A túl kicsi csizma
Sura, miután elkísérte a húgát, visszatért új férjéhez, és ott találta az esküvője maradványait. A vendégek nagy része természetesen már szétszéledt, de a megátalkodott mulatozók még a harmadik napon is ünnepeltek, megfeledkezve a házigazdáról is, és különösen az új háziasszonyról. Sura hozzálátott, hogy kitakarítson. Artúr két régi ingét befogta új felmosórongynak, a konyhával kezdte, és csöndes, de erős traktor módjára tolatott végig a házon, felsúrolva a kosz archeológiai rétegeit. Mása ellenvetés nélkül segített neki: vizet hordott a kútról, lemosta az ablakokat, és kimosta az ósdi függönyöket. Artúr a saját szobájába nem engedte be őket, Sura azonban tudta, hogy idővel oda is be fog jutni. Habár Artúr most már a férjének számított, ő továbbra is úgy viszonyult hozzá, mint kedves sógorához. A negyedik napon, amikor már minden vendég, az egyetlen Tolikot kivéve, aki sehogy se tudott kijózanodni, úgy-ahogy elszállingózott, Artúr behívta magához a barlangjába, kihúzta az íróasztala fiókját, és hatalmas ujját beledugva azt mondta neki: – Sura, pénzt innen vegyél el. Sok pénz volt benne, Sura zavarba jött, és csak legyintett: – Adj te magad. Artúr anélkül, hogy megnézte volna, belemarkolt, és amen�nyi belefért a kezébe, odaadta neki. Sura elcsodálkozott: a dolog úgy áll, hogy még gazdag is. Lisza pedig mindig azt mondta, hogy üres a zsebe, ő maga is úgy forgolódik, ahogy tud… Ez valahogy nem vágott össze. Kínos lett volna egyenesen a fiókból kivennie a pénzt, de így, a kezéből meg pláne… Hosszú éveken át abból éltek, amijük volt: a férje odaveszett a faúsztatásnál, amikor Mása mindössze kétéves volt. 220
– Jó lenne apámnak is küldeni – mondta Sura találékonyan, habár előtte nem is gondolt rá. – Küldjél, küldjél csak Ivan Lukjanicsnak. Vegyél el még többet. – Megint benyúlt a fiókba, és kivett egy újabb köteg bankjegyet. Érdekesnek találta, hogy a feleségét lecserélte, de az apósa ugyanaz maradt. – Köszönöm, Artyusa. Apám nincs jól az utóbbi időben. Másnap Sura beküldte Mását a Központi Postahivatalba, hogy adja fel a pénzt Ugolnojéba. Mása a városban, annak ellenére, hogy még a tizennyolcat se töltötte be, jobban tájékozódott, mint Sura. Lisza két alkalommal is magához vette Mását Moszkvába, az utolsó alkalommal egy bérelt lakásban lakott Liszánál másfél hónapot, és a másfél hónap alatt reggeltől késő estig egyedül sétálgatott a városban. Szeretett magában sétálgatni és ismerkedni a várossal. Mása most sietett a postára, hogy feladja a pénzküldeményt, hogy aztán még elmehessen a Vörös térre, és ha szerencséje van, akár a mauzóleumba is bejusson. A postán a szükséges ablakot azonban zárva találta, egy kézzel írott, hazug felirat lógott rajta: „Technikai okok miatt 15 percre zárva”. Mása ácsorgott a sorban tizenöt percig, aztán elindult a Vörös tér irányába. Az eltelt három év alatt semmi sem változott, csak, mint Másának rémlett, a tömeg lett még nagyobb. Hirtelen, minden előzetes nélkül, egyszer csak feltárult előtte a Vörös tér. Azonnal eszébe jutottak az ugolnojei barátnői, Kátya és Lenka – ha csak egy pillantást vethetnének erre a gyönyörűségre. „Ha berendezkedtünk itt, meghívom őket. Előbb Lenkát, aztán Kátyát” – határozta el magában Mása. A mauzóleum előtt rettentő hosszú sor kígyózott, úgyhogy Mása a GUM felé vette az irányt. Ott is sor állt – kitüremkedett az egyik oldalajtón. Egy Mása korú lány hosszú, fehér dobozból egy pár csizmát vett ki, és megmutatta egy másik lánynak. Ez falfehér lett az irigységtől. És Másának is elállt a lélegzete: ilyet még életében nem látott! Magas szára volt, mint a hótaposónak, 221
majdnem térdig ért, a sarka nem volt túl nagy, és olyan szép barna bőrből készült, hogy a nagyapja – aki pedig szépen tudott bőrrel dolgozni – életében ilyen jól ki nem készítette volna. Másának sosem voltak őrült kívánságai, de most fellángolt benne a kívánság: bármit odaadott volna egy ilyen csizmáért. Igaz, nem is lett volna mit odaadnia. E pillanatban még azt is elfelejtette, hogy a zsebében, gemkapoccsal összetűzve, a zsebkendőjébe tekerve pénz van. – Maga az utolsó? Akkor én maga után következem! – lökte meg finoman egy magasra föltornyozott frizurás lány. Ekkor Másának eszébe jutott, hogy neki tulajdonképpen van pénze, száz rubel! És véletlenül még a sorba is bekerült, és már nem is ő az utolsó. Négy óra hosszat állt sorban. Kétszer is végigsöpört közben a soron, hogy a csizma elfogyott. De kiderült, hogy csak a harminchetes fogyott el, a többi méretből még maradt. Amikor Mására került a sor, elfogyott mindegyik: a kisméretű is meg a nagyméretű is. A pulton azonban garmadában álltak még a dobozok: azok a nők, akiknél nem volt pénz, kiíratták két órára a blokkot, és elszaladtak pénzt szerezni. Aki azonban nem tudta a megjelölt időre kifizetni a csizmát, az búcsút mondhatott tőle örökre, mert a többiek, akik készpénzt szorongattak izzadt tenyerükben, ideges tömegbe verődve várták a szerencséjüket. És Mása is beállt közéjük. És kivárta. Sikerült szereznie egy ilyen keskeny kartondobozt, benne a barna, finom bőrcsizmával… Aztán egész úton bele-belecsúsztatta az ujját a dobozba, hogy a benti sötétségben kitapogassa a finom csizmaszárat… „Meghibbantam, tisztára meghibbantam” – mondogatta magának Mása, de semmit sem tudott már tenni. Amint ment vissza a HÉV-vel Taraszovkába, az új otthonába, Mása egyre csak sírdogált: mit fog most mondani az anyjának meg Artúr bácsinak? A nagyapja pénzét csizmára költötte, micsoda szégyen. Mit mondjon most nekik? Amikor odaért a házhoz, megállt. A megoldás egyszerű volt, 222
habár nem végleges. Besomfordált a kertkapun, átsurrant az udvaron, le a mélyéig, egészen a budiig, és beásta a dobozt az előző évi levelekből összehordott kupac alá. Sura annyira izgult, hogy a lánya eltévedt a városban, hogy még csak meg sem szidta. Csak annyit kérdezett, elküldte-e a pénzt. Mása rábólintott: – Eltévedtem, anya. Nem azon az állomáson szálltam ki. Aztán elmentem még megnézni az egyetemet. Így hazudott a becsületes Mása, és ő maga is elcsodálkozott rajta, milyen könnyen sikerült. Másnap reggel Sura és Artúr együtt mentek el a háztartási boltba. Sura tatarozni akarta a házat. Artúr nem akarta a tatarozást, de engedékenysége okán végül is beleegyezett, annál is inkább, mert Sura magára vállalt mindent: a tapétát is felragasztotta, a mennyezetet is kimeszelte. A húga mindig csak nevetett rajta, azt mondta, Sura a szexuális vágyait a felmosórongy segítségével éli ki, ő, Lisza pedig egy jó nagy f… segítségével – Lisza sosem fogta vissza magát, hogy nevükön nevezze a dolgokat. Amikor Mása egyedül maradt, kiszedte a dobozt az összetapadt levelek alól, és a melléhez szorítva bevitte a házba. Kivette belőle a csizmát, tenyerével megtörölgette a talpát, és megpróbálta mezítelen lábát beleszuszakolni a csizmába, de sehogy sem ment bele. A bőröndben megtalálta az anyja harisnyáját, felhúzta, és a lábát újra a csizmába dugta. Csakhogy a csizma túl kicsi volt, szorított. Mivel azonban puha és finom volt, mint a baba bőre, engedett, és Mása lába belement. Nyáron az ember lába vizenyősebb, télen viszont aszottabb, vigasztalta magát Mása. De elhatározta, jól kitömi újságpapírral, hogy kicsit táguljon. Keresgélt itt is, ott is, de a házban csak csupa koszos újságpapírt talált. Hogy tenné már azt bele ebbe az isteni csizmába? Bemászott az asztal alá, ott talált egy köteg megfelelő papírt – vékony volt, mint a cigarettapapír. Mása ös�szegyűrt minden egyes lapot külön-külön, összegyúrta, és ezekkel a gombócokkal kitömte a csizmát, egészen a szára vé223
géig. Beletömte az egész papírköteget a csizmába. Úgy állt ott a pár csizma, mintha élő láb töltötte volna ki. Mása az arcához nyomta a csizmát, tényleg olyan volt, mintha bababőr lett volna. „Dorndorf” – állt a felirat a dobozon. Hol lehet ez a Dorndorf? Németországban? Ausztriában? És most hová rejtse el a csizmát, hiszen csak nem viheti vissza a budi mögé, a levelek alá… Gondolkodott, gondolkodott, de arra nem tudta rászánni magát, hogy bent hagyja valahol a házban. Kivitte a budiba. Fent, már majdnem a plafonnál, fel volt szerelve egy polc, amelyet pókháló lepett be. Senki sem kutakodott ott. Két üres festékesdobozt hagytak rajta valamikor régen, és ott is felejtették. Mása végigtapogatta a polcot, száraz volt: a budi tetejét jókora darab kátránypapír fedte, még le is lógott róla egy kicsit. „Később pedig – gondolta Mása – elhelyezkedek valahol, pénzt fogok keresni, és elküldöm a nagyapának, úgyhogy senki sem tudja meg. És akkor jön a tél, nekem pedig lesz csizmám! A főiskolát pedig egye meg a fene, majd jövőre jelentkezem.” Hát ilyen forradalom zajlott le Mása fejében egyetlen nap leforgása alatt. És még a lelke is megkönnyebbült: az iskolát jó eredménnyel fejezte be, majdhogynem kitüntetéssel, és gondolkodott is rajta, hogy azonnal el kellene mennie a főiskolára, aztán férjhez mennie, aztán idővel moszkvai lakást szereznie, hogy ne az anyja meg a mostohaapja nyakán lógjon, de a csizma kedvéért mindent elhalasztott egy évvel. A dobozt betolta a polcon egészen a sarokba, a két festékesdobozt meg elé állította… Nagyon, nagyon jó helye lesz ott az ő dobozának. Semmiképp se lehet rátalálni. Az anyja meg Artúr elég sokára jöttek haza. Taraszovkából át kellett még menniük Puskinóba, az ottani nagy háztartási boltba. Ott vették meg a tapétát, a ragasztót, a meszet a plafonra meg a fehér zománcfestéket az ablakra. Már estére járt, mire kocsival hazaértek. Sura roppant elégedett volt, ragyogott, mint egy rézfazék, sürgött-forgott, maga hordta be a tapétatekercse224
ket. Artúr, mint mindig, most is jó szándékú, de fáradt volt, és nem fogta sietősre a dolgot. „Mint egy úr” – gondolta Mása rosszallón. Még be sem hordtak mindent, amikor rájuk szakadt egy társaság: három egyenruhás meg két civil ruhás. Artúr Ivanovics Koroljovot keresték. A sápadt arcú rangidős felmutatott egy tenyérnyi könyvecskét, aztán előhúzott egy papírt, és Artúr képe elé tolta. Artúr leült a karosszékébe, és senkinek sem szóló mosolyával azt mondta: – Gyerünk, gyerünk, végezzék csak a dolgukat, fiúk. Te pedig, Surocska, hozz valami harapnivalót. Amíg ők dolgoznak, mi megvacsorázunk. A házkutatás majd’ fél napig tartott – fél öttől éjjel háromig. Felmentek a padlásra, lemásztak a pincébe, megkopogtattak minden falat. Kimentek a filagóriába, összetörték az ottani asztalt, a pitvarból kidobálták az összes tűzifát, mindent felforgattak. Benéztek a budiba is, bevilágítottak egy elemlámpával. Összeszedtek egy halom könyvet, és elvitték a könyvkötéshez használt eszközöket is. Artúr megmutatta nekik a leszázalékolási papírját, meg a kitüntetéseiről szólókat is. – A törvény előtt fog felelni – motyogta a százados komoran. – Engedélye nincs, adót nem fizet. Az ördög tudja, milyen könyveket köt be, mindenféle szovjetellenes szemetet… Egy stósz régi könyv, új és régi kötésben, a gyalupadon hevert. – Miféle szovjetellenes könyvek – tárta szét hatalmas karját Artúr. – Hamsun, Leszkov, ez meg itt éppenséggel egy szakácskönyv… Mi az, fiúk, nem láttak még szovjetellenes irodalmat? Egy kicsit Mása is izgult: mi lesz, ha ezek megtalálják a budiban a polcon a csizmát, és kiderül a turpissága. A derék fiúk akkor mentek el, amikor kelet felől már világosodott. Elvitték magukkal a könyveket is, az eszközöket is. 225
– Főzz egy teát, Surocska – kérte Artúr. Mása csak ült, és izgult: mi lesz, ha Artúrt most leültetik, nekik meg az anyjával vissza kell menniük Ugolnojéba, és vajon lesz-e elég pénzük repülőre, vagy négy napon át vonaton kell zötykölődniük… Artúr bemászott az asztal alá – korábban sok könyvet tartott ott, de most nem volt ott semmi, a házkutatók mindent kipakoltak. Artúr csak ült a felkötött karfájú karosszékében, és vakargatta szőrtelen, rózsaszínű állát: – Misztikus, egyszerűen misztikus az egész! Sura, itt az asztal alatt volt egy példány a Gulagból. Egészen biztos, hogy amiatt jöttek. Valami gazember beköpött. De hát hova lett? Egy vaskos köteg volt! Csak nem őrültem meg?! Hát, mondjuk Sura tudta, hogy őrült: a diliházba csak úgy nem ültetnek be senkit. Mása viszont már aludt, elgyötörte a csizma-história, az éjszakai házkutatás, meg annak boldogsága, hogy titokban birtokol valamit.
226