Scott Turow: Ártatlan (részlet) by Olvasoterem

„Az Ártatlan nagy mûgonddal megszerkesztett, feszes tempójú krimi, telis-tele fordulatokkal, meglepetésekkel, és a zsánert éltetô szakzsargonnal. Csodás, lélegzetelállítóan izgalmas, sötét önvizsgálatra késztetô regény. Scott Turow megint megcsinálta, de vajon hogyan? Ahogy az ügyvédek mondják: nincs több kérdésem.” The New York Times „Scott Turow legújabb regénye az elhivatott könyvrajongók eldorádója: sodró lendületû, letehetetlen tárgyalótermi dráma/krimi, egyben kristálytiszta nyelvezetû irodalmi közkincs, hitelesen ábrázolt, hatásos karakterekkel. Elképedve és elégedetten csuktam be a végén, mint azoknál, és csakis azoknál a regényíróknál, akiket erejük teljében olvashatunk. Nem szabad kihagyni!” Stephen King „Tûpontos cselekményszövésével, valamint sûrû prózájával, melynek láttán Dickens rajongói elismerôen csettinthetnek, az Ártatlan csakugyan remek könyv… Igazi remekmû.” Daily Mail „Hát persze, hogy megint szegény Rusty Sabichen csattan az ostor, mi, olvasók viszont annál szerencsésebbnek érezhetjük magunkat. Lehet, hogy a termékeny Grisham több könyvet ír, ám Turow minôségben messze felülmúlja.” Observer „Az Ártatlan bátor és ambiciózus. Elôzményét, az Ártatlanságra ítélvét méltán tartják a krimi egyik alapmûvének… [Az Ártatlan] lebilincselô, fordulatos, és lankadatlan kritikával illeti az igazságszolgáltatási rendszert és az ügyvédi etikát… Okos, kiváló könyv, olvastatja magát.” The Times „Turow még a legutolsó oldalra is tartogat fordulatokat.” Daily Express

A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Ártatlanságra ítélve

Hungarian translation © Huszár András

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Scott Turow: Innocent Grand Central Publishing, a division of Hachette Book Group, Inc., New York, 2010

Fordította: Huszár András

ISBN: 978 61 5527 223 3 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót tervezte: Major Ákos A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Varga Bálint Szaklektor: H. Kovács Mária Korrektor: Boncz Éva

Készült az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: krimi, jogi krimi, szépirodalom

Ninรกnak

Bevezető Több mint két évtized elteltével jelent meg első regényem, az Ártatlanságra ítélve folytatása. Az igazat megvallva, sokáig úgy gondoltam, sosem fogok folytatásokat írni. Mindig úgy voltam vele, hogy az önismétlés eleve bekorlátozza az írót, és féltem, hogy nem fogok tudni felérni ahhoz a könyvhöz, melynek sikere annak idején részben úttörő jellegének volt köszönhető. Történt aztán, hogy 2005 végén, egy olyan időszakban, amikor önvizsgálatot tartottam, miután a legkisebb gyerekem is egyetemre ment, eszembe jutott néhány dolog, amit megírnék Rusty Sabichről. Hónapokig ült az asztalomon egy öntapadós jegyzetlap, melyen mindössze ennyi szerepelt: „Egy férfi ül az ágyon, amelyen egy nő holtteste hever.” Mivel nem jutottam tovább ennél a képnél (amelyet nagy valószínűséggel Edward Hopper Excursion Into Philosophy [Filozófiai kitérő – a ford.] című festménye ihletett), még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán leírásra érdemes-e. Egy reggel aztán odafordultam, a jegyzetlapra néztem, és azt mondtam: „Te jó ég, de hát az ágyon ülő férfi Rusty Sabich!” Adta magát a kérdés: akkor kicsoda a nő? Elég hamar a felesége, Barbara mellett döntöttem. Így utólag, azt hiszem, fontos volt visszatérnem a kezdetekhez. Jómagam is hatvan felé közeledve, különféle személyes okokból egyszerre tekintettem a múltba és a jövőbe. Most már látom, amit akkor még nem, miszerint vissza akartam térni a rajtvonalhoz, más szóval, újrakezdeni. Innentől kezdve már nem aggódtam amiatt, hogy korlátok közé leszek

szorítva. Elég sok idő eltelt ahhoz, hogy úgy gondoljam, sokakat érdekelhet, mi lett Rusty Sabichcsel – velem az élen. Nagy igazság, az egyik legnagyobb az életben, hogy az emberek néha, akarva-akaratlan, maguk sem tudják, miért, folyton-folyvást ugyanazokat a hibákat követik el. Ezért az én szememben az, hogy Rustyt az Ártatlanságra ítélvében és az Ártatlanban is hasonló körülmények között vádolják emberöléssel, sokat elárul a karakterről, és olyan jelentéssel bír, amely az első alkalommal még nem sejlett elő ennyire világosan. Az Ártatlan összes szereplőjét befolyásolják az első kötetben történtek, és minden követ megmozgatnak, hogy – a Prédikátor Könyvét idézve – ne lépjenek kétszer ugyanabba a folyóba. Be kell valljam, szeretem ezt a könyvet. Bár gondolom, ez a kijelentés azért nem olyan fene meglepő egy író szájából. A legjobban a szereplők érzelmi komplexitását élvezem benne. Mindez onnan ered, hogy igyekszem hű maradni az Ártatlanságra ítélve alapszituációjához, és azt kérdem magamtól, mit érezhet az az ember, akivel megfordult az egész világ, és átvészelte. Rusty a tárgyalás óta eltelt években megpróbálta újra felépíteni az életét, helyreállítani olyannak, amilyen lehetett volna, ám a csúcsra érve rá kell döbbennie, hogy ez nem tette boldogabbá. Feltettem magamnak egy másik kérdést is. Milyen lehetett felnőni – egyedüli gyerekként – egy sötét titkokkal terhelt otthonban? Igaz, hogy Rusty és Barbara megvédték a fiukat, Natet, ám a gyereknek ettől függetlenül nagyon komoly nehézségekkel kellett megbirkóznia: klinikai depressziós anya, gyilkossággal vádolt apa. Valamilyen szinten elégedettséggel tölt el, hogy végül mégiscsak felnőtt az a kisgyerek. Ha úgy vesszük, szerintem Nat lett a regény legérdekesebb karaktere: őt érik a legdrámaibb kihívások – azzal vádolják az apját, hogy megölte az anyját –, és hiába felel meg nekik minden bátorságát összeszedve, így sem látja a fától az erdőt.

De Nat csupán egyike a könyvben megszólaló elbeszélői hangoknak. Ha az ember belelendül az írásba, mindig szembejön egy karakter, aki a vártnál nagyobb hatást gyakorol. Amikor nekiveselkedtem az Ártatlannak, kétlem, hogy a főügyész, Tommy Molto nézőpontjából akartam volna írni. Egy reggel azonban úgy ébredtem, hogy teszek vele egy próbát, mert az a megérzésem támadt, hogy talán nem elvetendő ötlet párhuzamosan ábrázolni a Barbara halálának ügyében folyó nyomozást Rusty Sabich életének másik, egy évvel korábbi időszakával. Tommy végül Rusty tükörképévé vált, olyan emberré, akihez kegyes volt az idő, és akinek javára vált, hogy mert változtatni az életén. Azok után, hogy megszüntettem Rusty szemszögének kizárólagosságát, kötelességemnek éreztem más szereplőket is nézőponthoz juttatni. Közéjük tartozik Rusty rangidős fogalmazója, Anna Vostic, mert nem hiszem, hogy teljes jogú karakter válhat belőle, ameddig nem látjuk, hogyan vélekedik saját magáról. Biztos ismerik a mondást, hogy ahogy nincs két ugyanolyan könyv, úgy nincs két ugyanolyan olvasó sem. A műalkotásoknak ugyanakkor lételeme, hogy egyetemes igazságokat fogalmazzanak meg; a narratívák esetében egy hús-vér személy, karakter létrehozása a cél, akinek az életére a világ tetszőleges pontján ugyanúgy reagálnak az olvasók. Az egyes olvasatok finom árnyalatai hatalmas eltéréseket takarhatnak, de ha van benne valami általános, a könyv alighanem jól sikerült. Önökön a sor, hogy eldöntsék, igaz-e ez az Ártatlanra. Scott Turow 2010. július

Prológus Nat, 2008. szeptember 30.

Egy férfi ül az ágyon. Ő az apám. A takaró alatt egy nő holtteste hever. Ő volt az anyám. A történet igazából nem itt kezdődik. Nem is itt végződik. De a gondolataim mindig ehhez a pillanathoz kanyarodnak vissza, mindig így látom őket. Az alapján, amit apám mindjárt el fog mondani, közel huszonhárom órán át a szobában tartózkodott, csak a vécére ment ki. Hétköznap lévén tegnap is fél hatkor kelt, és amikor, lábát a papucsába csúsztatva, hátrapillantott anyámra, azonnal látta, hogy elragadta a halál. Megrázta a vállát, megérintette az ajkát. Tenyerével pumpált néhányat a mellkasán, ám a bőre olyan hideg volt, akár az agyag. Keze-lába darabosan lifegett, mint egy próbababáé. Elmondja majd, hogy ezek után leült egy székbe, anyával szemben. Egy könnycseppet sem ejtett. Gondolkozott, meséli majd. Nem tudja, meddig, de a nap átvonult az egész szobán, amikor felállt, és mániákus rendrakásba fogott. Elmeséli, hogy visszatette a polcra azt a három-négy könyvet, amit anya mindig olvasott. Felakasztotta a ruhákat, amiket anya a fésülködőtükör előtti fekvőfotelre szokott hányni, majd utána beágyazott körülötte, meghúzkodta a lepedőt, és félbehajtotta a takarót, mielőtt a selyemszegélyre fektette volna a kezét, mintha csak egy játékfigura lenne. Kidobott két hervadt szál virágot az éjjeliszekrényre tett vázából, és eligazgatta az asztalon lévő újságokat meg magazinokat.

Elmeséli majd, hogy nem hívott fel senkit, még a mentőket sem, mert kétség sem fért hozzá, hogy anya halott; mindössze egy egysoros e-mailt küldött az asszisztensének, hogy aznap nem megy be dolgozni. Nem vette fel a telefont, pedig az többször is csörgött. Majdnem egy teljes nap telt el, mire észbe kapott, hogy szólnia kell nekem. De hát hogy halhatott meg, kérdem majd. Tegnapelőtt este, amikor együtt voltunk, még semmi baja nem volt. Egy nyomasztó másodperccel később kijelentem: nem lett öngyilkos. Nem, helyesel apa gondolkodás nélkül. Nem olyan hangulatban volt. A szíve, mondja. Biztos a szíve vitte el. Meg a vérnyomása. Nagyapád is ebbe halt bele. Értesíted a rendőrséget? A rendőrséget, ismétli kis szünet után. Miért értesíteném a rendőrséget? Az ég szerelmére, apa. Bíró vagy. Nem ez a teendő, ha valaki hirtelen elhalálozik? Valamikor elsírtam magam. Nem tudom, mikor. Fel akartam hívni a temetkezési vállalkozót, mondja apa, de eszembe jutott, hogy előtte talán még látni szeretnéd. Hát, basszus, még jó, hogy látni szeretném. Úgy alakul, hogy a temetkezési vállalkozó megkéri, hívjuk fel a háziorvosunkat, aki ezek után értesíti a halottkémet, a halottkém pedig kiküldi a rendőröket. Hosszúra fog nyúlni a reggel, majd a délután, sokan ki-be mászkálnak a házból. A halottkém csaknem hat óra múlva érkezik ki. Csupán egy percig marad egyedül a szobában anya holttestével, azután engedélyt kér apától anya gyógyszereinek összeírására. Egy órával később elhaladok a szüleim fürdőszobája előtt, és látom, amint egy rendőr tátott szájjal, kezében tollal és jegyzettömbbel bámulja a nyitott gyógyszeres szekrényt. Jesszusom, hüledezik.

Bipoláris zavar, közlöm vele, amikor végre észrevesz. Egy rakás gyógyszert kellett szednie. A rendőr később egyszerűen lesöpri majd az összes üvegcsét a polcról, és kiviszi egy szemeteszsákban. Eközben egymást váltják a rendőrök, akik megkérdezik apámtól, mi történt. Újra és újra elmeséli, mindig ugyanúgy. Min lehetett annyit gondolkozni, kérdi az egyik zsaru. Apa kék szeme néha villámokat szór; ebben valószínűleg saját, mélyen megvetett apjára ütött. Nős, biztos úr? Igen, bíró úr. Akkor tudja, min lehetett gondolkozni. Életről, mondja. Házasságról. A feleségemről. A rendőrök még háromszor-négyszer átveszik, hogyan és miért üldögélt ott. Egyik válasza sem tér el az előzőtől. Minden kérdésre tipikus, visszafogott stílusában felel, a törvény egykedvű embereként, aki előtt az élet végeláthatatlan tengerként hullámzik. Elmondja majd nekik, hogyan mozdított el minden egyes tárgyat. Elmondja, hol töltött minden egyes órát. De a lányról egy szót sem szól senkinek.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet Rusty, 2007. március 19. Tizennyolc hónappal korábban

A négy méterrel az ügyvédek pódiuma fölé magasodó diófa emelvényre csapok a kalapáccsal, és szólítom az utolsó délelőtti ügy képviselőit érveik elővezetésére. – Állam kontra John Harnason – zengem –, tizenöt perc mindkét oldalnak. A fellebbviteli bíróság impozáns tárgyalótermében, ahol két emelet magasságú bordó oszlopok tartják a rokokó aranygirlandokkal cizellált mennyezetet, nem gyűlt össze valami sok néző, egyedül Molly Singhet, a Tribune bírósági tudósítóját látni, valamint fiatal beosztott ügyészeket, akiket az ügy bonyolult jellege vonzott ide, illetőleg az a tény, hogy a főnökük, a megbízott főügyész, Tommy Molto szokásától eltérően személyesen jelenik meg az állam képviseletében érvelni. Molto, ez a kivénhedt csataló két ügyésztársával az egyik fényesen csillogó diófa asztalnál ül a bírói pulpitus előtt. A túloldalon a vádlott, John Harnason – akit lakótársa és szeretője halált okozó megmérgezéséért első fokon elítéltek – arra vár, hogy döntsünk a sorsa felett, miközben védőügyvédje, Mel Tooley elindul a pódium felé. A szemközti fal mellett fogalmazók foglalnak helyet, köztük Anna Vostic, a rangidős, akit pénteken búcsúztatunk. Ha majd biccentek felé, Anna felvillantja a pódiumon lévő kis lámpát, zöld, sárga és piros jelzéssel, pont mint a közlekedési lámpáknál. – Tisztelt bíróság! – üdvözli Mel a fellebbviteli bírókat a bevett formulájával. Manapság harminc kiló súlyfelesleg van rajta, ha nem több, ám Mel dafke feltűnő, hajszálcsíkos öltönyt visel, amely úgy feszül a testén,

mint a kolbászbél, egészen bele lehet szédülni, és ugyanazt a szörnyű parókát hordja, amely úgy néz ki, mintha megnyúzott volna egy pudlit. Behízelgő vigyorral nyit, mintha ő, én, meg a bal és jobb oldalamon ülő bírók, Marvina Hamlin és George Mason, akikkel háromtagú tanácsot alkotva fogunk dönteni a fellebbezésről, legjobb barátok lennénk. Sosem szíveltem Melt, aki még a szokásosnál is nagyobb kígyó az ügyvédi kamara viperafészkében. – Először is – mondja Mel –, muszáj azzal kezdenem, hogy gyorsan boldog születésnapot kívánok Sabich főbíró úrnak e jeles mérföldkő alkalmából. Ma lettem hatvanéves, mely esemény közeledtét lehangoltan vettem tudomásul. Mel bizonyára a mai Trib második oldali, burkolt célozgatásokat és kiszivárgott információkat napi rendszerességgel nagydobra verő pletykarovatából szedte az értesülését. A rovat rendszerint sztárok és helyi hírességek születésnapi felköszöntésével szokott zárulni, és ma reggel én is szerepeltem köztük: „Rusty Sabich, a Harmadik Körzeti Fellebbviteli Bíróság elnöke, az állami legfelsőbb bíróság bírójelöltje, 60 éves.” A félkövér sorokat látva úgy éreztem, mintha golyót röpítettek volna belém. – Reméltem, hogy senki nem veszi észre, Mr. Tooley – felelem. A te rem hallgatósága felnevet. Rég rájöttem, hogy a bírók viccei, még a leggyengébb eresztések is, valamiért hasfalszaggatók. Intek Tooleynak, hogy folytassa. A fellebbviteli bíróság feladata, leegyszerűsítve, utánajárni annak, hogy a fellebbező biztosan tisztességes tárgyalásban részesült-e. Ügykörünk leképezi az amerikai igazságszolgáltatást: egyenlően oszlik meg a gazdagok, akik általában költséges polgári perekben vesznek részt, és a szegények között, akik a büntetőperes fellebbezők zömét teszik ki, és komoly letöltendő szabadságvesztéssel néznek szembe. Mivel az állami

legfelsőbb bíróság nagyon kevés ügyet vizsgál felül, tízből kilenc ügyben a fellebbviteli bíróságé az utolsó szó. A mai kérdés elég jól definiálható: előterjesztett-e annyi bizonyítékot a vád, ami indokolja, hogy az esküdtszék emberölés vádjában bűnösnek találta Harnasont? A fellebbviteli bíróságok ezen az alapon ritkán változtatják meg az elsőfokú bíróság ítéletét; az a szabály, hogy az esküdtszék döntése, hacsak nem szó szerint értelmetlen, érvényben marad. Ez a mostani eset azonban elég szoros. Ricardo Millan, Harnason lakó- és üzlettársa – egy társasutazásokat szervező vállalkozást működtettek együtt – harminckilenc évesen szenderült jobblétre egy titokzatos progresszív betegségben, melyet a halottkém diagnosztizálatlan bélfertőzésnek vagy parazitának könyvelt el. Itt véget is ért volna a történet, ha Ricardo édesanyja nem olyan állhatatos, aki többször is ideutazott Puerto Ricóból. Teljes megtakarított pénzét arra költötte, hogy felbérelt egy magánnyomozót meg egy toxikológust az egyetemről, akik rávették a rendőrséget Ricardo holttestének exhumálására. A hajszálmintákból halálos dózisú arzén jelenlétét mutatták ki. A mérgezés az alattomosak gyilkos fegyvere. Semmi kés, semmi pisztoly. Elmarad a nietzschei pillanat is, amikor a gyilkos szembenéz áldozatával, és felvillanyozza akaratának érvényesítése. Sokkal inkább megtévesztésen alapul, mintsem erőszakon. És nehéz volna vitatni, hogy Harnason azzal ásta el magát az esküdtszék előtt, hogy egész egyszerűen illik a képbe. Valahonnan ismerősnek tűnik, de biztos csak az újságban láttam a képét, mert emlékeznék egy ilyen szándékosan furcsa emberre. Rikító rézszínű öltönyt visel. Azon a kezén, amelyikkel vadul jegyzeteket körmöl, olyan hosszúra nőttek a körmök, hogy a végük begörbül, mint valami kínai császárnál, és kezelhetetlen narancsvörös sörény borítja a fejét. Ha már itt tartunk, túl sok a rőt szőrzet az arcán. Busa szemöldökével hódra emlékeztet, vörösesszőke bajsza a szája elé konyul. Sosem

értettem az ilyen embereket. Feltűnési viszketegségben szenved, vagy csak mindenki mást unalmasnak talál? A külsejétől eltekintve elég hézagos bizonyítékok szólnak amellett, hogy Harnason ölte meg Ricardót. A szomszédok beszámoltak egy nemrégiben történt esetről, amikor Harnason ittasan egy konyhakéssel hadonászott az utcán, és Ricardóval üvöltözött, amiért az egy fiatalabb férfival találkozgat. A vád hangsúlyozta továbbá, hogy Harnason bírósághoz fordult, megakadályozandó Ricardo holttestének exhumálását, ahol is kijelentette, hogy Ricky anyja hibbant szipirtyó, aki Harnasonra lőcsölné az újratemetés költségeit. Az egyetlen valamirevaló bizonyíték valószínűleg az, hogy a nyomozók arzén-oxid-tartalmú hangyairtó szer mikroszkopikus nyomait találták a Harnason anyjától örökölt ház mögötti fészerben. A készítményt már vagy egy évtizede nem gyártják, ezért a védelem azzal érvelt, hogy az elenyésző mennyiségű szemcsék még az anya idejéből maradtak vissza, a valódi elkövető pedig az interneten több helyről is beszerezhette az arzén-oxidot más, garantáltan halálosabb formában. Az arzén ugyan közismerten klasszikus méreg, napjainkban azonban kevés áldozatot szed, ezért az arzénra nem terjed ki a boncoláskor elvégzett toxikológiai rutinvizsgálat, ami megmagyarázza, hogy a halottkém miért tévesztette el először a halál okát. Mindent egybevetve, a bizonyítékok olyannyira egyensúlyban vannak, hogy a tanács elnökeként úgy határoztam, a fellebbezés időtartamára óvadék ellenében szabadlábra helyezem Harnasont. Elítélt vádlottakkal ez nem esik meg gyakran, de nem lett volna tisztességes Harnasonnal szemben, ha meg kell kezdenie börtönbüntetését, mielőtt döntenénk e pengeélen táncoló ügyben. Tommy Molto, a megbízott főügyész a határozatom miatt jelent meg ma a bíróságon. Molto gyakorlottan jár el fellebbviteli ügyekben, de hivatalvezetőként mostanában nem nagyon van ideje ezekre. Ezt az ügyet

azért vonta magához, mert az ügyészek szemmel láthatóan úgy értelmezték az óvadék kiszabását, hogy Harnason bűnösségének megállapítása megmásítható lehet. Molto jelenlétével kívánja nyomatékosítani, hogy a hivatal kitart a bizonyítás mellett. Mondhatni, teljesítem Tommy óhaját, majd alaposan kikérdezem, amikor őrá kerül a sor a pódiumon. – Mr. Molto – szólítom meg –, javítson ki, ha tévedek, de a jegyzőkönyvet olvasva semmiféle bizonyítékot nem látok arra nézvést, hogy Mr. Harnason honnan tudhatta meg, hogy az arzént nem fogja kimutatni a toxikológiai rutinvizsgálat, ezért természetes okokra foghatja Mr. Millan halálát. Az, ugye, nem közérdekű adat, hogy a boncolások során végzett toxikológiai vizsgálat mire terjed ki? – Nem államtitok, bíró úr, de tény, hogy nem kap nagy nyilvánosságot. – De akár titok, akár nem, nem tudták bizonyítani, hogy Harnason tudhatta, igaz? – Igaz, főbíró úr – feleli Molto. Tommy egyik erőssége, hogy a pódiumon a végletekig udvarias és lényegre törő, de nem tudja megállni, hogy ne suhanjon át elkomoruló arcán egy ismerős, bosszús, elégedetlen kifejezés árnyéka a kérdéseim nyomán. Kettőnk kapcsolata bonyolult múltra tekint vissza. Molto volt a kettes számú ügyész huszonegy éve, abban az incidensben, amely mindmáig markáns záróvonalként választja el egymástól életem sávjait, abban az incidensben, amikor megvádoltak egy másik ügyész meggyilkolásával, majd pedig felmentettek. – Mi több, Mr. Molto, arra sincsen egyértelmű bizonyíték, hogy Mr. Harnason hogyan mérgezhette volna meg Mr. Millant, ugye? Vagy nem vallotta több barátjuk, hogy egyedül Mr. Millan főzött a háztartásban? – De igen, viszont általában Mr. Harnason töltött italt. – De nem azt mondta a védelem vegyészszakértője, hogy az arzénoxid olyan keserű, hogy még martiniba vagy egy pohár borba sem

lehet belecsempészni? A vád sem nagyon cáfolta meg ezt a vallomást, ugyebár. – Tény és való, bíró úr, nem éltünk cáfolattal. Ám e két férfi az esetek többségében közösen étkezett. Harnasonnak bőven nyílt alkalma elkövetni a bűncselekményt, melyben az esküdtszék bűnösnek találta. Manapság gyakran szóba kerül a bíróságon, hogy Tommy mennyire másnak tűnik, amióta életében, annak is késői szakaszában először megnősült, és a szerencse folytán beleülhetett abba a bársonyszékbe, amelyre nyíltan áhítozott. Tommy új keletű szerencsés csillagzata azonban nem változtatott azon az élethosszig tartó helyzeten, hogy előnytelen fizikai adottságokkal lett megáldva. Arcán az idő rajta hagyta a vasfogát, s mármár a vénséges határát súrolja. Kevéske maradék haja őszbe fordult, szeme alatt ázott teafilterek gyanánt táskák húzódnak. Az viszont tagadhatatlan, hogy halványan ugyan, de előnyére változott. Tommy lefogyott, vett néhány öltönyt, és végre nem úgy néz ki, mintha bennük aludt volna, gyakran ölt békés, sőt egyenesen derűs arckifejezést. Most viszont nem. Most, hogy én is itt vagyok. Ami engem illet, mindegy, mennyi év telt el, Tommy változatlanul örök ellenségének tekint, és ahogy visszaindul a székéhez, elég ránézni az arcára, hogy tudjam, kétségeim csak megerősítették ebben a hitében. Az érvelések meghallgatása után a másik két bíróval, fogalmazóink nélkül átvonulunk a tárgyalóteremből nyíló konferenciaterembe, hogy megvitassuk a délelőtti ülésszak ügyeit, határozatot hozzunk, és egyben eldöntsük, hármunk közül ki fogja megírni a hivatalos indokolásokat. Elegáns helyiség, akár egy úriemberek klubjának étterme, még a kristálycsillár is stimmel. A hatalmas Chippendale stílusú asztalt annyi magas támlás bőrfotel veszi körül, hogy a bíróság mind a tizennyolc bírája elférjen azon ritka alkalmakkor, amikor összeülünk – szakszóval, en banc – határozni valamely ügyben.

– Helybenhagyjuk – jelenti ki Marvina Hamlin, mintha nem is lenne érdemes vitát nyitni róla, amikor elérkezünk Harnasonhoz. Marvina tipikus kemény fekete hölgy, és van rá oka bőven, hogy az legyen. A gettóban nőtt fel, tizenhat évesen fia született, és mégis végigcsinálta az iskolát. Először jogi asszisztensnek ment, majd végül ügyvéd lett belőle, méghozzá nem is akármilyen. Évekkel ezelőtt, amikor büntetőbíró voltam, két ügyet is képviselt nálam. Másfelől viszont egy évtizednyi közös bíráskodás után tudom, hogy Marvina nem fogja meggondolni magát. Utoljára akkor hallott mástól megfontolásra érdemes dolgot, amikor az anyja egészen kicsi korában közölte vele, hogy csak magára számíthat. – Ki más tehette volna? – tudakolja Marvina. – A titkárnőd szokott neked kávét hozni, Marvina? – kérdem. – Hozok én magamnak, köszönöm – válaszol. – Tudod, hogy értem. Mi bizonyítja, hogy nem valamelyik munkatársa tette? – A vádnak nem kell délibábokat kergetnie – válaszolja. – Ahogyan nekünk sem. Igaza van, de a vita megerősít abban, hogy az ítélet megváltoztatására fogok szavazni, és ezt a kollégáim tudtára is adom. Így tehát egy emberként fordulunk George Masonhöz, hiszen gyakorlatilag ő fogja eldönteni az ügy kimenetelét. A választékos modorú, Virginiába valósi George tájszólása nyomokban még mindig kiütközik, és ősz hajkoronájával ideális bíró lenne belőle a hollywoodi szereplőválogatásokon. George a legjobb barátom a bíróságon, és ő követ majd a bíróság elnökeként, ha az előzetes várakozások szerint jövőre megnyerem először az előválasztást, majd a választást, és feljebb lépek az állami legfelsőbb bíróságra. – Szerintem még éppen belefér – mondja. – George! – tiltakozom. George Masonnel rendszeresen egymás torkának ugrunk, amióta harminc éve arra a bíróságra osztották be, még tojás-

héjjal a fenekén, védőnek, ahol én voltam az ügyész. Az első tapasztalatok a jog területén legalább olyan egyéniségformálók, mint bárhol máshol, és George gyakrabban áll a védelem oldalára, mint én. Ma nem így történik. – Elismerem, ha egyesbírói tárgyaláson nekem kellett volna döntenem, azt mondom, nem bűnös – mondja –, de fellebbezésről van szó, és nem helyettesíthetem az esküdtszék ítéletét az enyémmel. Ez a kis szurkálódás nekem szólt. Hangosan sosem mondanám ki, de az az érzésem, hogy Molto megjelenése, és az, hogy a főügyész kiemelten kezeli az ügyet, kellően felpaprikázta mindkét kollégámat. Lényeg, hogy alulmaradtam. Ez is része a munkámnak, el kell fogadnom a jog ellentmondásos voltát. Megkérem Marvinát, hogy fogalmazza meg az indokolást. Marvina kissé még dúlva-fúlva hagyja el a termet. Magunkra maradunk George-dzsal. – Nehéz ügy – mondja. – Életünk egyik alapszabálya, hogy miként férjnek és feleségnek nem szabad haragosan lefeküdnie, úgy a fellebbviteli bíróság tagjai sem folytatják a vitákat a konferenciatermen kívül. – Vállat vonok, de látja rajtam, hogy nem nyugtatott meg. – Mi lenne, ha írnál egy különvéleményt? – javasolja, azazhogy fejtsem ki, miért tévednek szerintem a többiek. – Ígérem, friss szemmel nézek az ügyre, ha papírra veted. Elvétve írok csak különvéleményt, mivel főbíróként az egyik legfőbb feladatom az összhang megteremtése, most mégis úgy döntök, élek a felkínált lehetőséggel, és elindulok az irodámba nekiülni a fogalmazóimmal. A bíróság elnökének akkora iroda jár, mint egy kisebbfajta ház. A hatalmas előtérből, ahol az asszisztensem és a bírósági alkalmazottaim dolgoznak, két kisebb iroda nyílik a fogalmazóimnak, a másik oldalon meg ott az én gigantikus, nyolcvan négyzetméteres, másfél emelet magas munkaterületem. Szobám a patinás tölgyfa borítástól sötét várkastélyra emlékeztet.

Amikor benyitok a nagyterembe, negyven-egynéhány emberrel találom szembe magam, akik egyből felvisítanak: „Meglepetés!” Meg is lepődöm rendesen, bár leginkább azon, hogy mennyire morbid dolog észben tartani a születésnapomat. Mindenesetre örömet színlelve teszek néhány tiszteletkört a teremben, és odaköszönök mindazoknak, akik oly régóta részei az életemnek, hogy a mostani hangulatomban komor, megrendítő hatással vannak rám, mintha sírfeliratokat látnék. Eljött a fiam, a huszonnyolc éves, túl keszeg, de hollófekete hajtincseivel kísértetiesen jóképű Nat, és a feleségem, Barbara is, akivel harminchat éve vagyunk házasok, valamint két kivétellel mind a tizenhét bíró a fellebbviteli bíróságról. George Mason az imént futott be, és kierőszakol magából egy ölelést, noha egyikünk sincs teljesen kibékülve ezzel a modern gesztussal, aztán átad egy dobozt az összes kollégám nevében. Jelen van még néhány fontosabb bírósági adminisztrátor, meg barátok, akik az ügyvédi pályán maradtak. Egykori védőm, a köpcös, robusztus, ám nyári megfázást összeszedő Sandy Stern a lányával és jogi partnerével, Martával érkezett, és tiszteletét tette az az ember is, aki több mint huszonöt éve kinevezett a helyettesének: Raymond Horgan volt főügyész. Ray barátból ellenség, majd ellenségből ismét barát lett egyetlen év leforgása alatt, amikor előbb ellenem tanúskodott a peremben, majd a felmentésemet követően elindította a folyamatot, melynek révén megbízott főügyésszé neveztek ki. Raymond újfent nagy szerepet játszik az életemben, ugyanis ő irányítja a legfelsőbb bírósági kampányomat. Stratégiát készít, megfeji a nagy cégeket, a mindennapi teendőket meg ráhagyja két nőstény farkasra, egy harmincegy és egy harminchárom éves amazonra, akik legalább olyan mélyen elkötelezettek a megválasztásom mellett, mint két bérgyilkos. A vendégek többsége bíróságon dolgozik vagy dolgozott, természetüknél fogva kellemes társaság, ezért jó hangulatban, nagy nevetések

közepette folyik a csevegés. Nat júniusban diplomázik le a jogi egyetemen, és a jogi szakvizsga letétele után az állami legfelsőbb bíróságon fog elhelyezkedni gyakornokként, ugyanott, ahol annak idején én is. Nat nem hazudtolja meg önmagát, nehezére esik elvegyülni, ezért Barbara és én, régi jó szokásunkhoz híven, időnként odacsapódunk hozzá, hogy megvédjük. Két bírósági fogalmazómnak, akik hasonló munkát végeznek, mint amit Nat fog, vagyis az indokolásaim megírásában és az előzetes kutatómunkában segédkeznek, ma kevésbé disztingvált feladat jutott – felszolgálók lettek. Mivel Barbara mindig idegenül mozog a házunk küszöbén túl, nem beszélve a nagyobb társasági összejövetelekről, a rangidős fogalmazóm, Anna Vostic lényegében hoszteszkedni kényszerül, néhány csepp pezsgőt tölt a papírpoharak aljára, melyek aztán a harsányan elénekelt „Boldog szülinapot” kíséretében emelkednek a magasba. A vendégsereg egy emberként tapsol meg, amikor kiderül, hogy van még bennem annyi szufla, amivel el tudom oltani az Anna által sütött négyemeletes répatorta tetején sorakozó gyertyák erdőtüzét. A meghívón az állt, hogy senki ne hozzon ajándékot, de páran azért így is megviccelnek. George kerített egy képeslapot, rajta ezzel a szöveggel: „Gratulálok, öregem, hatvanéves lettél, és tudod, mit jelent ez.” Benne pedig: „Búcsúzz el a khakitől!” George kézzel még alá firkantotta: „Ui.: Most már tudod, miért hordanak a bírók talárt.” A tőle kapott dobozban egy új, gyászfekete talár lapul aranypaszományos, tamburmajor-vállrojtokkal. Az egybegyűltek hangos hahotával jutalmazzák, amikor megmutatom a gúnyos díszöltözetet. A vendégek tíz percig még társalognak, aztán szép lassan szétszélednek. – Híreim vannak – súgja oda Ray Horgan kifelé oldalazva, olyan diszkrét hangon, hogy azt még egy manó is megirigyelné. Vigyorától ráncba szalad széles, pirospozsgás arca, de középületekben tilos a jelöltségemről beszélni a támogatóimmal, és a bíróság elnökeként egy percre

sem feledkezhetem meg a példamutatás rám nehezedő terhéről. Inkább beleegyezem, hogy fél óra múlva beugrom hozzá az irodájába. Miután a többiek elmentek, Nat, Barbara, én és a stábom tagjai ös�szeszedjük a papírtányérokat és poharakat. Köszönetet mondok nekik. – Anna egy tünemény volt – mondja Barbara, majd még azt is hozzáteszi, mert az én csodabogár feleségem soha nem fogja megérteni, hogy az efféle háttér-információkat nem szükséges kifecsegni: – Az egész buli az ő ötlete volt. – Barbara borzasztóan kedveli a rangidős fogalmazómat, és gyakran emlegeti, milyen kár, hogy éppen csak egy kicsit túl idős Nathez, aki nemrégiben szakított a barátnőjével, véget vetve egy hosszú kapcsolatnak. Én is megdicsérem Anna sütési tudományát, amely komoly hírnévnek örvend a fellebbviteli bíróság berkein belül. Anna a családom jelenlététől felbátorodva, ilyenformán ártatlannak minősülő gesztussal átölel, míg én barátian megveregetem a hátát. – Boldog születésnapot, bíró úr! – köszönt fel. – Maga a király! – Azzal már el is libben, én pedig mindent elkövetek, hogy kiverjem a fejemből Anna hozzám simuló testének bizsergető érzését, vagy hogy legalább az arcomon ne látsszon. Lefixálom a közös vacsorát a feleségemmel és a fiammal. Amint az várható volt, Barbarának nincs kedve étterembe menni, inkább otthon enne. A távozás hímes mezejére lépnek, és a torta meg a pezsgő illata bánatosan lengi be az elcsendesült szobát. Hatvan év után sem változik semmi, most is magam maradok a gondolataimmal. Alkatilag soha nem voltam különösebben vidámnak mondható. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem panaszkodhatok a szerencsémre. Szeretem a fiam. Élvezem a munkám. Szégyenteljesen, botrányosan mélyre zuhantam, de visszakapaszkodtam oda, ahol ismét köztiszteletben állhatok. Középkorú házasságban élek, mely átvészelt egy minden képzeletet felülmúló válságot, és ha nem is teljesen harmonikus, azért sokszor

békés. Viszont zűrös otthonban nőttem fel, egy félénk, szétszórt anya meg egy olyan apa mellett, aki büszkén vállalta, mekkora szemétláda. Nem volt boldog a gyermekkorom, és úgy tűnt, ennek az lesz a velejárója, hogy felnőttkoromra sem leszek elégedett. De a mai nap közeledtét még egy olyan ember mércéjével is rosszul viseltem, akinek érzelmi skálája általában az unottól a nyomottig terjed. Életünk minden másodpercében a halálba menetelünk, de azt már embere válogatja, hogy mely sarokkövek borítják ki. Negyvenévesen úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna egy zsák téglával: középkorú lettem. Hatvanévesen semmi kétségem afelől, hogy az utolsó felvonás előtt gördült fel a függöny. Nem lehet nem észrevenni a jeleket. Tabletták a magas koleszterinre. Flomax a prosztata megnagyobbodásának csökkentésére. És az esti gyógyszer, a négy Advil vacsora mellé, mivel az egész napos ülőmunka – foglalkozási ártalom – kikészíti a derekamat. Az egészségi állapotom hanyatlásával kecsegtető kilátásaim tükrében különösen félve tekintek a jövőbe, mindenekelőtt a bírójelölti kampányomra, mert amikor mához húsz hónapra leteszem az esküt, olyan magasra jutok, amilyen magasra az ambícióm hajthat. És tudom, hogy egy belső hang akkor sem fog békén hagyni. Nem elég, suttogja majd. Még nem. Elérek mindent, amiről csak áhítoztam, ám a szívem legmélyén mégsem fogom érezni az örömnek azt a megnevezhetetlen, hatvan éve hiányzó darabját.

2. fejezet Tommy Molto, 2008. szeptember 30.

Tomassino Molto III., Kindle megye megbízott főügyésze nagy, súlyos, ’60-as évekbeli Cadillacre hajazó íróasztala mögött ült, azon morfondírozva, vajon mennyire változhatott meg, amikor helyettese, Jim Brand egyet koppantott az ajtón. – A gondolataidba merültél? – kérdezte Brand. Tommy elmosolyodott, és amennyire krónikusan nyers személyisége engedte, igyekezett kitérő reakciót adni. Óránként egyszer-kétszer, mint az ereszcsatornából csöpögő esővíz, fordult meg Tommy fejében a kérdés, hogy mennyit is változott. Másoktól azt hallotta vissza, hogy gyökeres változáson ment keresztül, azon tréfálkoztak, hová rejtette a dzsinnt és a csodalámpát. De Tommy már a második ciklust húzta le megbízott főügyészként, és megtanulta észrevenni, mikor szól a hízelgés a hatalomnak. Mert hát mennyit változhat egy ember, tűnődött. Tényleg más lenne? Vagy egyszerűen csak olyan, amilyennek legbelül eddig is ismerte magát? – Az előbb szólt be egy nearingi járőr – újságolta Brand, miután belépett az irodába. – Holtan találták Barbara Sabichet az ágyában. Tudod, a bíróság elnökének feleségét. Tommy szerette Jim Brandet. Jó ügyész volt, és hűséges, holott az ma már nemigen szokás. Ezzel együtt Molto kikérte magának a feltételezést, hogy különös érdeklődést tanúsítana Rusty Sabich iránt. Ami persze igaz volt. Húsz év telt el azóta, hogy Tommy egy közös kolléganőjük meggyilkolása miatt vádat emelt ellene, és nem sikerült bizonyítania a vádakat, de ha meghallotta a fellebbviteli bíróság elnökének a nevét, még mindig úgy

futott végig benne a borzongás, mint konnektorba dugott csatlakozón az áram. Azt viszont nem szerette, ha arra célozgatnak, hogy azóta is haragot táplál Sabichcsel szemben. A neheztelés a tisztességtelenek védjegye, akik képtelenek szembenézni az igazsággal, még ha az előnytelen fényt vet is rájuk. Tommy már rég beletörődött a Sabich-ügy végkimenetelébe. Egy bírósági tárgyalás mindig kakasviadal, és Rusty meg a kakasa győzött. – Na és? – kérdezte Tommy. – Virágot küld a hivatal? A magas, jókötésű, papi gallér keménységűre vasalt fehér inget viselő Brand fehér fogsorát kivillantva elmosolyodott. Tommy nem válaszolt, mert komolyan gondolta. Élete során rendszeresen előfordult, hogy kristálytiszta, sziklaszilárd belső gondolatmenete végén tett egy megjegyzést, amit mindenki más szándékos poénnak vett. – Nem, különös eset – mondta Brand. – Ezért is szólt be a hadnagy. Az „ezt így mégis hogy” esete. A feleség kipurcan, a férj meg még csak fel sem hívja a 911-et. Ki jelölte ki Rusty Sabichet halottkémnek? Tommy intett, hogy kicsit részletesebben. A bíró, mesélte Brand, majdnem huszonnégy órán keresztül egy árva léleknek sem szólt, még a fiának sem. Helyette inkább eligazgatta a holttestet, akár egy temetkezési vállalkozó, mintha ott helyben meg is rendeznék neki a halotti tort. Sabich a sokkal és a gyásszal magyarázta a viselkedését. Azt akarta, hogy minden tüchtig legyen, mielőtt megosztaná bárkivel, mi történt. Tommy végül is el tudta képzelni. Huszonkét hónapja, ötvenhét évesen, azok után, hogy leélt egy életet, melyben a gyötrő vágyakozás éppoly törvényszerűnek tetszett, mint levegőt venni, beleszeretett Dominga Cortinába, egy szégyenlős, aranyos titkárnőbe a bírósági jegyzői hivatalban. Abban még nem volt semmi újdonság, hogy szerelmes lett. Pár évente mindig megjelent egy nő a munkahelyén, a templomi padsorok közt, vagy a tízemeletesben, ahol lakott, aki megtetszett neki, és olyan heves vágyra lobbant, mintha elcsapta volna egy gyorsvonat. Érdeklődése végül sosem talált viszon-

zásra, így akkor sem gondolta, hogy másról lenne szó, amikor Dominga lesütötte a szemét, valahányszor Tommy a közelben járt. Teljesen érthető is lett volna, hiszen Dominga csak harmincegy éves volt. Ám az egyik barátnőjének feltűntek Tommy sóvárgó pillantásai, és megsúgta, hogy el kellene hívnia randizni. Kilenc héttel később összeházasodtak. Tizenegy hónappal azután pedig megszületett Tomaso. Ha Dominga meghalna, a világ összeomlana, akár egy halott csillag, minden anyag egyetlen atommá zsugorodna. Tommy ugyanis folyton oda lyukadt ki, hogy egyetlen alapvető dologban igenis megváltozott: boldog lett. Végre-valahára. Arról nem beszélve, hogy olyan életkorban, amikor már azok sem remélhettek repetát, akiknek bőven kijutott a jóból. – Harmincöt éve, vagy mióta házasok – mondta ezúttal Tommy. – Jézusom. Ilyen helyzetben van, hogy az ember furcsán viselkedik. Különben is fura fazon. – Úgy hírlik – felelte Brand. Jim nem igazán ismerte Sabichet. Az elnök neki csupán egy távoli személy volt. Brand nem emlékezhetett azokra az időkre, amikor Rusty az ügyészi hivatal folyosóit rótta bosszús ábrázattal, amely mintha elsősorban saját magának szólt volna. Brand negyvenkét éves volt. Negyvenkét év már felnőttnek számít. Elég idős ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke lehessen, vagy hogy a főügyészi hivatalt irányítsa. De Tommy máshogy felnőtt. Tommy élete Brandnek történelem. – A zsarunak valami nagyon böki a csőrét – tette hozzá Brand. A rendőrökkel mindig csak a baj van. A jófiúk valójában kivétel nélkül álruhás rosszfiúk. – Szerinte mi történt? – kérdezte Molto. – Vannak erőszakra utaló nyomok? – Hát, még megvárják a halottkémet, de nincs vér, vagy ilyesmi. Nincsenek külsérelmi nyomok.

– Akkor? – Hát, nem tudom, főnök… de huszonnégy óra? Az alatt sok mindent el lehet rejteni. Feloldódhatnak dolgok a véráramban. – Milyen dolgok? – Mit tudom én, Tom, csak ötletelek. De a zsaruk úgy érzik, tenniük kellene valamit. Ezért kerestelek meg ezzel. Ahányszor csak Tommy visszagondolt a huszonkét évvel korábbi Sabich-perre, a vadul kavargó érzelmek vertek visszhangot a múltból. Carolyn Polhemus beosztott ügyésznőt, Tommy barátját, azon nők egyikét, akik után akarva-akaratlan epekedett, holtan találták a lakásában. Megfojtották. Mivel a bűncselekmény a főügyészi székért a hivatalban lévő Ray Horgan és Tommy régi jó barátja, Nico Della Guardia közt vívott brutális választási kampány kellős közepére esett, a gyilkossági nyomozás az első pillanattól feszült légkörben folyt. Ray a helyettesére, Rustyra bízta, aki soha nem említette, hogy titokban viszonyt folytatott Carolynnal, ami hónapokkal korábban csúnya véget ért. Azután Rusty eltökölte az ügyet, és hogy, hogy nem, elmulasztott begyűjteni egy sor olyan bizonyítékot – telefonos híváslistákat, ujjlenyomat-elemzéseket –, amely egyenesen rá mutatott. Sabich bűnössége magától értetődőnek látszott, amikor megvádolták Nico választási győzelme után. Az ügy a tárgyaláson mégis darabjaira hullott. Bizonyítékok tűntek el, és a törvényszéki halottkém, aki a Carolynban talált ondómintában azonosította Rusty vércsoportját, megfeledkezett arról, hogy az áldozat elköttette a petevezetékét, és a tanúk padján azt sem tudta megmagyarázni, miért használt Carolyn egy közönséges spermicidet is. Rusty ügyvédje, Sandy Stern rávilágított a vád homlokzatának minden egyes repedésére, és az összes hibát – a hiányzó bizonyítékokat, a minta vélhető beszennyeződését – Tommynak tulajdonította, mintha az szándékosan próbálta volna rákenni Sabichre a gyilkosságot. És Sandynek

bejött a számítása. Rusty szabadon távozott, Nicót visszahívták a választópolgárok, és hogy még egyet belerúgjanak a földön fekvőbe, Sabichet nevezték ki megbízott főügyésznek. Az azóta eltelt évek alatt Tommy megpróbálta objektíven felmérni, lehetséges-e, hogy Rusty nem volt bűnös. Logikusan nézve akár még igaz is lehetett. És hivatalosan ezt az álláspontot képviselte. Tommy soha senkinek nem beszélt az ügyről anélkül, hogy meg ne említette volna: ki tudja? A rendszer működött. A bírót felmentették. Lapozzunk. Tommy nem értette, hogyan kezdődött az idő, hogy mi történt Jimmy Hoffával, vagy hogy miért szenvedett évről évre vereséget a Trappers. És fogalma sem volt, ki ölte meg Carolyn Polhemust. De a szíve nem igazán hallgatott az észérvekre. Legbelül korommal írta fel, ahogyan az emberek a kezdőbetűjüket perzselték a barlang falára egy fáklyával: Sabich tette. Egy teljes évig nyomoztak utána, mire bebizonyosodott, hogy Tommy nem követte el azon kötelességszegések egyikét sem, amelyekkel a per folyamán alattomosan megvádolták. Nem mintha Tommy nem követett volna el hibákat. Bizalmas információkat szivárogtatott ki Nicónak a kampány során; az is igaz, hogy az összes beosztott ügyésznek eljárt a szája. Viszont Tommy nem dugdosott bizonyítékokat, ahogy hamis tanúzásra sem vett rá senkit. Tommy ártatlan volt, és mivel tudta, hogy ártatlan, ebből egyenesen következett, hogy Sabich bűnös. De Tommy senkinek, még Domingának sem bizonygatta az igazát, aki szinte soha nem kérdezte a munkájáról. – Ennek nem mehetek a közelébe – mondta Brandnek. – Túl sok közöm van hozzá. Brand vállat vont. Tagbaszakadt férfi volt, felvételt nyert az egyetemi focicsapatba, és végül beválasztották a hivatalos álomválogatottba külső linebackernek. Azóta eltelt húsz év. Nem sok hajszál maradt hatalmas fején. Amit ezúttal lassan csóvált.

– Nem passzolhatsz minden ügyet, ahol a vádlott másodszor térül hozzád a körhintán. Előkeressem neked az aktáid közül, hányszor írtál alá vádiratot olyan tagok esetében, akik egyszer már megúszták a börtönt? – És azok közül vajon hányat fognak a legfelsőbb bíróságba választani? Rusty hatalmas árnyékot vet, Jimmy. – Csak mondom – dünnyögte Brand. – Nézzük meg, mit mutat ki a boncolás. De addig semmi mást. Nem akarom, hogy zsaruk szaglásszanak Rusty háta mögött. És a hivatal sem tehet lépéseket az ügyben. Nem akarok vádesküdtszéki idézéseket vagy hasonlókat látni, csakis akkor, ha valami kézzelfogható eredményt kapunk a boncolás után. Márpedig nem fogunk kapni. Gondolj, amit akarsz Rusty Sabichről, de okos ember. Nagyon okos. Hadd játsszanak csak a nearingi zsaruk a homokozójukban, amíg nem hallunk a halottkém felől. Ez minden. Tommy látta, hogy Brandnek nincs ínyére a dolog. De megjárta a tengerészgyalogságot, és tudta, hogyan kell parancsot teljesíteni. Távozás előtt, ahogyan hasonló helyzetben szokta, leheletnyi rosszallással csak annyit jegyzett meg: – Ahogy akarod, főnök. Miután magára maradt, Tommy gondolatai egy pillanatig Barbara Sabichre terelődtek. Fiatalon dögös csaj volt, sűrű, fekete göndör hajjal, bomba jó testtel, és olyan kemény pillantással, ami azt sugallta, hogy nem lesz egy férfié sem. Tommy alig látta az elmúlt néhány évtizedben. Nem kellett megosztania a felelősséget a férjével, és alighanem direkt kerülte Moltót. Sabich pere alatt ott ült a tárgyalóteremben mindennap, és szemével villámokat szórt Tommyra, amikor a nőre pillantott. Tommy néha legszívesebben megkérdezte volna tőle: miért vagy olyan biztos a dolgodban? A választ most már magával vitte a sírba. Miként ministráns kora óta mindig tette, Tommy elmormolt egy rövid imát a halottért. Fogadd

magadhoz, Uram, Barbara Sabich lelkét, és adj néki örök nyugodalmat. Ha emlékei nem csaltak, Barbara zsidó volt, szóval nem hatották volna meg az imái, mint ahogy Tommyért sem volt különösebben odáig már Rusty vádemelése előtt sem. Tommynak mindig rosszulesett, ha megvetéssel sújtották, amivel gyakran volt kénytelen szembesülni élete során, és most is úgy kellett reflexből elnyomnia magában a felgyülemlő érzést. Így is, úgy is imádkozna érte. Hajlamos volt ilyesmire, ez tűnt fel Domingának is, és végül ezekkel nyerte meg magának. Tudta, hogy Tommy jólelkű, jobban belelátott, mint bárki az anyján kívül, aki öt éve hunyt el. Tommy látta maga előtt fiatal, kissé molett feleségét, akin a megfelelő helyeken volt mit fogni, és egy pillanatra heves vágy fogta el. Merevedése támadt. Azzal nem vétkezek, döntötte el, ha a saját feleségemre gerjedek. Vélhetőleg Rusty is így vágyakozott egykoron Barbara után. Aki nincs többé. Fogadd magadhoz, Istenem, gondolta újra. Aztán körülnézett a szobában, és ismét arra próbált rájönni, mennyit is változott.

3. fejezet Rusty, 2007. március 19.

A Harmadik Körzeti Fellebbviteli Bíróság jelenleg a központi bíróság hetvenéves épületében működik. A fehér oszlopos, vörös téglás épületet a nyolcvanas években újították fel a szövetségi bűnüldözési alapból. A pénz nagy részét az alsóbb szinteken lévő büntetőperes tárgyalótermek tatarozására fordították, de jókora összeget áldoztak arra is, hogy a felső szinten új otthont alakítsanak ki a fellebbviteli bíróságnak. A dollármilliókat abban a reményben ölték bele a felújításba, hogy új életet lehelnek ebbe a belvároson és a 843-as országút alkotta szurdokon túli térségbe, de az ügyvédek beszállnak a luxusautójukba, és eltűznek, amint vége a tárgyalásnak, és kevés kereskedő hajlandó befektetni egy olyan környékbe, ahol nagy számban fordulnak meg napi rendszerességgel bűncselekménnyel vádolt bűnözők. A központi bíróság és az utca túloldalán lévő szürke középület, a városháza között húzódó betonozott tér leghasznosabb funkciójának a tömegdemonstrációk megrendezése bizonyult. Ötven méterre sem jutok a bíróságtól, útban Raymond felé megtudni, mi hír a kampányomról, amikor valaki a nevemen szólít. Megfordulok, és John Harnason áll mögöttem. Szalmakalap van rajta, vörös haja kicsit úgy áll kétfelé, mint Bozo bohócnak. Egyből az a gyanúm támad, hogy az ajtónál leselkedett, arra várva, mikor lépek ki rajta. – Meg szabad kérdeznem, hogy állok, bíró úr? – Mr. Harnason, nekünk nem lenne szabad beszélnünk, főleg addig nem, amíg az ügye még elbírálás alatt van. – A bírók csak akkor találkozhatnak a peres felekkel, ha a másik oldal is képviselteti magát.

Harnason szája elé illeszti tömzsi ujját. – Akkor arról egy szót se többet, bíró úr. Csak szerettem volna csatlakozni a születésnapi jókívánságokhoz, és személyesen megköszönni az óvadékot. Mel azt mondta, titánból lenne a töke annak a bírónak, aki megállapítaná az esetemben. Nem mintha nem lett volna jogom hozzá. De azt mondta, senkit nem tapsolnak meg, ha elítélt gyilkosokat helyeznek szabadlábra. De persze maga is tud egy keveset arról, hogy milyen az én cipőmben járni. Régi motoros lévén fapofával hallgatom. Életem mostani szakaszában hónapokig nem említi senki a vád alá helyezésemet és a peremet. Hátat akarok fordítani neki, de Harnason feltartja a kezét, szokatlanul hosszú körmeit. – Be kell valljam, kíváncsi voltam, vajon emlékszik-e rám, bíró úr. Amolyan rossz pénz vagyok az életében, aki nem vész el. – Ismerjük egymást? – Régebben ügyvéd voltam, bíró úr. Jó régen. Amíg eljárást nem indított ellenem. Összesen majdnem tizenöt évig dolgoztam a főügyészi hivatalban, több mint tizenkét évig főügyész-helyettesként, aztán két évig, akárcsak Tommy Molto, a bíróság által kinevezett megbízott főügyészként, mielőtt a bírói testületbe választottak volna. Ha akkor kérdez, sem emlékeztem volna minden egyes ügyemre, most meg egyenesen reménytelen. De szinte soha nem vádoltunk meg akkoriban ügyvédeket. Ahogy papokat, orvosokat vagy cégvezetőket sem. A bűnhődés anno főleg szegényekre korlátozódott. – Régen nem Johnnak hívtak – magyarázza. – John az apám volt. Én J. Robert néven futottam. – J. Robert Harnason – mondom, mintha egy varázsigét hallanék, és fojtott nyögés tör fel a torkomból. Nem csoda, hogy Harnason ismerősnek tűnt.

– Na, most már beugrott, ugye? – Láthatóan örül, hogy ilyen hamar eszembe jutott az esete, bár nehezen tudom elképzelni, hogy ne neheztelne. Harnason egy környékbeli megélhetési ügyvéd volt, aki egy idő után megunta, hogy kuncsorognia kell az ügyekért, és egy jól ismert stratégiához folyamodott életszínvonalának javítása érdekében. Megállapodást kötött személyi sérüléssel kapcsolatos ügyekben, de nem fizette ki a biztosító által az ügyfelei részére folyósított összeget, hanem megtartotta magának, és ha valamelyik ügyfele sokadszorra követelte tőle a pénzt, akkor megadta egy másnak járó kártérítésből. A Tri-Citiesben ügyvédek százai követték el évente ugyanezt a nagystílű csalást, és nyúltak az ügyfeleik malacperselyébe, hogy fizetni tudják a lakbért, az adót vagy a gyerekeik taníttatását. A legcsúnyább eseteknek a kamarából való kizárás lett a vége, és feltehetőleg Harnason is megúszta volna ennyivel, ha nem lett volna egy súlyosbító körülmény: hosszú bűnlajstromot szedett össze közszemérem elleni vétségekkel a korabeli meleg árnyékvilág oszlopos tagjaként, ahol a zsaruk felváltva razziáztak és jelentkeztek kenőpénzért a bárokban. Ügyvédje, Thorsen Skoglund, egy szűkszavú finn, aki már régóta nincs köztünk, nem fogta vissza magát, amikor vitába szállt azon döntésemmel, hogy bűntett elkövetésével vádolom. – Azért citálja bíróság elé, mert buzi. – Na és? – kérdeztem. Gyakran eszembe szokott jutni a beszélgetés, ha ugyan az nem is, hogy kire vonatkozott, mert már a kimondás pillanatában úgy éreztem, mintha egy kéz integetne a szívem közelében, hogy felhívja magára a figyelmet. Az eddigi munkáim során mind ügyészként, mind bíróként azzal a legnehezebb szembenézni, hogy sok mindent tettem a törvény nevében, amit utólag a történelemmel együtt én is megbántam. – A bíró úr megváltoztatta az életemet. – Nem undok hangnemben beszél, de akkortájt kemény sora volt egy csicskának a börtönben. Na-

gyon kemény. Amennyire emlékszem, jóképű fiatalember volt, kicsit lágy vonásokkal, hátranyalt gesztenyebarna hajjal, izgága típus, de sokkal kiegyensúlyozottabb, mint az a furcsa kis emberke, aki leszólított az utcán. – Ez nem úgy hangzik, mintha hálálkodna, Mr. Harnason. – Nem, dehogy. Akkoriban nem köszöntem volna meg. De őszinte leszek, bíró úr. Realista vagyok. De tényleg. Huszonöt éve akár fel is cserélődhettek volna a szerepek. Kétszer jelentkeztem a főügyészi hivatalba, és majdnem felvettek beosztott ügyésznek. Akár én is lehettem volna az, aki megpróbálja magát rács mögé dugni, mert lefeküdt valakivel. Mert igazából ezért emeltek maga ellen vádat, ugye? Emlékeim szerint nem sok bizonyítékuk volt azonkívül, hogy a mézesbödönbe mártogatta az ujját. Nagyjából megfelel a valóságnak, amit mond. Megértettem Harnason üzenetét. Ő elsüllyedt, míg én a felszínen maradtam. És – neki legalábbis – nehéz belátni, miért történt így. – Ennek a beszélgetésnek nincs sok teteje, Mr. Harnason. És nem is helyénvaló. – Megfordulok, mire ismét utánam nyúl. – Nem akartam bajt okozni, bíró úr. Csak köszönni. És köszönetet mondani. Kétszer is a kezében volt az életem. Most jobban bánt velem, mint először… egyelőre. – A kikötés kis mosolyt csal az arcára, de aztán jobban belegondolva elkomorodik. – Azért még van esélyem, bíró úr? – mormolja, és ettől hirtelen olyan sajnálatra méltónak tűnik, mint egy árva kisgyerek. – John – mondom, azzal elhallgatok. „John”? De az a tény, hogy soksok éve egyszer már találkoztunk, és hogy ártottam neki, valamiért arra késztet, hogy leszálljak a magas lóról. Meg aztán aligha tudnám vis�szaszívni a nevét, miután kiszaladt a számon. – A vitából ön is láthatta, John, hogy az érvelése nem talált teljesen süket fülekre. Az elbírálás még folyamatban van. – Szóval még nincs minden veszve?

Fejrázással jelzem, nem mondok többet. Ettől függetlenül megköszöni, még meg is hajol a nagy hálálkodásban. – Boldog születésnapot! – kiált utánam, amikor végre hátat fordítok neki. Elsétálok a múlt kísérteteivel.

Mire a Raymonddal megejtett, némileg nyugtalanító kampánymegbeszélés után visszaérek az épületbe, elmúlt öt óra, a boszorkányok órája, amikor a közalkalmazottak felszívódnak. Anna, messze a legkeményebben dolgozó fogalmazó, aki eddig nálam volt, most is, mint oly sokszor, bent maradt egyedül gályázni. Cipő nélkül utánam ballag az irodámba, ahol a polcokon bőrkötéses, a számítógépek korában jóformán már csak díszítőelemnek számító jogi szakkönyvek sorakoznak családi és a szakmai pályafutásomhoz kötődő fényképek és mementók társaságában. – Készülődik? – kérdem tőle. Anna utolsó munkanapját pénteken fogjuk megünnepelni egy a tiszteletére rendezett vacsorával, amit minden távozó fogalmazónak meg szoktam tartani. A rákövetkező hétfőn Anna munkába lép Ray Horgan cégének peres részlegén. Magasabb fizetést fog kapni, mint én, és, ami már régóta esedékes, végre belevág a Nagybetűs Életbe. Az elmúlt tizenkét évben volt már mentős, reklámszövegíró, hallgató a közgázon, marketing-menedzser, most pedig ügyvéd lesz. Nathez hasonlóan Anna is egy olyan generációhoz tartozik, akiknél gyakorta olybá tűnik, mintha megátalkodottan ironikus szemléletmódjuk miatt földbe gyökerezne a lábuk. Vehetünk tulajdonképpen bármit, amiben az emberek hisznek, és rámutathatunk a bennük rejlő, nevetséges ellentmondásokra. Ezért aztán ki is nevetik ezeket. És egy helyben toporognak. – Fogjuk rá – feleli, majd kivirul az arca. – Hoztam egy születésnapi képeslapot. – Ennyi minden után? – képedek el, de azért átveszem a borítékot.

„HATVANÉVES lettél”, olvasható rajta. Egy szűk pulcsis, észbontóan jó szőke nőt ábrázoló kép. „Túl öreg vagy ahhoz, hogy több eszed legyen.” A hátlapon: „Vagy hogy érdekeljen.” A kártya még hozzáteszi: „Élvezd ki!” Alá csupán annyit írt: „Szeretettel, Anna.” „Vagy hogy érdekeljen.” Bár így lenne! Vajon csak én képzelem, vagy a bögyös csaj halványan még hasonlít is Annára? – Aranyos – mondom. – Annyira tökéletes – feleli. – Nem tudtam megállni, hogy ne vegyem meg. Egy kis ideig egy szót sem szólok, csak nézzük egymást. – Na menjen dolgozni – mondom végül. Fájdalom, Anna nagyon helyes, szeme zöld, haja búzaszőke, pirospozsgás, sportos testalkatú. Csinos, még ha nem is feltétlenül lélegzetelállító, nagy adag természetes vonzerővel rendelkezik. Kivonul az irodámból, és az összhatást fokozandó még széles, de formás fenekét is riszálja egy kicsit. Elhessegetem. Anna lassan két és fél éve dolgozik nálam, régebb óta, mint bármelyik korábbi beosztottam. Ravasz jogász, látszik, hogy van érzéke a hivatásához, ezenkívül vidám természetű, lelkes típus. Szinte mindenkivel közvetlen, és gyakran oltári vicces, amit ő szokott élvezni a legjobban. És még a kedvessége is határtalan. Mivel a számítástechnikai ismeretei meghaladják az informatikai részlegen dolgozók többségéét, az ebédidejéből mindig áldoz hibaelhárításra más bírók irodájában. Süteményt süt a személyzetnek, emlékszik mindenki születésnapjára, a családjukkal kapcsolatos legapróbb részletekre. Más szóval olyan ember, akit érdekelnek mások, és ez népszerűvé teszi. Míg mások élete boldogsággal tölti el, a sajátja annál kevésbé. A szerelem kitölti minden idejét. Másra sem vágyik, és kétségbe van esve miatta. Sorra hurcolta be az irodába a különböző önsegítő könyveket, amiket aztán előszeretettel csereberélt Joyce-szal, a törvényszolgámmal.

Szeressenek, ahogy szeretnéd. Honnan tudjuk, hogy szeretnek-e eléggé? Amikor ebéd közben olvas, látom szertefoszlani a derűs felszínt. Anna sokáig dolgozott nekem, tovább, mint tervezte, mert az utódjául felvett Kumari Bata váratlanul teherbe esett, és fel sem kelhetett az ágyból. Törvényszerű volt hát, hogy bizalmas viszonyba kerüljünk. Hetente néhányszor késő estig bent maradunk adminisztrálni, és egy ideje levetkőzte minden gátlását, és ezeken az estéken kiönti nekem a lelkét, gyakran érintve viszontagságos szerelmi életét. – Eljárok randizni, és igyekszem nem túl komolyan venni, hogy el ne bízzam magam – magyarázta egyszer. – Mondhatjuk, hogy bevált. Most már egyáltalán nem bízom semmiben. – Elmosolyodott, mert szokásához híven inkább a humoros oldaláról fogja fel ezeket a megjegyzéseket, mintsem keserűen. – Tudja, huszonkét évesen férjhez mentem, de a házasság egy nanoszekundumig tartott, és miután vége lett, egy percig sem aggódtam, hogy nem fogok találni valaki különlegeset. Gondoltam, tök fiatal vagyok. De a férfiak még most is azok! Harmincnégy éves vagyok. A legutóbbi pasi, akivel randiztam, negyven volt. És tiszta kisfiú. Mint egy óvodás! Még a szennyest sem tanulta meg felvenni a padlóról. Nekem egy férfi kell, egy felnőtt férfi. Az egész ártatlannak tűnt, egészen addig, amíg néhány hónapja az a gyanúm nem támadt, hogy felnőtt címszó alatt engem szemelt ki. – Miért olyan nehéz lefeküdni valakivel? – kérdezte egy decemberi estén, egy újabb eredménytelen első randi elmesélésekor. – Azért ezt erősen kétlem – nyögtem ki, miután levegőhöz jutottam. – Olyasvalakivel mindenképpen, aki sokat jelent nekem – válaszolta, majd elkámpicsorodva megrázta vállig érő, többféle árnyalatban játszó haját. – Tudja, lassan úgy vagyok vele, leszarom, kipróbálnék bármit. Na jó, bármit azért nem. Törpékkel és lovakkal nem csinálnám. De talán elmehetnék az egyik olyan helyre, amire eddig álmomban sem gondol-

tam volna. Vagy felmerült bennem, de aztán csak nevettem, hogy juthat ilyesmi az eszembe. Mert a „normális” módszer nem vezetett túl nagy sikerhez. De az is lehet, hogy rossz kislánynak kellene lennem. Maga volt már rossz kisfiú, bíró úr? – szegezte nekem váratlanul a kérdést, és zöld szeme úgy pásztázott, mint egy radarkészülék. – Mind voltunk már rosszak – feleltem halkan. Ez volt a fordulópont. Azóta, ha négyszemközt vagyunk, leplezetlen nyíltsággal közeledik felém – olcsó szexuális célzások, kacsingatás, jó hogy ki nem teszi az ELADÓ táblát. Egyik este nemrég egyszer csak megtorpant, lesimította a blúza derekát, és oldalra fordult. – Maga szerint nem túl nagyok a melleim? – kérdezte. Túl sokáig gyönyörködtem a látványban, mielőtt azt feleltem volna, amilyen semleges hangon csak tudtam, hogy jól néz ki. Két kifogásom is van ennek eltűrésére. Először is, a maga harmincnégy évével Anna egy kicsit túlkoros bírósági fogalmazónak, és rég túl van már azon az életszakaszon, amikor gyerekesnek lehetne mondani a viselkedését. Másodszor, már úgysem lesz itt sokáig. Kumari, aki időközben egészséges anya lett, múlt héten kezdett, és Anna már csak néhány napig maradt betanítani. Őszintén fájlalni fogom, hogy megválok Annától, de egyúttal jelentősen meg is könnyebbülök. Ám mivel elég az időre bíznom a problémáimat, azt az egy dolgot nem tettem meg, amit a józan paraszti ész diktál: leülni Annával, és nemet mondani. Finoman. Kedvesen. Nyíltan elismerve, mennyire hízelgő rám nézve az udvarlása. De kategorikusan nemet mondani. Többször is rákészültem a beszédre, de képtelen vagyok elmondani. Egyrészt nincs kizárva, hogy borzasztóan kínos helyzetbe hoznám magam. Anna humorérzéke, amit a mai Mars és Vénusz dichotómia fémjelezte érában „maszkulin” szóval lehetne illetni, gyakran az jó ízlés határát súrolja. Félek, azt felelné, viccnek szánta az egészet, hiszen van az úgy, hogy az

ember szándékosan átesik a ló túloldalára, mert éreztetni akarja, hogy nem gondolja komolyan. Egy fokkal kellemetlenebb bevallani, hogy vonakodok lemondani egy huszonöt évvel fiatalabb, csinos nő vélt vagy valós (vagy akár csak heccből csinált) szexuális hajlandóságából fakadó tiszta párlatáról, életvizéről. Mégis, kezdettől tudom, hogy vissza fogom utasítani. Nem tudom, hogy a vonzalmak hány százaléka marad meg a flörtölés szintjén, sosem lépve át a legszigorúabban őrzött határt, a fantázia és a valóság közt húzódót, de biztosra veszem, hogy a nagy része ebbe a kategóriába esik. Ha eltekintünk egy furgon hátsó ülésén lezavart, részeg numerától a nemzeti gárdai alapkiképzésem idejéből, akkor harminchat évi házasság alatt mindössze egyszer léptem félre, egyetlen őrült, megszállott kicsapongásom volt, amikor átadtam magam a gyönyör élvezetének, és közvetlenül ez vezetett el oda, hogy bíróság elé állítottak emberölés vádjával. Ha nem én vagyok a saját kárán tanuló ember mintapéldája, akkor nem tudom, kicsoda. Fél órája sem dolgozom az irodámban, amikor Anna ismét bekukkant. – Nem kellene már indulnia? Dehogynem. Otthon vacsorával várnak a születésnapom alkalmából. – Basszus – felelem. – Kiment a fejemből. Elhozta a pendrive-ot, amire minden este felrakja az otthon átnézendő vázlatokat, majd segít belebújni a zakómba, és megigazítja a válltömést. – Még egyszer boldog születésnapot, bíró úr – mondja, majd egyik ujjával megérinti a középső gombot. – Remélem, teljesül a kívánsága. – Levetkőztet a szemeivel, majd lábujjhegyre áll a harisnyájában. A pillanat már-már valószínűtlenül banális és egyértelmű, de aztán ajkát egy röpke másodpercig az enyémre nyomja. Szokásomhoz híven nem ellenkezem. Tetőtől talpig forróság járja át a testem, de se szó, se beszéd, kiviharzok az ajtón.

4. fejezet Tommy Molto, 2008. október 3.

Jim Brand bekopogott Tommyhoz, de megvárta az ajtóban, amíg a főügyész behívja. Első, rövidre szabott 2006-os főügyészi ciklusa alatt úgy érezte, nem tudja kivívni a többiek tiszteletét. Harminc évet húzott le a hivatalban, mindennap reggel nyolctól este tízig bent volt, és kialakult róla az egykedvű harcos képe, ezért a többi ügyésznek nehezére esett a hivatal vezetőjének kijáró tisztelettel viseltetni iránta. Ez akkor változott meg, amikor Brand lett a főügyész-helyettes. Kétség sem férhetett hozzá, hogy felnéz Moltóra, kedveli, és magától értetődött, hogy megtegye azokat az apró, hivatalos gesztusokat – ajtón kopogás –, amelyek következtében az ügyészek „főnök”-kel köszönnek Tommynak. – Rendben – mondja Brand. – Van némi fejlemény Rusty Sabich kapcsán. Az első boncolási jelentés az asszonyról. – És? – És érdekes. Mondhatom? Tulajdonképpen jó kérdés volt. Vajon Tommy készen állt? Könnyen a vesztét okozhatja, ha megint kikezd Rusty Sabichcsel. Jelenleg az volt a közvélekedés, az keringett a bíróság épületében, mint fluorid a Kindle folyóból nyert csapvízben, hogy a Sabich-ügyet Nico kapkodta el. Tommy is vele tartott, de nem ő tehet a meggondolatlan, ám rossz szándéktól mentes végső döntésről. Ez az értelmezés mindenkinek megfelelt. Miután lemondott főügyészi tisztségéről, Nico Floridába költözött, ahol csilliárdokat keresett a dohánylobbi peres ügyeivel. Volt egy szigete

Florida mellett, ahová évente legalább kétszer meghívta Tommyt, most már Domingával együtt. Ami Tommyt és Sabichet illeti, mindketten partra kecmeregtek a személyes csapások után, és élték tovább életüket. Történetesen Rusty, az akkori megbízott főügyész adta vissza Tommy munkáját, mintegy némán elismerve, hogy a koholt vádakkal való dobálózás süket duma volt csupán. Ha manapság összetalálkoztak, ami elég gyakran előfordult, kimért szívélyességgel viszonyultak egymáshoz, nem csak azért, mert ez volt a szakmai követelmény, hanem talán azért is, mert együtt vészelték át ugyanazt a kataklizmát. Mint két fivér, akik soha nem jönnek ki jól egymással, de közös neveltetésük hagyott rajtuk sebeket és formálta őket. – A halál oka szívritmuszavar és valószínűsíthető hipertenzív reakció miatti szívelégtelenség – mondta Brand. – Mi ebben az érdekes? – Hát, pont ezt mondta Sabich is. Hogy szabálytalanul vert a szíve, és magas volt a vérnyomása. Ezt mondta a rendőröknek. Hogy tudott így beletrafálni? – Ugyan már, Jim. Gondolom, előfordult másnál is a nő családjában. – Sabich is ezt mondta. Így halt meg az örege. De nem lehet, hogy elpattant az aortája? Nem lehet, hogy agyvérzést kapott? Nem. Bumm, egyből rávágta, hogy „szívelégtelenség”. – Hadd nézzem! – kérte Molto. Kinyújtotta a kezét a jelentésért, és közben úgy döntött, hogy inkább becsukja az ajtót. A küszöbről kinézett az előtérbe, ahol két titkárnője dolgozott, és az onnan nyíló folyosókra. Valamit muszáj lesz kezdenie az irodákkal; Tommynak ez is mindennap az eszébe jutott. A főügyészi hivatalnak a nyomasztó, gyantafényű városháza adott otthont, amióta Tommy ott dolgozott – annak pedig immár harminc éve –, és még azelőtt is legalább huszonöt évig. Az épület kész életveszély volt, műanyag foglalatú kábelek tekeregtek a padlón, akár a

hentes elől menekülő kolbászok, és légkondicionálást egyedül az ablakba szerelt, kattogó klíma szolgáltatott. Tommy visszaült a székébe, és elolvasta a boncolási jegyzőkönyvet. Ott is volt: „Hipertenzív szívelégtelenség.” Magas volt a vérnyomása, a felmenőinek olyan gyenge volt a szíve, mint egy versenyló bokája, és álmában halt meg, hirtelen felszaladhatott a láza. A halottkém természetes halál megállapítására tett javaslatot, amely összhangban van az áldozat kórtörténetével. Tommy végig a fejét ingatta. – Az asszony ötven kiló és százhatvan centi volt – mondta Brand. – Napi rendszerességgel tornázott. Harminc évet letagadhatott volna. – Jimmy, tíz dolcsiban fogadok, hogy azért tornázott napi rendszerességgel, mert a családjában senki nem érte meg a hatvanhatodik életévét. A génekkel hiába hadakozol. Mit mutat a vérkép? – Hát, végeztek egy immuntesztet. Toxikológiai rutinvizsgálatot. – Kimutatott valamit? – Sok mindent. A hölgyeménynek hajóbőrönd méretű gyógyszeres szekrénye volt. De nem találtunk semmi olyat, amit ne receptre szedett volna. Altató, amit minden este bevett, meg ilyen mániás depressziós szarok. Molto a helyettesére bámult. – Azok a vackok szívelégtelenséget okozhatnak, igaz? – Ha klinikai dózisban szedik, akkor nem. Mármint, általában nem szoktak. A halál beállta után nehéz megbecsülni az arányukat. – Passzol a kórtörténetéhez, hogy természetes halállal hunyt el, ha pedig mégsem, aminek az esélye kábé egy az ötvenhez, akkor véletlenül túladagolta magát. Brand elhúzta a száját. Nem volt mit mondania, de elégedett sem volt. – És mit üldögélt ott a pali huszonnégy órán át? – kérdezte Brand. A jó ügyészek olyanok, mint a jó zsaruk: néha egyetlen tényből fel tudnak

építeni egy egész ügyet. Brandnek még igaza is lehetett. De nem volt bizonyítéka. – Nincs miben nyomoznunk – közölte vele Tommy. – A fickó bő három hónap múlva a legfelsőbb bíróságban fog ülni, és nagy eséllyel a hivatal összes nyert ügyét ő hagyja majd jóvá vagy hatálytalanítja. Ha Rusty Sabich meg akarja keseríteni az életünket, lesz rá tíz éve. Miközben a helyettesével vitatkozott, Tommy lassan ráeszmélt, miről is van szó. Rusty Sabich semmit nem jelentett Brandnek. Az mozgatta, hogy Tommynak mit jelent. Hogy visszakapja az állását, húsz éve, amikor Rusty volt a megbízott főügyész, Tommynak be kellett ismernie, hogy a Sabich-perrel kapcsolatos bizonyítékok kezelésében megszegte a hivatali protokollt. Moltóra minimális büntetést szabtak ki: nem igényelhette vissza a fizetését arra az évre, amikor a tárgyalás utáni nyomozás időtartamára felfüggesztették. Ám az idő múlásával Tommyt ballasztként húzta le beismerő vallomása. A Kindle megyei elsőfokú bíróság bíróinak több mint fele a főügyészi hivatalból került át, és korábban Tommy munkatársa volt. Tudták, milyen ember – megbízható, tapasztalt, kiszámítható, bár humortalan –, és örömmel nevezték ki a hivatal ideiglenes vezetőjének, miután a megválasztott főügyész, Moses Appleby mindössze tíz nappal az eskütétel után lemondott, mert nem operálható agytumort állapítottak meg nála. Ám a Demokrata-Kisgazda-Munkáspárti Központi Bizottság, ahol az összes mocskos titkot nyilvántartották, nem szívesen jelölte Tommyt főügyésznek, sőt még bírónak sem, holott Tommy igazából arra pályázott volna, mert hosszabb távon nagyobb anyagi biztonságot nyújtott egy friss családalapítónak. A választókat nem érdekelte, mennyire árnyalt a kép, és az egész jelölőlistát tönkrevághatta volna, ha az egyik ellenfele a választásokon előássa Tommy vallomását, és úgy tálalja, mintha egy bűncselekményt ismert volna be. Talán ha olyan komor sztáralkat lett

volna, mint Rusty, akkor venni tudta volna az akadályt. De mindent egybevetve nem bánta, hogy néhány bennfentesen kívül senki nem tud erről a sötét foltról az életrajzában, és hogy ez így is marad. Tény viszont, hogy Brandnek igaza volt. Ha bebizonyítja, hogy Rusty valójában gazember, talán tisztára moshatja a nevét. Akkor az sem számítana, ha minden napvilágra kerülne, senkit sem izgatna, hogy Tommy túllépett a hatáskörén. A végkimenetel azonban kétesélyes volt, nem érte meg a kockázatot. Évekig úgy tűnt, az is csak hiú ábránd lesz, hogy megtarthatja az állását, és a jól végzett munka öröme jóleső büszkeséggel töltötte el. Még lényegesebb, hogy kiköszörülhette a jó hírén még a Rusty perében őt ért vádakkal esett csorbát, így amikor két év múlva új főügyészt választanak, Tommy ismét magára kanyaríthatja a fehér lovag köpönyegét, nagymenőknek kijáró fizetséggel veheti a kalapját, és elmehet céges belső nyomozónak. Ha az emberek azt hiszik, hogy a pozícióját kihasználva bosszúhadjáratot indított, akkor erre keresztet vethet. – Jimmy, legyünk őszinték, jó? Nincs az az isten, hogy én még egyszer nekimenjek Rusty Sabichnek. Van egy egyéves gyerekem. Az én koromban más férfiak már a nyugdíjat fontolgatják. Muszáj a jövőmre gondolnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megint én legyek a rosszfiú. Tommy rendszeresen nem bírt napirendre térni élete alakulása felett. Soha nem akart előrenyomakodni a sorban, vagy repetázni, csak egy kis ízelítőre vágyott abból, amiből eddig kimaradt. Soha nem volt olyan nagy az egója, hogy azt képzelje, ki tudja cselezni akár az időt is. De Brand arckifejezése mindent elárult: ez nem Tommy Molto. Az az ügyész, akit ő ismert, nem így beszélne, nem a saját érdekeit nézné, nem óvakodna. Tommynak elfacsarodott a szíve Brand csalódottsága láttán. – A kurva életbe – káromkodott Molto. – Mit akarsz?

– Hadd járjak utána! – kérte Brand. – Egyedül. Nagyon óvatos leszek. De hadd győződjek meg arról, hogy a dolognak tényleg nagyobb a füstje, mint a lángja. – Ha valami kiszivárog, Jimmy, különösen a választások előtt, és nem találunk semmit, akár meg is írhatod a nekrológomat. Érted? Az életem hátralévő részével baszakodsz. – Meg se mukkanok. – Felemelte széles tenyerét, és ujját az ajkához emelte. – A kurva életbe – ismételte Tommy.