Szőcs Henriette: Alteregó

Fáraó-sziget, 1919. június 22.

Kedvesem, Omar levelének olvasását követő huszonnégy órában a poklok kínját éltem át – akkor még nem tudtam, hogy az Édenkertbe készülök. Kétségek gyötörtek, féltem a jövőtől, de a jelen annyira taszított, hogy nem tudtam józanul mérlegelni. Szerettem volna újból és újból átélni azt a remegést, amit a sejk karjaiban éreztem. Százszor is elolvastam a versét – kívántam és akartam őt.

Napközben fejfájásra hivatkozva szobámban maradtam, kértem, senki se zavarjon, még a cselédlányt is elküldtem. Magányomat készülődésre használtam, összeszedtem irataimat, ékszereimet és a legszükségesebbeket bepakoltam egy útitáskába. Próbáltam ésszerűen megfontolni, mit vigyek magammal. Mivel azonban eljövendő életem nem ismertem, így nem készülhettem fel rá, a jelenlegitől pedig szabadulni akartam, ezért minden nyűgjét magam mögött kívántam hagyni.

Azon igyekeztem, csomagom minél könnyebb és praktikusabb legyen, ne akadályozzon a menekülésben. Se a csomagolásban, se a menekülésben nem volt még gyakorlatom. Bőröndjeimet eddig a komornám töltötte meg, menekülésekről pedig kalandregényekben olvastam csak, de ott elfelejtették feltüntetni a listát, pontosan mit visznek magukkal a szereplők az útra. És a hősök általában férfiak, nem kell azon törniük a fejüket, vászon alsót vagy selyembugyit válasszanak.

91

Tízpercenként átcsomagoltam a kis, csau színű bőrkoffert, de még este sem voltam elégedett az eredménnyel.

Végül az összes ruhám gyűrött lett, alig találtam valami társaságba illőt a vacsorához, és egy selyemalsóneműt tettem a táskámba. Velencében vettük, nagyon izgató darab, már nem érdekelt, ha megfázom.

Vacsora közben a percek lassan csorogtak. Aztán vagy másfél órát kucorogtam sötétben, a szobámban, arra várva, hogy minden és mindenki elcsöndesedjen, végre éjfél legyen. Éppen ki akartam osonni az ajtón, mikor sötét árnyak tűntek fel az udvaron, kis híján beléjük botlottam. Elfelejtkeztem arról, hogy a szerzetesek utoljára tizenkettőkor imádkoznak – ilyenkor én már általában javában alszom. Összeszorult a szívem, nem magam miatt aggódtam, a sejket féltettem. Sokáig vártam, hátha jön még valaki. Az idő egyre telt.

– Édes Istenem, csak megvárjon! – fohászkodtam hangosan.

Mikor végre csend lett, összeszedtem magam, elindultam. A kerengő oszlopainak takarásában lopódzkodtam lassan előre. A bazilika mellett nem láttam senkit. Átvágtam az udvaron, megálltam a lépcsőnél, meresztettem a szemem, de hiába, ide a hold nem világított.

Hirtelen zajt hallottam, felsikoltottam. Azonnal egy erős kéz tapadt a számra és a mellemre. Megremegtem, meg sem kellett fordulnom, tudtam ki az.

– Már attól féltem, nem vár meg.

– Ne beszéljen csacsiságokat, kedvesem. Ennyit fáradoztam a verssel, meg a levél becsempészésével, gondolja, hogy a szerzetesek miatt feladnám? Egész idő alatt itt rejtőztem a lépcső mellett, ha nem jött volna 92

el, akkor magáért megyek a cellájába, bár a romantikus szöktetési változatot terveztem, nem az erőszakosat.

Most viszont induljunk szaporán, mielőtt a papok befejezik az ájtatosságukat.

Meglepetésemre Omar sejk a lépcső alá húzott, ahol egy kis ajtó nyílt. Kiderült, a templom alatt kusza alagútrendszer húzódik, ahol szerelmem nagyon jól kiigazodik. Sötétben ereszkedtünk lefelé, néhányszor megbotlottam. A cipőm nem volt jó választás. Egyszer csak fényt láttunk, Omar szolgája várakozott ránk fáklyával. Rengeteget gyalogoltunk, a félhomályban elvesztettem az időérzékemet. A kiálló kövek miatt a hepehupás talajon nem lehetett gyors iramban haladni.

Mikor végre kijutottunk, a Szent István remeteségnél találtuk magunkat, tehát valójában rövid kirándulás volt csupán. A legelésző lovakat szinte úgy kellett kitapogatni, annyira sötét volt. Felnéztem az égre, de se a holdat, se a csillagokat nem láttam. A sejk is az eget kémlelte. Elkomorodva sürgetett: – Igyekeznünk kell, őzikém, hamarosan itt a vihar.

Ne egy frissítő záporra gondoljon, hanem sivító szélre, homokgörgeteggel. Még jókora út áll előttünk. De ennek is van előnye, legalább ha keresnek, nem akadnak a nyomunkra.

Elképzeltem, vajon ki üldözhetne. A papok nem mozdulnak a kolostorból, szinte önellátók. Nem hinném, hogy a szöktetéssel meggyanúsítanák jótevőjüket, és kopogtatnának a kapuján, adja vissza az angol nőt.

A katonák pedig egyiptomi zsoldosok, akiket leginkább a helyben megtermelt, testes bor érdekel. Valószínűleg most is a hordók tövében horkoltak. Legveszélyesebb 93

üldöző a férjem, de egy hétbe telik, mire a fülébe jut majd szökésem híre, és Ludvig ideér a Szent Katalin apátságba.

– Hová megyünk? – kérdeztem végül.

– Ismerős ezen a vidéken, tudni fogja, ha megmondom? – nevetett rajtam Omar. – A szigetemre, a Fáraó-szigetre. Ott majd biztonságban lesz, többet nem háborgathatja senki.

Gyorsan rám terített egy csadort, még az arcomat is betakarta vele, csak a szemem látszott ki. Álcának kiváló volt, akkor még nem gondoltam rá, hogy ez lesz majd a mindennapi viseletem. Saját arcát bebugyolálta a turbánjába, felültetett maga elé a lóra, és elindultunk.

– Allah maana! A keresztnevét azért elárulhatná, mégse hívhatom már Lady Greynek. Lady El-Masrinak meg még nem.

– Lizzy.

– Tetszik, illik magához. Olyan doromboló, kis cicás.

Szótlanul folytattuk utunkat, egyre szorosabban magához ölelt. A szél felerősödött, szerencsére a hátunk mögül fújt, repítette a lovat, mintha szárnyra kelt volna. Felkavarta a homokot, a por mindenünket beterítette. A homokszemek jégesőként kopogtak a hátunkon, és mint üvegszilánkok karcolták fedetlen bőrünket. Beburkolt a köpenyébe, végül már semmit sem láttam. Hamarosan izgatottan kiáltozni kezdett arabul.

Kidugtam a fejem, és észrevettem, kísérőnk megcsúszhatott a homokdűnén, leesett a lóról, és eltűnt az örvényben. Omar visszafordult, utolérte a vágtató, za94

varodott lovat, elkapta a kantárszárat, és visszavezette a porból kikászálódó gazdájához. Ekkor eszméltem rá a veszélyre, kirázott a hideg. A sejk megsimogatta arcomat, megnyugtatott, és őrült iramban hajszolni kezdte hátasát. A csodálatos állat átérezhette félelmemet, mert inaszakadtából futott.

Húsz perc múlva vagy a vihar hagyott alább, vagy sikerült kijutnunk belőle. A szél lecsendesedett, kezdett világosodni az ég alja. Elértük a tengerpartot, leszálltunk a lóról. Végignéztem magunkon: mint két ágrólszakadt koldus, akik már egy hónapja nem fürödtek. Azért én bizakodva szálltam fel az értünk érkező csónakra – ezt a férfit választottam magamnak, jóban, rosszban. A rossz már megtörtént, ott, a túlparton csak a boldogság várhat rám. A regényekben itt következik a boldog befejezés, de én még folytatom.

Szeretettel, Lizzy

95