normális rendje szerint mélyen irtózott minden anyagcserével kapcsolatos dologtól, mintha azok csakis az ő sérelmére léteznének; feltehetően soha meg nem tapasztalt zaklatottságot ébresztett benne, hogy az egyik szerzetesét egy ily rendkívül méltatlan helyen kell meg­ fe­gyel­meznie.

– Egy pillanatot adjon csak, Padre, ha kérhetem – szóltam ki, miközben megoldottam öltözékemet, mintha rendeltetésszerűen használtam volna az árnyékszéket. A könyvre pillantottam. Átsuhant az agyamon, hogy esetleg öltözékem alá is rejthetném, ám ugyanazzal a gondolattal be is láttam, mennyire céltalan próbálkozás lenne ez, hiszen úgyis azonnal megmotoznak, amint innen kilépek.

– Nincs több pillanat, testvérem – hallottam Vita atya halkan fenyegető hangját az ajtódeszkán keresztül. – Már két órát töltöttél ma este az árnyékszéken, az is több a szükségesnél.

– Valamit ehettem, atyám – mondtam, és nagy kínkeservvel behajítottam a gödörbe a könyvet, köhögési rohammal igyekezvén elleplezni a csobbanást, amit az alant, a fekáliában csapott. Pedig milyen csinos kiadás volt.

Elhúztam hát a reteszt, és kitártam az ajtót, hogy rendházfőnökömmel szemtől szemben találjam magam. Komor vonásain ott feszült a kirobbanni készülő harag, bőre viaszos sápadtra fakult a lobogó fáklyák fényében, amelyeket négy szerzetestársam hordozott. Döbbent, ám lenyűgözött arccal meredtek rám.

– Meg ne moccanj, Giordano testvér – fenyegetett meg ujjával Vita atya. – Nincs több bujkálás.

Beviharzott a fülkébe, orrát fintorogva elhúzta a szagra, de fáklyáját magasra tartva alaposan átnézte a kis lyuk minden zegét-zugát. Amikor semmit nem talált, hátrafordult az embereihez.

•8•

• Eretnek •

– Megmotozni – rendelte.

Testvéreim aggodalmasan pislogtak egymásra, majd a minden hájjal megkent toszkán, Agostino da Montalcino atya lépett elém, képén kellemetlen vigyorral. Soha nem kedvelt engem, csakhogy pár hónapja, amikor egy az árja eretnekségről folytatott vitában nyilvánosan is fölébe kerekedtem, ellenszenve nyílt ellenségeskedéssé fajult, és azt kezdte rólam terjeszteni, hogy tagadom Krisztusunk isteni voltát. Kétségkívül való, hogy most is ő uszította rám Vita atyát.

– Bocsánatodat kérem, Giordano testvér – húzta el a száját, majd nagy kezei végigtapogatták a csípőmet és mindkét combomat.

– Próbáld ne túl sok élvezetedet lelni a dologban – súgtam.

– Felettesem rendelkezésére cselekszem – felelte rá. Amikor végre befejezte a matatást, felegyenesedett, és látható csalódottsággal fordult Vita atyához. – Az öltözékében nem rejteget semmit, Atyám.

Vita atya elébem lépett, és egy hosszú pillanatig csak méregetett némán, oly közelről, hogy megszámolhattam volna a fekete sörtéket az orrán, és mélyen beszívhattam a leheletét szennyező állott hagymaszagot.

– Első atyánk bűne a tiltott tudás utáni vágyakozás volt – jelentette ki végül lassan, megfontoltan, ajkán meg-megcsillant a nyál. – Azt hitte, Istenhez hasonlatossá válhat. Ebben a bűnben vagy vétkes te is, Giordano Bruno testvér. San Domenico Maggioréban töltött éveim során náladnál tehetségesebb fiatalemberrel még nem találkoztam, csakhogy kíváncsiságod és okosságod felett érzett nagy büszkeséged meggátol abban, hogy tehetségedet az egyház dicsőségére használd. Itt az ideje, hogy az Inkvizítor atya gondjaira bízzalak.

– Ne, Padre, kérem… hiszen nem követtem el semmit – kezdtem tiltakozni, ahogy az apát kifelé indult, ám Montalcino a szavamba vágott a hátam mögül.

– Vita atya! Van itt valami, amit látnia kell!

•9•

• S. J. Parris •

Fáklyáját a pöcegödör lyukába bökte, lefelé irányítva fényét, ám az árnyékban is jól láttam a keszeg arcán szétáradó kárörömöt.

Vita még jobban elsápadt, de azért közelebb hajolt, hogy lássa, mit mutat neki a toszkán, majd jól látható elégedettséggel húzódott vissza.

– Menj a celládba, Giordano testvér. Míg másként nem rendelkezem, nem hagyhatod el. Esetedben az Inkvizítor atya azonnali beavatkozása vált szükségessé. Montalcino testvérem, emeld ki onnan a könyvet.

Megtudjuk végre, miféle eretnekséget és fekete mágiát tanulmányoz oly hévvel testvérünk, mely hév a Szentírás tanulmányozása közben még soha nem lobbant fel benne.

Montalcino elszörnyedve pislogott az apátra és rám. Én magam hosszas órákat töltöttem már az árnyékszéken, a szaghoz volt alkalmam hozzászokni, az orrom se rándult tőle. Ám a gondolatra, hogy a deszkák alatt kotorásszak a gödörben, nekem is fordult egyet a gyomrom. Szélesen vigyorogtam hát Montalcinóra.

– Hogy én, rendházfőnök atyám? – hápogta.

– Te, testvérem, és igyekezz – rántotta szorosabbra köpönyegét az apát magán a csípős éjszakai huzatban.

– Hadd kíméljek meg mindenkit a fáradtságtól – mondtam. – Csak Erasmus Kommentárjait találják odalenn, nincs abban semmi fekete mágia.

– Magad is tudhatod, Giordano testvér – dörrent rám komoran Vita atya –, hogy Erasmus művei egytől egyig szerepelnek a Tiltott Könyvek listáján. De meggyőződnénk róla a magunk szemével is, túl sokáig néztél bennünket bolondnak, ideje, hogy megbizonyosodjunk hited tisztaságáról. Battista testvér! – fordult az egyik fáklyavivő szerzeteshez, aki most egészen megelevenedett a figyelemtől. – Küldess az Inkvizítor atyáért.

Térdre kellett volna talán hullanom, és kegyelemért könyörögni, de hova lett volna akkor a lélek méltósága, és Vita atya egyébként is elkötelezett

• 10 •

• Eretnek •

híve volt a rendszabályoknak. Ha egyszer eltökélte, hogy az Inkvizítor atya elé állíttat, meglehet, hogy éppen csak azért, hogy testvéreim előtt példát mutasson esetemmel, akkor ettől őt nem tántoríthatja el semmi, míg a szabályok szerint végig nem vitte a szükséges eljárást, ami, sajnos, nagyon is jól tudtam, mit jelent rám nézve. Csuklyámat a fejemre húztam, és megindultam az apát és szerzetestestvéreim után, épp csak egy utolsó pillantást vetve Montalcinóra, aki nagy keservesen épp a csuhája ujját gyűrte fel, hogy kihalássza drága Erasmusomat.

– Nézd a derűs oldalát, testvérem – kacsintottam rá búcsúzóul. – Nekem még a szarom is édesebb illatú, mint akárki másé.

Felpillantott, száját az undor vagy a keserűség torzította fintorba.

– Majd meglátjuk, amikor majd tüzes vasat forgatnak a segged lyukában, Bruno, mire mész a nagy szellemességeddel – búcsúzott ő is, a felebaráti könyörületesség határozott hiányáról téve tanúbizonyságot.

Az apátság udvarán megkönnyebbülten szívtam be mélyen a hűvös nápolyi levegőt, legalább már nem az árnyékszéken voltam. Az apátsági épületek sötéten tornyosultak fölénk vaskos kőfalaikkal, nagy tömegüket elnyelte az éjszakai feketeség. A bazilika hatalmas homlokzata bal felől magasodott, én pedig ólmos léptekkel vánszorogtam a dormitórium felé, nyakamat hátraszegtem, hogy legalább a csillagokat megpillanthassam odafenn. Az egyház tanítása szerint, amelyet Arisztotelész tudós tanai nyomán alakított ki, a csillagok mind egységesen ugyanolyan távolságra, a nyolcadik szférában találhatóak, és a Naphoz meg a többi hat bolygóhoz hasonlóan, amelyek maguk is mind a saját szférájukban mozognak, egyazon tempóban, ugyanazon pályán közlekednek felettünk. Akadnak azonban olyanok is, mint a lengyel Kopernikusz, kiknek merész elképzelése szerint az univerzum egészen másképpen épül fel, vagyis középpontjában a Nap lobog, s a Föld körülötte kering a maga pályáján.

Ezen túl senki nem merészkedett, még a képzelet mezején sem. Senki,

• 11 •

• S. J. Parris •

rajtam, Giordano Brunón, a Nolain kívül. Egyedül én ismertem titkos elméletemet, amelynél vakmerőbbet soha senki nem agyalt ki még e földön, amely azt mondja, hogy a világegyetemnek nincs egy, rögzített középpontja, hanem végtelen, és a felettem, az éj fekete bársonyán lüktető apró fénytüskék, vagyis csillagok mindegyike a saját rendszerének napja, körülöttük a saját világaikkal, ahol ugyanebben a pillanatban is akár hozzám hasonlatos lények ugyanígy merednek fel az éjszakai égboltra, s lesik a végtelen mennyeket, azon tűnődvén, vajon létezik-e bármi is felfogható tudományuk határain túl.

Egy napon majd megírom mindezt egy könyvben, életművemben, és az a könyv éppolyan vad hullámokat korbácsol majd a keresztény világban, mint Kopernikusz nagyszerű De Revolutionibus Orbium Coelestiuma, sőt vadabbakat még azoknál is, és ezek a hullámok tajtékozva sodorják majd el a semmibe nemcsak a Római Anyaszentegyház, de az egész keresztény vallás minden bizonyosságát. Csakhogy addig még annyi mindent meg kellene értenem, annyi könyvet el kellene olvasnom, asztrológiai, az ősi mágiákkal foglalkozó műveket, amelyeket betiltott a dominikánus rend, így hát a San Domenico Maggiore apátság könyvtárában semmiképpen sem lelhetek fel. És legalább ennyire biztos lehettem abban is, hogy ha most a Szent Római Inkvizíció elé állítanak, mindezt tüzes vassal, csigával és nyújtólétrával kiszednék belőlem, addig gyötörnének, míg őrült tébolyban ordítanám képükbe félig kész elméletemet, hogy végül elégedetten vethessenek máglyára eretnekségemért. Huszonnyolc esztendős voltam, semmi kedvem nem volt meghalni. Csak a szökés lehetősége maradt.

Kompléta után jártunk, a San Domenico szerzetesei éjszakai nyugo­ vóra készülődtek. Berohantam a cellámba, amelyen rimini Paolo test­ véremmel osztoztam, sodortam magammal az éjszakai hideget, de nem álltam meg egy pillanatra sem, sietve viaszkosvászon zsákomba dobál-

• 12 •

• Eretnek •

tam kevéske holmimat. Paolo a szalmazsákján heverészett meditálva, amikor kivágtam az ajtót, most lustán fél könyökre emelkedett, úgy figyelte nagy aggodalmasan eszeveszett kapkodásomat. Tizenöt éves korunkban egyszerre léptünk be a rendházba, tizenhárom évet töltöttünk együtt azóta, ő volt az egyetlen az apátságban, akire valóban a testvéremként tekinthettem.

– Küldettek az Inkvizítor atyáért – magyaráztam kapkodva. – Nincs vesztegetni való időnk.

– Megint elmulasztottad a komplétát – csóválta a fejét Paolo. – Megmondtam már, Bruno, ha ilyen hosszasan és gyakran üldögélsz az árnyékszéken, gyanakvást ébresztesz. Tomasso testvér azt híreszteli, hogy komoly bélfertőzésben szenvedsz, és már rég megmondtam neked, hogy Montalcinónak nem kell sok, hogy rájöjjön, miben is mesterkedel valójában. És ha rájön, hát rohan is a hírrel az apáthoz.

– Hiszen csak Erasmust olvastam, az ég szerelmére! – fakadtam ki. – El kell innen mennem, Paolo, mielőtt még vallatni kezdenek. Nem láttad a télikabátomat?

Paolo egyszeriben elkomorodott.

– Tudod, Bruno, hogy ha egy dominikánus szerzetes elhagyja a rendet, azt kiátkozzák. Ha most elszöksz, azt beismerő vallomásnak tekintik, és eretneknek bélyegeznek. Üldözni fognak.

– Ha viszont itt maradok, akkor meg azért tekintenek eretneknek. In abstentia legalább nem fáj.

– De hová akarsz menni? Miből akarsz élni? – kérdezte, és láttam, hogy kezd kétségbeesni. Abbahagytam a pakolást, és a barátom vállára tettem a kezem.

– Éjjelente utazom majd, és ha kell, táncolok és énekelek a kenyérért.

Ha meg már elég messze leszek Nápolytól, tanítani fogok. Tavaly tettem le a teológiai doktori vizsgámat, akad elég egyetem Itáliában – próbál-

• 13 •

• S. J. Parris •

tam derűsen vázolni a jövőt, bár a szívem rémülten kalapált, és a beleim kavarogtak. Elég vicces volt, hogy épp most nem mehetek vissza az árnyékszékre.

– Ha az Inkvizíció eretneknek bélyegez, egész Itáliában veszélyben leszel – csüggesztette le a fejét Paolo. – Addig nem nyugszanak majd, amíg meg nem égetnek.

– Indulnom is kell, Paolo. Elhagyom az országot. Mehetek, mondjuk, Franciaországba.

Kerestem tovább a kabátomat. Hirtelen felvillant emlékezetemben a kép, tisztán és élesen, ahogyan azon a réges-régi napon láttam, annak a férfinak a képe, akit a lángok emésztettek a máglyán. Hiába igyekezett félrefordítani a fejét, a mohó lángnyelvek forróságától nem volt menekvése, a ruháját falták dühödten. Évekkel később is elevenen élt bennem ez az annyira emberi és reménytelen mozdulat, ahogy az arcát próbálja óvni a vég óráiban is, noha a feje erősen ki van kötözve a pányvához. Oly elevenen, hogy azóta is gondosan kerülöm a kivégzések és égetések látványát.

Tizenkét éves lehettem, amikor apám, katonaember és mély hitű katolikus, elvitt Rómába egy égetésre, hogy ifjú lelkemet építse. Jó előre kerestünk magunknak helyet a Campo dei Fiorin, egy magasabb ponton, hátrébb, nem a tömegek előterében, és emlékszem, mennyire meghökkentett, hogy ennyien összesereglettek, mintha valami vásári móka vagy színjátszás következne: voltak ott kolduló szerzetesek, húst, kenyeret, csemegét a nyakukba akasztott tálcáról árusító férfiak és asszonyok, könyvárusok. De a tömeg kegyetlensége is váratlanul ért, ahogy kíméletlenül sértegetik és gúnyolják, kövekkel hajigálják és megköpködik a lehajtott fejjel, némán a karóhoz vezetett rabot. Tanácstalanságomra, hogy vajon büszkeségből vagy inkább megsemmisülése miatt tűr oly hallgatagon, apám elmondta, hogy a nyelvét vasszeggel verték keresztül, hogy eretnek tanaival ne is próbálja még a máglyáról is téríteni a közönséget.

• 14 •

• Eretnek •

Kikötözték a póznához, és hasábokat halmoztak köré, egészen magasan, hogy szinte ki se látszott mögüle. Majd fáklyát tartottak a fához, ami azonnal lángra kapott, és félelmetes ropogással, hevesen lobogni kezdett.

Apám elégedetten bólogatott. Néha, ha a hatóságok különösen kegyesek, magyarázta, zöld ágakkal rakatják meg a máglyát, hogy nagy füsttel égjen, és a rab előbb megfúljon a füstben, mint hogy a lángok marcangolni kezdenék a testét. De az eretnekek legádázabb fajtáinál, mint amilyenek a lutheránusok, boszorkák, boszorkányok, istengyalázók, benandantik, gondoskodnak róla, hogy a máglya száraz legyen, mint a Monte Cicala déli lejtői nyárközepi forró napokon, és a tűz az élő húsba marjon, hogy a gyalázatos hitehagyott végül ordítva fohászkodjék irgalomért és megbocsátásért utolsó leheletével a Jóistenhez.

Legszívesebben félrefordítottam volna a fejemet, hogy ne lássam, amint a férfi arcát tépni kezdik a lángok, de apám ott állt mellettem, és olyan eltökéltséggel bámulta a jelenetet, mintha a szerencsétlen nyomorult haláltusájának befogadásával is Istennek tenne szolgálatot, és nem akartam nálánál kevésbé férfiasnak vagy gyengébb hitűnek tűnni, ezért hát néztem és hallottam. Hallottam a rab roncsolt szájából felszakadó torz sikolyokat, láttam, ahogy a szeme kifolyik, és hallottam a forróságban elenyésző bőre sistergését, orromban éreztem fertelmes szagát, ami éppen olyan volt, mint annak a vadkannak a szaga, amit Nolában minden évben nyársra húznak a főtéren, és a nagy mulatságok közepette megsütnek. És a végén, amikor az eretnek kilehelte lelkét, a tömeg úgy ujjongott és ünnepelt, mint egyetlen szent ünnepnapján sem. Hazaúton megkérdeztem apámat, hogy mit vétett ez az ember, hogy ilyen borzalmas halált kellett halnia. Talán megölt valakit? Apám elmondta, hogy eretnek volt, és amikor erősködtem, hogy magyarázza el, mit jelent az, hogy eretnek, akkor elmesélte, hogy ez az ember a pápa szentséges mindenhatóságát kérdőjelezte meg azzal, hogy tagadta a tisztítótűz létét. Tizenkét évesen megtanultam hát, hogy

• 15 •

• S. J. Parris •

Itália földjén a szavak és gondolatok éppoly veszedelmesek, mint a kardok és az íjak, és hogy egy tudósnak vagy filozófusnak legalább akkora merészség és bátorság kell hogy a lelkében éljen, mint egy katonának, ha nyilvánosan hirdetni akarja gondolatait.

Valahol a dormitóriumban ajtó döndült.

– Jönnek – suttogtam megrettenve. – Hol a pokolban lehet a kabátom?

– Nesze – kanyarintotta a vállamra a sajátját, majd egy kis csontnyelű, bőrtokos tőrt is a kezembe nyomott. Meglepetten pillantottam rá. – Fogd ezt is. Apámtól kaptam, de neked nagyobb szükséged lesz rá az utadon. És most sbrigati. Eredj!

Cellánk keskeny ablakán épphogy ki tudtam préselni magamat a pár­ kányra, egyik lábamat a másik után. Fenn az első emelet magasában voltam, de alig másfél méterrel alattam húzódott a laikus testvérek klozetje, amire némi ügyességgel leugorhattam, és innen egy támfalon, feltéve, hogy nem szúrok szemet senkinek, elegyensúlyozhatok a kertig, hogy átvessem magam az apátság falán, és a sötétség leple alatt eltűnjek Nápoly utcáin.

Tőrömet az öltözékem alá rejtettem, viaszkosvászon tarisznyámat a vállamra vetettem, és felkapaszkodtam a párkányra, egy pillanatra megpihenve rajta átvetett lábakkal. Sápadt, dagadozó növő hold fénylett a város felett, arcában cafatos fellegek rohantak szürkén. Odakinn némaság uralkodott. Egy pillanatra fennakadtam két élet mezsgyéjén. Az elmúlt tizenhárom évben szerzetesként éltem, de amint elrugaszkodom, és remélhetőleg a keskeny, ferde tetőn landolok alant, örökre kiszakadok ebből a békességes életből. Paolónak igaza volt, bármilyen vádat emeljenek is ellenem, az biztos, hogy a szökésem miatt kiátkoznak. Gyászos elkeseredettséggel nézett fel rám, és a kezem után nyúlt. Lehajoltam, és még egy utolsó csókot nyomtam kézfejére, de a folyosóról már hallottam a közelgő, türelmetlen lépteket.

• 16 •

• Eretnek •

– Dio sia con te – mormolta Paolo, ahogy átnyomakodtam az aprócska ablakon, kifacsarodtam, és már csak az ujjbegyeimmel kapaszkodtam a párkány peremén, közben az öltözékemet is megszaggattam. Majd bízva Istenben és a szerencsémben, elengedtem magam. Ahogy nagy puffanással tetőt értem, még hallottam, ahogy Paolo becsukja odafenn az ablakot, és reménykedtem, hogy időben meg tudta cselekedni.

A holdfény egyszerre volt áldás és átok, igyekeztem hát behúzódni a falak árnyékába, ahogy átvágtam a konyhakerten, és a vadszőlő indáiba kapaszkodva feltornáztam magam az apátságot körbezáró kőfal tetejére, majd egy pillanatra se megpihenve, levetettem magam a mélybe. A fal tövében legurultam a rövidke lejtőn, de nem heverészhettem, hiszen az útra hemperedtem, amin egy lovas közeledett sietve. Beiszkoltam egy kapualjba, és már el is vágtatott előttem lobogó fekete köpönyegben egy fekete lovas. Az apátság irányába tartott. Csak amikor a torkomban lüktető szívvel felnéztem, és a távolodó alakot jobban megnéztem magamnak, jöttem rá, hogy a nagy karimás fekete kalap alatt nem más bújik meg, mint a tiszteletemre az apátságba rendelt Inkvizítor Atya.

Amikor már a lábaim összerogytak alattam, és Nápolyt is magam mögött tudtam, egy árokba húzódtam be aludni, de hiába vontam szorosan össze magamon Paolo köpenyét, az éjszaka hidege alaposan átjárta a csontjaimat. A második napon egy út menti fogadóban az istálló kilapátolásával megszolgáltam az éjszakai nyugovásra egy ágyat és némi kenyeret a bendőmbe. Azon az éjjelen törött bordákkal és véres orral ébredtem, mert egy férfi megtámadott és elvette a kenyeremet, de legalább nem a tőrével tette mindezt, ahogy az, mint később csavargóktól és utazóktól megtudtam, nem ritka a Rómába vezető út mentén található fogadókban és ivókban. A harmadik napra megtanultam hát, hogy ébernek kell lennem, és eddigre fele utat megtettem Róma felé. Már kezdett hiányozni a hosszú esztendők során megszokott élet rítusa és napirendje, ugyanakkor kezdtem

• 17 •

• S. J. Parris •

rákapni a szabadság semmihez sem hasonlatos ízére. Nem parancsolt már nekem senki, csak a saját képzeletem. Rómában az oroszlán barlangjába gyalogolok be, tudtam, de tetszett, hogy ilyen merészen hívom ki magam ellen a jó sorsomat: vagy szabad emberként kezdek új életet, vagy a nyomomra akad az Inkvizíció, és a lángok között végzem. Addig azonban megteszek mindent, hogy ne az utóbbi lehetőség következzék be, mert nem félek ugyan meghalni azért, amiben hiszek, annyi időre azonban még szükségem lenne, hogy kitaláljam, mi is legyen az egészen pontosan.

lső rész London, 1583 májusa

Egy

1583. május 20. napjának reggelén egy, az angol Erzsébet királyné udvarába rendelt francia nagykövettől kölcsönbe kapott ló hátán lovagoltam át a London hídon. A nap már erősen sütött, pedig még délre sem járt az idő; a széles, borzolt vizű Temzéről bűzös szennyszagot kavart arcomba a szél. A hullámokon gyémántosan villogott a fény, és a szívem várakozással telt meg, ahogy a déli parthoz közeledtem, majd a folyót követve jobbra vettem az irányt a Winchester Palota felé, ahol a királyi úti társasággal van találkozóm, hogy útra keljünk a nagy hírű oxfordi egyetemre.

Winchester püspökének palotája az angol módi szerint vörös téglából épült, hatalmas építmény volt, belső udvarral és hosszúkás ablakokkal tagolt, a folyóra néző homlokzata fölé magasodó díszes kéményekkel.

Előtte füves lejtő vitt le a széles rakpartra és a kikötőhöz, ahol, ahogy közeledve jobban kivettem már a részleteket, színes sokaság tolongott.

A mu­zsikusok hangolták hangszereiket, a levegőt megtöltötte a sok kósza dallam, és mintha a londoni előkelőségek nagy része kicsinosította volna magát, hogy a szép időben részt vegyen a parádén. A folyóhoz vezető lépcsőknél szolgák készítettek elő egy óriási hajót, amit arany és

• 21 •

• S. J. Parris •

vörös selyemszőnyegek és vánkosok tettek kényelmessé. A hajó orrában nyolc sorban foglaltak helyet az evezősök, míg a hátsó részben finom hímzéssel sujtott sátortető alatt várták az utasokat az ülőkék. A könnyű szél ékköves, színes zászlókat csapkodott, fel-felszikrázott rajtuk a nap.

Leszálltam lovamról, a kantárt egy szolgának nyújtottam, és finom urak gyanakvó pillantásától kísérve a bejárathoz gyalogoltam. Hirtelen súlyos ököl csapott le két lapockám közé, hogy kis híján orra buktam mentemben.

– Giordano Bruno, te vén kutya! Hát még mindig nem égettek meg?

Nagy nehezen visszanyertem az egyensúlyomat, és megfordultam.

Philip Sidney állt mögöttem széles vigyorral a képén, karjait kitárva, lábait szétvetve, fején a nevetségesen fésült parókája, ami valahogy mindig úgy állt rajta, mintha az ágyból kelt volna ki éppen. Sidney, az arisztokrata katona és költő, akivel évekkel ezelőtt ismerkedtem össze Páduában, ahogy Itáliából menekültem.

– Ahhoz előbb fülön kellene csípniük, Philip – vigyorogtam vissza rá.

– Neked Sir Philip, bugris! Idén lovaggá ütöttek, ha nem tudnád.

– Nagyszerű! Remélhetjük hát, hogy szert teszel némi jó modorra? Átkarolta a vállamat, még egyszer alapos szívélyességgel megveregette a hátam. Furcsa egy barátság volt ez a miénk, futott át nem először az agyamon, ahogy én is megöleltem. Származásunk nem is lehetne különbözőbb – ő Anglia egyik legelőkelőbb és legelsőbb családjának sarja, ahogy soha nem lankadt az eszembe idézni –, de Páduában, azon a szigorú és gyakran komor helyen kincset ért, hogy szinte bármikor meg tudtuk nevettetni egymást. Még most, hat évvel később se feszengtem a társaságában, egyből visszazökkentünk a régi tréfálkozásba, egymás szakadatlan ugratásába.

– Gyere, Bruno – húzott magával a gyepen át a kikötő felé. – Istenemre, remek dolog újra látni téged, nélküled pokoli kirándulás lett volna ez az oxfordi út. Te ismered ezt a lengyel herceget?

• 22 •

• Eretnek •

Megráztam a fejem, mire Sidney az égnek meresztette a szemét.

– Na, hát akkor most megismered. Albert Laski palotagróf, lengyel nemes túl sok pénzzel és túl kevés tisztséggel, hogy ideje bőven legyen utazgatni, és valamiféle istencsapásként az európai udvarok nyakába szakadni. Úgy volt, hogy innen Párizsba utazik, csakhogy III. Henrik francia király megkötötte magát, és nem hajlandó az országába ereszteni, vagyis őfelségét boldogítja még egy ideig. Aki ezzel a csodálatos parádéval tervezi eltakarítani az udvarból – intett szélesen a bárka felé, majd sietve körbepillantott, hogy nem hallják-e mások is, amit mond. – Nem hibáztatom egyébként a franciákat, hiszen kivételesen elviselhetetlen alakról van szó. De még így sem kis produkció, ha belegondolsz. Mert kitiltottak már engem is nem egy ivóból annak idején, de hogy egy egész ország ne akarja látni a képedet, ahhoz igazán rettenetesen tehetséges kellemetlenkedőnek kell lenned. És Laski fel is nőtt a feladathoz, majd meglátod te is. Ám attól mi még remekül elszórakozunk majd Oxfordban – te lenyűgözöd ideáiddal a molyrágta helyieket, én meg ügyelek, hogy fürdőzhessek a te dicsőségedben, miközben megmutatom neked a régi helyeimet – szorított ismét nagy kedélyesen a kebléhez. – Még ha nem is ez látogatásunk egyetlen célja – tette hozzá halkan.

A folyót néztük mindketten, a tavaszi napfényben csillogó víztükrön nyüzsgő vízi forgalmat, a dereglyéket, bárkákat és apró, fehér vitorlákkal felszerelkezett csónakokat, ahogy át meg átszelik a városnak ezt a sajátos ütőerét, a háttérben a túlpart szemrevaló téglaépületeivel, melynek sorát valóságosan megkoronázza a Szent Pál-székesegyház óriási kupolája messze északon, a háztetők magasában. Korunknak micsoda nagyszerű városa London, futott át az agyamon a csodálat, és milyen szerencsés vagyok magam is, tettem még hozzá, hogy itt lehetek, ilyen remek társaságban. Kíváncsian vártam, Sidney mit fűz még hozzá az előző gondolatához.

• 23 •

• S. J. Parris •

– Van számodra egy küldeményem a leendő apósomtól, Sir Francis Walsinghamtől – morogta, és közben a szemét le nem vette volna a folyóról. – Látod, ennyit tesz, hogy lovaggá ütöttek, lehetek a küldöncöd.

Akkor kihúzta magát, körbepillantott, szemét tenyerével árnyékolva alaposan megnézte a kikötőben horgonyzó hajónkat, majd viaszosvászon tarisznyájába nyúlt, és egy dudorodó erszényt adott át.

– Ezt küldi neked. Mondván, hogy adódhatnak nem várt költségeid nyomozásaid közepette. Akár veheted előlegnek is.

Sir Francis Walsingham, Erzsébet királynő főminisztere, oxfordi utazásom szervezője. Elég volt meghallanom a nevét, hogy égnek meredjen minden szőrszál a hátamon.

Távolabb sétáltunk a gyülekező tömegtől, hadd csodálják nélkülünk az útra felvirágozott hajónkat. A muzsikusok játszani kezdtek, és az emberek egyre élénkebben zsibongtak körülöttük.

– De igazán, Bruno – folytatta halkan Sidney –, valld be, hogy nem egyedül az visz most Oxfordba, hogy néhány lustaeszű tudóssal vitázz Kopernikuszról. Amint meghallottam, hogy Angliába érkeztél, tudtam, hogy valami fontos dolog nyomában jársz.

Röpke pillantást vetettem magam köré, hogy nem hallja-e avatatlan fül is a beszélgetést.

– Egy könyvért megyek – bólintottam. – Jó ideje kutatom már a nyomát, és egyre nő bennem a bizonyosság, hogy itt kell lennie Angliában.

– Tudtam! – ragadta meg diadalmasan a karomat Sidney, és közelebb rántott magához. – És mi volna ez a könyv? Az univerzum félelmetes erőit megzabolázó sötét mágia tudománya? Mert, ha nem tévedek, Páduában efféle kutatásokban merültél el.

Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig csak ugrat-e, de úgy döntöttem, ugyanazzal a jó baráttal állok szemben, mint akkor Itáliában, ezért nyíltan beszélhetek vele.

• 24 •

• Eretnek •

– Mit szólnál, Philip, ha azt mondanám, hogy az univerzum végtelen?

Kétkedve mért végig.

– Azt, hogy ez még a kopernikuszi eretnekségnél is elrugaszkodottabb, és a legbölcsebben teszed, ha csak suttogva beszélsz róla.

– Pedig nekem ez a meggyőződésem – folytattam halkan. – Kopernikusz csak az igazság feléig jutott. Ahogyan Arisztotelész ábrázolja a világegyetemet: a mozdulatlan csillagokkal és a Föld körül a pályáikon kerengő hat bolygóval, bolond tévedés csupán. Kopernikusz a Föld helyébe a Napot képzelte, de én még ennél is tovább megyek, és azt állítom, hogy számtalan nap, azaz számtalan középpont létezik odafenn, éppen ugyanannyi, ahány csillag az égen. Mert az univerzum végtelen, és ha ez így van, miért is ne lehetne benne még ezernyi a Földhöz hasonló, lakott világ hozzánk nagyon is hasonlatos lényekkel a hátukon? Életem főműve az lesz, hogy ezt be is bizonyítom.

– De mégis hogyan?

– Felkutatom őket – mondtam, de Sidney pillantását igyekeztem kerülni, inkább a folyón játszó hullámokat figyeltem. – Behatolok a világegyetem legtávolabbi zugaiba is, túljutok a szférákon.

– És hogyan? Talán megtanulsz repülni? – kérdezte igen kétkedőn, amin nem is csodálkoztam.

– Az egyiptomi bölcs, Hermész Triszmegisztosz elveszett könyvének titkos tudományával, mert ő elsőként fogta fel ezeket a rejtelmeket. Ha meglelem a könyvet, birtokomban lesz a tudás, amivel az isteni megértés szárnyain felemelkedhetem a szférákba, és betekintést nyerek az Isteni Bölcsességbe.

– Isten agyába akarsz bejutni, Bruno?

– Nem, várj, hallgass végig. Utolsó találkozásunk óta belemerültem a hermetikus írások és a zsidó kabbala ősi mágiájába, és olyan dolgokat ismertem meg, amelyek számodra talán képtelenségnek tűnnek – mond-

• 25 •

• S. J. Parris •

tam, majd kissé elbizonytalanodtam. – Ha képes lennék felemelkedni, ahogyan Hermész írja, bepillanthatnék az ismert kozmosz határain túli birodalomba, a végtelen terekbe, az egyetemes lélekbe, aminek mi magunk is a részei, elemei vagyunk.

Azt gondoltam, hogy most kikacag majd, de elgondolkodva mért végig.

– Veszedelmes boszorkányságnak hangzik, Bruno. És mit bizonyítasz majd vele? Hogy nincs Isten?

– Hogy mindannyian istenek vagyunk – suttogtam. – Mindannyiunk­ban ott lapul az isteni lét, ahogy az univerzum lényegét is az alkotja. A he­lyes tudással magunkhoz szólíthatjuk a kozmosz hatalmát, és ha ezt meg­érthet­ nénk végre, Istennel egyenlővé lehetnénk.

Sidney hitetlenkedve meredt rám.

– Az ég szerelmére, Bruno! Nem hirdetheted, hogy Istennel egyenlő vagy! Idáig ugyan nem ér el az Inkvizíció keze, de ilyen beszédet egyet­len keresztény egyház sem tűr el, ha így folytatod, készülhetsz is a máglyára.

– Mert romlott a keresztény egyház mind, akármely ágáról beszélsz is, ez itt a lényeg. Mert csak gyenge másolata, híg oldata az ősi igazságnak, mely létezett már jóval azelőtt, hogy Krisztus lába ennek a világnak a földjét érintette. Ha ezt felfogná végre az ember, igazán újra lehetne formálni az egyházat, igen. A szakadékok fölé emelkedhetnénk, amelyek oly sok vért elnyeltek már, és amelyek miatt még ma is annyi vért ontunk, miközben a mindenekfeletti lényeg az egység.

– Régi professzorom, Dee doktor szavai ezek – komorult el Sidney.

– Légy óvatos, barátom. Ő is gyűjtötte ezeket az ősi kéziratokat, még a régi apátságok lerombolása előtti időkben is, és már nem csak a köznép vádolja boszorkánysággal, sőt még annál is sötétebb dolgokkal. Pedig ő angol nemesember, a királynő csillagásza. Ne akarj fekete mágus hírébe keveredni, épp eléggé gyanakodnak már rád katolikusságod és idegensé-

• 26 •

• Eretnek •

ged okán – lépett hátrébb, de most kíváncsiság villant a szemében. – Azt mondod hát, hogy Oxfordban van ez a könyv?

– Párizsban tudtam meg, hogy a múlt század végén elkerült Firenzéből, és ha nem tévedett az, akitől a híradás származott, egy angol gyűjtő vásárolta meg akkoriban, s hazahozta az egyik nagy könyvtáratokba, ahol háborítatlanul hever azóta is, mert nem akadt senki, aki felismerte volna a mű félelmetes jelentőségét. Az Itáliában utazgató angolok nagy része egyetemi ember, aki mind az egyeteme könyvtárára hagyományozza könyveit, így hát Oxford az egyik legalkalmasabb hely a kutatás megkezdéséhez.

– Fordulj John Deehez – javasolta Sidney –, az ország legnagyobb könyvtára az övé.

– Ha valóban Dee doktornál lenne a könyv – ingattam a fejem –, ő pontosan tudná, mit birtokol, és mostanra a világ elé tárta volna valami módon hatalmas felfedezéseit. Nem, biztosan tudom, hogy még senki értő nem fogta kezébe a művet.

– Legyen. Arra is legyen azonban gondod, hogy Walsingham megbí­ zatásának eleget tegyél – veregette meg a hátamat. – És ami még lényegesebb, Bruno, az égre kérlek, engem semmiképpen se hanyagolj el. Nehogy elragadjanak tőlem a könyvespolcok, mert bizony vidám napokra számítok ezen az utazáson, ahol a vidámság kulcsa személyedben rejlik. Épp elég baj nekem, hogy ezt a felfuvalkodott lengyel Laskit kell gardíroznom, de hogy még az estéimet is megmohosodott, áporodott leheletű vén teológusok körében töltsem, na, azt már nem! Felforgatjuk a várost, nyomunk­ban szétvetett lábbal pihegő fehérnépek lankadt seregét hagyva csak!

– Nem úgy van, hogy elveszed Walsingham lányát? – vontam fel a szemöldökömet megdöbbenést játszva.

• 27 •

• S. J. Parris •

– Majd ha a királynő méltóztatik áldását adni rá – forgatta a szemét Sidney. – Addig azonban nem gondolom, hogy kötne a hitvesi eskü. De beszéljünk inkább rólad, Bruno. Bepótoltad már barangolásaid során a sok, csuhában elvesztegetett esztendőt, mondd csak?

Könyökével úgy megkocogtatta a bordáimat, hogy felnyögtem belé.

– Három éve Toulouse-ban volt egy nő – feleltem mosolyogva. – Egy hugenotta nemes lánya volt, Morganának hívták. A bátyját oktattam a metafizika tudományára, ám amikor az atya távol járt, a lánya is kérlelt, hogy maradjak még, és olvassunk együtt. Szomjazta a tudást, ami igen ritka a jólétbe született finom asszonyok körében.

– És szép is volt mellé? – kérdezte pajkosan Sidney.

– Szépséges – haraptam össze az ajkam, ahogy emlékezetemben felvillant Morgana kék szeme, ahogy dévajul igyekszik megnevettetni, ha szerinte túlságosan is elkomorultam. – Titokban udvaroltam neki, bár azt hiszem, legbelül mindig is tudtam, hogy csak ideig-óráig szerethetem.

Apja hugenotta nemes asszonyának szánta, nem egy menekült itáliai katolikusénak. Még amikor kineveztek a Toulouse-i Egyetem filozófiaprofesszorának, és módomban állt volna családot alapítani, akkor sem akart hallani felőlem, sőt, megfenyegetett, hogy latba veti minden befolyását, és tönkreteszi a híremet a városban.

– És végül mi történt?

– A lány könyörgött, hogy szöktessem meg – sóhajtottam –, és kis híján hagytam is magam meggyőzni, de a szívem megsúgta, hogy egyikünk se ilyen jövőről álmodik. Így hát egy éjjelen egymagam szöktem el Párizsba, ahol minden energiámat az írásnak és udvari boldogulásomnak szenteltem. Gyakran jut azonban eszembe, hogy milyen életet élhetnék most, ha akkor nem fordítok hátat a boldogságnak.

Az emlékezés most is összeszorította a torkomat.

• 28 •

• Eretnek •

– Nem lennél itt ma velem, kedves barátom. Mellesleg a hölgy már bizonyára rég egy korosodó gróf felesége – igyekezett vigasztalni Sid­ney.

– Az lenne, ha nem halt volna meg – bólintottam. – Az apja már elrendezte a házasságot egyik barátjával, amikor baleset érte. Röviddel az esküvő előtt vízbe fúlt. A bátyja írta meg nekem.

– Gondolod, szándékoltan történt? – kérdezte Sidney drámaian kikerekedett szemekkel.

– Gondolom, soha nem tudhatjuk már meg – mondtam, és némán meredtem a távolba a víz felett.

– Nos, sajnálom – lapogatta meg a hátam néhány pillanat múlva amolyan angolos tényszerűséggel a barátom –, de remélem, III. Henrik francia király udvarában akadt fehérnép, aki méltó volt szórakoztatásodra.

Végigmértem, és eltűnődtem, hogy vajon tényleg ennyire híján volna-e az angol nemesség mindenféle lelki kifinomultságnak, vagy ez csak tettetés és színház ebben az országban, hogy így óvják magukat a fájdalmak viharától.

– Hogyne, szépséges asszonyok élnek ott, és eleinte érdeklődtek is irányomban, de rá kellett jönnöm, hogy sajnálatos módon közös témánk nemigen akad – préseltem ki magamból egy mosolyt. – Ők pedig arra jöttek rá, hogy sajnálatos módon nemigen akad vagyonom s címem, mely méltóvá tenne komolyabb figyelmükre.

– Láthatod, Bruno, hogy csakis a csalódás lesz osztályrészed, ha az asszonynépet a társalgás erényéért próbálod megismerni – csóválta a fejét Sidney, mintha már a felvetés is valóságos képtelenség lenne. – Fogadd meg a tanácsomat, és elmédet férfiemberek társaságában pallérozd, az asszonyokat pedig az élet édesebb örömeiért látogasd. És vigyorogva nagyot kacsintott hozzá.

• 29 •

• S. J. Parris •

– Most azonban utána kell járnom az úti előkészületeknek, mert ha nem teszem, soha nem hajózunk ki, pedig vacsorára Windsorban várnak ránk.

Vihart jósolnak ma estére, jó lesz hát igyekeznünk. A királynő jelenlétére persze ne számíts – tette még hozzá meglepett arcom láttán. – Attól tartok, egyedül kettőnkre hárul a palotagróf becses személyének szórakoztatása, legalábbis amíg Oxfordba nem érünk. Acélozd hát meg magad, és esedezz kitartásért ahhoz a te egyetemes szellemedhez.

• – Nem kenyerem a dicsekvés, Sir Philip, de azt kell mondjam, barátaim afféle poétának tartanak – süvöltötte panaszosan magas hangján a palotagróf, ahogy hajónk a Hampton Courthoz közeledett. – Arra gondoltam, ha beleunnánk az egyetemi viták sorába – pillantott rám célzatosan –, oxfordi utunkból áldozhatnánk a múzsának, és belemerülhetnénk egymás költészetébe, és mint szonettisták megoszthatnánk egymással gondolatainkat a verseinkről. Mit szólna ehhez uraságod?

– Hogy Brunót is mindenképpen körünkbe kell hogy fogadjuk – villantott rám cinkos vigyort Sidney –, mert tudós könyvei mellett a színpadnak is ír, és magam is láttam már egy versbe szedett komédiáját. Mi is volt a címe?

– A Fáklyavivők – motyogtam, majd a part felé fordultam ismét. A da­ rabot Morganának ajánlottam, és ha csak az eszembe juttatták, rögtön a lány töltötte be gondolataimat.

– Soha nem hallottam még felőle – vonta meg a vállát a palotagróf.

Még Richmondot sem érte el hajónk, amikor máris kész voltam meghajolni támogatóm, III. Henrik király éleslátása előtt: Laski palotagróf teljességgel elviselhetetlen alak volt. Kövér, vörös képű, önelégült jelenség volt, saját hangjának elhivatott szerelmese, aki finom ruhája és

• 30 •

• Eretnek •

modora dacára sem ismerte a fürdőház praktikus erényeit, és a meleg napon szúrósan bűzölgött, hogy a Temze barnás vizének kipárolgása az övével elegyedve egészen szédítően telepedett ránk, újra meg újra eltérítve figyelmemet a mellettünk vonuló pompás látványról.

Nagy harsonaszóval bontottunk vitorlát a Winchester Palotánál, és egy muzsikusokkal megrakott bárka szegődött mellénk, hogy a palotagróf végtelen szóáradatát jobbunkon állandó flóta- és dudaszó kísérte. És hogy a kényelmetlenség teljes legyen: a sok virág, amellyel hajónkat cifrán és bőséggel feldíszítették, az orromat csavargatta, emiatt folyamatosan tüsszögnöm kellett. Igyekeztem belesüppedni a selyempárnákba, és az evezők egyenletes csobbanására figyelni, míg méltósággal szeltük keresztül a várost, kisebb csónakokat és bárkákat kényszerítve ki a sodorból, amelyeknek az utasai tiszteletteljes kalaplengetéssel üdvözöltek bennünket, az udvari hajó utasait. A magam részéről idővel meg is feledkeztem a palotagrófról, hangja beleolvadt volna a környezet zajaiba, és egészen magával ragadott volna a várost elhagyva a két part lágy, erdőkkel és mezőkkel tarkított lankás vonulata, ha Sidney nem tökélte volna el magát, hogy a lengyel ugratásával üti el idejét, amibe engem is mindenáron be akart vonni.

– Amott látja a Hampton Court fényességes palotáját, ami valaha királynőnk atyja kegyencének, Wolsey bíborosnak az otthona volt – intett széles gesztussal a part mentén magasodó vörös téglaépület felé. – Nem mintha sok örömét lelhette volna benne, de már az uralkodói szeszély csak forgandó. Bár méltóságodat, Laski, igen nagy becsben tartja királynőnk, ha arra gondolok, mily gondosan szervezi meg utazását.

– Nos, nem kenyerem a dicsekvés – szenvelgett negédesen a palota­ gróf –, de úgy vélem, mostanra már az egész angol udvarban köztudomású, hogy Laski palotagrófnak őfelsége vendégszeretetéből csakis a legjava jár.

• 31 •

• S. J. Parris •

– És most, hogy Anjou grófjának kaput mutatott felsége – kezdte hamiskásan Sidney –, felmerül talán annak is a lehetősége, hogy Lengyelországgal vonjuk szorosabbra kapcsolatainkat?

A palotagróf összeszorította húsos ujjbegyeit, mintha csak ájtatoskodni készülne, nedves ajkait csücsörítette, és apró disznószemeiben önelégült öröm fénylett fel.

– Ugyan nem kenyerem a dicsekvés, ám azt elárulom, hogy udvari tartózkodásom során a királynő, hogy úgy mondjam, igen sajátlagos érdeklődéssel kényeztette személyemet. Félénksége persze mindenek­felett való, csakhogy a világ dolgaiban járatosabb férfiak, mint amilyen uraságod, Sir Philip és szerény magam volnánk, akiket szerzetesi szabályok nem zártak el hosszasan az élettől, megérezzük, amikor egy hölgy hölgyi szándékokkal legelteti személyünkön a pillantását, nem igaz?

Hitetlenkedve horkantam fel, majd sietve köhögési rohamnak álcáztam kitörésemet. A zenészek közben újabb elviselhetetlenül vidám népdal végére értek, és szomorkásabb dallamokba fogtak, ami a mellettünk elsikló mezők és földek látványával párban elandalított, mert már a folyó is keskenyebben járt, a forgalom is apadt rajta. Felhők gyülekeztek felettünk, tornyosan tükröződtek a vízben, a hőség nedvesen telepedett ránk. Úgy tűnt, Sidney nem téved a közelgő vihart illetően.

– Mindenesetre vettem magamnak a bátorságot, és szereztem egy szonettet a királynő szépségének zengésére, Sir Philip – folytatta röpke szünet után a palotagróf. – Esetleg elszavalhatnám méltóságodnak, mielőtt még az ő finom füleinek áldoznám ajándékomul. Nagyra becsülném egy költőtársam jó tanácsait.

– Okosabban teszi, ha Brunóhoz fordul a kérdésben – áztatta lustán a vízbe a kezét Sidney. – Elvégre az ő honfitársai találták ki a műfajt is.

Nem így van, Bruno?

• 32 •

• Eretnek •

Gyilkos pillantást vetettem rá, és ahogy Laski belekezdett andalító ver­selésébe, gondolataimat szélnek eresztettem.

• Ha bárki felvetette volna még itáliai utazásaim során, amikor városról városra menekültem, és hol tanárként tartottam fenn magam, hol, ha ilyen állás nem akadt, zenész koldusként kerestem a betevőt az út menti ivókban és fogadókban, hogy valaha királyok és udvaroncok bizalmasaként forgolódom majd a legelőkelőbb társaságokban, hát bizony bomlott elméjűnek ítélte volna bárki. Én azonban nem, mert én mindig is hittem a képességeimben, és abban, hogy egyszer a legmagasabbra visz majd a sorsom és az erőfeszítéseim. Az észt és szellemet minden születési rangnál nagyobbra tartottam, a tudásvágyat és a kutakodó szellemet előjogok és hivatalok fölé emeltem, és tántoríthatatlanul hittem benne, hogy egyszer mások is belátják majd, hogy nekem van igazam; ez a hitem adott erőt, hogy olyan akadályok se rettentsenek, amelyek engedelmesebb lelkeket már eltántorítottak volna. Így esett, hogy vándortanárból és üldözött eretnekből harmincöt éves koromra olyan magasra emelkedtem, amilyen magasra egy filozófus csak jutni remélhet: Párizsban III. Henrik király udvarának egyik kegyence voltam, az emlékezés művészetéből oktattam őt személyesen, és a Sorbonne egyetemén a filozófia professzoraként tartottam előadásokat. Sajnos azonban Franciaországot is a vallási háborúk és ellenségeskedések szabdalták acsargó darabokra, ahogy Itália minden vidékét Nápolytól északra, és a párizsi katolikus közösség, a Guise-ek vezetése alatt egyre nagyobb hatalomra tett szert, hogy már rebesgetni kezdték, hogy az Inkvizíció is hamarosan megérkezik Franciaföldre. Ugyanakkor, ha ez nem lett volna még elég, előadásaim népszerűsége és a királyhoz

• 33 •

• S. J. Parris •

fűződő barátságom irigyeim számát is alaposan felduzzasztotta, és a hátam mögött pletykák kaptak lábra, eljutva az udvaroncok fülébe is, hogy sajátos emlékezési rendszerem a fekete mágia tudománya, és démonokkal társalkodom a segítségével. Ezt jelnek vettem, hogy ideje tovább­állnom, ahogy elhagytam Velencét, Páduát, Genovát, Lyont, Toulouse-t és Genfet is, amikor a múltam a nyomomba ért, és mint annyi más vallási menekült előttem, én is Erzsébet toleránsabbnak hitt ege alatt kerestem menedéket.

Londonba nem ért el a Szent Hivatal keze, és itt reméltem fellelni az egyiptomi főpap, Hermész Triszmegisztosz rég elveszett könyvét.

• Késő délután kötött ki a királyi bárka Windsornál, itt libériás inasok vettek gondjaikba bennünket, és királyi lakosztályainkba kísértek, hogy illő vacsorát költsünk el a palotában, és másnap korán reggel induljunk tovább Oxfordba. A vacsora éppolyan komoran telt, mint a felettünk gomolygó égbolt, hogy már csak gyertyafénynél költhettük el, hiába a korai óra, hiszen lezuhant ránk az ég, és zuhogni kezdett, hamarosan pedig vaskos folyamok ömlöttek le a magas ablakok üveglapján.

– Ha ez így megy tovább, holnap ugyan nem szállunk vissza a hajónkra – jegyezte meg Sidney, miközben az inasok leszedték az asztalt.

– Kénytelenek leszünk lovon megtenni az út hátralévő szakaszát, már ha akadnak számunkra lovak.

A palotagróf nekikeseredett, nyilvánvalóan inkább kedvére való volt a királyi bárka kényelme.

– Nem vagyok nagy lovas – panaszkodott –, remélem, hintónk is lesz az útra. Bár azt is kivárhatjuk, míg kellőképpen kitisztul az idő – vetette fel kedélyesebben, ahogy tekintete befogadta a palota gazdag bútorzatát és a lehetőséget, hogy ebben a környezetben időzhet.

• 34 •

• Eretnek •

– Arra nincs időnk – rázta meg a fejét Sidney. – Bruno nagy vitáját holnapután rendezik meg az egyetem színe-java előtt, és nem várhatjuk el, hogy barátunknak ne maradjon ideje előkészíteni mindent elsöprő érveit.

Visszafordultam felé az ablakoktól.

– Valójában éppen ezzel a kifogással terveztem kimenteni magamat, kedves barátom.

– Ó – fagyott le Sidney arca –, tehát nem áll szándékodban átülni velünk a kártyaasztalhoz? Egy rövid időre legalább – tette hozzá reménykedve, hogy megmentem a palotagróffal töltendő egész este rémétől.

– Sajnos kénytelen lennék elmerülni könyveimben – toltam hátra a székemet –, különben nem lesz érdemes siettetni a megérkezést erre a nagy vitára, ahogy magad nevezted.

– Pedig igen nagy élvezet, ha egy efféle disputa jól sikerül – bólogatott a lengyel. – De ne bánja, Sir Philip, remek estét csapunk kettesben is. Esetleg felolvashatnánk költeményeinket. Mindenesetre hozassunk még bort.

Sidney egy fuldokló kétségbeesésével nézett rám, ahogy elhaladtam a széke mellett, de nem zavartattam magam, csak kacsintottam egyet, és már kívül is voltam. Ő volt az udvari ember, a diplomata, akit arra neveltek, hogy a hasonló társaságokban feltalálja magát. A közelben hatalmas dörrenéssel csapott le a villám, miközben a díszes lépcsőházban a szobám felé igyekeztem.

Hosszú ideig nem nyúltam a könyveimhez, csak feküdtem az ágyamon, és zavaros gondolataimat próbáltam rendbe szedni, hogy ne a mélyzöld, kavargó égboltra hajazzanak, ami egyre szaporábban ontotta ránk a dörgéseket és villámokat. Az eső kitartóan verte az ablakot és a tetőt, míg arra igyekeztem rájönni, hogy a reggeli várakozást miért váltotta fel bennem ez a balsejtelem és ború. Jövőm Angliában, hogy ne mondjam, tudományos jövőm, nagyban függ attól, hogy alakul ez a disputa Oxfordban, és egyáltalán ez az utazás. Mégis valami különös balsejtelem

• 35 •

• S. J. Parris •

telepedett rám. Az elmúlt évek során, amikor gyökértelenül vándoroltam, menekültem a világban, és soha nem tartoztam senkihez és semmihez, megtanulhattam, hogy hallgassak a homályos megérzéseimre, a sugallatokra. Amikor veszélyt szagoltam, hamarosan beigazolódott, hogy nem csaltak az ösztöneim. De most talán csak abból fakadt aggodalmam, hogy újabb, eddig ismeretlen vállalkozásba fogok immár, hogy olyan valakivé kell válnom, aki eddig még soha nem voltam.

• Alig egy hete tartózkodtam Londonban, a francia nagykövet vendégeként, aki patrónusom, III. Henrik király kérésére fogadott, ha már ez utóbbinak keserűségére ragaszkodtam hozzá, hogy beláthatatlan időre elhagyjam Párizst, amikor Erzsébet királynő főminisztere magához rendelt. Efféle meghívást nem utasít el az ember, mindenesetre fel nem foghattam, hogyan szerzett érkezésemről, egyáltalán a létemről tudomást egy ilyen fontosságú államférfi, és leginkább, hogy mit akarhat tőlem. Másnap ellovagoltam a Seething közben álló grandiózus otthonába, ami a Tower közelében, a City keleti fertályán található egy rendezett kert közepében, ahová sietve kivezetett egy zaklatott külsejű inas. A doboz alakúra szabott fákon és a geometrikusan megrajzolt ösvényeken túl bujább gyümölcsös pompázott fehér és rózsaszín virágtengerben, és a megrakott ágak alatt álldogált egy magas, feketébe öltözött alak.

Az inas a fejével az alak felé biccentett, aki éppen ekkor fordult felém, vagy legalábbis mintha felém fordult volna, mivel a késő délutáni nap éppen a szemembe tűzött, s így csak az aranyfénybe burkolt fekete alakot láttam, arcát, tekintetét nem. Megálltam hát pár lépésnyire előtte, és mélyen meghajoltam, remélve, hogy ezt illemtudónak és helyénvalónak ítéli.

– A nolai Giordano Bruno vagyok, excellenciád szolgálatára.

• 36 •

• Eretnek •

– Buonasera, signor Bruno, et benvenuto, benvenuto – üdvözölt barátságosan, és már jött is, hogy angol szokás szerint jobb kezét az enyémre kulcsolja köszöntésképpen. Olasz kiejtésén alig-alig érződött anyanyelve sajátos darabossága, és már az arcát is tisztán kivehettem. Hosszúkás volt ez az arc, és a szűk fekete csuklya, ami kopaszodó fejét védte, csak még szigorúbbá tette. Megjelenése alapján ötven körül járhatott, szemében értelem tükröződött, és egyetlen szava sem kellett ahhoz, hogy rögtön lássam, ki nem állhatja az ostobaságot. Vonásai gondterheltségről árulkodtak, egy olyan emberé, ki nehéz terhet cipel a vállán, s ezért az álom is gyakran kerüli őt.

– Alig két hete levelet kaptam párizsi nagykövetünktől, doktor Bruno, melyben tájékoztatott uraságod Londonba érkezéséről – vágott egyenesen a közepébe. – Uraságod igen közismert alakja volt a francia udvarnak, és nagykövetünk szavai szerint vallását nem tartja elfogadhatónak. Mit akarhatott ezzel mondani uraságod szerint?

– Talán azt, hogy valaha egy felszentelt rend tagja voltam. Megeshet azonban az is, hogy éppenséggel azt, hogy már nem tartozom ebbe a rendbe – feleltem rezzenetlenül.

– Vagy valami egészen mást – mért végig gondosan Walsingham. – De később majd visszatérünk erre is. Kezdjük most azzal, Filippo Bruno, hogy mit hallott felőlem uraságod.

Felkaptam a fejem, talán még a szám is elkerekedett ámulatomban, de hiszen ez is volt a célja a keresztségben kapott nevem használatával. Mert egészen ifjan, amikor beléptem a domonkosokhoz, és a San Domenico Maggiore apátság vált otthonommá, megváltam tőle, és akkor vettem fel helyette a Giordano nevet, amit azóta is használok, kisebb megszakításokkal. Csak amikor Itálián keresztül menekültem az Inkvizíció elől, esett meg, hogy ismét használtam ideig-óráig a Filippót. Walsingham nyilvánvalóan azt akarta jelezni ezzel, hogy igen sokat tud már rólam,

• 37 •

• S. J. Parris •

amivel rögtön a beszélgetésünk elején ki akart zökkenteni nyugalmamból.

Nagy elégedettségére a hatás nem maradt el, bár igyekeztem mielőbb összeszedni magam.

– Annyit mindenesetre hallottam, hogy bolond lennék bármit is eltitkolni egy olyan férfi elől, aki első találkozásunk alkalmával azon a néven szólít, amelyet szüleim ismerhetnek csupán, hiszen már vagy húsz esztendeje nem használtam.

Walsingham elmosolyodott.

– Tud hát mindent, amit tudnia kell. És én is megtudhattam, hogy önt nem ejtették a fejére. Lehet, hogy nyughatatlan, ám bolondnak semmiképpen sem nevezhető. És megosszam uraságoddal, hogy mit tudtam még meg önről?

– Feltétlenül. Ilyeténféleképpen magam tájékoztathatom excellenciádat, mi tartozik az aljas igazságok, mi pedig az ocsmány pletykák tárgykörébe.

– Legyen hát – mosolygott elnézően. – A Nápoly közeli Nolában látta meg uraságod a napvilágot egy zsoldos gyermekeként, majd tizenévesen belépett a San Domenico Maggiore apátság rendjébe. Tizenhárom esztendővel később elhagyta a szerzeteseket, három éven át bujdosott Itáliaszerte, míg az Inkvizíció eretnekség vádjával üldözte. Később Genfben és Párizsban tanított, ahol is hamar felhívta magára új patrónusa, III. Henrik francia király figyelmét. Az emlékezés művészete uraságod tudománya, amit sokan mágiának tekintenek, és hisz a kopernikuszi elméletben, mely szerint a Föld a Nap körül kering, még ha ezt az elméletet Róma és a lutheránusok egyként eretneknek nyilvánították is.

Várakozón pillantott rám, hogy egyetértek-e mindezzel, én pedig nem tértem magamhoz az ámulattól.

– Excellenciád igen sokat tud.

• 38 •

• Eretnek •

– Nincs ebben semmi rejtelem, Bruno – mosolyodott el. – Rövid páduai tartózkodása idején barátságot kötött egy angol udvaronccal, nevezett Philip Sidneyvel, aki hamarosan az én Frances nevű lányom férje lesz.

– Nálánál becsesebb vőt keresve se találhatott volna excellenciád.

Alig várom már, hogy találkozzam vele – tettem hozzá, mert tényleg alig vártam.

– Csak a kíváncsiság kedvéért: miért hagyta el a rendet?

– Rajtakaptak, amint Erasmust tanulmányozom az árnyékszéken.

Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, majd hátraszegte a fejét, és na­ gyot horkantott. Vaskos, mély hangja volt, mintha egy medve nevetését hallottam volna, már ha a medve nevetni tudna.

– És egyéb művek is voltak a birtokomban, melyeket a Szent Hivatal tiltólistára vett. Ha maradok, az Inkvizítor elé állítanak. Nem maradtam, ezért átkoztak ki – kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött, úgy járkáltam fel és alá ebben a zöld angolkertben, és átfutott az agyamon, hogy milyen különös alkalom is ez éppen ezeknek az emlékeknek a felidézésére. Walsingham kiismerhetetlenül vizslatott, majd mintha döbbenet kúszott volna a tekintetébe.

– Kíváncsivá tesz, Bruno. Eretneksége miatt fél Itálián át menekült a római Inkvizícióval a sarkában, ám később Genfben a kálvinisták is letartóztatták, és bíráik elé állították, szintén eretnekség vádjával. Jól tudom?

– Genfben inkább félreértésnek nevezném az ügyet – billentettem félre a fejemet csak félig egyetértőn. – Arra a meglátásra jutottam, hogy a kálvinisták egyszerűen csak újabbakra cserélték a régi dogmákat.

Egyre nagyobbra kerekedett a szeme, majd ismét felkacagott.

– Soha még nem találkoztam emberrel – ingatta a fejét –, doktor Bruno, akinek sikerült egyszerre a pápa és a kálvinisták szemében is eretnekké válnia. Nem lebecsülendő teljesítmény, azt kell mondanom. Ugyanakkor

• 39 •

• S. J. Parris •

felmerül bennem a kérdés, hogy ez esetben mégis milyen vallást vall uraságod.

Várakozón nézett rám.

– Excellenciád tudhatja, hogy nem vagyok Róma nagy barátja. Biztosíthatom, hogy teljes hűségemmel őfelsége, a királynő szolgálatában állok, és amíg országában tartózkodom, kész vagyok bármit megtenni, hogy szolgálatára is legyek.

– Igen, hogyne, Bruno, ezt köszönöm is, de kérdésemre ez nem válasz. Engem az érdekel, hogy milyen vallást vall uraságod. Pápista vagy protestáns a szíve mélyén?

– Excellenciád maga mutatott rá, hogy mindkét fél szemében tüske vagyok.

– Vagyis egyik sem? Ateistának kell hát hinnem?

– Mielőtt erre válaszolnék, megtudhatnám, milyen következményekkel jár, ha őszintén megfelelek?

– Ez nem kihallgatás, Bruno – mosolyodott el. – Csak a filozófiáját igyekszem megérteni. És ha uraságod őszinte velem, az leszek én is. Ezért is találkoztunk itt a kertben, a fák között, ahol véletlen se hallhatja senki illetéktelen a szavunk.

– Ez esetben biztosíthatom excellenciádat, hogy semmiképpen sem tartozom azok közé, akiket az ateista szóval illethetünk – vágtam hát bele nagy hévvel, igyekezve nem rossz benyomást kelteni. – Franciaországban és a nagyköveti rezidencián katolikusnak nevezem magam, de csak azért, mert így egyszerűbb az életem. A valóságban nem gondolom magamat sem katolikusnak, sem protestánsnak, mert nekem szűkösek ezek a kategóriák. Én egy ennél hatalmasabb igazságban hiszek.

– A keresztény hitnél hatalmasabb igazságban? – vonta fel szemöldökét.

• 40 •

• Eretnek •

– Ősi igazság ez, amelynek a keresztény hit csak egy újabb átértelmezése. Olyan igazság, amit ha bonyolult korunkban végre megértenénk, a véres fenekedéseknek vége szakadhatna, és világosságban élhetnénk megint.

Mély csend állt be közöttünk. A nap az ég aljára ereszkedett időközben, és a levegő lehűlt. A madarak éneke betöltötte a gyarapodó szürkületet, míg Walsingham lankadatlanul rótta a kertet, fekete zekéje vállait egészen fehérre színezte a fákról ráhulló sziromeső.

– Ma a hit és a politika ugyanazon érme két oldala – törte meg ismét a csendet. – Nem volt ez talán másként soha, de azt mindenképpen látnunk kell, hogy vészterhes századunkra a végletekig kiéleződött ez a kérdés.

Ma az ember vallása beszédesebben árulkodik politikai nézeteiről, mint születésének helye és a nyelv, amit beszél. Birodalmunkban számos szívós angol férfi és asszony akad, aki hívebb szolgája Rómának, mint uraságod, s aki valós uralkodójaként előbb ismerné el a pápát, mint a királynét.

Ugyanakkor a hit nem egyszerűen a politikai hitvallás kérdése. Mindenekfelett magánügy, mindenki maga felel érte a Jóisten előtt. Mindenki maga felel meg majd az Ítélet napján Őelőtte tetteiért – ekkor megtorpant, és végtelen szomorúsággal fordult felém. A hangja halkan, kifejezéstelenül szólt. – Volt, hogy szavamra tépték ki élő ember mellkasából annak szívét, s mikor a magasba emelték, még forrón lüktetett, s én ott álltam mellette. Rezzenetlenül vallattam a csigára feszített nyomorultakat, kiknek ropogva szakadt ki ízületük közben úgy, hogy a puszta hangra összerándult a gyomrom. Olyan is volt, hogy saját kezűleg forgattam a fogaskereket, mert a titkok, amelyeket ki kellett csikarnom, nem a hóhér közönséges füleinek szóltak. Az Isten képmására megalkotott emberi test roncsait is láttam már, amit összezúzott a kín és a szenvedés. És csakis azért bocsátottam ezeket a borzalmakat és szenvedéseket embertársaimra,

• 41 •

• S. J. Parris •

mert meggyőződésem szerint még nagyobb borzalmaktól és vérontástól óvtam így meg népünket és országunkat.

Kezét homlokára vonta, és továbbindult.

– Nemzetünk új vallása igen fiatal még, és sokan vannak Francia- és Spanyolföldön, akik szívesen összeszövetkeznének Róma támogatásával, hogy a királynőnket orvul lemészárolják, s helyébe a pokoli szukát, a skót Máriát ültessék – rázta meg hirtelen a fejét. – Nem vagyok kegyetlen ember, Bruno, lelkemnek semmiféle örömöt nem ad, hogy szenvedést okozzak és kínt, nem úgy, mint néhány embertársamnak – borzongott bele a szavaiba, és nem volt okom nem hinni neki. – És az Inkvizíció sem vagyok, mert nem hiszem, hogy én felelnék embertársaim lelki üdvéért. Ezt meghagyom az erre felkenteknek, és csakis azt teszem, ami az én feladatom: ennek a birodalomnak és őfelségének a biztonságáról gondoskodni. Hiszem, hogy bölcsebb egy papot kibelezni és hóhérkézre adni, ha ezzel megelőzhetjük, hogy megtérítsen kéttucatnyi embert, akik később egymásra találnak, és együtt fellázadnak a rend ellen.

Csak meghajtottam a fejem, mert nem úgy tűnt, mint aki vitára bocsátja a kérdést. A kert legnagyobb és legvénebb fája alatt körkörös padot ácsoltak a törzshöz. Ide vezetett Walsingham, és intett, hogy üljek le.

– Uraságod személyén is megtapasztalta, milyen az, ha Róma valakit az ellenségének tekint. Ha a skót Mária kerülne Anglia trónjára, az ország utcáin vérfolyam hömpölyögne. Ért engem uraságod? A Hidra félelmetes fejeiként nőnek ki újabb és újabb összeesküvések, amelyek őt akarják hatalomra juttatni: ha egyet levágunk, kinő kettő új. 81-ben kivégeztük Edmund Campion lázító jezsuitát, erre papok tucatjai hajóznak át a csatornán, hogy folytassák a bujtogatást, annyira felajzotta őket a mártírság példája – csóválta meg a fejét.

– Nem szívesen lennék excellenciád helyében.

• 42 •

• Eretnek •

– Isten szabta rám a terheimet, viszont a segítőket magam választom ki a küzdelemhez – felelte rá magától értetődőn. – Mondja csak, Bruno, kap uraságod a francia királytól egyéb ellátást is lakáson és élelmen kívül?

– Ő inkább szavaival támogatja létem, mintsem erszényével. Úgy tervezem, hogy tanítással egészítem ki költségvetésemet. Ezért hamarosan Oxfordba utazom, hátha hasznomat vehetik az egyetem katedráján is akár.

– Valóban, éppen Oxfordba? – villant érdeklődés szikrája a szemében. – Nos, az a hely a pápista mocsár lüktető szíve. Az egyetemi hatóságok nagy garral igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy kigyomlálják soraikból a régi hiten maradottakat, ám valójában a sok kirakateljárás dacára a professzorok java titokban mind megmaradt a katolikus tanoknál. Leicester grófja, Oxford tiszteletbeli rektora vég nélküli vizsgálatokat folytat, ám ahogy fényt derít valamire, férgekként iszkol mindenki vissza a lyukába, s nem lehet nyakon csípni senkit. Aztán amikor elül a vihar, és ismét magukra maradnak, folytatják a régi praktikáikat, és Anglia ifjúságának a fejét bálványimádó lázítással tömik. Mivé lesz az ország, ha a főbb jogi és egyházi hivatalok jövendő elnyerői a lázítás fészkén nevelődnek?

Rajtuk keresztül Róma a szemünk láttára hálózza be a jövőnket. Őfelsége tajtékzik, és Leicestert is nagyobb szigorra intettük – szorította össze ajkait, mint aki azt akarja sugallni, hogy bezzeg ha az ő kezében lenne a helyzet kulcsa, hasonló gondok nem is merülhettek volna fel. – Lázító könyvek és egyéb irományok tárháza lett az a hely, és ha nem tudná uraságod, a francia szemináriumokban kiképzett, gyújtó szavú jezsuiták mind Oxfordból indulnak útjukra. Igen, a legjobb, ha Oxfordba megy – tette hozzá kicsit visszafogottabban. – És igen szívesen írok uraságodnak ajánlóleveleket. Nem fog ott unatkozni.

Elhallgatott, mintha eltűnődne valamin, aztán egészen másfelé fordultak gondolatai.

• 43 •

• S. J. Parris •

– Amikor azt mondta, hogy kész őfelsége szolgálatára tenni, azt komolyan is gondolta, Bruno?

– Nem szokásom a levegőbe beszélni, excellenciás uram.

– Őfelsége kincstára bővelkedik azok számára, akik készek saját fáradságuk árán is szolgálni őt, hogy ellenségeitől személye és népe is biztonságban lehessen. És egyéb módokon is kifejezheti háláját, hiszen tudjuk, a magukfajta íróembereknek milyen fontos, hogy pártfogóra leljenek. És uraságod igen nagy haszonnal mutathatja meg hűségét, hiszen a francia nagykövetségen titkos beszélgetéseket csíphet fülön, olyan információkat leplezhet le előttünk, amelyek egy lehetséges összeesküvést szövögetnek őfelsége és a kormánya ellen, a skót Mária francia támogatása mellett…

Láthat leveleket, hiszen még a legapróbb kicsinység is adott esetben óriási szolgálatot tehet nekünk.

Kérdőn vonta fel a szemöldökét. Elbizonytalanodtam.

– Hízelgő, hogy excellenciád ilyen nagyra tartja…

– Nyilván aggályai vannak – vágott türelmetlenül a szavamba –, és nem is tartanék sokra egy olyan embert, akinek egy ilyen ajánlatra ne lennének, hiszen azt kérem, hogy viseljen álcát vendéglátói előtt, és egy becsületes ember gondolkodjék el, mielőtt igent mond egy ilyen kérésre.

Azt azonban sose feledje, Bruno, ha a lelkiismerete és a kötelessége meg is osztja a lelkét, hogy a tisztességes ember mindig a legfőbb jót látja a szeme előtt. És az ártatlannak nincs mitől tartania uraságod előtt.

– Nem erről van szó, uram.

– Akkor miről? – hőkölt hátra. – Philip Sidney szerint uraságod oly heves ellensége Rómának, hogy boldogan szövetkezik azokkal, akik ez ország partjaitól távol kívánják tartani az Inkvizíciót.

– Róma ellensége vagyok, valóban, mivel ellensége vagyok mindenkinek, aki meg akarja szabni az embereknek, hogy miben higgyenek, és

• 44 •

• Eretnek •

kivégzik őket, ha a legkisebb mértékben is el merészelnek térni az előírásaiktól. – mondtam, majd elhallgattam, és hagytam, hadd fürkésszen összehúzott szemekkel.

– Mi senkit nem büntetünk a hitéért, Bruno. Őfelsége egyszer ünnepélyes ékesszólással bejelentette, hogy nem kíván ablakot ütni egyetlen alattvalója lelkén sem, és én mélységesen egyetértek ezzel. Ebben az országban nem az juttat valakit hóhérkézre, amiben hisz, hanem az, amit esetleg ennek a hitnek a nevében tesz.

– Esetleg tesz, vagy amit rá lehet bizonyítani, hogy tett? – kérdeztem nagyon ügyelve a megfogalmazásra.

– Már a szándék is árulás, Bruno – vágta rá türelmetlenül. – A propaganda árulás, sőt, olyan zavaros időkben, amilyeneket élünk, tiltott könyvek terjesztése is árulás, mivel a terjesztő azzal a nyilvánvaló szándékkal terjeszti őket, hogy mindazokat, akiknek a kezébe adja, megtérítse ügyének. És a királynő alattvalóinak megtérítése azt jelenti, hogy a pápa táborába csábítják őket, minthogy egy esetleges katolikus megszállás alkalmával ezek az alattvalók egyből az ellenség oldalán sorakoznának fel.

Némán ültünk egy ideig egymás mellett, majd Walsingham a karomra tette a kezét.

– Nálunk, Angliában egy olyan haladó gondolkodású ember, mint amilyen uraságod is, békében élhet és alkothat. Felteszem, ezért érkezett hozzánk. Hagyná, hogy az Inkvizíció ide is visszatérjen, és ezt a szabadságot eltörölje, Bruno?

– Nem, azt semmiképpen nem hagynám.

– Vagyis beáll őfelsége szolgálatába?

Elmerengtem, vajon hogyan befolyásolhatja életem alakulását a válaszom.

– Kész vagyok legjobb képességeim szerint szolgálni őt.

• 45 •

• S. J. Parris •

Erre Walsingham szélesen elmosolyodott, hogy a foga is kivillant a sűrűsödő félhomályban, majd két pergamentapintású, száraz kezébe fogta kezemet.

– Boldogságomra nehezen találok szavakat, Bruno. Őfelsége megjutalmazza hűségét – ragyogott a szeme. Körülöttünk a kertet majdnem elnyelte a sötétség, csak az ég alján derengett még aranyos violaszín a lemenő nap nyomában. A levegő egészen lehűlt, és eltelt a virágok édességével. – Jöjjön, ideje bemenni, hogy kiköszörüljem a csorbát: eddig csapnivaló házigazda voltam, még egy itallal se kínáltam.

Láthatóan fájó derékkal emelkedett fel ültéből, és elindult a füvön át. A házhoz vezető ösvény két oldalán apró lámpásokat gyújtottak a szolgák, és az imbolygó gyertyafényben egészen bájos volt a visszaút.

Mélyen beszívtam tüdőmbe a friss esti levegőt, és az új lehetőségek ígérete ismét átjárta lelkemet. Milyen távolinak tetszettek immár az észak-itáliai hegyeken át vezető vándorlásom hosszú hetei, amikor mocskos, fogadónak nevezett patkánylyukakban töltöttem az éjszakákat félig éberen, kezemmel a tőrömön, nehogy néhány garasért álmomban legyilkoljon valami csavargó. Éppen Anglia hírszerzésének gépezetéhez csatlakozom. Micsoda váratlan fordulat az élettől! De ez az oldalösvény is csak különösen kacskaringós utazásom térképét rajzolja tovább.

Walsingham megtorpant a gyertyás ösvény legelején, és a fülemhez hajolt.

– Találkozni fog a segítőmmel, Thomas Phelippesszel. Vérbeli szervező, ő igazgatja a kódtörőket, és bonyolítja levelezésünket. Angliában nála tehetségesebb kódfejtő még nem született. És nem kell hangsúlyoznom, hogy Sidneyn kívül más nem tudhat erről a találkozóról – tette hozzá halkan.

– Valaha pap voltam, otthonosan mozgok a hazugságok és a tettetés mezején, ne aggódjon excellenciád.

• 46 •

• Eretnek •

– Megnyugtató – mosolyodott el. – Nehezen tudta volna ilyen hosszasan kijátszani az Inkvizíciót uraságod némi titkos ügynöki képességek nélkül. Így lettem hát része annak a hatalmas és összetett kémhálózatnak, amely a nyugati gyarmatoktól egészen a török szultán birodalmáig elért mindenhová. Így lettem egyike azoknak, akik titkos tudásukkal úgy térnek meg Walsingham kebelébe, ahogyan a galamb tért meg csőrében az olajággal Noéhoz.

• Váratlan égzengés zökkentett ki az emlékezésből, visszakerültem a szobába, a királyi palotába, ahol épp az eső mosta ablakhoz támasztott fejjel merengtem. Odakinn a palota udvara fényárban fürdött. Azt reméltem, Angliában békességben megírhatom a könyveimet, amelyek egész Európát kifordítják a sarkaiból, de kezdtem azt gondolni, hogy túlságosan is nagyra török, ami a vesztemre válik majd egyszer. Az ember vagyon és rang nélkül nem engedheti meg magának az ambíciókat, mert akkor szükségszerűen egy másik ember, esetemben most éppen egy asszony, jóindulatának és támogatásának lesz kiszolgáltatva. Holnap megérkezem Oxford nagyszerű egyetemi városába, ahol egyszerre két aranygesztenyét kell valamiképpen kikaparnom a tűzből: az oxfordi katolikusok titkait Walsingham számára, és a valahol a könyvtáruk mélyén lapuló könyvet a magam számára.