HUG Magazin 2017 - 2. szám by PAIGEO - Pallas Athene Innovation and Geopolitical Foundation

HUNGARIAN GEOPOLITICS HUNGARIA N G EOPOLITICS

HUG 2017 2017 22

a nagy korszakváltás Tudás és növekedés sikeres gazdasági felzárkózások magyar iránytű kelet és nyugat között gazdasági sikereink nyomában 2017/ II.

ISSN 2498-647X

jövőképek: térségek és országok Technológia és oktatás exponenciális robbanás

ELŐSZÓ

Tisztelt Olvasóink! "Napjainkban, nagyon gyors, már-már követhetetlen technológiaváltozás-sorozatban élünk, függetlenül, attól, hogy ez az ipari forradalmak sorában hányadik nagy átalakulásnak tartjuk. Egyértelműen új technológiák, új gazdaságszervezési elvek, új fogyasztási minták, új foglalkoztatási modellek, új csataterek, új generációk, új mítoszok és új dinamikák jelentek meg. Ez az új korszak - amelyet nyugodtan nevezhetünk a »Nagy korszakváltásnak« is épp úgy kitermeli a maga nyerteseit és veszteseit, mint ahogy korábban tették. Magyarország számára pedig alapvető fontosságú kérdés, hogy miként lehetünk nyertesei ennek a korszakváltásnak" – írja Cséfalvay Zoltán A nagy korszakváltás című könyvének bevezetőjében. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy az új HUG számunkban ennek az új korszaknak a legfőbb jellemzőit megismerhessük, bemutathassuk azokat a nemzetközi gyakorlatokat, sikeres gazdasági felzárkózási tanulságokat, amelyek példákkal szolgálhatnak. Keressük a gazdasági növekedés receptjét, mely Ricardo Haussman szerint a tudástőke növekedését és terjeszkedését jelenti. Az általa valamint a Harvard kutatói által készített összetett gazdasági komplexitás atlasza alapján Magyarország az első tíz ország között szerepel. Hausmann előadásában felteszi a kérdést: mi befolyásolja a gazdasági növekedést? Az egyik a tudás felhalmozása, a know how, a másik pedig az, hogy az egyes termelési technológiák milyen távolságban vannak egymástól a terméktérben, vagyis hogy men�nyire kapcsolódó terméket állít elő egy adott ország. Ezek alapján megalapozott az ország gazdasági növekedése. Bemutatjuk az elmúlt évszázadok alapján a magyar gazdasági növekedés korszakait, valamint a nemzetközi példák segítségével a brit, az amerikai, a japán, a koreai, az európai (svájci, bajor, baden-würtenbergi, svéd, finn, olasz, osztrák, lengyel), valamint az izraeli növekedési recepteket. Folytatjuk az előző számunkban elkezdett jövőkép sorozatunkat, és az egyes országok 2050-es jövőképet mutatjuk be, hogy is néz ki harminc év múlva USA, Kína, Japán, India, vagy épp Afrika jövőképe szcenáriók alapján. A 21. században Amerika gazdasági kilátásait minden korábbinál jobban fenyegetik a globális versenytársak, akik már mindannyian megalkották a maguk évtizedes léptékű növekedési és versenyképességi stratégiáit.

Parag Khanna vezető geostratégiai gondolkodó, globális stratéga, világutazó, bestseller író, a Szingapúri Nemzeti Egyetem Lee Kuan Yew közpolitikai iskolájának ázsiai és globalizációs centrumának szenior kutatója idén tavasszal a meghívásunkra Budapesten tartott előadást, ahol megmutatta térképek segítségével, hogy hogy alakul át világunk a 21. században, és hogy a kapcsolódási pontok (infrastrukturális vonalak) segítségével hogyan válik egyre összetettebbé és komplexebbé a világunk. Ebben a világban újra kell rajzolnunk a térképeinket, hogy a földrajz felemelkedésével, megértsük mi történik körülöttünk. Ezért három féle földrajzi tudásra van szükségünk: természetföldrajzra, politikai földrajzra és funkcionális földrajzra. Khanna szerint napjainkban a világ minden nagyobb problémájára inkább a kisebb államokban van a megoldás, nem pedig a nagyokban. Évtizedeken át elvetették azt az elképzelést, hogy olyan kis államok is lehetnek szerepmodellek mint Szingapúr és Svájc. A városállamok világában a nagy országok tapasztalata minden eddiginél kevésbé releváns. A siker jobban számít mint a méret. A legfontosabb versenyképességi mérőszámokban is a kis országok a legjelentősebbek. A technológiai fejlődés ugyanis exponenciálissá vált. Utat nyitva olyan helyekre is, amelyeket korábban el sem tudunk képzelni, az összekapcsoltság és a komplexitás terén pedig olyan robbanásokat okozva, amelyek megváltoztatják a játékszabályokat. Mindez ami körülvesz bennünket ezt bizonyítja. Átformálja a valóságunkat, képességeinket és kihívásainkat. Erre a nagy korszakváltás vizeire invitáljuk az olvasót, hogy fedezzük fel együtt a növekedés, és gazdasági és geopolitikai receptek alapján a világunkat, újrarajzolva a 21. század megismerésének térképét.

Csizmadia Norbert Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány kuratóriumi elnök HUG főszerkesztő

TARTALOMJEGYZÉK 8

A nagy korszakváltás

Magyar iránytű Kelet és Nyugat között

Ricardo Hausmann: A tudástőke növekedése és terjedése

A sikeres gazdasági felzárkózások tanulságai

A Brit Birodalom évszázada, 1815–1914

USA: A Történelem örvényében

Olaszország: hagyományra épített sikerek

Németország: romokból született gazdasági csoda

Bajorország: Európa közepén

Baden-Württemberg: Jól sikerült kényszerházasság

A Magyar Királyság aranykora

Erdély Aranykora

Magára találó ország

A Boldog békeidők

100

Bethlen IStván, a válságkezelő

102

Az áldozatos újjáépítés

104

A kommunizmus béklyójában

106

Elvesztegetett évtizedek

108

Magyar út

112

USA 2050 vízió

Ausztria: válságálló osztrák újjászületés

116

Kína 2050-ben

Finnország: kitörés a válságokból

120

Oroszország 2050

Svédország: A jólét hazája

124

India 2050

A lengyel gazdasági kitörés

128

Japán és Korea jövőképe

Izrael: Fejlődés a Kősivatagban

134

Afrika 2050

Japán: A kétszer újjászületett nemzet

142

Az exponenciális robbanás

Korea: Felhőkarcolók a rizsföldek helyén

146

Hibrid gondolkodás

Gazdasági sikereink nyomában

156

A jövő oktatása "Future Smart"

Parag Khanna: Konnektográfia

Szent István, az országépítő

170

IV. Béla, a második honalapító

180

Hogyan kormányozzunk egy nemzetet a 21. században?

192

Könyvajánló

A nagy korszakvรกltรกs

A nagy korszakváltás Szerző: Cséfalvay Zoltán

Ez a könyv eredetileg naplónak készült az OECD-ben eltöltött napokról. Ám ahogy szaporodtak a bejegyzések, egyre inkább körvonalazódott: egy korszakváltás éveit éljük. Mikor kezdődik egy új korszak? Amikor a régi fogalmaink már nem működnek, vagy már annyit kell csavargatni rajtuk, hogy egyre távolabb kerülnek a valóságtól. A globalizáció korának fogalmait használjuk - mint például nemzetközi kereskedelem, munkatermelékenység vagy kis- és középvállalkozói szektor -, amelyek egyre nehezebben húzhatók rá a robotok, a digitális óriásvállalatok, az új globális értékláncok, a platformaok, a több százmilliósra növekvő felhasználói hálózatok és a dinamikus startupok világára. Talán jobban megérthetjük a körülöttünk zajló átalakulást akkor, ha megfordítjuk a nézőpontot, és abból indulunk ki, amit látunk, egy új korszak legfontosabb jellemvonásaiból. egy új korszak hajnalán

Abban szinte teljes körű az egyetértés, hogy napjainkban nagyon gyors, már-már követhetetlen technológiaiváltozás-sorozatban élünk. Függetlenül attól, hogy ezt az ipari forradalmak sorában hányadik nagy átalakulásnak tartjuk, egyértelműen:

– új technológiák (pl. robotizáció, 3D nyomtatás, Big data, internet of things); – új gazdaságszervezési elvek (pl. internetes platformokra épülő szolgáltatások); – új fogyasztási minták (pl. közösségi megosztáson alapuló fogyasztás); – új foglalkoztatási modellek (pl. önfoglalkoztatás); – új csataterek (pl. az autóiparban és a szállodaiparban); – új generációk (pl. az Y és a Z nemzedék); – új mítoszok (pl. posztkapitalizmus, közösségi gazdaság, szélsőséges piaci kapitalizmus) és – új dinamikák (pl. startupok, nyitott innovációs ökoszisztéma) jelentek meg. A másik oldalról viszont az adatok azt mutatják: az elmúlt évtizedek meghatározó gazdasági folyamata, az 1980as években elindult globalizáció mára elvesztette lendületét. Ezt jelzi, hogy a gazdasági termelékenység és a nemzetközi kereskedelem növekedési üteme az ezredforduló, a világgazdaság növekedési üteme pedig a 2008-as globális pénzügyi-gazdasági válság óta fokozatosan lassul vagy stagnál. Ezzel párhuzamosan egyre erősebben jelentkeznek a globalizáció negatív kísérő jelenségei. Szintén az ezredforduló óta világszerte folyamatosan növekednek a jövedelmi és a területi egyenlőtlenségek, és egyre inkább kinyílik az olló az éllovasok, a gazdasági termelékenység gyors növelésére képes innovatív országok, vállalatok, régiók és foglalkozási csoportok, valamint az erre képtelen többség között.

„Ez a könyv egyetlen alapvető tézisre épül: amíg az 1980-tól a 2000-es évtized végéig tartó időszak a globalizáció korszakát jelentette, addig a 2010-es évtizedben egy új korszakba, a technológia korszakába lépünk át. ” A könyv fő kérdései az alábbiak: – Mit hoz magával ez az átalakulás a gazdaságban, a foglalkoztatásban, a vállalatok működésében, az állami gazdaságpolitikában és a mindennapokban? – Mit jelent ez a korszakváltás a világgazdaság különböző régiói, a fejlett és a felzárkózó országok, és természetesen Magyarország számára? – M iként értelmezi és értékeli ezt az átalakulást a világ meghatározó szakmai műhelye, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), és hogyan csapódik le mindez a mindennapok vitáiban az OECD-nek helyet adó Párizsban? Ez az új korszak épp úgy kitermeli a maga nyerteseit és veszteseit, mint ahogyan a korábbiak tették. Magyarország számára pedig alapvető fontosságú kérdés , hogy miként lehetünk nyer tesei ennek a korszakváltásnak. Az ide vezető út első lépése az új korszak főbb jellemzőinek megismerése. új tektonikai törések A robotizáció, az automatizálás és a digitalizáció már a közeljövőben is radikálisan átalakíthatja a világgazdaság ma ismert szerkezetét. – Noha a „jönnek a robotok és elveszik munkánkat” kezdetű félelmek főleg a fejlett országokban kerültek a közgondolkodás előterébe, ezek a változások alapvetően a fejlődő országokat érinthetik majd drámai módon. Azok a munkahelyek ugyanis, amelyeknél a robotok valóban helyettesíthetik az embert, éppen a globalizáció idején települtek ki a fejlődő országokba. Ennek következtében, például Délkelet-Ázsiában, emberek százmilliói szabadultak ki az abszolút szegénység fogságából,

sőt sokan már eljutottak a középosztályos jólét kapujába is. A robotizációval és az automatizálással ez a trend szakadhat meg, ami egyszerre veszélyezteti a munkahelyek tízmillióit és a lassan elindult gazdasági felzárkózást. Ennek első jele, hogy a fejlődő országokban bezáródni látszik a globalizáció korának felzárkózási modellje, amely a technológia importjára, és ennek feltételeként a piacok megnyitására, a külföldi működőtőke-beruházásokra és a gazdaság liberalizálására épült. Az új kor olyan bérversenyt indít(hat) el a robotok és az emberek között, amivel a fejlődő országok nem képesek (és nem is akarnak) lépést tartani. Marad számukra a deindusztrializáció, a szolgáltató szektor erősítése anélkül, hogy a globalizáció korának iparosításával eljutottak volna a közepes jövedelmű országok felső csoportjába. – A z új technológiák egyik előnye, hogy általuk a fejlett országokba visszatérhet az ipari gyártás. Visszatérhet a fogyasztói piacokhoz, de már csak viszonylag alacsony létszámú és magasan képzett munkaerőt igénylő automatizált üzemekkel. Magyarán: azok a munkahelyek, amelyek a globalizáció idején a fejlett országokból a fejlődő országokba települtek ki, soha többé nem jönnek vissza. Sőt az ipari gyártásban is csak akkor jöhetnek létre új munkahelyek, ha a munkaerő a képzés és a képességek oldaláról állja a versenyt a robotizált üzemek működtetéséhez szükséges igényekkel. – A fejlett országok előtt álló másik nagy kihívás, hogy az automatizálás és a digitalizáció egyre inkább teret nyer a szolgáltatásokban is, ahol már ma is az alacsony képzettséget igénylő, rutinjellegű munkafeladatok millióit veszélyezteti. A globalizáció idején a fejlett országok az ipari munkahelyek elvesztését a szolgáltató szektorral kompenzálták. Ebben a szektorban azonban – természetéből adódóan – alacsonyabb a termelékenység növekedési üteme, mint az iparban. Részben ez is az oka a középosztály alsó rétegei erodálódásának. Az új technológiák most azzal fenyegetnek, hogy a fejlett országokban a jövőben tömegével szűnhetnek meg a szolgáltató szektor alacsony képzettséget igénylő és rutinjellegű munkahelyei. A fejlődő és a fejlett országokat érintő kihívások – a korszakváltás következményeként – ugyannak az éremnek a két oldalát jelzik. A fejlődő országok a túl korai deindusztrializáció problémájával néznek szembe, a fejlett országok a túlhajtott deindusztrializáció gondjaival szembesülnek.

a nagy korszakváltás

„Magyarország számára pedig alapvető fontosságú kérdés, hogy miként lehetünk nyertesei ennek a korszakváltásnak. ” új globális értékláncok A globalizáció legnagyobb innovációja a globális értékláncok rendszere – a tervezéstől és a beszerzéstől az alkatrészgyártáson és az összeszerelésen át az értékesítésig és a szervizig – sok országot, sok vállalatot és sok telephelyet összefogó termelési és értékteremtési hálózatok kiépítése volt. Ezzel szemben a technológia korszakában: – a globális értékláncokon belül az értékteremtés súlypontja fokozatosan a digitális technológia és tartalom felé tolódik el (amilyen mértékben pedig ez a folyamat halad előre, ugyanolyan mértékben szakad el az értékteremtés a konkrétan megfogható földrajzi helytől); – a technológia – a termékek összetettségének csökkentésével, az egyedi, kis szériás és a fogyasztó igényeihez igazadó gyártással újra megteremti a fogyasztópiac közelében való gyártás lehetőségét; – a globális értékláncok „demokratizálódnak”, felépítésük és működtetésük lehetősége – a digitális technológiával – megnyílik a kisebb vállalkozások előtt is (szemben a globalizáció korával, amikor ez szinte kizárólag a transznacionális nagyvállalatokra korlátozódott). Magyarán: a technológia korszakában az értékteremtés középpontjába az immateriális javak és szolgáltatások kerülnek, miközben a globális értékláncok virtuálisak, rövidebbek és „demokratikusabbak” lesznek. Ebben az átalakulásban a fejlődő országok ma vesztésre állnak, de a fejlett országoknak sem jut ki automatikusan a nyertes pozíció. új konszenzus a munkahelyek jövőjéről A globalizáció korában szinte megdönthetetlen konszenzusnak látszott, hogy a robotizáció, az automatizálás és a digitalizáció alapvetően az egyszerű, rutinjellegű fizikai és szellemi munkafolyamatokat és foglalkozásokat érinti majd. Ezzel szemben olyan

technológiákkal, mint a mesterséges intelligencia, a Big data elemzés, a dolgok internetje (internet of things), a kiterjesztett valóság (augmented reality) és a 3D nyomtatás, mára kiderült: a robotok részben már most is és a jövőben még inkább képesek lesznek arra, hogy átvegyék az embertől a nem rutinjellegű fizikai és szellemi munkákat is. A korparancs egyszerű: ami automatizálható, azt előbb-utóbb automatizálják. Az emberek számára maradnak: – a kreatív intelligenciát (innovatív, kritikai gondolkodást és problémamegoldást), valamint – a társadalmi intelligenciát (együttműködési készséget és kommunikációt) igénylő munkafolyamatok. A rémképekkel ellentétben a robotizáció és az automatizálás térhódítása nem hozza törvényszerűen magával a munkahelyek és foglalkozások tömeges megszűnését. Ám az emberek számára megmaradó munkahelyek, foglalkozások és munkafeladatok már a közeljövőben is radikálisan átalakulnak. Az igazi kérdés, hogy a foglalkozások átalakulására men�nyiben vagyunk felkészülve a képzés és a képességek oldaláról? Hogyan tudjuk megnyerni a technológia és a képzés közötti versenyfutást?

Ezek a megoldások ma még futurisztikusnak tűnnek. Ám szerencsésebb idejekorán felkészülni a változásokra, még mielőtt kezelhetetlen társadalmi problémahalmazzá válnának.

új válaszokra várva

új növekedési paradigma

A kreatív és a társadalmi intelligencia nem egyenlően oszlik el a társadalomban, ezért a jövőben széles tömegek – a bérek oldaláról – versenyhátrányba kerülhetnek a technológiával és a robotokkal szemben. A kihívásaira több, ma még jobbára kísérleti jellegű szakpolitikai megoldás adódik. Ezeknek – mint mindig – van egy szocialista újraelosztó és egy szabadpiaci változata: – adóztassuk meg a robotokat vagy azok tulajdonosait, ezzel pedig finanszírozható (a képességek hiánya miatt a munkahelyeket elvesztő tömegek számára is) a garantált alapjövedelem, ami lehet feltétel nélküli, és lehet feltételekhez kötött; – váljunk minél többen a robotok tulajdonosaivá, ami lehet kollektív – állami, szövetkezeti vagy kisközösségi – tulajdon, de lehet egyéni felhalmozott vagyontárgy is; – bízzunk a komparatív előnyeinkben, vagyis fejlesszük azokat a képességeinket és készségeinket – tehát a kreatív és a társadalmi intelligenciát –, amelyekkel a robotok sohasem tudnak majd versenyre kelni, ami szintén jelenthet nagy állami képzési programokat és oktatási reformokat, de jelentheti az egyének önálló és folyamatos tanulását is.

Ahogy a globalizáció korának nagy felfedezése és a gazdaság növekedésének motorja a globális értékláncok kiépítése volt, ugyanúgy a technológia korszakában is megjelent egy új gazdaságszervezési innováció: a digitális platform. A növekedés kulcsa, közgazdasági fogalommal élve, a kétoldalú piac, amelynek jellemzője, hogy: – a piac két oldalán, a keresletnél és a kínálatnál két eltérő termék vagy szolgáltatás áll (szemben a hagyományos piaccal, amelyen egy adott termékre vagy szolgáltatásra találkozik egymással a kereslet és a kínálat); – a két különböző keresletet és kínálatot – algoritmusokkal és nagy adatbázisok kezelésével – a digitális platform hangolja össze (pl. a Google kereső rendszere az egyik oldalon a felhasználóknak információkat nyújt a keresett fogalmakról, weblapokról, míg a másik oldalnak hirdetési lehetőségeket biztosít); – a digitális platform abban érdekelt, hogy mind a két oldalon (a kereslet és a kínálat) minél nagyobb legyen a felhasználók hálózata, mivel a két hálózat növekedése kölcsönösen – bár eltérő mértékben – egymást erősíti;

– keresztfinanszírozással vonja magához az egyes felhasználói csoportokat (általában az árérzékenyebb hálózatot preferálva, el egészen akár az ingyenességig); – a működtetés és a felhasználók piacon tartása érdekben önálló piacszervezési szabályokat és irányítási rendszert tart fenn; – rendkívül hatékony, mert olyan digitális termékekkel foglalkozik, amelyek előállításának, tárolásának és terjesztésének a marginális költsége, vagyis az adott termék újabb példányára fordított összeg minimális, majdnem zéró. A dinamikára jellemző, hogy alig szoktuk meg a GAFA világát (Google, Amazon, Facebook, Apple), máris itt vannak a platformgazdaság új sztárjai, ismét mozaikszóval élve, a NATU óriásvállalatai: a Netflix, az Airbnb, a Tesla és az Uber. Sőt, rohamtempóban jönnek fel a kínai platformóriások is, mint a Baidu, az Alibaba, a Tencent és a Xiaomi, újra mozaikszóba rendezve, a BATX. új gazdaságszervezési elvek A digitális platformok megjelenése öt radikális változást indított el: – a tulajdon helyett a használatot, – az ipari termék helyett a szolgáltatást, – a termelés/gyártás termelékenysége helyett a piac hatékonyságának a növelését,

a nagy korszakváltás

még egy autóhoz – a beépített elektronika növekvő súlya ellenére – a legtöbb értéket, mintegy 70%-ot az autógyártók teszik hozzá.

– a vállalat helyett a platformot és – a vállalatokhoz kötött foglalkoztatás helyett az önfoglalkoztatást helyezte az előtérbe. A digitális platformok többé-kevésbé nyíltan kimondott törekvése, hogy mindent, még a hagyományos ipari termékeket is (digitális) szolgáltatássá kell átalakítani. Ebben a versenyben pedig nyerésre állnak a hagyományos gazdasággal szemben, három nagy előnyük miatt is: – egyrészt a kifinomult algoritmusokkal, a nagy adatbázisokkal és a nagy felhasználói hálózatokkal a korábbinál sokkal hatékonyabbá teszik a piaci tranzakciókat, a nagytömegű kereslet és kínálat összehangolását (nem a termelést és a gyártást teszik termelékenyebbé –, ezt a technológia korában a robottechnológiától és automatizálástól várjuk); – másrészt a platformok azzal, hogy gyorsan és olcsón képesek a nagy kínálat és a kereslet összekapcsolására, egyes területeken drasztikusan lecsökkentik a piacra lépés költségeit. Olyannyira, hogy a piacra lépés – a hagyományos vállalatok közbeékelődése nélkül – tömegesen megnyílt a magánszemélyek előtt is; – harmadrészt a piac hatékonyságának ugrásszerű növelésével és a piacra lépés költségeinek csökkentésével a digitális platformok a szolgáltatási láncokon belül maguk felé húzzák az értékteremtést. A gazdaság parancsa most is könyörtelen: aki hatékonyabban képes ellátni valamilyen feladatot az értékláncban, az előbb-utóbb egyre jobb és egyre

inkább irányítói pozícióba kerül a láncon belül. Korábban ezt a pozíciót az ipari gyártók vagy a nagy márkacégek birtokolták. Most azzal, hogy a platformok képesek a piac sokkal hatékonyabb működtetésére és szervezésére, mint a hagyományos gazdaság vállalatai, a platformok is úgy gondolják, eljött az ő idejük. A digitális platformok hamarosan olyan gazdaság- és társadalomszervező erővé válhatnak, mint amilyenek a gyárak voltak az elmúlt ipari forradalmak idején. új csataterek A digitális platformok mindent szolgáltatássá alakítanak, ami csak a kezük ügyébe kerül. Napjainkban az autóipar, valamint a szállás- és vendéglátóipar van soron. Például „az autó mint szolgáltatás” elvét követve már ma is platformokra épülő megoldások egész sorával találkozhatunk: –a sofőrszolgálat (pl. Uber, Lyft), – az autómegosztó rendszerek (pl. Zipcar, autolib‚Äô, Car2Go), – a telekocsi (pl. Zimride, BlaBlaCar, Carpooling. com) és –a magánbérlés (pl. RelayRides, Drivy, Tamyca). Egy részük, mint a sofőrszolgálati platformok, meglévő piacokat és üzleteket veszélyeztetnek, míg más részük, mint a telekocsi és az autómegosztó rendszerek, inkább új piacokat nyitnak meg. Az autóipart érintő másik nagy kihívás szintén a digitális technológiából jön: a vezető nélküli autó. Ma

új generációk

A jövő vezető nélküli autójában viszont: – a hagyományos autógyártók részesedése a hozzáadott értékben 40%-ra csökkenhet, miközben – a hozzáadott érték 40%-át már a korlátlan és digitális kapcsolatra épülő mobilitáshoz szükséges hardverek gyártói (pl. Apple, Samsung), valamint a nagy adatbázisok kezeléséhez és a földrajzi lokációhoz nélkülözhetetlen szoftverek előállítói (pl. Google, Tesla, Telekom cégek), – további 20%-át pedig a mobilitást szolgáltató

Talán nincs még egy olyan éles határ a globalizáció és a technológia korszaka között, mint amit a generációs kultúrák jeleznek: – A globalizáció idejének klasszikus típusa volt a nyereségvágytól hajtott, könyörtelenül teljesítmény- és eredményorientált, anyagias és a kissé hedonista, többnyire a pénzügyi szektorban dolgozó és meggazdagodó Yuppie. – E zzel szemben az Y generáció (1981 és 1995 között születettek) és a Z generáció (1995 után születettek) tagjai talán kevésbé anyagiasak, mint a Yuppie-k voltak, és sokkal nyitottabbak a közösségi megoldá-

és szervező platformok (pl. Uber, Zipcar, Car2Go) adják.

sok, így a közösségi megosztásra épülő platformok iránt is.

Többről van szó azonban az arányok puszta megváltozásánál: az önjáró autó esetében a legnagyobb jövedelmezőség és marginális haszon a kapcsolódó digitális szolgáltatásokat és tartalmakat nyújtó vállalatoknál és a szoftverek előállítóinál lesz, miközben a hagyományos autógyártók beszorulhatnak az új autógyártási modell alacsony jövedelmezőségű szeletébe.

Természetesen azok, akik mindenhol a kapitalizmus halálát várják, az új nemzedékekben egyenesen a kapitalizmus sírásóit látják. A nagy különbség azonban itt is technológiában és annak használatában van. Az Y és Z generációk tagjai valóban digitális

A szállás- és vendéglátóiparban megjelent platformok, a lakáshotelek (pl. Airbnb, HomeAway, 9flat.com) és a turizmushoz kötődő szolgáltató platformok (pl. EatWith, ToursByLocal) radikálisan lecsökkentették és a magánszemélyek számára közvetlenül, könnyen és olcsón lehetővé tették a piacra lépést. Közös jellemzőjük éppen az, hogy ezáltal részben kiiktatják a hagyományos piaci szereplőket. Ezek a platformok ugyanis mindig versenyelőnyben lesznek a hagyományos vállalati szereplőkkel (pl. hotelek, utazási irodák) szemben, mert: – a magánszemélyek nem a piaci tőkemegtérülési elvárások szerint teszik hozzáférhetővé mások számára ideiglenesen nem használt javaikat, – a hozzáférés biztosítását nem terhelik fix működési költségek (ellentétben a vállalatokkal) és – ezeket a tevékenységeket gyakran nem terheli adó sem. A harc jelenleg a szabályozás terén zajlik. A hagyományos és többnyire erősen védett szektorok – mint a taxisok vagy a szállásadók – az állami szabályozásra, a regulációra támaszkodnak. A digitális platformok a felhasználói visszajelzésekre, azok piactisztító és -szervező szerepére, vagyis a reputációra hivatkoznak.

a nagy korszakváltás

energiaellátástól a mindennapos használati eszközeinkig egyre több területen lehetünk egyszerre a termékek előállítói és fogyasztói; végül – a robotok és az automatizálás olyannyira hatékonnyá teszik a termelést, hogy a társadalmi jólét a mai értelemben vett munka és munkahelyek nélkül is biztosítható lesz mindenki számára. Az érvelés első pillantásra logikusnak tűnik: ha valaminek már szinte zéró az előállítási, tárolási és terjesztési költsége, ha ezért ezt a terméket „ingyenesen” megkaphatjuk, mert már nincs piaci ára sem, akkor aligha beszélhetünk árutermelő piaci kapitalizmusról. Ha egyszerre lehetünk egyre több terméknek az előállítója és fogyasztója, akkor nincs szükség piacra és kapitalista vállalatra sem. Magyarán: az ideológiai alapú mítoszok szerint napjainkban egy olyan új világ ajtaján lépünk be, amelyben már nem a piac lesz az uralkodó, és – az ideológusok nagy örömére, ha már a globalizációellenes mozgalmak erre képtelenek voltak – eltemethetjük a kapitalizmust.

bennszülöttek, gyerekkoruk óta együtt nőttek fel ezzel a technológiával, és számukra a korlátlanul globális és mobil kommunikáció egyenlő a mindennapi élettel. A globális kapcsolódás azonban több, mint puszta kedvtelés és időtöltés, ez egyben létfontosságú azokhoz a foglalkozási helyzetekhez és karrierutakhoz, amelyek a technológia korában várnak rájuk. Amíg a megelőző nemzedékek életútjuk során – időben egymást követve – több foglalkozást folytattak, addig az Y és a Z nemzedék tagjai már ma is egyidejűleg többfajta pénzkereső tevékenységet végeznek, és a jövőben még inkább egyszerre többféle karrierutat járnak majd be. Ezt a korábbihoz képest bizonytalanabb, ugyanakkor szabadabb és rugalmasabb – angolul: slasher – foglalkozási életmódot a technológia nemcsak lehetővé teszi, de egyben ki is kényszeríti. új mítoszok – a kapitalizmus halála Minden korszakváltás idején – így volt ez a globalizáció kezdetén is az 1990-es években új mítoszok születnek. Ahogy fokozatosan haladunk előre a technológia korszakába, úgy most is szaporodnak a mítoszok. – A z ideológiákra építő víziók – mondhatni, szinte természetesen – a kapitalizmus halálát várják.

– A széplelkű álmokból szőtt illúziók a megosztásra és a közösségi használatra támaszkodó jövőt vizionálják. – A pesszimisták pedig a kapitalizmus minden eddiginél szélsőségesebb piaci verzióját vetítik előre. Az ideológusok úgy vélik, a kapitalizmus halálának előszele, hogy a digitális gazdaságban már ma is a javak és a szolgáltatások egyre nagyobb köréhez ingyen juthatunk hozzá (pl. Google, Gmail, Chrome, Skype). Ennek háttérében négy jelenség áll: – a majdnem zéró marginális költség, amely szerint a digitálisan előállított vagy digitális tartalmú termékeknél (pl. zene, video, szoftver, e-könyv) – az egyszeri kifejlesztési költség megtérülése után – egy újabb darab termék legyártásának a költsége gyakorlatilag közel nulla; – a hosszú kínálati görbe logikája, amely arra utal, hogy ezeknél a termékeknél nemcsak egy új egységi darab előállítási, hanem tárolási és terjesztési költsége is közel zéró lesz, ami hosszú, gyakorlatilag majdnem végtelen kínálatot tesz lehetővé, és egyúttal demokratizálja a digitális javak termelését (pl. YouTube, e-könyvek); – a majdnem zéró marginális költség, a digitális javak előállításának „demokratizálódása”, valamint a 3D nyomtatási technológia miatt a jövőben az

A „nincs ingyen ebéd” szállóigéje a múlt süllyesztőjébe kerül, legyőzi a technológia. A gond csupán az, hogy napjaikban azok a digitális platformóriások, amelyek „ingyen” adják szolgáltatásaikat, több százmilliárd dollárral jegyzett tőzsdei cégek, évente több tízmilliárd dollárnyi profittal. Úgy tűnik, a gazdaság mégis másként működik, mint ahogyan az antikapitalista mítoszok szeretnék. új mítoszok – a közösségi megosztásra épülő gazdaság A széplelkű álmokból épített illúziók nem mennek ilyen messzire: új típusú gazdaság és táradalom jön létre, amely a megosztáson, a közösségi használaton, a javak és a szolgáltatások közösségi és együttműködő előállításán alapul majd. Ezeknek a megoldásoknak közös jellemzője, hogy: – közvetlenül teremtenek kapcsolatot a javakat vagy szolgáltatásokat felkínáló, valamint az azokat kereső magánszemélyek között (peer-to-peer economy); – a magánszemélyek átmenetileg nem használt vagy nem kellően kihasznált javaikat és képességeiket kínálják fel, és azokat vagy azok használatát – időlegesen – megosztják másokkal is (sharing economy, on-demand economy);

– a felkínált javakat és szolgáltatásokat gyakran nem csupán magánszemélyek, hanem magánszemélyek valamilyen együttműködő közössége használja és veszi igénybe (collaborative consumption); – a magánszemélyek által támasztott kereslet és kínálat között a közvetítést – nagy adatbázisokra és kifinomult algoritmusokra építve – a digitális platformok végzik (platform economy); – a közösségi megoldások legfőbb felhasználói az Y és a Z generáció tagjai, akik – szól az illúzió – kevésbé anyagiasak, mint a korábbi nemzedékek tagjai. A tetszetős érvelés első pillantásra most is logikusnak tűnik: ha a digitális platformok annyira lecsökkentik a piacra lépés feltételeit, hogy most már a magánszemélyek milliói tudnak egymással közvetlenül gazdasági kapcsolatba lépni, akkor ez nemcsak olcsóbb és gyorsabb, mint a hagyományos piaci megoldás, de nincs szükség már a kapitalista vállalatokra sem. Vagyis, eljön a közösségi Kánaán. A közösségi gazdaság jövőképének egyik problémája azonban ugyanaz, mint a kapitalizmus halálának mítoszáé – a háttérben most is keményen profitérdekelt digitális platformok állnak. Ami pedig első ránézésre a javak közösségi megosztásának vagy használatának tűnik – mint az autómegosztás (pl. Zipcar, Drivy, Car2Go) vagy a szállás- és lakásmegosztás (pl. Airbnb, HomeAway) –, valójában nem más, mint magánszemélyek közötti rövid távú bérlet. A közösségi gazdaság alapvetően nem a tulajdon közösségi megosztásáról, hanem a piaci szereplők, immár a tömegek tudásának koordinálásáról, és így a piac hatékonyságának a növeléséről szól. A platformok nem cserélték le a kapitalizmust egy új, közösségi gazdaságra, ellenkezőleg: még hatékonyabbá tették a piacot és a piacgazdaságot. új mítoszok – szélsőséges piaci kapitalizmus Végül a pesszimista jövőképek szerint a platformcégek egyszerűen pénzzé teszik az utópista álmokat, például a jövő közösségi gazdaságába vetett reményeket. A platformok ugyanis azzal, hogy a korábbinál sokkal hatékonyabban szervezik meg a piacot és radikálisan lecsökkentik a piacra lépés feltételeit – hangzik az érvelés – valójában: – piacosítják az emberi kölcsönkapcsolatokat (pl. szívességi autóstop helyett a BlaBlaCar fizetős telekocsi rendszere);

a nagy korszakváltás

– a szociális védelem nélküli és alkalmi önfoglalkoztatásba terelik azokat, akik munkát keresnek (pl. Uber, Amazon Mechanical Turk, TaskRabbit); – a hálózati gazdaságosságtól hajtva minden eddiginél nagyobb monopóliumokat és vállalatbirodalmakat hoznak létre (pl. GAFA, NATU, BATX); – a felhasználókról begyűjtött óriási adatbázisokkal, amelyekkel már mindent tudnak róluk, kiszolgáltatottá teszik az embereket (pl. Digitális Diktatúra, „Big data = Big Brother”). A szélsőségesen piaci kapitalizmus jövőképe azonban mintha eltévesztené a léptékeket. A platformgazdaság – noha komoly kihívó – még sehol sem győzte le a hagyományos gazdaságot, a legtöbb helyen inkább kiegészítette azt. Azok, akik a munkaerőpiac alsó, alacsony képzettséggel jellemezhető szegmenséhez tartoznak, korábban is csak rosszul fizetett, időszakos alkalmi munkát találtak, a platformok legalább gyorsabbá és egyszerűbbé tették számukra a kereslet elérését. A hálózati hatások miatt a platformok valóban gyorsan növekednek, de ugyancsak a technológia gyors változása miatt a digitális gazdaság monopóliumai ma rövidebb életűek, mint a korábbi korszakokban. A digitális platformokon ugyan adatok tömegét hagyjuk magunk után, amelyek korrelációs elemzésekkel alkalmasak akár az emberi viselkedés előrejelzésére is, de ez messze nem jelenti azt, hogy valóban ok-okozati mélységű tudás gyűlne össze rólunk. Végül, sohasem feledhetjük, hogy a technológiát, így a platformok világát is ember alkotta és alkotja, így azt, hogy milyen irányba fejlődik tovább, szintén az emberi társadalom alakítja. új dinamikák Végül, a technológia korszaka azt ígéri, hogy új dinamizmust visz a gazdaságba és a társadalomba. Többek között azért, mert ez a korszak a jövőben a mainál is sokkal nyitottabbá, demokratikusabbá és tömegesebbé teheti az innovációt. Az innovációban ugyanis: – hajlamosak vagyunk túlértékelni a kutató és a fejlesztő szerepét, szellemi teljesítményét, míg ezzel párhuzamosan lebecsülni az üzleti megoldásokat és az új termék piacra vitelének a szerepét (noha az innováció lényege éppen az az út, ahogy egy ötlet termék formájában eljut a fogyasztóig, amihez nélkülözhetetlen a vállalkozó); – hajlamosak vagyunk túlértékelni az egyéni felfedezői vagy vállalkozói eredményt, és ezzel lebecsülni

„új típusú gazdaság és táradalom jön létre, amely a megosztáson, a közösségi használaton, a javak és a szolgáltatások közösségi és együttműködő előállításán alapul majd” az innovációk mögött álló csapatok teljesítményét (noha a legtöbb innováció mögött többnyire egy startup létszámú kis csapat áll); – hajlamosak vagyunk túlértékelni a nagyvállalatok szerepét és lebecsülni a kis startupokat, néha pusztán azért, mert kicsik. Noha, minden tapasztalat szerint a nagyvállalatoktól, amelyek korábbi sikereik foglyai, csupán lassan araszolgató, folyamatos (incremental) innovációkat várhatunk, miközben a radikális, a korábbi trendeket megtörő (disruptive) innovációkat szinte kivétel nélkül a startupok szállítják. A digitális technológia, a korlátlan, globális és mobil kommunikáció azonban megnyitja a lehetőséget ahhoz, hogy az innováció újra kikerüljön abból az elitista felfogásból, amibe a 20. század közepén jutott. A jövő egy olyan innovációs folyamaté, amelyben tömegek vesznek részt, amely alulról felfelé építkezik, és amely mindenki számára nyitva áll. Az innovációnak pedig – régóta tudjuk – az a legnagyobb erénye, hogy semmivel össze nem hasonlítató dinamizmust visz a gazdaságba és a társadalomba. Ez önmagában természetesen csak egy lehetőség, amelynek megvalósulásához nélkülözhetetlen: – a verseny (mert minél nagyobb a verseny, annál inkább rákényszerülnek a vállalatok arra, hogy – ne monopolhelyzetükkel, hanem – innovációikkal érvényesüljenek a piacon, és annál inkább tér nyílik a radikális innovációkkal fellépő startupok előtt); – a rugalmas munkaerőpiac (mert a mobilitással képes kezelni a technológia miatt a munkahelyek megszűnésének és az újak keletkezésének a dinamikáját, Joseph Schumpeter szavait használva, a „teremtő rombolást”); – a jó oktatás (mert nélküle nincs olyan humán tőke, amely nemzetközileg versenyképes innovációkat

tudna teremteni, sőt nélküle nem jönnek létre azok a képességek és készségek sem, amelyekkel felvehetjük a versenyt a robotokkal és az automatizálással szemben). A technológia korszakában azok az országok kerülnek a nyertesek közé, amelyek az ehhez szükséges feltételeket – verseny, rugalmas munkaerőpiac és jó oktatás – minél hamarabb megteremtik. A globalizációt többek között a gazdasági tevékenységek területi kiszervezése kíséri, sok esetben az olcsó munkaerővel versenyző országokba. √çgy ez gyakran egy olyan zéró végösszegű játszma, amit mi – hacsak nem akarunk örökké olcsó bedolgozók lenni – aligha nyerhetünk meg. Ezzel szemben a technológia kifejlesztése és alkalmazása pozitív összegű játszma. Nagyon leegyszerűsítve: amíg a globalizáció arról szól, hogy miként helyettesíthető az egyik ember munkája a Föld egy másik régiójában élő ember munkájával, addig a technológia korszaka azt az esélyt ígéri,

hogy a technológia az emberi munka kiegészítője, és új értékek megteremtésének eszközévé válhat. Magyarország felzárkózása szempontjából döntő jelentőségű, hogy az új technológiákat és az új technológiai korszakot az új értékteremtésre használja fel. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász több mint két évtizedes szállóigéje szerint: „a termelékenység nem minden, de hosszabb távon csak ez számít”.1 Hosszabb távon a jólét növeléséhez csakis a gazdasági termelékenységen, az egy foglalkoztatottra jutó újonnan előállított érték növelésén keresztül vezet az út. A termelékenység növelésének – és vele együtt az új korszak dinamizmusának – a kulcsa pedig az innováció. A 20. század a korábbi ipari forradalmakra építő jóléti állam, a jóléti újraelosztás és John Maynard Keynes évszázada volt. A 21. század az innováció, az innovatív vállalkozók és Joseph Schumpeter évszázada lesz. Párizs–Sukoró, 2017.

Cséfalvay Zoltán, a szerző egyetemi tanár, 2010 és 2014 között államtitkár a Nemzetgazdasági Minisztériumban, 2014. Október 1-jétől Magyarország OECD és UNESCO nagykövete. A nagy korszakváltás című könyve 2017. júniusában jelent meg a PADA támogatásával a Kairosz Kiadó gondozásában.

Magyar iránytű Kelet és Nyugat között

Magyar iránytű Kelet és Nyugat között Szerző: Kopátsy Sándor

Mi, magyarok, a történelem során többször kerültünk már Kelet és Nyugat közé, azt is mondhatnák, hogy 1200 éve folyamatosan ebben a helyzetben kell lavíroznunk. Korunkban, az Európai Unió útkeresésének és a Kína vezette Kelet példátlan gazdasági sikereinek lehetünk szemtanúi, miközben az elmúlt ötven év alatt nagyobb társadalmi, gazdasági változások történtek, mint az előző ötezer év alatt. Ebben, az átalakuló világban kell megtalálnunk az igazodási pontokat és a magyar erényekre építve, jó iránytűt követve sikeresnek lennünk.

Történelmünk során többször kerültünk Kelet és Nyugat közé, abba a helyzetbe, hogy térségünket a nyugati és a keleti nagyhatalmak a közöttük létesített ütközőzónának nyilvánították. Először a Honfoglaláskor kerültünk Kelet és Nyugat szorításába. Mi voltunk az első nyugatra törő pásztornép, aki itt a Dunántúlon és az Alföld peremterületein, ahol a hármas vetésforgót átvett, letelepedett lakossággal találkozott; az államalapításunk pedig időben egybeesett az európai félbarbár népek keresztény hitre térésével. Másodszor a XVI. században azért lettünk ütközőzóna, mert az óceánokat meghódító és vallási alapon is függetlenné váló Nyugatnak a Spanyol-Osztrák Császársággal vívott harcában jól jött, hogy a török rajtunk keresztül fenyegetheti Bécset. Jellemző, hogy a törökök máig nem értik, hogy mi miért beszélünk török megszállásról, amikor ők itt csak a Habsburgokat, a nyugat-európai protestánsok elnyomóit akarták megszorongatni. Szereplői voltunk az európai történelem egyik legnagyobb harcának és mi védtük a kereszténységet a pogány törökökkel szemben. Harmadszor Jaltában kerültünk Kelet és Nyugat közé. Lényegében 1944-ben is az történt, ami 812-ben: a nyugati és a keleti nagyhatalom senkiföldjének deklarálja térségünket. A párhuzam kísérteties, csak annyi a különbség, hogy e senki földjén ekkor nem a Török Birodalom, hanem a kor keleti nagyhatalma, a Szovjetunió diktálhatott. Az elmúlt 1200 évben tehát többször volt példa arra, hogy egy nagy európai

színjátéknak a részeseivé váltunk. Vizsgáljuk hát meg milyen állapotban van jelenleg Európa és a Kelet és mik a gazdasági, társadalmi, geopolitikai kilátásaink a jövőben! Nézzük meg, mit várhatunk a Kelettől és Nyugattól!

„Az elmúlt ötven évben csak olyan ország volt gazdaságilag sikeres, ahol a lakosság viselkedését Nyugaton a puritanizmus, a Távol-Keleten a konfuciánus életvitel jellemezte. ” Más vágányon halad Kelet és Nyugat Az elmúlt ötven évben csak olyan ország volt gazdaságilag sikeres, ahol a lakosság viselkedését Nyugaton a puritanizmus, a Távol-Keleten a konfuciánus életvitel jellemezte. Az elmúlt fél évszázad tehát egyértelműen azt bizonyítja, hogy a siker csak e két viselkedési forma számára van nyitva, csak a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet társadalmai

fejlődtek a világ átlagához képest, minden más kultúra, viselkedési mód lemarad. Azonban merőben más vágányon halad a Nyugat és a Kelet, ez olvasható ki a nemzetközi adatokból, elemzésekből. Mára már a politikusok és a közgazdászok is kezdik felismerni, hogy a Nyugat fejlett társadalmainak a teljesítménye törtrésze annak, amit a TávolKeleten elértek. Tudomásul kell venni, hogy még a Nyugat puritán társadalmai sem képesek felvenni azt a sebességet, amit a Távol-Keleten diktálnak. Még odáig sem jutott el a közgazdaságtan, hogy vizsgája a távol-keleti sikerek okát. Pedig, az okok mindkét oldalon nagyon egyértelműek. •A Távol-Keleten magas, a Nyugaton alacsony a munkaképes lakosság foglalkoztatási szintje. Ez különösen élesen jelentkezik a munkaerő alsó minőségi negyedében. Most kezdik a nyugati politikusok észlelni, hogy a gyenge minőségű munkaerőnek nem képesek munkát adni, az pedig nem motivált eléggé abban, hogy munkát vállaljon. •A Távol-Keleten nagyon magas a megtakarítás, a Nyugaton nagyon alacsony. Ez bármennyire egyértelmű évtizedek óta, nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget. • A Távol-Keleten nagyon erős a tanulási vágy, a Nyugaton a lakosság jelentős hányadában gyenge. Az oktatás hatékonyságában még nagyobb a Távol-Kelet előnye, mégsem foglalkoznak vele. A puritán Nyugat egye jobban akar élni, de közben kevesebbet szeretne dolgozni és több évet nyugdíjasként élvezni. A távol-keletiek viszont minél szegényebbek annál többet dolgoznak, tanulnak, áldoznak a tanulásért. Az EU tagországoknál lényegesen többet dolgoznak a négy volt angol gyarmaton, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. Bizonyításul elég néhány adatot kiemelni. Az évente ledolgozott órák számát tekintve az Hong Kong, Szingapúr és Dél-Korea kiemelkedik, 2010-ben ezekben az országokban 2200-2400 közötti sávban volt az egy dolgozóra jutó éves munkaórák száma. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy Dél-Koreában 1980-ban ez a szám még közel 2800 volt. Európa vezető gazdaságai közül Németországban, Franciaországban is 1500 óra alá került ez a szám az elmúlt 15 évben. 1980 és 2010 között az évente ledolgozott órák száma a leggyorsabban Hollandiában és Franciaországban csökkent, átlagosan évi 0,8, illetve 0,6 százalékkal. 2014-ben Hollandiában a heti átlagosan munkában elöltött órák száma 28,9, Franciaországban 36,1 volt az OECD adatai alapján. Már ennyi adat is elég lenne

annak bizonyítására, hogy míg Európa egyre kevesebb munkával akar boldogulni, addig a Kelet minél nagyobb bajban van, annál többet dolgozik.

A szerzőről Magyarország egyik legismertebb közgazdászának több mint fél évszázados pályája a gazdasági reformprogramoktól a rendszerváltás privatizációjának ellenőrzésén át napjaink újszerű közgazdasági szemléletének megalkotásáig ível. 1953 óta minden gazdasági reformprogramban részt vett. Az 1956-os forradalom alatt az Országos Tervhivatal és a Minisztériumok Forradalmi Bizottságának elnöke volt. A forradalomban vállalt szerepe miatt a Kádár-rendszer mellőzött fekete báránya lett. Eddig közel 30 könyve jelent meg melyekben meggyőző és modern érvekkel támasztja alá Széchenyi István 170 évvel ezelőtt kimondott igazságát: „...a gazdaság legfontosabb értéke a kiművelt emberfő.” Hitvallása szerint napjaink fejlett társadalmában már nem a befektetett tőkén vagy az infrastruktúrán áll vagy bukik egy gazdaság sikere, hanem a képzett, tehetséges munkaerő mennyiségén. Az új szemléletű társadalom pedig olyan új közgazdaságtant igényel, ami a fizikai mellett a szellemi tőkével is számol – sőt egyre inkább előtérbe helyezi a tehetséget, a minőségi képzést és a szakértelmet. Polgári Szemlének átadott írása és most készülő könyve e témakört exponálja.

Ha a nyugdíjban töltött éveket nem a munkában töltött évekkel, hanem a ledolgozott órákkal állítanánk szembe, még tragikusabb képet kapnánk. Az EU országokban ugyanis az elmúlt harminc évben átlagosan tíz százalékkal csökkent a ledolgozott munkaidő. Ehhez jön, hogy közel tíz százalékkal nőtt a nyugdíjban töltött évek száma, annak ellenére, hogy emelkedett a nyugdíjkorhatár. Mindennél jellemzőbb adat, hogy amíg az EU tagországokban, mindenekelőtt a mediterránokban egyre nő a korhatár előtti nyugdíjasok aránya, addig Japánban a nyugdíjkorhatár után is szívesen maradnak munkában az emberek. Vizsgáljuk meg a hivatalos nyugdíjkorhatár és a tényleges nyugdíjba vonulás közötti különbséget régiónként az OECD adatai alapján! Azt látjuk, hogy Japán és Dél-Korea esetében az emberek tovább dolgoznak, mint amennyit muszáj, az USA-ban nagyjából annyit, amennyit kell, Európában viszont kevesebbet.

magyar iránytű kelet és nyugat között

Az egy munkavállalóra jutó ledolgozott órák száma országonként 1980-2010

Forrás: The Federal Reserve Bank of St. Louis, U.S. Bureau of Labor Statistics

A nemzeti jövedelem termelésében résztvevők aktivitásánál is nagyobb a különbség a szellemi vagyon, a tudás, az oktatás területén. Az oktatásban elért eredmények alapján minden távol-keleti ország az élcsoportban van; Dél-Koreával, Tajvannal, Japánnal, Szingapúrral és Hong Konggal csak Finnország versenyképes. A felsorolt országok, Japántól eltekintve, abban még előrébb állnak, hogy az egyetemisták hány százaléka tanul a világhírű nyugati egyetemeken, és ott milyen az eredményük. Még nagyobb a távol-keleti országok fölénye abban, hogy a család milyen arányban támogatja az iskolán kívüli tanulást. Ezekben az országokban általános, hogy a szülők fáradságot és pénzt áldoznak a minél jobb iskolai eredmény érdekében. Márpedig nincs a jövőben várható eredménynek jobb előrejelzője, mint a tanulás minősége. Az iskolai oktatás eredménye elsősorban attól függ, hogyan állnak a szülők a tanulás eredményességéhez. Ebben a legnagyobb a távol-keleti kultúra fölénye. Európa dilemmái Ma már az együttműködés hasznosabb, mint a kizsákmányolás, de az eurozóna válsága világossá tette, hogy az Európai Unió rossz úton jár. Az EU minden

áron nagy akart lenni, ahelyett, hogy erős lett volna és nem látja be, hogy pont ennek a szándékának köszönhetően lesz egyre gyengébb. Az Unió illetékesei még mindig nem ismerték fel, hogy ahol a pénzügyek világában feszültség van, ott a társadalom beteg, és ezt a betegséget nem lehet pénzügyi eszközökkel gyógyítani. Aki a németeknek, görögöknek, és délolaszoknak közös bankot és valutát vezetett be, arra nem bíznám a pénzemet. Európában lényegében három jelentősen eltérő kultúra van, és ezeknek megfelelően három kereszténység. A világ élvonalához e háromból csak egy, az észak-nyugati tartozik, amihez hasonlóan élnek, viselkednek a franciák, a dél-németek és az osztrákok. Európából, csak ezek a népek tartoznak a fejlett Nyugathoz. Az európai mediterrán népek óriási segítséget kaptak, és kapnak az északibb népektől turizmusban és támogatásban, önerőből még ott sem tartanának, ahol most vannak. Az ortodox keresztények pedig egyre jobban lemaradnak. Jelenleg az EU versenyképtelen a másik két óriással, az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Az Európai Unió vezetői eleve nem számoltak azzal, hogy csak az a gazdasági közösség lehet egészséges, amelyikben többé-kevésbé azonos

a lakosság viselkedési kultúrája. Ha az unió csak addig terjeszkedett volna, ameddig megőrizheti viszonylagos homogenitását, lényegesen kisebb, de ma lényegesen erősebb volna. Az európai integráció határait ezen túl nem volt indokolt erőltetni. Diákkorom óta az a véleményem, hogy Európában minden ország társadalmi fejlettsége leolvasható egy olyan koordinátarendszerben, aminek az Y tengelye a Malmö–Athén, az X tengelye pedig a Moszkva–Sevilla vonal. Még egyszerűbben: „Mondd meg milyen erős a Golf-áramlat hatása, megmondom, hol tart az ország!” Ezen a logikán alapult a Nyugat felé című könyvem, ami bemutatta, hogyan és miért vonult észak-nyugat felé az Egyiptomban elindult társadalmi és gazdasági fejlődés, ami a harmadik évezred elején Norvégiában ért révbe. Az EU válságát Nagy Britannia kilépése tette nyilvánvalóvá. Ettől kedve az EU nem maradhat az, ami létrejötte óta volt. Vagy visszaalakul az EU azzá, ami kezdetben volt az áruk és szolgáltatások, valamint a lakosság szabad áramlásához. Ami az áruk és szolgáltatások szabad piacát jelenti. Ez is csak

akkor valósulhat meg, ha a tagállamok szuverenitása megmarad. A közgazdászok máig nem tisztázták az áruk szabad mozgásának előfeltételeit. Az áruk és szolgáltatások szabad mozgása lényegében minden kultúrájú és fejlettségű állam között hatékonyan működhet, ha az államok szuverenitása a valutájuk érékének változtatásában fennmarad. De csak akkor. Csak olyan államoknak lehet közös valutájuk, amelyek kulturálisan rokonok és a gazdasági fejlettségük szintje is közel azonos. Az Európai Unió legyen szabad, szuverén államok vámuniója! Az EU Nagy-Britanniával is béna kacsa volt, de nélküle még inkább az. Ez ugyan világgazdasági szerepében is igaz, de fokozottan érvényes a katonai erejére is. Európa a világpolitikában nem játszik szerepet, ha katonai erejéről van szó. A NATO lényegében az Egyesült Államokat jelenti, a többi tag egyrészt eleve kevés pénzt áldoz erre a célra, de még ennek sincs komoly katonai súlya. Az Egyesült Államokban az elmúlt 8 évben jelentősen, 5.3 százalékról 3.7 százalékra csökkent a katonai kiadások aránya. Az EU tagállamok kiadása, a kilépett Nagy Britanniától eltekintve, 2 százalék alatt van, és a részaránya csökken, egyedül Lengyelországé nőtt valamivel. Európa

magyar iránytű kelet és nyugat között

katonai erőtlenségét jól illusztrálja, hogy az EU az Egyesült Államok nélkül nem katonai tényező. Ehhez csak azt kell hozzátenni, hogy gazdasági tekintetben sem versenyképes, egyre jobban lemarad. A Kelet felemelkedése Ha a jövőt látni szeretnénk, Kínára kell figyelnünk! Ez többszempontból is igaz. Jelenleg a világgazdasági növekedésnek Kína a motorja, olyannyira, hogy a fejlődése döntő hatással van a világgazdaság nyersanyagigényére is. Kína fergeteges fejlődésének következtében a világgazdaság nyersanyagigénye példátlan gyorsasággal növekedett, ennek következtében a bányajáradék mennyisége és aránya is megnőtt. A világgazdaság történetében még nem volt hasonló növekedés a nyersanyagigényben. Kína mérete, és a növekedésének gyorsasága példátlan: a Nyugat ipari forradalma az első kétszáz évében az emberiség tizedét érintette, és az egy főre jutó jövedelem alig 1 százalékos növekedését eredményezte, ezzel szemben Kína a világ népességének ötödét jelenti és az elmúlt 25 év átlagában mintegy 10 százalékkal növelte az egy lakosra jutó teljesítményt. Elég arra gondolni, hogy az ipari forradalom döntően a szénre és a vasércre épült, amit e két termékben szegény Európa a 20. század közepéig képes volt kielégíteni. Kína, ma tízszer annyi acélt termel, mint amennyit Európa a 19. század végén. Kína azonban alig negyed század alatt bejárta az iparosítás klasszikus útját, ezért a nyersanyagigényének aránya egyre csökken, így a jövőben a legnagyobb fogyasztási igénynövekedés már nem a bányászatban, hanem a mezőgazdaságban lesz. Ezzel a keresletváltozással a társadalomtudomány alig foglalkozik, a biológusok annál inkább. Nekik köszönhetjük, hogy a vízben élő állatok termelésének forradalma beindult. Ez a forradalom még nagyon az elején jár, de a sebessége nagyságrendekkel gyorsabb, mint a szárazföldön élő haszonállatoké, mert jelentősen nagyobb a potenciális szaporodásuk, ebből fakadóan a szelekciójuk is. A vizek, mindenekelőtt a sós tengervizek termelésre fogása potenciálisan sokkal nagyobb lehet, mint a szárazföldeké. Azt, hogy a belátható jövő legnagyobb fogyasztói igénye az élelemtermelés lesz, ismereteim szerint, csak a kínaiak ismerték fel. Ez azért nem meglepő, mert a termőföldjéhez viszonyítva túlnépesedett Kína lesz a legnagyobb élelmiszerfogyasztó. A lassú népességnövekedésű, de nagyon gyorsan

gazdagodó Kínában növekedni fog a húsfogyasztás, ennek a takarmányigényét pedig Kína képtelen lesz megtermelni. Ez ma még csak abban jelentkezik, hogy a világ legnagyobb szója importálója. A vezetésben már megfogalmazódott az elképzelés, hogy a lakosság élelmezését elsősorban Brazíliában lehet megszervezni. Ezt tettekkel is jelezte Kína, amit mutat, hogy keresik a lehetőséget Brazíliával a politikai és gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzésére, ennek példájaként a közelmúltban jelentették be, hogy Kína vállalta Brazília vasúti összeköttetését a két óceánnal. Vagyis ők már felismerték, hogy a csendes óceáni part áruval történő hatékony megközelítése csak modern, nagy teljesítményű vasúton képzelhető el. Ilyenkor csak elszomorodom azon, hogy Európa jövőjével kapcsoltban az EU vezetése, milyen földhöz ragadt és szűklátókörű Kína vezetőihez képest. Kína fejlődésének tempóját látva, a Nyugatnak egyrészt szerényebbeknek, másrészt türelmesebbeknek kellene lennie a bírálatokkal. A természeti környezettel és a vízgazdálkodással kapcsolatban például elmondható, hogy Kína a világtörténelemben a legjobb vízgazdálkodó. A világ vízkészletének 7 százalékával rendelkezik, és ebből tartja el a világ népességének 20 százalékát. Kína a szűk lehetőségei ellenére az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont az EU átlagánál ötször, az elmúlt évben pedig tízszer gyorsabban növelte. Az iránytű szerepe A világgazdaság és a benne lévő erőközpontok tehát átalakulóban vannak, az átalakulás pedig, mindig konfliktusokkal jár, de esélyeket és lehetőségeket is rejt magában. A történelem pedig azt igazolja, hogy a társadalmat ért megpróbáltatások nagyobb eredményre vezetnek, ha sikerül állni a próbát. Ebben a változó világgazdasági és geopolitikai környezetben mire építhetünk, mi magyarok? A magyar népnek példás a szorgalma. A jelenkori és még inkább a belátható jövő gazdasági sikerei mindenek előtt azon fognak múlni, hogy melyik nép használja ki jobban az idejét. Nem volt olyan nép, amelyik nagyobb mértében élt volna a szabadidőben végzett munka jövedelempótló lehetőségével, mint mi a 80-as években. Vagyis még nem volt nép, aki ilyen példátlan mértékben fordult a vállalkozások felé. A vállalkozókedvünk pedig nagy erény.

Individuális és jó szervező a magyar. Azt a tényt, hogy pásztornépként jöttünk ide és ebben a minőségben sikerült tartós államot alapítani, nem elég hangoztatni, hanem látni is kell, hogy ennek következményeit máig hordozzuk. A pásztornépeket a teljes gazdasági atomizáltság és az ezt ellensúlyozó, fegyvereken alapuló szervezőképesség jellemzi. A pásztorok tehát az egymástól való gazdasági függetlenségben, ugyanakkor a többiektől való állandó félelemben éltek, e kettősség határozta meg karakterüket. A pásztorok individualisták, kiváló katonák, a vezetőik pedig jó szervezők voltak. Innen ered egyszerre az individualizmusunk és az egységvágyunk. Kreativitás és a magyar géniusz. Ahogy a pályám a gazdaságpolitika területére tévedt, ösztönösen elővettem a számomra politikai zseninek tartott Széchenyi műveit. Öreg koromra legnagyobb érdemének tartom, hogy kétszáz évvel korát megelőzően felismerte, hogy elsősorban nem a termőterületet kell növelni, hanem az emberfőket kell kiművelni. Mára azt látjuk, hogy egyre inkább beteljesedett jóslata, a legnagyobb érték a kiművelt emberfő. Széchényi István nemcsak gabonatermő területet adott az

országnak, hanem Tudományos Akadémiát, Budát és Pestet egyesítő Lánchidat, de a legfontosabbat is: jövőképet. Ahogy a lovak erejét egy kis patkó a sokszorosára növeli, úgy a néhány dekás iránytű a ködös, borús tengereken megsokszorozta a hajók mozgásának biztonságát, lehetővé téve a veszélyes partoktól távoli hajózást. Az én életemben is minden nem várt sikerem elsődleges feltétele az iránytűm volt. Soha nem tévedtem el, mindig felismertem, hol vannak a sokak által nem látható, de életveszélyes politikai határok, megmaradhattam a lehetőségek határán. Nem akartam sokáig élni, már 35 évvel idősebb vagyok, mint reméltem. Ezt szerencsémnek köszönhetem, mert többször kerülgetett a háborúban a fizikai és szellemi kimúlás. Az ország és a világ viszonyai között azonban soha nem tévedtem el, így mindent túlélhettem, mert jó iránytűm volt. Szerencsés embernek azért érzem magam, mert sokáig élhettem abban a korban, amikor száz év alatt sokkal több fejlődést élvezhettünk, mint előtte sok évezred alatt. Az események egyre jobban sűrűsödnek, a gyorsan változó körülmények között különösen fontos a tájékozódás képessége.

a gazdasági növekedés receptje

Ricardo Hausmann: A tudástőke növekedése és terjedése

Tudományos eredményeit a vezető szakmai folyóiratok (Science, Journal of Development Economics, Journal of International Economics, Journal of International Money and Finance, Economic Policy, Journal of Economic Growth) mellett rendszeresen közlik egyéb médiumok is, például a New York Times, a Financial Times, az Economist, a The Wall Street Journal, a Washington Post, vagy a Forbes magazin.

Szerző: Gere László

Regional Studies Association Annual Conference, Dublin, 2017

Ricardo Hausmann, a nemzetközileg elismert makroközgadász a Regional Studies Association 2017-es éves konferenciáján Dublinban a tudástőke növekedéséről és terjedéséről beszélt Growth and Diffusion of Knowhow című nyitóelőadásában. A hallgatók megtudhatták, mi a gazdasági növekedés receptje, és hogy ennek mi köze van a fákon ugráló majmokhoz.

Hausmann a Regional Studies Association 2017-es éves konferenciáján Dublinban a tudástőke növekedéséről és terjedéséről beszélt Growth and Diffusion of Knowhow című nyitóelőadásában.

Venezuelában, mint a venezuelai nemzeti bank igazgatótanácsának tagja. 1994-2000 között az InterAmerican Development Bank vezető közgazdásza, ő hozta létre az intézmény kutatási részlegét. Ezen kívül az IMF-Világbank Fejlesztési Bizottságának elnöke is volt. Jelenleg a Harvard Egyetem Nemzetközi Fejlesztési Központjának (Center for International Development) igazgatója, valamint a Gyakorlati Gazdaságfejlesztési (Practice of Economic Development) tanszék professzora a Harvard’s Kennedy School of Governmentben. Ricardo Hausmann 1956-ban született venezuelai származású közgazdász. Kutatási területei között elsősorban a gazdasági növekedési elméletek, a makrogazdasági stabilitás kérdése, a nemzetközi pénzügyek, strukturális átalakulás, makrogazdasági volatilitás, nemek közötti különbségek, segélyek koordinálása, valamint a fejlődés társadalmi vetületei állnak. Közgazdasági PhD-jét a Cornell University-n szerezte. 1985-1991 között a venezuelai Caracasban az Instituto de Estudios Superiores de Administracion (IESA) közgazdász-professzora, ahol közpolitikai központot (Center for Public Policy) is indít. 19921993 között fejlesztési miniszterként tevékenykedik

fejlesztési bankokon (IMF, Világbank), illetve regionális fejlesztési bankokon (latin-amerikai, afrikai, ázsiai vagy kelet-európai fókusszal) keresztül.

A Center for International Development igazgatójaként kutatási területe a globális kihívások megoldására fókuszál a gazdasági növekedés, intézményi kapacitások és szakpolitika-alkotás kutatásán keresztül. Kiemelten foglalkozik azzal, hogyan gyorsíthatják fel az egyes régiók és országok a gazdasági növekedésüket. A központon belül ő vezeti az úgynevezett Growth Labet (Növekedési Labor), ahol a növekedés és strukturális átalakulás elméleteinek kutatásával foglalkozik, gyakorlati eszközök kifejlesztésén keresztül az elméletek alkalmazására az egyes országokban. Több mint negyven fejlődő ország számára végzett már tanácsadást, hatékony növekedési stratégiákat és fejlesztési irányokat mutatva számukra, közvetlenül, vagy nagy multilaterális

A világgazdaság fejlődésének modellezése, az egyes országok gazdasági tulajdonságainak leírása, valamint ez alapján a fejlődési útjaik kikövetkeztetése már több évtizede Hausmann kutatásainak középpontjában áll. Egy 2006-ban indult kutatás keretein belül kutatócsapatával együtt a makrotrendek megállapításához elsősorban az exportadatokat Az 52 éve (1955-ben) alapított Regional Studies Association 2017-es éves konferenciáján több mint 600 résztvevő vett részt a világ közel 50 országából (a résztvevők több mint 4/5-e az Európai Unió országaiból érkezett). A négynapos esemény során mintegy 472 előadás hangzott el több mint 150 szekcióban.

vette figyelembe, melyeket a hálózatkutatás eredményeinek felhasználásával egy mátrixba rendezve, végül César Hidalgoval a The Atlas of Economic Complexity című tanulmányban publikáltak.

„Modern világunkban nem csak a jólét nőtt meg, hanem a jövedelmi különbségek is az egyes országok között.” A gazdaság összetettségével foglalkozó atlasz bevezetőjében hasonló gondolattal indítanak a szerzők, mint Hausmann nyitóelőadásában. Az emberiség az elmúlt két évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül, jelentős eredményeket értünk el, többek között meghódítottuk a levegőt, és eljutottunk a Holdra. Életünket jelentősen megkönnyíti egy sor szerényebb léptékű, mégis alapvető fontosságú innováció is, valamint ezzel együtt folyamatosan növekedett az általános jólétünk is. Az életünket átalakító újdonságok között szerepel a villanykörte, a telefon, az autó, a számítógép, az antibiotikum, a televízió, a hűtő, a vízmelegítő és még egy sor egyéb eszköz. Olyan innovációk világában élünk, melyeknek sokszor már nem is vagyunk tudatában, mint az elektromosáram-elosztás, a mezőgazdasági vegyi anyagok, vagy a víztisztítás. Ezt a fejlődést többek között annak köszönhetjük, hogy a termelékenységünk jelentősen fejlődött. Ezt pedig nem egyedül, önmagunkban értünk el, egyen-egyenként mindan�nyian nagyjából ugyanannyira vagyunk képesek, mint korábban, azonban együtt, a társadalom egésze már sokkal nagyobb eredményekre érhet el. Modern világunkban nem csak a jólét nőtt meg, hanem a jövedelmi különbségek is az egyes országok között. Ennek gyökerét Hausmann a termelékenységben látja. A termelékenységet pedig a meglévő tudás befolyásolja elsősorban. Nem az eszközeinkben van a különbség ugyanis, azok már gyakorlatilag bárki számára elérhetőek a mai, számos tekintetben összekapcsolódott világunkban. A különbség a tudásban, illetve a tudásátadásban van (know-how). A tudástranszfer ugyanis nem olyan egyszerű, mint mondjuk az eszközök cseréje, idő- és erőforrás-igényes feladat, a gazdasági teljesítmény fokozásában pedig egyre nagyobb szerepe van a know-how minőségének, illetve, hogy az egyes országok mennyire

Ricardo Hausmann: A tudástőke növekedése és terjedése

különböző szaktudással rendelkeznek, vagyis men�nyire tudnak specializálódni. A mai leggazdagabb modern társadalmak nem azért bölcsebbek, mert az állampolgáraik egyenként kiváló szellemi teljesítményt nyújtanak, hanem mert ezekben a társadalmakban a tudás olyan sokszínű módon van jelen, melynek segítségével különbözőképpen lesznek képesek tudásukat kombinálni, ezáltal összetettebb és bonyolultabb termékeket gyártva. Például egy repülőgép összerakásában számos csoport vesz részt, akik adott esetben csupán az egyes részfolyamatokat képesek elvégezni, együtt azonban összeadódik a tudásuk (és az alkatrészek összességéből valóban létrejön egy repülőgép). A termelő tudás társadalmi akkumulációja nem univerzális jelenség, a világ egyes részein működik, máshol kevésbé. Ahol ez megvalósul, ott rendkívüli

javulást hoz az életkörülményekben. Ahol nem, ott évszázados lemaradásba kerül az életszínvonal. A hihetetlenül nagy jövedelmi különbségek a gazdag és szegény országok között tulajdonképpen az általuk felhalmozott termelő-tudás különbségeinek összessége. Ezek a különbségek az általuk gyártott termékek összetettségében és diverzitásában mutatkozik meg. Nemcsak az egyes országok különböznek az általuk birtokolt termelő tudás mennyiségében, hanem a termékek is. A különböző termékek előállításához szükséges tudás mennyisége óriási eltéréseket mutathat. A legmodernebb termékek előállítása például nagyobb tudást igényel, mint amit egy ember egyáltalán birtokolni képes. A legapróbb részletekig például a világon senki nem tudja, hogyan kell egy számítógépet megalkotni, ehhez a különböző

Ricardo Hausmann: A tudástőke növekedése és terjedése

részterületek összefogására van szükség. Ezért van az, hogy a gazdag országokban működő gyárak sokkal nagyobb mértékben kapcsolódnak össze más gyárakkal, mint a szegény országokban működők. Egy olyan társadalomban, ahol magas szintű termelési tudást akarunk működtetni, az egyéneknek sokféle különböző tudással kell rendelkezniük. Ez azonban önmagában még mindig nem elég. Ahhoz, hogy a tudásnak hasznát vegyük a termelésben, a társadalomnak újra kell rendeznie az egységeket a csoportokon, szervezeteken és piacokon keresztül. A termelő tudás összeadása nehéz feladat. Nagyrészt nem tudjuk megtanulni könyvekből, vagy az interneten keresztül, mert a fejekbe, az emberi hálózatokba ágyazva jelenik meg. Nem lehet „megtanulni”, évek tapasztalata kell hozzá. A termelő tudás megszerzéséhez ezért strukturális változásra van szükség. Ezt a nyelvtanuláshoz hasonlítja Hausmann: ahogy egy új nyelv megtanulásához szükség van az agyunk, a gondolkodásmódunk megváltoztatására, úgy van szükség egy új iparág meghonosításához szervezeti és társadalmi kölcsönhatások mintáinak megváltoztatásához. A gazdasági növekedéssel kapcsolatban felhívja a figyelmet egy fontos fogalomra, az úgynevezett „terméktérre”. A terméktér elnevezés az egyes termékek, árucikkek közötti kapcsolat hálózatát írja le.

A kapcsolat az előállításhoz szükséges tevékenységek hasonlósága szempontjából érdekes, a szakértelemtől kezdve az intézményi és infrastrukturális követelményeken át a technológiai hasonlóságig. Egy példa erre: Chile és Malajzia relatíve sikeres országoknak számítanak. Malajzia mikrohullámú sütőket exportál, Chile pedig lazacot. A lazac egy tenyészállat, komoly biológiai és állattartási ismereteket igényel a tartása. A mikrohullámú sütő pedig egy elektronikai termék, előállítása szintén komoly műszaki ismereteket igényel. Nehéz megmondani, melyik ipar

„A gazdasági növekedéssel kapcsolatban felhívja a figyelmet egy fontos fogalomra, az úgynevezett „terméktérre”. A terméktér elnevezés az egyes termékek, árucikkek közötti kapcsolat hálózatát írja le. ”

előrehaladottabb, vagy kifinomultabb, melyik vezet nagyobb gazdasági növekedéshez. Viszont amire rá akar mutatni Hausmann, az nem is ez, hanem az, hogy ha a mikrohullámúsütő-piac valamiért bajba kerülne, vagy ha egyszerűen csak másik termék gyártására akarna áttérni az adott ország, akkor viszonylag egyszerű lenne a gyártósorokat képessé tenni más elektronikai eszközök előállítására, a lazactartás esetében azonban ugyanez az átállás sokkal nehezebb lenne. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz, mert nem igazán van hasonló termék, a kapcsolati hálóban a lazactartás a periférián mozog. Ez egy metafora arra vonatkozóan, hogyan lehet az egyik termék gyártásáról másik termék gyártására átállni.

vagyunk, ahol minden fa ugyanolyan távolságra, mondjuk három méterre nő egymástól, nem számít, melyik szomszédos fára ugrunk át, mert mindegyik ugrás ugyanakkora erőbefektetést igényel.

Hausmann egy másik példát is ad: gondoljunk mindegyik termékre úgy, mint egy fára az erdőben. A fák hasonlítanak egymásra, és bizonyos távolságban vannak egymástól. Most gondoljunk az egyes országokra (vagy akár vállalatokra is) úgy, mint a fákon élő majmokra, olyan majmokra, akik a fákból élnek. Ahhoz, hogy az egyes majmok (országok) fejlődni tudjanak, a gyümölcstelenebb „fákról” a gazdagabb, több gyümölcsöt kínáló fákra kell átugraniuk, ezt pedig úgy tudják megtenni legkönnyebben, ha a legközelebbi fára ugranak át. Ha olyan erdőben

De ha az erdőben szabálytalanul nőnek a fák – néhol sűrűbben, néhol ritkábban –, akkor a ritkásabb helyen élő majmok (a periférián lévő országok) számára nehezebb az előrejutás, sokkal nagyobb energiabefektetéssel jár átugrani egyik fáról a másikra. A lazac és a mikrohullámú sütő példája ezt próbálta illusztrálni. Hasumann hangsúlyozta előadásában, hogy az is fontos, milyen termékeket állítunk elő, és az is, hogy azt hány másik ország képes előállítani. Az adatsorokból készített grafikonok azt bizonyítják, hogy a gazdag országok közös jellemzője, hogy sokféle olyan terméket állítanak elő, melyeket kevés másik országban, ezzel szemben a szegény országok közös jellemzője, hogy összességében sem sokféle terméket állítanak elő, és azok ráadásul olyanok, melyeket sok más országban is előállítanak.

Ezt egy újabb példával illusztrálta a professzor. A termékek előállítása olyan, mint a Scrabble szókirakós játék. A Scrabble-ben az egyes betűknek különböző értékeik vannak, attól függően, hogy milyen gyakran fordulnak elő. A gyakrabban előforduló, illetve könnyebben beilleszthető betűk alacsonyabb értékűek, míg a ritkább, nehezebben beilleszthető betűk magasabb értékűek. A termelési lehetőségek exponenciálisan nőnek a meglévő betűkészlet nagyságával arányosan. Ugyanígy a termékek esetében is a könnyen megtermelhető, nagy mennyiségben előforduló, sokak által exportált termékek (például nyersanyagok) alacsony értéket képviselnek, míg a nagy hozzáadott értékkel rendelkező, speciális, összetett és kevesek által előállított termékek magas értékűek.

„Hausmann előadásának összefoglalásaként újra felteszi a kérdést, hogy mi befolyásolja a növekedést? Válaszában két tényezőt említ: az egyik a tudás felhalmozódása, a know-how. A másik pedig az, hogy az egyes termelési technológiák milyen távolságban vannak egymástól a terméktérben, vagyis, hogy mennyire egymáshoz kapcsolódó termékeket állít elő egy adott ország. Ha egy országban megvan a megfelelő szintű, diverzifikált tudás, valamint a termékstruktúrája megfelelően összekapcsolt és transzferálható, akkor ez alapján a két tényező alapján megalapozott az ország gazdasági növekedése.”

sikeres nemzetkรถzi gazdasรกgi felzรกrkรณzรกsok

A sikeres gazdasági felzárkózások tanulságai

Magyar újrakezdés

Szerző: Matolcsy György – a Magyar Nemzeti Bank elnöke

Magyarország az elmúlt ötszáz év egyik, ha nem a legtöbbet veszített európai nemzeteként érkezett el az 1990-es szabad választásokhoz, az újrakezdés első pillanatához. Az elmúlt huszonöt év során azonban nem sikerült Európa fejlett nemzetei közé emelkednünk. Sőt, igazi földrajzi és történelmi tükrünkben, a magyar–osztrák fejlettség összehasonlításában példátlan kudarc látható. Történelmünk során még soha nem voltunk olyan mértékben lemaradva az osztrák fejlettséghez, életminőséghez és életszínvonalhoz képest, mint a szabadság és piacgazdaság első negyedszázadának végén. 1990–2015 között a magyar gazdaság évi fél százalékkal zárkózott fel az uniós átlaghoz, annak hetven százalékát még csak megközelítve, miközben Ausztria már az EU–28-ak átlagos fejlettségének százharminc százalékát éri el. Az elmúlt huszonöt év első öt évében két sokkterápiát szenvedett el a magyar gazdaság és társadalom: 1991–92-ben a sokkterápiás piaci átmenetet és 1995–96-ban a Bokros-program sokkját. Majd 2002–2008 között féktelen eladósodás következett. E három esemény következménye a huszonöt év átlagos félszázalékos felzárkózási üteme. Ha a sokkterápiák utáni húsz évet nézzük, már évi egyszázalékos a közeledésünk az átlagos uniós fejlettséghez. Ha az elsőt tartjuk, mintegy nyolcvan év alatt érnénk utol az unió átlagos fejlettségét, másodikat tartva harminc-negyven év alatt: egyik sem fogadható el történelmi sikerként. Hasonló, de másfajta kudarc rendre jellemzi az elmúlt ötszáz év magyar történelmét: az ország területének, népességének, vagyonának és függetlenségének/szabadságának sorozatos veszteségei zárták le az időnként sikerrel kecsegtető nemzeti felemelkedési kísérleteket. Az elmúlt ötszáz év nemzeti kudarcai mellett azonban van egy igen jó hírünk: az óriási veszteségek után a nemzet

mindig képes volt újrakezdeni! A sötét korszakokból meggyengülve, de az újrakezdés képességével jött ki nemzet és ország. Legalább kétszer ez a csodával határos volt. Az 1500-as és 1600-as évek veszteségei, valamint a 20. század három világháborújának – első és második világháború, hidegháború – veszteségei a „tudomány mai állása” szerint végzetesek lehettek volna: mégis újrakezdtük. E két történelmi korszakhoz képest az 1990–2015 közötti negyedszázad veszteségei mennyiségileg kicsik, minőségileg azonban jelentősek. A két sokkterápia és az ország újbóli eladósítása maradandó szerkezeti torzulásokat hozott a társadalomban és a gazdaságban egyaránt, ezért az újrakezdés legalább olyan nehéz most, mint volt korábban. Bár az ország területében és népességében nem következett be törés, a nemzeti vagyon, a nemzeti piac, a munkahelyek, a vállalati szerkezet, valamint a tőke- és a hitelrendszer területén igen. Szingapúr, Hongkong, a skandináv gazdaságok, Írország, Izland, Dubai, Szlovákia, a balti államok, Katalónia kis területtel és csekély népességgel értek el sikert. Ahogy Bajorország, Baden-Württemberg, Ausztria, Dél-Korea és Lengyelország középméretű területtel és népességgel, míg Anglia, az USA, Japán, Franciaország és Németország nagy területtel és népességgel. A siker mindig a minőségen és nem a mennyiségen múlott. Sőt, ha a természeti kincsek bősége állt a növekedés mögött, akkor az inkább hátránynak bizonyult a felzárkózás szempontjából.

A sikeres felzárkózási történetek – mint majd látjuk sorozatunkban – a döntő okokban meglepő hasonlóságot mutatnak. Ezek kivétel nélkül nem mennyiségi, hanem minőségi tényezők. Nem az öröklött gazdagság döntött, hanem a teremtett fejlettség. Nem a természeti kincsek megléte, hanem a népesség/nemzet tudása. Nem a korábbi vereségek, hanem az új győzelmek. Nem az elveszített lehetőségek, hanem az új esélyek megragadása. A sikertörténetek döntő többsége kudarcokból indul. Anglia 1812-ben elveszíti az új, független Amerikai Egyesült Államokat, Németország kétszer semmisíti meg önmagát fél évszázadon belül, Japán történelmi vereséget szenved el, az írek kivándorolnak, a finnek lemaradnak a többi skandináv nemzet mögött, az osztrákok elveszítik birodalmukat: a kudarcból azonban egy új jövőképpel győzelem lesz. A sikerek döntő forrása a politikai stabilitás. Rövid ideig tartó jó kormányzás sehol nem hozott történelmi sikert, ahhoz hosszú évtizedekre volt szükség. Hosszú háború utáni újjáépítésre, hosszú békekorszakra, hosszú konszenzusos többpárti demokráciára vagy hosszú fenyegetettségre, ami belső politikai egységet teremtett. Az időbeli stabilitás nélkülözhetetlen eleme a sikernek. Hatékony kormányzásra, versenyképességet növelő közszolgáltatásokra, az állam okos részvételére is szükség volt minden piaci siker esetében. Térbeli és társadalmi homogenitásra szintén. A földrajzi egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása, a fejlett és fejletlen gazdasági ágazatok közötti rések szűkítése, az eltérő tulajdonú vállalkozások közötti termelékenység kiegyenlítése és a társadalmi homogenitás erősítése sine qua non követelménye a sikernek. Sikeres nemzetközi felzárkózási minták követése és beépítése a jövőképbe, stratégiába, kormányzásba is fontos tényezője a sikernek. Minél közelebb van térben egy jó példa, annál jobban lehetett élni a mintával. Ausztriában és Németországban a legelmaradottabb tartományok érték el a legnagyobb sikert, mert húzta őket a szomszédos fejlett terület. Az oktatás minden sikerben döntő tényező volt. A felsőoktatás versenyképessége tűnik a legfontosabbnak a piac felől, de minden alatta és mellette működő oktatási szint magas minőségű

szolgáltatása is kellett a gazdasági felzárkózáshoz. A kultúra, mögötte az értékrend mindenhol rejtett, de döntő tényezője volt a sikernek. A munkaetika és munkakultúra, a politikai élet kultúrája, az életmód civilizációs szintje, az igényesség, a motiváltság, a szorgalom, a tudásvágy, az emberi érintkezés és a civil élet kultúrája végül minden nyugati és keleti sikeres felzárkózásban a döntő erőforrásnak bizonyult. A jó hír az, hogy az elmúlt fél évezred, valamint az eltékozolt közelmúlt ellenére újra van esélyünk a nemzeti felemelkedésre, mert Magyarország számára újranyílt a gazdasági felzárkózás lehetősége. 2010‑ben megkezdtük az 1990–2010 közötti kudarc döntő tényezőinek a megfordítását, és 2015‑re elértük, hogy újból megnyílt a gazdasági felzárkózás korábban bezáródott ösvénye. Megnyílt, de kiderült, hogy a múlt bűneinek és tévedéseinek az árnya időben lényegesen hosszabb, mint a korábbi újrakezdéseknél. Ennek oka századunk természetében rejlik. Ez már nem Európa sikerének, hanem relatív hanyatlásának ideje, és mi minden hídépítési szándékunk ellenére európai gazdaság maradunk. A globális térben versenyzünk feljövő dinamikus nemzetekkel, miközben visszahúz bennünket az európai relatív térvesztés. Gyorsuló és táguló globalitásban élünk, ahol minden korábbi hiba, elmaradt siker vagy kialakult gyenge szerkezet aránytalan hátrányt hoz a versenyben. Már a korábbi évszázadból is jelentős gyengeségeket örököltünk, de az 1990 utáni hibasorozat – a világ gyorsulása és tágulása miatt – még nagyobb gyengeségeket halmozott fel. Azokban a tényezőkben kerültünk jelentős hátrányba, amelyek döntőek a siker szempontjából. Időben instabil és térben nem homogén országgá váltunk 1990 után, miközben elveszett az időbeli politikai, kormányzati gazdaságpolitikai, fejlesztéspolitikai és monetáris stabilitás, valamint szétnyíltak a térbeli, társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek. Az 1990–2010 közötti kudarcos korszakot nem lehet egyszerűen és gyorsan lezárni. Hosszú évtizedekre, talán a század közepéig is velünk maradnak a két sokkterápia és az újraeladósítás negatív következményei, mert a nemzetek közötti verseny döntő területén, a gazdaság működésébe épültek be a torzulások, csapdák és aknák. Több időt nem veszíthetünk, több teret nem adhatunk a gyengeségnek.

A Brit Birodalom évszázada, 1815–1914 Szerző: Somkuti Bálint

Az 1805-ös trafalgari tengeri győzelemmel Nagy-Britannia vitathatatlanul a Hét Tenger urává vált. Az I. világháború óriási költségei és veszteségei azonban véget vetettek a szigetország szárnyalásának. Globális sikertörténeteket bemutató cikkben arra keressük a választ: milyen tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy Nagy-Britannia egy évszázadra a világ műhelyévé váljon.

Az 1688-ban Hollandiából induló III. (Orániai) Vilmos uralkodása talán még nagyobb változásokat hozott, mint névrokonáé I. (Hódító) Vilmosé. A nevéhez köthető alkotmányos monarchizmus és a hatásai nyomán létrejövő pezsgő társadalmi, tudományos és gazdasági élet, a VIII. Henrik által létrehozott független anglikán egyház, vagy a hollandokat hosszú küzdelem után legyőző flotta tengeri uralma, mind kitűnő hátteret kínáltak a szédületes fejlődéshez. A korszakban volt olyan periódus, amikor a világ kereskedelmi hajóinak harmada angol zászló alatt hajózott. Azonban e fölényt még be kellett tetőznie a fő rivális, Franciaország legyőzésének. Az 1805-ös trafalgari győzelem, melyet Nelson az egyesült francia-spanyol flotta felett aratott, lényegében egy évszázadig ható pszichológiai hatással járt. A kort lezáró Bécsi Kongresszus által létrehozott rendszer nyomán száz évig egyetlen másik hatalom sem kísérelte meg uralma alá hajtani Európa egészét. Az első számú tényező, mely lehetővé tette Nagy-Britannia felemelkedését, a hitelbőségben kicsúcsosodó pénzügyi forradalom volt. A britek elképesztő összegeket fektettek be külföldön. A birodalom más módon is növelte részét a világgazdaságban: szabadkereskedelmi megállapodások sorát kötötte olyan feltörekvő, vagy más államok érdekszférájába eső államokkal, mint Japán vagy Marokkó. Az első világháború küszöbén a brit kereskedelem közel kétharmadát az Európán kívüli kereskedés tette ki. Az olyan ritkán említett láthatatlan ágazatokból – mint például a biztosítás és

szállítás – származó bevételek további befektetésével a britek olyan földrajzi területeken is befolyást szereztek, melyek nem álltak közvetlenül az irányításuk alatt. Az importált olcsó nyersanyagok feldolgozásából készült késztermékek a brit kézben lévő szállítási és kereskedelmi láncolaton kerültek el a végfelhasználókhoz. Ezzel egy időben Nagy-Britannia a nemzetközi monetáris piacot is a saját képére formálta. A 19. század közepén rajta kívül már néhány gazdasági függésben lévő partnere, így Portugália, Egyiptom, vagy Chile is arany alapú fizetőeszközöket használt. Ez a rendszer megszabta egy adott ország forgalomban lévő papírpénzének mennyiségét, illetve szükség esetén kötelezhették a nemzeti bankokat arra, hogy a forgalomban lévő pénzt aranyra váltsák át, létrehozva ezzel az aranyfedezet 20. századig fennálló sztenderdjét. A szabadabb társadalmi, politikai háttér ösztönözte a szellemi fejlődést, az innovációt, a széles körben elérhető hitel pedig a találmányok elterjedését. Az ipari forradalom először a textiliparban jelent meg, mivel az kevesebb tőkebefektetést igényelt. Emellett a divat óriási piacot teremtett, a kereskedelem ugyanis új, a gyapjúnál olcsóbb alapanyaggal szolgált: a gyapottal. Az ebből készült pamutszövetet már sokan meg tudták vásárolni, követve az előkelőbbek viseletét. A fémből készülő fonó- és vetélőgépek elterjedése, illetve az ipar egyéb területeinek növekvő fémigénye nyomán nőtt a vasérc utáni igény is. A mélyen húzódó

USA: A történelem örvényében

ércek bányászatához szivattyúk kellettek, különben a vízbetörések lehetetlenné tették a bányászatot. Egyre jobban elterjedtek a gőzhajtású szivattyúk, és az itt tökéletesített gőzgépet már bárhol fel lehetett használni energiatermelésre. A gőzgépeket felhasználva megjelentek a vassíneken futó gőzmozdonyok, melyek forradalmasították a szárazföldi szállítást. 1850-re Nagy Britanniában tízezer kilométer vasút épült, ugyanannyi, mint a kontinens többi részén együttvéve. A brit gyártmányok fölénye a többi európai ország iparosodásáig, sőt bizonyos területeken azon is túl kitartott.

Szerző: Urbán judit

Még mindig egyedülálló hatalomként tekintenek sokan az Amerikai Egyesült Államokra, annak ellenére, hogy többpólusú rendszer kialakulása felé halad a nemzetközi politika. A „világ csendőre” nehéz kihívások előtt áll, a jövő több bizonytalan kimenetelű tényezőt rejt magában.

A 19. század közepére megjelentek első gőzhajtású hadihajók is. A franciák által indított flottaversenyben a britek azonban hamar visszavették a kezdeményezést. Az elöl-hátul egy-egy kétcsövű toronnyal épített sorhajók egészen 1906-ig, a brit Dreadnought vízrebocsátásáig a flották fő fegyverének számítottak. Ez a kor összes tudományos vívmányát felhasználó új hajó egy csapásra elavulttá tette a korábbi sorhajókat. Azonban tervezőjének várakozásával ellentétben nem szüntette meg, hanem új szintre emelte a tengerészeti fegyverkezési versenyt. A tudományok is szárnyaltak. A korszak mélyreható, esetenként forradalmi változások tanúja. Elég csak Charles Darwin evolúciótanára vagy John Stuart Mill politikai és közgazdasági munkásságára gondolni. Az orvostudomány fejlődése a társadalomban hozott óriási változásokat. Az éhínségek megszűnésének eredményeképpen elindult a népesség drámai növekedése, ezzel összefüggésben az urbanizáció. A változások már egy emberöltő alatt is látványos átalakulást hoztak. Megindult a feudalizmus látványos bomlása, és folyamatosan erősödött a közép osztály. A társadalmi fejlődés magával hozta a politikai rendszer átalakulását is. A két jelentős brit politikai csoport, a toryk és whigek közül a korábban meghatározó szereppel bíró whig párt az 1850-as évekre lassan jelentéktelenné vált, és a helyét a liberális párt vette át, míg a toryk felbomlása nyomán létrejött a máig létező konzervatív párt. Ezek a szervezetek már a legtöbb szempontból modern pártok voltak. E változások ellenére a korszak brit politikai életére a stabilitás a jellemző, hiszen a korszak nagy kérdései, melyek a kontinensen folyamatos válságokat okoztak, eddigre a szigetországban már megoldásra kerültek. A stabilitást tovább erősítette a 19. század végén megjelenő, a városi proletariátust képviselő munkáspárt.

Louis-Philippe Crépin: A trafalgari csata, 1807 (A csata időpontja 1805. október 21.)

Nem meglepő, hogy a gyors ütemű fejlődésből a kor embere az isteni gondviselés kiemelt kegyére következtetett. De hiába volt például Lord Curzon szerint a Brit Birodalom a Gondoskodás legnagyszerűbb eszköze, vagy Smuts tábornok szavaival az emberiség talán legszervezettebb és legsokoldalúbb szabadságrendszere, e kijelentések nem pontosan tükrözik a valóságot. A Brit Birodalom soha nem volt annyira emberközpontú, mint amilyennek egyesek beállítják. A britek eleinte legalább olyan buzgók voltak a rabszolgák szállításában, mint később a rabszolgaság eltörlésében, melyhez szintén érdekeik fűződtek. A birodalom ellen fellázadókkal 1857‑ben Indiában, 1831-ben Jamaicában, majd 1899‑ben Dél-Afrikában olyan kegyetlenséggel léptek fel, mely a kortársakat is meglepte. A központi kormányzat teljes mértékben negligálta az Írországban 1840-ben, Indiában 1870-ben jelentkező tömeges éhezést is. De a szigor nemcsak a gyarmatokon nyilvánult meg. A fizikai fenyítést csak 1881-ben szüntették meg a Royal Navynél. Ugyanígy a fiatalokra és gyermekekre kiszabható halálos ítéleteket is csak 1908-ban törölték el. Mégis angol tengerésztisztek generációi nőttek fel abban a tudatban, hogy a Royal Navy feladata a világrend fenntartása. A jog és vagyonbiztonság, valamint a szabadság általános mértéke valóban jelentősen meghaladta a korszak többi államáét, így nem túlzás kijelenteni: jó dolog volt a birodalom határain belül élni.

Tizenhárom korábbi angol gyarmat szövetségre lépésével alakult meg 1776-ban az Amerikai Egyesült Államok. Az új államszövetség 1783-ban – a függetlenségi háború megnyerésével – sikeresen szabadult meg az angol gyarmatosítóktól, és rövid idő alatt látványos fejlődésnek indult. A bevándorló európaiak elsősorban az őslakos indiánok kiszorításával jutottak óriási, megművelhető területekhez, amelyeken sorra alakultak az új államok. Az ipari forradalom lehetőségeit főleg északon tudták kihasználni, délen pedig a nagybirtokokon zajló rabszolgatartó, ültetvényes gazdálkodás volt a jellemző. Észak és dél között egyre nőtt a feszültség, aminek a rabszolgatartás korántsem a legfontosabb kiváltó oka volt. A konfliktus négy évig tartó véres polgárháborúhoz vezetett, amelynek során több amerikai polgár esett el, mint később a két világháborúban és a koreaiban együttesen. A fegyveres harcok 1865-ben az északiak győzelmével végződtek.

agrártermelésre volt alkalmas, hanem az ipari fejlődés szempontjából létfontosságú ásványkincsekben is bővelkedett. A munkaerőt a huszadik század második évtizedéig a korlátozásoktól mentes folyamatos bevándorlás biztosította. Munkáskezek iránt azonban ennek ellenére kiapadhatatlan volt az igény, ami az európai béreknél átlagban két-háromszor magasabb juttatásokat eredményezett. A magasabb bérek és a lakossági hitelezés elterjedése lehetővé tették azt is, hogy az amerikaiak az európaiaknál már jóval korábban juthattak hozzá széles körben a tartós fogyasztási cikkekhez, így például a gazdaságot forradalmasító, futószalag technikával gyártott autóhoz is.

Az Egyesült Államok polgárháború utáni fejlődése egyre gyorsabb ütemben haladt előre. A mezőgazdasági termelés erőteljesen modernizálódott. Széles körben elterjedtek az arató- és cséplőgépek, amelyek következtében a munkaerőigény csökkent, a terméshozamok pedig látványosan megemelkedtek. A polgárháború miatt megszakadt vasútépítési programok folytatódtak, és 1910-re az USA már háromszázhúszezer kilométer vasútvonallal rendelkezett. A vasút nemcsak az embereket hozta közelebb, hanem távoli vidékeket kötött össze és kapcsolt be az amerikai gazdaság vérkeringésébe.

A gyors iparosodás és gazdagodás az ország nemzetközi politikájára is hatást gyakorolt. Az angol gyarmatosítás keserű tapasztalatai és az európai nagyhatalmak intrikái miatt az Egyesült Államok többször választotta az elszigetelődés politikáját, ami azonban nem jelentett teljes lemondást a nagyhatalmi törekvésekről. 1825-ben James Monroe amerikai elnök lefektette a személyéről elnevezett elvet, mely szerint „Amerika az amerikaiaké”. Ezzel elutasította az európai hatalmak azon elképzeléseit, amelyek a kontinens nyugati felére vonatkoztak, egyúttal burkoltan kinyilvánította az USA igényeit e területek iránt. 1846-ban a mexikóiakkal vívott háború volt a világhatalmi törekvések megvalósításának első lépcsőfoka, de az 1898-as spanyol– amerikai háború révén lépett ki az USA a nemzetközi politika porondjára.

Az ország minden olyan feltétellel rendelkezett, ami a nagyhatalommá váláshoz szükséges volt. A hatalmas földterület jelentős része nemcsak

Az első világháború új helyzetet teremtett, mivel ismét felülkerekedtek az elszigetelődés hívei. 1917re azonban már elkerülhetetlenné vált a belépés

a világháborúba. Az ország vezetői megértették, hogy ha az Egyesült Államok valóban világpolitikai vezetővé akar válni, nem maradhat ki az európai harcokból és a háború utáni osztozkodásból. Wilson elnök 14 pontját azonban nem sikerült megvalósítani, így Amerika a két világháború között ismét kivonult a nemzetközi diplomáciai csatározásokból, és elsősorban arra összpontosított, hogy kilábaljon az 1929-ben kirobbant világgazdasági válságból. A második világháború ismét fordított a helyzeten: egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az európai hegemónia a hitleri Németország kezébe kerülhet, amennyiben Roosevelték nem avatkoznak be a harcokba a szövetségesek oldalán.

napjainkban megindult az egypólusú világ többpólusúvá válásának folyamata. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban ne maradna világszinten meghatározó nagyhatalom, csupán azt, hogy ezen most már másokkal is osztoznia kell.

Amerika a második világháború alatt és után került egyértelműen világpolitikát irányító szerepbe, ekkor még a Szovjetunióval együtt. A két ideológiailag és társadalmi-gazdasági rendszerében gyökeresen különböző nagyhatalom és szövetségeseik szembenállása több mint négy évtizedig meghatározta a világ sorsának alakulását. A hadászati és űrtechnológiai fejlesztések óriási összegeket emésztettek fel, emiatt a nagyhatalmi versengésből a Szovjetunió került ki vesztesen, aminek következménye a kommunista rendszer bukása volt.

Az elkövetkező években és évtizedekben az Egyesült Államoknak számos kihívással kell szembenéznie, amelyek nemcsak a külpolitikában, hanem a belső gazdasági és társadalmi viszonyok felől is jelentkeznek majd. Ilyen horderejű probléma az illegális bevándorlás, az egészségügyi és oktatási rendszerek régóta jelenlévő gondjai. Mindemellett az amerikai középosztály szűkülése, a bérek reálértékének több évtizede tartó stagnálása vagy a – számos latin-amerikai országra jellemző jövedelmi és vagyoni szakadékot is meghaladó – gazdasági különbségek egyaránt súlyos gondot okoznak, és egyre komolyabb társadalmi ellentétekhez vezetnek. Az ország továbbra is nagy hasznot húz a fegyverexportból, amely a világ teljes fegyverkivitelének mintegy nyolcvan százalékát teszi ki. Ugyanígy az Egyesült Államok az informatikai cégek fejlesztéseiből is óriási pénzt profitál, ennek ellenére az utóbbi években újból növekedésnek indult a külkereskedelmi mérleg hiánya.

Az Egyesült Államok így egyedül maradt mint globális nagyhatalom a világpolitika színpadán. A kétpólusú világrend egypólusúvá vált. Az USA nemzetbiztonsági főtanácsadói – például Henry Kissinger vagy Zbigniew Brzezinski – több kötet is szenteltek az amerikai világhegemónia hosszú távú fenntartási stratégiájának. Ennek ellenére, ha lassan is, de

A jövő több bizonytalan kimenetelű tényezőt is magában rejt, amelyek megnehezítik Washington egyedülálló globális nagyhatalmi pozíciójának fenntartását. Jelen pillanatban a nemzetközi erőviszonyok multipolárissá válásának lehetünk tanúi, aminek egyértelmű következménye, hogy az USA-központú világ meg fog változni.

OLASZORSZÁG: Hagyományra épített sikerek

Garibaldi megérkezése Nápolyba, 1861. március 17‑én Korabeli színezett fametszet (részlet)

Szerző: Kovács Tamás

Olaszország húsz régiója közül Lombardia tavaly 358 millió euró értékű GDP-t termelt, ami az ország teljesítményének huszonöt százaléka. A térség lényegesen több hasonlóságot mutat északi szomszédaival, mint Itália déli részeivel. Ez a hasonlóság jobbára változatos történelmében rejlik. Határterületként, a számtalan hágóval rendelkező Alpok szomszédságában könnyen vált idegen népek fosztogatásának célpontjává. Ám később ugyanezek a hágók teremtették meg felemelkedésének alapjait, amikor fontos kereskedelmi útvonalak részévé vált, az utak metszéspontjában a régió központjával, Milánóval. Lombardia már a késő antikvitásban is a figyelem középpontjába került, amikor Diocletianus császár 286-ban ebbe a városba helyezte át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát. Az 5. század kezdetén azonban a rómaiak már székhelyük megváltoztatására kényszerültek, mert a várost előbb a gótok, majd 452-ben Attila hun csapatai fosztották ki. A terület feletti gyakori „főségváltás” évszázadokkal később sem változott. A 18. században, a spanyol örökösödési háborút követően az osztrák Habsburgok szerezték meg a területet, őket később Napóleon vezetésével a franciák követték. A Napóleon bukását követő bécsi kongresszus (1814) az osztrák császárság fennhatóságát ismerte el Lombardia felett. A hatalmas osztrák adók azonban ellehetetlenítették a térség gazdaságát, ráadásul Milánó lakossága továbbra is kitartott a francia liberalizmus eszméi mellett, amelyek összeférhetetlenek voltak a bécsi udvar abszolutista törekvéseivel. A polgárok elégedetlensége a risorgimentóban (újjászerveződés), az olaszok nemzeti mozgalmában öltött testet. Miután Itália legnagyobb része felszabadult az idegen uralom alól, 1861-ben a savoyai II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király

alatt egyesült az Olasz Királyság, melynek fővárosa Róma lett. Milánó pedig a gazdasági életben kapott központi szerepet. Az olasz egység megszilárdítása érdekében bevezették a közös pénznemet, a lírát. Az oktatási rendszert is egységesítették, hogy felszámolják a nyelvi különbségeket. A fiatal Itália helyzete azonban ingatag volt, hiszen át kellett vállalnia elődállamai adósságállományát. Ez pedig olyan adósságciklust indított el, ami a következő évtizedekben meghatározta Olaszország sorsát.

A méltán híres olasz kézműipar

„Igazán dinamikus változásra csak a második világháborút követően, a 20. század második felében került sor.” Igazán dinamikus változásra csak a második világháborút követően, a 20. század második felében került sor. A hidegháború lehetővé tette azt Olaszország számára, hogy előnyt kovácsoljon helyzetéből, és a kapocs szerepét töltse be Nyugat-Európa és a mediterráneum között. A második világégést követően a kereszténydemokraták kerültek hatalomra, akik több évtizedes kormányzással biztosították a fejlődéshez szükséges politikai stabilitást. Kezdetben Olaszország gazdasági szempontból még elmaradt szomszédaitól. A felzárkózásban segített, hogy az Egyesült Államok a vasfüggöny miatt szövetségesként tekintett az országra. Ilyen körülmények között, 1947-ben csatlakoztak a – később az IMF-et és

a Világbankot is létrehozó – Bretton Woods-i pénzügyi rendszerhez az olaszok, ami segítette a líra stabilizálását. Az 1955-ös ENSZ-csatlakozással pedig Olaszország a nemzetközi közösség elismert tagjává válhatott, ami biztosította a visszatérést nemzetközi piacokra. A Marshall-terv keretében több mint másfél milliárd dollárhoz jutott az ország. A második világháború romjainak eltakarítása gyors ütemben haladt. 1948ra a termelés már elérte a háború előtti szintet, ez hét évvel később meg is duplázódott. 1958-ra a líra már a nyugati országok legstabilabb valutájának számított. A gyors fejlődésben kétségkívül szerepe volt annak, hogy az ötvenes évek végén megkezdődött Pó-síkságon az első földgáztelepek feltárása. Ezzel a Genova, Milánó, Torino által határolt területen később kialakulhatott Olaszország ipari háromszöge, amelynek megerősödését az is segítette, hogy az olasz munkaerő az északi területekre vándorolt. A hatvanas évek eleje az olasz gazdasági csoda időszaka, amikor az ipari termelés növekedése elérte a 10-13 százalékot, az össztermelésé pedig megközelítette a 8 százalékot. A siker okai közé sorolhatjuk, hogy az ország megteremtette a pénzügyi stabilitást, növelte a beruházások mértékét, és egyensúlyba hozta a külkereskedelmi

mérleget. A fejlődés motorja az export bővülése volt, ez azonban csak néhány fejlettebb iparágat, így a könnyűipart és az autógyártást érintette. Az export növekedése révén kialakult a dualisztikus iparszerkezet, amelynek egyik része a belföldi keresletet szolgálta ki, a másik pedig a külpiacokra termelt. Olaszország ipartámogató gazdaságpolitikája 1965-től az ösztönzés szinonimájává vált. Állami ösztönzők egész sora segítette a kritikus stratégiai döntések támogatását, a technikai berendezések beszerzését, a kutatás-fejlesztést, valamint az export és a nemzetközi ismeretség növelését. A gépek és technikai berendezések modernizálását támogató programok közül az egyik legsikeresebb az 1965ben bevezetett Sabatini, amelynek harmincéves fennállása során több mint kétszázezer vállalkozás kapott támogatást, negyvenezermilliárd líra értékben. A program sikere egyszerűségében és hozzáférhetőségében rejlett. Az országos törekvések mellett regionális szinten is zajlott a gazdaságélénkítés. 1972-ben megalakultak a regionális hivatalok, amelyek már a helyi iparra is befolyással bírtak. A régiók megtervezhették a helyi fejlesztéseket, befolyással rendelkeztek a kézműipar, a szakmai képzés, valamint a regionális pénzügyi intézetek felett. Az export támogatását célzó törvények közül a legjelentősebb az 1977-es Ossola, amely az exporthitelek kockázatát vállalta át, és a külföldi üzletfelek

késedelmes fizetése ellen nyújtott biztosítékot. A 1970-es évek közepére Északkelet- Olaszország területén már ötven ipari körzet létesült. Az új ipari körzetek kizárólag olyan helyeken alakultak, amelyek erős szakmai hagyományokkal rendelkeztek. Ezeken a helyeken a szaktudást kombinálták a modern ipari technológiákkal. A vállalatok fokozatos specializálódásnak indultak, és egyre változatosabb, ugyanakkor egyre jobb minőségű termékeket állítottak elő. A gyors fejlődést csak segítette, hogy a legtöbb cég vidéken alakult meg, ahol a kis- és

közepes vállalatok bőséges és olcsó munkaerőhöz jutottak, így lényegesen alacsonyabb költségek mellett termelhettek. Ugyanakkor a legfontosabb előnye az volt ezeknek az új ipari körzeteknek, hogy alapjukat a sziklaszilárd helyi gazdasági-társadalmi közösségek adták számos nem gazdasági jellegű tényezővel, mint a tipikus helyi kultúra, a közös értékek és a bizalom a helyi szervezetek iránt. Az olasz ipari körzetek sikere révén megerősödött az olasz gazdaság különleges potenciálja, amelynek alapját a helyi társadalmi-kulturális gyökerek jelentették.

NÉMETORSZÁG: Romokból született gazdasági csoda

Szerző: Eperjesi Zoltán

A német gazdasági „csodához” a kezdeti szikrát tényleg a szociális piacgazdaság ötletei és Erhard céltudatos gazdaságpolitikája adták. Az egész nem működhetett volna Adenauer kancellár ügyes nemzetközi kapcsolatépítése nélkül – bekapcsolódás a Marshall-tervbe és az 1950-es koreai háború adta újabb lehetőségek kiaknázása –, de mindenek-előtt a világpiaci szintű szerkezetátalakítási kísérletek váltak be. Mindezt szabadkereskedelmi egyezmények sorozata egészítette ki Európában és Amerikában, amihez hozzátartozik a nemzetközi monetáris rendszer teljes átszervezésében való aktív részvétel is. A fenti tényezők összessége egy végtelennek tűnő piachoz biztosított korlátlan hozzáférést a németek számára.

Nem sok biztatót tudott írni hazájáról Gustav Stolper, a neves közgazdász és publicista 1947ben, amikor látleletet készített Németországról. Egy biológiailag megcsonkított, intellektuálisan megnyomorított, morálisan tönkrement nemzetről számolt be, amely élelmiszer és nyersanyag nélkül, működésképtelen közlekedési rendszerrel és érvénytelen fizetőeszközzel élte a mindennapjait. Egy olyan nemzetről, amelynek társadalmi szerkezetét a tömeges kivándorlások és kiutasítások sorozata szaggatta szét. Egy olyan országról, ahol az éhség és a félelem miatt kihalt a reménység. Egyes szakértők akkor úgy vélték, hogy fél évszázadba is beletelik majd, mire a városokat romtalanítják és újjáépítik. A világháború utáni Németország egész területe idegen katonai irányítás alá került, és az emberek nagy többsége a szellemi és anyagi csőd szélén állt. Mintegy négymillió férfi esett el a háborúban, több százezer túlélő megcsonkítva vagy fogságban élt. A diktatúra és a háború alatt az ifjak millióit nagyrészt a katonai szolgálat szellemében nevelték, és aligha maradt idejük komoly szakmák elsajátítására. A nemzetiszocialista rendszerrel ápolt viszony miatt a szellemi és politikai elit nagy része internálótáborokba került, és az elveszített kelet-németországi területekről is tömegesen vándoroltak át a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő emberek.

a németek teremtették meg a saját „csodájukat”, aztán e köré építették fel a mítoszukat is. Hans-Ulrich Wehler, a neves történész „német fétisnek” nevezte ezt a jelenséget. Úgy vélte, a hamvakból való meseszerű felemelkedés semmiképp sem származtatható csak úgy a semmiből. Bár az angol-amerikai bombázók majdnem a földig bombázták a német városokat, az ipari hálózat nagy része épségben maradt, vagyis a fellendüléshez szükséges motor már a kezdetektől fogva jelen volt. Sőt, a nürnbergi perek lezajlása után az ipari elitek nagy része, azok, akik a nemzetiszocialista rendszerben csak tovább gyarapították vagyonukat (kényszermunka és a zsidók tulajdonainak elkobzása), 1949 után újra sikeresen bekapcsolódhattak a frissen alakult köztársaság gazdasági vérkeringésébe is. És bár ez tulajdonképpen lepaktálás volt az ördöggel a sötét múlt miatt, e réteg tapasztalata és tőkéje nélkül aligha lehetett volna olyan sikeres a fellendülés, mint amilyenné vált. Fontos és megkerülhetetlen tényező volt annak

Az egymilliomodik Volkswagen bogár átadása, 1955 augusztus 5-én

Mindezek ellenére az ország nyugati részében létrejött egy új állam, amely rövid időn belül a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát. A fiatal szövetségi köztársaságban élő németek alig tudták elhinni mindezt. Nyugat és Kelet külön utakra lépett. Az újjáépítéshez szükséges feltételek nagyon kedvezőtlenek voltak, amikor a frissen választott Konrad Adenauer kabinetjével megkezdte a munkát – és mégis: egy évtized alatt a romokat eltüntették, és a gazdaság elevenebb volt, mint valaha. Sürgősen szükség volt új munkaerőre. A jól képzett szakembereket egész Európából vonzotta a kibontakozó jólét. Vendégmunkások érkeztek, akik közül sokan örökre Németországban maradtak, és minden teljesen átalakult. A németek alig akartak hinni a szerencséjüknek, és mindent egybevetve csodaként fogták fel a történteket. A „gazdasági csoda” közismert kulcsszóvá is vált a társadalomban, egy egész generáció szellemiségét formálta. De valójában milyen alappillérekre épült az 1948-tól 1973-ig tartó nyugatnémet gazdasági növekedés? Maga Ludwig Erhard korábbi kancellár – akit sokan mindmáig a fellendülés atyjaként tisztelnek, hiszen Adenauer kormányában ő volt a gazdasági miniszter – mindig is kételkedett abban, hogy az eredmények csodaként értelmezhetők. Ezt a meggyőződését egyszerűen magyarázta: „Nincs csoda!” Maguk

BAJORORSZÁG: Európa közepén

Szerző: Boér Zoltán

Az ezeréves magyar program, Európa nyugati feléhez való felzárkózás szempontjából különösen nagy a jelentősége a legnagyobb német szövetségi államnak: Bajorországnak, a fejlett és gazdag régiónak, amelyhez történelmünk során és a jelenben is ezer szállal kapcsolódunk. Vállalkozószellem, szorgalom és takarékosság: a bajorok mellett ez az alapja a szomszédos Svájc jólétének is. S még valami: a sokféle nemzetiség és hovatartozás ellenére töretlen összefogás.

a több százezer nőnek az önfeláldozó munkája is, akik a romok eltakarításával foglalkoztak. Részben önszántukból, részben a szövetséges hatóságok kényszerítésére – tulajdonképpen munkabér nélkül, legfeljebb több ételadagért – építettek újjá egész városokat. Ők voltak azok, akik kemény munkájukkal lehetővé tették a városok ellátását, és így erőteljesen előmozdították az ötvenes évek elejéig a gazdasági fellendülést. A fenti példából is kitűnik a németek vasakarata, az a szándék, hogy túllépjenek a totális vereség traumáján. A feledés egyik hatékony eszközévé a szorgalmas munka vált. Emellett a Ludwig Erhard által bevezetett, igencsak vitatott pénzreform is ösztönzően hatott a németekre. Mivel – eltekintve a kezdetben kapott ajándékpénztől (minden polgárnak adtak 40 márkát) és más állami támogatásoktól – végre újra érdemes volt dolgozni egy erős pénznemben kapott fizetésért, melynek értéke nem csökkent a felére egyik pillanatról a másikra. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a legtöbb német hatalmas anyagi veszteséget szenvedett, különösképpen azok, akik megtakarításokkal rendelkeztek (betétekkel), mivel száz régi márkáért mindössze hat és fél új járt. A pénzreformmal együtt életbe lépett az Erhardféle új törvénycsomag is, amely a gazdaság- és árpolitika teljes újraszabályozását hozta. Fokozatosan megszüntették az egyes árakkal és bérekkel kapcsolatos befagyasztásokat, így ezek most már a piaci feltételekhez igazodhattak. Mivel a termelés 1948 nyarán még mindig elégtelen volt, a

pénzügyminiszter azt remélte, hogy az árfüggetlenítések által gyorsabban növekszik majd a termelés. Ez a meglátás mindenképpen Erhard nagy érdemei közé tartozik. Bár a szövetségeseket igencsak felháborította a miniszter határozottsága és kétségbe vonható eljárási módja, ő mégis mindvégig kitartott a reformok végrehajtása mellett. A szakszervezetek kordában tartották bérköveteléseiket, mert tudták, hogy ha túl hirtelen emelkednek a bérek, nem keletkezhetnek újabb munkahelyek. A német gazdasági „csodához” a kezdeti szikrát tényleg a szociális piacgazdaság ötletei és Erhard céltudatos gazdaságpolitikája adták. Az egész nem működhetett volna Adenauer kancellár ügyes nemzetközi kapcsolatépítése nélkül – bekapcsolódás a Marshall-tervbe és az 1950-es koreai háború adta újabb lehetőségek kiaknázása –, de mindenek előtt a világpiaci szintű szerkezetátalakítási kísérletek váltak be. Mindezt szabadkereskedelmi egyezmények sorozata egészítette ki Európában és Amerikában, amihez hozzátartozik a nemzetközi monetáris rendszer teljes átszervezésében való aktív részvétel is. A fenti tényezők összessége egy végtelennek tűnő piachoz biztosított korlátlan hozzáférést a németek számára. Egy hasonló politikai-gazdasági stabilitási paktum megvalósítása igencsak elképzelhető a mai magyar környezetben is, hiszen tehetséges vezetőkben és dolgos emberekben nincs hiány e kis országban sem.

A Német Szövetségi Köztársaság területének ötödét teszi ki a Bajor Szabadállam, a legnagyobb kiterjedésű német tartomány. A bajor gazdaság felzárkózása, az iparosodás fellendülése a 20. század elején, a szénhiány által okozott problémák megoldásával kezdődött el. Az állam víz e rőművek segítségével helyettesítette a kieső energiaforrást. A mezőgazdaság is nagy változásokon ment keresztül: a villamos árammal meghajtott gépek elterjedése kiváltotta az élő munkát. A második világháborút követően, a minden képzeletet felülmúló pusztítás ellenére a német állam birtokolta Európa egyik legfejlettebb gazdasági infrastruktúráját. Az egykori birodalom ipari kapacitásának közel kétharmada megmaradt. Arányaiban ez bajor tartományra is igaz volt. Jól képzett szakemberek, menedzserek és a Kelet-Európából kitelepítet németek tömegei vártak arra, hogy a totális háborúra állított ország energiáit a békekötés után az újjáépítésre összpontosíthassák.

csak ennek volt köszönhető. Az új munkaerő megjelenése pozitívan befolyásolta a fejlődést, ám ennél is nagyobb jelentősége volt a belső piaci kereslet növekedésének, hiszen a bajorok az országos átlagnál több embert fogadtak be.

A helyzetet ugyanakkor nehezítette a menekültek ellátása. Bajorországban a hétmilliós lakosságra több mint egymillió menekült jutott. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az újonnan érkezők közel hatvan százaléka már rendelkezett ipari vagy gazdasági tapasztalattal. Ráadásul pont abban az időben érkeztek, amikor számos olyan cég, amelyik a szovjet megszállási övezetbe került, Bajorországba tette át székhelyét, mint például a Siemens, a BMW, az Audi egyik elődje: az Auto Union, valamint a Loewe. A „bajor csoda” mégsem

kedést produkált. Napjainkra a bajor tartomány Európa egyik legfejlettebb régiójának számít. Hazánk történetében végig meghatározó volt a bajorokkal való viszony, a két ország múltja számtalan ponton érintkezik. A történelem viharos évszázadain keresztül is megőrizték a bajorok és a magyarok a sikeres együttműködés alapjait. Ebben nagy szerepük volt a török kiűzése után német földről, részben Bajorországból betelepülő telepeseknek, gyűjtőnevükön a sváboknak is, egészen a második világháború utáni kitelepítésig.

A háború után Bajorországban úgy ment végbe a váltás a hagyományos agrárorientált gazdaságról az ipari alapú berendezkedésre, hogy a szövetségi állam közben folyamatosan törekedett a legtöbb hagyomány megőrzésére, beleértve a természeti értékeket is. A foglalkoztatottsággal együttesen nőtt az ipari termelés és a forgalom is: 1960-tól 1975-ig a háromszorosára. Ezzel egy időben a teljes német gazdaság „csak” 175 százalékos emel-

„Hazánk történetében végig meghatározó volt a bajorokkal való viszony...”

1990 után a bajorországi székhelyű vállalkozások jelentős szerepet vállaltak Magyarország gazdasági felzárkóztatásában és a privatizációban is. A különféle beruházásoknak, valamint a közel másfél ezer cég által végrehajtott befektetéseknek köszönhetően a bajor vállalatok ma már a magyar gazdaság meghatározó és megkerülhetetlen szereplői. Bajorország Magyarország kiemelt kereskedelmi partnere és politikai szövetségese a klasszikus értelemben vett keresztény értékeken alapuló európai kultúra védelmében. A bajorok sikeressége nélkülözhetetlennek tűnik a magyarság évezredes programja, a nyugathoz való felzárkózás megvalósításában. Ehhez a küzdelmekkel teli feladathoz nem haszontalan a bajor gazdasági csoda megismerése sem. Mint ahogy sokat tanulhatunk Európa „ékszerdoboza”, Svájc példájából is. Az ország egyik érdekessége, hogy a helyi problémáktól egészen a legfelsőbb szintekig szinte minden fontos kérdésről közvetlenül elmondhatják véleményüket a választópolgárok, még az alkotmány módosításáról is népszavazást kell és lehet tartani. A svájci gazdasági csoda alapjai a vállalkozószellem, a kemény munka és a tőkeerő. Az iparra a magas hozzáadott tudásértéket tartalmazó, kiemelkedő minőségű termékek a jellemzőek,

amelyek jelentős részét külföldön adják el. A lakosság hagyományos készsége a megtakarításra, a politikai-pénzügyi stabilitás és a pénzügyek terén szerzett jártasság is hozzájárult ahhoz, hogy Svájc fontos banki és pénzügyi központtá válhasson. A bankszektor elsősorban vagyon- és értékpapír-kezelésre specializálódott, uralkodó szerepet játszik, és hasznot húz az adókedvezményekből és a speciális törvényekből. A mezőgazdaság támogatásában Svájc világelső, megelőzve a szintén túltámogatott francia agráriumot. A huszadik század elején még a népesség harmada dolgozott az agráriumban, ez az arány napjainkra öt százalék alá süllyedt. A 20. század végén végbement struktúraváltásnak köszönhetően ugyan az agrárüzemek száma csökkent, méretük azonban folyamatosan növekedett, a termelés megkétszereződött. Az ipart a szakértelem-igényes ágazatok uralma, a minőségi áruk gyártása és a rugalmasság jellemzi. A speciális, egyedi gyártmányok dominálnak. A gazdaság gerincét a kis- és közepes vállalkozások alkotják, amelyek rugalmasan alkalmazkodnak a piaci követelményekhez. Az összes foglalkoztatott kétharmada ilyen cégeknél dolgozik. Svájc gazdasága sokat profitál még a fejlett infrastruktúrából is: a vasút, út- és

autópálya-hálózat, valamint a távközlés a világ legfejlettebb és legmegbízhatóbb rendszerei közé tartoznak. Az oktatás színvonala rendkívül magas és sokrétű, a svájciak óriási hangsúlyt fektetnek a szakmai képzésre. Svájc szilárdan elkötelezte magát a tudományos kutatások iránt, a kutatásfejlesztés befektetések a bruttó nemzeti termék három százalékát teszik ki. E befektetések nagy részét a magáncégek finanszírozzák. A beadott szabadalmak számát tekintve Svájcot csak Németország előzi meg. Svájc jelenleg a világ legversenyképesebb állama Ez több kulcsfontosságú tényező eredménye. Az egyik a munkáltatók és a munkavállalók közötti kapcsolatok szabályozása, aminek egyik sarokköve a munkavégzés folyamatosságának garantálása. Gyakorlatilag a gazdaság minden területén tilosak a sztrájkok és egyéb korlátozó intézkedések, ugyanakkor kiterjedt kollektív jogok illetik a munkavállalókat a szociális feltételek, valamint a bérek meghatározása terén. Európa egyik legfejlettebb és legstabilabb gazdasága a svájci,

miközben az ország negyede megművelhetetlen, majd harmadát erdő borítja, tengeri kapcsolata nincs, a nyersanyagokban pedig kimondottan szegénynek mondható. A létért való küzdelem volt az a kényszerítő erő, ami Svájcban kialakította a takarékosságot, leleményességet és az üzleti szellemet. Svájc gazdagságának fontos forrása az ország immáron öt évszázados semlegessége is. Svájcot nem dúlták fel ellenséges csapatok, a nacionalizmus világtrendjei sem feszítették szét a huszonhat kantont, az államalkotó népek nem fordultak egymás ellen. Svájc ma is menedékhely a befektetők számára, a banktitok szigorú védelme és a svájci frank egyedülálló értékállósága miatt. Példaértékű, ahogyan előnyt kovácsoltak hátrányos helyzetükből, és az események követése helyett a változások élére álltak, mindezt úgy, hogy a többnemzetiség ű ország h ű tudott maradni a kantonok szövetségét és a szolidaritást kifejező mottóhoz: Egy mindenkiért, mindenki egyért!

BADENWÜRTTEMBERG: Jól sikerült kényszerházasság Szerző: Eperjesi Zoltán

Baljós előjelekkel indult, mégis sikertörténet lett belőle. Baden-Württemberg gazdaságának fejlődése elsősorban arra mutat rá, hogyan lehet jól összehangolni a sokszínűséget és a különbözőséget a közös cél elérése érdekében.

N éps za vazá s döntöt t 1951 . decem ber 9 - én a Német Szövetségi Köztársaság Baden és Württemberg egyesülésével létrejött, harmadik legnagyobb tartományának létrehozásáról. A tartomány néhány évtized leforgása alatt igazi nyugati, „modellértékű” szövetségi állammá fejlődött, noha az újraegyesített délnyugati régiók gazdaságilag igencsak különböztek egymástól. A II. világháború előtt mindkét tartományi rész egyformán szegényesnek és vidékiesnek számított. 1945 májusára a pusztító harcok következtében Stuttgart ipari létesítményeinek háromnegyede használhatatlanná vált, a városok teljesen vagy részben romokban hevertek. A megszállás kezdetén a győztes hatalmak sem igazán a pártfogói gondoskodásról váltak híresekké, különösen a franciák által ellenőrzött dél-badeni és dél-württembergi térségek szenvedtek. Franciaország nemcsak a Fekete-erdő fáit ritkította gyors ütemben, hanem a gyárakban lévő gépeket is tömegesen leszerelte és elszállította. Ellenben az USA Észak-Badenben és Württembergben megállította a tömeges gyári leszereléseket, majd 1948-ban elindult a Marshall-terv, a nyugati zónák gazdasági talpra állítása. Az újonnan létrejött tartomány gazdasági fellendülésének gyökerei a 19. században keresendőek. Például a textil iparban, hiszen az első német

gépesített pamutszövöde már 1809-ben üzemelt a Fekete-erdőben (St. Blasien), egy svájci gépész sikeresen mintázta meg a legendás „Mule Jenny” szövőgépet. Carl Bockshammer württembergi üzletembernek pedig 1810-ben sikerült egy fonógépet Angliából Stuttgartba csempésznie. Így a textilipar vívmányai hamarosan Heidenheimben és Stuttgartban, valamint Karlsruhéban és a Wiese völgyében is elterjedtek. A Fekete-erdő Lörrach és Todtnau között elterülő völgye – a Ruhr-vidék mellett – egyike volt a leggyorsabban fejlődő német ipari régióknak. 1850-ben Badenben száztíz, míg Württembergben mintegy ötvenkét textilgyár működött. Svájc szomszédsága előnyös volt, hiszen Dél-Baden befektetőinek nagy része a Confoederatio Helveticából származott. A textilipar fejlődésének köszönhetően a gépipar is hamarosan virágzásnak indult. Ezzel egyidejűleg tovább tökéletesedtek az olyan nívós kisipari vállalkozások, mint a Voith Heidenheimben, a Boehringer Göppingenben, a Keßler Karlsruhéban, vagy éppen a Lanz Mannheimban. Ezek a vállalkozások később a világ élvonalába kerültek. Általában is kijelenthető, hogy a tartományban beálló viszonylagos jólét csírája a gépiparban keresendő: 1861-ben Württembergben harmincnyolc gépészeti gyár, Badenben pedig harminchárom üzemelt. Az ipari központok kialakulásában a földrajzi

adottságok is sokat számítottak. A Rajna és a Neckar folyók a fő ütőereknek számítottak, de nemcsak a vízi közlekedés, hanem az energiatermelés miatt is. Egy badeni nóta szerint ahol a folyamok Mannheimnél egyesülnek, ott állt a gyár. Az áruk nagyrészt a Neckaron keresztül érkeztek a Stuttgart körüli távolabbi nagyvárosi területekről, Heilbronnból, Plochingenből, Göppingenből: onnan, ahol más üzemek is termeltek. További gyárak azonban a Felső-Rajna déli vidékén és a Fekete-erdőben már csak azért sem létesülhettek, mivel Karlsruhétól délre nem létezik gyors és megbízható nyugat–kelet irányú összekötő főútvonal. Az áruforgalom elsősorban észak-déli irányban zajlik,

majd a Rajna kanyarnál Bázel felé, azaz a Boden-tó környékéig sűrűsödnek újra a különféle modern ipari csomópontok. (A közelmúltban mindez megváltozott, mivel a vegyi- és gyógyszeripari létesítmények java része áttelepült Ázsiába; vagyis oda, ahova a textilipar már évtizedek óta átkerült.) A tartomány ipari fejlődésének fontos része volt az óragyártás is. Már 1857-ben hétszázezer kronométert állítottak elő a badeni Fekete-erdőben, negyvenötezret pedig a württembergi területeken. Ráadásul ez az az iparág, amin keresztül Baden-Württemberg is be tudja bizonyítani, hogy

AUSZTRIA: Válságálló osztrák újjászületés Szerző: Mechler Ákos

A második világháború végére az osztrák gazdaság előbb megroppant, majd szinte teljesen összeomlott. A gyárak és az eszközállomány csaknem teljesen megsemmisültek. Innét kellett újra felépíteni az országot, ami az erős állami szerepvállalásnak és a politikai stabilitásnak köszönhetően példamutató módon sikerült.

mégiscsak lehetséges a strukturális változás: az óragyártásból örökölt precíz finommechanikai szakértelemnek és a szorgalmas vállalkozóknak és szakmunkásoknak köszönhetően nem egy autóipari létesítmény a térségben a világ élvonalába került.

„Bár a két tartomány 1952-es egyesítésekor más volt Baden és más volt Württemberg, a különböző adottságok és hozományok ellenére a régiók együtt fejlődhettek tovább.” Miután a korábbi Württembergi királyság és a Badeni nagyhercegség a Német Birodalomhoz került, kedvezően alakulhatott volna a helyi gazdaság jövője, ha a porosz birodalmi megalománia nem fékezi le Baden fejlődési irányait. Talán az olyan ragyogó és úttörő feltalálók, mint Daimler vagy Benz sorsa is másképp alakulhatott volna. De az első világháború és különösen annak következményei derékba törték a Felső-Rajna korábbi fejlődését. Elzász újra Franciaország részévé vált, és a határ menti vidékeken tilos volt minden, katonai célra is felhasználható technológia alkalmazása. Mindez igen súlyosan

érintette a kibontakozóban lévő autóipart. A demilitarizált zóna bevezetése a harmincas évekig teljesen lefékezte Baden ipari fejlődését. Nem beszélve arról, hogy az első világháború utáni intézkedések hatása gyakorlatilag a mai napig tart. Bár a két tartomány 1952-es egyesítésekor más volt Baden és más volt Württemberg, a különböző adottságok és hozományok ellenére a régiók együtt fejlődhettek tovább. A kölcsönös előnyök kihasználásának köszönhetően egyre jobban összeforrt egymással az azonos hagyományokra, de sokszínűségre is építő politikai-gazdasági keret. Mindez az itt honos és sikeres közepes vállalkozások dominanciájának is köszönhető. Ez a jellegzetesség tovább erősíti e tartomány gazdasági ellenálló képességét és magabiztosságát. A hidegháborús viszonyok, valamint a bonyolult politikai küzdelmek ellenére végül mégiscsak a helyi német vezetők és gazdasági szereplők konszenzusa győzedelmeskedett Baden-Württemberg egységesítésében. A tartomány a német szövetségi államon belül számos szerteágazó és sikeres nemzetközi gazdasági programban vállalt oroszlánrészt. Ez a tendencia ma is tart, amit igazán három jelenség mutat: az ipar erőteljes szakosodása, a helyi cégek felkarolása, valamint a délnémet régió áruinak állandó jelenléte a világpiacon. Baden-Württemberg története kényszerházasságként indult, ám mára sikeres partnerséggé alakult, és már egyik régióban sem gondolnak a szétválásra.

A második világháború lezárását követően Ausztria területét a szövetséges hatalmak felosztották egymás között. Emiatt került szovjet megszállás alá Burgenland, Alsó-Ausztria és Felső-Ausztriának a Dunától északra eső része. Az amerikaiak FelsőAusztriának a Dunától délre elhelyezkedő részét és Salzburgot tudhatták magukénak, a britek Stájerországot, Karintiát és Kelet-Tirolt, míg a franciák Észak-Tirolt és Vorarlberget. A fővárost négy megszállási övezetre osztották, történelmi belvárosa nemzetközi övezetté alakult, amelynek igazgatását a szövetségesek havonta váltották egymás között. Ausztria teljes szuverenitását csak az 1955. május 15-én aláírt államszerződés megkötésével nyerte vissza. Ezek a körülmények nehezítették az osztrák gazdaság újraindulását, ami ennek ellenére 1945-ben már ismét komolyabb életjeleket mutatott, majd 1980ig sikertörténetet írt, aminek alapja az úgynevezett „vegyes gazdaság” volt, amely egyszerre foglalta magába a terv- és a piacgazdaságot. Ebben a rendszerben a központosítás fontos szerepet kapott, a konjunktúra alapját az állami szféra által uralt ipar adta. Történelmi paradoxon, hogy az Ausztria területén osztozó szuperhatalmak közül éppen a Szovjetunió ellenezte az államosításokat, míg az Egyesült Államok gazdasági irányelveinek köszönhetően megvalósulhatott az osztrák ipari és pénzintézetek centralizálása. A sikeres gazdasági felzárkózás elengedhetetlen támasza volt a politikai stabilitás, ami a szociáldemokraták (SPÖ) és a konzervatívok (ÖVP) koalíciójában testesült meg.

Az 1960-as és az 1970-es évek osztrák gazdaságpolitikáját a Bruno Kreisky (1970–1983) szövetségi kancellár által jegyzett irányzat határozta meg. A szociális partnerség intézményét paritásos egyeztetési rendszerrel bővítették, amiben mindegyik fél egyenlő döntéshozatali lehetőséggel vett részt. A tárgyalásokon elsősorban a területi tervezés, az oktatás, az energetika és a közlekedési stratégia kérdései kerültek napirendre. Ez a kompromisszumokra törekvő módszer – amit ausztro-keynesianizmus is neveztek – segítette Ausztria felzárkózását a vezető európai nemzetek és országok közé. E gazdaságpolitika feltételei közé tartozott a külső egyensúly biztosítása, a költségvetés kiegyensúlyozottságának fenntartása, a teljes foglalkoztatottság elérése, a gazdasági növekedés serkentése és az árstabilitás megőrzése. Ezt az öt pillérből álló célrendszert nevezzük „mágikus ötszögnek”. A felzárkózás időszakában a Kreisky-éra gazdasági eredményei az egy főre eső bruttó hazai termék növekedésében, a foglalkoztatottság emelkedésében, a bérek javulásában, a termelékenység emelkedésében, az export bővülésében érhetők tetten. Az osztrák gazdaságpolitikai modell sikeressége valójában csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a hetvenes évek válságai (olajárrobbanás, acélválság) során az Ausztria által produkált eredmények lényegesen stabilabbnak mutatkoztak az OECD-tagállamok teljesítményéhez képest. Fontos szerepet töltött be ebben az osztrák gazdaság nyitottsága, szoros kapcsolata a német gazdasággal, az ipar felépítésének, méretjellemzőinek optimális alakulása, és végül

a megfelelően időzített gazdaságpolitika. A stabil politikai háttérnek köszönhetően szilárd alapokra kerültek a gazdaság intézményei is. A nemzetközi problémák ugyanakkor az 1979– 1980-as második olajárrobbanás után az ország életébe egyre inkább begyűrűztek. Veszélybe került a költségvetés stabilitása, az államosított iparon belül, elsősorban a vas- és acélágazatban komoly dilemmák merültek fel. A problémák legfőbb okai a termékstruktúrák változatlanságában, valamint az innováció elhanyagolásában keresendők. Egyre esedékesebbé vált az ország számára a modern, innovatív eljárások beépítése a gyártási folyamatokba, valamint a technológia fejlesztése. Az 1980-as évek középére teljes mértékben

62 62

bizonyossá vált, hogy az addig alkalmazott állami támogatási rendszer – amely a teljes foglalkoztatottság fenntartására törekedett – a továbbiakban már nem működik. A kormánynak be kellett vezetnie a gazdaság kiegyensúlyozását elősegítő programot. E z szinte teljes szakítást jelen tett a korábbi évtizedek gazdasági modelljével, helyébe egy pragmatikus, a megújulást előtérbe helyező, az állami ipar válságának megoldásáért felelős program került, ami jellegéből adódóan kevésbé népszerű intézkedéseket is magában foglalt. A költségvetés rendbetétele, az állami kézben lévő ipari termelés szanálása, a struktúraváltás megoldása, az adó- és szociális rendszer újragondolása az 1980-as évek második felére vált kiemelkedő feladattá.

A változtatásoknak köszönhetően az osztrák gazdaság konszolidációja szinte azonnal megkezdődött. 1987-ben az SPÖ és az ÖVP alakított ismét, immáron sokadik alkalommal nagykoalíciót, és a fiskális politika megszilárdítását tekintette a legfontosabb feladatnak. A kommunizmus bukása után az osztrák főváros újra Közép- és Kelet-Európa egyik pénzügyi centrumává vált. A volt kommunista országok gazdaságában bekövetkezett törés, majd a nyugati nyitás egyfajta hídállam szerepet hozott létre Ausztria számára, így az osztrák pénzügyi szektor visszatérhetett történelmi piacaira, sőt a 2004-es EU-bővítéssel ez a fajta terjeszkedés a tetőfokára hágott. Ausztria népességét, gazdasági teljesítményét, foglalkoztatottságát és életszínvonalát tekintve az Európai Unió egyik leggyümölcsözőbb országának számít. Az osztrák köztársaság népessége 1990 és 2014 között közel 800 ezer fővel gyarapodott, i g a z , f ő ké n t a b e v á n d o r lá s m i a t t . A z u n i ó n b e l ü l a bruttó hazai terméket alapul véve Ausztria a tizedik helyen áll, Magyarországhoz képest háromszor annyi GDP-t termel. A bővülés reálértékben 2000–2005 között évi 1,7 százalékban, 2005–2010 között évi 1,4 százalékban volt mérhető, 2014-ben viszont csak 0,4 százalékot, majd 2015-ben 0,9 százalékot tett ki. Ausztria jelen állapotában az Európai Unió hatodik leggazdagabb nemzete. Az 1955-ös államszerződés utáni története a nemzeti felemelkedés és a gazdasági stabilitás szemszögéből felzárkózási minta lehet számunkra.

63 63

FINNORSZÁG: Kitörés a válságokból

Szerző: Suslik Ádám

Nehéz helyzetből indult és a második világháború utáni hatvan évben több válságos időszakkal is szembenézett Finnország. A sorozatos krízisekből rendre úgy lábalt ki az északi állam, hogy annak előrelépés lett a vége.

A második világháborút lezáró béketárgyalásokon Finnországot – mint volt német szövetségest – jóvátétel fizetésére kötelezték. A megállapodások szerint e kötelezettségek nagy része a Szovjetunió felé irányult, összege elérte az 570 millió dollárt. A háború előtt elmaradottnak és túlnyomórészt mezőgazdasági országnak tekintett országot ez nagy kihívás elé állította, meg kellett találni a kitörés lehetőségét. A korábban vezető ágazatnak számító fém- és faipar kínálta a gazdaság számára a növekedés esélyét. Emellett állami támogatással megindították a szolgáltatások és a mezőgazdaság felzárkóztatását is, a katonai kiadásokat pedig folyamatosan csökkentették. Az 1950-es évek közepére bekövetkezett a gazdasági szerkezetváltozás, egy időben azzal, hogy a jóvátételt a finnek szinte egyedüli államként kifizették. Finnország politikusai eközben kinyilvánították teljes semlegességüket és azt, hogy nem vesznek részt nemzetközi szervezetek tevékenységében. Ennek oka főként a Szovjetunió felé fennálló gazdasági kiszolgáltatottság volt, ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy ez a függőség nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az időközben fellépő válságokat a finnek könnyedén átvészeljék. A szovjetekkel a viszony – a korábbi háborús szembenállás miatt – természetesen nem volt problémamentes, de Urho Kekkonen elnöksége idején sikerült rendezni, és megindulhatott a nyugati nyitás is. Miután az ország kifizette a háborús jóvátételt, a finn külkereskedelmet 1960-tól már nem szabályozták felülről, így a nyugati országok részesedése az

árucserén belül megnövekedett. Olyannyira, hogy 1961-ben Finnország már az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnál (EFTA) kért tagságot, aminek egyik fő oka az volt, hogy a fontos külkereskedelmi partnerként számon tartott Nagy-Britannia is a szervezet alapítói közé tartozott. Finnország előbb társult, majd 1986-tól rendes tagként vett részt az EFTA munkájában. A szervezethez tartozó országokkal a kereskedelmi mutatók nyolc százalékról tizenöt százalékra növekedtek. 1966-ban a Rafael Paasio vezette népfront-kabinet került hatalomra. Kormányzásuk kezdetén átfogó átalakításokba kezdtek a gazdaság és az oktatás terén. Paasio harmincszázalékos leértékelést vezetett be, amely növelte az ország exportjának versenyképességét. Az árakat, a béreket és a bérleti díjakat szabályozták, és szigorítottak a költségvetésen is, ennek köszönhetően a versenyképesség lehetőségei nem csökkentek. A hetvenes években kibontakozó gazdasági válság a finneket arra kényszerítette, hogy a nyugati országokkal való szorosabb gazdasági együttműködést részesítsék előnyben. A legjobb lehetőséget abban látták, hogy csatlakoznak az unió „ősének” számító Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) és az északi államok gazdasági együttműködését megtestesítő Nordekhez. Az országra folyamatos befolyással bíró Szovjetunióban ez nemtetszést váltott ki, emiatt Finnország hasonló egyezmények megkötésére „kényszerült” a szocialista blokk tagállamaival. A piaci helyzet egyre inkább megkövetelte a nyugati kapcsolatok erősítését. Az EGK-val 1973-ban kötött

„A piaci helyzet egyre inkább megkövetelte a nyugati kapcsolatok erősítését.” szerződések kimondták, hogy új importvédő vámot a tagállamok nem vezetnek be, és az érvényben lévőket is fokozatosan eltörlik. A vámok megszüntetése nem csak a belső piacon teremtett versenyt, de a nyugati lehetőségek is bővültek, rákényszerítve a finn gazdaságot az újabb szerkezetváltoztatásra. Erre azért is szükség volt, mivel a közel-keleti válság kisebb hullámvölgybe sodorta az országot. Ugyanakkor az olajár esésével fellépő hiányt az export növelésével ki tudták egyenlíteni, különösen a szovjet piac segítségével. A válságból az országot Miettunen, Sorsa és Koivisto szakértői kormányai segítették ki a munkanélküliség megszüntetése és egy új adóreform érdekében tett intézkedéseikkel. A költségvetés átdolgozása során a forgalmi és jövedéki adók fontosabb bevételi forrássá váltak, mint a jövedelem típusú adók. Az egymást váltó kormányok felülvizsgálták korábbi gazdasági programjaikat, és szabadabb piacgazdaság fejlesztése felé mozdultak el. Kekkonen szerint az ország fejlődésének a kulcsa a finn semlegességi politika megőrzése és az előnyös kereskedelmi szerződések megkötése volt. A szovjet blokkal kötött szerződések közül az elnök az 1977-es

egyezményt emelte ki, amely a termelési együttműködést, a szakosodást és a vállalati termelőkapacitást segítette. A szovjet érdekeltség mellett Kekkonen fontosnak tartotta a finn ipar számára az EGK piacát is, elsősorban a faipari termékek miatt. A két blokk közötti lavírozás viszont sohasem fenyegette Finnország semlegességét. Kekkonen ezt „totális kereskedelempolitikának” nevezte, amely a szabad kereskedelem kiszélesedését, az egészséges versengést és a nemzetközi munkamegosztás megőrzését tűzte zászlajára. Az ország gazdaságának egyik fénykora az 1978–1988 közötti időszakra tehető, amikor is a fejlődés fokozatos és egyenletes volt. A GDP növekedése évi 3,8 százalékot mutatott a szomszédos országok 2,9 százalékával szemben. A vásárlóerőt tekintve Finnország Franciaországgal egy szinten állt, de alulmaradt az USA-val, Svédországgal és az NSZK-val szemben. Max Jakobson finn diplomata és újságíró adatai szerint a finn nemzetgazdaságban az állami tulajdon részesedési aránya a bruttó nemzeti értékből negyven százalék volt, így a finn gazdaság rugalmasabban tudott alkalmazkodni a világpiaci változásokhoz. A bőség évtizede után drasztikus visszaesés következett, melynek okát Seppo Zetterberg finn akadémikus szerint a Szovjetunió szétesésében kell keresni. Bár az árszínvonal növekedett, a finn márkát leértékelték és a közkiadásokat is csökkentették, a gazdaság problémáinak megoldása még váratott magára. A nyolcvanas évek végén a szakértők úgy

gondolták, Finnországban véget ért a jóléti állam. A különböző válságjelenségek fokozatosan váltották egymást. Előbb hitelezési és export-, majd pedig reálgazdasági és költségvetési krízis lépett fel. A 90-es évek Finnország számára a legnagyobb válságot hozta, de ezt is sikerült megoldani. A szociáldemokrata Lipponen kormánya a márka kötött árfolyamát csökkentette, a Finn Nemzeti Bank pedig a döntés következményeként lejjebb vitte az alapkamatot. A fő hangsúly ezek után az innovációra, az oktatásra és a vállalkozások megerősítésére helyeződött át. A tudás alapú technológiát forrásokkal és szabályozásokkal támogatták. 1997-re a költségvetési hiány 0,9 százalékra csökkent, 2002-ben pedig az északi államok közül elsőként Finnország vezette be az eurót.

SVÉDORSZÁG: A jólét hazája

Szerző: Eperjesi Zoltán

Ha Svédországra gondolunk, általában a nyugalom és a jólét jut az eszünkbe. A magas adókra és kiterjedt társadalmi ellátásokra épülő skandináv modellt is megviselték a közelmúlt világgazdasági fordulatai, de a rendszer alapvetően válságálló maradt. Két kulcsszó a titok nyitja: erős polgárság és piac.

Svédországban más európai államokhoz képest közel egy évszázadot késett a gyors ütemű iparosítás. E napjainkig tartó modernizációs folyamat forrasztotta össze a nagyrészt vidékies svéd nagyrégiókat a gyorsan fejlődő városias központokkal. A svéd gazdaság legfőbb jellegzetessége, hogy több ipari központtal is rendelkezik, amelyek többékevésbé az egész ország területén szétszóródva, de egymást kiegészítve működnek. Az export jelentős szerepet tölt be az ország életében, a kivitel nagyobbik része több olyan nagy globális vállalathoz kötődik, mint az ABB, az AstraZeneca, az Electrolux, az Ericsson, a H&M, az Ikea, az SKF és a Volvo. A nemzetközileg is versenyképes svéd iparágak közé tartozik a feldolgozóipar (autók, elektronika, gyógyszeripar és a védelmi technológia), az információs technológia, a biotechnológia, a megújuló energia és nem utolsósorban a fa- és papíripar. Svédország legfontosabb gazdasági partnerei a skandináv országok és az Egyesült Államok, de az első helyen Németország áll. Erősíti a gazdaságot az is, hogy a svéd polgárok az önképzést, az élethosszig tanulást nagyon fontosnak tartják. Ez is szerepet játszik abban, hogy az oktatás, valamint a kutatás-fejlesztés legendásan magas színvonalú az országban. Az erősségek között említhető még, hogy a cégek adóztatására kiegyensúlyozott rendszert hozott létre és működtet az állam. A hiányosságok közé tartozik ugyanakkor a viszonylag magas rejtett munkanélküliség, amely többek között a hosszú távú betegszabadságoknak és a korai nyugdíjazásoknak is betudható. Fékező hatású az

is, hogy meglehetősen magas a termékek, valamint az egészségügy és az oktatás kivételével a szolgáltatások árszintje. Kevésbé köztudott az is, hogy a svéd háztartások meglehetősen sok adóssággal, főként lakáshitellel küszködnek, annak ellenére, hogy a nagyvárosi területeken az ingatlanok árai lassan csökkenő tendenciát mutatnak.

„A svéd gazdaság legfőbb jellegzetessége, hogy több ipari központtal is rendelkezik.” Svédország gazdasági teljesítményére jellemző, hogy az exporttól, tehát a külpiaci partnerek állapotától erősen függő ország aránylag jól tudta kezelni a 2008-ban kirobbant pénzügyi-gazdasági világválság negatív hatásait. A meglepően sikeres kríziskezelés mindenekelőtt a még mindig erős belföldi fogyasztás-növekedésnek tudható be, emellett komoly gazdasági hajtóerőnek számítottak az állami beruházások is. Mindezek ellenére a jóléti állammal és a piacvédő hagyományokkal jellemzett régi svéd modell, amely a jóléti állam legfontosabb alappillére volt, többszörös és átfogó reformokra szorult. Fontos tényező, hogy a svéd gazdaságpolitika modellje nem konkrét és előzetes tervezés eredményeként jött létre, hanem számos egyedi intézkedés révén alakult ki az idők folyamán.

A közgazdászok között ma is vita tárgyát képezi, hogy egyáltalán lehet-e konkrét svéd modellről beszélni? Az mindenesetre megfigyelhető, hogy a régi és az új svéd modell között lényeges eltérések vannak. Ráadásul nem annyira svéd, mint inkább skandináv modellről beszélhetünk, amelyre mindenképpen jellemző az erőteljes adóztatás rendszere, amely az északi országokban forrást teremt a napjainkban is komoly szociális juttatásokhoz. Ezért nem meglepő, hogy miközben a munkanélküliek ellátása, valamint a nyugdíjak folyósítása terén igen részletes a szabályozás, a munkajogi előírások sokkal lazábbak. A régi svéd modell elméleti alapja valójában a Rehn–Meidner-modell, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kormány a szakszervezetekkel közösen a minimálbér folyamatos emelésével igyekezett kiszorítani a piacról azokat a cégeket, amelyek nem voltak hajlandók termelékenységük növelésére, többek között annak érdekében, hogy a magasabb fizetést adhassanak a munkavállalóiknak. Ez a politika a múlt század hatvanas éveinek közepéig volt igazán eredményes, hiszen mindössze másfél és két és fél százalék között ingadozott a munkanélküliség, lényegében megvalósult a teljes foglalkoztatottság. Ugyanakkor a szakszervezetek közötti kiegyensúlyozott együttműködés révén szolid jövedelempolitika és mérsékelt infláció jellemezte a svéd gazdaságot. A négyszázalékos növekedésen túl Svédországban a gazdasági folyamatok, az úgynevezett üzleti ciklusok hullámzása mérsékelt maradt. A fő makrogazdasági mutatók alapján az is megállapítható, hogy a svéd gazdaság termelékenysége elmaradt a mostani eurózóna tagjainak korabeli teljesítményétől.

a biztos adóbefizetői bázisra. Svédországban létezik egy nemzedékek óta piacgazdasági körülmények között szocializálódott, edzett és magabiztos polgári jellegű társadalom. Az erős középosztály elvárja, hogy az államigazgatás a kormánnyal együtt a polgári érdekek szolgálatát állítsa politikai programja, működése középpontjába. A jóléti rendszer minden hiányossága ellenére az is megállapítható, hogy a Svédországban ma is érvényes gazdasági és társadalmi viszonyok már a kezdetektől fogva egy gondolat köré csoportosultak: piac nélkül nincs sem svéd modell, sem jóléti állam, sem pedig polgári jóléti társadalom.

Az újabb svéd modell a kilencvenes évek után alakult ki. Az intézményi gyengeségek feltárásához már 1992-ben hozzákezdtek. 1995-re teljesen megújították a költségvetési reform folyamatát. A hatékony gazdasági teljesítmény ellenére a nyitott és kis svéd gazdaságnak továbbra is fontos szabályokra van szüksége ahhoz, hogy napjaink fordulatos kihívásait kellő gazdasági, illetve pénzügyi intézkedésekkel teljesítse. Az új svéd modell lényege abban áll, hogy a minden állampolgárnak egyenlően járó juttatások mellett kialakítottak egy második, de erősen keresetfüggő biztosítási rendszert. Ezzel a politikusok főként a jómódú középosztályok magasabb szintű igényeit akarták teljesíteni. Mivel azonban a rendszer fenntartásához nélkülözhetetlenek a magas adóbevételi források, az állam folyamatosan rá van utalva

A lengyel gazdasági kitörés Szerző: Bácsatyai Dániel

Európában alig található olyan állam, amely Lengyelországhoz hasonlóan sikeresen vészelte volna át a válságot. Az alábbiakban e közép-európai siker mélyebb okait keressük.

Mély társadalmi és politikai törésvonalai ellenére Lengyelország nemcsak a posztkommunista országok közül emelkedik ki gazdasága stabilitásával, hanem az Európai Unión belül is a leggyorsabban fejlődő régiók közé tartozik. Az egykori keleti blokk országai közül elsőként Lengyelországban érte el a GDP (1995-ben) az 1990 előtti szintet. Emellett a 2000-es évek végének elhúzódó gazdasági viharában a közép-európai társak között ez az ország bizonyult a legkevésbé kiszolgáltatottnak. Lengyelországot – mint látni fogjuk: vitathatóan – a költségvetési szigort, az állam leépítését és a privatizációt ajánló, úgynevezett washingtoni konszenzusban foglalt gazdasági elvek alkalmazásának maroknyi sikeres példái között tartják számon. A lehető legszélesebb körű piaci liberalizációra és pénzügyi stabilitásra törekvő politika szimbóluma a Szolidaritás-kormány pénzügyminisztere, Leszek Balcerowicz volt. A feladat nem volt könnyű: a KGST közép- és kelet-európai tagjai közül Lengyelországnak kellett szembenéznie a legkomolyabb inflációval. Az 1989. évi nettó állama dósság pedig a GDP 44 százaléka volt, amit csak Magyarország (61 százalék) és Bulgária (63 százalék) adóssága haladott meg. Balcerowicz hamar helyreállította az államháztartás egyensúlyát, és ugyanilyen gyorsan és következetesen hajtotta végre az intézményi átmenetet is. Kritikusai egy része az egyensúly érdekében végrehajtott növekedésellenes, restriktív költségvetési politikát vetették a szemére, míg mások a társadalomra helyezett komoly terhek, a munkahelyek tömeges

megszűnése és a szociális juttatások radikális visszanyesése miatt bírálták. Tény, hogy a munkanélküliség – és nyomában az elvándorlás – ma is Lengyelország megoldatlan problémái közé tartozik. S valóban, az előzetes várakozásokkal szemben bebizonyosodott, hogy a neoliberális modell nem képes mérsékelni a változásokkal járó nehézségeket. Igaz azonban az is, hogy az átmenet útja teljességgel járatlan volt: nem egy kapitalista rendszert cseréltek fel egy másikkal, hanem a szovjet típusú tervgazdaság modelljének feladására vállalkoztak, ami éppen a kapitalizmus egyik lényegét, a magántulajdont tagadta következetesen. Az átmenet után 1995-ben elért hétszázalékos növekedés meglepte a korábban borúlátó elemzőket. A kérdésben állást foglalók nagy része szerint a siker Balcerowicz radikális és gyors intézkedéscsomagjának volt köszönhető, amely az elszenvedett társadalmi veszteségek ellenére hatékonynak bizonyult. A neoliberális közgazdászok megkönnyebbülve konstatálhatták, hogy elméletük – ha nem is úgy, ahogy eredetileg elképzelték – beigazolódott Lengyelországban. Mások szerint a Balcerowicz-terv teljesen elhibázott volt. E nézet legmeghatározóbb képviselője Balcerowicz utódja, Grzegorz Kołodko, aki a sikereket egyedül az 1994 és 1997 közötti évek növekedéspárti politikájával és saját „Stratégia Lengyelországért” elnevezésű gazdasági programjával magyarázza. Mindkét álláspont képviselői elmulasztják feltenni a kérdést, hogy mi az, ami Lengyelországot kiemeli a visegrádi négyek és a térség más államai közül, amelyek hasonló pályát futottak be. Megfordítva a kérdés t :

„A siker egyik kulcsa a nagy állami cégek privatizációjának késleltetésében, vagyis épp a washingtoni konszenzus erre vonatkozó ajánlásainak elvetésében rejlik.” a gazdasági liberalizációt sikerrel lebonyolító kelet-közép-európai államok miért maradtak le Lengyelországhoz képest már az 1990-es évek közepén? Miért Lengyelország volt az első a régióban, amely elérte a GDP 1990 előtti szintjét? A siker egyik kulcsa a nagy állami cégek privatizációjának késleltetésében, vagyis épp a washingtoni konszenzus erre vonatkozó ajánlásainak elvetésében rejlik. A magánosításról szóló törvényt csak 1993 áprilisában fogadták el, és 1996-ig alig valósult meg belőle valami. Mindez lehetőséget hagyott a privatizációért felelős állami hivatalnak, az Iparfejlesztési Ügynökségnek (Agencja Rozwoju Przemysłu) arra, hogy – többek között exporthitelekkel – tudatosan felkészítse az állami

tulajdonban lévő, túlélésre érdemesnek tartott nagyvállalatokat, hogy piaci körülmények között is megállhassák a helyüket, és így a stratégiai befektetők számára is vonzóvá válhassanak. A magánosítás folyamata lassan, bölcs állami irányítás mellett ment végbe. Ennek köszönhető az, hogy a külföldi versenyben is számos lengyel cég állja meg sikerrel a helyét, legyen akár kezdő startup vállalkozás, vagy egykori állami vállalat. A lengyel kormányok emellett különös hangsúlyt fektettek az iparfejlesztésre. Ennek érdekében gazdasági zónákat és regionális fejlesztési irodákat hoztak létre azért, hogy a helyi sajátosságoknak megfelelő befektetőket vonzzanak az ipartól és munkalehetőségektől megfosztott lengyel vidékre. A térség államaival ellentétben az új rend első kapitalistái nem a szocialista nagyvállalatok korábbi vezetőiből, hanem a külföldiek köréből kerültek ki. Ennek tagadhatatlan előnye abban állt, hogy az immár magántulajdonú cégek rá voltak kényszerítve arra, hogy piaci szabályok szerint működjenek. Más közép-kelet-európai országokban a régi elitből kikerülő kapitalisták jobban meg tudták őrizni politikai kapcsolataikat, ami biztosította cégeik számára az állami szubvenciót. A verseny hiánya azonban hosszú távon az innováció elmaradásához vezetett, ami a versenyképesség rovására ment.

IZRAEL: Fejlődés a kősivatagban Szerző: Boér Zoltán

A kősivatag kellős közepén fekvő, természeti kincsekkel nem rendelkező, 8 millió fő feletti lakosságú, ellenséges országokkal körülvett zsidó állam rövid idő alatt a globalizált világgazdaság meghatározó szereplőjévé vált. Izrael az 1948-as megalapítása után eltelt időszakban a modern kori egyetemes gazdaságtörténet egyik kiemelkedő sikerét mondhatta magáénak.

A legtöbb egykori szocialista országban a régi nómenklatúra és a technokrata elit hajtotta végre – és formálta saját arcképére – a kapitalista fordulatot. Lengyelországban nem egészen így történt. A lengyel közösség az elnyomó hatalommal szemben alulról szerveződő intenzív ellenállás hagyományait (elég csak az 1944-es varsói és az 1956-os poznańi felkelésre gondolni) nem adta fel a rendszerváltás előtti évtizedben sem. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy az államszocialista rendszer teret hagyott a mezőgazdasági magántulajdonnak, s így a lengyel falu társadalma nem hullott szét olyan gyors ütemben, mint máshol. Az 1980-as években kibontakozó Szolidaritás-mozgalom és a lengyel társadalom alapszövetét adó kat olikus egyházra nehezedő növekvő nyomás – amely aligha volt független a szovjet tömb vezetésének szemében igazi szálkának bizonyuló lengyel pápa, II. János Pál személyétől – állandó feszültséget eredményezett az országban.

A rendszerváltás – a keleti blokk más államainak többségével ellentétben – a lengyelek számára igazi közösségi élmény volt, amely közel egy évtizedes forradalmi hangulat végére tett pontot. Ezzel magyarázható az a társadalmi türelem is, amely az átmenet néha brutális reformjait kísérte. A lengyel gazdaság egyik legfőbb ereje tehát a cégek egészséges voltában rejlik. Ki kell emelni még egy fontos tényezőt, a rendszerváltozás óta hatalomra kerülő kormányok reformok iránti elkötelezettségét – vagy legrosszabb esetben: reformsemlegességét – is, amely garantálta, hogy a mély ideológiai árkok ellenére se támadjon komoly vita arról, hogy Lengyelországnak milyen irányt kell követnie a gazdasági felemelkedés útján. Az egymást követő kormányok nem fordítottak hátat elődeik reformbarát politikájának, s a gazdaságpolitika sem vett gyökeresen új irányt minden egyes kormányváltáskor.

A fejlődés leglátványosabb eleme kétségtelenül a gyorsaság volt. Izrael gazdaságtörténetében két nagy kiugrás határolható körül, melyeket stagnálás és hiperinfláció időszaka választott el egymástól. Az 1948 és 1970 közötti időszakban az egy főre jutó GDP csaknem megnégyszereződött, a népesség a kezdetinek a háromszorosára, hárommillió főre gyarapodott. A növekedés első periódusának főszereplője a vállalkozó szellemű állam volt. Az első kiugrás sikerének gyökerei egészen az 1800-as évek végére vezetnek vissza, amikor még az Oszmán Birodalom uralma alatt álló területre érkező zsidó telepesek egy csoportja megkísérelte

a mezőgazdasági kommunák létrehozását. Az 1920as években a zsidó közösség termelékenysége nyolcvan százalékkal nőtt, miközben a népesség e körben megduplázódott. A közösség gazdasági tevékenységének növekedése még a világválság idején is évente átlagosan huszonnyolc százalék volt. Az 1960-as évek közepére szükségessé vált az átállás a központi fejlesztésről a magántőkén alapuló gazdaságra. 1966-ban Izrael először tapasztalta meg a gazdaság stagnálását. Az egy évvel később bekövetkezett hatnapos háború azonban elodázta a szükséges reformokat. Az elfoglalt terület ös�szességében háromszorosa volt annak, mint amit

Aratómunkások egy izraeli kibbuczban

Izrael addig birtokolt, ezért a kormány megint nagyszabású infrastrukturális beruházásokba kezdett. Ismét beindult egy óriási méretű gazdasági ösztönző program, aminek eredményeként egy év leforgása alatt a fejlesztések mértéke több mint hétszeresével növekedett. Az 1973-as jóm kippúri háború már nem vont maga után újabb gazdasági fellendülést. Óriási károkat okozott az infrastruktúrában, a nagy létszámú besorozás és a hosszú ideig tartó katonai szolgálat miatt vállalatok, teljes iparágak érezték meg a munkaerőhiányt, az üzleti élet három hétre gyakorlatilag megállt. A kormány a háború alatt is mesterségesen magas szinten tartotta a béreket, ami rendkívül magas államadósságot eredményezett. Azért, hogy ellensúlyozzák az egyre duzzadó kölcsönterheket, minden adónemet megemeltek, beleértve a tőkebefektetésekre vonatkozókat is. Rövid távú és drága hiteleket használtak a deficit finanszírozására, ami magával vonzotta a banki kamatok növekedését is. Az állam monopolisztikus túlsúlya a tőkepiacon kifejezetten lassította a gazdaság fellendülését. Kizárólag a kormányzat határozta meg a feltételeit és a kamatait minden kölcsön- és betéti terméknek a fogyasztói és

vállalati hitelezésben is. A kereskedelmi bankoknak és nyugdíjpénztáraknak kötelező volt államkötvényekbe fektetni, vagy az állam által kijelölt beruházásokat finanszírozni. Az infláció 1979-re hetvenhat százalék fölé emelkedett, 1980-ban pedig már százharminc százalék volt, majd 1984-re elérte a négyszáznegyvenöt százalékot. A fellendülés második szakasza a két versengő nagyhatalom által uralt bipoláris világ felbomlásakor indult el, és a mai napig tart. A hiperinflációt az 1985-ben elfogadott stabilizációs tervvel sikerült megfékezni, csökkentésnek indult az államadósság is. Korlátozták az állami költekezéseket, megkezdték a privatizációt, illetve megreformálták az állam szerepvállalását a tőkepiacokon. Mindez azonban még kevés volt ahhoz, hogy egy magántőkén és dinamikus vállalkozásokon alapuló gazdaság szülessen Izraelben. Ahhoz, hogy a gazdaság valóban szárnyalni tudjon, a szakképzett bevándorlók újabb hullámán kívül egy új kockázatitőke-iparágra is szükség volt. A korszakalkotó megoldás egy programjavaslat volt, aminek a Yozma nevet adták. A kormány százmillió dollár befektetésével tíz új alapot hozott létre.

Mindegyik alapban három fél kapott szerepet: a tőke eredeti tulajdonosa, egy külföldi cég és egy izraeli befektetési vállalat. A külföldi szereplők számára a programba beépített potenciális ösztönzők jelentették az igazi vonzerőt. A kormányzat megtartott magának negyvenszázaléknyi tőkerészesedést az új alapban, de felajánlotta a partnerek számára annak a lehetőségét, hogy öt év után kamatokkal növelt, mégis kedvező áron kivásárolhatják az állami tőkehányadot, ha az alap sikeresnek bizonyul. Az 1992 és 1997 között létrehozott tíz Yozma alap több mint kétszázmillió dollárt gyűjtött a kormányzati támogatás segítségével. Öt éven belül az állami forrásokat teljes mértékben kivásárolták vagy privatizálták. Az alapok ma közel hárommilliárd dollár tőkét kezelnek. Ez a rendszer azt is biztosította az izraeli technológiai szektor számára, hogy bekapcsolódjon az informatika fellendülésébe. A kormányzat 2003-ban csökkentette az adókulcsot és a tőkemozgásokat terhelő jutalékot. A bevezetett bankreform-csomag is kezdte éreztetni hatását, a mintegy hatszázalékos hozamot garantáló államkötvényeket is kivonták. 1996 és 2000 között az izraeli technológia exportja megduplázódott.

Jelenleg az export több mint felét a saját kutatásra, fejlesztésre, innovációra alapuló iparágak adják. Ehhez a források több mint nyolcvan százaléka az üzleti szférából származik, a befektetések negyven százaléka külföldről áramlik be. Rendkívül fontos tényező, hogy számos multinacionális vállalat Izraelbe telepítette kutatási központját. Az izraeli innovációs politika jelentős pillérei az adókedvezmények: a legfontosabbat ezek közül magánszemélyek is érvényesíthetik. az adóalany két évig a teljes befektetett összeget levonhatja az adóalapjából. Az izraeli gazdasági sikerek története kitűnő példa arra, hogy nem csak ott érhető el áttörés, ahol a megfelelő terület és nagyszámú népesség rendelkezésre áll. A természeti kincsek hiányát ellensúlyozni képes a magas színvonalú humántőke. A megfelelő időben meghozott, társadalmi konszenzust élvező politikai döntések, az átgondolt és következetes gazdaság- és társadalompolitika is sikerre vezethet, még elsőre vesztesnek tűnő helyzetből is. Izrael állam modern kori története erre mutat példát.

JAPÁN: A kétszer újjászületett nemzet

Szerző: Dr. Somkuti Bálint

Kevés nép mondhatja el magáról, hogy alig száz év leforgása alatt kétszer alakult át teljesen. Japánnal ez történt. Az ázsiai szigetország példája – még ha az átalakulásokra nem is teljesen önkéntesen került sor – számos tanulsággal szolgál.

Nagy-Britanniához hasonlóan Japánt is mindössze egy keskeny szoros választja el a kontinenstől, ezért az ország több okból is szoros kapcsolatban áll a tengerrel. Ékes bizonyítéka ennek az ország alapításáról szóló legenda, amely szerint az Amateraszu tengeristennő lándzsájáról lecsepegő anyagból keletkezett a japán szigetvilág. Földrajzi-kulturális okokból a szigetország kimaradt az ázsiai kontinensen zajló folyamatokból. Ennek köszönhetően – a 15-16. században zajló folyamatos polgárháborúk után – a 17. század elején létrejövő Tokugava-sógunátus közel százötven évre megvalósította a „kitűnő izoláció” japán változatát. A terjeszkedő gyarmatbirodalmak azonban az 1850-es évek közepére elérték Japán határait. Az Egyesült Államok erővel kényszerítette kikötői és piaca megnyitására a növekvő társadalmi feszültségekkel terhelt országot. A császárhű, és jellemzően alacsonyabb rangú szamurájok által levezényelt úgynevezett Meidzsi-restauráció felszámolta a sógunátus rendszerét, és nyugati minták alapján, felülről vezényelve átalakította a teljes országot. Az új közigazgatás és a központilag irányított oktatási rendszer, a kiváltságok rendszerének megszüntetése, az általános hadkötelezettség és végül a politikai alkotmány kialakításával párhuzamosan a gazdaság állami hitelekkel támogatott átalakulása alig két emberöltő alatt a fejlett államok színvonalára emelte Japánt.

Ez a hatalmas ugrás jelentős társadalmi feszültségekkel járt. Ugyan a legtöbb szamuráj megtalálta számítását az új rendszerben, érdekes módon a legnagyobb lázadásukat mégis egy olyan csoport robbantotta ki, amelyik korábban elkötelezett támogatója volt a császárnak. A felkelést vezető Szaigó Takamorit már kortársai közül is sokan nevezték az „utolsó szamurájnak”, aki azonban a hasonló című filmben ábrázoltakkal szemben modern felfogású vezető volt. Több fényképen és festményen nyugati egyenruhát viselt és fő sérelme nem a kiváltságok eltörlése volt, hanem a gazdaság modernizálása érdekében teljesen szabályozatlanul és bőkezűen osztogatott kormányzati támogatások nyomán fellángoló korrupció. A legnagyobb szamurájlázadás 1877-es leverése után a „gazdag ország, erős hadsereg” jelszó is hamarosan valósággá vált. A Japánban hagyományosan jelentős könnyűipar számára folyósított támogatások nyomán a kapcsolódó iparágak (a bányászat és a nehézipar) is hamar fellendültek. A jelentős központi juttatások nyomán létrejöttek a zaibacuk, a több iparágban jelentős befolyással rendelkező mamutvállalatok, amelyek a második világháború végéig meghatározták a szigetország gazdaságát, sőt külpolitikáját is. A tőkében és nyersanyagban szegény ország gazdasága ugyanakkor a huszadik század elejére éppen csak a nyugati világ legszegényebb államainak szintjét érte el. A feltörekvő nemzet azonban gazdasági és katonai erejére támaszkodva fokozatosan kivívta az

Az első Európába érkezett, szamurájokból álló japán diplomáciai küldöttség. A küldöttség 1862-ben Londonban írta alá azt az egyezményt, amely megnyitotta a szigetországot a nyugati országok előtt egyenjogúságát a külpolitikában, és az 1904–1905ös japán–orosz háborúban a cári Oroszország legyőzésével bebizonyította, hogy gyakorlati szinten is tudja alkalmazni az elsajátított tudást. Az első világháborúból kimaradt az ország. Ugyanakkor a fejlődő gazdaságnak mind több és több nyersanyagra és piacra volt szüksége. A Csendes-óceán feletti hatalmi viszonyokról 1921-22-ben döntő washingtoni konferencia Japánnak is juttatott a térségbeli volt német gyarmatokból, ám ennél jóval többre lett volna szükség. A konferencia döntései – a néhány év múlva kirobbanó gazdasági válsággal együtt – jelentős méretű politikai és társadalmi feszültséghez vezettek, ugyanis a lakosság és a döntéshozók többsége úgy vélte: a két angolszász nagyhatalom szándékosan kényszerítette Japánt a birodalomépítés leállítására. A gazdasági válság – bankcsődök sorával – már 1927-ben elkezdődött Japán számára. Az 1929-ben megjelenő világkrízis következtében Japán fő kiviteli cikke, a selyem ára a felére esett. A vidéki népességet éhínség fenyegette. Az iparosítás és a gyors népességnövekedés a korábban önellátó országot alig hatvan év alatt teljesen nyersanyagfüggővé tette. Fokozatosan a gazdaság helyzete vált a nemzetbiztonság fő kérdésévé. A harmincas évek elejétől erősödő militarizmus fő célja már a piacok

és a nyersanyagforrások feletti uralom megszerzése volt, katonai eszközökkel. E terjeszkedésnek pedig egyetlen célpontja lehetett csak – a nyugati hatalmak ázsiai gyarmatai mellett –, méghozzá a gyenge Kína. A nyersanyagforrások feletti ellenőrzés kérdése elkerülhetetlenül belesodorta Japánt a II. világháborúba. A háború pusztítása után Japánt szó szerint a romjaiból kellett újjáépíteni. Az amerikai megszálló csapatok élére MacArthur tábornok került, akinek a fő feladata az ellenőrzés mellett az újjáépítés volt. A gaidzsin sógun (magyarul: a külföldi kormányzó) széles körű politikai, gazdasági, szociális és katonai reformokat vezetett be. A háborús bűnösök megbüntetése, illetve a zaibacuk feloszlatása után jelentős amerikai szellemi és anyagi támogatással beindult a japán gazdaság újjáélesztése. A kor legmodernebb üzleti elméleteinek és az évente folyósított jelentős mértékű amerikai támogatásnak köszönhetően a japán gazdaság hamarosan talpra állt. Az új gazdasági rendszer alapját a keirecuk, az iparágakon átnyúló vállalat-csoportok képezték. A piacok hiányától szenvedő ország újabb válság elé nézett a negyvenes évek végére, az újabb összeomlást a koreai háború kirobbanása akadályozta meg. A megbízható utánpótlási bázisnak bizonyuló Japánnal az USA 1952-ben megkötötte a végleges békeszerződést, amit szövetségi szerződéssel is kiegészítettek.

Az évente kétjegyű gazdasági növekedést produkáló szigetországban a gyors változások természetesen nem maradhattak következmények nélkül. Az urbanizáció, a motorizáció, illetve a baloldali politikai mozgalmak okozta feszültségeket azonban sikerült elhárítani, és a politikai-társadalmi stabilitás, valamint a munkaadók és a munkavállalók szoros együttműködése a hatvanas évek végére a legfejlettebb államok közé emelte Japánt.

ez már a termelést fenyegette. Mivel a koreai vendégmunkásokkal kapcsolatban még emlékezetesek voltak a huszadik század elején szerzett negatív tapasztalatok, a bevándorlás nem lehetett megoldás, új utakat kellett keresni. Az egyik az alacsonyabb hozzáadott értéket képviselő munkafolyamatok tömeges kiszervezése volt a hasonló munkaetikával rendelkező későbbi ázsiai kis tigrisek országaiba (Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr), a másik pedig a robotizáció támogatása.

Végezetül kínálkozik egy érdekes párhuzam a hetvenes évekbeli Japán gondjai és a mai európai problémák között. A szigetországban a hatalmas fejlődés miatt egyre nehezebben találtak szakképzett munkaerőt,

KOREA: Felhőkarcolók a rizsföldek helyén

Szerző: Horváth Zoltán, Nánási Tamás

Korea az ősi múlttal bíró nemzetek és országok közé tartozik. Az első királyságot – a Kodzsoszont – a félszigeten időszámításunk előtt 2333-ban alapították. A több évezredes hagyományra büszkék a koreaiak, ez adott erőt nekik a nehéz időkben is.

A huszadik században különösen nagy szükség volt erre, hiszen 1910-ben gyökeres fordulatot vett az addig egyenes vonalú koreai történelem. Japán megbuktatta az 1395 óta uralkodó Csoszon-dinasztiát, és elfoglalta az országot. Az agresszív, elnyomó uralom a mai napig mély nyomokat hagyott a koreai társadalomban. A japánok minden szempontból kizsákmányolták az általuk alacsonyabb rendűeknek tartott koreaiakat. A második világháború után újra lehetőség nyílt a független Korea megteremtésére. A félsziget azonban a hidegháború frontvonalára került, és a 38. szélességi fok mentén kettéosztottá vált. A szovjetek által támogatott északi kommunista rezsim 1950. június 25-én indított támadásával megkezdődött a három évig tartó polgárháború, ami hárommillió áldozatot követelt, és a japánok által korábban telepített gazdasági infrastruktúra pusztulásával járt. A tűzszüneti megállapodás után Dél-Koreának gyakorlatilag mindent újjá kellett építenie. Az egymást követő köztársasági kormányok azonban képtelenek voltak stabilitást teremteni, és az Egyesült Államok által folyósított segélyek ellenére sem indult be a gazdasági növekedés. 1961-ben a Pak Csong Hi tábornok által vezetett katonai puccs vetett véget a politikai bizony talanságnak . E z t követően lényegében a nyolcvanas évek végéig katonai vezetők kezében volt a hatalom. Erőteljesen központosított irányítás mellett indult meg és zajlott le közel harminc év alatt Dél-Korea bámulatos fejlődése. Az 1979-es meggyilkolásáig Dél-Korea élén álló Pak

tábornok kezdettől fogva tanulmányozásra érdemesnek tekintette a nyugati fejlett országok és Japán gazdaságának fejlődését. Ezekből is át kívánt venni mintákat, különösen azokat, ahol a központosított irányítás segítette a gazdaság felívelését. Adminisztrációja részben ezekre építve dolgozta ki a koreai gazdaságfejlesztési stratégiát, ami ötéves tervekben öltött testet. A végrehajtásért felelős Gazdaság Tervezési Hivatal fő közgazdasági szakértői az USA-ban frissen végzett hallgatók közül kerültek ki. A növekedés már az első ötéves terv megindítása után érezhetővé vált. A GDP 1962-ben 2,2 százalékos bővülést mutatott, majd a következő két esztendőben ugrásszerű: 9,1, illetve 9,6 százalékos volt a növekedés. Ezután nem volt ritka az olyan év sem, amikor extrém, tíz százalék feletti ugrást mutatott a dél-korai GDP, ami két-háromszorosa volt az időszakbeli nyugat-európai adatoknak. Dél-Korea 1966 és 1977 között, tíz év alatt megduplázta a GDP-t, és akkor is növekedni tudott, amikor a taNyugatot a GDP-t,azésolajválság akkor is taszította növekednivisszaesésbe. tudott, amikor a Az állam döntő szerepet vállalt a gazdaságfejlesztésben. A bevezetett tervgazdálkodás eltért az úgynevezett „szocialista országok” által használt megoldásoktól, a terv és a piac együtt szabályozott. A Gazdasági Tervezési Hivatal kapta a nagyobb és erőteljesebb szerepet, a magángazdaság kezdettől fogva e szervezet alávetettje volt. A hivatal fontos szerepet töltött be a szűkös erőforrások központosított elosztásában, majd a külföldi tőke becsalogatásában, mivel ambiciózus terveket tudott felvázolni a befektetőknek. Az állami irányítás fontos partnerei voltak még a mamutvállalatok

(chaebolok), többük élén a tervezési hivatal egyegy korábbi irányítója állt. Az ötszáznál több alkalmazottat foglalkoztató nagy cégek száma 1963-tól húsz év alatt 72-ről 574-re nőtt. A legnagyobb közülük évtizedek óta a Samsung, a rangsorban második a Hyundai, majd következik a Lucky Goldstar és a Daewo. A Samsung-csoport egyszerű élelmiszerkereskedő családi vállalkozásként indult, világszerte ismertté akkor váltak, amikor irodatechnikai gépek és mobiltelefonok előállítására vállalkoztak. A rendkívül széles palettába ma már beletartozik a repülőgép- és hajógyártás, vagy éppen az egészségügyi szolgáltatás. A japán megszállás után először a mezőgazdasági termelést kellett szabályozni, közel másfél millió család kapott kisebb birtokot a földreform során, a rizskereskedelem állami monopóliumként működött tovább. De a gazdasági felzárkózás kulcskérdésévé a gyors iparosítás vált, ami a délkelet-ázsiai kistigrisekre általában is jellemző volt. A központosított programok középpontjában a termelés növelése állt, aminek érdekében kezdetben támogatták a technológia importját és külföldi tőke nagyarányú részvételét is. 1960-ig erőteljes

volt a dél-koreai gazdaságban az amerikai befolyás. Az iparfejlesztés a textilgyártás felfuttatásával indult. Majd a Világbank ellenkezése ellenére külföldi kölcsönből felépítették az ország első óriás acélüzemét, és a termelés húsz év alatt 44-szeresre nőtt. Az 1959-ben meghonosított elektronikai ipar két évtized múltán kiemelt ágazattá vált, és ma már a csúcstechnológia gyártásában Dél-Korea a világ egyik legjelentősebb szereplője. Az iparág exportjának értéke 1972 és 1984 között harmincszorosára növekedett. Ehhez az eredményhez olyan központi intézkedések is szükségesek voltak, mint amelyik meghatározta azt az 594 elektronikai cikket, amiket feltétlenül Dél-Koreában kell előállítani. A hatalmas váltásban szerepet játszott az is, hogy Dél-Korea a fejlődő országok között egyedülálló és úttörő szerepet töltött be a legújabb technológiák bevezetésében. Törvényekkel és célzott támogatásokkal segítették elő a külföldi technológiák beáramlását, ezzel párhuzamosan kiemelt figyelmet kapott a hazai kutatás-fejlesztés elősegítése. Felállították a Koreai Tudományos és Technológiai Intézetet, és jelentős kedvezményeket adtak a cégek kezdeményezéseinek. Míg 1963-ban még

a kormánytól származott a kutatás-fejlesztésre adott pénzek 97 százaléka, 1988-ban már e ráfordítások 82 százalékát a magánszféra állta. A gazdasági hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen volt az oktatás drámai mértékű átalakítása. 1945-ben Koreában csak a lakosság negyede tudott olvasni, és egyetlen egyetem működött az országban. 1993-ban már száznegyven felsőoktatási intézmény közül válogathattak a fiatalok, akiknek közel nyolcvan százaléka szert is tett erre a szintű végzettségre. A siker másik alapja az a páratlan munkamorál, amely a dél-koreai munkavállalókra jellemző. A puritán konfuciánus szemléletnek köszönhető, hogy a dél-koreaiak évtizedekig nagyon alacsony átlagkereset mellett vállalták a nyugateurópainál átlagosan heti tizenöt órával több munkát, és ebben a vállalatvezetők is élen jártak. Ez a helyzet a reálbérek növekedésével sem változott: nem a fogyasztás növekedett a lakosság körében, hanem inkább a megtakarítási hajlandóság.

„A hatalmas váltásban szerepet játszott az is, hogy Dél-Korea a fejlődő országok között egyedülálló és úttörő szerepet töltött be a legújabb technológiák bevezetésében. ”

MAGYAR ÉVSZÁDADOK: Gazdasági sikereink nyomában

Gazdasági sikereink nyomában Szerző: Matolcsy György – a Magyar Nemzeti Bank elnöke

Magyarország az európai történelem egyik nagy újrakezdője: vereségekből és kudarcokból többször sikerült már talpra állni, sőt éllovasként a kor nyerteseivel haladni előre. Ám e siker többször csak egy röpke történelmi pillanatig tartott: sokszor követte újabb kudarcos korszak. Most újból az újrakezdők között vagyunk. 2010 után újból sikerült a talpra állás, az örökölt erkölcsi, politikai, pénzügyi és gazdasági válságot az elmúlt négy évben leküzdöttük: ez alig sikerült más nemzetnek az Európai Unióban. A lengyelek, baltiak, szlovákok, németek, osztrákok és skandinávok jól használták fel a globális és európai gazdaság elmúlt két évtizedes kivételes lehetőségeit, mi elrontottuk, ezért nekik elég volt folytatni, amit elkezdtek, nekünk újra kellett kezdenünk. Újrakezdésünk sikeres: az összetorlódó válságokat legyűrtük, a politikai és társadalmi stabilitás kedvez a fejlődésnek, az új gazdaságpolitika egyszerre eredményezett egyensúlyt és növekedést, a magyar modellt ért külső és belső támadásokat visszavertük, a munkára és arányos közteherviselésre épülő új értékrend megszilárdult. Eljött a pillanat, hogy megkérdezzük: e század magyar sikeréhez mely koroktól és mit tanulhatunk? Korszakváltások köztes idején élünk itt, Európa közepén. Nyugatról újra Keletre fordul a történelem: Kína, Japán, India, Brazília és térségeik teret nyernek Észak-Amerikával és Európával szemben. Kétszáz éves nyugati hegemóniát vált fel egy kontinensek egyensúlyára épülő új világ. Európa a szép hanyatlást választja a jövő megnyerése helyett: keresnünk kell az új szövetségeseket. Paradigmaváltások köztes idejében élünk. Az 1980as évektől hódító neoliberális gondolat elgyengült, pénzügyi válságba sodorta a világot 2007–08-ban, amiből Kelet jól, az USA tűrhetően, az Unió meggyengülve jött ki. A nagy párharcok eddigi győztesei gyengülnek, a legyőzöttek erősödnek: az állam a piaccal szemben, a nemzetállam a nemzetközi intézményekkel szemben, a munka a szociális juttatással szemben, a reálgazdaság a pénzgazdasággal szemben, az érték az érdekkel szemben, a közjó a magánérdekkel

szemben, a verseny a monopóliumokkal szemben, az erkölcs a gátlástalan mohósággal szemben, a közösség a szabados egyénnel szemben. Új egyensúly felé haladunk, az 1970-es években kezdődött piaci és vállalkozói korszak első évtizedeinek túlzásait és torzulásait egy új korszak egyenlítheti ki. 2010-ben a magyar stratégia e fordulatokra épített: előrehoztunk sokat abból, amit a világ a következő években kiforr magából. Lezártuk az 1990 utáni két évtized átmeneti korszakát, és irányt vettünk egy több évtizedre megépített új korszak felé. A korábbi két évtized átmenetiségét talán legjobban a kor gazdasági képlete jelzi: ha javult a költségvetési egyensúly, elromlott a gazdasági növekedés, ha jó volt a növekedés, elromlott az egyensúly. Csak átmenetileg élveztük egyiket vagy másikat, tartósan nem. 1998 és 2002 között ugyan mindkettőt megnyertük, de akkor a politika romlott el: az egyensúly és növekedés kormánya bizonyult átmenetinek. Korunk magyar országépítése már mindkettőre számíthat, ezért utat törhetünk a történelmi sikerhez vezető társadalmi és gazdasági szerkezetek megépítése felé. A széles tulajdonra és tudásra épülő középosztály, a nemzeti intézmények, az erős közép- és kisvállalatok, a hazai tulajdonú bankrendszer, az innovációra épülő növekedés, a népesedési és egészségügyi fordulat, több százezer fiatal hazahívása, a Kárpátmedencei egységes gazdasági tér, a világ legjobb városai közé emelkedő Budapest, a legjobb 200 közé kerülő egyetemek megépítése éveket, évtizedeket igényel. Minden elindult, mindent sikerre lehet vinni. Milyen magyar gazdaságtörténeti sikerekből tanulhatunk? Tíz országépítési sikert elemzünk, melyek közös vonása, hogy a kor nemzeti elitje élt a kor lehetőségeivel és tágította a kor korlátait.

Az első magyar aranyforint előlapja

Az első magyar aranyforint hátlapja

Szent István sikerrel épített ki időtálló állami és egyházi intézményeket, élt az agrárforradalom és a szerzetesrendek innovációival, miközben egyensúlyt tartott Kelet és Nyugat között. II. András és IV. Béla egy kor két arca: az első elveszítette a királyi birtokok 2/3 részét, korán és túl gyorsan tért át az árutermelésre és pénzgazdaságra épülő új világra, IV. Béla a második országalapítás során már egyensúlyt teremtve használta a régi és az új kor intézményeit, miközben térségi szövetségekkel teremtett egyensúlyt a Nyugat és Magyarország között. Anjou királyaink és Hunyadi Mátyás a kor élén lovagoltak, megépítve állami létünk első 500 évének csúcspontját. Bethlen Gábor és a Rákócziak első nemzedéke már a korszak eljövetele előtt megépítették az abszolút hatalomra és a merkantil gazdaságpolitikára épülő Tündérkertet. A gyarmati szerkezetet beállító 1700–1848 közötti hosszú kor is figyelmet érdemel: miben tudott kicsi, de később fontos sikereket elérni az akkori magyarság. Az 1867 utáni korszak egészen 1914-ig újabb tanulságokat adhat sikerre és kudarcra egyaránt: ez is hosszú korszak, mint az előttünk álló, miért nem sikerült, miközben sikeresnek tűnt? Bethlen István műve is elemzést érdemel: hogyan sikerült a szinte lehetetlen a vesztes világháború és az első nagy világgazdasági válság között? 1945 és 1947 között Magyarország Európa leggyorsabb újjáépítésével hívta fel magára a figyelmet: hogyan sikerült, tanulhatunk-e a sikerből? Az 1950 és 1990 közötti keleti birodalmi szerkezet elemzése is érdekes lehet: az újabb gyarmati szerkezet mélyén és peremén hol épültek ki a kor lehetőségeivel élő kezdemények. Az 1990 és 2010 közötti átmeneti korszak elemzése segíthet abban, hogy mindent lezárjunk, ami nem vezet a jövő felé, de mindent megpillantsunk, ami még kicsiben és gyengén, de már az új kor sikere felé vezet. Végül érdemes a következő évtizedek magyar jövőképét is felrajzolnunk: hová szeretnénk elérni,

milyen stratégiával, és milyen szövetségekben? Már elemzésünk elején érdemes jelezni e gazdaságtörténeti szakaszok közös sikertényezőit. Az erős központi hatalom sine qua non feltétele volt minden sikernek, ennek hiánya belső harchoz, majd ezt felhasználó külső függéshez vezetett. Az is kudarchoz vezetett azonban, ha a központi hatalom túlzottan erős volt, és nem engedte a részek önálló döntéseit: a mellérendelő és egyéni-családi gyarapodást középpontba állító magyar értékrend érvényesüléséhez az adott kor szintjén erős belső szabadság kellett. Az önállóság szükséges, de nem elegendő feltétel volt: ha az állami önállóság gyenge központi hatalommal társult, megakadt a siker. Állami önállóság nélkül azonban nem volt siker, mert a külső és erősebb érdekcsoportoknak alárendelt peremszerkezet jött létre, ami az erőforrások külső kiszivattyúzásához vezetett. A külső hatalmi egyensúly újból elengedhetetlen feltétele a rövidebb vagy hosszabb gazdasági sikernek: rendre Nyugat és Kelet, Nyugat és Nyugat, a régió és a magyar állam között kellett hatalmi egyensúlyt teremteni a sikerhez. A korszak elején túl gyorsan átvett fejlett minták, az erőltetett váltás mindig torzulásokhoz és visszafordulásokhoz vezetett. A kor szintjén külső piacokra nyitott és belső piacokra zárt gazdaság között egyensúly kellett, egyetlen nagy külső szereplőtől függeni torz szerkezetet hozott. Az egyirányú nyitás bármilyen ígéretes is volt gazdaságilag, végül kudarchoz vezetett. Az erőforrások arányos felhasználása kellett a sikerhez, egy lábon álló gazdasági szerkezetek nem hoztak tartós eredményt. A magyar adottságoknak megfelelő fejlesztési stratégiára volt szükség: a külső függés által irányított, magyar adottságokhoz nem igazodó beruházások nem vezettek eredményre. A gazdasági sikerhez mindig kellett az adott kornak megfelelő tömeges társadalmi felemelkedés – ha csak a szűk elitre korlátozódott, nem lett tartós a gazdasági fejlődés. Tanulság, hogy erős főváros és kézműves-tudásközpont városok nélkül nem lehetett tömegesen kiaknázni a kor új technológiáit és elérni a kor új piacait. Meglepően sokszor sikerült az elmúlt ezer év során, miért ne sikerülhetne újból e században nekünk, magyaroknak?

Szent István, az országépítő Szerző: Kiss Attila

A steppei civilizációból érkezett magyarság Szent István országlása idején sikerrel csatlakozott ahhoz az európai kultúrkörhöz, amelynek immár 1100 éve elválaszthatatlan része. A keresztény monarchia kiépítése és az ország új alapokra helyezése méltán állította, állítja ma is példaképül István királyt.

Trónra lépésének idején Európában nagy horderejű változások zajlottak, új európai paradigma valósult meg: a skandinávok, a csehek és a lengyelek megkeresztelkedése révén a kontinens egységesült, politikai és társadalmi arculata átalakult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kalandozások kudarcát követően a magyarságnak is meg kell találnia a helyét az új rendben. A feladat gigászi volt: keresztény alapon egységet teremteni a Kárpát-medencében és önálló tényezőként megtartani azt a Nyugat és a Kelet ölelésében. Szent István először a politikai egységet valósította meg. Koppány legyőzésével, majd - már királyként a nemzetségen belüli további hatalmasok, az erdélyi Gyula és a tiszántúli Ajtony uralmának felszámolásával fokozatosan szilárdította meg hatalmát. Ezt intézményi reformok, az államszervezet világi és egyházi talapzatának megalkotása, a vármegyék és püspökségek alapítása követte, amelyeken az ország új közigazgatási szervezete nyugodott. Az elsők a Dunántúlon és a Felvidéken jöttek létre, majd ezek mintájára alakultak meg a keletiek. A vármegyék központjai, a királyi várak a középkori városok csírái lettek. Az egyházszervezés munkálataiból Istvánra elsősorban a térítés folytatása és a templomok építése hárult. Az első püspöki szék Veszprémben létesült, ezt az esztergomi érsekség alapítása követte, majd az erdélyi, a győri, az egri, a pécsi és a csanádi püspökség, valamint a kalocsai egyházmegye. Terjedt a latin nyelv művelése, amelynek köszönhetően az ország bekapcsolódhatott Európa szellemi életébe. A világi papi szervezet és a plébániahálózat kiépítése mellett megindult az országban a szerzetesek letelepedése is. István trónra lépésekor már állt a bencések apátsága a mai Pannonhalmán, és uralkodásának idejére

Szent István „lancea regis” ezüstdénárja, az első magyar pénzérme tehető többek között a zobori, bakonybéli, zalavári, pécsváradi bencés, illetve a veszprémvölgyi bazilita kolostorok alapítása. A kolostori műveltség mellett, a szerzetesek birtokaikon - a rend nemzetközi gyakorlatának megfelelően-, a korszak legfejlettebb gazdálkodási formáit honosították meg. A kolostor közvetlen környezetében a szerzetesek által is gondozott kertben és szőlőterületen az intenzív kerti gazdálkodás elemei, valamint addig nem ismert növények jelentek meg. Az új társadalmi berendezkedés konszolidálásának jogi alapját Szent István két, elsősorban a hazai gazdasági és társadalmi viszonyokra szabott törvénykönyve adta meg. A király gazdasági erejének az alapját az új rendben az képezte, hogy az ország területének nagy része királyi birtok lett, amelyből a hozzá hű főembereknek és az egyháznak adományokat tett. Kivetette az első adókat (vásárvám, szabadok dénárja, sóvám) és kötelezővé tette az egyházi tized fizetését. Az állami szuverenitásnak is fontos szimbóluma volt az első magyar pénz, az ezüstdénár verése.

Magyarország híddá vált Nyugat és Kelet között – a szomszédos országokkal és a kor két „szuperhatalmával”, a Német-Római Császársággal és Bizánccal békére törekedett, ugyanakkor képes volt elhárítani az önállóságát veszélyeztető fenyegetéseket. Szent István politikai nagysága elsősorban abban nyilvánult meg, hogy nemcsak felismerte korának lehetőségeit és kényszerpályáit, de következetesen sikerre is vitte az ország átalakítását, megalapozva ezzel független államiságunkat. Vasakarattal és erős hittel teremtette meg az ország egységét és az erős központi hatalmat, úgy integrálva a magyarságot Európába, hogy közben az ország önállósága felett féltőn őrködött. István királynak négy évtized adatott arra, hogy politikáját megvalósítsa. Ez az idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy önálló hatalmi

tényezőként konszolidálja az új magyar államot, egyensúlyt teremtsen Kelet és Nyugat között, és a Magyar Királyságot az egységesülő keresztény Európa meghatározó szereplőjévé tegye. A kiépített állami struktúra, a szárba szökkenő keresztény műveltség és az azzal jövő innovációk a belső gyarapodás zálogai lettek, a céltudatos külkapcsolatok pedig dinasztikus szinten is megerősítették a magyar állam helyzetét. Erre az időt álló fundamentumra épült a középkori magyar királyság, amely szavatolta a keresztény államiság révén a magyarság megmaradását egészen napjainkig. A független magyar berendezkedés megteremtése és biztosítása után pedig folytatódhatott az államszervező munka, az európai távlatú fejlesztések időszaka.

IV. Béla, a második honalapító Szerző: Boér Zoltán

A honfoglalást követő korszak legnagyobb katonai csapása érte az országot IV. Béla király uralkodásának idején. A mongolok pusztítása után az újjáépítést sikeresen vitte véghez a király, kiérdemelve ezzel a második honalapító megtisztelő jelzőt.

IV. Béla király apja, II. András birtokadományozások útján elvesztegette a királyi vagyon jelentős részét. Kieső járandóságainak kompenzálására megkísérelte bevételeit a regáléjövedelmek irányába eltolni, melyeknek a beszedését bérlőkre bízta. Ez az éles gazdaságpolitikai váltás éppen úgy visszatetszést keltett a király környezetében, mint a felesége kíséretével érkezett német tisztségviselők jelentős befolyása. Az uralkodó külpolitikájában ugyancsak aktív volt, ám sorozatos halicsi, balkáni hadjáratai és szentföldi vállalkozása sem jártak maradandó eredménnyel az ország szempontjából. Mindezek hatására II. Andrást a nemesi ellenzék 1222-ben rábírta az Aranybulla kiadására, majd annak megújítására. IV. Béla király már hercegként is szemben állt apja vezetési gyakorlatával, de csak megkoronázása után nyílt alkalma arra, hogy politikai elképzeléseit megvalósítsa, és a központi hatalom gazdasági alapjait megerősítse. Megkezdte az apja által eladományozott birtokok visszavételét, amivel azonban a tatárjárás előestéjén tovább rontotta viszonyát a rendekkel. 1241–42-ben a mongolok bénító csapást mértek a középkori magyar államra. A vereség igen súlyos volt, az ország nagy pusztulást szenvedett el, de az ellenség végül kivonult. A király életben maradt, és azonnal újra magához ragadta a kormányrudat. Uralkodói nagyságát mutatja, hogy felülbírálta addigi politikáját, amelynek kulcsfontosságú részét képezte a gazdaságpolitikai irányváltás is. A király képes volt arra a paradigmaváltásra, ami egyensúlyt teremtett a gazdaság, a belpolitika és a külpolitika

területén is. A mongolok kivonulása után kifejezetten személyéhez köthető hű embereket választott az ország igazgatására. Politikai konszenzus jött létre körülötte, amiben nagy szerepe volt a korábbi vagyoni túlkompenzálások elhagyásának és helyes középút megtalálásának. Az uralkodó ezt követően nem azt kereste, hogyan érhető el a leggyorsabban politikai és gazdasági haszon, hanem azt, hogyan lehet fejleszteni a gazdaságot úgy, hogy az hosszú távon a kincstár javát szolgálja. Az értékrend megfordult: nem jövedelmi reformintézkedések vontak maguk után gazdasági és társadalmi következményeket, hanem a komplex tartalmú gazdasági és társadalmi reform politikának lett jövedelmi kihatása. A gazdasági stabilitás megteremtéséhez fel kellett számolnia a pénzverés körüli, két évtizedes káoszt. IV. Béla idejében az új ezüstdénár bevezetésével ismét stabil pénz jelent meg a hazai piacokon. A tatárjárás előtt az államháztartás számára a bányászat csekély mértékű bevételi forrást jelentett, annak ellenére, hogy az ország Európa egyik legjelentősebb nemesfémérc-készletével rendelkezett. A bányászat felvirágzása egyszerre mozdította elő a városok feléledését és külkereskedelmi kapcsolatok elmélyülését. A bányaművelés kiszakadt a királyi magángazdaság keretei közül, és városi vállalkozási ággá alakult. Az új működési forma lényege abban állt, hogy a városlakó polgár szabadságát élvező vállalkozók tőkeerős társaságokat létrehozva meghonosították azokat a gépi technikákat, melyekkel mélyebben rejtőző ércteléreket is fejtés alá lehetett fogni. Társadalomformáló hatása volt

IV. Béla szobra a Millenniumi Emlékmű oszlopcsarnokában – Köllő Miklós alkotása, fotó: Vermes Tibor annak is, hogy a bányavállalkozók szabad jogállású munkásokat alkalmaztak. A királyi gazdaságpolitika pers pektivikus szemlélete tükröződik a városokkal kapcsolatos intézkedésekben is. IV. Béla a birtokadományozást kővár felépítéséhez kötötte. Fontosabb szempont volt az uralkodó számára a városok általános gyarapodása, mint a közvetlen regálé-jövedelem. Ami a vámmentesség miatt elveszett, az közvetve, a városi adón keresztül részben megtérült a kincstár számára. Az egyenes adók csökkentek, ezek pótlására többéves időközönként rendkívül adókat vezettek be. A regálé-jövedelmek közös vonása, hogy a királyi felségjogok újszerű kiaknázása révén az államháztartás súlypontját a gazdasági átalakulás új elemeire helyezte át. II. András idejében még sokkszerűen helyeződött át ez a súlypont az áru- és pénzforgalomból nyerhető regáliákra, most azonban az időzítés megfelelő volt. Az újjáépítést kísérő hatalmas belső népmozgás és a betelepítések fő hajtóerejét a letelepedés fejében kínált kedvezmények széles köre adta. Ellenállhatatlan csáberőnek bizonyult a saját művelésű, örökíthető telekhez jutás és az önálló javakkal való szabad rendelkezés ígérete. Az uralkodó a szomszédos államokkal szemben is sikerrel pozicionálta újra az országot. IV. Béla a hagyományos nyugati és déli irány mellett kelet felé tekintett, fia, V. István házasságát is felhasználva sikeresen integrálta a kunokat. A király felismerte az ütközőállamok szükségességét a keleti fenyegetéssel szemben, és dinasztikus házasságra lépett a kijevi uralkodócsaláddal, sikeresen helyezve el Magyarországot az új kelet-közép európai geopolitikai térben. IV. Béla példamutató felismerése, hogy kizárólag egy cél lebeghet a mindenkori politikai elit szeme előtt: a magyarok szállásterületének magyar kézben való megtartása, magyar érdekek szerinti felhasználása. Országlása irányt mutat továbbá abban az értelemben is, hogy miként fordíthatjuk előnnyé azt, ami reménytelen hátránynak tűnik. Ha mindez sikerült már évszázadokkal ezelőtt, miért ne sikerülhetne ismét?

A Magyar Királyság aranykora Szerző: Horváth Zoltán

A XIV. és a XV. század a középkori magyar állam virágzásának évszázadai voltak. Anjou királyaink, Zsigmond, és Mátyás valóságos európai nagyhatalommá és a közép-európai térség éllovasává emelték az országot.

Az időszak nagy magyar uralkodói valamen�nyien erős királyi hatalmat építettek ki, stabil fizetőeszközt, korszerű gazdasági és pénzügyi rendszert teremtettek meg, építkezéseket finanszíroztak, pártolták a kultúra és a művészetek ügyét. Ugyanakkor a Magyar Királyság a kalandozások kora óta nem látott méretű és sikerű hadi vállalkozásokba fogott. A gazdasági élet felvirágzott, az aranyforint és értékálló váltópénzeinek megteremtése révén a pénzviszonyok rendeződtek, ennek nyomán fellendült a bányászat és a kereskedelem, amelyek jelentős bevételekhez juttatták az országot. Az életszínvonal a társadalom minden szegmensében jelentősen emelkedett. Rögtön a XIV. század elején kihalt nemzeti dinasztiánk, és az ország anarchiába süllyedt. Anjou Károly útja az uralkodói hatalom megszilárdításához rögös volt, de ezt követően azonnal hozzálátott a gazdaság talpra állításához. Az ország nagy nemesfémlelőhelyeinek kitermelését újfajta bányabérrel ösztönözte, amely a tulajdonost is érdekeltté tette a telér feltárásában. Erre alapozva aranyforintot, majd állandó értékű ezüstdénárt veretett. Az ország aranytermelése a század közepére már meghaladta a két tonnát, ami az akkori Európa aranytermelésének közel a háromnegyede volt. A király megreformálta az adóigazgatást, bevezette a kapuadót és a harmincadvámot. A kiskirályoktól elvett várispánságokat, csak igazgatásra adta át a hű embereinek. Államigazgatási és bíráskodási reformjai növelték a közbiztonságot és a kiszámíthatóságot. Károly a közép-európai gazdasági és politikai szinergiák kihasználására törekedett, ennek szellemében hozta tető alá a visegrádi királytalálkozót.

Nagy Lajos apjától virágzó országot örökölt. A Károly által megteremtett belpolitikai stabilitás adta külhoni vállalkozásainak hátterét, s ezek egész Európába elvitték a magyar fegyverek hírét. Lengyel királyságával addig példátlan közép-kelet e urópai egységet valósított meg. Gazdaságpolitikájában apja példáját folytatta, uralkodásnak idejét mint a bőség időszakát tartják számon a gazdaságtörténetben. A pénzügyi és politikai stabilitás hatására a kereskedelem virágzott, a városok fejlődtek, és kiépültek a céhes gazdálkodás keretei. Számos rendelkezése évszázadokra a magyar jogrendszer alappillérévé vált. Intézkedései révén jogilag egységesült a jobbágyság és a nemesség, megszilárdult a feudális állam Magyarországon. Károlyhoz hasonlóan nehéz utat járt be Luxemburgi Zsigmond is, míg a főúri ellenzéken úrrá lett, de végül sikeresen teremtette meg a politikai egységet. Ezután a magyar hátországból kiindulva a világpolitika színpadára lépett és annak legfontosabb irányítójává vált. Előbb német majd cseh király lett, végül apja örökébe lépve németrómai császárrá is választották. Mindvégig a magyar érdekeket tartotta szem előtt, de európai perspektívából szemlélte a nemzetközi politikát. A konstanzi zsinat az a diplomáciai remekmű, amely Zsigmondot Európa legtekintélyesebb uralkodójává tette, és amelynek óriási szerepe volt a következő évszázadok európai egységére nézve. A nikápolyi csatában megtapasztalta a török erejét, és tudta, hogy csak nemzetközi összefogással lehet gátat szabni terjeszkedésének. Nagy elődeihez képest még tetemesebb hátránnyal indult Mátyás, hiszen nem volt királyi dinasztia sarja, és az ország kb. tizedének volt

csak birtokosa. Emiatt csak szívós munkával tudta maga alá gyűrni a bárókat. Hamar felismerte, hogy a királyi hatalom megerősítéséhez bevételeinek emelésén és erős, csak neki engedelmeskedő haderő kiépítésén keresztül vezet az út. Központosító törekvéseit erősítették gazdasági intézkedései is. Egységesítette a pénzügyigazgatást, bevezette a háztartásonkénti adózást, valamint a koronavámot, és többször is vetett ki rendkívüli adókat. Állandó értékű ezüstpénzt veretett, és súlyosan büntette a pénzhamisítást. Intézkedései révén a pénzügyi rendszer megszilárdult, a kincstár pedig nyugati nagyhatalmakat megközelítő bevételekre tett szert. Ezek tették lehetővé számára a rettegett zsoldossereg finanszírozását, amely a fokozódó török támadásainak hivatott útját állni, valamint a cseh királyság és az osztrák hercegség megszerzését. Nagy királyaink uralkodása alatt Magyarország az európai politika élvonalában foglalt helyet. A kor színvonalának megfelelő, haladó törvényeket hoztak és gazdasági reformjaikat is siker koronázta. A belsőleg megszilárdult ország tekintélye kifelé is gyarapodott, dinasztikus és hadi sikerei révén a nagyhatalmak közé emelkedett. Az ország nemzetközi súlyának emelkedésével egyidejűleg a kulturális fejlődés is megindult. Királyaink gótikus és reneszánsz épületei, képzőművészeti alkotásai, a kódexek és krónikák, főként Mátyás könyvtára a kor élvonalába tartozó ország történelmi lenyomatai. Már Károly alatt meghonosodott, majd Lajos idején virágzott

a lovagi kultúra, a lovagi életeszmény. Nagy Lajos király Pécsett, Zsigmond Óbudán, Mátyás pedig Pozsonyban alapított egyetemet. Mind a négy király nagy formátumú uralkodó, vérbeli politikus, több nyelven beszélő, művelt ember volt. Sikerük záloga tehát elsősorban felkészültségükben, egyéni képességeikben rejlett. Másodszor abban, ahogy a nemesi pártokat legyűrve sikerült erős központi hatalmat létrehozniuk. Ennek előfeltétele – valamennyiük esetében – a stabil pénzügyi és gazdasági háttér megteremtése volt, amely biztosította számukra politikai mozgásterük szabadságát. Végül az erős hadsereg és az annak révén érvényesülő bátor külpolitika, amelynek keretében a közép-európai egységtörekvések is megvalósultak, biztosítva Magyarország nagyhatalommá válását. Ugyanakkor belső békét és stabilitást teremtettek, és éltek a kor lehetőségeivel, hiszen a százéves háborúban, illetve a pestisben meggyengült nyugati világ mellé következetes, kemény politikával zárkóztatták fel a közép-keleti régiót, kialakítva az egységes és „egysebességes” kontinenst. Ahogy ma is csak egy egységes Európa tud megfelelni a kor kihívásainak, melynek kulcsfontosságú eleme a közép-keleteurópai régió felzárkózása. Hit és akarat munkált bennük, összefogást teremtettek, erőssé és sikeressé tették az országot. Ma ismét a nyugat hanyatlásáról írnak a krónikások, és kiművelt emberfőkből sem szenvedünk hiányt. Van-e hitünk és erőnk nagy királyaink nyomdokaiba lépni?

ERDÉLY ARANYKORA Szerző: Mechler Ákos

Három részre szakadt országunkban Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek uralkodását politikai és gazdasági siker koronázta. A kor nagyhatalmai között ügyes politikával lavírozó erdélyi állam ékes példája annak, hogy rátermett vezetéssel egy kisebb ország is képes lehet a nemzetközi politika frontvonalában helytállni. Az Erdélyi fejedelemségben Báthory Gábor sikertelen regnálását zűrzavar jellemezte. Bethlen Gábor török segítséggel került a trónra, így uralkodásának kezdetén nem volt népszerű, rátermettsége azonban hamar megmutatkozott. Korán felismerte, hogy csak erős gazdaságra támaszkodva válhat függetlenné a töröktől, ezért már a medgyesi országgyűlésen előterjesztette az Aerarium Publicum (államkincstár) felállításáról szóló javaslatát, melynek révén a három erdélyi nemzetet kívánta megadóztatni. Az indítvány azonban megbukott a rendek ellenállásán. Bethlen ezt követően egyre inkább mellőzte az országgyűlést, és a közterhek helyett a konvencionális bevételek növelésére törekedett. A fejedelmi hatalom alapjának megteremtését szolgálta az uralkodó által rögzített birtoktörvény, amely 1588-ig visszamenőleg vizsgálta felül a birtokadományokat. A törvény nyomán jelentősen nőttek a fejedelem területei és a kincstár bevételei. A birtoktörvény példája alapján történt a harmincadvámok és a sóaknák visszavétele is. Bethlen innovatív gazdaságpolitikája a merkantilizmus vonulatába illik. Bethlen művét - ha lehet - még fényesebbé teszi, hogy nem elvi alapokról kiindulva gazdálkodott így, inkább „ösztönös merkantilistának” tekinthető. Az export növelése és az aktív külkereskedelmi mérleg megvalósítása érdekében külkereskedelmi monopóliumot vezetett be különböző nemesfémekre, élőállatokra és késztermékekre, melyeket maximált áron vásárolt fel, majd keletre és nyugatra egyaránt továbbértékesített. Bethlen a török portánál az erdélyi áruknak vámmentességet járt ki. A fejedelemség iparának fellendítése érdekében külföldi mesterembereket, bányászokat és kereskedőket telepített le Erdélyben, így a gazdasági mérleg nyelve a feudális földbirtokról egyre inkább az ipari-kereskedelmi bevételek felé billent.

A fejedelem ösztönzésére új bányák nyíltak. Erdély fontos árucikkei a són és a nemesfémeken kívül a higany és a réz voltak. Európában ekkor a FeketeKörös völgye és a svéd Falun városa rendelkezett a legjelentősebb hozamú rézbányákkal. Bethlen ezt felismerve igyekezett a svédekkel egy, az egész európai rézpiacot uraló gazdasági együttműködést kiépíteni. Az uralkodó központosította a pénzügyi igazgatást: A bányászok szolgáltatásainak szabályozásával elérte, hogy minden aranyat a kolozsvári pénzverőház ispánjának szolgáltassanak be. A pénzverést a szász Szebenből Kolozsvárra helyezte át, és a fővárosban, Gyulafehérvárott új pénzverő kamarát állított fel. Tevékenyen részt vett az aranypénzek árfolyamának tetőzése miatt kialakuló európai inflációs hullám megfékezésében, azáltal, hogy a császárral és a lengyel királlyal azonos formájú és értékű pénz forgalomba hozásáról, valamint ezek kölcsönös elfogadásáról pénzügyi paktumot kötött. Az uralkodó türelmes valláspolitikát és építő művelődéspolitikát folytatott. Ez jelentős mértékben hozzájárult a fejedelemség konszolidálásához. Nagyszabású várépítkezései mellett fejlesztette a már meglévő iskolákat, és újabbak építését is szorgalmazta. Megalapította a gyulafehérvári akadémiát, korának főiskoláját, könyvtárat és nyomdát is felállított mellé. Külhoni művészeket és tudósokat hívatott Erdélybe, és kiemelten támogatta a diákok nyugat-európai peregrinációját. Adománnyal járult hozzá a katolikus Káldi György bibliafordításához, és megjelentette Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárát. Erdély békés építkezése I. Rákóczi György alatt folytatódott. Ehhez a nemzetközi viszonyok ideálisnak bizonyultak, hiszen a két szomszédos

Kolozsvár 1617-ben – rézmetszet a Civitates Orbis Terrarum című műből, van der Rye festménye nyomán „ szuperhatalom” közül a török belső viszá lyokkal küzdött, a Habsburgok f igyelmét pedig a harmincéves háború kötötte le. A kedvező külső miliő alapjaiban járult hozzá ahhoz, hogy Rákóczi elődjének merkantilista gazdaságpolitikáját folytatta tovább. Visszaállította a Bethlen halála után eltörölt kereskedelmi monopólium rendszert. Újabb törvényekkel serkentette a bányászatot, és mesterembereket telepített az országba. Ugyancsak folytatta elődje nagyszabású építkezéseit és kultúrpolitikáját is, amelyben felesége, Lorántffy Zsuzsanna volt a segítségére. A gyulafehérvári akadémiai mellé udvari iskolát építtetett, és fejlesztette az erdélyi kollégiumokat, valamint ösztönözte az erdélyi diákok egyetemjárását. Sárospatakon betűöntőműhelyt, Váradon pedig nyomdát létesített. Egyebek mellett támogatta a Szalárdi János által írt Erdély történetének megjelenését és a Biblia románra fordítását. I. Rákóczi György Erdély békéjének, belső egyensúlyának megőrzésére törekedett, amely méltó folytatása volt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem politikájának, azonban Bethlen nagyszabású külpolitikáját már nem folytatta.

Bethlen Gábort az utókor nagy munkabírású, kiemelkedő képességű politikusként, korának diplomáciai zsenijeként ismeri el. Egész élete, politikai programja az ország Erdélyből kiinduló egyesítése körül forgott, a cél eléréséhez szükséges eszközökben pedig nem válogatott. A reformáció és a nemzeti önállóság alapján álló egységes ország megteremtését célozta az is, hogy részt vett a harmincéves háborúban. E politika alapján valósult meg a protestáns országokkal való szövetség és a felesége révén kialakuló dinasztikus kapcsolat is. Bár a nemzeti királyságot nem tudta megvalósítani, Bethlen uralkodása idején Erdély a nemzetközi politikában egy súlycsoporttal feljebb is megállta a helyét, és hátországa békében és gazdagságban fejlődött uralma alatt. A sikerhez Bethlen Gábor és I. Rákóczi György stabil gazdasági alapokon álló fejedelmi hatalma és kimagasló diplomáciai érzéke kellett. Ahogy akkor is, ma is erős gazdaság és stabil politikai akarat mellett jó arányérzékünk segíthet a korunk nagyhatalmai közötti versenyben sikerre vezetni az országot.

Magára találó ország Szerző: Horváth Zoltán

A 18. század elejétől 1848-ig tartó hosszú békeidőszakban Magyarország több fontos és később kulcsfontosságú sikert tudott elérni, melyekkel megalapozta az 1867 utáni nagy felzárkózását Európa nyugati feléhez.

A XVII. század utolsó évtizedében végre megvalósult a százötven éves nagy álom, a török kiűzése. A szatmári béke pedig több mint két évszázados, véráldozatokkal teli korszak végére tett pontot. Ezek az áldozatok súlyosan érintették Magyarország demográfiai és etnikai viszonyait. Az ország népessége három és fél millió főre csökkent, nagyjából annyira, mint amennyi Mátyás király idejében volt. Ugyanekkor a nyugat-európai országok erős polgársággal rendelkező modern nemzetállamokká fejlődtek. Erdélynek a birodalomba tagolásával pedig a kivérzett magyarság politikai mozgástere is jelentősen leszűkült. Az elpusztult területekre az udvar és a birtokosok jelentős számú idegent telepítettek be, az ország egyes részei örökre elveszítették magyar jellegüket. Valójában egy harmadik honalapítás zajlott, hiszen a török kor pusztításának mértéke a tatárjárásét is felülmúlta. A túlélők és a betelepülők lassan benépesítették az új Magyarországot. 1800-ban a népesség lélekszáma kilenc és fél millió fő volt, 1830-ra pedig már tizenegyillió fölé nőtt. A 18. század közepén megvalósuló iparosítás során és a belső vámhatár meghúzása révén az udvar az örökös tartományok iparosítását támogatta. Magyarországnak az éléskamra szerepet szánták, így agrárország maradt. Ennek megfelelően az időszakban elsősorban a mezőgazdaság fejlődött. Amíg a 18. század elején csupán az ország termőterületének bő egyharmadát művelték, ez a hányad a 19. század elejére elérte a hetven százalékot. Új haszonnövények jelentek meg, áttértek a háromnyomásos gazdálkodásra, javult a mezőgazdaság technikai színvonala. A Bánság Európa egyik

legfejlettebb agrárvidékévé vált. Ezzel párhuzamosan fejletlen maradt az ipar. A 18. századi céhes ipar mellett a manufaktúrák főként a textil- és a bőriparban tevékenykedtek, réz-, ezüst- és sóbányászatunk kiemelkedő volt. Az ország jelentős exporttöbbletre tett szert, elsősorban bányászati termékeket, szarvasmarhát, gyapjút, bort, exportáltunk, míg a behozatali oldalon iparcikkek, textil, fémeszközök és fegyverek álltak az első helyen. A csendes gyarapodást követően a napóleoni háborúk konjunktúráját az 1816-tól beköszöntő visszaesés időszaka követte, amely a birtokosokat szerkezetátalakításra kényszerítette. Egyre fontosabb szerephez jutott az állattenyésztés, a magyar kivitel egyre nagyobb részét a gyapjú adta. A háború hatására fellendült a vasipar, a cukoripar, a szénbányászat, és ekkoriban vetették meg a később világhírű magyar malomipar alapjait. A reformkorhoz és Széchenyi István munkásságához kapcsolódóan megindult a hitelezés, megalakultak az első hitelszövetkezetek. Egyebek mellett ekkor vette kezdetét a folyamszabályozás, a dunai hajózás, bővült az úthálózat, megépült a Lánchíd, és 1846–47-ben megindult hazánkban a vasúti közlekedés. Törvényt alkottak az önkéntes örökváltságról, az üzemalapítás szabadságáról és a váltóról. A magyar nemesi ellenállás sikerrel védte meg az ország alkotmányos különállását a beolvasztási kísérletektől, jól használva ki a külső ellenségekkel harcoló uralkodóival szemben adódó lehetőségeit. Ez az alkupozíció a külső kudarcok nyomán javult, hiszen a területi veszteségek és a magyar fél erősödése következtében a Habsburg Birodalom

Than Mór: Széchenyi, Kossuth, Deák (Mennyezetfreskó a Magyar Nemzeti Múzeumban)

súlypontja a Duna-medencére tevődött át, így Ausztria nagyhatalmi státuszának fenntartásához Magyarország lojalitása az udvar számára is kulcsfontosságúvá vált. Kétségtelen siker volt, hogy a felszabadító háború nyomán az ország középkori területe lényegében helyreállt, sőt a később fontos tengeri kijárattá váló Fiumével bővült. A korszakban az ország területén nem zajlottak harci cselekmények, tehát a lakosság békében gyarapodhatott. A szuverén államterületen kibontakozhatott a magyar politikai, kulturális, tudományos és művészeti élet. Kialakulhatott a magyar értelmiség és annak politikai programja. Ezáltal 1848 nem érte készületlenül az országot. Készen állt a politikai koncepció, a politikai vezető gárda és annak tömegbázisa is. Erre a felosztott Lengyelországnak esélye sem volt.

Bár az elpusztult országrészekbe érkezett nagyszámú betelepülőt a magyarság az elkövetkezendő két évszázad során sem volt képes integrálni, és ennek végül tragikus következményei lettek, mégis a korszakban Magyarország több sikert könyvelhetett el. Korlátozott függetlenségét szívós politikai ellenállással őrizte meg, és kívül tudott maradni a nagy európai konfliktusokon. A belső béke megteremtette az anyagi és szellemi gyarapodás lehetőségét. Az így a lassan megerősödő ország hatékonyan tudott fellépni érdekeiért 1848-ban és 1867-ben. Ma, nemcsak a belső egység, de – az akkorihoz képest – jelentős mozgástér is a rendelkezésünkre áll annak érdekében, hogy az országot a politikai függetlenség és a békés gyarapodás ösvényén tudjuk tartani.

a boldog békeidők

Kimagasló teljesítmények és társadalmi kudarcok örvényében Szerző: Eperjesi Zoltán

Az 1867-ben megszületett Osztrák–Magyar Monarchia új alapokra helyezte az osztrák–magyar kapcsolatokat. A megszabott politikai háttéren kívül létrejött a gazdasági kiegyezés is, amely összehangolta és egységesítette az új államszerkezet belső piacait. Közös lett a pénzügy, a közlekedés, a mértékrendszer, és mindez a két fél között kiépülő vám-és kereskedelmi szövetségre épült. A Ganz és Társa hajógyár munkásai 1902-ben A magyarság 19. századi európai felzárkózási próbálkozását nagyban befolyásolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül korlátozott szuverenitással rendelkezett. Bécs gazdaságpolitikájának egyik alappillére az államháztartás bevételének teljes maximalizálása és az örökös tartományok ipari fejlődésének előmozdítása volt. A közösen kiépített vámterület eredményeképpen a hazai agrártermékek minden különösebb nehézség nélkül kerülhettek piacra, míg az iparcikkek a magasabb színvonalú cseh–osztrák ipar konkurenciájával néztek szembe. Az 1864-ben megalapított értéktőzsde jelentősen hozzájárult Budapest központi pénzügyi-adminisztratív szerepének kifejlődéséhez. A külföldi tőke beáramlása pénzügyi konjunktúrát gerjesztett, és a hitelügyleti feltételek kedvezőekké váltak. Ezért 1867–72 között nagyarányú cégalapítási hullám vette kezdetét, melyet „gründolási láznak” is neveztek. Bár az 1873-as világméretű gazdasági recesszió súlyos veszteségeket okozott, az 1880-as évektől kezdődően megint komoly növekedés következett. Noha a magyar területeket mindvégig az osztráknál gyengébb városiasodás és erős agrárjelleg jellemezte, ebben az időszakban Magyarország felzárkózása az örökös tartományokhoz és Európa nyugati feléhez nagy lendületet vett. A mezőgazdasági termelés megduplázódott, a nagybirtok túlsúlya továbbra is dominált, de bevezették a vetésforgót és korszerűsítették a termékszerkezetet az állattenyésztésben és a növénytermesztésben egyaránt. A századforduló után a növekedési ütem fokozatosan lelassult, főleg azért, mert az új gazdasági egységek elsősorban idejétmúlt mechanizmusokat konzerváltak. Az 1867 és 1914 közötti időszak első évtizedeinek eredményes piaci, infrastrukturális és ipari integrációja alapvetően a gabonára, vagyis a malomiparra, a vasútépítésre

valamint a vas- és acéliparra épült. Ezekből az ágazatokból azonban – az alacsony termelékenység és tőkehozam miatt –, nem vezetett egyenes út a feldolgozóiparok szerteágazó kifejlődéséhez. Budapest malomvárosként világelsővé lépett elő az őrölt gabona mennyiségét tekintve. A magyar malomipar eredményessége jó példája a helyi adottságok és az innováció ügyes kiaknázásának: a kiváló minőségű délvidéki búza mellett a fővárosi malmok technológiai előnyét Mechwart András találmánya, a hengerszék adta. Világszínvonalú technológiák bevetése mellett a találmányok és újítások hátterében tehetséges hazai mérnökök és innovatív termelőüzemek álltak. Kiemelkedő szerepet játszott a fejlődésben a Ganz gyár, ahol olyan lángelmék tevékenykedtek, mint Bánki Donát, Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly és Kandó Kálmán. A gyár öntőműhelyeiben kezdődött meg többek között a kéregöntésű kerék és a malomipari találmányok gyártása. A dualizmus idején a gazdaság fejlesztésében a magyar állam is jelentős szerepet játszott, vámtarifákkal, vám-visszatérítési mechanizmusokkal, kamatgaranciával, adómentességgel, kedvező hitelekkel és a gazdaságszabályozás jogi eszközeivel tevékenyen irányította a gazdaság fejlesztését. Az infrastruktúra fejlesztése biztosította a gazdasági növekedés nélkülözhetetlen hátterét. A javuló közutak, a hajózás fejlesztése és az egyre bővülő vasúthálózat a belső piac harmonizációját segítette elő. Emblematikus figurája volt az infrastruktúra fejlesztésének Baross Gábor, aki a vasút-államosítási program, Fiume fejlesztése, a folyamszabályozás, a kikötő, a közút, a posta és a távírda fejlesztése révén a magyar gazdaságot bekapcsolta az európai vérkeringésbe. A Monarchia időszakában világvárossá fejlődött Budapest nagyrészt ma is az akkor kialakult arculatát őrzi.

A kiegyezés politikája már kezdetben is súlyos társadalmi-gazdasági hiányosságokat takart el, melyek az idő múltával egyre égetőbbé váltak. A magyar vezetés elvállalta azt az állami szuverenitást nagymértékben korlátozó szerződéses keretet, amely az agrár- és élelmiszer-ipari túlsúly konzerválásával járt. Ugyancsak gondot okozott a növekvő államadósság és az, hogy a magyar gabona piaci helyzete az olcsó amerikai termelés miatt már az 1880-as évek második felében megrendült. Közben a tartományok eltérő gazdasági szinteken fejlődtek. Így az osztrák–cseh–morva vidékeken jobban alkalmazhatták az akkori standard nyugateurópai mintákat, mint a magyar részeken, habár a legfejlettebb nyugati ipari övezetektől maguk az osztrák területek is elmaradtak. A műszaki-technikai korszerűsítések nem mindenütt történhettek meg, mert a különféle újítások az olcsó vidéki munkaerő túlkínálata miatt sem voltak rentábilisak. A gazdasági-társadalmi integrációs folyamat nyilvánvalóan Bécs árnyékában történt, ám a császárság pár évtizeddel a modernizációs kísérletek sikeres megkezdése után hirtelen teljesen megroppant, és népeit is magával rántotta a világháborúba. A kudarcba fulladt magyar felzárkózási törekvés egyik tanulsága az, hogy legyengült nagyhatalmak szövetségében nem sok lehetőség maradt a tényleges gazdasági önmegvalósításra. Amint megrendült az erős központi hatalom, a fejlődő gazdasági rendszerek érzékenyen reagáltak. A hirtelen bekövetkezett irányváltás következtében megtörtek az addig működő modernizációs és innovációs folyamatok. Gátolta a felzárkózás sikerét az is, hogy a gyors változásokhoz a társadalom nagy része nem volt képes alkalmazkodni. A kiegyezés után Magyarország

– több évtizednyi késést követően – viszonylag gyorsan felvette az iparosítás fonalát, ám ez is kevés volt az erős városi polgárság kialakulásához. Magyarország a 20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és erős exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. A nemzeti jövedelem a kiegyezéshez képest 1900-ra megháromszorozódott, 1914-re pedig több mint megnégyszereződött. Ez azonban – a javak aránytalan elosztása miatt – mégsem járt a társadalom széles tömegeinek gyors felemelkedésével. Állandósultak a súrlódások a centrum és a tartományok között, de az erős központi hatalom a világháború előestéjéig többé-kevésbé sikeresen egyensúlyozott a különféle népcsoportok és etnikumok között. A Monarchia az első világháború előtt Európa egyik legnagyobb kiterjedésű soknemzetiségű országaként működött, a világháborús veszteségek miatt azonban a BécsBudapest tengelyű államalakulat megrendült és kiesett az európai nagyhatalmak köréből. Területeit nagyhatalmi elképzelések alapján rendezték újra, és az egységbe kovácsolódott piacközösség helyén különálló államok és azok kis piacai jöttek létre, a magyar fél pedig korának egyik fő vesztesévé vált. A magyar gazdaság kimagasló teljesítménye – amihez a hazai adottságok jó kihasználása és az innováció teremtette meg az alapot – a politikai önállóság hiánya miatt kudarcba fulladt. A korszak sikere ugyanakkor bebizonyította, hogy a megfelelő emberek, tudás, eszközök, körülmények és egy jó adag szerencse kombinációjával képesek lehetünk a hazai gazdasági fejlettség világszintre emelésére. Jogos a kérdés, hogy ha mindez a századfordulón egy világsikerű vállalkozássá válhatott, miért ne tudnánk mi, magyarok ma is hasonló sikertörténetet írni?

Bethlen István, a válságkezelő

Nehézségek és megoldások Szerző: Suslik Árpád

Az első világháborút követően az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnt létezni. Magyarország bár független állam lett, a területe és népessége radikálisan lecsökkent. A világháború és a békeszerződések folytán gazdasága romokban hevert, amelyet a hatalmas háborús jóvátételi kötelezettség is terhelt. Az újjáépítés nem ment zökkenőmentesen, 1921-ig az egymást váltó kormányok egyszerűen képtelenek voltak megoldani a reájuk háruló nehézségeket, és stabilitásról nem lehetett beszélni. Az állam bevételei a kiadásoknak még a felét sem érték el. A magyar korona elértéktelenedett, növelve ezzel a már amúgy is magas terheket. A válságot csak az 1921-ben Teleki Pált váltó Bethlen István tudta felszámolni, hozzáértő és szorgos munkával. Bethlen István 1873-ban született a Maros-Torda megyei Gernyeszegen. Politikai pályáját 1901-ben kezdte kerületi képviselőként, előbb kormánypárti, majd pedig Tisza István miniszterelnöki kinevezését követően ellenzéki politikusként tevékenykedett. A világháború után, 1919-ben már felvetődött a neve mint lehetséges miniszterelnökjelölté, de ekkor még nem vállalta a megbízatást, így a Menekültügyi Hivatal élére került. 1921. április 23-ától viszont már az új magyar kormány miniszterelnökeként vette át az ország irányítását. Kormányra lépését követően Bethlen Istvánnak azonnal szembe kellett néznie az ország csődközeli helyzetével, amit a korona inflációja csak súlyosbított. Ezért első feladatai közé tartozott, hogy az inflációs folyamatokon felülkerekedve igyekezett megszilárdítani a magyar korona árfolyamát. Eközben – főként a vagyonváltság ügyében – többször leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Kormányzásának közel egy évtizede alatt számos problémával kellett megküzdenie a bizonytalan bel- és külpolitikai helyzetben, mind a háború utáni időszakban, mind a gazdasági világválság idején. Kemény munkával teljes egészében átszervezte a hazai gazdaságot, kiemelve azt a káoszból. A biztató pozitív jelek már 1922-től megfigyelhetőek voltak,

100

a húszas évek második felére pedig már sikerült helyreállítani az államháztartás egyensúlyát. Védve a hazai termelést, létrehozta az önálló magyar vámrendszert, amelyet erős iparvédő jellege miatt sokan bíráltak. Az évtized végére az ipari termelés már tizenkét százalékkal meghaladta a háborús időszak előtti szintet, különösen a textilipar fejlődött. A vámjövedelmek a bevételek tizenöt százalékát tették ki. Ennek következtében az ország újra képes volt exportra termelni. A stabilizáció érdekében számos takarékossági intézkedést is érvénybe léptetett. A fölösleges kiadásokat felszámolta, a tisztviselők számát csökkentette, az állam jövedelemforrásait átértékelte, racionalizálta. 1924. június 24-én megkezdte működését az autonómiával rendelkező, angol mintára szervezett Magyar Nemzeti Bank, harmincmillió aranykorona alaptőkével. A bank szigorú deflációs pénzpolitikát folytatott, ércfedezete az év végén elérte az ötvennégy százalékot. A kezdeti bankkamatláb tizenkét százalékról idővel hatra csökkent. A banknak fontos szerep jutott a külföldi kölcsönök elszámolásában is. Függetlensége megőrzése mellett szorosan együttműködött a kormányzattal, és támogatta annak gazdaságpolitikáját. 1925-től bevezették a pengőértéket, majd 1927. január 1-jétől törvényes fizetőeszközként is áttértek a pengőre. Ennek hatására a pénzügyi viszonyok megszilárdultak, és gazdasági mutatók a fellendülés jeleit mutatták. Növekedett az egy főre jutó GDP, még 1929-ben, a válság kezdetén is két és fél százalékos növekedést ért el. Bethlen és a kormány kemény munkájának köszönhetően újjászervezték az állami vállalatokat, köztük a MÁV-ot, a Magyar Postát és az Állami Vas és Acélgyárat is. Kijavították és üzemképessé tették a

A Magyar Nemzeti Bank alapító részvénye trianoni határok miatt torzult vasúti pályaszakaszokat, ami nem csak a belföldi, de a külföldi árucserét is elősegítette. A kereskedelmi forgalom növelése céljából megkezdődött a vasútvonalak villamosítása, amit először a Budapest–Hegyeshalom vonalon valósítottak meg. A kormány a szanálási kölcsön egy részét a mezőgazdaság hitelszükségleteinek a kielégítésére fordította, csökkentette a földadót, így a mezőgazdasági termelés költségei is mérséklődtek. A ’20-as évek közepétől az állam a létéhez szükséges kereskedelmi szerződéseket kötött egyebek mellett Angliával, Franciaországgal, Ausztriával és Csehországgal is, bekapcsolva ezzel az országot a világkereskedelem vérkeringésébe. A külkereskedelem élére kitűnő szakembereket helyezett, előbb Scitovszky Tibort, majd Walkó Lajost. Bethlen céljai között szerepelt a nyugati mintájú szociálpolitika megalkotása is. Ezáltal kívánta csökkenteni a feszültséget munkás és munkaadó között. A jövedelem- és forgalmi adó korrigálásával az iparosok, kereskedők, városi polgárság terhei enyhültek. Kötelezővé tette a beteg- és nyugdíjbiztosítást. A Bethlen vezette adminisztráció nagy hangsúlyt fektetett a rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák helyzetének javítására. Ellátásukra

létrehozták a népgondozó hivatalokat. Ekkor alakultak meg azok a nemzeti munkavédelmi hivatalok, melyek rendeltetése a közmunkák folytonosságának a biztosítása volt sztrájkok idején. A közegészségügy, az oktatás és a kultúrpolitika fejlesztése nehéz, fáradságos munka és rendkívüli anyagi áldozat hozadéka volt. A köz- és felsőoktatás újjászervezése Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter vezetésével történt. Debrecen, Szeged, Pécs egyetemi város lett. Szegeden a kolozsvári, Pécsett a pozsonyi egyetem tanáraival szerveződött új egyetem. A diákok külföldi tanulmányaira és a magyar kultúra terjesztésére magyar intézeteket hoztak létre Bécsben, Berlinben és Rómában is. A kultúra, a művelődés támogatásával az egyes tudományágak is fejlődtek. A ’20-as években olyan híres tudósok tevékenykedtek, mint Szent-Györgyi Albert, Mihály Dénes, Tihanyi Kálmán, Szilárd Leó. A C-vitamin, a „Projectophon”, a forgórész nélküli speciális hűtőszekrény, a teljesen elektronikus televíziós rendszer – ezek mind ezen időszak magyar találmányai voltak. Bethlen István kormányzata sikeresen stabilizálta a magyar életet a trianoni határok között. A magyar állam újjáépítését hosszú és időigényes munkával sikerült megvalósítani a fel-fellépő nehézségek ellenére is. Magyarország a felemelkedés útjára lépett.

101

Az áldozatos újjáépítés Szerző: Horváth Zoltán

A II. világháború pusztításai Magyarországot súlyosan érintették. 1945 és 1948 között mégis rohamtempóban épült újjá az ország a magyar nép áldozatos munkájának köszönhetően. Az a remény, hogy ezúttal egy új, igazságosabb társadalmi berendezkedésen alapuló szabad országot teremtenek, szárnyat adott az újjáépítésben részt vevőknek, akik elképesztő erőfeszítések árán három év alatt a romjaiból támasztották fel az országot.

A háborús károk a becslések szerint – 1938-as értékben mérve – huszonkétmilliárd pengőre rúgtak, ami az utolsó békeév nemzeti jövedelemének ötszöröse volt. A nemzeti vagyon 40-45 százaléka ment veszendőbe: elpusztult, vagy elrabolták a német és szovjet hadseregek. Más téren is tragikus áldozatokat hozott Magyarország. Az emberveszteség például megközelítette az egymillió főt, ami – az ország lakosságához mérten – Lengyelország és a Szovjetunió után arányosan a legmagasabb létszám volt. Elpusztult az állatállomány háromnegyede, a gyáripari vagyon több mint fele. A MÁV által fenntartott vágányok 7600 kilométeres hálózatából csak 4500 kilométernyi volt használható állapotban, míg a mozdonyok 70, a vagonok 89 százaléka semmisült meg, vagy került külföldre. Óriási csapás érte az ország infrastruktúráját is. A folyókban hevertek a Duna és a Tisza hídjai, jelentős károk érték Székesfehérvár, Szolnok, Esztergom, Veszprém és Szombathely épületeit. Különösen nagy volt a pusztítás a fővárosban, ahol a közel negyvenezer épület 26 százaléka maradt csak épségben. A legsúlyosabb károkat a Dunasor, a Vár, a Tabán épületei, valamint olyan csomópontok, mint a Széll Kálmán tér, Gellért tér, Kálvin tér és a Deák tér szenvedték el. Ugyanez történt a budapesti fürdőkkel, és különösen súlyosan sérült a Budai Várnegyed. Itt az épületek mindössze négy százaléka maradt épen, 87 százalékuk súlyosan sérült, vagy megsemmisült. A fővárosi iskolák háromezer tanterméből csak kétszáz maradt sértetlen. Budapest villamoshálózata és a BSZKRT gépparkja is nagy veszteségeket szenvedett, egyetlen üzemképes autóbusz sem maradt.

102

Aki tehette, már 1945 májusában munkába állt. Az első feladat – a járványok megelőzése érdekében – a legelemibb higiénia megteremtése volt, vagyis a holtak eltemetése, a felhalmozódott szemét eltávolítása és a kórházak használhatóvá tétele. Ezután a romeltakarítás kezdődött meg. Budapesten a becslések szerint másfél millió köbméter romot és törmeléket kellett eltávolítani. Különösen hősies volt az újjáépítés az ostrom utáni első időkben, amikor sem az elégséges munkaerő, sem a szükséges eszközök nem álltak rendelkezésre. A munkásokat kezdetben a lakosság látta el élelmiszerrel és ruhával. Rendkívüli nehézségek árán, a romokból kinyert hulladékanyagokkal épültek újjá ebben az időszakban a legalapvetőbb szolgáltatásokat nyújtó közművek és építmények. Először a Szent Rókus Kórház, a Községi Kenyérgyár, a Központi Városháza és a Szent János Kórház helyreállítása kezdődött meg. Különösen fontos volt a Duna átkelőinek biztosítása. A felrobbantott hidak anyagából tizennégyezer tonna vasat emeltek ki, ami addig felduzzasztotta a folyót és komoly árvízveszélyt okozott. Szükséganyagokból, a romházak és a többi híd anyagából a Kossuth hidat készítették el legelőször, amely a Parlament déli oldalánál állt és 1946. január 18-án nyitották meg a forgalom előtt. Ezután következett a Szabadság híd, amit 1946. augusztus 20-án adtak át. A legforgalmasabb átkelő, a Margit híd helyreállítása a jelentős károk miatt hosszabb időt vett igénybe. A hídépítők teljesítményét mutatja, hogy az országban a 2300 elpusztított vasúti és közúti híd közül 1948 májusáig 2063-at építettek újjá.

Mindemellett a háború alatt csak Budapesten kétszázötvenezer négyzetméternyi útburkolat és nyolcvanezer folyóméter járda ment tönkre. 1948-ra valamennyi közutat és vasúti pályaszakaszt kijavították, pótolták a MÁV és a BSZKRT járműveszteségeit. Már 1945 májusára mindhárom alapközmű-szolgáltatás a főváros nagy részén helyreállt. Európában Budapest volt az egyetlen város, ahol 1947 telén semmiféle közműkorlátozást nem kellett bevezetni. Az újjáépítés annak ellenére megszakítás nélkül zajlott, hogy folyamatosak voltak az ellátási nehézségek. 1945-46 telén az ostrom idejére emlékeztető élelmiszerhiány alakult ki a fővárosban. Ahogy Márai írta: „éhező munkások hozták be Budapestre a villanyáramot.” Az elveszített háború, az anyagi veszteségek és a családi tragédiák okozta lelki sokkok nem voltak elegendőek. Pótolni kellett még a háborúban elesett és sebesült férfiak munkaerejét, valamit azok hiányát, akiket málenkij robotra hurcoltak el, vagy elmenekültek az országból, hadifogságba estek. Emiatt tömegesen álltak munkába a nők is. Az elveszített háború traumáját fokozta, hogy az 1947-es párizsi békében a nemzet visszaszorult a trianoni határok közé. Magyarországnak kellett fedeznie a megszálló csapatok, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság élelmezésének és elszállásolásának költségeit is. Az országot irreálisan magas – 1938as világpiaci áron számolva – háromszázmillió dolláros jóvátétel fizetésére kötelezték, és arra, hogy a törlesztést már 1945-től kezdje meg. Ráadásul a kormánynak – szovjet nyomásra – vissza kellett utasítania az amerikai Marshall-terv forrásait. A gazdaságot közvetlenül mégis a történelem legnagyobb hiperinflációja sújtotta leginkább. 1946 tavaszán a készpénzt a cserekereskedelem váltotta fel, a bérek vásárlóerejének zuhanása miatt pedig gyakorlatilag nem érte meg pénzért munkát vállalni. Emiatt kulcsfontosságú gazdaságpolitikai sikernek számított 1946. augusztus 1-jén a pengőt felváltó forint bevezetése, amelyhez az alapot az amerikaiak által a Magyar Nemzeti Bank számára visszaszolgáltatott aranykészlet biztosította. A stabil forint bevezetésével a pénz ismét visszanyerte funkcióit, mint csereeszköz és értékmérő, és ennek révén az árszintek meghatározása a gazdasági stabilizáció alapját képezhette. Ugyancsak kulcsfontosságú volt, hogy a döntően agrárjellegű országban megvalósult a földreform. Ennek során az ország

A főváros háború utáni első állandó Duna-hídja, a Parlament mellől induló Kossuth híd. Fotó: MTI művelhető területének harmincöt százalékát osztották fel hatszázötvenezer szegényparaszt között, akiknek kulcsszerepük volt az élelmiszer-ellátás biztosításában. Hangsúlyozni kell, hogy a háborút követő időszakban – a nehéz körülmények ellenére –Magyarországon zajlott le európai szinten is a leggyorsabb újjáépítés. 1948-ban már a gazdaság majd mindegyik területén megközelítette, vagy meghaladta a teljesítmény az utolsó békeév, 1938 szintjét. Széchy Károly hídépítő mérnök szerint például a híd építések során két év alatt tíz év munkáját végezték el. Egészen mély, nagy történelmi pillanatokban tapasztalható lelki erők mozdultak meg az országban. Egy nagy cél érdekében, önzetlenül fogott össze a társadalom, és a közös munkát egyedülálló siker koronázta. Különösen kegyetlen játéka a sorsnak, hogy a lelkesedéssel elért eredményeket végül a kommunisták a szovjet fegyverek árnyékában kisajátították. A moszkvai „nagy pók” az újjáépítés éveiben egyre sűrűbbre fonta hálóját Magyarország körül, míg végül 1949-ben ténylegesen bekebelezte. Így a magyarság felzárkózási kísérlete ezúttal is kudarcba fulladt. Ismét bebizonyosodott, hogy politikai függetlenség nélkül nem lehetséges gazdasági felzárkózás. Mégis, az újjáépítés példátlan sikere azt mutatja, hogy a közvélekedéssel ellentétben a magyarság képes az összefogásra, a hittel végzett kemény munkára és ennek révén a kiemelkedő gazdasági teljesítményre is.

103

A kommunizmus béklyójában Szerző: Eperjesi Zoltán

A második világégés után a magyar nemzetgazdaság kritikus állapotba került. 1946-ra válságos helyzet alakult ki. A kormányzati gazdaságpolitika elsősorban az államháztartási egyensúly visszaállítására törekedett: a szovjet jóvátétel átütemezésével, a fizetések csökkentésével, árufelhalmozással, a forint bevezetésével, az új árarányok megteremtésével némileg stabilizálódott a gazdaság. Eközben viszont – szovjet támogatás mellett – a Magyar Kommunista Párt megszerezte a politikaigazdasági élet kulcspozícióit, ami a kapitalista jellegű termelés és a piacgazdaság háttérbe szorításához vezetett.

A kommunista hatalomátvételt követően indult meg a magyar gazdaság szovjet típusú átszervezése. Rákosi Mátyás vezetésével az egypárti diktatúrát működtető kommunisták kikényszerítették a rohamtempójú iparosítást, megkezdték a mezőgazdaság kollektivizálását és a magántulajdon felszámolását. Az éves és ötéves népgazdasági terveket az Országos Tervhivatal és a Népgazdasági Tanács irányításával valósították meg. Ezek során elsősorban a katonai, stratégiai nézőpontok érvényesültek, ami gyors tempóban szakította el a nemzetgazdaságot a valószerű piaci viszonyoktól . Rákosi programadó beszéde alapján: „a határ a csillagos ég” volt. A sztahanovista mozgalom vált e jelszó kirakatmozgalmává, amelyik a mennyiséggel szemben háttérbe szorította a minőséget. Azt a gazdaságpolitikai célkitűzést, amelyik Magyarországot a vas és acél országává kívánta tenni, úgy próbálták megvalósítani, hogy közben elmulasztották a régiónkra jellemző élelmiszerés textilipar fejlesztését. Bár a mesterségesen duzzasztott nehézipar elnyelte az agráriumból kiáramló munkaerőfelesleget, a fejletlen háttérágazatok késleltették a tényleges gazdasági növekedést. Az agrárkultúra ugyanakkor szűkös pénzkeretekből gazdálkodhatott, és zavarok keletkeztek a közellátásban. Rejtett adóként vonták el a dolgozók jövedelmét az 1949 és 1956 között működő terv- és békekölcsönjegyzések is.

104

A kollektivizálás lassan haladt, mert a föld népe szívósan ellenállt: ragaszkodott tulajdonához és függetlenségéhez. A mezőgazdaságban keletkező jövedelem folyamatos kivonása (kötelező terménybeszolgáltatások és padlássöprések) miatt megrendült a parasztság körében a földtulajdonba vetett bizalom. A gazdasági aránytalanságok, kulákü ldözések, internálások, büntetőperek és társadalmi ellentmondások miatt a belpolitikai helyzet egyre feszültebbé vált. Csupán Sztálin halála után, Nagy Imre miniszterelnöksége révén nyílt lehetőség a keményvonalasok visszaszorítására. Az 1955 márciusában elindult visszarendeződés ugyanakkor a visszakanyarodást jelezte az 1953 előtti helyzethez. A növekvő gazdasági, politikai és társadalmi elégedetlenség az 1956‑os forradalomban csúcsosodott ki. A népfelkelést ugyan a katonai túlerő eltiporta, mégis következménye lett a szovjet mintájú gazdaságpolitika átértékelése. Az 1957től megindított kiigazítás már kevésbé végletes keretben alkalmazta a zárt szovjet tervrendszert. Alapvető céllá a lakosság életszínvonalának növelése, valamint a fejlődés biztosítása és a válsághelyzetek kiküszöbölése vált. A kádári konszolidáció során újfajta döntések születtek: javult az élelmiszer- és áruellátás, elkezdődtek a mamut lakásépítési programok, megjelentek az új gépkocsik és a víkendházak. Mindez azonban együtt járt azzal, hogy megkezdődött az ország eladósítása.

„A magyarság a második világháborút követően ismét a nagyhatalmak peremterületére és ütközőzónájába szorult.” A hatvanas évek közepén már látszott, hogy az iparosítás mennyiséget szem előtt tartó szabályozása kifulladt, és olyan reformok szükségesek, amelyek inkább a versenyképességet erősítik. Ráadásul a külföldi, rövid lejáratú hitelek miatt előállt likviditási nehézségek már az életszínvonal esésével fenyegettek. Ennek hatására vezették be 1968-tól – új gazdasági mechanizmus néven – a tervutasítás és a közvetlen irányítás felülvizsgálatát célzó intézkedéssorozatot. 1970 után – különösen a 80as években – a magyar mezőgazdaság termékei megközelítették, sőt egyes termékcsoportokban elérték a világszínvonalat. A fejlesztések forrása alapvetően a nemzetközi – mindinkább a nyugati – hitelfelvétel maradt, mivel az olajár robbanása és a világgazdaság hatásai miatt a Szovjetunió tartósan nehéz helyzetbe került, és egyre kevésbé volt képes támogatni szatellitállamait. Ez is előidézője volt a magyar gazdaság legnagyobb gondjának: a cserearányromlásnak. 1975 után már a törlesztések teljesítését is újabb kölcsönökkel kellett fedezni: beindult az adósságspirál. 1978tól megcélozták az eladósodás megállítását. A fizetésképtelenség elkerülése érdekében a kádári vezetés beléptette Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba, ami újabb külföldi hitelek felvételét tette lehetővé. 1984-ig több-kevesebb hatékonysággal a visszafogás stratégiáját alkalmazták: igyekeztek ellenőrizni az inflációt és az eladósodást. 1985 után tovább fokozódott az adósságállomány növekedése, zuhant az életszínvonal és elszabadult az infláció. A nómenklatúra gyorsítással, előremenekülve akart kilépni a válságból, ami tovább súlyosbította a helyzetet. Moszkvában közben irányváltás ment végbe. Kelet-Európ a kommunista rendszereit már nem ellenőrizték a szovjetek olyan szigorral, mint azelőtt. A veszteséges üzemek dotálása, a pénzügyi, emberi és természeti erőforrások felelőtlen

használata 1989–90-re az államcsőd közelébe juttatta az országot. Bebizonyosodott, hogy a bevezetett reformok működésképtelenek a politikai keret teljes átalakítása nélkül. A magyarság a második világháborút követően ismét a nagyhatalmak peremterületére és ütközőzónájába szorult. Az országra új berendezkedést, egy számára mindaddig teljesen idegen társadalmi és gazdasági szerkezetet erőltettek rá. Ez az új rendszer genezisében is ésszerűtlen volt, és fennállása mindvégig a Szovjetunió sorsához kötődött. Hiábavaló és hiányos kísérletek születtek megreformálására. Az újonnan kiépülő rendszer ugyan széles társadalmi csoportoknak is megadta a felemelkedés esélyét, azonban a kommunista eszméhez való viszonyulást tette meg társadalmi rendezőelvvé. A szovjet szövetségi-függőségi viszonyrendszeren belül kevés lehetőség adódott a kitörésre. A nagy testvér figyelő tekintete mellett nem nyílt alkalom a valódi sikerre. Az ’56-os forradalom vérbe fojtásával politikai szempontból bukott el a kitörési kísérlet, míg a sorozatos gazdaságpolitikai próbálkozások a rendszer abnormális jellegéből adódóan vallottak sorra kudarcot. A keleti blokk és a KGST zártkörű piacrendszere pedig nem ösztönözte a minőségi vagy innovatív termékek előállítását, ami a munkamorál és az egészséges versenyszellem folyamatos sorvadásához vezetett. Az 1956-os forradalom után a kádári vezetés csak a külföldi hitelekkel finanszírozott, viszonylag jó életszínvonal fenntartása mellett tudta elfogadtatni politikai primátusát a magyar társadalommal. Aki nincs ellenünk, az velünk van – e politikai paradigma a keleti szatellitállamokhoz képest valamivel szabadabb közéletet tett lehetővé Magyarországon. Mindez végül elvezetett a – minden hibája ellenére is – békés rendszerváltáshoz. Bár nem nyílt lehetőség a jelentősebb gazdaságpolitikai kiugrásra a kommunista-szocialista időszakban, Magyarország a rendszerváltást követően mégis „elsőként fordult”, egy „testhosszal” keleteurópai társai előtt a kilencvenes évekbe. A magyarság – mint annyiszor történelme folyamán – maradandó sebekkel bár, de túlélte az idegen megszállást és a rákényszerített rendszert, és igen szép reményekkel kezdte írni történelmének új fejezetét 1990-ben.

105

Elvesztegetett évtizedek Szerző: Somkuti Bálint

A békés úton leváltott Kádár-rendszer gazdasági csődhelyzetet hagyott maga után. Nem véletlenül nevezte Antall József, az első szabadon megválasztott miniszterelnök kamikaze-kormánynak a saját kabinetjét. Az összeomló gazdaság, az eladósodottság és a nem megfelelően átgondolt átalakulás miatt az 1990-ben felálló új politikai vezetés számos szükséges lépést nem tett, vagy nem tudott megtenni.

Huszonöt évvel ezelőtt sokan találgatták, mi lesz Magyarország új iránya? Akkor még úgy tűnt, egy végiggondolt, lépésről lépésre megvalósított átmenet következik be, lassú, de fokozatosan gyorsuló felzárkózással az etalonnak tekintett nyugat-európai színvonal felé. Európába! De mindahányan! – mondta Csengey Dénes, azonban e cél elérése bizonyos szempontból most, huszonöt évvel később is elég távolinak tűnik. Miért nem értük utol a nyugatot? Lemaradásunkban számos tényező játszott szerepet. Az első a rendkívül magas eladósodottság. A Kádár-rendszer alatt a felvett hitelek alig felét költötték beruházásra, a többit az életszínvonal fenntartására. Ráadásul a rendszerváltáskor az adósságunk átstrukturálására kapott lehetőséget is elmulasztotta a politikai vezetés. Lengyelországban másképp döntöttek és átütemezést kértek. Többek között ennek is köszönhetően a lengyel fejlődés bár lassabb, de kiegyensúlyozottabb volt, egészen az elmúlt években tapasztalt felívelésig. A másik fontos tényező a találóan „stikli kapitalizmusnak” nevezett jelenség. A „stikli kapitalizmus” az előző rendszerben mindennapos ügyeskedések egyenes folytatása volt. Másrészt a kapitalizmus kereteit és formáit átvevő, de etikai elveit elutasító régi-új gazdasági elit nagy része az átgondolatlan és erőltetett privatizáció során szerzett javait jelentős mértékben felélte, és nem a társadalom (és egyúttal saját maga!) számára kedvezően használta fel.

106

A nyolcvanas években a „zöldségesekkel” és GMK-kal induló vadkapitalizmus a mindennapokban nemcsak társadalmi feszültséget gerjesztett, hanem a saját belső, vagy nemzeti tőkefelhalmozás lehetőségeit is kis híján lehetetlenné tette. A harmadik és talán legfontosabb tényező lemaradásunkban a neoliberális gazdasági és társadalmi felfogás kizárólagossága. Magyarország a rendszerváltoztatás utáni időszakban világszinten is a neoliberális gazdaságpolitika egyik éltanulója volt. Az erőltetett privatizációval és az állam szerepének visszaszorításával járó sokkterápiák azonban nemcsak a társadalom tűrőképességét tették próbára, hanem olyan jelentős problémákhoz vezettek, mint például a frankalapú devizahitelek elterjedése, vagy a csökkenő állami bevételek miatt hitelből finanszírozott szociális kiadások. Szomszédainkkal és régióbeli társainkkal szemben a magyar fejlődés – ennek köszönhetően – nem egyenletes volt, hanem a politikai irányváltásokat követően hol megszaladt, hol messze a lehetőségek alatt maradt. De vegyük sorra az elmúlt 25 év időszakait! Az 1990-ben megválasztott Antall-kormány botladozásai, valamint az állam szerepének mihamarabbi csökkentése mellett kardoskodó neoliberális gazdasági megoldás alkalmazása óriási feszültségekhez vezetett. A veszteséges állami vállalatok kizárólag pénzügyi szempontok szerint végrehajtott felszámolása közel másfél millió munkahely elvesztésével járt. A gyors,

átgondolatlan, a társadalmi hatásokat figyelmen kívül hagyó privatizáció hamar egyfajta baloldali nosztalgiát hívott életre. Ehhez járult hozzá a korábban eltitkolt magas államadósság és a gyors változás reményének elhalása. Mindez együtt a szakértelmet ígérő Magyar Szocialista Párt földcsuszamlásszerű győzelmét hozta. Kívülről nézve indokolatlannak tűnt az egyértelmű többséget szerzett párt mellé a Szabad Demokraták Szövetségének beemelése az 1994-ben megalakult Horn-kormányba. Azonban – ha hihetünk a feltevéseknek – jelentős külső nyomásra, egy kommunista visszarendeződéstől tartva jött létre a neoliberális párttal kötött koalíció. Utána azonban a várt nyugalom és gazdasági stabilitás helyett az MSZP–SZDSZ- kormány politikája egy még erőteljesebb, nyers kapitalista fordulatot vett. A választási ígéretekkel szembemenő, a neoliberális gazdaságpolitika elemeit felsorakoztató Bokros-csomag óriási pofont jelentett a társadalomnak. Ez is közrejátszott abban, hogy a dinamikus Fiatal Demokraták Szövetségének 1998-as választási programja egy kis- és közepes vállalkozásokra építő, nemzeti fordulatot ígért, mely elnyerte a választók bizalmát. A Független Kisgazdapárttal kötött koalíció alapján meginduló új gazdasági irányvonal szinte teljesen szembement a korábbi gyakorlattal, és a hazai szereplők támogatását, valamint az állam erőteljesebb szerepvállalását tűzte ki célul. Az első Orbán-kormány alatt került sor egy olyan eseményre, mely a kevés, teljes politikai egyetértésben megvalósított lépés egyike volt: a meginduló újabb balkáni háború előestéjén hazánk tagja lett a NATO-nak. E nagy jelentőségű változás mellett megkezdődött a szétzilált gazdaságot és társadalmat újraépítő lépések sorozata, mint például a rendkívül sikeresnek bizonyult Széchenyi-terv, vagy a családok lakáshoz jutását elősegítő programok. Az államadósság csökkenése, a javuló gazdasági mutatók és kilátások ellenére 2002-ben ismét az MSZP–SZDSZ-koalíció kapott felhatalmazást a választóktól. Ugyan Medgyessy Péter betartotta választási ígéretei nagy részét, azonban ez az államadósság újabb jelentős emelkedésével járt, és amikor a ciklus felénél lemondásra kényszerítették, a még meglévő minimális baloldali karaktere

is megszűnt a szociálliberális koalíciónak. Történt ez 2004-ben, amikor az Európai Unióhoz csatlakoztunk. Nem sokkal később gazdasági szempontból ismét negatív fordulatot vett az ország. Miután a 2006-os választásokon ismét a balliberális koalíció kapott felhatalmazást, az egyre romló gazdasági mutatók miatt újabb neoliberális elvek mentén végrehajtott kiigazításokat alkalmazott a kabinet. A konvergenciaprogramnak nevezett csomag újra a lakosság vállára helyezte a megszorítások nagyobb részét. A 2002 utáni átgondolatlan gazdaságpolitikának köszönhetően meghiúsult az euró korábban biztosnak tűnő, 2007-es bevezetése, ám ez közvetve egy másik súlyos problémát is életre hívott. A kilencvenes években a régió élvonalába tartozó Magyarország fokozatosan lemaradt szomszédaihoz képest. Ezt a problémát az akkori kormányzat nem kis részben a lakossági hitelezés fellendítésével kívánta ellensúlyozni. Emiatt kerültek előtérbe a jellemzően svájcifrank-alapú devizakölcsönök, amelyek kockázatait elhallgatta a kabinet. Sőt a bankokat e hitelek terjesztésére ösztönözte, aminek köszönhetően közel 1,3 millió devizahiteles szerződést kötöttek meg. E kölcsönöknek köszönhetően látszatra emelkedett az életszínvonal. De nem sokáig, 1989-hez hasonlóan most is bekövetkezett a kijózanodás. A 2007-ben elinduló nemzetközi gazdasági válság nem állt meg a határoknál, és a pénzügyi szempontból kiszolgáltatott Magyarország 2008-ra államcsőd közelébe került. A kormányválsághoz is vezető helyzetet részben sikerült a Bajnai-kabinetnek megoldania, de az ennek érdekében felvett 25 milliárd dolláros IMF-hitel visszafizetését egyértelműen a következő kormányzatra hárította. 2010-re egy gazdaságilag teljesen kiszolgáltatott ország várta a választásokat, amelyek jelentős változásokat hoztak. Mintha 1990 ismétlődött volna. Egy baloldal által gazdaságilag (is) kis híján tönkretett ország rendbetétele ezúttal is egy jobboldali kormányra maradt. A különbség az, hogy a gazdasági stabilizáció ezúttal nem járt jelentős társadalmi áldozatokkal, a magyar kreativitásnak köszönhetően olyan unortodoxnak nevezett megoldásokkal sikerült a válságot kezelni, amelyek azóta is példaként szolgálnak nemcsak szomszédaink, hanem egész Európa számára.

107

Magyar út Szerző: Nánási Tamás

Bár a jelen és a közelmúlt eseményeiről az utókor bizonyosan kiállítja majd az ítéletét, abban bizonyosak lehetünk, hogy lesznek, akik úgy tekintenek vis�sza a 2010-es évtized első esztendeire, mint amikor történelmet írt Magyarország. Ha az öntudatra ébredést és a talpra állást nevezhetjük rendszerváltásnak, akkor kijelenthetjük: az elmúlt öt évben ennek a kilencvenes években eltorzult és félbeszakadt folyamatnak a beteljesítése és befejezése indult meg hazánkban. Gazdasági értelemben mindez azt jelenti, hogy a vazallusi függést a keleti blokk után nyugati irányba is megtörtük és fellazítottuk. Emellett szakítottunk egy sok évtizedes, válságot válság után termelő hibás gazdaságpolitikai gyakorlattal, és a pénzügyi egyensúly helyreállítása mellett tartós pályára helyeztük a növekedést. A világ most már kénytelen tudomásul venni, hogy a magyar vásárlóerő, szolgáltatások és a piac igénybevételének ugyanúgy ára van, mint minden más, magára valamit adó európai országban. Mi volt az oka annak, hogy az Európai Unió brüsszeli bizottsága, parlamentje, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a pénzügyi befektetők egy része annak idején kirobbanó feszültséggel, frontális támadással, kettős mérce alkalmazásával reagált a 2010 nyarán hivatalba lépő második Orbán-kormány intézkedéseire? Elsősorban az, hogy Magyarország elutasította a külhoni recepteket. Az Orbán Viktor miniszterelnök és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter által véghezvitt új gazdaságpolitika önálló utat, saját gyógymódot választott arra, hogy egyszerre teremtse meg a pénzügyi konszolidációt és a gazdasági növekedést. A magyar modell egy több évtizedes, alá- és fölérendelt kapcsolatra épülő pénzügyi függőségnek is véget vetett. A legtöbb szocialista országgal szemben a mi adósságaink zöme már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a nyugat-európai piacokról felvett, változó kamatozású kölcsönökből állt. 1982-ben pedig, amikor hajszálon múlt az ország csődje, az IMFben és a Világbankban elnyert tagságunk tetőzte be a Nyugat és a köztünk lévő vazallusi viszony kialakulását. Ez a függés azután sokat és többször változott, ugyanakkor a 2008-as pénzügyi világválság még szorosabbá tette a nemzetközi szervezetek ellenőrzését hazánk felett. Kiszolgáltatott helyzetünk miatt ugyanis olyan, nagyon rövid – 2014-ig tartó

108

– futam idejű hitelmegállapodást kötött az akkori magyar kormány az IMF-fel és az Európai Bizottsággal, amelynek törlesztése egyes esztendőkben az éves költségvetés közel egynegyedét érintette. Magyarország összetett, válságok halmazából ös�szeálló válságot élt át 2010-ben. Szinte ördögi körbe zárta a magyar kilábalás lehetőségét az, hogy a globális pénzügyi válság egy fenntarthatatlanul magas szintű eladósodás és költségvetési hiány, rossz szerkezetű gazdaság, növekedési krízis, foglalkoztatási gondok, hitelezési problémák közepette érte az országot. Hazánkat ekkor már a világ legkockázatosabb államai között tartották nyilván.

"A történelmi változás eredményeként hazánk ismét rangos szereplője, egyik motorja lehet Kelet-Közép-Európának. Annak a régiónak, amely a tartós válságokkal küzdő nyugat mellől kilépve az Európai Unió új reménységévé válhat." Ebben a helyzetben a kormányrudat átvevő második Orbán-kabinet számára csakhamar egyértelművé vált, hogy meg kell állítani a 6-7 százalékosra duzzadt költségvetési hiány felé vezető folyamatokat, és első helyen szükséges kezelni az ország pénzügyi konszolidációját. Az ugyanakkor nagyon gyorsan látható lett, hogy a receptet ezúttal

Orbán Viktor miniszterelnök és Matolcsy György jegybankelnök (Fotó: MTI) nem a hitelezők írják. A megszorításokra épülő IMF-tervekkel és brüsszeli elképzelésekkel homlokegyenest ellenkező irányba lépett a kormány. A kabinet már hivatalba lépésének tizenegyedik napján döntött a negyvenéves tabukat borító első akciótervről. A következmény először az volt, hogy még 2010 nyarán felálltak a tárgyalóasztaltól a hitelezőink, majd 2011–2012 folyamán végig ott lebegett az ország „feje felett” egy újabb IMF-kölcsön kényszere. Végül azonban a kormány és a Magyar Nemzeti Bank 2013 nyarán – közel egy évvel a futamidő lejárta előtt – visszafizette a válságban kényszerűségből felvett nemzetközi hiteleket. Ha más nem, e folyamat eleje és vége hűen tükrözi, milyen fordulatot ért el pár év alatt a saját utat járó új magyar gazdaságpolitika. Magyarország lényegében uniós csatlakozása óta nem teljesítette azt az előírást, hogy a büdzsé hiánya nem lehet három százalék felett, ezért hazánk ellen túlzottdeficit-eljárást indítottak Brüsszelben, amelynek végeredménye az uniós támogatások egy részének visszatartása, vagy megvonása lehetett volna. Az új magyar gazdaságpolitika azonban már 2011-ben elérte a költségvetési trendfordulót, aminek következtében már hatodik esztendeje folyamatosan teljesítjük az uniós előírást. Brüsszel némi habozás után 2013 júniusában véget is vetett az eljárásnak, aminek következtében komoly fenyegetéstől szabadult meg az ország. A magyar államadósság szintje is folyamatosan csökkenő pályára állt: tartozásainkat immár a piac finanszírozza, azon belül is egyre nagyobb arányban a hazai befektetők.

A magyar költségvetési konszolidáció alapvetően a hazai közteherviselés igazságossá tételén alapult. A különböző, elsősorban multinacionális cégek által uralt ágazatokra kivetett különadók sértették a hitelezők által kimondva-kimondatlanul előírt tabukat és az érintett globális társaságok érdekeit. A ma már bizonyítottan rosszul működő magánnyugdíjpénztáraknál lévő vagyon részbeni államosítása szintén jelentős forrása volt a költségvetési fordulatnak. A magyar kormány az egyensúly megteremtésénél alapvetően elutasította a hitelezők receptjét, amely lakossági megszorításokra épült, és ehelyett olyan ágazatokat vont be a közteherviselésbe, ahol az adózás utáni profit aránya gyakran még a húsz százalékot is meghaladta. A saját útját járó magyar gazdaságpolitika az egyensúly megteremtése mellett a növekedési fordulat elérését tartotta még szem előtt, aminek érdekében az ország belső erőforrásait kellett mozgósítani. A kulcsszerepet itt is az adózás átalakítása töltötte be: az egykulcsos adó és a családi kedvezmények több százmilliárd forint szabad forrást teremtettek. Mindehhez társult a foglalkoztatás jelentős mértékű bővülése, a reálbérek masszív növekedése, a banki hitelezés megélénkülése, valamint a beruházások elindulása, melyek együttes eredményeként 2013-ra „beérett a gyümölcs”, teljesült a kormányzati cél, és végbement a hosszabb távon is megalapozott növekedési fordulat. A történelmi változás eredményeként hazánk ismét rangos szereplője, egyik motorja lehet KeletKözép-Európának. Annak a régiónak, amely a tartós válságokkal küzdő nyugat mellől kilépve az Európai Unió új reménységévé válhat.

109

Víziók 2050 országok

110

111

USA 2050-ben Szerző: Gere László

Az America 2050 egy 2009-ben indult országos infrastruktúrafejlesztési, tervezési és szakpolitikai program az Egyesült Államok jövőbeli növekedésének és fejlődésének megteremtéséhez, célja, hogy segítse az országot a 21. századi népességnövekedés, demográfiai változások és infrastrukturális szükségletek által okozott kihívások megoldásában. Fő fókuszában az úgynevezett megarégiók felemelkedése áll – ezek metropolisz-területek hatalmas hálózatai, ahol az előrejelzések szerint az évszázad közepéig a legnagyobb népességnövekedés fog zajlani – valamint a kormányzás, infrastrukturális befektetések és a földhasználat tervezése ebben az új városi dimenzióban.

Az Egyesült Államok Regionális Tervezési Egyesülete (Regional Plan Association, az USA legfontosabb városkutatási és tanácsadó szervezete) 2009-ben indította hosszú távú infrastruktúrafejlesztési szakpolitikai programját America 2050 néven. A tervezési munka kezdetén megalapították az Amerika 2050 Nemzeti Bizottságot (National Committee for America 2050), valamint létrehoztak egy honlapot is www.america2050.org címen, majd elkészítették az America 2050 stratégiát, mely keretként szolgál az Egyesült Államok 21. századi növekedésének beindításához szükséges szakpolitikák és beruházások meghatározásához. A tervezésben részt vesznek kutatóintézetek, felsőoktatási intézmények, valamint különböző közigazgatási szervek, és a nagyobb városok fejlesztési részlegei is. A felgyorsult technológiai, geopolitikai, demográfiai és környezeti változások közepette egyre nagyobb szükség van az ilyen átfogó, hosszú távú keretek meghatározására. A 21. században Amerika gazdasági kilátásait minden korábbinál jobban fenyegetik a globális versenytársak, akik már mindannyian megalkották a maguk évtizedes léptékű növekedési és versenyképességi stratégiáit. Ezért alkották meg ezt az országos stratégiát, a jövőbeli sikeresség fenntartásának zálogaként. Az America 2050 stratégia elkészítésének végső célja öt fő pontban – nemzeti keretterv a jólét, a növekedés és a versenyképesség megteremtéséhez – világelső multimodális közlekedési rendszer kiépítése

112

– védett természeti tájak és part menti területek biztosítása – gazdasági és szociális lehetőségek a társadalom minden tagja számára –g lobálisan versenyképes megarégiók lehatárolása. A legfontosabb jövőbeli trendek Amerikában Az évszázad közepéig hat fő trend határozza meg az Egyesült Államok fejlődését. Ezeknek a folyamatoknak a figyelembevételével kell megalkotni az ország hosszú távú stratégiáját. 1. Új globális kereskedelmi minták 1929 és 2005 között a külkereskedelem aránya a GDP-hez viszonyított 11%-ról 27%-ra növekedett, és ez a folyamat a jövőben várhatóan még tovább gyorsul majd. A globalizáció új győzteseket és veszteseket teremt, nem csupán az egyes országok vagy iparágak szintjén, hanem regionálisan is. Ahogy a globális szolgáltatások és kereskedelem átvette a gyáripar szerepét mint fő növekedési tényező, a „globális kapuvárosok”, mint Miami, Los Angeles, Seattle, Houston és New York a korábbi központi területek, hagyományos gyáripari és mezőgazdasági körzetek kárára emelkedtek ki. Jelenleg a globális kereskedelmi mintázatok változnak, az ehhez való alkalmazkodás kulcsfontosságú a versenyképesség erősítésében. Az Egyesült Államok versenyelőnyeit jelentő nagy tudást igénylő technológiákat és szolgáltatásiparát egyre jobban veszélyezteti a külföldi munkaerő mind magasabb

képzettsége, valamint a tőke egyre nagyobb mobilitása, melyet a globális kereskedelmi korlátok lebontása ösztönöz. A jövőben azok a régiók rendelkeznek majd versenyelőnnyel, melyek nem csupán bevonzzák a magasan képzett munkaerőt és az őket foglalkoztató vállalatokat, hanem megfizethető lakhatási lehetőségeket is nyújtanak, magas életszínvonalat, közlekedési kapcsolatokat, valamint kapuként is szolgálnak a globális gazdasághoz. 2. Gyors népességnövekedés és demográfiai változás Míg az iparosodott államok – különösen Európában – népességcsökkenéssel számolnak a következő ötven évben, az Egyesült Államok óriási növekedésre számít. 1990 és 2000 között, egyetlen évtized alatt 13%-ot nőtt a népesség, 248 millióról 281 millióra. Az országos statisztikai hivatal előrejelzése szerint 2050-re mintegy 420 millióra nő majd a népesség. Ez a népességnövekedés meglehetősen nagy demográfiai változásokat is hoz magával, ami pedig hatással lesz a városok, metropolisz-régiók tervezésére, valamint a közlekedési rendszer szervezésére. A felmérések szerint ugyanis a babyboomer generáció, valamint az „echo-boomerek (a 24-34 év közöttiek), illetve a bevándorlók, és a nem fehér bőrű populáció körében is a városi életforma jelent elsődleges preferenciát, ezért is kiemelten fontos a városokkal foglalkozni. 3. Nem hatékony földhasználat Az 1970-es évek óta az USA népessége és gazdasági növekedése lényegében a nagyvárosi régiókban koncentrálódik, ennek következtében jelentős mértékben megnövekedett a peremvárosok területe. Mára már ezek a helyek gyakorlatilag „beteltek”, vagy a közszolgáltatók nem bírnak már el további terjeszkedést. A problémák között a megnövekedett forgalom, az emelkedő ingatlanadók, a hosszabb ingázási idő és a lakásárak emelkedése szerepel, továbbá ellentét van a fejlesztések és a zöld infrastruktúra védelme között, veszélybe kerülnek a vízbázisok és természetes élőhelyek. Bár számos külvárosban már elkezdődött a meglévő beépített területek fejlesztése és revitalizációja, a domináns fejlesztési trend még mindig az új területek bevonása. Ez a terjeszkedés azonban egyre nagyobb energiaforrásokat igényel, növeli a légszennyezést és sokkal nagyobb közúti és infrastrukturális beruházásokat igényel. Ehelyett sokkal fenntarthatóbb és költséghatékonyabb lenne a kompakt várostervezés.

4. Fokozódó energiaválság és globális klímaváltozás Gazdasági és nemzetbiztonsági értelemben is kihívást jelent a népesség (előbb említett okok miatti) gépjármű-függősége a közlekedésben, illetve ennek kapcsán az olaj árának alakulása, hiszen az ország nagymértékben függ a külföldi olajtól. A jövőben a fenntarthatóság egyre inkább kényszer, mint lehetőség. Ezért átfogó stratégiára van szükség mind a gépjárműhasználat optimalizálása, mind a földterület-használat új mintáinak elterjesztésére. 5. Egyenlőtlen és méltánytalan növekedési minták Amerika-szerte egyenlőtlen a növekedés a régiókon belül, a központi város és külvárosa között, valamint a régiók között is. A déli és nyugati államok irányába nő a bevándorlás, míg más régiók veszítenek népességükből. Ezeket a trendeket nem lehet megfordítani, de mérsékelni igen. A csökkenő népességű régiók számára célzott stratégiákra van szükség. Ezek között számos rurális területet találni, illetve másod- és harmadvonalbeli városokat, ahonnan a gazdasági alapot jelentő vállalatok összeomlása/megszűnése után kezdődött a népesség elköltözése . 6. A metropolisz-térségek infrastruktúrája eléri kapacitása határait Az utak, vasutak, repterek és kikötők kezdik elérni kapacitásaik határait a 21. század elejére. A jövőbeli infrastruktúrafejlesztések nélkül az ország saját gazdasági lehetőségeit korlátozza. A stratégia 10 felemelkedő megarégiót jelöl ki Amerikában. A megarégiókat a szereplők közös érdekei alapján határolták le, melyek a jövőbeli politikai döntéshozatali folyamat alapján képezik majd. A megarégiók lehatárolásának öt legfontosabb paramétere: – környezeti és domborzati viszonyok – infrastrukturális rendszerek – gazdasági kapcsolatok – településföldrajzi, területhasználati jellemzők – közös kultúra és történelem. A megarégiók lehatárolásának szükségessége – A felemelkedő megarégiók azonosítása segíti a közigazgatási határokon átívelő együttműködést, valamint az átfogó, komplex kihívások kezelését. Ezen a szinten könnyebb összehangolni a döntéshozást,

113

USA 2050 vízió

hatékonyabban lehet hosszú távú tervezést megvalósítani. – A z ország ázsiai és európai versenytársai Globális Integrációs Zónákat hoztak létre a specializált gazdasági funkciók összekapcsolásával. A munkaerő, az információ és az anyagi javak megnövekedett mobilitása a hálózatban működő városok között nagyobb együttműködést, rugalmasságot és innovációs kapacitást jelent ezekben a megarégiókban. A globális színtéren az időmegtakarítás révén jelentős versenyelőnyt jelent a hatékony mobilitás. – A megarégiók megalkotása lehetőséget teremt a nagy szövetségi infrastrukturális és költségvetési rendszerek átalakítására, mint a jövőbeli fuvardíjak, a vasúti személyszállítás átszervezése, a lakás- és városfejlesztési szabályozás és a földpolitika. Ahogy a 20. század második felében az államközi autópálya-fejlesztések hozzájárultak a metropolisz-térségek növekedéséhez, úgy fognak a 21. században a nagysebességű vasútihálózat-fejlesztések hozzájárulni a megarégiók fejlődéséhez a stratégia szerint. Mindez az új áruszállítási kapacitások megteremtése mellett a logisztikai ágazatnak is bővítési lehetőséget jelentene, új munkahelyeket teremtene, és a gyáripari kiesést is enyhítené.

Az America 2050 stratégia a 10 (vagy több) megarégió felemelkedése kapcsán öt kulcsfontosságú célkitűzésre összpontosít: 1. A növekedési kapacitások megteremtése Az egyik legfontosabb alapelv a közlekedésorientált fejlesztések kivitelezése. Az infrastrukturális beruházások mellett a stratégia kiemelt figyelmet fordít a közlekedés és területhasználat koordinációjára, a helyi közösségek közlekedési szokásainak átformálására, a meglévő központok revitalizálására. 2. A társadalmi és gazdasági mobilitás újrateremtése A stratégia a közlekedési kapcsolatok kiépítésében és megerősítésében látja a fejlődés kulcsát. A jobb városi összeköttetések segítségével javulnak a munkaerőpiaci kilátások, a korábban hanyatló térségek újra fejlődésnek indulhatnak, a beruházások pedig új munkalehetőségeket teremtenek. 3. A természet és energiaforrások védelme a koordinálatlan városnövekedés megfékezésére Az infrastruktúra-beruházások és városközpontmegújító fejlesztések szorosan összekapcsolódnak a környezet-, táj- és partvédelmi tevékenységekkel. A természeti értékek megőrzése, valamint a zöld

infrastruktúra fejlesztése jelentős mértékben javítja az életminőséget, csökkenti az üvegházgáz-kibocsátást, javítja a levegőminőséget és egészséges életteret biztosít. 4. Új finanszírozási és döntéshozatali keretek Az új tervezési dimenzió nem követeli meg új megaregionális intézmények létrehozását, inkább stratégiai partnerségek jönnek létre a megarégiók szintjén. A partnereket közös érdekeik és szakpolitikai célkitűzéseik ösztönzik az együttműködésre.

Az USA tíz felemelkedő megarégiója az America 2050 stratégia alapján.

Forrás: http://www.america2050.org/content/megaregions.html

114

„A 21. században Amerika gazdasági kilátásait minden korábbinál jobban fenyegetik a globális versenytársak, akik már mindannyian megalkották a maguk évtizedes léptékű növekedési és versenyképességi stratégiáit.”

5. A szövetségi szint szerepének megreformálása a területhasználatban A területhasználat szabályozása hagyományosan helyi szintű jogosítvány, a szövetségi kormányzat beleegyezésével. A számos szövetségi szintű szervezet és ügynökség tevékenységét azonban össze kellene vonni és integrálni a hatékonyabb koordináció érdekében. Összefoglalás A fentiekben bemutatott 2050-re szóló USA vízió bár átfogó szemlélettel készült, mégis alapvetően műszaki beállítottságról árulkodik, hiszen a fejlesztések középpontjába az infrastruktúrát helyezi, és minden mást ennek rendel alá, illetve ezen fejlesztések szükségességével indokol a továbbiakban. Az országos megarégiók és fejlesztési magterületek lehatárolása fontos lépés, azonban kérdés, hogy ezen túl milyen konkrét megvalósítási javaslatokat dolgoznak ki, illetve, hogy a megarégiókon kívüli területek felzárkóztatása és gazdaságélénkítése mily módon fog megtörténni. Ezzel együtt fontos, és a jövőben mindenképpen figyelemre méltó stratégiáról van szó.

115

Kína 2050-ben Szerző: Eszterhai Viktor

Kína jövőjével kapcsolatban bármilyen előrejelzés rendkívül bonyolult, ugyanis egy kontinens méretű országról van szó, jelentős belső regionális, társadalmi és kulturális különbségekkel. Ráadásul az elmúlt évtizedekben az egyik leggyorsabb társadalmi-gazdasági átalakuláson keresztül menő ország volt, amelynek fejlődési pályáját a vonatkozó elemzések döntő többsége rendre sikertelenül vetítette előre. Jelen tanulmányban ennek ellenére kísérletet teszek az ország következő évtizedekben várható legfontosabb és legvalószínűbb fejlődési jellegzetességeit bemutatni.

Kína jövője a hivatalos célkitűzések tükrében A Kínai Kommunista Párt (KKP) az ország jövőjével kapcsolatban úgynevezett „kétszáz éves” célt fogalmazott meg: a minden kritérium szerinti „mérsékelten jómódú társadalom” (xiaokang shehui) kiépítése 2021-re, a KKP fennállásának 100. évfordulójára, valamint Kína fejlett országgá alakítása 2049-re, a Népköztársaság kikiáltásának 100. évfordulójára. Mindez kapcsolódik a KKP elnökének, Xi Jinping „kínai álom” programjához, amely célja a kínai társadalom modernizációjának a folytatása és Kína nagyságának az újjászületése (fuxing). A kínai célok tehát egyértelműek: 2050-re csatlakozni a világgazdaság centrumországaihoz, jómódú társadalmat kiépíteni és Kínát újra nagyhatalommá tenni. A célok elérése érdekében Kínának azonban számtalan kihívásra kell megoldást találnia és folytatnia kell a reformokat. Gazdasági Átalakulás Az 1978-ban meghirdetett „reform és nyitással” Kína pár évtizeden belül regionális hatalomból a világgazdaság globális súlyú tényezőjévé vált. A hosszú távú makroökonómiai előrejelzések szerint Kína gazdasági teljesítménye nominál értéken számolva a 2020-as évekre várhatóan megelőzi az Egyesült Államokét (vásárlóerő-paritáson már 2014-ben megelőzte), és az ország ezzel a világ legnagyobb nemzetgazdaságává válik (1. ábra).

116

A kínai gazdaság további dinamikus fejlődése előtt egy rendkívül jelentős kihívás áll: ki kell kerülnie az ún. közepesen fejlett országok csapdáját. A kínai gazdaságnak, ennek érdekében végig kell mennie a megkezdett szerkezetváltáson. Az exportvezérelt gazdasági növekedési modellt, amelyben Kína az olcsó munkaerőre, fejlettebb infrastruktúrára támaszkodva, az importált nyersanyagokat feldolgozva iparcikket exportál a fejlett világnak, felváltja egy fogyasztás- és K+F-vezérelt gazdasági növekedés, amely a legfejlettebb ipari termékek exportjával egészül ki. Bár a kínai társadalom fogyasztással kapcsolatos szokásairól csak rövidtávú előrejelzések érhetők el, megállapíthatjuk, hogy a jövőben kétségkívül a fogyasztás lesz a társadalom húzóereje, köszönhetően annak, hogy a reálértéken vett bérek gyors növekedése egyre szélesebb tömegek számára biztosítja a közép- és felső-középosztályba történő emelkedést. 2015-től a legnépesebb középosztál�lyal a világon már Kína rendelkezett (109 millió fő), megelőzve az USA-t (92 millió fő). A kínai fogyasztásnak várhatóan három fő jellegzetessége lesz: a felső-középosztálybeli és jómódú háztartások jelentik majd a fogyasztás növekedésének motorját, az új generációk ( az 1980 után született kínai fogyasztók) kifinomultabb fogyasztói igényekkel rendelkeznek majd, és végül az online-kereskedelem egyre növekvő szerephez jut. Mindez jelentős hatást fog gyakorolni nem csupán a kínai gazdaság hazai szereplőire, de a világgazdaságra is: a globális vállalatok ugyanis igyekeznek majd a legfontosabb piac, Kína igényeit kielégíteni.

A kínai ipar fejlődési ciklusai az Államtanács honlapja alapján. 13 Kína az elmúlt évtizedben jelentős lépést tett, hogy gazdaságában a kutatás és fejlesztés egyre meghatározóbb legyen. A KKP által lefektetett irányelvek szerint 2020-ra Kínának a világ vezető innovációs hatalmai közé kell emelkednie és létre kell hoznia egy tudásalapú társadalom alapjait, míg 2050-re a tudomány és technológia domináns nagyhatalmává kell válnia. A K+F-kiadások tekintetében Kína már 2014-ben megelőzte az Európai Uniót, és OECD egyik 2014-ben publikált tanulmánya szerint, Kína várhatóan 2019-ban az USA-t is meg fogja előzni. A K+F tekintetében az elmúlt években jelentős elmozdulás figyelhető meg a minőségi kutatás irányába, amely tendencia tovább fog erősödni. A hosszú távú tervben kitűzött cél, a világgazdaság centrumaihoz való felzárkózás reálisnak tűnik. A kínai ipar centrumországokhoz történő felzárkóztatását a KKP az ipari forradalom negyedik szakaszába történő bekapcsolódástól reméli. A „Made in China 2025” (Zhongguo zhizao 2025) a német ipar új generációjának megteremtését célzó, „Ipar 4.0” program ajánlásait magába foglalva készült, amely az okos ipari gyártás, azaz az információs technológia és a termelés összefonódását helyezi a fókuszba. A kínai program a következő tíz terület célozza meg: 1) fejlett információs technológia; 2) automatizáció és robotika; 3) űr- és légi ipar; 4) új generációs

hajózás; 5) vasút; 6) új energia-meghajtással működő járművek és eszközök; 7) energetikai eszközök; 8) mezőgazdasági eszközök; 9) új anyagok; 10) bio- és fejlett gyógyászati termékek.A MERICS megállapításai alapján bár 2025-re nem várható, hogy a kínai ipar átlagszínvonala megközelíti a fejlett országokét, de az igen, hogy az állam által kiemelt területen valódi versenytársat jelentenek majd a legfejlettebb ipari nagyhatalmak vállalatai számára is. A kiemelt kulcsterületek pedig várhatóan a későbbiekben magukkal húzzák az ipar további területeit is, így reálisak lehetnek a központi kormánynak az évszázad közepére vonatkozó célkitűzései. Demográfiai kihívásokról Az 1979-ben életbe lépett születésszabályozási politika (jihua shengyu zhengce) –melyet gyakran „egy gyerek” politikának neveznek – sikeresen fékezte a korábbi évtizedek gyors népességnövekedését, amely eredményeként a lakosság a 2010-es évekre már világviszonylatban is lassan növekszik (0,43 %). Mindezek eredményeként Kína már nem sokáig birtokolja a legnépesebb állam címet. Kína népessége valamikor 2030 körül tetőzik, majd csökkenésnek indul, és 2023-tól már India lesz a világ legnépesebb országa. A születésszabályozási politika tudatos választás volt, amelynek célja a kínaiak átlag jólétének

117

Geopolitikai célok és kihívás

a növelése volt, azonban hosszú távon súlyos következményekkel járt: Kína mára gyorsan öregedő társadalommá vált. Az ENSZ becslése szerint 2050re 36,5% százalékra nő az idősek (60 év felettiek) aránya a társadalmon belül. Így megközelítőleg 600 millió idős embert kell a munkaképes korú lakosságnak eltartani (2050-ben 100 munkaképes korúra megközelítőleg ugyanannyi inaktív fog jutni). Mindez nem csupán a gazdaság bővülésére hat negatívan, de Kínának ki kell tudnia alakítani egy hosszú távon fenntartható általános nyugdíjrendszert. Kína drasztikus átalakulásának másik jellemzője a rendkívül gyors urbanizáció, amelyet a KKP összekapcsolt az ország modernizációjával. Míg az elmúlt

Kína az elkövetkező évtizedekben a Föld vezető hatalmává emelkedik. A legfontosabb kérdés, miként viszonyul majd a világban fennálló nemzetközi rendhez: szabálykövető vagy éppen szabályalkotó szereplőként fog megjelenni a nemzetközi politika porondján. Fu Ying külügyminiszter-helyettes 2016ban a müncheni biztonságpolitikai konferencián elhangzott beszédében kijelentette, hogy Kína elkötelezett a jelenlegi világrend megváltoztatása iránt. Értelmezésében a jelenlegi világrendnek három fő jellegzetessége van: az amerikai (nyugati) értékrendszer, az amerikai katonai vezető szerep, valamint

években a városban élők aránya éppen hogy meghaladta a vidéki népesség arányát, addig 2050-re várhatóan a lakosság 76%-a fog városi területeken lakni, ami azt jelenti, hogy 2050-ig közel 300 millió ember fog a városokba költözni. Mindez új életformát, munkát és szolgáltatásokat, de változó kultúrát és értékeket is jelent több száz millió ember számára.

a második világháború után kialakult nemzetközi intézményrendszer (pl. ENSZ). A kínai megítélés szerint ez a három pillér napjainkra már nem alkalmas a világ problémáinak a megoldásához, ezért a három pillér közül Kína kizárólag az utolsót támogatja, mert annak kialakításánál a kezdetektől fogva jelen volt, és annak egyben nyertesévé is vált.Kína elkötelezett

a nemzetközi szabályok megváltoztatása, valamint a kínai értékrendnek és normáknak megfelelő reform iránt. A jövő egyik legnagyobb kérdése, hogy a változások miként fognak végbemenni, békésen vagy konfliktusokkal tarkítva. Az első lehetőséget támogatja Kína konstruktív, közjót biztosító hozzáállása, pl. Xi Jinping 2017-es Világgazdasági Fórumon tartott beszéde, vagy az Egy Övezet Egy Út geopolitikai terv, amely Eurázsia kapcsolatrendszerét hivatott átalakítani. Másfelől azonban Kína rohamosan csökkenti lemaradását a katonai téren továbbra is globális hegemón USA-val szemben. A két legnagyobb hatalom, az USA és Kína megközelítően azonos méretű katonai kiadásai egyes becslések szerint együttesen a globális védelmi kiadások 45%-át is elérhetik 2045-re.18 A két nagyhatalom között a legfontosabb kérdés a délkelet-ázsiai régió

118

feletti ellenőrzés és tengeri szállítási útvonalak ellenőrzése lesz. A kínai külpolitika célja továbbra is a békés nemzetközi környezet fenntartása lesz, mert így biztosítható a legkisebb kockázat mellett külpolitikai célok elérése. Konklúzió Jelen összefoglaló a terjedelmi korlátok miatt nem törekedett egy mindent átfogó kép nyújtására, csupán a legfontosabb fejlődési trendek azonosítására. Mindezek alapján megállapítható, hogy a Kínai Kommunista Párt második száz éves célja reális és az évszázad közepére befejezve modernizációs programját, Kína felemelkedhet a világ leggazdagabb országai közé és Föld legnagyobb hatalmává válhat.

119

Oroszország 2050 Szerző: Bendarzsevszkij Anton

A világ legnagyobb országának jövőképe a következő évtizedekben egyáltalán nem olyan egyértelmű, és igen széles skálán mozgó előrejelzések láttak napvilágot Oroszország jövőjéről. A két végletben egyes szakértők Oroszországot a világ hét legfontosabb országa közé teszik, míg mások az ország több darabra szakadását és teljes gazdasági összeomlást jósolnak. A most látható trendek és fejlődési lehetőségek alapján arra vállalkozunk, hogy egy hozzávetőleges képet alkossunk Oroszország jövőjéről és geopolitikai jelentőségéről 2050-ben.

A legnagyobb kihívás: a demográfia A legnagyobb probléma, amellyel Moszkva a jövőben szembenézhet majd, nem is a gazdaság helyzete vagy a politikai rendszer zártsága, hanem a demográfia. A világ legnagyobb országa, amely 17 millió négyzetkilométeres területével a Föld szárazföldi területének a 11 százalékát foglalja el, az 1960-as években (tagköztársaságok nélkül) még a Föld negyedik legnépesebb országa volt, pedig akkor még csak 125 millióan lakták, 2010-ben

viszont lakosságával már csak a 9. helyre került. Oroszország lakossága 1992-ben érte el a csúcspontot, akkor 148,7 millióan lakták. Azóta a lakosság száma folyamatosan esik, és a 2010-es népességszámlálás már csak 142,8 millió főt regisztrált, amivel Oroszország a világ leggyorsabban csökkenő népességű országainak listájára került Japán és Németország mellé. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy közben egy igen jelentős bevándorlás megy végbe a nagyobb orosz városokba a volt szovjet tagköztársaságokból, ennek fényében az

-16% Russia

-13% Germany

+28% United States

+2% China

+32% Mexico

+176% Nigeria +18% Brazil

-15% Japan

+34% India +138% Kenya

A Pew Research Center demográfiai kutatása a világ nagyobb országait vizsgálta. Oroszország ezen a listán az első helyen végzett a leggyorsabban csökkenő lakosságú országok között. 2050-ig a Pew Research Center szerint 16 százalékkal csökkenhet a lakossága.

120

orosz etnikumú lakosság fogyása még ijesztőbb fényben tűnik fel. A közép-ázsiai bevándorlás az előrejelzések szerint fokozatosan lassulni fog, és 2030-ra elapadhat – ekkor Kína vagy India már valóban egy vonzóbb alternatíva lehet számukra, mint Oroszország. Mindezt figyelembe véve becslések alapján Oroszország lakossága 2050-re 109-119 millió fő között mozoghat majd.Pedig a demográfia egészséges mutatói nagyon fontosak egy ország fejlődéséhez. Ha ugyanis egy gazdaságban a fiatal munkaerő nagy számban vesz részt, az hatalmas többletet adhat a gazdaságnak – ahogy például Kína esetében is történt, vagy a nyugati országokban a II. világháború után. Japán gazdasági csodáját is sokan a demográfiához kötik. Azonban ha a társadalom elöregszik, és többségbe kerülnek az eltartottak, az nagy terhet ró a gazdaságra. A megnövekedett terhek mellett a friss, képzett munkaerő hiánya a gazdaság versenyképességét rontja, és megakadályozhatja azt, hogy Oroszország gazdasága a jövőben erőre kapjon. Jelenleg körülbelül 11 millió külföldi lehet Oroszországban, akiknek a 80 százaléka valamelyik volt szovjet tagköztársaságból érkezett.A legtöbben Ukrajnából (2,4 millió fő) és Üzbegisztánból (2,2 millió fő). A Brookings Intézet becslése alapján a már Oroszországban lévő bevándorlók mellé további 8-19 millió bevándorló érkezne, ami feszültségeket okozhat az orosz etnikumú lakosságal. Ugyanakkor a bevándorlókra szüksége lesz Oroszországnak, sőt, könnyen lehet, hogy harcolnia is kell értük, és vonzó feltételeket megteremtve az országba csábítania őket, hogy ne az ázsiai országokat válasszák. Nyersanyagok A másik előre jelezhető problémát Oroszország számára az energiaforrások szerkezeti változása és az ország területén fellelhető nyersanyagok fokozatos elapadása lesz, amivel előbb-utóbb szembe kell nézni. Itt két egymással szembemenő trendet kell figyelembe venni. Az egyik, hogy az elmúlt években egyre nagyobb a megújuló energiaforrások – a szél-, nap-, vízenergia stb. – térhódítása. Oroszország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, Németország, ahol 2015-ben az előállított áram 30%-a megújuló energiaforrásokból származott. 2050-re pedig a megújuló energiaforrások arányát globálisan 57-94 százalékra teszik. A másik trend pedig, hogy

különböző okok miatt az energetikai erőforrások árai az elmúlt években drasztikusan csökkentek, és a megújuló energiaforrások egyre növekvő aránya miatt arra számíthatunk, hogy ez így marad a jövőben is. Tehát, miközben a következő évtizedekben a gáz és az olaj piacának a beszűkülése várható, addig a csökkenő készletek ellenére nem várható növekedés az árakban. Ez alapján Oroszországnak folyamatosan csökkenő bevételekre kell számítania az energiahordozókból. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy 2050-ben bevételei egy része még mindig energiahordozókból származik majd, ám a gazdasági növekedéshez – mint amit a 2000-es években láttunk – ez biztosan nem lesz elég. Az orosz RAN Akadémia Energetikai Kutatások Intézete szerint a kőolaj kitermelésében Oroszország 2020-2025 környékén érheti el a csúcspontot – napi 10-11 millió hordót. Ezután az olaj kitermelése fokozatosan csökkenni fog, ahogyan folyamatosan csökken majd a olaj és a gáz európai exportja is. A RAN Intézete szerint Oroszország energiahordozóinak részesedése az európai energiapiacon 2015-ben 33 százalékot tett ki, de az előrejelzésük szerint 2040re már csak 20-23 százalékos részesedéssel számolhatnak. Az orosz intézet szerint Oroszország gazdasági kilátásai is nagyban az ázsiai piacoktól függenek majd, amelyek még nem térnek át olyan mértékben a megújuló energiaforrásokra, mint Nyugat-Európa. Az orosz természetes erőforrások minisztere szerint 2014-ben 12,5 milliárd tonna felfedezett, kitermelhető kőolaj volt Oroszországban.Ez alapján kiszámolható, hogy a jelenlegi készletek alapján 21 év múlva – 2038-ra fogy ki a kőolaj Oroszországban. A gázlelőhelyek tovább tarthatnak ki – még további 71 évig, vagyis 2088-ig. Persze valószínűsíthető, hogy az energiahordozók lelőhelyeinek felfedezése nem áll meg, és így a készletek kitartanak még további néhány évtizedig a jelenlegi állapothoz képest, de a trend alapvetően kikövetkeztethető. Az új lelőhelyek felderítéséhez és a nehezebben elérhető erőforrások kitermeléséhez viszont befektetésekre lesz szükség, amit a jelenlegi energiapiaci árak és az orosz politikai kockázatok nem segítenek elő. Fontos kérdés lesz az Északi-sark hovatartozásának a kérdése, amely valamilyen formában el kell, hogy dőljön 2050-re. Ha Oroszországnak sikerül megszereznie a nyersanyagokban gazdag terület kiaknázásának jogát, további gazdasági előnyökre tehet majd szert.

121

Oroszország 2050

Ahogyan mások látják Talán kevés olyan ország van, amelyek jövőbeli pozícióit annyira sokféleképpen és szélsőségesen látják a különböző geopolitikai szakértők, mint Oroszország. A spektrumban az ország szétesésén, a jelentős gazdasági felemelkedésén át minden előrejelzés megtalálható, ami talán azt mutatja, hogy a jelen helyzetből megbízhatóan feltérképezni Oroszország geopolitikai, politikai és gazdasági fejlődését a következő évtizedekre rendkívül nehéz.

Különböző energiaforrások globális használata, 2000-2050 között. mit hoz A jövő A jelenleg látható trendek alapján a következő jövőképet vázolnánk fel Oroszország 2050-ig terjedő évtizedeire. A jövő nem tűnik olyan borúsnak, mint ahogyan azt egyes szakértők vizionáljak. Geopolitikailag Oroszország fontos, meghatározó állam marad várhatóan 2050-re is. A méretéből és nukleáris arzenáljából is fakadóan nem várható, hogy más nagyhatalmak megtámadnák vagy esetleg feldarabolnák – a nukleáris fegyverzet, a 2010-es évek hadseregmodernizációja és a nagy katonai élőerő-állomány (771 ezer aktív és mintegy 2 millió tartalékos katona, 2016-os adatok alapján) mind gondoskodnak róla, hogy elvegyék a potenciális támadók kedvét. Ráadásul a folyamatosan növekvő hadügyi költségvetés és az újabb, jövőbe mutató katonai fejlesztések már hosszútávon fejtik ki a hatásukat. Oroszország véleményünk szerint geopolitikailag fontos állam marad a jövőben is, azonban gazdasági súlyát el fogja veszíteni, és gazdasági teljesítménye alapján valahol a közepes jelentőségű államok között foglal majd helyet. Az alternatív energiahordozók aránya jelentős lesz 2050-re, de kisebb mértékben megmarad még a hagyományos energiahordozók súlya is, ráadásul Oroszország más nyersanyagokban is rendkívül gazdag. Mindezek biztosítják majd Moszkva számára a stabil gazdasági működést, de jelentős növekedés nélkül. A 2000-es évek eleje lett volna a legideálisabb Oroszország számára a gazdaság szerkezetének

122

átalakítására és gazdasági modernizációra, ezt azonban elszalasztották. A jövőben ilyen jellegű átalakítások sokkal nehezebben lesznek kivitelezhetők, és az orosz lakosság drasztikus csökkenése pedig szinte lehetetlenné teszi majd a növekedést. Az ázsiai államok felemelkedése ezzel egy időben végképp egyfajta gazdasági, nyersanyag-ellátó perifériára szoríthatja Oroszországot. Várhatóan nem járnak majd sikerrel Moszkva integrációs törekvései sem. A 2015-ben startolt Eurázsiai Gazdasági Unió célja lett volna a későbbi Eurázsiai Unióvá való átalakulás, amely orosz vezetéssel, szupranacionális intézményekkel valósította volna meg a poszt-szovjet térség 21. századi integrációját. A 2014-ben kirobbant ukrán-orosz válság azonban ezt a folyamatot megakasztotta, és hatásai messze túlmutatnak majd az ukrán-orosz viszonyokon. A Krím-félsziget megszállása után a volt szovjet tagköztársaságok alig leplezett gyanakvással szemlélik Moszkva tevékenységét, és a legfontosabb meggyőző erő – a pénz – azonban a 2014-es orosz gazdasági válság óta hiányzik. Így azt láthatjuk, hogy a posztszovjet térségbe fokozatosan beáramló kínai tőke és gazdasági kapcsolatok szép lassan vonzóbbá teszik az ázsiai partnereket Moszkvával szemben. Ez a folyamat már egyértelműen elindult Kazahsztánban és a közép-ázsiai államokban, és nincs okunk azt feltételezni, hogy valami miatt ez mégis megfordulna. Kína 2013-ban hivatalosan is elindított „Egy Út, Egy Övezet” programja ráadásul gondoskodik arról, hogy kézzelfogható alternatívát nyújtson a térségnek.

Jól észrevehetőek azok a változások az előrejelzésekben, amelyek először 2008 környékén következtek be (Putyin 2007-es müncheni beszéde után, amelyben a nyugati világrend ellen kelt ki, és az új „hidegháború” eljövetelével riogatott, illetve a 2008-as világválság után, amely a Nyugat pozícióit rengette meg), majd 2014 környékén (Oroszország Krím-félszigeti megszállása és a nyugati szankciók életbe lépése után). Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA a ’90-es évek óta készít globális előrejelzéseket a biztonságpolitikáról, gazdasági tendenciákról és nemzetközi kapcsolatokról. Mindegyik jelentésben részletesebben foglalkoznak Oroszország helyzetével is. A korábbi jelentéseikből jól érezhető, hogy nem vették komolyan Oroszországot, az első változás a 2008-as jelentésükben („Glolbális tendenciák 2025-ig”) következett be: akkor jelent meg az Egyesült Államok ellenfelének képe, aki Európában, a Közel-Keleten és Ázsiában építi külkapcsolatait az USA-val szemben. A CIA legújabb jelentése, amely 2035-ig ad előrejelzést – a „Global Trends 2035: Paradox of Progress” – 2017 januárjában látott napvilágot. Külön érdekessége, hogy a jelentés Oroszországot és Kínát szinte a teljes szövegben együtt említi. A jelentés azt prognosztizálja, hogy Oroszország és Kína a következő években, évtizedekben, felbátorodik, és versenyre kelnek az amerikai befolyással szemben. Ez, a CIA szerinti túlzott önbizalom a hidegháború óta tapasztalt legnagyobb feszültséget okozza majd, de háborús konfliktusba szerintük nem torkollik majd. A jelentés szerint ugyanakkor Oroszország és Kína közötti együttműködés inkább taktikai, és Közép-Ázsiáért folytatott harcban könnyen megromolhat. A CIA kiemeli Oroszország és Kína demográfiai problémáit, előrejelzésük szerint 2035-ben ezekben

az országokban az átlagkor az egyik legmagasabb lesz a világon – Oroszországban 43,6 év, Kínában pedig 45,7 év. Több szó esik Oroszországról egy másik amerikai állami előrejelzésben is – az amerikai légierő Center for Strategy and Technology (CSAT) 2030-ig kísérel meg jövőképet adni a globális világrendről. A CSAT szerint 2030-ra Oroszország komoly ellenfele lesz az Egyesült Államoknak, de megjegyzik, hogy ehhez jelentős infrastrukturális és gazdasági reformokra lesz szükség. A jelentés kiemeli azt is, hogy az Egyesült Államok a 2000-es évek elején alulértékelte Oroszországot, ahol a történelem során sokszor mély, váratlan reformok zajlottak le, ami az ország teljes megújulásával járt újra és újra. Némileg ellentmond az utóbbi előrejelzésnek George Friedman, magyar származású amerikai geopolitikus, a Stratfor hírszerző vállalat alapítója. A Friedman előrejelzéseiről szóló könyvek 2009-ben („A következő száz év”) és 2010-ben („A következő évtized’) jelentek meg. Ebben ő nagyjából 2012-2020 közötti időszakra tette egy újabb hidegháborús eszkalációt Oroszország és az Egyesült Államok között. A szerző szerint viszont az újabb feszültség Oroszország gazdasági összeomlásával zárul majd, aminek következtében a 2020as évek után Oroszország már nem lesz számottevő globális ellenfele az Egyesült Államoknak. Hasonló következtetésekre jutott a Foreign Policy munkatársa is, aki a 2015-ben kiadott tanulmányában adott előrejelzést 2050-re. A Foreign Policy nem valószínűsíti a NATO fennmaradását – ugyanis nem Oroszország lesz az USA globális kihívója a jövőben, aki ellen a NATO annak idején létrejött, hanem Kelet-Ázsia és Kína. Ugyanakkor az elemző szerint Oroszország ott lesz a legfontosabb gazdasági szereplők között. A Foreign Policy 2050-es gazdasági rangsorát az USA, Kína, Japán, India, Brazíla, az Európai Unió és Oroszország vezetik majd. Ettől a rangsortól jelentősen eltér az Economist Intelligence Unit 2015-ben megjelent gazdasági előrejelzése 2050-re, amely szerint Oroszország a gazdasági teljesítménye alapján már nem lesz ott a legfontosabb országok között. Az Economist szerint 2050-ben Kína, az USA, India, Indonézia, Japán, Németország, Brazília, Mexikó, Nagy-Britannia és Franciaország lesz a globális élmezőnyben.

123

INDIA 2050 Szerző: Vajda Zita

India már ma is kiemelkedő jelentőségű ország a maga óriási népességével, gazdaságával és a benne rejlő hatalmas potenciállal. Indiának ugyanúgy, mint ahogy a múltban a jelenben és a jövőben is kiemelkedő szerepe lesz az emberiség számára. A jelenlegi digitális korban az új technológiák gyökeres változásokat fognak előidézni az országban.

India nagyon változatos és különleges, talán a világ legsokrétűbb és legizgalmasabb országa, mely által jogosan feltételezhetjük, hogy ez a komplexitás a kreativitást fogja az indiai társadalom középpontjába helyezni. A fiatal, kreatív indiai szakemberek száma egyre emelkedik, melynek hatására a kultúra, a tudomány, a művészetek és a start-up vállalkozások is ugrásszerű fejlődésnek indul. A jelenlegi tendencia az, hogy a világ gazdasági és intellektuális központja egyre keletebbre tolódik. Ez elsősorban Kína egyre erősödő szerepének köszönhető, de nem feledkezhetünk meg India újbóli felemelkedéséről sem. Érdemes összevetni a múltat a jelennel, ugyanis amikor a Római Birodalom bukása után Európa mélypontra zuhant, akkor India épp aranykorát élte. A jelenlegi helyzet is hasonló: a Nyugat hanyatlik, de Ázsia, így India is a felemelkedés útján van. A 21. század közepére a digitális kor és a technológia folyamatos fejlődése Indiát a világ élvonalába fogja emelni több szempontból is. Éppen ezért lesz a Nyugat számára nélkülözhetetlen, hogy tanuljon Indiától, Indiával és Indiában, mert amennyiben figyelmen kívül hagyjuk, akkor lemaradunk. A tanulmány az India demográfiájában, gazdasági szerepében, geopolitikájában és technológiájában bekövetkező változásokat mutatja be, és megvizsgálja, milyen lehetőségekkel kell számolnia Indiának 2050-re, az Indiai Köztársaság 100. évfordulójára.

népességét. Az elemzés szerint az indiai népesség további emelkedése várható a következő évtizedekben is, 2030-ra 1,5 milliárd és 2050-re 1,7 milliárd főt tesz ki az indiai lakosság. Az ENSZ előrejelzése alapján az egész 21.században India lesz a legnépesebb ország. 2015 és 2050 között a világ népességnövekedésének fele csupán kilenc országban megy majd végbe, ezek közül India lakossága bővül a legjobban (394 millió 282 ezer fővel). Ennek a jelentős népességbővülésnek az az oka, hogy a születési ráta folyamatosan emelkedik, míg a halálozási ráta csökken, jelenleg sokkal tovább élnek itt az emberek, mint pár évtizeddel ezelőtt. Az alábbi kartogramon India mérete a lakossága alapján lett megrajzolva, ez alapján egy kicsit más szemmel nézhetünk az országra, mint eddig. Egy általános térképen India alig észrevehető, míg így már jelentősen kiemelkedik . India a világ egyik legsűrűbben lakott országa. A 2011-es népszámlálási adatok szerint az átlagos népsűrűség 382 fő/km2 volt, ami 2050-re 500 fő/ km2-re nőhet. Ez a szám jóval az átlagos népsűrűség felett van, ami 46 fő/ km2. India óriási népessége azt jelenti, hogy mint alacsony jövedelmű országnak számos nehézséggel kell megküzdenie. Erre jelenthet megoldást az indiai kormány 100 új okosváros

124

vül nehéz lesz az ország heterogenitása miatt. A világ legfiatalabb népessége 2020-ra India lesz az az ország, ahol legmagasabb lesz a fiatalok aránya: a lakosság 2/3-a munkaképes korú és az átlagéletkor 29 év. A fiatalok társadalomban lévő arányának megemelkedése egyaránt jelenthet előnyt és hátrányt is. A pesszimista szemlélet szerint nem lesz majd elég munkahely ennyi ember számára, míg az optimisták szerint a növekvő munkaerő az egész ország gazdaságára kedvező hatással lesz, így például: egyre több lesz a fogyasztó és az adófizető, és növekszik a középosztály. A kihívást az jelenti majd, hogy a fiatal indiaiak hozzá tudnak-e majd férni a megfelelő oktatáshoz és tudáshoz, hogy 21. századi képességeket szerezzenek. Az IRIS Knowledge Foundation és a UN-HABITAT közös riportja szerint a városban lakóknak 93%-kal nagyobb esélyük van arra, hogy a megfelelő képzésben részesüljenek, mint a vidéki lakosoknak. Ez egy olyan kihívást jelent, amelyre minél hamarább választ kell találni.

A top három ország globális erőfölénye 2050-ben

Forrás: The Economist Intelligence Unit

Kína és az USA után. Kína és India ekkora már gazdagabb lesz, mint az őket követő öt ország együttvéve (Indonézia, Németország, Japán, Brazília és az Egyesült Királyság). A Citigroup 2011-es elemzése szerint a vásárlóerő-paritás alapján (PPP-alapon) India (jelenleg a harmadik helyen áll) 2030-ra megelőzheti az USAt, és 2050-re pedig Kínát, így a világ legnagyobb gazdaságává válhat. Az elemzés szerint 2050-re a világ gazdasági súlypontja Kína és India között fog elhelyezkedni. Éppen ezért fontos lesz figyelemmel kísérni ezeknek az országoknak és a szomszédjaiknak a növekedési fázisait. A PwC „World in 2050”-es tanulmánya szerint 2050-re Kína után Indiaé lesz a második legnagyobb gazdaság. A GDP előrejelzések szerint viszont India gyorsabban növekszik, mint Kína és az USA, habár 2020 után a növekedés lassulása várható. Az IMF előrejelzése szerint az indiai GDP-növekedés a 2017es és a 2018-as évre 7,2 (0,4 százalékponttal lefelé módosította az előrejelzést az IMF a demonetizáció hatása miatt) és 7,7 százalék lesz. India PPP-alapon a világgazdaság 7%-át adta 2014ben, ez az arány 2050-re 13,5%-ra emelkedhet, ezzel megelőzi az USA-t és az EU-t egyaránt. Ebből is látható, hogy a gazdasági súlypont fokozatosan kelet felé tolódik.

Gazdasági Trendek India geopolitikája a 21. században

demográfiai kihívások India jelenlegi népessége az ENSZ 2015-ös népességnövekedési előrejelzése szerint 1,3 milliárd, és ez azt jelenti, hogy a Földön minden hatodik ember indiai. Ez a szám minden másodpercben egy fővel emelkedik. Öt éven belül, 2022-re India népessége (körülbelül 1,4 milliárd fő) meghaladhatja Kína

programja, amely 2050-re 300 millió új lakost fog a városokba vonzani. 2015 szeptemberében a New York-i ENSZ-csúcstalálkozón a világ vezetői 17 fenntartható fejlődési cél elérését tűzték ki 2030-ig, melyek közül mindegyik releváns Indiára nézve. A célok között szerepel például a szegénység és az éhezés felszámolása, a tiszta víz, az alapvető közbiztonság megteremtése és az egyenlőtlenségek csökkentése. Ezek mind komoly kihívást jelentenek India számára, de Narendra Modi miniszterelnök és kormánya elkötelezett a célok iránt. A „Make India”, a „Skill India” és a „Digital India” programok mind segítenek a célok elérésében, de még így is úgy tűnik, hogy ezeknek az elérése rendkí-

A világ lakossága 2050-ben

Forrás: http://www.worldmapper.org/images/ largepng/11.png

Az elmúlt években India gazdasági teljesítménye volt az ország fő motorja, ami számos külföldi befektetőt, vállalatot és nemzetközi egyetemet vonzott az országba. India az országok GDP (nominális) listáján jelenleg a 7. helyen áll, a globális GDP-ből való részesedése pedig 3%. Ez elég alacsony szint ahhoz képest, hogy Indiában él a világ népességének 18%-a. Ezért azt mondjuk, hogy jelenleg India az alacsony jövedelmű országok kategóriájába tartozik, de minden jel arra utal, hogy az ország a felzárkózás útján van. 2050-re India bekerül a világ top három gazdaságába

A top három ország globális erőfölénye 2050-ben

Forrás: The Economist Intelligence Unit

125

INDIA 2050

céljai elérésében, mint például Kína befolyásának visszaszorítása a régióban és az ország világhatalmi pozíciójának megerősítése. Az India és Kína közti kapcsolatról gazdasági szempontból azt feltételezhetjük, hogy az egyre növekvő kereskedelem a két ország között inkább arra utal, hogy barátságos riválisok legyenek. Az egyik kínai mondás szerint „Egy távoli rokon kevésbé hasznos, mint egy közeli szomszéd”, ezt úgy értik, hogy a barátaink változhatnak, de a szomszédunk nem. Egy indiai think-tank elemző szerint pedig a „a földrajzot nem lehet megváltoztatni”, tehát ebből az következik, hogy Indiának és Kínának valamilyen úton-módon mindenképpen együtt kell működnie.

„India Európával egyre szorosabbra fűzi kereskedelmi szálait.” India 20-25 év múlva gazdasági és politikai világhatalommá válik. 2050-re Indiaé lesz a harmadik legnagyobb gazdaság az USA és Kína után. Az ország fejlődése nagy hatással lesz a globális viszonyokra, és felemelkedése a többpólusú világrend kialakulása felé mutat. Ezért nem mindegy, hogy fejlődése milyen utat követ és gazdasági modellje milyen módon befolyásolja a világot. India jelenlegi geopolitikáját számos tétel befolyásolja, melyek közül a legfontosabbak: 1. I ndia azon elkötelezettsége, hogy a régióban (Dél-Ázsia) elsőbbséget szerezzen. 2. M eg kell terveznie globális céljait – semlegesség vagy stratégiai autonómia. 3. I ndia gazdasági hatalmát teljes mértékben ki kell aknázni. 4. F ilozofikus jellegű, mi szerint az indiai civilizáció a világ legősibb kultúrája, és ebből profitálni kell. India külpolitikája Jawaharlal Nehru politikai semlegességet („nonalignment”) hirdető politikája évtizedekig megnehezítette India számára a külföldi szövetségek kiépítését. India külpolitikája azonban jelentősen megváltozott Narendra Modi 2014. májusi

126

miniszterelnöki kinevezése óta. Modi kormányzását egy sor diplomáciai látogatással kezdte. Mindemellett energikusan képviselte Indiát a multilaterális fórumokon (BRICS csúcstalálkozó, G-20). India Európával egyre szorosabbra fűzi kereskedelmi szálait. Narendra Modi ennek érdekében találkozott a német kancellárral Angela Merkellel, hogy eladja a „Make in India” elnevezésű álomprojektjét. Narendra Modi és Francois Hollande francia miniszterelnök megállapodott abban, hogy mélyítik szövetségüket az indiai-óceáni régióban, ahol Franciaország is vezető hatalom, valamint egyetértettek abban is, hogy egy napenergiai OPEC létrehozása indokolt. Jelenleg az India–USA-kapcsolatok is virágoznak, ami a nukleáris üzemanyagellátásról szóló megállapodásból is fakad. Az új Modi-kormányzat egyik igen fontos célkitűzése, hogy a sikeres indiai diaszpórát kiaknázva elmélyítse kapcsolatait a Nyugattal. Narendra Modi a Délkelet-Ázsiával való kapcsolatok megerősítése érdekében a „Look East” politikát „Act East”-re változtatta. A Délkelet-Ázsiával való szorosabb együttműködés segíthet Indiának

Az elmúlt időszak alapján szintén kiemelkedően fontos geopolitikai célja az indiai-japán szövetség megerősítése. Shinzo Abe japán miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy „Az indiai-japán szövetség a világon a legfontosabb bilaterális kapcsolat”. Modi is hasonlóan vélekedett 2014-es Japánban tett látogatása során: „Ázsia jövője a 21. században azon múlik, hogy miképpen alakul Japán és India stratégiai együttműködése”. A japán-indiai barátság virágzását mutatja, hogy 2014 végén Varanasi – a hinduizmus legszentebb központja – és Kyoto között testvérvárosi viszony kialakítására is sor került.

tudják az adatbázison keresztül, hogy tényleg a megfelelő személy jelentkezett az állásra. A fiatal indiaiak és amerikaiak közösen egy új iparágat alapítottak, amit döntéstudománynak neveztek el. Erre egy példa a Mu Sigma, amelynek székhelye Chicagóban és Bangalore-ban található, ahol több ezer tehetséges fiatal dolgozik – magukat döntéshozatali tudósoknak („decision scientist”) hívják – szoftvereket és adatokat használnak fel ahhoz, hogy segítsék a Fortune 500 cégek (a világ ötszáz legnagyobb vállalkozása) üzleti fejlesztését. A jövőben a digitális technológiák vidéken lévő elterjedése várható, amely nem csupán az indiai kormánynak, hanem a Facebooknak és Googlenak is érdeke. Cél, hogy a vidéki Indiába is elérjen a megfelelő internetszolgáltatás, ahol a 3D-s nyomtatásnak a vidéki gyártási folyamatokban óriási szerepe lehet. Az e-kereskedelem elterjedésével ezek a helyi kisiparosok is értékesíthetik majd interneten keresztül a termékeiket. A jövő az lehet, hogy vidéken kis high-tech közösségek alakulnak majd ki. A jövőben a telemedicine elterjedésének is óriási szerepe lesz, hiszen az okostelefonok segítségével el lehet majd küldeni a betegek leleteit a kórházba, aminek következtében az orvos a megfelelő kezelést javasolhatja majd. Ez az új technológia a vidékiek életét jelentősen megkönnyítheti. A fejlett gazdaságok már az ultragyors 5G-s internet kiépítésén dolgoznak. Az ilyen hálózatra kapcsolódó készülékeknek alacsony lesz az energiaigénye és így töltés nélkül is sokáig kibírja az okostelefon. India számára előnyös lenne majd rögtön az 5G-s hálózathoz csatlakozni.

A technológia szerepe A digitális technológia megváltoztatja a világot, és ez alól India sem kivétel. India exportjának legjelentősebb részét az IT termékek és szolgáltatások adják. India a digitális technológiát egyre jobban felhasználja a kormányzásban, egészségügyben, oktatásban, a kereskedelemben és az oktatásban. Az egyik ilyen példa az Aadhar biometrikus személyazonossági kártya bevezetése, amely egy felhő alapú rendszerben tárolja a több mint egymilliárd indiai lakos adatait. Ez a rendszer segít abban, hogy a segélyek kifizetése a megfelelő személyeknek menjen, valamint a cégek is ellenőrizni

A technológia fejlődésének nagy szerepe van nemzeti és társadalmi szinten is. Vegyük például, hogy amennyiben a fordító szoftverek már tökéletesen működnek, ezzel megkönnyíthetik a kommunikációt a nagyon sokféle nyelven beszélő indiaiak között. Egy szintén nagyon fontos előnye a nemzeti összetartozás érzésének erősítése a közösségi médián (Facebook, Twitter) keresztül. Narendra Modi miniszterelnöknek saját alkalmazása van, ahol élőben lehet őt hallani számos nyelven, ami még meglepőbb, hogy a miniszterelnök már 3D-s hologramot is használt a választási kampány alatt azért, hogy egyszerre több szavazót érjen el.

127

Japán és Korea jövőképe Szerző: Polyák Eszter

Japán és a Koreai Köztársaság a világ technológiai éllovasaiként rendkívül tudatos tervezéssel készülnek a jövőre. A két ország hasonló kihívásokkal fog szembenézni a következő évtizedekben, de ha el tudják érni a 2050-re kitűzött terveket, ismét kiemelkedőt alkothatnak. Az alábbi jövőképek elsősorban a népesség, az energiabiztonság és a környezetvédelem aspektusait veszik szemügyre.

A félsziget számára a klímaváltozás is kihívásokat jelenthet. Korea éghajlata szubtropikus jellegeket mutathat, s az átlaghőmérséklet akár 4°C-kal is növekedhet. Kormányzati tervezéssel a jövő technológiájáért Dél-Koreában külön minisztérium foglalkozik a technológia jövőbeli hatásaival és a jövő tervezésével. A Ministry of Science, ICT and Future Planning öt stratégiából álló tervet vázolt fel, amelynek célja a kreatív gazdaság megteremtése és az emberek boldogságának szolgálata, amelyet a tudomány, a technológia és az információ- és kommunikációtechnológia eszközei által kívánnak megvalósítani. A tervet a minisztérium öt stratégiára osztotta fel, amelyek az alábbi ábrán láthatók:

A robotok, okoseszközök és egyéb vívmányok területén figyelemre méltó eredményeket felmutató országok példaként szolgálnak számos ország számára, különösen, ami az energiaügyi tervezést és a demográfiai problémák megoldására tett javaslatokat illeti. Azonban az is közös a két országban, hogy az utóbbi évtized gazdasági és társadalmi problémáit még nem tudták megoldani, amit a kedvezőtlenül alakuló demográfiai trendek is tovább rontanak. Ennek megfelelően a fejlődés új útjait keresik, s a jövőképeik tanulmányozása tanulságos lehet más országok számára is. Dél-Korea Elsőként a koreai népesség 2050 körül várható helyzetét vesszük szemügyre. Dél-Korea lakossága jelenleg 50,6 millió főre tehető, s a 0,61%-os növekedési ütem mellett várhatóan 2035-40 között fog tetőzni a népességnövekedés, körülbelül 52,7 millió fővel. 2050 és 2055 között a népesség növekedési ütemét -0,51%-ra becsülik, ami lassú, de stabil fogyás trendjét vetíti előre. 2050-ben az 50,59 millió fős koreai népesség több, mint egyharmada 65 év feletti lesz, s a Rho Moohyun kormánya alatt elkészített „Vision 2030” is foglalkozott az elöregedő társadalom problémáival. Erre a kérdésre megoldást nyújthat az a trend, amit a későbbiekben felvázolt „Grand Vision 2050” mutat: a 2009-ben 1,1 millió külföldi lakos 2050-re megnégyszereződhet, ebben az esetben a 9,8%-ot kitevő külföldi lakos miatt Dél-Korea multikulturális országgá válhat.

128

Első stratégiaként a kreatív gazdaság ökoszisztémáját ígérik Korea számára, s ennek megvalósítását is több lépésre felbontva képzelik el. Ezek a lépések több esetben szükséges feltételeket fejeznek ki, mint például a kreativitás és a tehetségek gondozása az országban, amelyet egy, a képzelőerőn és a kihívások keresésén alapuló nemzeti mozgalommal akarnak

felébreszteni. Az ICT területén akadémiai és profes�szionális szinten is kiemelt figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. A kreatív ötletek megvalósulásához az egyetemek és kormányzati kutatóintézetek piacosítását látják a legmegfelelőbb eszköznek. A vállalkozói ötletek támogatásán túl új ágazatok bevonásával és a meglévők megerősítésével teremtenének új munkahelyeket, amelyek alapvetően az ICT kiaknázásából táplálkoznának. A privát és akadémiai szféra együttműködését bevonnák a helyi iparágak fejlesztésébe, s a lokális sajátosságoknak megfelelően, a közösséget erősítve alakítanák ki a start-up ökoszisztéma infrastruktúráját. Szabályozási szinten a folyamatokat a szellemi tulajdon fokozott védelme segítené elő. A második stratégia az aktív koreai innovációt, a nemzet kutatási és fejlesztési kapacitásainak bővítését irányozza elő. A jövő növekedési motorjaként az okos megoldásokat nevezték meg, ami magába foglalja a sejt- és agykutatás, a nanoanyagok, a tiszta energia és űrtechnológia területeit. A kutatás központjai az átalakított kormányzati kutatóintézetek lesznek, amik ma egyre nagyobb szerepet vállalnak, s belefolynak az üzleti szférába is. Ezt keretbe foglalja az a cél, hogy a kutatói pálya a szélesebb társadalmi környezetben is megbecsültté váljon.

A kreatív gazdaság stratégiája Az idősek (65 év <) aránya a Koreai Köztársaság teljes népességében, 1950-2050 Gazdaság és környezet A már említett „Grand Vision 2050” egyéb jövőbeli trendeket is felvet. A koreai gazdaság teljesítményét a nyugati gazdaságokkal szemben versenyképesnek ítélik, az egy főre eső GDP összege 80 ezer dollárra nőhet. A gazdasági kihívások a túlzott exportfüggőség fennmaradásaként érinthetik az országot, mivel a globális gazdasági problémák így különösen érzékenyen érinthetik. Mivel nyersanyagokban szegény, a fosszilis energiahordozók árának emelkedése is sújtani fogja, ezért új technológiákba kell fektetni, és szövetségeseket kell keresnie. Regionális versenytársaival, Japánnal és Kínával szemben a Közel-Keleten megerősített kapcsolatokra alapozhat, mivel a térségben található országok hagyományosan erős piacaira már az utóbbi időben is sikeresen bejutott fejlett petrokémiai technológiájával.

129

Japán és Korea jövőképe

Harmadik stratégiaként a szoftverek középpontba helyezését, a velük kapcsolatos oktatás és kutatás fejlesztését nevezték meg. A szoftverekhez párosul a koreai viszonyokra és koreaiak által fejlesztett tartalom világszintű terjesztése, s szoftverek ágazatához a megfelelő alapot a világ legjobb internethálózata támogatná. A negyedik stratégia a versenyképessé váló koreai kutatók nemzetközi együttműködéseit célozza meg. A világszerte ismert koreai kulturális hullám, a hallyu párhuzamát fedezhetjük fel a koreai tudományos és technológiai hullámban, ami a koreai tudományos és start-up szférát összekötné a globális piaccal, és be akarja juttatni képzett tudósait a világ munkaerőpiacára. Az utolsó stratégia az összes felsorolt ICT célt a koreai emberek jólétének szolgálatába állítja. Egyrészt szociális ügyek megoldására, projektek keretében kívánják alkalmazni a fejlett eszközöket, másfelől csökkenteni kívánják a kommunikációs eszközök költségeit és meg akarják teremteni mindenki számára a biztonságos internetelérést.

két ország között. A „Gyeonggi-öböl területi fejlesztés” terve gyakorlati megvalósíthatóságával emelkedik ki, a félsziget középnyugati részén helyet kapó projekt segítene az északi gazdaság újjáépítésében. Mindezek a fejlesztések azonban csak a megfelelő nemzetközi környezetben valósulhatnak meg, így az egyesítés kulcsa az USA és Kína megfelelő együttműködése lesz. Japán Japán jelenleg számos gazdasági és demográfiai problémával küzd, mint a hatalmas államadósság, a gazdaságot gyengítő defláció és az elöregedő társadalom révén egyre csökkenő arányú aktív dolgozó. Az ország sok téren alaposan kidolgozott tervekkel rendelkezik, ezek közül a gazdaságra, a klímaválto-

130

Japán korfája 2045-ben zásra, az energiagazdálkodás jövőjére és a tudományos fejlesztésre vonatkozó terveket tekintjük át, hasonlóképpen, mint Dél-Korea esetében. A Science Council of Japan (SCJ) tudományos szférát képviselő kormányzati szerve 2050-re a „méltóságteljes nemzet” és az „ázsiai bizalom” kiépítését tűzte ki stratégiai célul. A méltóságteljesség a 21. századhoz igazított érték, ami magába foglalja a japán termékek, technológiák és az ebből kialakuló soft power iránti büszkeséget. Japán emellett el akarja nyerni Ázsia bizalmát, hiszen a regionális együttműködések a jövő fontos támpontjait képezik.

A világgazdaság változásai, 2010-2050

Gazdaság Demográfia Első lépésként szükséges a demográfiai folyamatok áttekintése, hiszen a japán tervezés ezekre a körülményekre való tekintettel alkotta meg jövőbeli

megalkották a világ gazdasági térképét 2050-re, hatvannégy ország vizsgálatával. Az előrejelzést azokra az indikátorokra alapozták, amelyek hosszú távon meghatározzák a gazdasági növekedést, ezek a mutatók például a gazdasági liberalizáció, stabilitás, munkaerő-piaci liberalizáció mértékét, a nők részvételét, egy vállalkozás indításának nehézségét határozzák meg. Amennyiben ezek az intézményi faktorok a jelenlegi trendeknek megfelelően alakulnak, Kína növekedése jelentősen lassulni fog, s a legnagyobb egy főre eső jövedelemmel továbbra is Svájc és az észak-európai

Japánnak főként belső gazdasági és szociális ellátási gondokkal kell szembenéznie. A demográfiai problémák tekintetében fontos lenne a társadalmi berögződések alakítása is. Akár a nők gazdasági részvétele, akár az oktatásról alkotott elképzelések és a csoporthoz és egyéniséghez való viszony lemaradást képezhet. Az SCJ szerint a japánok jövőjének elengedhetetlen része, hogy globális gondolkodásmódot alakítsanak ki, és az oktatásba bevegyék a fenntarthatóság szempontjait is.

A félsziget jövője Az elképzelések egy darabig csupán Dél-Koreára vonatkoztak, de mivel a két ország alapvetően fenntartja az egyesülés jövőbeli tervét, ezért születtek a félsziget közös jövőjére vonatkozó szcenáriók is. A Korean Research Institute for Human Settlements (KRIHS) 2009-es tanulmánya szerint a bizonytalan jövő ellenére is érdemes erről beszélni. A téma szakértői között végzett felmérés azt a feltevést vette alapul, hogy a két Korea közötti kapcsolatok békésen fognak fejlődni. Ennek eredménye 2030-ra egy közös piac lehet, ami az északi politikai reformok után valósulhat meg. Számos kutató szerint a két Korea együtt „Északkelet-Ázsia hídja” lehet, hiszen így kihasználhatnák a félsziget elhelyezkedéséből adódó geoökonómiai potenciált. A fokozódó gazdasági integráció Kína, Japán és Dél-Korea szabadkereskedelmi egyezményét hozhatja, s a megkérdezettek nagy része optimistán vélekedik Korea jövőjéről. Az északi reformokat a phenjani atomprogram ellenére is elkerülhetetlennek látják, hiszen az ország erőforrásai végesek, s közép és hosszú távon nyitást várnak az országtól. A félsziget integrációját több stratégia mentén próbálják megfogalmazni. Ezek egyike a félsziget nyugati partján futó ipari folyosó, és a keleti energiafolyosó mentén felépített infrastrukturális összeköttetés a

terveit. A japán National Institute of Population and Social Security Research demográfiai előrejelzései szerint 2050-re a 15 év alatti gyermekek aránya 8-12% között lesz, az aktív korú lakosságé 53-54% körül, a 65 év feletti idősek pedig a népesség 3339%-át teszik ki. A Stratfor geopolitikai hírszerző cég Japán jövőjét taglaló előrejelzései szerint a munkaerő fogyása és az idősödés a 2030-as években még nem fogja megközelíteni a 40-es években várható meredek zuhanást, s ekkor még a 2010-20-as évek termékenységfokozásának eredményei sem mutatkoznak meg. 2060-ra az aktív dolgozók száma a 2015-ös felére csökken, s a teljes lakosság 25 százalékkal kevesebb lesz. Mindez azt mutatja, hogy 2040 után

A Japan Center for Economic Research fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 2013-ban kutatást készített a világ és Japán gazdaságának 2050ben várható jövőjéről. A kutatóközpont munkatársai

A produktivitást meghatározó öt intézményi indikátor, Dél-Korea és Japán országok fognak rendelkezni. Amerika továbbra is megtartja gazdasági hegemóniáját, nyitott gazdasága révén továbbra is fogadja a beáramló tőkét és munkaerőt, ami alacsony, de stabil növekedést generál. Kína esetében úgy gondolják, hogy nem hajtotta végre időben a szükséges strukturális reformokat, s lemarad politikai stabilitás és liberalizáció tekintetében, ezért a közepes jövedelmi csapdában ragadhat. Az intézményi elmaradások és a 2050-re csökkenő kínai népesség miatt a kínai gazdaság a várakozásokkal ellentétben képtelen lesz megelőzni amerikai versenytársát, s 2050-re az amerikai GDP háromszorosa lesz a teljes kínai jövedelemnek. Emellett az ország nem lesz képes növelni produktivitását, így 2011-ről 2050-re 0,9%-ra eshet a kínai növekedési ütem. Az erős amerikai gazdasággal fenntartott kapcsolatok kiemelkedően fontosak maradnak Japán számára, hiszen mind tőke és egyéb erőforrások, mind üzleti modell tekintetében gazdasági növekedése az USA-ra van utalva. A Trans-Pacific Partnership (TPP) szabadkereskedelmi egyezményhez való csatlakozást a kapcsolatok szorosabbra fűzésének szükséges lépéseként várták. A japán gazdaság lemaradásának veszélyét hordozza magában, hogy a nők munkaerő-piaci részvétele nagyon alacsony az országban. A térségben Dél-Korea jár előtte jó példával, ahol számottevő javulás mutatkozott, emellett a koreai

131

Japán és Korea jövőképe

gazdaság jóval nyitottabb, s nagyobb hajlandóságot mutat a szabadkereskedelmi egyezményekben való részvételre is. Japán lassú javulást tarthat fenn az alábbi öt intézményi indikátor fejlesztésében, ám a 100 millió főre csökkenő népesség a gazdaság ös�szeszűkülését is maga után vonja, ami megnehezíti a szociális ellátórendszer és a kormányzati költségvetés fenntartását. A 2050-ben várható helyzet felvázolása mellett a kutatók cselekvési terveket készítettek a japán kormány számára, amelyek elsődleges célja a népességcsökkenés megállítása. A japán gazdaságot a pénzügyi összeomlás fenyegeti a megnövekedő adó- és szociális terhek miatt, ezért a JCER javaslatai szerint a lakosságot 90 millió fő körül kellene stabilizálni. Ennek eszköze az ország fokozott megnyitása az emberek, a szakértelem és a befektetések felé. A reformok mintájaként a francia példát hozták fel, ahol sikerült növelni a termékenységi rátát, elsősorban a munka és a magánélet egyensúlyának helyreállításával. Ezek a reformok harminc év alatt hozták meg az eredményüket, s legfontosabb elemeik a gyereknevelés és a munkavállalás összeegyeztetése, a változatos gyermekfelügyeleti lehetőségek és egyéb kedvezmények voltak. A JCER hasonló reformokat tartana követendőnek, emellett javasolja a fogadott bevándorlók számának növelését, szakemberek és külföldi diákok előnyben részesítésével. A folyamatos emeléssel 2050-re évi 200 ezer bevándorló érkezhetne, s ezzel az ország lakosságának 6%-a lenne külföldi születésű. Ezek a döntések 2050-re erősíthetik a japán gazdaságot, mivel a beavatkozással csökkenthetők a közterhek, s Japán megőrizheti nemzetközi pozícióját. Ha azonban nem tesznek lépéseket, a japán gazdaság csökkenő mérete ellehetetleníti, hogy egyenlő félként tárgyalhasson az USA-val és Kínával. Környezet és energia A víziók egyik alapvető részét képezi az új energiaforrások megtervezése. Japán a nukleáris energia technológiájának egyik vezető országaként megtapasztalta annak hátulütőit is. A fukusimai katasztrófa elkötelezte az országot amellett, hogy a fosszilis energiahordozók és a nukleáris energia helyett új, fenntartható forrásokat fejlesszen.

132

A nemzetközi közösség egyik kiemelt ügye, hogy a következő évtizedekben a Föld középhőmérsékletének növekedését 2 és 2,4°C között tartsák. Ennek érdekében a fejlődő országoknak kell vállalniuk a legnagyobb áldozatokat, 2050-re az üvegházhatást okozó gázok kibocsátást az 1990-es szint 80-95%-kával kell csökkenteniük. Emellett Japán alternatívákat szeretne találni a nukleáris energiára is, mivel a földrengésnek leginkább kitett országként kockázatos fenntartania 48 nukleáris reaktorát, s a nagy mennyiségű sugárzó hulladék további nehézségeket okoz. Jelenleg a japán széndioxid-kibocsátás kétharmadát az elektronika és egyéb iparágak termelése teszi ki, azonban a japán ipari és társadalmi szerkezet jó eséllyel változni fog 2050-re. A Kiku Network klímavíziójában megemlítik, hogy a japán gazdaság korábban is sikerrel alkalmazkodott olyan kihívásokra, mint például az olajválság, ezért 2050-re sikeresen tehetnek az alacsony kibocsátású társadalom létrehozásáért, sőt a technológiai élen járással globális vezető szerepet tölthetnek be a területen. Felelősséget kívánnak vállalni azért, hogy az 1990es szinthez képest 2050-ig 80%-kal csökkentik az üvegházhatást okozó és az ipari energiafelhasználásból származó kibocsátást. A vízióban kijelentik, hogy Japán nem függhet a nukleáris energiától, s a fenntartható források használatával egy időben, a társadalmi értékekben is szükséges a változás. 2050 elegendő időtávot ad a technológiai fejlődéshez, s klímavízió számításai szerint is teljesíthető 2050-ig a vállalt csökkentés. Ezt képesek úgy megvalósítani, hogy kiiktatják a nukleáris energia használatát, s a kockázatokkal járó új technológiák helyett már piacra dobott energiahatékonysági eszközöket és a megújuló források fokozatos bevezetését alkalmazzák. A japán kormány Energy and Environment Counciljának korábbi kutatásaihoz képest a fenntarthatóságra való átállást gyorsabb ütemben képzelik el. Egyes vélemények azonban még tovább mennek: felmerült a lehetőség, hogy Japán 2050-re száz százalékig megújuló energiaforrásokra támaszkodhat. Bár a japán Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium szerint a megújuló energiaforrások mellől egy jó ideig még nem lehet elhagyni a nukleáris energiát, s a Fukusimát megelőző reaktorépítési tervek tekintetében is nagy körültekintést igényel a teljes átállás. Az Institute for Sustainable

Átállás megújuló energiára 2050-ig, ISEP

Energy Policies (ISEP) szerint első lépésben a már említett energiahatékonyságra alapozhatnak, s a kevesebb energiát ideális esetben teljes mértékben megújuló forrásokból nyernék, ahogyan az a hatodik ábrán látható. Kevésbé magabiztos, ugyanakkor reálisabb az ISEP által 2008-ban létrehozott japán megújuló energiapolitikai platform első elemzése, ami a megújuló forrásokat a 2050-es energiafelhasználás 67%-ában határozza meg (ld. 7. ábra). A kormány mellett a japán cégek is elkötelezettek a jövő környezeti fenntarthatóságának megalapozásában. Az Epson létrehozta saját 2050re vonatkozó vízióját, amely szerint termékeik teljes életciklusában 90%-kal csökkenthető a széndioxid-kibocsátás. A Toshiba elsősorban az értékteremtés fokozása, a túlnépesedés környezeti kárainak csökkentése és a kibocsátás radikális visszavágása által tartja elképzelhetőnek a Föld élővilágával harmonikus életforma kialakítását 2050-re.

Technológia Japán évtizedek óta kiemelkedik technológiai vívmányaival, s a jövőben új stratégiai tudományágakat jelölnek ki, s új technológiai politikát alkotnak. Ezek választ akarnak nyújtani az új kihívásokra, amelyekkel az ország 2050-ben vezető ázsiai hatalomként kíván szembe nézni. A globális problémákat, mint a környezet romlása, a népességnövekedés, az emberiség fenntarthatósága, a Science Council of Japan által alkotott nemzeti vízió részeként kívánják megoldani. A tudományban és a technológiában nem csupán az iparágak fejlesztési lehetőségeit, hanem a szélesebb társadalom boldogságának eszközét látják benne. Felhalmozott tudásukat és technológiai potenciáljukat azonban nem egyedül, hanem más ázsiai országokkal együttműködésben kívánják kihasználni, hiszen képesek segítséget nyújtani nagyszabású befektetések kivitelezésében.

133

Afrika: 2050 Szerző: Czirják Ráhel

Nyugaton, a fekete kontinens nevét hallva a legtöbb embernek a segélyezés, járványok, fegyveres konfliktusok és az éhínség jut eszébe. Ám Ázsiából, vagy magából Afrikából nézve a kontinens teljesen más képet fest. Afrika gazdaságilag az elmúlt évek második leggyorsabban növekvő kontinense, ahova egyre jelentősebb mértékű ázsiai – elsősorban kínai – tőke áramlik. A fekete kontinens egyben a leggyorsabban urbanizálódó térség is a Földön. De vajon mit tartogat a jövő Afrika számára? Folytatódnak ezek a kedvező tendenciák, vagy inkább kedvezőtlen folyamatok fognak bekövetkezni? Írásunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Demográfia A Földön jelenleg megközelítőleg 7,3 milliárd ember él. Közülük minden hetedik Afrikában. Az évszázad közepére a világ összlakossága az ENSZ előrejelzései szerint 8,7-10,8 milliárdra növekszik majd – attól függően, hogy az alacsony, közepes vagy magas értékeket definiáló szcenáriót vesszük figyelembe. A közepes forgatókönyv szerint 2050-ig a teljes népességnövekedés 50%-a Afrikában fog lezajlani, ahol 1,3 milliárddal többen lesznek, mint ma. Így az évszázad közepére a világ összlakosságának 25%át a fekete kontinens fogja adni, Ázsia részesedése pedig 54%-ra csökken majd – a jelenlegi 60-ról.

évi átlagos növekedési üteme 2,4%, de az évszázad közepére már csak 1,8% lesz. Ez a termékenységi ráta csökkenésével magyarázható, vagyis az egy szülőképes korú nőre jutó átlagos gyermekszám csökkenni fog. Ez olvasható le a 2. ábráról is.

Ám a fekete kontinensen ez a látványos népességszámbeli gyarapodás egy folyamatosan lassuló növekedés eredménye lesz. A teljes kontinens jelenlegi

134

Ez a növekedés a kontinens egészéhez hasonlóan az évszázad közepére fékeződni fog, 1% alá süllyed. 2050-re lakosság előre láthatóan 354 millió fő lesz. Afrika össznépességéből legkisebb arányban a déli régió részesedik – itt ma kb. 63 millióan élnek – és ez várhatóan a jövőben sem fog változni. Ugyanis az ENSZ becslései szerint a jelenlegi 0,89%-os évi növekedési rátája 2050-re 0,46%-ra csökken majd. Így ekkor – a közepes forgatókönyv szerint – 78 millióan fognak Dél-Afrikában élni. Afrika jelenleg egy rendkívül fiatal társadalommal rendelkezik: a 17 év alattiak össztársadalmon belüli aránya kb. 50%. Ennek következtében a kontinensnek úgynevezett piramis alakú korfája van. Ez látható a 3. ábrán, ahol a népesség nemenként és ötéves korcsoportonként van ábrázolva.

Urbanizáció Az ENSZ statisztikái szerint 2007 óta elmondható, hogy egy városi világban élünk, ugyanis a globális urbanizációs ráta (városlakók aránya a teljes népességen belül), ekkor lépte át az 50%-os küszöböt. Vagyis innentől kezdve az emberiség több mint fele urbánus térségben él. Az ENSZ World Urbanisation Prospects (2014) előrejelzése szerint a tendencia a jövőben is folytatódik, így 2050-re a Föld népességének 66,4%-a lesz városlakó, ami több mint 6,3 milliárd főt jelent. Ám a kontinensek között jelentős eltérések mutatkoznak: míg a fejlett világ és Latin-Amerika országaiban a lakosság csak kis hányada (20-30%) él vidéken, addig Afrikában és Ázsiában ez az érték még 50% felett van. Az ENSZ szerint e két kontinens városlakóinak aránya 2050-re már meghaladja a rurális térségekben élőkét: várhatóan 63,4% lesz. Abszolút számokat vizsgálva viszont a globális Dél városaiban több ember él, mint a fejlett országokéban: előbbi térségben számuk már most több mint 3 milliárd fő, 2050-re pedig 5,2 milliárdra növekszik, utóbbi régióban pedig kevesebb, mint egy milliárdan élnek városokban, a század közepére számuk pedig 1,1 milliárd lesz.

2050-re a népességszám növekedésének lassulásával, és a születéskor várható élettartam növekedésével – a jelenlegi 56-ról 2060-ra 70 évre fog növekedni12 – Afrika társadalma idősebbé válik. A Termékenységi ráta alakulása Afrikában (1967-2047)

A Föld népessége kontinensenként (1950-2050)

A 21. század közepére a növekedés mértéke itt is lefékeződik – 2% alá csökken –, de a régió így is Afrika legnépesebb térsége lesz, 878 millió fővel. Az előző két régióhoz hasonlóan gyors népességnövekedést tud felmutatni a jelenleg 353 milliós Nyugat-Afrika is, ahol a lakosok évi átlagos növekedési üteme 2,6%. Az ENSZ közepes forgatókönyve szerint 2050-re a növekedés 2%-ra fékeződik. Lakossága így is megközelíti majd a 800 millió főt, aminek következtében továbbra is Afrika második legnépesebb régiója marad. A kontinens északi régiójában jelenleg 224 millióan élnek. A térség növekedési üteme alapján a sereghajtók közé tartozik: 1,76%-os értékkel az utolsó előtti.

Ha a kontinens népesedési mutatóit régiós bontásban vesszük górcső alá, kitűnik, hogy ez a növekedés közel sem egyenletesen fog megvalósulni. Jelenleg a leggyorsabb népességnövekedést felmutató térség Közép-Afrika, ahol a lakosság évi átlagos növekedési üteme majdnem 3%. Ebben a térségben jelenleg 152 millió ember él, akik száma 2050-re megközelíti a 370 millió főt. Ekkorra a növekedési ráta 2,1%-ra fog csökkenni, az ENSZ közepes forgatókönyve szerint. Növekedési ütem tekintetében Közép-Afrikától csak kevéssel marad el Kelet-Afrika, ahol a majdnem 400 milliós lakosság évente 2,7%-kal gyarapodik.

munkaképes korúak (15-64 év közöttiek) száma 2060-ra megháromszorozódik, így a piramis alakú korfa egyre inkább kiszélesedik, és méhkas alakú korfára kezd hasonlítani (4. ábra). Ez a demográfiai fejlemény gazdasági szempontból óriási előnyt jelenthet a kontinensnek, hiszen ez a gazdaságilag aktív lakosság növekedését, az eltartottsági ráta (vagyis a gyermek- és az idős népesség a gazdaságilag aktívak százalékában) csökkenését, növekvő nemzeti megtakarításokat jelenthet. Ám ahhoz, hogy ez a fajta népesedési tendencia pozitív gazdasági hatást eredményezhessen, Afrika államainak megfelelő számú munkahelyet kell biztosítania lakossága számára. E nélkül ugyanis csak a társadalmi feszültségek növekedése várható.

Afrika korfája (2010)

Afrika korfája (2050)

135

VISION 2050: Afrika

Afrikai megavárosok (2016, 2030) Régió Észak-Afrika Nyugat-Afrika Közép-Afrika Kelet-Afrika Dél-Afrika

Város, ország Kairó, Egyiptom Lagos, Nigéria Kinshasa, KDK -

Lakosságszám (2016) 19,1 millió 13,7 millió 12,0 millió -

– 2%-os értékkel –, Dél-Afrika után a második leglassabb a kontinensen. A városi lakosságszám gyarapodása az évszázad közepére az előrejelzések szerint tovább lassul: 2050-re 1,4% lesz. Ekkor 200 millióan fognak élni Észak-Afrika urbánus térségeiben, ám a kontinensen belüli részesedése 15%-ra csökken. Észak-Afrikában található Afrika legnagyobb megavárosa, a 19 millió fős Kairó, ami évi 1,8%-os növekedéssel 2030-ra 24,5 millió főre növeli lakosságát. Jelenleg a legmagasabb növekedési rátával KeletAfrika rendelkezik (4,35%), ahol Afrika teljes városi lakosságának ötöde él. Abszolút számok tekintetében ez több mint 100 millió főt jelent. A többi régióhoz hasonlóan az évszázad közepére a növekedés némiképp fékeződni fog, de még mindig 3% fölött marad. Ennek köszönhetőn városlakóinak száma 2050-re megközelíti majd a 380 millió főt. E régió erőteljes

A növekedési ráta alapján napjaink leggyorsabban urbanizálódó kontinense Afrika, ahol a városi lakosság évi 3,4%-kal nő. A növekedési ütem 2050re némiképp csökkeni fog – már „csak” 2,56% lesz. E rendkívüli lakosságszámbeli gyarapodás hatására az urbánus populáció a jelenlegi 505 millióról 2050re 1,3 milliárdra fog növekedni. Így a század közepére a világ városi lakosságából minden ötödik fő Afrikában fog élni. A kontinensen belüli növekedési tendenciák – a népességszám alakulásához hasonlóan – eltérően alakulnak a különböző régiókban. Afrika városlakóinak több mint harmada (33%) jelenleg Nyugat-Afrikában él: közel 160 millió fő. A térség növekedési rátája 4% fölött van, ám az évszázad közepére ez

136

várhatóan 3% alá csökken majd. 2050-re a nyugati régió 38%-kal fog részesedni a kontinens teljes városi lakosságából – itt több mint fél milliárdan fognak az urbánus térségekben lakni. Nyugat-Afrikában található a kontinens jelenlegi 3 megavárosának (10 millió főnél népesebb város) egyike, a nigériai Lagos. Az Atlanti-óceán partján fekvő metropoliszban 13,6 millióan élnek. Az ENSZ statisztikái szerint lakosságszámának évi átlagos növekedési üteme majdnem 4%, így 2030-ra várhatóan 24 millió főre növeli lakosainak számát. A kontinensen minden negyedik városlakó jelenleg Észak-Afrikában él, összesen 112 millió fő. A Mediterráneum afrikai részén az urbánus lakosság növekedése mérsékeltebb, mint például Nyugat-Afrikában

urbanizációját mi sem mutatja jobban, mint hogy 2030-ra itt is lesz majd megaváros: a jelenlegi 5,4 millió fős Dar es Salaam 2030-ra majdnem 11 millió fősre gyarapodik. A fekete kontinens középső részén az ENSZ adatai alapján 2015-ben 63 millióan éltek városokban, vagyis a térség részesedése a teljes afrikai városi lakosságból 13%. 2050-re várhatóan ez az érték 1 százalékponttal növekedni fog, mivel a városlakók száma megközelíti majd a 200 millió főt.Közép-Afrikában található Afrika harmadik megavárosa, a Kongói Demokratikus Köztársaság 12 millió fős fővárosa, Kinshasa, amely 2030-ra majdnem 20 milliós lesz. Afrika leglassabban urbanizálódó régiója – 1,43%-os növekedési rátával – Dél-Afrika, ami a kontinens városi lakosságából a legkisebb aránnyal részesedik (4%). Ám az évszázad közepére prognosztizálható további lassulás ellenére részesedését a kétszeresére növeli. Tényleges lakosságszám tekintetében ez a jelenlegi közel 38 millió főről több mint 55 millió főre való városi lakosságszámbeli növekedését fogja jelenteni. A megavárosok tekintetében viszont ez a régió fogja a leglátványosabb növekedést felmutatni, ugyanis 2030-ra a 6 megaváros harmadát Dél-Afrika fogja adni,

Város, ország Kairó, Egyiptom Lagos, Nigéria Kinshasa, KDK Dar es Salaam Johannesburg, DAK Luanda, Angola

Lakosságszám (2030) 24,5 millió 24,2 millió 19,9 millió 10,8 millió 11,6 millió 10,4 millió

Johannesburg és Luanda lakosságszámának 10 millió fölé emelkedésével. Afrika gyors urbanizációja óriási gazdasági lehetőség, és kihívás is egyben. A McKinsey Global Institute szerint a vidékitől a városi munkavállalás felé való eltolódása 20-50%-kal növeli a termelékenységet. A városokban összpontosul ugyanis a népesség, tudás, technológia, információ, így a gazdaság motorjaiként képesek funkcionálni. Ám Afrikában a városi lakosságszám növekedése olyan gyors, hogy azzal nem tud lépést tartani az infrastruktúra – lakásállomány, közlekedés, közszolgáltatások – fejlődése, illetve a munkaerőpiac sem képes felszívni az ide áramló munkaerőt. Mindezek következtében a lakosság jelentős hányada nyomornegyedekben kénytelen élni. Szubszaharai Afrikában az ENSZ legfrissebb adatai szerint 2014ben több mint 200 millióan éltek slumokban. És bár a nyomornegyed-lakók városi népességen belüli aránya az elmúlt években világszerte csökkenő tendenciát mutat (Afrikában az 1990-ben 70% volt, 2014-ben már „csak” 56%), abszolút számok tekintetében sajnos erőteljes növekedés figyelhető meg. Szubszaharai Afrika esetében ez az 1990-es 93 millióról 200,7 millió főre való növekedést jelenti. A fekete kontinensnek tehát meg kell oldania a nyomornegyed-problémát ahhoz, hogy a kontinens urbanizációja gazdasági és társadalmi előnyként realizálódjon számára, ne pedig a jelenlegi problémákat fokozza. Gazdaság Az Institute for Security Studies (ISS) 2011-ben a Denveri Egyetem Josef Korbel Nemzetközi Tanulmányok Iskolájával együttműködve elkészítette African Futures 2050 című előrejelzését, amelyben a kontinensre vonatkozó társadalmi és gazdasági előrejelzéseket tesznek. Bár a tanulmányban a kutatók külön felhívják a figyelmet, hogy a jövőre vonatkozó megállapításokat minden esetben fenntartással kell kezelni, mivel ezek a jelen tendenciák extrapolálása a következő évtizedekre, mégis érdekes információkkal szolgálnak.

137

VISION 2050: Afrika

Az afrikai régiók GDP-jének növekedése (2000-2060)41 Afrika Közép-Afrika Kelet-Afrika Észak-Afrika Dél-Afrika Nyugat-Afrika

2000 4,5 -1,4 7,5 3,9 5,4 4,1

2010 4,9 4,7 6,2 4,7 3,3 6,7

2020 6,2 7,2 7,9 5,5 3,9 8,8

2030 5,9 6,8 9,3 4,8 5,3 5,5

2050 5,3 2,8 8,3 3,7 4,5 4,6

2060 5,0 4,1 6,8 3,2 4,1 4,9

teljesítményének köszönhetően a világ második leggyorsabban növekedő régiója. Ám a gyors gazdasági növekedés a lakosság jelentős hányada számára nem éreztette hatását. A jövőre vonatkozóan az ISS előrejelzései alapján

Egy főre jutó GDP alakulása régiónként (PPP, 2008-2048) Az ISS szerint a következő évtizedekben az afrikai gazdaság felemelkedése várható, aminek oka főleg a munkaképes korú lakosság jelentős növekedése, és városokba költözése. Ennek hatására ugyanis a nemzetgazdasági ágazatok között jelentős eltolódás valósulhat meg a mezőgazdaságtól az ipar és szolgáltatások felé. A – vásárlóerő-paritáson mért – egy főre jutó GDP értékének kontinensen belüli alakulása a 8. ábrán látható. Ezzel kapcsolatosan az mondható el, hogy Afrika gazdasági növekedésének jelentős hányada, 1960 óta elsősorban az észak-afrikai régióból származik, az energia-alapú gazdaságoknak köszönhetően. Afrika gazdasági teljesítményéhez a dél-afrikai régió diverz gazdasága is jelentős mértékben hozzájárult. A 20. század második felében Kelet-Afrika egy főre jutó GDP-je 150, Nyugat-Afrikáé pedig 130 $ volt, míg Közép-Afrika értéke e tekintetben szinte semmit nem változott az 1960-as értékhez képest, így a gazdaságilag erős északi és déli, valamint a másik három régió közötti gazdasági rés – az egy főre jutó GDP alapján – megközelíti az 1500 $-t. Az előrejelzések szerint az egyenlőtlenségek e tekintetben növekedni fognak a kontinensen, mert míg Észak- és Dél-Afrika lakossága előreláthatóan 2040-re eléri a 7 500 $ évi bevételt, és ezzel a középosztály tagjává válik, addig például Közép-Afrikában ez az érték csak 2000 $ lesz.Afrika az elmúlt évek gazdasági

138

Afrika gazdasága 2050-re meghaladhatja a 13 billió $-t, amivel felülmúlja majd az USA vagy az EU 2010es gazdasági méretét. Ehhez 5,1%-os éves növekedést kell produkálnia a kontinensnek. A GDP növekedéssel kapcsolatosan az Afrikai Fejlesztési Banknak is vannak előrejelzései. Az ISS-hez hasonlóan a kontinens GDP-növekedését az évszázad közepére 5%-ra teszi. Ám az optimista előrejelzések ellenére a kontinens társadalmának nagy kihívásokkal kell szembenéznie. Ugyanis az extrém szegénység mértéke Az Afrikai Unió 2015. január 30-31-én, az etióp fővárosban, Addisz-Abebában tartott gyűlésén fogadta el az Agenda 2063 című dokumentumot, amely a fekete kontinens számára a belátható jövőre vonatkozó vízió és cselekvési terv is egyben. A dokumentum felszólítja Afrika társadalmának minden szegmensét, hogy fogjon össze annak érdekében, hogy közös célokon és közös küldetésen alapuló prosperáló és egységes kontinens jöhessen létre a közeljövőben. Az agenda összesen hét célkitűzést, törekvést nevesít: 1. Inkluzív növekedésen és fenntartható fejlődésen alapuló prosperáló Afrika; 2. A pánafrikanizmus eszményén és Afrika reneszánszának vízióján alapuló integrált, politikailag egységes kontinens; 3. Afrika, mint a jó kormányzás, demokrácia, emberi jogok tiszteletben tartása, az igazság és jogállamiság kontinense; 4. E gy békés és biztonságos Afrika; 5. Erős kulturális identitással, közös örökséggel, értékekkel és etikával rendelkező kontinens; 6. Afrika, aminek növekedése a saját embereinek potenciálján – főleg a nőkön és fiatalokon alapul –, ami gondoskodik a gyermekekről; 7. Afrika, mint egy erős, egységes és befolyással bíró globális játékos és partner.

továbbra is magas lesz, a helyenként 5-7%-os GDP növekedés mellett is. Az ISS szerint bár az arányokban lehet csökkenés, az abszolút értékek tekintetében az extrém szegénységben lévők száma 300 millió fő körül marad a kontinensen. A kontinens külkapcsolataira vonatkozóan pedig az ISS szerint Afrika egyre inkább kelet felé fog fordulni – gazdasági tekintetben –, míg a fejlesztési együttműködés és a jó kormányzás eszméje továbbra is nyugatról fog érkezni. Kína és India egyre meghatározóbb szereplő lesz a fekete kontinens számára, ám ennek ellenére Európának továbbra is fontos gazdasági szerepe lesz. Agenda 2063 Az eddigiekben bemutatásra kerültek, hogy a különböző intézetek, intézmények szerint, milyen jövő vár Afrikára, a jelen tendenciákat alapul véve. Ám a kontinens megfogalmazta saját célkitűzéseit is, amelyeket a 21. század második felére el kíván érni. A célkitűzések meghatározása és kifejtése után az Agenda 2063 című dokumentum egy végrehajtást, monitorozást és értékelést végző intézmény felállításáról rendelkezik, ami elszámoltathatóvá és átláthatóvá tenné a célkitűzések megvalósulását. Az intézetnek széles körű feladatai lennének • nemzeti, regionális és kontinentális szinten a vezetők és érintettek azonosítása, és felelősségi köreik kijelölései;

• szakpolitikai ajánlások megfogalmazása, amelyek nemzeti, regionális és kontinentális szintű végrehajtása hozzájárulna az Agenda 2063 céljainak megvalósulásához; • az Afrikai Unió munkájának felülvizsgálata az Agenda 2063 végrehajtásának aspektusából; • erősíteni, és hasznosítani a regionális gazdasági közösségeket, mint az Agenda 2063 végrehajtásának, monitorozásának és értékelésének koordinálását végző kulcsszereplőit; • támogatni az Afrikai Unió intézményeit (Afrikai Unió Bizottsága, NEPAD Tervezési és Koordinációs Ügynöksége, stb.), amelyek szintén fontos szerepet töltenek be az Agenda végrehajtásában, illetve az eredmények nyomon követésében és értékelésében; • egyéb partnerekkel – például az Afrikai Fejlesztési Bank, az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága, stb. – való együttműködés elősegítése; • éves szinten fórumot biztosítani az érintettek számára, hogy nyomon lehessen követni a megvalósítás előrehaladását nemzeti, regionális és kontinentális szinten is. Ezen tanácskozások eredményeként az elhangzottakat összefoglaló Agenda 2063 Éves Nemzeti Jelentés című dokumentumok kerülnének benyújtásra az Afrikai Unió bizottsága számára. A kontinens tehát elkötelezte magát az átfogó és visszafordíthatatlan átalakulás és fejlődés mellett, amihez hosszú út és kemény munka vezet, de mindenképpen a fekete kontinens javára válik majd.

139

140

141

Az exponenciális robbanás Szerző: Mányai Csaba és a TXD csapata

A technológiai fejlődés exponenciálissá vált. Fenekestül felforgatja az életünket, utat nyitva olyan helyekre, amelyeket korábban el sem tudtunk képzelni, az összekapcsoltság és komplexitás terén pedig olyan robbanásokat okozva, amelyek megváltoztatják a játékszabályokat. Sokan úgy vélik, hogy az Exponenciális Technológia megment majd bennünket – mások úgy vélekednek, hogy felgyorsítja sorsunk spirálját. Bárhová is vezet bennünket azonban, egy dolog biztos: garantáltan meg fog valósulni. Mindaz, ami körülvesz bennünket, ezt bizonyítja. Átformálja a valóságunkat, képességeinket és kihívásainkat. Ahogyan azonban egyre gyorsuló ütemben utazunk a jövő felé, talán arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy továbbra is emberek maradtunk. Az Exponenciális fejlődés nem egyenletesen oszlik meg, és csak éles egyenlőtlenségek árán képes bőséget teremteni. Továbbra is elszakítanak bennünket a kérdések. Továbbra is elválasztanak egymástól a különbségek. Továbbra is érezzük szükségleteink terheit. Valóban létezik megoldás? Valóban meg tud menteni bennünket az Exponenciális? Vagy az a sorsunk, hogy szenvedjünk? Igen, létezhet megoldás erre a kihívásra. Ahogyan a technológia exponenciális hurkokban hihetetlen magasságokba szökell körülöttünk, korábban példátlan potenciált és lehetőségeket teremt. Bármilyen soknak is tűnik ez azonban, nem biztos, hogy elég. A benne rejlő valódi lehetőségeket csak akkor ismerhetjük fel – és a legpusztítóbb csapdáit csak akkor kerülhetjük el –, ha a történet emberi oldalát is engedjük kibontakozni. Meg kell találnunk, majd megőriznünk az egészséges egyensúlyt. Ehhez azonban át kell formálnunk a gondolkodásunkat, újra kell gondolnunk a kérdéseinket, a megoldásainkat, valamint újraterveznünk a rendszereinket. Ön most egy olyan gondozott kötetet tart a kezében, amelyben feltáró és remélhetőleg gondolatformáló esszék mutatják be, hogyan bontakoztathatjuk ki önmagunkat és rendszereinket ebben az új világban. Az esszék izgalmas utazásokra hívnak bennünket, fontos kérdéseket tesznek föl, és tartalmas

142

„A technológiai fejlődés exponenciálissá vált. Fenekestül felforgatja az életünket, utat nyitva olyan helyekre, amelyeket korábban el sem tudtunk képzelni.” megoldásokat tárnak fel. Ráadásul bármennyire is függetlenek a tanulmányok egymástól, számtalan kapcsolódást fedezhetünk fel. Valamennyi esszében közös például, hogy kapcsolódnak az „Egyedül ÉS Együtt”, a 2017-es TEDxDanubia témájához. Szerzőik az előadóink, kutatók és TXD közösségi tagok, a témák között pedig akadhatnak olyanok, amelyekről már Ön is hallott egy-egy beszélgetés során, vagy lehet, hogy a téma egy teljesen más megközelítésű kalandra hív. Bízunk benne, hogy a megfogalmazott elképzelések annyi örömet, csodát és inspirációt nyújtanak Önnek is, mint nekünk…

143

Hibrid gondolkodรกs

144

145

Hibrid gondolkodás Szerző: Dr. Arndt Pechstein

A berlini Dr. Arndt Pechstein számos díjat nyert vállalkozó, coach, az idegtudomány, a biomimikri (a biológia által inspirált innováció), a design-gondolkodás (felhasználóközpontú innováció) és a digitális üzleti modellek szakértője. Vállalatok és szervezetek részére nyújt tanácsokat az agilis innováció, adaptív vezetés, tanulási hálózatok, valamint egy új digitális szemléletmód terén. Arndt a phi360.eu innovációs cég és akadémia ügyvezetője, valamint a német biomimikri think-tank alapítója és igazgatója. Olyan úgynevezett közösen alkotó, közösségi tervezésen alapuló változás-stratégiákat és programokat tervez, amelyek az emberi viselkedést valamennyi ágazatban befolyásolhatják, az autóipari, banki, gyógyszeripari és energiaipari ágazattól kezdve a gyártásig, e-kereskedelemig és oktatásig. Arndt a technikai és analitikus tudást ötvözi a humán kognitív és intuitív magatartással és kreatív megközelítésekkel, így hozva létre fenntartható és többféle léptékre igazítható megoldásokat egy összetett és exponenciális világban.

ahol meghatározott szabályok betartásával feljebb léphettünk a ranglétrán, és több személyt és szakterületet irányíthattunk. Végül – legalábbis meg voltunk erről győződve – a kemény munkát a jól megérdemelt nyugdíjas évek követték. Később azonban történt valami. Rejtélyes módon a technológiai fejlődés gyorsulni kezdett, és egyszer csak egy eluralkodott káoszban találtuk magunkat, amit komplexitásnak és a diszruptív technológiák korának nevezünk. Ideje felmérnünk a valóságot!

A bizonyosság és irányítás korának vége Többségünk egy kiszámíthatónak tűnő világban nőtt fel. A lineáris gondolkodás korában nevelkedtünk. Életutunkat egy olyan oktatási rendszerben kezdtük, amely a tudás ismétlését, a versengést és az egyéni érdemet jutalmazta. Ez nem túl meglepő, mivel ez a társadalom első iparosodásának korából származik, amikor a mechanikus munkához strukturált munkaerőre volt szükség. Tanulmányaink befejezése után munkába álltunk valamelyik rangos szervezetnél,

146

Mindaz, ami történt, váratlannak nem mondható. A lineáris szemléletmód feltételezésével és egy mechanisztikus rendszer részeként egy egyszerűsített világnézet csapdájába estünk. Kiderült, hogy az élet soha nem volt még ennyire egyszerű és kiszámítható a földön. Míg a kulturális örökségünk (amely a 18. századi felvilágosodás korából származik, amikor a ráció fontosságát kezdtük hangsúlyozni és a világot tudományágakra osztottuk) mérhetetlenül sikeressé tett bennünket, ugyanakkor kényelmes, minden eredetiséget nélkülöző gondolkodásmódra is csábított bennünket, ellenőrzési struktúrák szemszögéből, egyszerűsített modellek alapján. Mindeközben a technológia mindig is exponenciálisan fejlődött. Az

exponenciális fejlődés egyetlen problémája az, hogy a kezdeti szakaszában észre sem vesszük. Összetévesztjük az egyszerű, lineáris növekedéssel, amikor a klasszikus felülről lefelé haladó megközelítések és ellenőrzési struktúrák láthatóan jól működnek. Majd később egy varázslatos pillanatban „hirtelen” úgy érezzük, hogy elveszítettük az uralmat.

Az exponenciális növekedés és a lineáris gondolkodás diagramja

A digitális humanizmus korába léptünk Ismer vén azokat a zavarokat, amelyeket ez a nagyütemű gyorsulás okoz, hogyan maradhatunk a felszínen? Hogyan oldhatjuk meg a problémákat, vezethetünk agilis szervezeteket az összefonódó világunkban, valamint hogyan hozhatunk tanult döntéseket az innovációs stratégiákkal és a lehetséges jövőkkel kapcsolatban? A 20. századi szemléletmódokkal kétségkívül nem oldhatjuk meg azokat a kihívásokat, amelyekkel szervezetként és emberiségként szembe kell néznünk. Az analitikus módszerek önmagukban, a lineáris gondolkodásmód, valamint a felülről lefelé irányuló hierarchiák egyre inkább csődöt mondanak egy olyan világban, amely folyamatosan egyre szervezettebbé és összefonódottabbá válik, ahol a társadalmi és globális dinamika változik, és ahol az összekapcsoltság következtében a komplexitás robbanásszerűen nő. Ezért ma minden eddiginél nagyobb szükségünk van új megközelítésekre, valamint gondolkodási, szervezési és irányítási formákra. Hibrid Gondolkodás: A 21. századi megoldás receptje Az elmúlt években több globális szervezettel dolgoztam együtt, és munkám során számos korlátba ütköztem az innováció és változás megközelítései terén. Miközben innovációval, fenntartható értékteremtéssel kapcsolatos szervezeteket vezettem, valamint átalakítással és változással foglalkozó projektekben dolgoztam, kidolgoztam és teszteltem a Hibrid Gondolkodás megközelítést ezeknek a hiányosságoknak a leküzdésére. A Hibrid Gondolkodás a legkorszerűbb módszereket, kereteket és eszközöket kombinálja és integrálja egy olyan innovációs motorban, amely a tartalmas értékteremtés és eredményes változás vezérlője. Egy olyan világban, ahol szinte mindennek a határa (analóg-digitális, ember-gép-természet, helyi-globális, termékszolgáltatás-élmény, kezdő vállalkozás – vállalat,

Négy lépés a 21. századi innovációhoz

analitikus – kreatív) elmosódott, a Hibrid Gondolkodás a különböző pólusok közti lehetőséget aknázza ki egy gradiens mentén, továbbá a komplexitást és diverzitást előnnyé formálja. A Hibrid Gondolkodás nem csupán egy megközelítést jelent, hanem egy új, teljes 21. századi szemléletmódot. Az alábbiakban olvasható a Hibrid Gondolkodás négy integrált szintje, amely segít az egyéneknek és szervezeteknek a komplexitás kezelésében és irányításában egy összefonódó, digitális világban: • A z Innovációs Forrás: a természettől tanulás biomimikri segítségével; • A z Intelligens Szereplő: agyunk teljesítményének letapogatása az idegtudomány segítségével; • A Hálózati Hatás: a hálózatok hasznosítása agilis módszerekkel; • Rendszerintegrálás: élhető megoldások létrehozása körkörös és platform tervezéssel. 1. Az innovációs forrás Ösztönzés az élő rendszerektől: Tanulás a természettől biomimikri segítségével. A kihívások, szervezetek és technológiák a vezérelhetőtől a múlékony felé, a lineáris struktúráktól a folyékony hálózatok

147

hibrid gondolkodás

évmilliárdjait egy kreatív innovációs folyamatban sűríti össze, hogy a diszruptív innováció élén járjon és paradigmaváltást katalizáljon. Az állandó fejlődés és a kontextuális szükségletekhez való alkalmazkodás évmilliárdjain keresztül a természeti rendszerek okos megoldásokat fejlesztettek ki az élet minden területére, az erőforrások hatékonyságától, az értékhálózatoktól, az együttműködéstől, az önszerveződéstől és a rajintelligenciától (Swarm Intelligence) kezdve a mobilitásig, okos anyagokig és a gyors prototípus-gyártási technológiákig (additive manufacturing, AM). A biológiai rendszerek a zavarok idején rugalmasak és

felé, valamint a mechanikustól a szerves felé változik. Ezért bölcs döntés lehet olyan rendszerekből meríteni inspirációt, amelyeket hálózatokhoz terveztek és abban működnek. Az ilyen tulajdonságokkal felvértezett rendszerek – biológiai organizmusok és rendszerek – mindenütt jelen vannak, fejlődésük pedig több milliárd év óta tart. Ennek az evolúciós folyamatnak vagyunk az eredményei, hasonlóképpen a bolygónkat benépesítő több millió egyéb fajhoz. Együtt olyan összetett, egymáshoz kapcsolódó rendszereket alkotnak, amelyek áttörő innovációkra képesek. Egyre több innovatív szervezet tűzte ki célul ezekek az ismereteknek és stratégiáknak a hozzáférhetővé és mozgósíthatóvá tételét annak érdekében, hogy stratégiai előnyt szerezzenek a tanulási és fenntartható hálózatok bevezetéséhez, alkalmazásához és építéséhez. A hálózatok, önszerveződések és együttműködések egyre inkább kezdik a korábbi hierarchia, ellenőrző rendszerek és verseny helyét. Azonban hogyan hozunk létre olyan önszerveződő rendszereket (csapatok csapatait), amelyekben elegendő visszajelzési mechanizmus és információ cserélődik fel átláthatóan? Ha megvizsgáljuk a természetet, könnyen választ kaphatunk ezekre a kérdésekre. Azt a folyamatot, amikor a természetet tekintjük modellnek, valamint hatékony stratégiákat és tervezési alapelveket alkalmazunk a természeti rendszerekből, biomimikrinek nevezzük. A „biomimikri” terminus

148

a görög bios (élet) és mimesis (imitál, utánoz) szavakból származik. Míg a biológiai tervezési elvek a termékinnovációban és –tervezésben jelentős figyelemre tettek szert, addig a folyamatok és akár teljes szervezetek forradalmasításának képessége nagyrészt feltáratlan még. A biomimikri biológiai rendszereket elemez, elvonatkoztatja a tervezési elveiket és funkcionális mintáikat, majd továbbítja azokat a problémamegoldás felé. A teljes rendszerekben való gondolkodást felelős innovációval társítja a piaci kereslettel összhangban egy változékony és törékeny világban. A biomimikri - amely egyszerre gondolkodásmód és módszer – az evolúció

„Míg a biológiai tervezési elvek a termékinnovációban és –tervezésben jelentős figyelemre tettek szert, addig a folyamatok és akár teljes szervezetek forradalmasításának képessége nagyrészt feltáratlan még. ”

erősek, továbbá adaptív viselkedéseket jelenítenek meg különböző körülmények széles spektrumán át. A biomimikri a biológiai rendszerek teljes skáláját alkalmazza – mikroszkopikus sejtektől kezdve teljes ökorendszerek komplex viselkedéséig – modellként, valamint biológiai tervezési elveket alkalmaz, ezáltal új és nem várt lehetőségeket tár fel a megoldáskereséshez. Az egyre összetettebb rendszerek és kihívások kezelésének globális igényével párhuzamosan a biomimikri alkotja a hiányzó összekötő kapcsot az emberi fejlődés és a planetáris előrelátás között. Ez a lelke annak, ahogyan újítunk, dolgozunk, és a jövőben gondolkodunk, valamint – más módszerekkel ellentétben – képes arra, hogy teljesen újszerű és életképes megoldásokat teremtsen szinte bármilyen területen. A szervezeti kontextusra alkalmazott biomimikri egyik példájaként említhetjük a hálózatok kollektív intelligenciáját, ahogyan azt a rajzó rovarok esetében figyelték meg. Ez az alapelv hatalmas transzformatív képességet rejt magában a szervezetek, vállalkozások és társadalmak számára. A méhek például a méhkason belül kifinomult mozgásminták segítségével kommunikálnak. Míg a méhek többsége stabil mintázatokat erősít meg, vagyis az élelem bevált forrásokból való beszerzését, addig néhány egyed új terepeket derít fel, valamint izgatottságot és sokszínűséget idéz elő a méhkasban. Kezdetben ezeket a jelzéseket figyelmen kívül hagyják, azonban amint a bevált források apadni kezdenek, egyre több méhben tudatosul másik lehetőség. Kifinomult visszajelzési rendszerek (erőforrás allokáció és imitáció) segítségével végül egy új mintázat keletkezik és indít el változást. Az ilyen változás kizárólag az önszerveződésen, a szoros visszajelzési rendszereken és a hálózati logikán

alapul. Nincsen felülről alulról formálódó döntéshozatal. Hasonló mechanizmusok működnek a költöző madárrajokban. A vezetőség többször változik, mivel egyik egyed sem ismeri a teljes repülési útvonalat, és fizikailag egyikőjük sem lenne képes az egész úton vezetni. Míg a biomimikri inspirációs forrást és tervezési elveket kínál nekünk, nem ad magyarázatot arra, hogyan aktualizáljunk egy átmeneti időszakot és idézzünk elő változást az emberekben. Intelligens szereplőkként az agyműködés és az ideghálózat alapelveinek megértése és alkalmazása döntő szerepet tölt be a sikeres transzformációs törekvésekben.

Biológiai alapú betekintések digitalizációhoz

Az 1. és 2. rendszerek elhelyezkedése és tulajdonságai

149

hibrid gondolkodás

2. Az intelligens szereplő Intuíció és kreativitás mint az agy létfontosságú erőforrásai: Mit tanulhatunk az idegtudománytól? A biológiában két sikeres stratégia bontakozott ki a komplexitás kezelésére. Az első stratégia az intelligencia elosztása több ezer (vagy millió) raj-formázó organizmuson (az ún. szuper-organizmusokon) keresztül. Ez az erőteljes mechanizmus több rovarfaj számára lehetővé tette, hogy bolygónk szinte valamennyi kontinensét benépesítsék. A második, még sikeresebbnek bizonyult stratégia az agyunk fejlesztése, amelyben az intelligencia több milliárd egymással kapcsolódó idegsejt tevékenységi mintázatainak újonnan létrejövő hatását jelenti. Az agyműködés megértése és alkalmazása kulcstényezőt jelent a változáshoz, valamint a lehetséges jövők előrejelzéséhez és vezérléséhez. Míg az idegtudomány bőséges információt kínál az idegek működéséről, addig a jelenlegi kultúránk gyökeresen ellentétes azzal, amiben az agyunk jó. Ez a felvilágosodás és az iparosodás egyik eredménye. Az elmúlt két évszázad erős hangsúlyt fektetett a tudományos-elemző megközelítésre. Ez az analitikai hangsúly mély szakosodást eredményezett: a világot tudományágakra és mechanisztikus szervezeti modellekre osztották fel, világosan meghatározott körvonalakkal, hatalmi struktúrákkal és hierarchiákkal. Az ipari forradalommal és a tömegtermeléssel párhuzamosan a töredékes gondolkodás kultúrája és a gyártósori mentalitás vált normává. Racionális és analitikus megközelítések, kulcs teljesítménymutatók (KPI-k)

150

és intézkedések önmagukban szolgáltak indokolt döntések alapjául. Míg ez a stratégia az egyszerű és az összetett kontextusokban egyaránt jól működik, addig drámai módon kudarcot vall akkor, amikor összetett kontextusokkal és kihívásokkal kell foglalkoznia. Agyunk jóval többre képes, mint amennyire jelenleg használjuk. A tudatelmélet és a kettős folyamatelmélet szerint az agyunk kétféle módban működik: az 1. és a 2. rendszerekben. Az 1. rendszer szerinti gondolkodás olyan körülmények között működik, amelyek nem egyértelműek, amikor a kimenetek és a kockázatok ismeretlenek. Ez az agyunk reflektív módja. Az evolúciós módszer szerinti vizsgálat és szimuláció segítségével az 1. rendszer képes kezelni a komplexitást és a változást. Folyamatai az agyunk evolúciós tekintetben jóval idősebb részéből, a limbikus rendszerből származnak. Ez a rész felelős az öntudatlan, intuitív cselekedetekért, az empátiáért, bizalomért és döntéshozatalért. Az érzelmek, társas érintkezések és személyes dinamika fontos szerepet töltenek be az 1. rendszerben. Az 1. rendszerben működő abduktív érvelésmód tökéletesen alkalmas az olyan ártalmas és összetett problémákhoz, amelyeknek az eredménye előre nem látható. A 2. rendszer ezzel szemben előre látható és viszonylag egyszerű feltételek mellett aktív. Ez az algoritmikus válasz a tapasztalataink és mentális modelljeink alapján. A 2. rendszer folyamatai az inkább evolúciós mint fiatal agykéregben zajlanak, amelyek a tudásért, a racionális-analitikus készségekért és a nyelvért felelősek. Ez a rendszer vesz részt a tudatos,

deduktív érvelésben, amely legjobban az egyszerű és előre kiszámítható helyzetekben működik. Egy olyan világban, ahol a körülmények állandó áramlásban vannak, a túléléshez nélkülözhetetlen az analitika és a kreativitás, valamint a racionalitás és intuitív gondolkodás kiegyensúlyozott kombinációja. Az előttünk álló kihívások integrált és rendszerszerű gondolkodást követelnek meg, amely a látszólag összefüggéstelen témák asszociatív összekapcsolásával indít. Hasonlóképpen, a tapasztalatok a folyamatoknál, termékeknél és szolgáltatásoknál jobban kezdik befolyásolni az emberek magatartását és hitét. A felfedezés, a tapasztalatszerzés és a tanulás egyre értékesebbek,

mértékben növekszik. Az együttműködő, nyílt forráskódú megközelítések, valamint a közös alkotás, formátumok mind ennek az új korszaknak a jelzői. Az önszerveződés, visszajelzési mechanizmusok, ismétlések és a kudarcokat tanulási lehetőségként felfogó kultúra mind ennek a trendnek az alapelvei. A komplexitás csak a minta-felismeréssel kezelhető, amely cserében önszervezett hálózatokat igényel: csapatok csapatait, amelyek szabadon osztanak meg információkat és rendszeresen cserélnek vis�szajelzéseket. A hálózatba szerveződött rendszerek célja az, hogy az egyéneket összehozza a teljesítményük, képességeik és tudásuk megszilárdítása érdekében, valamint megakadályozza a csőlátást. A fix

mint a tudás és a mérés. Ami a kreatív feladatokat és a változási folyamatokat illeti, az emberek csak legbelül lehetnek motiváltak és akkor teljesíthetnek legjobb képességük szerint, ha az autonómia (önmaguk irányítása és kreativitás), a tanulás (személyes fejlődés és beteljesülés) és önazonosság (valós cél) konvergálnak.

struktúrák szerves, szabályozható organizmusokká válnak, amelyek képesek a komplex körülményeket tökéletesíteni és a jövő kihívásainak megfelelni.

„Agyunk jóval többre képes, mint amennyire jelenleg használjuk.” Az agyműködés megértése lehetővé teszi számunkra, hogy az emberek által irányított változást vezéreljük. Az innováció és a változás egy másik nélkülözhetetlen alkotóeleme azonban a hálózatok újonnan létrejövő hatalma. Az egyének önmagukban nem képesek elképzeléseket vagy szervezeteket átalakítani.

Mindez alig tér el az emberi agytól, ahol több milliárd idegsejt cserél információt nagysebességű kapcsolatok révén: hasonlóképpen, a felhőtechnológiák és a kollaboratív közösségi vagyon meghaladja az egyes személyek képességeit, számos egyén agyát kollektív szuperintelligenciához kapcsolva. A Tervezési Gondolkodás folyamata, valamint kollektív felhő intelligenciát és megosztott kreativitást teremtő csapatok (WeQ)

3. A hálózat hatása A megjelenés és együttműködés tervezése: Közös alkotás megoldásai agilis módszerekkel A jövő többé már nem az egyén köré épül. A közös gyakorlat sokkal inkább egy együttműködő munkakultúra, valamint a készség és szakértelem sokszínűségének integrációja felé mutat. E megatrend alapja az ún. WE-tulajdonságok („WeQ” az IQ helyett), amely az újonnan létrejövő hálózati intelligenciához és megosztott kreativitáshoz vezet. A társadalom minden ágazatát forradalmasítják, amely az oktatástól és kutatástól kezdve a munkahelyig, vállalati kultúráig, valamint az innovációs gyakorlatokig terjed. A kíváncsiság, kritikai gondolkodás, kreativitás és az információ átláthatósága korábban előre nem látott

151

hibrid gondolkodás

Ez a társadalmi átalakulás, ahol az együttműködés és a megosztott adatok révén történő megosztás egybeesik a megosztott szervezeti struktúrákkal, egy olyan társadalom és gazdaság számára nyit utat, amely globálisan is összekapcsolt és helyileg is irányított. Az ilyen fejlődés a társadalom valamennyi ágazatában egyértelmű. 2016-ban a Bosch vezérigazgatója, Volkmar Denner bejelentette az egyéni bónuszok eltörlését a kollektív azonosság és motiváció támogatása érdekében. A hálózatok és az együttműködés válnak az exponenciális dinamikával való foglalkozás meghatározó szabványává. Ezzel a trenddel párhuzamosan azok az innovációs módszerek válnak igazán népszerűvé, amelyek a csapat együttműködésére építenek, valamint magukban foglalják az emberek szükségleteit és vágyait. A Tervezési Gondolkodás (Design Thinking) egy olyan felhasználó-központú, közösen alkotó módszer, amely változatos eszközöket és ismétlődő folyamatokat alkalmaz a vállalati és az innovációs kultúra átalakítása és a problémamegoldás új módszerei érdekében. A heterogén csapatokban folytatott együttműködő munkát olyan strukturált folyamattal ötvözi, amely a csapatokat kreatív magabiztossággal és a felhasználó-központú innovációkat formáló eszköztárral vértezi fel. A transzformatív hatások rövid időn belül megvalósulnak az ismétlődő módban és hipotézis-vezérlésű validációs folyamatban. Elsőként a felhasználó kutatást végez a fájó pontok és az elvégzendő feladatok vizsgálatára, majd a folyamat azonosítja és meghatározza egy adott kihívás tényleges problémáját és a kívánatos tervezési megoldásokat. Agilis, ismétlődő tesztelési módban (építés-mérés-tanulás) a megoldási prototípusok ismételten kerülnek tesztelésre és végül kivitelezésre. Az olyan agilis megközelítések, mint a Design Thinking (Tervezési Gondolkodás), a Lean Start Up (Lean Kezdés) és a Scrum (Ös�szecsapás) a 21. század munkahelyéhez nélkülözhetetlen kultúrát teremtenek. Segítségükkel nem csupán üzleti lehetőségeket formálhatunk át és találhatunk fel újra, hanem vállalati átalakítást is katalizálhatunk és vezérelhetünk. Kiaknázzák a tehetség, tudás, intuíció, szenvedély és technológia kombinációját, olyan előnyöket teremtve a szervezetek számára, amelyek készen állnak a jövőre.

152

Végül a szervezeti fejlődés és életképesség szempontjából kulcsfontosságú a sikeres integráció egy nagyobb ökorendszerbe. Így a rendszerszintű megfontolások és az okos üzleti platformok tervezése döntő fontosságúak a túléléshez.

Hibrid Gondolkodás – az átalakulás tetraédere (Természet mint Inspirációs Forrás, Emberek mint Intelligens Szereplők, A Felemelkedés Hatalma és a Hálózati Hatás, valamint (Öko) Rendszerek Integrációja)

„A vállalatok és szervezetek teljesítménye szintén gyökeres átalakuláson megy keresztül. Ők is aktívan részt kívánnak venni a fejlesztésekben.” 4. Rendszerek integrációja Integráció életképes rendszerekbe: Körkörös és platform tervezések az üzleti és az innovációs stratégiában. A változás nem csupán belsőleg befolyásolja a szervezeti tényezőket. A vállalatok és szervezetek teljesítménye szintén gyökeres átalakuláson megy keresztül. A fogyasztók többé nem elégednek meg az egyirányú kommunikációs csatornával, a vállalatoktól kapott információkkal. Ők is aktívan részt kívánnak venni a fejlesztésekben. Így a felhasználó-központú innováción alapuló közös alkotási formátumok és megközelítések virágkorukat élik. A puszta felhasználó-központúságon és a piaci szükségletek kielégítésén túl azonban egy új mintázat van kibontakozóban, amely meghaladja a kizárólag a versenyképes nyereségszerzésre fókuszáló gazdasági célt. Az üzlet és a társadalom mélyreható kölcsönös összekapcsoltsága az, amely az üzleti életképességet fenntartható értékteremtéssel párosítja. Peter Drucker, aki a 20. század utolsó évtizedeinek számos nagy fejlődését megjövendölte, a profitabilitás és a felelősség, a vállalati jövőkép és a közjó, valamint a rövid távú szükségletek és a hosszú távú fenntarthatóság közti egyensúlyt tartotta szükségesnek. Az üzlet a társadalom jólétteremtő szerve. Az igazán fontos azonban az, hogy a vezetőség felismerje, mérlegelnie kell minden üzletpolitika és üzleti lépés társadalomra gyakorolt hatását. Mérlegelnie kell, hogy vajon az adott lépés minden bizonnyal támogatja-e a közjót, elősegíti-e a társadalmunk

alaphiedelmeinek a fejlődését, hozzájárulva ezzel a stabilitásához, erősségéhez és harmóniájához. (Drucker, 1954) A globális gazdaság olyan szakaszba lépett, amelyben a folytonos növekedés mint a siker kizárólagos mérője tovább már nem tartható fenn. Az erőforrások egyre növekvő szűkössége és az antropogén változások a gazdasági teljesítmények, a szervezeti struktúrák és az értékrendszerek átértékelését kívánja meg. Hasonlóképpen, alapjaiban újra kell gondolnunk a termékeinket, ipari folyamatainkat és értékláncainkat. A legtöbb ágazat már részekre bomlott az ICT által kínált lehetőségek eredményeként. A nyílt forráskódú modellek mint pl. a Wikipedia vagy más digitális platform modellek nagyrészt felváltották a tradicionális megfelelőiket. Mindeközben a kommunikáció, energia és globális mobilitás konvergenciája, valamint a szuperhálózatok megjelenése nem csupán azt teszi lehetővé, hogy az egyének a már meglévő jelentős játékosokkal versengjenek, hanem a főáramlatbeli technológiai fejlődések - beleértve a gyors prototípus gyártási technológiát (additive manufacturing), szenzortechnológiát, automatizálást és mesterséges intelligenciát – azt is lehetővé teszik, hogy ez a jelenség átlépjen a virtuális világból

a fizikai világba is. A globális kihívásokra (pl. éghajlatváltozás és társadalmi tudatosság) válaszul megjelent szemléletmódbeli és politikai változásokkal összefüggésben a felelősségvállalás és az értékek az üzleti élet meghatározó elemeivé válnak. Számos hagyományos terméket egyre inkább megkérdőjeleznek vagy akár fel is váltanak platformok, szolgáltatások és tapasztalatok. Ennek megfelelően a körkörösséget tervező megközelítések és a közel-nulla határköltséggel működő platformok teret hódítanak el a 20. századi stratégiáktól. A Körkörös Terv (Circular Design), amely stratégiailag remekül ötvözi a biomimikrit és a hipotézis-vezérelt Üzleti Modell Építést (Business Model Generation), egyike azon kevés megközelítéseknek, amelyek képesek az üzleti tervezésben megjelenő óriási trenddel foglalkozni: Míg a 20. században az értékláncok a vállalkozások fő gazdasági fenotípusát jelentették, addig a mai üzleti ökorendszerben az értékhálózatok a vezérlő innovációnak és túlélésnek felelnek meg. Az ágazatok, szereplők és erőforrások egyre nagyobb mértékben összekapcsoltak és egymástól függőek egy egyre körkörösebb gazdaságban. Ha a funkcionális és operációs mintákat különböző evolúciósan tesztelt rendszerekből vezetjük le és validált üzleti modellekbe építjük be, akkor a Körkörös Terv életképes válaszokat adhat a komplexitásra, és lehetővé teheti a vállalkozások számára a dinamikus környezetekben történő adaptációt, tanulást és fejlődést. Hibrid Gondolkodás: Digitális szervezetek tervezése új 21. századi szemléletmóddal A bennünket körülvevő természeti világhoz hasonlóan az emberek, szervezetek és piacok nem mechanikus rendszerek, amelyek lineáris megközelítésekkel működtethetők és vezérelhetők. Ehelyett meg kell értenünk a működési elveiket és a rendszerdinamikájukat. Az emberek, szervezetek és vállalkozások feltűnően hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az emberek csak belülről motiválhatók és akkor teljesítenek a legjobban, ha az autonómia, személyi fejlődés és önazonosság valamilyen céllal találkozik. Hasonlóképpen, a szervezetek akkor küzdenek a leginkább, amikor a más szervezetekkel való kapcsolatok motiválta önmenedzselés, a valamennyi személyes készséget igénylő hálózatok és

153

a vállalat grandiózus célja konvergál. Végezetül, az üzleti megoldások valamennyi érdekelt bevonását, a funkcionális követelményeken alapuló innovációt, valamint a tényleges terméken túllépő igazi érték megteremtését igénylik. Így szembetűnő az emberek, szervezetek és gazdasági rendszerek hasonló működése. A szervezetek és lényegében a teljes világunk „biologizálása” az emberi és planetáris fejlődésnek egy új szakaszát képviseli. Ez a fejlődés a digitális mezőn belüli növekvő számú kapcsolódásokra épít, és egyre inkább a folyamatok demokratizálódásához és a rendszerhatárok feloldódásához vezet – azoknak a határoknak, amelyek igazán soha nem is álltak ott és csak az agyunkban léteztek. A Hibrid Gondolkodás az innováció és változásirányítás négy legerőteljesebb megközelítését ötvözi egymással: (1) Biomimikri, (2) Idegtudomány, (3) Agilis tervezés / Tervezési Gondolkodás, valamint (4) Körkörös Tervezés / Platform Üzleti Modellezés. Áthidalja a legtöbb egyedi innovációs megközelítésben tette érhető szakadékokat, ahol az életképes átmenetek és teljes rendszerek szemlélete hiányzik. A Hibrid Gondolkodás integrált eszköztárat kínál az innováció számára, valamint értékrendet a fenntartható értékteremtéshez. Ezáltal lehetővé teszi a

szervezetek számára, hogy újra meghatározzák a struktúráikat és folyamataikat a kontextusok tekintetében, valamint képesek legyenek alkalmazkodni és túlélni a viharos időszakokban. A Hibrid Gondolkodás olyan katalizátor, amely képes a 21. századi megoldástervezést vezérelni. Biztosítja az összetett világunk irányításához szükséges szemléletmódot és eszköztárat. A diszruptív innováció kilátásai által vezérelve mágnesként működik a tervezési kihívások újszerű megoldásaként. A Hibrid Gondolkodás a vállalkozások, emberek és természeti rendszerek között a szembenállás helyett pozitív kapcsolatot kovácsol, és így a gazdasági játszma átalakítójának ígérkezik.

154

A szervezeten belüli csőlátás ideje lejárt. A szervezetek változni fognak. Mindannyian változni fogunk. Kizárólag együttműködő és kreatív munkamódszerekkel, hálózatokkal és rendszerszintű megközelítésekkel válhatunk mesterévé az exponenciálisan növekvő komplexitásnak. Az átalakulásnak egy nagyon izgalmas időszaka vette kezdetét. Megkezdődött az emberi gondolkodás új korszaka, a „Hibrid Gondolkodás”.

155

a jövő oktatása „FUTURE SMART” Szerző: Mányai Csaba

A TEDxDanubia alapítója és kurátora, beszédtanácsadó, transzformatív innovációs tervező, előadó. Vezetőkkel és szervezetekkel együttműködve rendszerek újratervezésén dolgozik „future-smart” (okos jövő) módon, a diszrupció csapdáinak elkerülésével és áttörést hozó nyertes megoldások tervezésével.

„Az oktatás a jövőnk megalapozója” „Ha olyan oktatási környezetet szeretnénk kialakítani, amely szöges ellentéte annak, ahol az agyunk produktív, akkor bizonyára egy osztályterem-féleséget terveznénk.” John Medina agytudós írja ezeket a szavakat Brain Rules című könyvének bevezetőjében 2008-ban. De vajon miért jutott ilyen következtetésre? És miért építünk még mindig szerte a világon osztálytermet az oktatási infrastruktúra egységeként, miközben az messze nem működik megfelelően? Ez ráadásul kétségkívül nem az egyetlen értelmetlen dolog az oktatásban. Az oktatás a jövőnk megalapozója, mégis úgy tűnik, megelégszünk egy olyan globális oktatási rendszerrel, amely számtalan elavult és gyakran helytelenül működő alapelvre épül. Hogyan lehetséges ez? Nem meglepő, hogy az utóbbi időben sok elképzelés született és számos kutatást végeztek ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására. A beszélgetés legizgalmasabb válasza pedig az, hogy az oktatási rendszerünk eredete az ipari forradalomig vezethető vissza. Lényegében a nyomtatáshoz, Gutenberg találmányához és az ezáltal előidézett exponenciális tudásterjesztéshez köthető, amit aztán az ipari forradalom rendszerbe helyezett. A rendszer tervezésekor az ipari kor feltételeit és kihívásait vették figyelembe. És bár számos változat és innováció jelent meg azóta, a rendszer alapjai nagyrészt változatlanok maradtak. Ezzel ellentétben azonban a körülöttünk lévő világ, annak feltételei (társadalmi, technológiai stb.) és kihívásai gyökeresen megváltoztak. Jelenleg a most kialakuló technoszféra korában élünk, ahol

156

a változások egyre gyorsabb ütemben zajlanak, és megnyílnak a kapuk az irányított evolúció felé. Szemtanúi lehetünk a hatalmi rendszerek eltolódásának és a társadalmi dinamika átalakulásának, a komplexitás robbanásszerű megnövekedésének az összekapcsoltságnak köszönhetően, valamint az emberi viselkedés gigantikus hatásainak, csak hogy néhány változást említsünk. Mindezek következtében egyre gyengébb az összhang és a kapcsolódás a valós életre való felkészültség és az oktatás között. Többek között ezzel is magyarázható, miért értékelődik ma le az oktatás valutája, a diploma. A fentiek alapján aligha meglepő, hogy ez a téma számos beszélgetést és vitát vált ki a pedagógusok körében. Nagyon helyesen. Óriási szükség van a rendszerszintű innovációra és reformra, akár forradalomra is. A szülők azonban nagyrészt csupán nézők maradtak a játszmában. Ez sokat számít, ugyanis egy pedagógus kérdése – és ezáltal az a szempont, amely felől megközelíti a problémát – természetes módon kicsit eltér a szülőétől. Amikor a pedagógus a reformról elmélkedik, akkor a következő kérdéseket teszi fel: „Mivel foglalkozunk?” „Hogyan dolgozunk?” „Hogyan dolgozhatnánk jobban?” Vizsgálódásainak középpontjában az áll, hogy milyen feladatot végezzen a társadalomban és hogyan, és többnyire rendszerben közelíti meg a kérdést. Ezzel szemben a szülő első kérdése jóval körülhatároltabb. Konkrét gyermekekre vonatkozik, akiknek sajátos történetük van. Azt szeretnék tudni, hogyan lehet ezeket a gyermekeket a legjobban felkészíteni az életre. Így a kérdések ebben a megközelítésben már inkább így hangoznának: „Mit jelent az életre való felkészültség a 21. században?” „Milyen szerepe, célja és lehetőségei

157

a jövő oktatása „FUTURE SMART”

vannak az iskolának a megfelelő felkészülésben?” „Hogyan valósíthatják meg legjobban ezt a célt az iskolák?” Végül természetesen: „Hogyan tehetnénk ezért valamit?” Ha körülnézünk, azt láthatjuk, hogy a szülők jórészt az oktatási rendszerre bízták a nevelést. Mint szülők, beszélgetünk erről, azonban nem követeljük vissza a hatalmat, hogy aktívan közreműködjünk a formálásban. Remélhetünk és várhatunk jobb megoldásokat új és jobb iskolák vagy rendszerek formájában, akár dolgozhatunk is a cél érdekében, de mi az, amit tényleg megteszünk, amíg a változás még nem következett be? Úgy tűnik, a rendszerszintű változás nem lesz gyors és egyszerű folyamat. Természetesen léteznek olyanok, akik saját iskolát teremtenek, ez azonban a többségünk számára nem életképes vagy ésszerű megoldás. Hiszem, hogy ideje változtatni. A változás pedig akkor kezdődik el, ha újrarajzoljuk a térképet és visszaköveteljük a 21. századi életre való felkészültség megértését és hatalmát. A térkép átrajzolása Ha meg szeretnénk rajzolni ezt az új térképet, akkor ismét foglalkoznunk kell néhány alapvető kérdéssel és válaszolni azokra: 1. M it jelent az iskola napjainkban? Más szóval: milyen funkciókat töltenek be az iskolák jelenleg a társadalomban? 2. M it jelent az életre való felkészültség a 21. században? 3. H ogyan fokozhatnánk ezt a felkészültséget? 4. Hogyan zajlik a tanulás? Milyen környezetek és körülmények támogatják a fejlődési folyamatot? Először szeretném kifejteni a válaszaimat ezekre a kérdésekre. Nem törekedtem a végső igazság megragadására. Válaszaim nem többek és nem kevesebbek jól megalapozott hipotéziseknél, amelyek kutatásokon, tapasztalatokon és a józan észen alapulnak. A válaszaim felhasználhatók, vitathatók, kísérleteknek alávethetők, valamint tovább csiszolhatók evolucionális értelemben. De segítségükkel akár a gyakorlatban is tudatosan és rendszerszerűen elkezdhetünk valamit tenni a fejlődés érdekében – és útközben talán az igazságot is megfejthetjük…

158

1. Először is, mire való ma az iskola? Bár az iskolát elsősorban az oktatással társítjuk, két másik nélkülözhetetlen feladatot is betöltenek, amelyek – teljesen pragmatikus okokból – akár az oktatásnál is fontosabbak lehetnek. Az első és legfontosabb, hogy az iskolák gondoskodnak a gyermekekről. Ők látják el a gyermekek felügyeletét, amíg a szülők dolgoznak. Ennek gyakorlati jelentőségét azonban nem szabad túlhangsúlyozni. Az egész társadalmi-gazdasági rendszerünk a munkahelyek és bérek társadalmi elképzelésén alapul. Csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy távol maradjanak a munkavállalás dinamikájától, ezért mindennél fontosabb a megbízható gyermekgondozás széles körű hálózata ahhoz, hogy az emberek dolgozhassanak. Természetesen kérdések is felmerülhetnek bennünk ezzel a feladatkörrel kapcsolatban. A biztonság, egészség, élelmiszer, tisztaság, értékek és rugalmasság mind olyan tényező, amelyeket a szülőnek érdemes átgondolnia, amikor felméri, hogy egy adott iskola hogyan teljesít ebben a tekintetben. Az iskolák második feladatköre a szocializáció. Olyan környezetet biztosítanak a gyermekek számára, ahol megtanulhatják, hogyan működik a társadalmi dinamika a családi környezeten kívül. Mik a szabályok, a normák, valamint mik a siker és a túlélés stratégiái? Mi az, ami menő, és mit tisztelünk? Hogyan kezeljük a feszültséget és a konfliktust?

„amíg a gyermek iskolába jár, közös elvárások születnek a világ működésekor” További fontos szempont, hogy amíg a gyermek iskolába jár, közös elvárások születnek a világ működésekor. Mindezek olyan egységet alkotnak (helyi vagy akár globális szinten), amelynek segítségével kapcsolatokat és együttműködéseket építhetünk ki egymással. Mindezt egy adott iskola filozófiája, értékrendje és gyakorlata jellemzi. Ezek hozzák létre és határozzák meg az iskola kultúráját, amely végül a szocializációs környezetet biztosítja. Ez a két funkció olyannyira életfontosságú és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a világunk az ismereteink szerint működjön, hogy az iskolák bármely rendszerszintű reformelképzelése kudarcra van ítélve, ha azokat figyelmen kívül hagyják. Ez arra is magyarázatot

ad, hogy az iskolarendszerünk miért lehet magasan funkcionális és jóformán lehetetlen megváltoztatni, még ha nem is működik jól az életre való felkészültség megteremtése során. Végül megérkeztünk a harmadik funkcióhoz, az oktatás-neveléshez. Az oktatás-nevelés kulcskérdése annak szerepéhez és céljához kapcsolódik. Ez pedig számomra nem más, mint az életre való felkészültség növelése és tanítása a 21. században. Azt jelenti, hogy segítjük és támogatjuk a tartalmas tanulás és fejlődés egészséges és hatékony megvalósulását. Mindennek feltárásához pedig a kiindulópontunk a központi kérdés: „Mit jelent az életre való felkészültség a 21. században?” 2. Mit jelent az életre való felkészültség a 21. században? Fogalmunk sincs arról, hogy 15-20 év múlva mit kell majd pontosan tudnunk, milyen szakmák lesznek keresettek vagy egyáltalán milyen szakmák fognak létezni. A hagyományos értelemben vett felkészültség (célzott felkészültség) gyorsan mozgó célpont lett. Tehát nem egy biztos szakma az élethez, és nem egy adott szakterületen a sikeres karrier kiépítésére való képesség készítheti fel a 21. századi gyermekeket az életre. Bár az ilyen stratégiák érvényesek és megalapozottak lehettek volna a korábbi generációk számára, ezek az idők már elmúltak. A hivatkozási pontok és sarokkövek eltolódnak. Állandóan

változik a szerteágazó és egyre összetettebb tájkép, amelyben szinte folyamatosan jelennek meg újabb és újabb lehetőségek és veszélyek. Egy ilyen új terep navigálása egészen új kihívást jelent. Sokkal inkább egyéni ösvények keresését, mint az előre kijelölt autópályák eredményes követését jelenti. Az ilyen felkészültség elkerülhetetlenül spontán módon is kialakul bizonyos mértékben, az oktatás nagy része azonban jelenleg nem sok mindent tesz a folyamat irányításáért. A célunk tehát egy agilisabb és rugalmasabb felkészültségi forma legyen (agilis felkészültség). Arról a képességről van szó, hogy ötvözni tudjuk az anyagi függetlenséget vagy sikert a megvalósulással, jelentéssel és céllal. Arról a képességről, hogy le tudjuk bontani a korlátot a munka között, amelyet el kell végeznünk, és a magánélet tevékenységei között, amelyeket – ideális esetben – el szeretnénk végezni. Arról a képességről, hogy irányítsuk és kezeljük a képlékeny struktúrákat és a rendszeres átdolgozást.. Annak a képességének a fejlesztéséről, hogy értékes és piacképes tevékenykedésünkkel gazdagítsuk az üzleti életet és a társadalmat. Arról a képességről, hogy tudjunk válaszolni, reagálni, valamint ésszerű megoldásokat keresni vagy kitalálni azokra az új problémákra és kihívásokra a világban, amelyeket nem láthatunk előre, azonban körvonalait (létrejöttének tendenciáit és dinamikáját) meg tudjuk határozni. Következésképpen a felkészültség

159

a jövő oktatása „FUTURE SMART”

fogalmát egy holisztikusabb emberi perspektívára kell alapozni, a funkcionálison túl: „egészséges” oktatás-nevelés vagy felkészültség, a „hatékony” felett és azon túl. Szeretnék most bemutatni egy japán elképzelést a felkészültségről, amely érdekes keretként szolgálhat, ha holisztikusan emberibb megoldást szeretnénk találni. A Wikipedia szerint az Ikigai (生き甲斐, ejtsd:[ikigai]) definíciója a következő: japán fogalom, amelynek jelentése ”a létezés oka”. a japánok szerint mindenki életében van egy ikigai. Megtalálásához mélyen és sokszor hosszú időn át kell vizsgálnunk önmagunkat. Kérdésünk tehát itt rejtvénnyé változik: hogyan fordíthatjuk le mindezt egy jól hasznosítható fejlesztési keretté vagy folyamattá?

a helyes kérdéseket tegyék fel és visszaszerezzék befolyásukat a fejlődési folyamatban, továbbá olyan megértési keretet nyújtsanak, amely a következetességet és a struktúrát ötvözi a kreativitás és személyre szabás lehetőségével – szülők és pedagógusok számára egyaránt. Ezáltal a szülők és pedagógusok közti konstruktív beszélgetés és együttműködés számára is platformot hozhat létre.

Ez a térkép azonban nem alkalmas a párhuzamos szálak tervezésére vagy irányítására az oktatásban. A tartományok összefonódnak és egymástól függenek. Céljuk inkább az, hogy segítségükkel a szülők

160

Fő tartalom Mivel egyre több kihívásunk és problémánk jelenik meg új – sokszor váratlan – köntösben, nem tudunk erre úgy felkészülni, mint korábban, a válaszok és megoldások előre megtanulásával. Sokkal inkább arra kell jól felkészülnünk, hogy megfejtsük azokat. Éppen ezért az lesz a legfontosabb, hogy képesek

A keret használatával szülőként feltehetjük azt a kérdést, hogy az oktatás-nevelés jól működik-e, például a kiegyensúlyozott agyi fejlődés vagy a fő tartalom szempontjából. Nem célja azonban receptet írni ennek megvalósításához. Erre a kérdésre az iskolák,

legyünk kapcsolódásokat és mintázatokat vagy jelentést találni, problémákat felismerni és meghatározni, valamint az adott helyzethez illő megoldásokat megtervezni. Ehhez azonban nem elég kérdéseket kigondolni és jól megválaszolni. Olyan meghatározott tudás- és készségalapra is szükségünk lesz, amelyek irányt mutatnak és felvérteznek bennünket: olyan ismeretekre, amelyek a helyes útra terelnek bennünket, hogy gyorsan megoldást találjunk. Véleményem

Tudományos-technológiai írástudás

Fő tartalom

oktatási eszközök, iskolai módszertanok igyekeznek választ adni. Bármelyikre feliratkozhatunk, vagy akár megtervezhetjük saját rejtvényünket is. Ugyanakkor valamennyi tartomány a 21. századi fejlődési folyamat létfontosságú pilléreit mutatja be. Éppen ezért át kell gondolnunk, hogyan teljesít az iskolánk, vagy hogyan fejlődik a gyermekünk az egyes tartományok viszonylatában, hol találhatóak az erős és a gyenge pontok, valamint mik lehetnek a kulcsfontosságú fejlesztési célok és a hangsúly egy meghatározott fejlesztési időszakban (vagy tanévben, ha szeretnénk). A keretünk tehát nem ad konkrét választ arra, hogy mit vagy hogyan kell tanítani. Minden tartományon belül végtelen számú lehetőség van. Sokkal inkább egy térképről van szó, amelynek köszönhetően megérthetjük, értékelhetjük, vezethetjük, irányíthatjuk és fejleszthetjük az iskolai portfoliót a cél megvalósítása érdekében.

3. Hogyan fejleszthetjük és taníthatjuk ezt a felkészültséget? Gondolatmenetünk alapelve, hogy az ilyen felkészültség inkább csak „nevelhető”, mint „gyártható”. Inkább egy szerves, mint egy ipari folyamat logikáját követi. Így e fejlődés terelgetésére a kertészkedés lehet a helyes metafora. Mint ahogyan például a kertésznek figyelembe kell vennie a vizet, tápanyagokat és a napfénynek való kitettséget, érdemes meghatároznunk, mely tartományok az egészséges fejlődési folyamat fő mozgatórugói és alkotóelemei, azaz a 21. századi tanulás ökorendszerét leíró tartományok.

Fejlesztési tartományok

Értékelhetünk emellett bármely speciális oktatási eszközt (osztály, műhely, módszer, e-tanulási folyamat stb.) vagy rendszert (iskola, módszertan, nemzeti oktatási rendszer), ha elemezzük, hogy mit kínál / hoz a táblázatba az egyes tartományokban, mennyire jól teljesít az egyes tartományokban, valamint mennyire szinergikus ezeknek a tartományoknak az ötvözése és összehangolása fejlődési ökorendszerként. Mindez keretet kínál az elemzéshez, a mutatószámokhoz, valamint az irányításhoz, ha a rendszerszinttől lefelé, „csak” egyetlen meghatározott oktatási eszköz tervezése felé haladunk. Így megvizsgálhatjuk, mennyire eredményes az iskolai portfolió működése s(az iskolában és azon kívül), hol találhatók a gyenge és az erős pontok a fejlődési folyamatban, mik legyenek a kulcsfontosságú fejlődési célok, valamint mit tehetünk ennek érdekében.

Kiegyensúlyozott agyi fejlődés

Feltáró tanulás

Talent Lab dinamika

Együttműködés és kommunikáció

Kelly 2. osztály

Fő tartalom

Feltáró tanulás

Tudományos- Kiegyensútechnológiai lyozott agyi írástudás fejlődés

Együttműködés és kommunikáció KözéppontKözéppontban: ban: Képesség Kiegészítés több sporttal arra, hogy jól teljesítsünk a és tánccal. közösségben. Figyelmet kell fordítani (konfliktusok, együttműa „gyakorködések, lati élet önkontroll tevékenyséstb.) geibe” való bevonásra.

Talent Lab dinamika

Középpontban: Átjáró képességek: - Olvasás - Írás - Matematika - Angol

Középpontban: Számos nézőpont és alternatív igazság megléte. Bevezetés a ’Kérdezés’ és az ’Amit nem tudunk’ témakörbe. Játék kapcsolatépítés céljából.

Középpontban: Digitális médiafogyasztási készségek és szokások oktatásának megkezdése.

Középpontban: Különböző tudás- és tevékenységi területek bevezetése játékosan, hogy kiderítsük, mi vált ki lelkesedést.

Példaként Kelly a második osztályban a fenti képet alkalmazhatja. Az iskolája jól teljesít A „Fő tartalom”, valamint az „Együttműködés és kommunikáció” terén (az erős pontok zölddel jelölve) ebben a meghatározott időszakban, azonban az elvárások gyengébbek a „Feltáró tanulás” és a „Kiegyensúlyozott agyi fejlődés” terén (a gyenge pontok pirossal jelölve). A „Tudományos-technológiai írástudás” és a „Talent Lab dinamika” szempontjából az iskola teljesítményét semlegesnek ítéltük meg (szürkével jelölve). Feltüntettük még a kulcsfontosságú fejlődési célokat is az egyes tartományokban saját oktatási módszertanunk, körülményeink és értékrendünk alapján. Ezért ebben az évben különös figyelmet kell fordítanunk a pirossal jelölt tartományokra, valamint ki kell derítenünk, hogyan javíthatunk azokon kiegészítő tevékenységek és oktatási eszközök alkalmazásával.

161

valóságában navigálni: az ingázás ismeretétől kezdve a pénz szerepének és funkciójának megértéséig, a közgazdaságtantól a pszichológiáig, a vállalkozói szellemtől a „Jó Élet” Stratégiákig (mit tudunk a boldogságról, sikerről, kudarcról, kapcsolatokról), az energiától a háborúig és békéig, vagy a média használatától a politikai részvételig. Természetesen azt is át kell gondolnunk, mit tartunk ezekben a kategóriákban értékesnek vagy fontosnak, mire helyezzük a hangsúlyt, valamint hogyan hozhatjuk létre a három alkotóelem szinergikus és kiegyensúlyozott kombinációját.

szerint egy ilyen fő tartalom alap úgy építhető fel, ha három kategória kiegyensúlyozott és jelentéssel bíró kombinációjára helyezzük a hangsúlyt. Orientációs tudás

Feltáró tanulás és megoldástervezés A második tartomány részei a feltáró tanulás és a megoldástervezés. Középpontjában az érdeklődésre, feltárásra, a jó kérdésfeltevésre, valamint az új válaszok kigondolására vagy a már meglévő válaszok okos felhasználására való képesség és adottság áll. Fontos dinamikát nyújt a fő tartalom megtanulásának vezérléséhez mint eszköz, ugyanakkor saját fejlődési tartomány is, mivel ez egy olyan rendkívül értékes technika és képesség, amely finomítható, fejleszthető és tökéletesen elsajátítható. Lényege, hogy proaktív, hatékony és magabiztos kapcsolatot kell ápolnunk az ismeretlen kezelése során. Fejleszthető azzal, ha a Kérdések Tantervéből tanítunk, azonosítjuk és feltárjuk az ismeretlent és annak okát, bevonjuk a játszma dinamikáját és a játékot a tanulási folyamatba, megragadjuk a kihívásra irányuló orientációt, a tapasztalati tanulást és a kísérleti megközelítést (a jó hibák elkövetésének kultúráját), kiaknázzuk a kaland és a felfedezés világát, valamint tanítunk rendszertervezést, multidiszciplináris kreativitást és megoldási fókuszt. Tudományos-technológiai írástudás A tudományos-technológiai írástudás célja, hogy az egyre összetettebb információs térség és a digitális, technológiai transzformáció kihívásaival foglalkozzon. Lényege, hogy a technológiát és technológiai haladást kényelmes és kreatív módon ismerjük meg, valamint képesek legyünk a tudományos, érdeklődő és kritikus gondolkodásra (amely elsősorban nem a tudományos diszciplínák speciális ismereteire vonatkozik). A kettő szinergikusan kapcsolódik egymáshoz, ezért egy tartományban lehet a legjobban megvizsgálni. Ezek a képességek létfontosságúak a gyorsan változó, minden eddiginél meghatározóbb technovilág, algoritmizált szűrőbuborékok és információs túlterheltség korában. Ezek jelentik a motort az új kommunikációs térséggel való egészséges és 162

Átjáró képességek

Navigációs készségek

Tökéletesen el kell sajátítanunk az átjáró képességeket, amelyek segítségével további feltárás és önfejlesztés lehetséges. Ilyen átjáró képességek lehetnek az olvasás, írás, matematika, nyelvek, hallás utáni szövegértés, történetmondás, összpontosítás, önfegyelem vagy tervezés, amelyek mind segíthetnek nekünk abban, hogy az információk és a feltárás új dimenzióihoz férjünk hozzá. Szükségünk van emellett orientációs tudásra is. A speciális készségek és tényszerű ismeretek továbbra is fontosak maradtak, szerepük azonban megváltozott. Korábban úgy tekintettünk rájuk, mint egyfajta „belső könyvtárra”, ma azonban már inkább ugródeszkaként szolgálnak, hogy a megfelelő mintát alkalmazhassuk és erősen indulhassunk el a helyes irányokban. Részletes információ bőségesen kering a köztudatban. A cél az, hogy egy erős alap segítségével megértsük, valamint eredményesen és értelmesen hasznosítsuk ezt az információs térséget. A skála igen széles, miközben áthaladunk a különböző fejlődési szakaszokon: a körülöttünk lévő világ általánosabb megértésétől a speciális szakértelemig. A természettudományok, a zene és művészetek, a tánc, a környezet, a történelem, az értékrend és kultúra (miről szól a kultúránk, milyen értékekre vágyunk és miért), a szakismeret és a szakmák mind ebbe a kategóriába tartoznak. Végezetül, erős navigációs készségekre is szükségünk van. A navigációs készségek egyrészt annak megértését jelentik, hogyan működnek körülöttünk a társadalmi és pszichológiai rendszerek, másrészt a kezelésükhöz és navigálásukhoz szükséges eszközök elsajátítását. Számtalan példát hozhatunk azokra a készségekre, amelyeknek köszönhetően képesek leszünk a társadalmunk komplex 163

a jövő oktatása „FUTURE SMART”

hatékony kapcsolat mögött, továbbá létfontosságúak az új, technológia által vezérelt lehetőségek kiaknázásához és a csapdák elkerüléséhez. A tartomány egyik különösen fontos szempontja a digitális írástudás fejlesztése, amely legalább a kódolás (a számítógépek és a digitális világ nyelve) általánosabb megértésétől egészen az egészséges digitális médiafogyasztási szokásokig terjed. A kritikai gondolkodás, az átalakítási készségek, a mintázat felismerése, a tudományos kísérletezés, valamint az adatok és információk kezelése mind ebbe a tartományba tartozik. Végül fontos szempont a technológiai (és tudományos) trend tervezésének és lehetséges következményeinek alapvető megértése. Kiegyensúlyozott agyi fejlődés Agyunk olyankor működik a legjobban, amikor változatos stimulációt kap. Ezért egy fejlődési folyamat hatékonyságát jótékonyan befolyásolja, ha többféle agyi tevékenység egyensúlyozására kerül sor. A kreativitás és a művészet, a zene és a tánc, a sport és a dráma nem csupán saját jogon fontosak, hanem azért is, mert az agyat többféle módon kötik le, ezáltal drámai módon fokozva a tanulási folyamat intellektuálisabb részeinek fejlődését és potenciálját, valamint alapjaiban változtatva meg a tehetség felfedezésének lehetőségét. Más szóval, a képzelet, mozgás és gondolkodás okos és dinamikus egyensúlya az egészséges fejlődés követelménye. Így a tanulás hagyományosan egyre dominánsabb intellektuális aspektusai mellett tudatosan törekedni kell más szempontok bevonására is. Kiindulásként érdemes lenne három kategória alapján megtervezni azt, hogy más dolgok mit tartalmazzanak: Gyakorlati Élet (a tűzgyújtásól a bio-hackelésig, a főzéstől a struktúraépítésig stb.), Művészet és Képzelőerő (a rajzolástól az éneklésig, a költészettől a színjátszásig stb.), valamint a Fizikai Mozgás (a csomókötéstől a fafeldolgozásig, a sportoktól a táncig stb.). Tehát tudatosan hozzá kell adnunk az iskolai portfoliónkhoz a kiválasztott tevékenységeket mindezen kategóriákban (ha az hiányzik az iskolában), mivel így a fejlődési folyamat egészséges és kiegyensúlyozott maradhat, valamint megőrizheti életképességét.

164

Együttműködési és kommunikációs készségek Egyre inkább összekapcsolt világunkban szinte semmi sem elszigetelten zajlik. Csaknem minden kihívás, amellyel szembesülünk vagy a jövőben szembesülhetünk, erős együttműködési és kommunikációs készséget igényel tőlünk. Ezek a készségek a felkészültség alapvető alkotóelemei a 21. században. Közelebb élünk egymáshoz, mint korábban, jobban kapcsolódunk egymáshoz, mint korábban, és jobban függünk egymástól, mint korábban. Éppen ezért tudatosan kell fejlesztenünk ezeket a készségeket stratégiai és operatív szinten egyaránt. A csoportdinamikáról, valamint a kollektív munkára, projektekre, kihívásokra vagy feltárásra való építkezésről szól. Emellett a gyakorlati kommunikációs és tárgyalási, szövegértési és döntéshozatali, prezentációs és történetmondási, illetve a vita- és konstruktív konfliktuskezelési készségek tudatos fejlesztését is jelenti. Végezetül ide tartozik az empátia fokozása, valamint az egészséges mértékű társadalmi és környezeti felelősségvállalás fejlesztése is.

„A 21. századi életet egyre inkább a személyes és egyéni ösvények jellemzik egy egyre „dzsungelszerűbb” világban” Fokozottabban stratégiai szinten képessé válhatunk a pozitív összegű játszma tervezésére, az együttműködési stratégiákra (a munkától a fogyasztásig, az innovációtól a problémamegoldásig, a pénzügyi megoldásoktól a tudományos kutatásig) és a kollektív intelligenciatechnikákra. Talent Lab dinamika A 21. századi életet egyre inkább a személyes és egyéni ösvények jellemzik egy egyre „dzsungelszerűbb” világban, még akkor is, ha ezt az egyre inkább közössé váló sorsunk hozza egyensúlyba. Az egyéni utakat azonban nem fedezhetjük fel könnyedén az előre kijelölt autópályák sikeres követésével. Ezért a felfedezés és személyre szabás elemei kulcsszerepet játszanak az egészséges fejlődési folyamatban. A valós életben azonban az idő és erőforrás korlátai

olyan akadályt jelentenek, amely kizárja azt, hogy mindennel rendelkezzük vagy mindent fejleszteni tudjunk, továbbá külön figyelmet csak meghatározott számú területre lehet fordítani. Ezért fontos, hogy az egyéni tehetségekre fókuszáljunk, valamint a személyre szabás dinamikáját az iskolai portfolióba is beépítsük. Ha rendkívül gyakorlatiasak szeretnénk lenni, a tehetséget egyszerűen az erősségek, gyengeségek és érdeklődések sajátos elegyeként határozhatnánk meg. Tudatosan kell megtervezni a tevékenységeket, eszközöket és folyamatokat ahhoz, hogy segítsük a felszínt, azonosítsuk és támogassuk ezeket a sajátos kombinációkat az iskolázási portfoliónk nélkülözhetetlen oszlopaként (az iskolában vagy azon kívül). Emellett rendkívül hathatós hivatkozási pontként szolgál annak eldöntésében, milyen konkrét tárgyakra, kihívásokra és képességekre kell összpontosítani a különböző tartományokon belül. Ezek a tartományok térképként és keretként segíthetik annak megértését, hogyan vezéreljük a fejlődést, mit várjunk el az iskoláktól és az oktatási eszközöktől / szolgáltatásoktól, valamint hogyan tervezzük meg a saját iskolai portfoliónkat. Ismét végtelen számú sajátos variáció adott minden tartományon belül,

azonban egészséges fejlődési folyamatot kell célul kitűzni, majd a fejlődést irányítani ezeken a tartományokon belül. E keret felhasználásával értékelhetjük, hogy az iskolai portfoliónk elemei (beleértve magát az iskolát) hogyan teljesítenek, hol vannak a gyenge és az erős pontok a gyermekeink fejlődésében, így visszanyerhetjük a kontrollt és a hatalmat az utazás tudatos alakításához. A térképünk azonban még nem készült el. Még egy dolgot mérlegelnünk kell. Az a kontextus, amelyben a fejlődés megvalósul, ugyanolyan fontos, mint az, amit fejleszteni kell. 4. Hogyan zajlik a tanulás? Milyen környezetek és körülmények biztosíthatnak Oktató kontextust? A tanulás akkor a legtartalmasabb és a leghatékonyabb, amikor szerves növekedési folyamatként valósul meg. Azonban még ha nem is sikerül ezt elérnünk, a tanulásra mindig kapcsolatok és tapasztalatok által meghatározott érzelmi és térbeli kontextusban kerül sor. Ez a kontextus pedig olyan talajként szolgál, amelyből a tehetség magjai fejlődhetnek ki. Számos irodalom, kutatás és adat áll rendelkezésünkre arról, hogyan zajlik a tanulás, és hogyan tudjuk a legjobban támogatni vagy irányítani azt. Mindenki egyetért abban, hogy a tanulás az érzelmekbe, kapcsolatokba és térbeli tapasztalatokba ágyazott és azok által formálódik.

165

Ezért nem csupán a tanítás természete és a vezérlés fontos, hanem annak a kontextusnak a természete is, amelyben minderre sor kerül. Ez a kontextus bármilyen lehet az oktatótól kezdve a bénítóig vagy rombolóig, továbbá meghatározhatja az egészséget, hatékonyságot, és akár a teljes fejlődési folyamat irányát is. Tanulhatunk például azoktól, akiket szeretünk, és tanulhatunk azoktól, akiktől félünk, azonban ezek a tanulás igen különböző fajtáit jelentik, sokféle eredménnyel, még ha a kontextus megegyezik is. Ahhoz, hogy mindezt egy kicsit kézzelfoghatóbbá és kezelhetőbbé tegyük, azt javaslom, jelöljünk ki három különböző tulajdonságot a tanulási környezetekhez, hogy felmérjük az oktatási hatalmukat. Ily módon bármilyen tanulási környezet leírható az alábbi tulajdonságoknak egy meghatározott kombinációjával: Gondozás, Fejlődés és Ösztönzés. A Gondozás szerető, támogató, irányító és megértő légkörre utal, biztonságot és pozitív érzelmi töltetet nyújtva. A fejlődés nem más, mint a fókusz, önfegyelem, célorientáció, rugalmasság és határozottság mint fejlődési eszköz. Az ösztönzés azt jelenti, hogy a kíváncsiság, kihívások, jövőképek és kaland erejére építünk a belső motiváció felébresztése érdekében, valamint központi mozgatórugóként a jelentés és cél megtalálásáért. Természetesen a fejlődés egymást követő szakaszai a három tulajdonság közötti egyensúlyban eltolódást tesznek szükségessé. Bár az egyedi esetek eltérőek lehetnek, léteznek általános irányelvek arra vonatkozóan, hogyan tolódhat el az egyensúly a fejlődés támogatása irányában, ahogyan előrehaladunk. A viszonylagos hangsúly az első szakaszban a Gondozáson, a második szakaszban a Fejlődésen, a harmadik szakaszban pedig az Ösztönzésen van. Fontos, hogy RELATÍV hangsúlyról beszélünk, mivel mindhárom szakasz egymás optimálisan kiegyensúlyozott kombinációját igényli. Alkalmazhatjuk ezt a mintát egy meghatározott fejlődési folyamatra vagy az általánosabb fejlődési folyamatra egyaránt, amely az iskola kezdetétől a középiskoláig és az egyetemig terjed. Mindemellett az egyes tulajdonságok természete és meghatározó dinamikája a későbbi szakaszokkal együtt változik: Végül tehát a térképünk azt mutatja meg, hogyan támogathatjuk és oktathatjuk legjobban a fejlődést oly módon, hogy optimális érzelmi és térbeli

166

kontextust teremtünk meg a folyamathoz. Mint már említettük, az effajta környezet, a kulcspontok megtervezésének, létrehozásának és irányításának legjobb módja változhat a módszertan és az egyes esetek következtében, egy ilyen keret azonban lehetővé teheti számunkra, hogy a helyes kérdéseket tegyük fel, valamint értékeljük és fejlesszük a tanulási környezeteket a gyermekeink számára. Tehát hová is vezet mindez bennünket? A végső következtetés álláspontom szerint az, hogy mindannyiunknak foglalkoznia kell az oktatással, nem szabad azt csak a szakemberekre hagyni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hirtelen a téma szakértői leszünk, azonban mindannyian érdekeltek vagyunk, személyes és egyéni érdekeltséggel bírunk, ezért fontos, hogy helyes kérdéseket tegyünk fel és életképes válaszokat találjunk. Remélhetjük, hogy az oktatási rendszer rendszerszintű infrastrukturális átalakulása lehetséges és már folyamatban van (még dolgoznunk is kellene annak megvalósulásáért), azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, mennyire nehéznek és lassúnak is bizonyul egy ilyen változás. Ezért mindeközben gondolnunk kell azokra a dolgokra is, amelyeket megtehetünk, a rendszer „meghackelésének” módjaira, valamint a már meglévő elemek újrakonfigurálására, hogy könnyen megvalósítható megoldásokat teremtsünk rövid távon, valamint szerves, önmagát bővítő, újonnan létrejövő dinamikát a rendszerszintű változás felé hosszú távon. Mindez a fejlődési utak feltérképezésének, megértésének, értékelésének és tervezésének felelősségével kezdődik. Az ilyen térkép és megértés alapján tudatosabban kutathatunk fel és választhatunk iskolákat, tervezhetünk (személyes vagy szakmai) fejlesztési programokat, tehetünk fel kérdéseket a tanároknak és működhetünk együtt velük (ahelyett, hogy egyszerűen csak teljesítményt követelnénk és feljogosítva éreznénk magunkat arra, hogy mindent jobban tudjunk és közbevágjunk), sőt, akár segíthetünk a jobb kapcsolat kiépítésében is a szülők, tanárok és gyermekek között. Tehát lényegében visszaköveteljük a navigálás értelmét és hatalmát, megtervezzük és bővítjük azokat a speciális tanulási utazásokat, amelyek a leginkább számítanak nekünk, és – miközben így teszünk – lépésről lépésre forradalmi úton alakíthatjuk át az oktatást.

167

Parag Khanna

Konnektogrรกfia 168

169

Parag Khanna: Konnektográfia

Parag Khanna előadása a Budapesti Corvinus Egyetemen

Parag Khanna előadása a Budapesti Corvinus Egyetemen, 2017. március 16-án a Pageo Geolectures sorozat keretében

Korábban már beszélgettünk arról, hogy kik azok a geopolitikában, akiket olvasni szoktunk és akiktől tanulunk: az új generációtól, a mi generációnktól, és remélhetőleg majd a Ti generációtoktól, mivel jelenleg nincs elég új megközelítés a geopolitikában, az emberek úgy tekintenek rá, mint ahogyan a történelmet tanulták. A geopolitika azonban nem csupán történelem, annál dinamikusabb, változékonyabb és képlékenyebb. Ezért remélem, sikerül arra buzdítanom benneteket, maradjatok ezen a szakterületen, fejlesszétek azt, és ültessétek át az elméletet a gyakorlatba. Engedjétek meg, hogy bemutassak néhány fontosabb elképzelést, amelyek a Konnektográfia elképzeléséhez kapcsolódnak. A Konnektográfia egy olyan világot mutat be, amely nincs a szótárban, talán majd következő évben benne lesz, de az előző évben még nem volt, mivel ezt a világot magam én találtam fel. Azért tettem így, mivel véleményem szerint a fiatalabb generációnak új megközelítésre van szüksége, amelyben a földrajz többé már nem statikus. Amikor a földrajzról esik szó, akkor olyan erőkre gondolunk, amelyek elmozdíthatatlanok, mint például a földrészek és az óceánok… Ha a geológiai léptékű időt nézzük, ezeket a változásokat a múlt vezérli. Úgy gondolom, napjainkban a világ rohamosan változik, ezért szeretnék nektek bemutatni néhány olyan térképet és képet, amelyek segíthetnek követni az érvelésem gondolatmenetét. Az első térkép a világ infrastrukturális hálózatait ábrázolja. Ide tartozik a világ teljes közlekedési hálózata: az autópályák, vasutak, hidak, alagutak és így tovább. Magában foglalja továbbá a teljes energiarendszert, az olaj- és gázvezetékeket, a villamosenergia-hálózatot. Része emellett a kommunikációs rendszer, az internetkábelek és más hasonló dolgok. Az infrastruktúrának ez a három rétege az összekapcsoltság fizikai megtestesítője. Ha egy helyről egy

170

„újra kell gondolnunk a térképeinket” másik helyhez, egy személytől egy másik személyhez szeretnénk csatlakozni, akkor ahhoz fizikai infrastruktúrára is szükségünk van. A térképeink többsége azonban ezt nem ábrázolja. A legtöbb térképen az országok és a határok vannak feltüntetve. Láthatjuk azokat a vonalakat, amelyek elválasztanak, de nem láthatjuk azokat, amelyek összekötnek bennünket. Pedig ezek a vonalak valódiak, tulajdonképpen valódibbak a legtöbb határnál. A legtöbb határ gyakorlatilag láthatatlan, míg ezek a vonalak (az összekötő vonalak) olyan valódi, fizikai, kézzelfogható vonalak, amelyeket mi építünk. A mi kormányunk, a világ ös�szes kormánya és a vállalatok építik azokat. Céljuk, hogy összekössenek bennünket, azonban a legtöbb térkép csak azokat a vonalakat ábrázolja, amelyek elválasztanak bennünket. Véleményem szerint ez nagy hiba: nem pusztán értelmi vagy normatív hiba, hanem tényleges fizikai hiba. Amennyiben térképet készítünk a különböző időszakokról, különösen az elmúlt száz, ötven vagy csak huszonöt évről, akkor az összekötő infrastruktúra építésének rendkívüli gyorsulását figyelhetjük meg. Álláspontom szerint ez szó szerint újjászervezi az emberi társadalmat. Úgy véljük, hogy az emberi társadalom természeténél fogva nemzetekre és határokra tagolódik, a világ alapegysége pedig a nemzet. Szerintem ma a világban a természetes egység felé haladunk; a leghatékonyabb és legfontosabb egység nem a határokkal körberajzolt ország, hanem az összekapcsolt város lesz. Ennek létrejötte a földrajzban az összekapcsoltságba való befektetéseink eredménye, és az összekapcsoltság és földrajz összeolvadásában kapjuk meg a konnektográfiát. Úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb és legforradalmibb erő ma a világban.

Megismétlem: újra kell gondolnunk a térképeinket. Hagyományosan domborzati és politikai térképeket használunk. Fogadni mernék, hogy az egyetemek tantermeiben a legtöbb térkép olyan, mint amelyeket korábban említettem. Szoktatok találkozni más térképekkel is a tantermekben? Nem? Ez sajnos probléma. Küldetésemnek tekintem, hogy a világon minden térképet olyan térképekre cseréljünk, amelyek az összekapcsolódásokat ábrázolják a látvány helyett. Vagy még korrektebb lenne, ha azt mondanám: ha szeretnénk a 21. századi világot igazán megérteni, akkor nem elég a politikai térképeket vizsgálnunk, mivel azok csak a két ország közötti jogi kapcsolatot és az országhatárokat ábrázolják. Nem árulnak el semmit a világ működéséről. Ha megnézünk egy domborzati térképet, a természetet láthatjuk. Azt azonban nem látjuk, hogyan használjuk a természetet. Ha pedig csak az infrastruktúrát figyeljük meg, akkor azt láthatjuk, mit építettünk, azt azonban nem, hogy milyen hatással van mindez a világ többi részére. Éppen ezért hiszek abban, hogy a 21. században háromféle földrajzot kell tanulnunk – természetföldrajzot, politikai földrajzot és funkcionális földrajzot –, ha szeretnénk igazán megérteni, mi történik körülöttünk.

Létezik egy másfajta térkép is, amely szerintem sokkal hasznosabb a 21. századi világ megértéséhez, mint más hagyományos térképek. Ez a térkép egy pár különböző dolgot ragad meg egyidejűleg. Az első a demográfia. Van olyan térképetek a tantermemben, amely megmutatja a világon élő összes embert? Gyanítom, hogy nincs. De szerintetek fontos lenne tudni azt, hogy hol élnek az emberek? Igen! Ez tehát egy valóban rendkívül hasznos térkép, mivel ti is mindannyian szerepeltek ezen a térképen pixelként. Nyolcmilliárd pixel van ezen a térképen, és azon mindegyikőtök egy-egy ilyen pixel. Most először tehát tényleg láthatjuk, hol vannak az emberek. Engedjétek meg, hogy eláruljak valami fontosat. Nem az a legfontosabb a világban való elhelyezkedésünkben, hogy nemzeti határainkon belül élünk-e, érzékeny nemzeti identitásunknak megfelelően. A világon élő összes ember számára az a legfontosabb, hogy víz közelében éljen. Mindig is így éltünk. Több ezer éven át az volt a legfontosabb, hogy minden embernek szüksége van vízre. Nem kötelező országokban élnünk, nem kötelező nemzeti szuverenitással vagy országhatárokkal rendelkeznünk, nem kötelező hadsereget fenntartanunk. Vízre azonban szükségünk van. A világ nagy részén az emberek

171

parag khanna: konnektográfia

lakóhelye víztestek, többek között óceánok, folyók, tavak közelében található. Fontos az is, hogy a világ népességének nagy része ma Ázsiában, nem pedig a nyugati világban él. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a világot Európa vagy az Egyesült Államok uralja. Az elkövetkező száz évben, életetek hátralévő részében azonban a világnépesség el fogja érni a tetőpontját, amely nagy valószínűség szerint maximum tízmilliárd fő. Egy napon tehát, 2040–2045 körül az újság címlapján az olvasható majd egy cikkben, hogy a világ népessége elérte a tetőpontját, és mostantól csökkenő tendenciát mutat majd. Azonban még ha meg is kezdődik ez a csökkenés, a népesség nagy része Ázsiában fog élni. Ezen a sajátos térképen nem rajzoltam meg a határokat, helyette oválisokat rajzoltam. A politikai térképeken minden várost ugyanolyan nagyságú ponttal jelölnek. Budapest, New York, Mexikóváros, London is mindössze egy-egy pont, és mindegyiknek megegyezik a mérete. A való világban a városok eltérő nagyságúak. Léteznek olyan városok, amelyeknek több tízmillió lakosuk van. Ilyen például Dél-Kínában a Gyöngy-folyó deltatorkolata, ahol több nagyváros alkot klasztert. Kuangtungban ered és Hong Kong felé halad. Integrált régió vasúttal és autópályával,

172

rendkívül intenzív kapcsolódásokkal. 2025-2030-ra e klaszter népessége kb. 80 millió fő lesz, ami a legnagyobb európai ország, Németország népességének felel meg. A terület gazdasága kb. 2 trillió dollár lesz, amely a több mint 1 milliárd lakossal rendelkező teljes India gazdaságának felel meg. Tehát mi az, ami igazán számít ebben a világban? Vajon az a fontos, hogy mekkora az országod, hány lakosa van, vagy mennyi gazdasági tevékenység zajlik a városotokban, milyen készségekkel rendelkeznek a városotok polgárai, és mennyire összekapcsolt a városotok? Mi számít jobban? Az igazság az, hogy az összekapcsoltság mértéke, a népsűrűség, a gazdaság színvonala jóval hangsúlyosabb a mai világban, mint önmagában a méret. Kongó szintén nagy, ezek szerint Kongó fontos? Szudán is nagy, akkor Szudán is fontos? Nem. Ezek a tényezők tehát jóval többet nyomnak a latban. Nagyjából ötven ilyen városi klaszter van, amely fontosabb, mint a többi. Ezeken a helyeken található a legtöbb ember, a legtöbb gazdasági tevékenység, valamint a teljes régió valódi csomópontjai. Itt ismét láthatjuk, hogy a világ megavárosainak többsége Ázsiában, azon belül is elsősorban Kínában, Indiában és Délkelet-Ázsiában helyezkedik el. Amikor egyszer megmutattam ezt a térképet Ausztráliában, az emberek így reagáltak: “Jaj ne, hol van Ausztrália?”

„a 21. században háromféle földrajzot kell tanulnunk – természetföldrajzot, politikai földrajzot és funkcionális földrajzot –, ha szeretnénk igazán megérteni, mi történik körülöttünk.”

hódítani a szomszédaikat, Több területet akarnak, több erőforrást akarnak. A városok azonban másként gondolkodnak. Ha megkérdezitek New York, London, Dubai vagy Budapest főpolgármesterétől, hogy mit szeretnének, akkor A következőket hallanánk: “Több összekapcsoltságra van szükségem, Több repülőjáratra van szükségem, hogy összeköttetésben legyünk más országokkal.” Majd a következőkkel folytatnák: “tőzsdére lenne szükségem, hogy más országok tőzsdéjével fuzionálhassunk és bekapcsolódhassunk más országok tőzsdéjébe, és több beruházást szerezhessünk,” vagy “több vasútra lenne szükségünk, hogy növeljük az exportunkat”. A hagyományos geopolitikában tehát az országok úgy nyilatkoznak, hogy

Azt feleltem, ne aggódjanak, nem baj az, ha nincs 50 millió lakosú megavárosuk. Sydney ennek ellenére az egyik legfontosabb gazdasági csomópont a világon. Tehát nem csupán a méret számít, hanem a népsűrűség és az összekapcsoltság is. Ez az ötven nagyváros azonban kétségkívül a világ gazdasági súlypontját jelenti. Ha a hagyományos geopolitikát vesszük, és ha megkérdezem tőletek, hogyan gondolkodnak az országok, hogyan gondolkodott a Szovjetunió vagy más birodalmak a történelemben, akkor azt felelnétek, hogy nagyobb területet akarnak. Meg akarják

bővülni akarnak, hódítani akarnak. Tekintettel egy olyan világra, ahol a városok nagy döntéseket hoznak és ők formálják a nemzeti politikát, nem akarunk területeket csupán a terület kedvéért, sokkal inkább összekapcsoltságot szeretnénk, hogy ösztönözzük a gazdasági helyzetünket, pénzt szerezzünk, oktatást fejlesszünk, lehetőségeket teremtsünk, és így tovább. A jövő tehát a városok közti civilizációról szól, és a geopolitika egészen más. A 21. század konfliktusa már sokkal kevésbé szól a területekről. Természetesen még mindig folynak háborúk földekért, Ukrajnában például a terület még mindig sokat számít.

173

parag khanna: konnektográfia

az Egyesült Államok kivételével. Helyette Kína képviseltette magát. Amerika úgy nyilatkozott, hogy nem szeretne többé kapcsolatokat ebben a kereskedelmi megállapodásban, amire Kína úgy reagált, hogy “ha Amerika nem jön, akkor jövünk mi”. Ironikus módon ezt a megállapodást éppen Amerika hozta létre, méghozzá azzal a céllal, hogy elszigetelje Kínát. Három évvel később azonban Amerika nem vett részt, helyette Kína jelent meg. Győzött tehát Amerika? Természetesen nem. Ebben a világban csak az nyerhet, aki kapcsolódik. A legtöbb kapcsolódással rendelkező hatalmak nyernek, nem pedig azok, akik meg sem jelennek. Többé már nem lehet elszigetelni senkit, csak azzal gyakorolhatunk hatást, ha kapcso-

Ennek oka, hogy háborúzás helyett inkább ellenőrzése alatt kívánja tartani a beszállítói láncaikat, valamint nyersanyagokat importálni Mianmarból és erőforrásokat Pakisztánból, a Közép-Keletről és így tovább. Kína rengeteget ruház be ezeken a területeken, így nem csupán importálhat, hanem gyorsabban tud exportálni is Európába. Néhány évvel ezelőtt Kína bejelentette az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) megalapítását. Abban az időben az Egyesült Államok Barack Obama elnöksége alatt nem kedvelte ezt az intézményt. Nagyon rossz ötletnek tartották, úgy gondoltál, aláássa majd a Világbankot, nem fogja betartani a nemzetközi szabványokat, ezért az Obama-adminisztráció felhívta

lódásaink vannak.

az összes európai vezetőt és arra kérte őket, hogy ne csatlakozzanak ehhez a kínai bankhoz.

Más tárgyalás is zajlik a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség keretein belül számos ázsiai országgal. Amerika úgy gondolta, meg tud majd győzni néhány országot arról, hogy lépjenek be a Csendes-óceáni partnerségbe és zárják ki Kínát. Valójában azonban mindegyik ország egyidejű tárgyalásokat folytat Kínával a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerségről. Mi ennek a történetnek a tanulsága? Az olyan okos országok, mint amilyen Új-Zéland, Ausztrália, Szingapúr vagy Thaiföld, mindig mindkét oldalon játszanak, soha nem állnak valamelyik oldalra. Egy olyan világban, amely egyre összekapcsoltabbá válik, így lehet nyerni.

Azonban hány háborúról vagy nemzetközi konfliktusról tudunk ma a világban? Mindössze néhányról, és ezek az ellentétek számítanak ugyan, azonban nem árulnak el nekünk mindent a világ működéséről. Az országok és a városok ugyanis napról napra, hétről hétre és minden hónapban az összekapcsoltságért versengenek. Ez az, ami számít minden áldott nap. Nem amiatt kell aggódnotok nap mint nap, hogy az országotokat leigázzák, hanem amiatt, hogy egy közeli város vagy ország csökkenti az adóját, ellopja a munkahelyeket és beszállítói láncokat, a gyártást magához csábítja és a beruházásokat magához költözteti. Emiatt aggódnak az országok nap mint nap. Ez pedig háború – nem katonai háború, hanem gazdasági háború. Kötélhúzás - ahogy én nevezem.

174

Kötélhúzás, amelynek célja a beszállítói láncok és az értékláncok fölötti ellenőrzés, mivel ha ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a beszállítói láncokat, ha mi vagyunk az olaj- és gáztermelés központja, a gyártás központja, a digitális áruk és szoftverek fejlesztési központja, akkor hatalmunk van és gazdagok vagyunk. Ha pedig néhány jelenleg is zajló kereskedelmi tárgyalásra gondoltok, akkor talán hallottatok arról, hogy a nyugati félteke, az Egyesült Államok, Kanada és az ázsiai országok között létrejött Csendes-óceáni Partnerség éppen szétesik, mert Donald Trump úgy nyilatkozott, hogy nem kíván a tagja lenni. Tegnap és ma azonban Chile fővárosában, Santiagóban az összes kereskedelmi miniszter összegyűlt. A korábbi tárgyaláson részt vett országok mind megjelentek,

Most pedig térjünk vissza Ázsiába. A Szovjetunió ös�szeomlása után az elmúlt 25-27 évben ezek az országok egyre inkább összekapcsolttá válnak. Magyarország 2004-ben lépett be az Európai Unióba, azonban Európa és az Európai Unió már 1989 óta fokozatosan bővül nyugatról kelet felé. Az országok strukturális alapokat és beruházásokat kapnak Brüsszeltől, korszerűsítik az infrastruktúrájukat. Románia, Bulgária és a Balkán országai is csatlakoztak vagy csatlakozni fognak az EU-hoz, korszerűsítik a gazdaságukat, és ma már jobbak a vasútjaik, jobban tudnak kapcsolódni nyugatról kelet felé. Az elmúlt 25 évben Kína ugyanezeket tette, csak nem nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra haladva. Érdekesség, hogy Kínának tizennégy szomszédja van, vagyis több, mint a világon bármely más országnak. Ez rengeteg lehetséges konfliktust rejt magában, hiszen a közös határ mindenkor konfliktusforrást jelenthet. Kína nagyon erős katonailag, azonban nem szeretne háborúzni az összes szomszédjával. Ehelyett ugyanazt teszi, mint amit Európa: infrastruktúrát épít.

Az európai országok ennek ellenére természetesen beléptek az AIIB-be. Két év alatt 70 tag csatlakozott ahhoz a bankhoz, amelynek célja, hogy összekösse Európát és Ázsiát, a világ legnagyobb összefüggő földterületét, ahol a világ népességének nagy része él. Természetes, hogy szeretnének több kapcsolódást. Így maximálisan kihasználhatják az egyre növekvő gazdasági kapcsolatokban rejlő lehetőségeket ezen a területen. Dél-Ázsia országai szegény és elmaradott posztkoloniális országok. Közép-Ázsia országai szegény köztársaságok, amelyek korábban a Szovjetunióhoz tartoztak. Mindannyian szeretnék ezt az infrastruktúrát. Miért is ne lépnének be egy olyan bankba, amely ezt finanszírozza? Ez ugyanakkor geopolitikai terv is, Kína így alakít át és akár ural is néhány országot anélkül, hogy tankokat, harci repülőgépeket vagy bombákat kellene bevetnie. Ehelyett inkább traktorokat, vonatokat és építőmunkásokat küld. Lépésről lépésre, hónapról hónapra, projektről projektre villamosenergia-hálózatok, vízi csatornák, autópályák és hidak születnek és alakítják ezeknek az országoknak a beszállítói láncait. Nem váltja le a kormányokat, nem ront be úgy, ahogyan Amerika lerohanta Irakot. Ehelyett átalakítja ezeknek az országoknak a beszállítói láncait és gazdaságát, valamint folyosóként használja őket ahhoz, hogy az általa előállított árukat hatékonyabban exportálhassa Európába. Ez pedig kölcsönösen előnyös. Jelenleg sok szó esik a protekcionizmusról. A Trump-adminisztráció szeretne falakat építeni, tarifákat emelni, külkereskedelmi importkorlátozó és exportösztönző

175

parag khanna: konnektográfia

adót vezet be, továbbá megadóztatja az országba érkező importárut. Többen úgy vélik, hogy ezzel nagyon rosszat tesz a globalizációnak, a globalizáció irányt válthat, akár kereskedelmi háborúkra is sor kerülhet, és így tovább. Szeretnék nektek néhány olyan adatot megmutatni, amelyek épp ellentétesek ezzel, mivel véleményem szerint ez egy téves elemzés. Az igazság az, hogy az összekapcsoltság miatt valamennyi földrész, a világ minden része sokkal összekapcsoltabbá válik, fizikailag kapcsolódnak az új kereskedelmi megállapodásokhoz, intézményekhez, az emberek, áruk, pénz és adatok mozgásához. A formálódó kereskedelem teljesen új mintázataiban az Egyesült Államok nem áll a középpontban; helyette Kína már 124 ország első számú kereskedelmi partnere. Az Egyesült Államok a világban mindössze 52 ország számára a legfontosabb kereskedelmi partner. Így bármit is tesz Trump, nem fogja aláásni vagy megváltoztatni azt, ahogyan a többi ország kereskedik egymással. Ha adót emel, akkor azok az országok, amelyek korábban Amerikába exportáltak, onnantól fogva más országokba fognak exportálni. Most pontosan ez történik. Az Egyesült Államok és Európa évi 1 trillió dollár összegű kereskedelmet bonyolít le az Atlanti-óceánon keresztül. Az Egyesült Államok és Európa sok éve a legszorosabb és legnagyobb kereskedelmi kapcsolatot ápolja a világon. De nézzük, mi történik most a Selyemút mentén: az EU és Kína kereskedelme évi 400 milliárd dollár, a Délkelet-Ázsiai Nemzetek Szövetsége és az EU kereskedelme évi 200 milliárd dollár, az EU és Japán kereskedelme évi 150 milliárd dollár, az EU és India kereskedelme évi 100 milliárd dollár… Több országot nem említettem, azonban láthatjuk, hogy az ázsiai kereskedelmük szintén legalább 1 trillió dollárt tesz ki. Ez már ugyanaz a pénzösszeg, és a Selyemút legtöbb fejlesztése még nem épült meg, nem született még szabadkereskedelmi megállapodás. Magyarország mint ország például okkal nagyon lelkes az összekapcsoltság miatt, a Selyemútba kerülés miatt, szeretné, ha a szállítási folyosók innen vezetnének el Hamburgig, le Görögországba, kelet felé, át a Fekete-tengeren és így tovább.

176

Minél több a kapcsolódása egy országnak, annál jobban részévé válhat ezeknek az áramlatoknak. A sikerhez vezető út, a jóléthez vezető út azt jelenti, hogy egyre több kapcsolódással kell rendelkeznünk. Ugyanez figyelhető meg a világ többi részén is. Afrika és Dél-Amerika korábban nem igazán foglalkoztak kereskedelemmel, míg ma már igen. Ázsia és Afrika nem folytattak számottevő kereskedelmet, azonban 2020-ra csak Kína és Afrika kereskedelme el fogja érni a 400 milliárd dollárt. Ázsia számottevőbb kereskedelmet folytat Afrikával, mint az USA, és tíz év múlva talán Ázsia kereskedelme számottevőbb lesz Afrikával, mint Európáé. Ki tudhatja? Ez elképzelhető, hiszen vannak komplementer vonásaik. Afrikának erőforrásaik vannak, Ázsia sok mindent épít és egy több milliárd ember áll rendelkezésére. A geopolitikát ezek a komplementer vonások mozgatják. Akik az én generációmhoz tartoznak, azoknak azt tanítják, hogy a geopolitika és a szövetségek jelentik ezeket a kötelékeket az országok között, amelyeket értékek, a nyugati értékek, bizonyos civilizációs értékek formálnak. Ez pedig részben igaz, azonban a szövetségek nem egyenlőek a geopolitikával. A szövetségek a geopolitikán belüli szereplők, azonban mélyebb szinten a geopolitikát a komplementer vonások formálják, az a lényeges kérdés, hogy kinek van kínálata és kinek van kereslete. Ez pedig teljesen megváltoztatja a világot ebben a sokpólusú irányban. Szeretnék még néhány szót ejteni Kína szerepéről, mivel ez az ország az összekapcsoltsága révén válhat szuperhatalommá. Kína nem mindig volt szuperhatalom, és az ország nagy része a mai napig rendkívül szegény. Kínában 40-50 évvel ezelőtt nagyon szegény paraszti társadalom élt. Csak 1979-ben kezdték ezeket a kis speciális kereskedelmi övezeteket létrehozni, és a beruházások vonzása érdekében gyártásba fogtak. Az első ilyen kereskedelmi övezet Sencsen volt 1979-ben. Közeledik Sencsen 40. évfordulója, és Kína pontosan e negyven év alatt alakult át egy szegény paraszti társadalomból szuperhatalommá és a

„Minél több a kapcsolódása egy országnak, annál jobban részévé válhat ezeknek az áramlatoknak. A sikerhez vezető út, a jóléthez vezető út azt jelenti, hogy egyre több kapcsolódással kell rendelkeznünk. ”

177

jelennek meg a beruházásaik helyszínén, mivel ezek közül néhány ország labilis, és a beszállítói lánc stabilitása érdekében az országot is stabilizálni kell. Nem feltétlenül gondolom azt, hogy az összekapcsoltság békéhez vezet. Vezethet hódításhoz is. Sok szempontból azonban az összekapcsoltság olyan világot teremt, amely véleményem szerint egy sokkal jobb világ. Ennek oka pedig az, hogy amikor több út áll előttünk, akkor több választási lehetőségünk van. Három szűk keresztmetszet létezik a szállítás világában. Három olyan terület, ahol blokád, terrortámadás, háború vagy zárlat esetén az áruk áramlása megáll. Ez a három tengeri szűk keresztmetszet a Szuezi-csatorna, a Hormuzi-szoros és a Malaka-szoros.

világ legnagyobb gazdaságává. Hogyan sikerült ezt elérniük? Azért sikerült, mert építettek tízezer nukleáris fegyvert? Nem. Azért sikerült, mert építettek tizenöt repülőgép-anyahajót, amelyek bejárják a világot és uralják az óceánokat? Nem, Kínának csak egy van, amit pár évvel ezelőtt vásároltak. Kína tehát nem ezért vált szuperhatalommá. Kína azért vált szuperhatalommá, mert 1979-ben megalakítottak egy kis speciális gazdasági övezetet Sencsen néven, majd egyre több ilyet hoztak még létre. Ezután több vállalat kezdett ott beruházásokba, több terméket kezdtek előállítani, majd végül ahelyett, hogy mindent importálniuk kellett volna, sok dolgot már exportálni kezdtek. Az 1980-90es évekre az emberek hirtelen azt kezdték mondogatni, hogy Kína lett a világ gyára, és napjainkban mindenkinek kereskedelmi deficitje van Kínával. Kína minden évben kereskedelmi többletet termel és megtakarítást kezdett gyűjteni valutatartalékban. Már 4 billió dollár összegű valutatartalékot halmoztak fel, így most ezt a pénzt exportálják, és csővezetékeket, autópályákat és csatornákat építenek, hogy serkentsék a gazdaságot. Most olyan országokba tudják beruházni ezt a pénzt, mint Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Luxemburg és Magyarország. Ennek a politikának az egyik legnagyobb kedvezményezettje Németország, mivel a német gazdaság az egyik legkorszerűbb a világon. Kína gyenge technológiával, pl. játékok és mechanikus tárgyak előállításával

178

indított, ma azonban már félvezetőket, napelempaneleket, nagysebességű vasutakat, szélturbinákat, repülőgépeket és a világ leggyorsabb számítógépeit gyártja. Fokozatosan megválnak az alacsony technológiájú létesítményeiktől, átadják azokat Bangladesnek, Indonéziának, Afrikának, és próbálják megtartani a korszerű technológiájú berendezéseiket. Tehát mit tennétek, ha kapnátok 4 billió dollárt, és szeretnétek befolyást szerezni a drága értéklánc felett, ha szeretnétek az Apple céggel versenyezni? Ha a Siemensszel szeretnétek versenyezni? El kellene kezdenetek német társaságokat felvásárolni. 2014-2015 óta Kína elkezdett a világ legkifinomultabb gazdaságában, Németországban pénzt költeni. Mindez arról szól, hogy felfelé haladunk az értékláncon. Mit szeretne az ország? A szomszédait akarja meghódítani vagy olyan aprólékosan kidolgozott gazdaságot teremteni, ahol jómódú és produktív emberek élnek? Úgy gondolom, a legtöbb ország az utóbbit szeretné. A világ legtöbb határvitája rendeződött. Tényleg arról van szó, hogy felfelé haladunk az értékláncon, iparpolitika és befektetés-ösztönzés alkalmazásával ennek a célnak az érdekében. A világ infrastrukturális szempontból kapcsolódásokkal teljesen behálózott lesz, ez azonban nem jelenti azt, hogy a geopolitika eltűnik. Az infrastruktúra folyosói jelenthetik a hódítás útját. El tudnám képzelni, hogy egy nap kínai csapatok

A geopolitikában mindig is féltünk amiatt, hogy ha itt zűrzavar van, akkor abból konfliktus fakad. Ha azonban egy teljesen összekapcsolt világban bármely szűk keresztmetszetben zűrzavar van, akkor mi lenne, ha csak az északi-sarkvidéki útvonalakon túl mennénk? Az éghajlatváltozás miatt most az északi-sarkvidéki szállítási útvonalak az év egyre több napjában nyitottak. Emellett gyorsabb is ez az út. Egy másik lehetőség pedig az lenne, ha a Selyemúton végighaladva Kelet-Ázsiába érnénk. Nézzünk még egy konkrét példát: tíz évvel ezelőtt sokan aggódtak amiatt, hogy az Egyesült Államok és Kína között háború tör ki a közép-keleti olaj feletti uralom megszerzéséért. Azóta két dolog is történt azonban. Az első, hogy az Amerikai Egyesült Államok felfedezte a palaolajat és a palagázt, és a világ legnagyobb olaj- és gáztermelője lett. A második, hogy az USA nem csupán Európába exportál olajat és gázt, hanem egy évvel ezelőtt Kínába is elkezdett olajat exportálni, így emiatt nem kell harcolniuk. A háború helyett Amerika inkább értékesíti az olajat Kínának. Ugye, hogy jobb ez a megoldás? A geopolitikában mindig a háborúk miatt aggódunk, nem pedig az erőforrások miatt, de miért harcolnánk, ha kereskedni is lehet? Ezért gondolom azt, hogy az összekapcsoltság a rugalmasság forrása. Ha átgondoljátok azokat a szempontokat, amelyekről ma beszéltem nektek, akkor a következőket láthatjátok. Először is, a világon minden egyes régió számít. Nem tudtuk, hogy ilyen világot élünk. Nézzük csak az európai gyarmati területeket: a világ hierarchikus volt, Európa minden fölött hatalmat gyakorolt. A világ bizonyos részei évtizedeken át egyáltalán nem számítottak. Ma más világot élünk: minden régió a hálózat része.

Másodszor, ezek a régiók nem csupán a hálózat részei, hanem a világ minden része kapcsolódik a világ minden részéhez is. Nem egyetlen hatalom áll a középpontban. Az 1990-es években feltettük magunkban a következő kérdést: “A Szovjetunió megszűnt, az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, milyen rendszer lesz a következő?” Véleményem szerint a világ ilyen hálózatban fog működni a jövőben. Minden földrész számít, minden régió számít. Ezekben a régiókban néhány ország jobban számít, mint mások. Amerika például nincs a középpontban, nem diktálhat mindent, azonban ő a legfontosabb hatalom Észak-Amerikában, és erős kapcsolatokat tart fenn más régiókkal, de ugyanígy tesznek más régiók is egymás között. A világ nem olyan, mint egy piramis, inkább pókhálóhoz hasonlítható, egy hálózathoz, mivel minden régió számít, minden régió tárgyal és saját üzleteket köt. Ez pedig gyakorlatilag nagyon szilárd szerkezet. Ha egy szerkezetben egy szuperhatalom van, akkor az talán egyszerűbb és könnyebb eset, könnyebb megérteni.

„A világ azonban nem egyszerű, hanem összetett és komplex. ” A világ azonban nem egyszerű, hanem összetett és komplex. A világ egyre összetettebbé válik, és tisztában kell lennünk az összekapcsoltság, a regionalizmus és más olyan erők értékével, amelyek a világot sokkal inkább formálják, mint a hagyományos geopolitikai elméleteink, amelyek csak a területen, a nagyságon és a katonai erőn alapultak. Véleményem szerint ez egy stabilabb világ. Nem számít, hogy egyes országok mit tesznek vagy mit nem tesznek, mivel az összekapcsoltság formálja a világot ilyenné, és az összekapcsoltság az a forradalmi erő, amelyet mi, mint emberek, városok és országok valamennyien szeretnénk. Minél többet invesztálunk az összekapcsoltságba, annál egyértelműbben épül fel egy ilyen világ. Gyakran annyira aggódunk egy-egy esemény miatt, mintha amiatt legalábbis kirobbanna a 3. világháború. Szerintem nem kell tartanunk ennek a bekövetkeztétől. Lesz sok konfliktus és küzdelem a világban az erőforrásokért, a gazdasági hatalomért és más hasonló dolgokért. Az összekapcsoltság azonban megindokolja, hogy végül is miért sokkal összetettebb és egyben sokkal szilárdabb. 179

Hogyan kormányozzunk egy nemzetet a 21. században?

Szerző: Parag Khanna

Parag Khanna vezető globális stratéga, világutazó és bestseller író. Szenior kutatóként dolgozik a Szingapúri Nemzeti Egyetem Li Kuang-jao Közpolitikai Iskolájának Ázsiai és Globalizációs Centrumában. Ügyvezetést ellátó tag továbbá a Hybrid Reality intézetben, egy butik geostratégiai tanácsadó cégben, valamint társalapítója és vezérigazgatója a Factotum vezető tartalom márkaügynökségnek.

A siker titka Ritkán ennyire szigorú egy nemzeti elit magához – és ha létezik olyan ország, amely vállon veregetést érdemel, akkor az Svájc, amely szinte minden nemzetközi mutató – jólét, versenyképesség, életminőség, innováció és még sok más – tekintetében az élen vagy a legjobbak között foglal helyet. Svájc legfőbb erénye azonban az önállóság. Kis méretéből és sebezhetőségéből eredően Európa viharos évszázadaiban mindig hevesen védelmezte függetlenségét és semlegességét. Ez az ország adott otthont a Népszövetségnek a 20. század elején, továbbá az Egyesült Nemzetek második székhelyének – ugyanakkor ténylegesen csak 2002-ben csatlakozott az ENSZ-hez. Az Európai Unió közepén helyezkedik el, ennek ellenére valószínűleg soha nem fog belépni. A 2014-es összejövetelen számtalanszor hallottam a következő szlogent: „Integrieren heisst verlieren!” („Az integráció egyenlő a kapitulációval”, vagy hétköznapibb értelmezésben „Az integráció a veszteseknek való.”) A svájci vezetőséget mozgósító stratégiai üldözési mánia legalább még egy országra jellemző: a 2014es alpesi összejövetel díszvendégére, Szingapúrra. Svájc és Szingapúr a világon az egyedüli olyan országok, amelyek valamennyi mutatószám tekintetében

180

az élen foglalnak helyet, azt sugallva, hogy valós tervekkel rendelkeznek a jövőre. Ezek a mutatószámok a következők: WEF globális versenyképességi index, infrastrukturális minőségi index, tartós virágzás index, INSEAD globális innovációs index, valamint a Világbank kormányzási hatékonysági mutatója. Ez a két állam az egészség és jólét, az alacsony szintű korrupció és a magas szintű foglalkoztatás zászlóvivői lettek az egész világon.

Felületes szemlélőként aligha találhatnánk még két olyan államot, amelyek jobban különböznének, mint Svájc és Szingapúr. Mindkét ország elnyújtott gyémánt formájú, zászlajuk piros-fehér színű, azonban nagyjából ennyi is a hasonlóság köztük. Svájc hétszáz éves európai demokrácia, míg Szingapúr egy olyan ázsiai technokrácia, amely 2015-ben lett ötven éves. Svájc az alulról fölfelé építkező demokrácia mintaképe: a helyi népszavazások még a stratégiai nemzeti döntésekre is kihatnak; a nemzeti érdek nem térhet el a népakarattól. Svájc olyannyira decentralizált, hogy nincs elnöke (vagy államfője), helyette hét tagból álló Szövetségi Tanács működik, amelynek elnökét rotációs rendszerben választják. (A polgárok többsége még három tagot sem tudna megnevezni a hétből.) Szingapúr ezzel ellentétben a felülről lefelé építkező, „a kormány tudja a legjobban” szabállyal szinonim fogalommá vált. Történelmileg a politikát technokraták tervezték és tervezik a nyilvánosság kizárásával. Szingapúr alapító atyja, Li Kuang-jao negyven éven keresztül minden apró részletében irányította az országot, jelenleg pedig fia, Li Hszien Lung a miniszterelnök. (Nevüket mindenki ismeri.) A két ország még földrajzi megjelenésében is ellentétes: Svájc hegyekkel tarkított és tengerrel nem határos ország, míg Szingapúr trópusi tengeri kikötő. Szingapúr egy 100%-ig urbanizált városállam. Ezzel

ellentétben Svájc lakosságának egyharmada falvakban él; az ország a hófedte hegycsúcsairól és a teheneiről híres. Szingapúr láthatárába csillogó felhőkarcolók olvadnak bele, míg Svájc legmagasabb épülete (a Roche gyógyszeripari vállalat bázeli székhelye) alig negyven emelet magas (és még így is jóval alacsonyabb, mint az ország legmagasabb gátja). Tehát melyik lenne az összetett és rohamosan változó világunkban az ideális rendszer? Milyen irányban kellene a mai ötletszerű nyugati demokráciákat megreformálni: a svájci stílusú népi demokrácia vagy a szingapúri stílusú stratégiai technokrácia legyen a cél? Melyik modellt kövessék a poszt-autoriter vagy a friss demokratikus társadalmak: a svájci szerves gazdasági diverzifikációt vagy a szingapúri irányított innovációt? A helyes válasz: mindkettőt. Mivel mindkét országban huzamosabb ideig éltem, megfigyeltem, hogy a szembetűnő különbségek mellett az számít leginkább, hogy Svájc és Szingapúr egyszerre bizonyíthatóan demokratikus és szigorúan technokrata államok. Mindkét országban nagy arányban élnek külföldön született lakosok vagy állampolgárok, jelentős nemzeti katonai és polgári szolgálat működik, az

181

hogyan kormányozzunk egy nemzetet a 21. században?

Új állam egy új korszakhoz

oktatás és az ipar erősen kapcsolódik egymáshoz, a gazdaság diverzifikált, továbbá számottevő állami beruházás áramlik a K+F és az innováció területére. A svájci közvetlen demokrácia és a szingapúri technokrácia hibridje, a közvetlen technokrácia a kormányzás legmagasabb szintű formája a 21. században. Ha Platón napjainkban élne, akkor a svájci művelt és politikailag aktív lakosságot választaná az ideális állampolgároknak, Szingapúr szigorú képzésben részt vett technokratáit pedig a kiválasztott „őröknek”.

182

A kettő ötvözete lenne a világon a legunalmasabb, de ugyanakkor leghatékonyabb rezsimje: pontosan az, amire minden országnak törekednie kell. Az nem számít, hogy kis országokról van szó, és történelmük lényegesen eltér Amerikáétól. Nincs olyan univerzális politikai modell, amely az egész világra érvényes lehetne; ugyanakkor minden nagy ország a jobb kormányzás irányában fejlődhetne, ha tanulmányoznák a svájci és a szingapúri demokrácia házasságát.

Az ideális, az adott korszakhoz legjobban illő államforma keresése nem üres filozófiai gyakorlat, hanem újra és újra felmerülő igényünk. Napjainkban a legtöbb kormány csak arra képes, hogy összefüggéstelenül reagáljon az eseményekre. Amerika pénzügyi bűvészkedése egyrészt pénzügyi válságot idézett elő, másrészt lehetővé tette azt is, hogy kisegítse magát belőle. A számokon túl azonban az embereknek irdatlan költségeket kellett fizetniük: a társadalmi zavarok, az elhalasztott nyugdíjazás és a nemzeti szellem elvesztése romboló erejű volt, és jelentősen hozzájárult Donald Trump felemelke-

Az elmúlt hetven évben tudósok igyekeztek meghatározni azt a rezsimtípust, amely a korszak feltételeinek a legjobban megfelelt. Az 1940-es évek elején Harold Lasswell, a Yale politológusa lelkesen üdvözölte a „helyőrségi államok” – pl. Amerika és Japán – felemelkedését, ahol az elit irányította a győzelemhez szükséges hadiipari komplexumokat a 2. világháború és a hidegháború idején. Azonban az erő önmagában nem elegendő a közbiztonság és virágzás megteremtéséhez. Ma kizárólag az olyan nukleárisan felfegyverzett, kudarcot vallott államokat nevezzük „diktátor által irányított államnak”, mint amilyen Észak-Korea. A hidegháborús határok megszűnésével, a globális piac kiaknázására helyeződött át a

déséhez. Meg kell említenünk továbbá a geopolitikai összecsapásokat és a kiberháborút, a nemzetközi terrorista és bűnözői csoportokat, a gazdasági versenyt és a protekcionizmust, az éghajlatváltozást és a természeti katasztrófákat, valamint a diszruptív technológiák fokozódó kockázatait a mindennapi életünkben. Minden társadalomnak minden pillanatban elővigyázatosnak kell lennie. Ahol mindenünk megvan: A legélhetőbb országok. Csak Svájc és Szingapúr szerepel az első tíz helyezett között az életminőség és a jó kormányzás számtalan mérését tekintve.

hangsúly– a geoökonómia világa a geopolitika fölébe került. Michael Porter, a Harvard Üzleti Iskola professzora szerint a versenyelőny eléréséhez stratégiai ipari klasztereket kell építeni a beruházások vonzása céljából. A termelés összpontosítása, a kölcsönös függőség kiépítése és az emberi tőkébe való beruházás – nem pedig a területhódítás – vezetne ahhoz a felemelkedéshez, amelyet Richard Rosecrance, az UCLA és a Harvard közgazdaság-történésze 1996ban „virtuális állam” vagy „kereskedelmi állam” névvel illetett. Philip Bobbit, aki a politikai helyett a gazdasági szempontokra helyezte a hangsúlyt, az

183

Akhilleusz pajzsa (Shields of Achilles, 2003) című remekművében végigkövette a „piaci állam” korának kialakulását, amelyben az egyéni kereskedelmi lehetőségek maximalizálása határozza meg a hatalmat és a sikert. Végül Keniche Ohmae üzleti stratéga A következő globális színpad (The Next Global Stage, 2005) című művében kifejtette, hogy a középkori Hanza Szövetségre hasonlító városi agglomerációk lesznek majd a világ hatalmi központjai. Az optimális államforma keresése az információ korában is folytatódik, és azt logikusan „infóállamnak” kellene nevezni. Az infóállam a korábbi modelleknek a továbbfejlődése és átalakulása. Míg Ohmae modellje az „éppen időben” (just-in-time) elvre épülő cikluson alapul, mint a japán vállalatok esetén, Rosecrance modellje pedig több részből tevődött össze, mint pl. egy laptopgyártó beszállítói lánc, addig a 21. századi infóállamok már nem bíznak meg

„minél több demokrácia létezik, annál rosszabb színben tüntetik fel a demokráciát. ” maradéktalanul a szabadpiac láthatatlan kezében. Ehelyett a magán- és a közszféra egyesíti az erejét, és stratégiai gazdasági keretterveket dolgoznak ki a versenyelőnyük megtartása érdekében. Svájc és Szingapúr földrajzilag kis országok, azonban naggyá teszi őket az, hogy képesek koncentrálni a pénzek, áruk, erőforrások, technológia, információ és tehetség áramlására és kiaknázni azt. Gazdaságföldrajzuk ugyanolyan fontos, mint a politikai: földrajzukat inkább az összekapcsoltságuk, mint a területük alapján határozzák meg; a beszállítói láncaik ugyanolyan fontosak a térképen, mint a földrajzi elhelyezkedésük. Ugyanakkor míg ők a nyitott gazdaságok archetípusai, addig vannak erőd jellegű elemeik is, mindig gondosan ellenőrzés alatt tartják a migrációt, valamint kiszűrik a pénzügyi fertőzéseket, a kibertámadókat és a terroristákat. Mindemellett az olyan infóállamokban, mint Svájc és Szingapúr, a közvetlen technokráciára irányuló igyekezet is megfigyelhető. Ahelyett, hogy ingatag választási mandátumokkal egyedül kormányoznának, valós idejű konzultációt is folytatnak a polgárokkal népszavazások és petíciók, felmérések és nyilvános 184

workshopok keretében. Az infóállam ezáltal olyan posztmodern demokrácia (vagy „poszt-demokrácia), amely ötvözi a nép prioritásait a technokrata irányítással. A közvetlen technokráciával kapcsolatos kísérletezések már világszerte láthatók Észtországtól és Izraeltől az Egyesült Arab Emírségekig, Ruandától Indiáig és Kínáig demokráciákban és nem-demokráciákban egyaránt. Az infóállamok kormányai tehát nem egyetlen napirendet követnek; megbízatásuk célja, hogy mindig minden területen fejlődést érjenek el kifogás nincs. Egyetlen ideológiájuk a pragmatizmus. A természetes kiválasztáshoz hasonlóan az idők folyamán a kormányzási modellek is változnak alkalmazkodás, módosulás és utánzás révén. Minél összekapcsoltabbá és összetettebbé, decentralizáltabbá és adattal telítettebbé válik a világ, annál inkább megnő majd az infóállam státusza. A globális politikai párbeszéd egy olyan posztideológiai területre tolódik át, ahol a – polgárok elégedettségén és a nemzetközi mércéken alapuló – teljesítmény a siker fokmérője. Minden társadalom célja, hogy egyensúlyban legyen a gazdasági jólét és az élhetőség, a nyitottság és a védettség, a hatékony kormányzás és a polgárok hangja, az individualizmus és az összetartás, a szabad választás és a társadalmi jólét. A hétköznapi emberek nem úgy mérik ezeket a dolgokat, hogy mennyire „demokratikus” az államuk, hanem aszerint, hogy biztonságban érzik-e magukat a városaikban, megengedhetik-e maguknak a saját otthont, stabil-e a munkahelyük, gondoskodnak-e az időskorukról, valamint ápolhatják-e a kapcsolatot barátaikkal és családjukkal. Az országok összehasonlítása az egy főre eső GDP alapján önmagában nem más, mint statisztikai álokoskodás az életminőség kézzelfoghatóbb elemeihez viszonyítva. Ehelyett egyre inkább megértjük azt, hogy a sikeres és a bukott országok közti különbség napjainkban nem a gazdag és szegény, bal és jobb, illetve demokratikus és tekintélyelvű közötti ellentétpárra épül, hanem arra, hogy képesek-e kielégíteni a polgárok alapvető szükségleteit, jogokkal felruházni a polgárokat, valamint intézkedéseket tenni vagy irányt váltani, ha szükséges. Bármi más csak szemfényvesztés.

csődjének” aránya az 1999 és 2011 közti időszakban kétszerese volt az 1986 és 1998 közötti időszakénak. A Freedom House független szervezet 2014. évi jelentése megállapítja, hogy 54 országban mutatnak hanyatló tendenciát a politikai és polgári jogok. A világ országainak többsége névlegesen még választói demokrácia – azonban minél több demokrácia létezik, annál rosszabb színben tüntetik fel a demokráciát. A „demokrácia” szó egyre kevesebbet árul el nekünk arról, hogy egy ország hogyan – vagy mennyire jól – működik. Mexikótól kezdve Olaszországig ma a felmérések szerint a demokráciák lakossága érez a legkevesebb bizalmat és tiszteletet a politikusok iránt. Az olyan országokban, mint Irán és Oroszország, a választások pusztán megnyugtatásul szolgálnak, egy olyan nyomáscsökkentő szelepként, amelyen keresztül a rezsimek lélegzethez jutnak.1 A jogállamiság, „a törvények uralma”, amely azt jelenti, hogy a törvény a végrehajtó hatalom felett áll, inkább egy olyan, „törvények útján történő uralomnak” tűnik, amelyben a kormányok hatalmi eszközként élnek vissza a törvénnyel. Az oroszok többsége úgy véli, hogy Putyin kormányzópártja „ravasz tolvajokkal” van tele. Brazíliában a felemelkedő középosztály fellázadt a demokratikus úton megválasztott, ám hozzá nem értő kleptokrácia ellen. A demokratikus választások önmagukban egyáltalán nem elegendőek az elszámoltatható kormányzás megvalósításához. A demokrácia Ázsiában is inkább szavazat-bankot jelent, nem pedig politikai fejlődést. A világ legnépesebb demokráciája, India a választás jelenségét már hosszú ideje árverésként testesítette meg: egy olyan alaposan kidolgozott, mégis egyszerű versenyként, ahol néhány zsák rizzsel vagy egy síkképernyős televízióval vásárolnak szavazatokat (különöse az etnikumok körében).2 Bangladesben a demokrácia szintén egy véget nem érő pókerjátszma a két uralkodó család között, akik a minisztériumok és törvényszékek feletti hatalmukat kijátszva ássák alá egymást minden fordulóban – megállapodva abban, hogy csakis olyan törvényeket hoznak, amelyek féken tartják a törvényszékek függetlenségét és a sajtószabadságot.

A demokrácián túl a jó kormányzásig A demokráciának térhódítása során számos akadályt kellett leküzdenie a hidegháború óta. Larry Diamond, a Stanford professzora szerint a „demokrácia

Ez – nem pedig az Egyesült Államok alapító atyáinak a látomása – jelenti a „demokrácia” valóságát a világ lakosságának nagy része számára, akik névlegesen demokratikus államokban élnek. Ezekben

az országokban kevesen ringatják magukat abban az illúzióban, hogy demokráciájuk jól működik, és ezért a nyugatiakat is óva inteném ettől. Képzelje el, hogy ön lesz egy fiatal, népes ázsiai, arab vagy afrikai posztkoloniális állam következő elnöke – ezekben a régiókban és ugyanis a világ népességének túlnyomó többsége. Melyik állam példáját szeretné követni: Kínáét vagy Indiáét? Szingapúrét vagy a Fülöp-szigetekét? Vietnámét vagy Indonéziáét? Kétségtelen, hogy a feltörekvő társadalmak inkább a jobban irányított technokráciákkal versenyeznének, mint az ide-oda kapkodó demokráciákkal. Szingapúron kívül ilyen Malajzia, Vietnám és Thaiföld is. Malajzia elmerül a sárban, ugyanakkor stabil, modern többnemzetiségű állam világelső infrastruktúrával és egyre nagyobb jóléttel. Vietnamban egypártrendszer van, ugyanakkor jelentős modernizációt hajtottak végre és visszaszorították a szegénységet: a beáramló külföldi beruházások munkát biztosítottak a szorgalmas és jól képzett lakosság számára. Thaiföld 2014-es puccsa kiszorította a hozzá nem értő demokratikus vezetőket egy katonai klikk javára; a thaiok a katonaság állandó politikai szerepvállalását támogatták a 2016-ban megtartott alkotmányozó népszavazáson. Ezek ugyan nem ideális rezsimek, azonban nagyságrendekkel Banglades vagy Indonézia fölé emelkednek. Mindennek az oka, hogy India, Indonézia és a Fülöpszigetek évtizedeken keresztül szenvedtek azoktól a felejthető és sajnálatos kormányoktól, amelyeket az elmúlt években megválasztottak, kifejezetten technokrata ambíciókkal bíró vezetőkkel. Az indiaiak, indonéziaiak és Fülöp-szigetiek már nem elégednek meg azzal, hogy olyan vibráló kereskedő társadalmak tagjai legyenek, amelyek kormánya nem működik megfelelően. Ezeknek a polgároknak már elegük van az olyan leereszkedő közhelyekből, hogy milyen szépen gyarapodnak a kormányaik ellenére; olyan kormányokra szavaztak, amelyek tartalmas napirendje az infrastruktúrára, foglalkoztatásra, oktatásra és technológiára helyezte a hangsúlyt. Nyomós oka van annak, hogy a nyugati világnak miért kell megértenie a technokrácia új normatív hatalmát: az ázsiai szuperrégió jövőjéről van szó. A technokrácia egész Ázsiában egyfajta maga lett a megváltás, miután a társadalmak felismerték, hogy a demokrácia nem garantálja az ország sikerét. A demokrácia végül sokkal inkább saját magát betegíti 185

hogyan kormányozzunk egy nemzetet a 21. században?

csúcsra. Nincs türelme az elcsépelt „Az első 100 nap” és hasonló ostobaságokhoz, továbbá nemzeti gyásznapot hirdetett Indiában, amikor Li Kuang-jao 2015-ben elhunyt. A nyugati politikai kommentátorok azt feltételezik, hogy a jó technokratákat végül rosszak váltják fel – ez a „rossz császár” problémája -, és az országok kezdhetik elölről a demokrácia elsőbbségének vis�szaállítását. Azonban Indiának a legkevésbé sincs szüksége az amerikai stílusú demokratikus gyűlölködésre. Az elmúlt ötven évben az India és Kína politikai rendszerei – és teljesítményei – közti különbségek kétségkívül azt bizonyítják, hogy a kapitalista piacgazdaság – nem pedig a demokrácia – mozgatja a növekedést, és a kormány hozzáértése teszi lehetővé a jóléti szolgáltatást. Amint Ilian Mihov, az INSEAD dékánja a Világbank kormányzási mutatószámrendszerének (Worldwide Governance Indicators, WGI) a gazdasági növekedésre vonatozó korrelációs változóival bemutatta, a jogállamiság, nem pedig a demokrácia felel meg végül a sikernek.

meg és a technokráciára szavaz. Gondoljunk csak bele: ebben a három országban legalább egy generáción keresztül funkcionális demokrácia működött, azonban a világ csak most figyelt fel a fejlődésükre a digitális személyi igazolványoknak, a bürokrácia visszaszorításának vagy a speciális gazdasági zónák kialakításának köszönhetően – ezek az ötletek mind technokrata vezetőktől származnak. Mivel a kelet-ázsiai társadalmak modernek és egyre liberálisabbak, így céljuk a jobb kormányzás, valamint a politikai nyitottság egyensúlyban tartása cél-orientált technokráciával. A megválasztott technokraták felemelkedése egyáltalán nem túl korai az ázsiai néptömegek számára. Az indiai Narendra Modi és az indonéziai Joko Widodo korábban tartományi kormányzóként tevékenykedtek, ahol munkájuk során gyakran szembesültek a helyi igényekkel, és tesztelhették az elképzeléseiket. Arra hívják fel a figyelmünket, hogy a tényleges kormányzási tapasztalattal rendelkező vezetők szinte mindig felsőbb választást jelentenek a képviselő politikusokhoz képest – valamint hogy a szegény, nem elit vezetők is törekedhetnek arra, hogy jó technokraták legyenek. Köztudott, hogy míg Modi „teaárus technokrataként” vette a demokráciát

186

India új technokratái felismerték azt, hogy Kínával ellentétben India politikailag visszafejlődött a nemzeti egység megteremtése előtt, ami azt jelenti, hogy az ország sokkal kevesebb marad, mint a részeinek összessége. Az egymást követő kormányok állandóan kifizetésekkel vásárolták meg a tartományok hűségét, ami csak fokozta a további széttöredezést. A függetlenség kivívásakor Indiának csak 14 tartománya volt, míg ma már 29 van. Modinak nem a demokrácia eltörlése, hanem a visszafejlődés okozta károk ellensúlyozása volt a célja, amikor 150 milliárd dollárt költött a vasutakra, nemzeti termék- és szolgáltatási adót vezetett be, valamint kampányokat indított a WC-k fontosságát hangsúlyozva a templomok helyett. Minden hibája ellenére a technokrata mantrája nagy előrelépést jelentett India számára: „Minimális kormány, maximális kormányzás”. A nyugati gondolkodásban mély megelégedettség köszöntött be, amely összekeveri a politikát a kormányzással, a demokráciát a szolgáltatással, a folyamatot az eredményekkel. A „népakarat” azonban nem csupán azt jelenti, hogy az emberek a vágyaikat újra és újra ismételgessék, eredmények nélkül. Kína látványos felemelkedése az olyan demokráciákkal szemben, mint India, megmutatta a világnak, hogy jobb egy olyan rendszer, amely a teljesítményre fókuszál demokrácia nélkül, mint egy olyan rendszer, amely túlságosan is demokratikus a teljesítmény

rovására. Egy olyan demokráciának, amely tiszteletet akar ébreszteni, teljesítenie kell. A választások az elszámoltatás eszközéül szolgálnak, nem pedig a megvalósítás módját jelentik. A demokrácián alapuló folyamat legitimitása soha nem ellensúlyozhatja az alapvető teljesítésen alapuló eredmények legitimitását. A jó technokráciák egyenlő mértékben fordítanak figyelmet a folyamatokra és az eredményekre. Legitimitásuk egyrészt a kormány kiválasztásának folyamatából, másrészt abból a szolgáltatásból fakad, amelyet a polgárok egyetemesen elvárnak: stabil infrastruktúra, közbiztonság, tiszta levegő és víz, megbízható közlekedés, egyszerű vállalkozás, jó iskolák, minőségi lakhatás, megbízható gyermekgondozás, szólásszabadság, munkalehetőségek, és így tovább. A technokratikus szemléletmód szerint a dolgok végrehajtatásának késedelme már maga is egyfajta korrupció. A jó technokráciák a folytonos egymásra mutogatás és a megrekedés normaként való elfogadása helyett mindig arra törekednek, hogy megoldják a problémáikat. Amint abbahagyjuk a demokrácia felmagasztalását és helyette feltesszük a kérdést, mi az alapvető menete annak, ahogyan a kormányok összehangolják a tevékenységeiket és nem okoznak szükségtelen szenvedést a népüknek, akkor a stílus felől máris a tartalom felé mozdulunk el. Hosszú távon a kormányzás minősége többet nyom a latban, mint a rezsim típusa. Éppen ezért az olyan országokban, mint pl. Kína és Szingapúr, sem a kormányok, sem a polgárok nem kérnek bocsánatot azért, mert úgy érnek el sikert, hogy nem a nyugati modelleket utánozzák. Miért is tennék, amikor ma a demokráciák polgárai, akik lármásan technokráciát követelnek, több demokráciát akarnak, mint a technokráciák polgárai? Mindezek alapján ne vonjuk le azt a következtetést, hogy a demokrácia nemkívánatos elem, mivel ez nem csupán a legitimitás meghatározó alapja, hanem a sikeres technokrácia létfontosságú pillére is. A demokráciát ehelyett ne egyetemes megoldásnak tekintsük, sokkal inkább egy megfigyelendő alapelvnek a jó kormányzás magasabb rendű céljának keresése során. A jó kormányzás elemei – elszámoltatható vezetés, nemzeti stabilitás, politikai befogadás, hatékony szolgáltatás, szabályozási minőség, átlátható jogi szabályozás, a korrupció alacsony szintje, pártatlan igazságszolgáltatás, polgári szabadságjogok, jogvédelem, gazdasági lehetőségek biztosítása és egyéb változók – minden modern társadalomban

biztosítottak. A lényeget a végrehajtás jelenti, amelyet többek között a törvények meghatározásának folyamatával, a bürokrácia autonómiájával, valamint a politikai szolgáltatás hatékonyságával mérhetünk. A sikeres kormányok olyan tekintetben is megkülönböztethetők egymástól, hogy milyen gyorsan képesek a változó körülményekre reagálni. A jó kormányzáshoz képesnek kell lennünk a komplex globális trendek megragadására és távlati stratégia kidolgozására gyors döntéshozatallal együtt – ezek egyikében sem jeleskednek a demokráciák. A múlt technokratáit azzal vádolták, hogy nem tudtak megbirkózni a komplexitással; ma éppen a demokráciák azok, amelyek nem képesek az újfajta realitásokhoz alkalmazkodni. A mai technokrata rezsimek valójában alig hasonlítanak azokra, amelyekhez egy vagy két generációval ezelőtt a fogalmat társították. Nem Mao személyi kultuszáról vagy a szovjet központosításról van szó. Inkább civil, mint katonai, inkább befogadó, mint klikkesedő, inkább adatvezérelt, mint dogmatikus, továbbá inkább átlátható, mint homályos. Még a világ legrégebbi demokráciája is technokratikusabb, mint gondolnánk. Történelmi kanyar Az elkövetkező évtizedekben a globális verseny büntetni fogja az érzelmeseket. Ha egy társadalom jobban is cselekedhetne, de nem teszi, akkor vagy ostoba, vagy a vesztébe rohan – vagy mindkettő. A politikai rendszerek esetében ez azt jelenti, hogy kisebb a hangsúly a demokrácián, és nagyobb a jó kormányzáson. A siker a jólét helyi szolgáltatásában és a globális komplexitás kezelésében mérhető, nem pedig választások rendezésével. Az ilyen pragmatizmus megnyitja kapuit a kormányzás javításáról folytatott gyümölcsöző eszmecsere előtt, ahelyett, hogy egyetlen végső állapotot feltételezne. A kormányzás több mint egy hatékonysági verseny, azonban egyetlen nyugati kormány sem válna rosszabbá attól, ha nagyobb hangsúlyt helyezne a technokrata szempontokra a demokratikus stílussal szemben. Nem elképzelhetetlen, hogy napjainkban a világ minden nagyobb problémájára inkább a kisebb államokban van megoldás, nem pedig a nagyokban. Évtizedeken át elvetették azt az elképzelést, hogy az olyan kis államok is lehetnek szerepmodellek, mint Szingapúr és Svájc. A mai világban azonban egyre több autonóm tartomány és város-régió eredményes. Ahogyan a hatalom az államról egyre inkább

187

a városra, a szövetségi szintről pedig a helyhatósági szintre tevődik át, az összehasonlítás már nem az államok között, hanem ezek között a kulcsfontosságú döntéshozó egységek között van. A városállamok világában a nagy országok tapasztalata minden eddiginél kevésbé releváns. A siker jobban számít, mint a méret. A legfontosabb versenyképességi mérőszámokban a kis államok a legjelentősebbek. A városállamok jelentik a kiindulási pontot, hogy a fenntartható városiasodás 21. századi kihívásaira, a sokszínűség kezelésére és a viharos globális gazdaság navigálására megoldást találjunk. A kis államok versenyelőnye az, hogy már hozzászoktak a túlélési stratégiák kidolgozásához. Nem szenvednek attól, amit George Kennan, az amerikai hidegháború kiváló stratégája „a féktelen nagyságból fakadó gőgnek” nevezett. David Skilling, az új-zélandi tudós szerint a sikeres kis államok stratégiailag egységesek, tisztában vannak az érdekeikkel, folyamatosan a gazdasági versenyképességükre összpontosítanak, és a lényeges kérdéseket a körülményekhez igazítják. A kisebb tehetetlenségből adódóan élénkebbek lesznek, és gyorsabban tudnak változtatni politikáikon. Kevesebb szint áll a döntéshozó vezetők és a szakpolitikákat megvalósító állami hivatalnokok között, akiket gyakran csak egy folyosó választ el egymástól. A középpontban a szövetségi, tartományi és helyhatósági hatóságok állnak, amelyek mindegyike

188

funkcionálisan ugyanazokkal az érdekekkel állnak összhangban, és nem egymással versenyeznek. Nem feltételezhetjük azt egyszerűen, hogy ezek a tulajdonságok a jövőben is megmaradnak, mert napjainkban Európában a legmagasabb az átlagos életszínvonal és kormányzási minőség, és mert Amerika bebizonyította, hogy képes a megújulásra. A kormányoknak meg kell birkózniuk a decentralizált szociális rendszerekkel, az elszámoltathatóság új csatornáival, az egyre összetettebb identitásokkal, valamint a rendkívül versenyképes kereskedelmi környezettel. Ez óriási feladat – és közel sem egyértelmű, hogy Amerika vagy Európa jobban kezeli-e majd ezeket az eltolódásokat, mint mások. Churchill szállóigéje szerint a demokrácia a legros�szabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik. A közvetlen technokrácia a 21. századi kormányzás legjobb modellje. Svájc kollektív elnökségét és többpártrendszerét ötvözi Szingapúr adatvezérelt és haszonelvű közszolgálatával: a technokrácia és a demokrácia elegye, amelyet a technológia támogat. A nyugati társadalmaknak ahhoz, hogy lépést tartsanak, nem kell újra feltalálniuk a kereket, a politikai rendszereiknek azonban belső fejlődésen kell átesniük, ellenkező esetben egyszerűen nem fog számítani az, hogy kik a megválasztott vezetőik.

189

kรถnyvajรกnlรณ

190

191

könyvajánló

Geoffrey West: Scale: The Universal Laws of Life and Death in Organisms, Cities and Companies

Bill Emott: The Fate of the West: The Battle to Save the World’s Most Successful Political Idea

Geoffrey West könyvében azokat az univerzális elveket és mintákat követi nyomon, amelyek összekapcsolják világunkat, a sejteket és az ökoszisztémákat, a városokkal, a közösségi hálózatokkal valamint az üzleti szférával. A mű elsősorban olyan globális problémákra koncentrál, mint a fenntartható fejlődés, a népességrobbanás, az urbanizáció, az elöregedés, vagy a növekvő élettartam. Számos olyan kérdésre próbál megnyugtató választ adni, amelyek már sokunk fejében megfordultak: Miért élhetünk 120 évig, de mégsem ezer évig? Miért élnek az egerek csak 3 évig, amíg az elefántok akár 75 évig is? A vállalatok miért viselkednek úgy, mint az egerek, és ők is szükségszerűen halálra vannak ítélve? A városoknak, a vállalatoknak és az embereknek is létezik, egy előre meghatározott élettartama? Vitathatatlan, hogy West munkája teljes mértékben alkalmazkodik a 21. századi tudományos gondolkodás követelményeihez, mivel nem csupán a fizika és a biológia, de a társadalom és az élet közötti kapcsolatok feltárására is vállalkozik.

A globális instabilitás és a gazdasági bizonytalanság korában az egyes államok hajlamosak arra, hogy lezárják határaikat és megszilárdítsák hatalmukat. Japán, Franciaország és Olaszország történetében több hasonló periódust is találunk, miközben ma már egész Európa és Amerika szerte nyomon követhető a tendencia. A növekvő bizonytalanság jelentős vagyoni egyenlőtlenségekkel párosulva alapvető fenyegetést jelent a Nyugat stabil, prosperáló, biztonságos jövőképére nézve. A szerző véleménye szerint a liberális demokráciák egyik nagy kihívása, hogy egyes érdekcsoportok, mint pl. a bankárok túl nagy hatalomra és befolyásra tesznek szert, ezt a problémát pedig mindenképpen orvosolni kell. Nagy-Britanniában Thatcher alatt, Svédországban pedig az 1990-es években már volt rá példa, hogy az érdekcsoportok hatalmát sikerült megtörnie a kormányoknak, helyreállítva a társadalmi egyensúlyt. Ma a Nyugatnak a túlélés érdekében ismét mindent meg kell tennie, legyen szó a jóléti rendszerek megújításáról, vagy az oktatás teljes körű reformjáról.

192

Robert D. Kaplan: In Europe's Shadow: Two Cold Wars and a Thirty-Year Journey Through Romania and Beyond

Jacques de Lisle – Avery Goldstein: China's Global Engagement: Cooperation, Competition, and Influence in the 21st Century

Robert D. Kaplan legújabb munkájában Európa keleti határvidékére – Romániába – kalauzolja az olvasót, a legfőbb célja pedig, hogy bemutassa mindazokat az erőket, amelyek együttesen határozzák meg a kontinens jövőjét. A neves szerző még kezdő újságíróként jutott el Romániába 1970-ben, Ceaucescu diktatúrája idején, ettől kezdve viszont kiemelt figyelmet szentelt az országnak, amelyről úgy véli, hogy ma az orosz fenyegetés árnyékában a Nyugat számára a korábbiaknál is nagyobb jelentőséggel bír. A mű, amely részben útikönyvnek és emlékiratnak is felfogható, Kaplan 30 éves tapasztalatait foglalja magában, melynek során igyekezett minél jobban megismerni az ideológiai és földrajzi határvidék problémáit. Ezen túl azonban, a földrajz, az imperializmus, a nemzetközi kapcsolatok, a hidegháború és a Holocaust főbb kérdéseit is górcső alá veszi a Hitler és Sztálin árnyékából szabadulni igyekvő kelet-európai állam példáján.

Kína ma jelentős átalakuláson megy keresztül, hiszen a Xi Jinping elnök vezette kormányzat felismerte, hogy 30 év töretlen gazdasági fejlődés után a gazdaság és az adminisztráció megreformálása nem tűr halasztást. Ezzel párhuzamosan, annak érdekében, hogy Kína elfoglalja méltó helyét a világban, egy új típusú, a korábbiaknál aktívabb külpolitikára is szükség van, az ország biztonsági, világgazdasági és nemzetközi kulturális érdekeinek az érvényesítéséhez. A tanulmánykötetben a világ meghatározó Kína kutatói fejtik ki álláspontjukat az ázsiai nagyhatalom és a külvilág átalakuló kapcsolatairól, Kína aktívabb nemzetközi szerepvállalásáról, melyek a jövőben minden bizonnyal a nemzetközi kapcsolatok új rendszerének a kialakulását eredményezik. Az egyes esszék, a kereskedelem valamint a pénzügyek mellett, a technológiai innováció, a politikai trendek, az ázsiai-csendesóceáni biztonsági rend, Kína humanitárius szerepvállalása, a haditengerészeti fejlesztések és a területi viták kérdéseit is részletesen elemzik.

Yuval Noah Harari: Homo Deus: A Brief History of Tomorrow

Anja Manuel: This Brave New World: India, China, and the United States

A világhírű jeruzsálemi egyetemi tanár és bestseller szerző Yuval Noah Harari elgondolkodtatóan és világosan vázolja fel az emberiség lehetséges jövőit, és hogy miként válhat a Homo sapiens Homo deusszá. A könyv egy nem túl távoli világba kalauzolja az olvasót, amelyben az emberi fajnak számos kihívással kell szembenéznie. A szerző sorra veszi a különféle elképzeléseket, álmokat és rémálmokat, melyek a 21. századi életünket is döntően befolyásolják, akár a halál feletti diadalról, akár a mesterséges intelligenciáról legyen szó. A jövővel kapcsolatban a legfőbb kérdései a következők: Merre felé tartunk? Miként leszünk képesek megóvni törékeny világunkat saját pusztító hatalmunktól? A mű Harari korábbi nagy sikert arató Sapiens című munkájának folytatásaként is értékelhető és alapvetően a történelem, az etika, valamint a biotechnológiai fejlesztések együttes negatív következményeire kívánja felhívni a figyelmet, miközben alternatívát is kínál az emberiség számára.

A könyv alapgondolata, hogy a következő másfél évtizedben Kína és India egyike lesz a világ legbefolyásosabb hatalmainak. Ázsia rövid időn belül – nem csupán gazdasági téren – felül fogja múlni ÉszakAmerika és Európa együttes erejét, melynek következtében a nemzetközi döntésekben Kína és India egyre meghatározóbb szerepet kap. Anja Manuel, az amerikai külügyminisztérium korábbi tanácsadója karriere során számos indiai, valamint kínai politikai és üzleti vezetővel került ismeretségbe, művében pedig személyes tapasztalatait is felhasználva mutatja be mindazokat a problémákat, melyekkel a két ázsiai nagyhatalomnak szembe kell néznie fejlődése során. Véleménye szerint, Indiát gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni és csupán Kínára figyelünk, noha a dél-ázsiai ország döntő befolyással lehet Kína jövőjére is. Annak ellenére, hogy a két ország ma még ellentmondásos viszonyt ápol egymással, az Egyesült Államok segítségével a jövőben kettejük partnersége sem tűnik elképzelhetetlennek.

193

top 10

Magyarok a világ élvonalában A Magyar Nemzeti Bank és a Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány a nemzeti értékek megőrzéséért és közvetítéséért szeretné a világ figyelmét a fiatal magyar tehetségekre és a kreatív közösségekre irányítani. A „TOP 10 - Magyarok a világ élvonalában” egy közös kiadvány, amelyben bemutatják azokat a magyar tehetségeket, akikre büszkék lehetünk, akik jó példáikkal önbizalmat és ihletet adhatnak a jelenkor fiataljainak. Mert „mi, magyarok képesek vagyunk Európa és a világ legjobbjai közé kerülni!” Válogatásuk, az elmúlt 3 év magyar sikertörténeteiről ad áttekintést a gasztronómia, a sport, a kultúra, a turizmus, a technológia, valamint a tudomány tématerületein, rámutatva olyan részszegmensekre is, amelyek a nagyközönség előtt általában rejtve maradnak. Azok a világraszóló magyarok, akik az elmúlt időszakban színesebbre festették a világhálót, és a 21. század megismerésének térképét!

BRAND

TOK R O P S TRÉM

194

195

FORRÁSjegyzék A nagy korszakváltás Cséfalvay Zoltán: A nagy korszakváltás. Kairosz Könyvkiadó Kft., 2017, 431. Ricardo Hausmann: A tudástőke növekedése és terjedése Ricardo Hausmann hivatalos honlapja. http://ricardohausmann.com/?page_id=18 RSA éves konferencia 2017, Dublin, Írország: The Great Regional Awakening: New Directions. http://www.regionalstudies.org/conferences/conference/rsa-dublin-2017 (2017.06.07.) RSA éves konferencia statisztikái 2017, Dublin, Írország: The Great Regional Awakening: New Directions – Statistics http://www.regionalstudies.org/uploads/documents/Dublin_Stats.pdf (2017.06.07.) Hausmann, Hidalgo et al.: The Atlas of Economic Complexity – Mapping Paths to Prosperity. Puritan Press, New Hampshire, 2011. http://atlas.cid.harvard.edu/media/atlas/pdf/HarvardMIT_AtlasOfEconomicComplexity.pdf

Goals, missions of China’s new five-year plan, In: Xinhua http://news.xinhuanet.com/english/201603/05/c_135158252.htm (2016.05.) Kersley, Richard –Stierli, Markus: Global Wealth in 2015: Underlying Trends Remain Positive. Credit Suisse, https:// www.credit-suisse.com/us/en/about-us/responsibility/ news-stories/articles/news-and-expertise/2015/10/en/ global-wealth-in-2015-underlying-trends-remain-positive. html (2015.11.13.) Kuo, Youchi: 3 great forces changing China’s consumer market. World Economic Forum, https://www.weforum.org/ agenda/2016/01/3-great-forces-changing-chinas-consumer-market/ (2016.01.04.)

A sikeres gazdasági felzárkózások tanulságai és a Gazdasági sikereink nyomában cikkek

Long-term macroeconomic forecasts. Key trends to 2050. The Economist Intelligence Unit, Five megatrends and possible implications, PricewaterhouseCoopers, (2015.04.)

A cikk eredetileg a Magyar Krónika 2014/4 szeptemberi–2017/6 júniusi számaiban jelent meg folyamatosan a Pageo Alapítvány támogatásával

Made in China 2025. The State Council of the People’s Republic of China, http://english.gov.cn/2016special/madeinchina2025/ (2017)

USA 2050 vízió

Salát Gergely: Demográfiai folyamatok Kínában, Kommentár, http://kommentar.info.hu/iras/2012_1/demografiai_folyamatok_kinaban (2012.01.)

Todorovich, Petra and Hagler, Yoav (eds.): America 2050: New Strategies for Regional Economic Development. America 2050 Research Seminar Discussion Papers and Summary. Healdsburg, California by Lincoln Institute of Land Policy and Regional Plan Association. http://www.america2050. org/pdf/2050_Report_Regional_Economic_Development_2009.pdf (2009.03.31.) Regional Plan Association, “America 2050: A Prospectus,” New York: http://www.america2050.org/pdf/America2050prospectus.pdf (2006.09.) Kína 2050-ben Dee, Philippa: Time to rethink the global rules, East Asia Forum, (2013.08.19.) Eszterhai Viktor: Kína: élre törni a kutatásban. Geopolitika.hu, http://www.geopolitika.hu/2016/10/24/kina-elre-torni-akutatasban/ (2016.10.24.) Five megatrends and possible implications, PricewaterhouseCoopers, https://www.pwc.com/us/en/faculty-resource/assets/symposium/2014-megatrends-overview.pdf (2013.11.03.) Fu Ying: Putting the Order(s) Shift in Perspective. 52nd Munich Security Conference, (2016.02.13.) Global Strategic Trends - Out to 2045. In: Strategic Trends Programme, Development, Concepts and Doctrine Centre, Ministry of Defence, UK https://www.gov.uk/ government/uploads/system/uploads/attachment_data/ file/348164/20140821_DCDC_GST_5_Web_Secured.pdf (2014.08.21.)

196

Guojia zhong chang qi kexue he jishu fazhan guihua ganyao, (2006-2020) 国家中长期科学和技术发展规划纲要, (2006━2020年) Zhonghua Renmin Gongheguo Guowuyuan 中华人民共和国国务院, Xinhua shehui Beijing 新华社北京２月９日电http://www.gov.cn/jrzg/2006-02/09/content_183787. htm (Nemzeti közép- és hosszú távú Tudomány és Technológia Fejlesztési Terv (2006-2020) Kínai Népköztársaság Államtanács, Xinhua hírügynökség, Peking (2006.02.09.)

“World Bank; Development Research Center of the State Council, P.R.C. 20. China 2030: Building a Modern, Harmonious, and Creative High-Income Society [pre-publication version]. Washington, DC: World Bank https://openknowledge.worldbank.org/handle/10986/6057 (2012.02.27.) World Population Prospects, United Nations, Revision 2015. https://esa.un.org/unpd/wpp/publications/files/key_findings_wpp_2015.pdf World Urbanization Prospects, United Nations, Revision 2014. https://esa.un.org/unpd/wup/Publications/Files/WUP2014Highlights.pdf Wübbeke, Jost – Meissner, Mirjam – Zenglein, Max J. – Ives, Jaqueline – Conrad, Björn: Made in China 2025: The making of a high-tech superpower and consequences for industrial countries. Mercator Institute of China Studies, https://www. merics.org/fileadmin/user_upload/downloads/MPOC/ MPOC_Made_in_China_2025/MPOC_No.2_MadeinChina_2025.pdf (2016.12.02.) Xi Jinping: zai di shier ju Quanguo Remin Daibiao Dahui di yi ci huiyi shang de jianghua习近平:在第十二届全国人民代表大会第一次会议上的讲话, Xinshehui (2013.03.17.) 新华社, 2013年3月17日. http://news.xinhuanet.com/politics/201303/17/c_115055434.htm Xi Jinping XII. Országos Népi Gyűlés során tartott első beszédének leirata, Xinshihui hírügynökség, (2013.03.17.)

Xin Xiangyang: 辛向阳: „Zhongguo Meng” yu „liang ge yi bai nian”“中国梦”与“两个一百年”, Zhonggong Guizhou sheng wei dangxiao xuebao 中共贵州省委党校学报, 2013年4期. http:// www.cssn.cn/mkszy/201401/t20140115_943766_1.shtml A „kínai álom” és a „két százéves terv”, Guizhou tartományi Pártiskola (2013.04.) Oroszország 2050 ALEKSASHENKO, Sergey: „The Russian economy in 2050: Heading for labor-based stagnation.” In: Brookings, https:// www.brookings.edu/blog/up-front/2015/04/02/the-russian-economy-in-2050-heading-for-labor-based-stagnation/ (2015.04.02.) A CIA 2017. januárjában megjelent jelentése „Global Trends 2035: Paradox of Progress” https://www.dni.gov/index.php/ global-trends/three-scenarios (2017.03.25.) Az Economist Intelligence Unit jelentése: http://pages.eiu. com/rs/783-XMC-194/images/EIU_Long-termForecasts_ KeyTrends2050_FINAL2.pdf (2017.03.24.) „Chinese may become Russia’s second largest ethnic population by 2050.” In: Tass, http://tass.com/society/908875 (2016.10.26.) „How Much Renewable Energy Will Be Installed In 2030? 2040? 2050?”. In: ZacharyShahan.com, http://zacharyshahan.com/how-much-renewable-energy-will-be-installedin-2030-2040-2050/ (2013.02.24.) KOCHHAR, Rakesh: „10 projections for the global population in 2050.” In: PewResearchCenter, http://www.pewresearch. org/fact-tank/2014/02/03/10-projections-for-the-globalpopulation-in-2050/ (2014.02.03.) KRUTIHIN, Mihail: „Útkereszteződésben: mikor fogy el Oroszországban a kőolaj?” („На распутье: как скоро в России закончится нефть?”) In: Forbes, http://www.forbes.ru/ biznes/339227-na-raspute-kak-skoro-v-rossii-zakonchitsyaneft (2017.02.16.) „Mikor fogy el az olaj és a gáz Oroszországban?” In: Republic, https://republic.ru/economics/schetchik_nefti_i_gaza979932.xhtml (2014.01.20.) „Oroszország a CIA szemével” („Россия глазами ЦРУ”). In: Rosbalt, http://www.rosbalt.ru/ blogs/2014/06/10/1279305.html (2014.06.10.) POLUNIN, Andrej: „2050-es előrejelzés: Oroszország kihal, Kína leszegényedik, India felemelkedik.” („Прогноз-2050: Россия вымрет, Китай обеднеет, Индия поднимется”) In: Svpressa, http://svpressa.ru/politic/article/45284/ (2011.07.11.) USAF Air Force Center for Strategy and Technology (CSAT), „Blue Horizons” program. http://www.airuniversity.af.mil/ CSAT/ (2011.07.06.) WALT, M. Stephen: „What will 2050 look like?” In: Foreign Policy, https://foreignpolicy.com/2015/05/12/what-will2050-look-like-china-nato/ (2015.05.12.)

Buiter, Willem – Rahbari, Ebrahim: Global Growth Generators. Citigroup, http://www.investphilippines.info/arangkada/wpcontent/uploads/2011/07/Citi-Global-Growth-Generators. pdf (2011.02.21.) India is set to become the youngest country by 2020. In: The Hindu http://www.thehindu.com/news/national/indiais-set-to-become-the-youngest-country-by-2020/article4624347.ece (2013.04.17.) India’s partnership with Southeast Asia nears its limits In: Stratfor (2016). https://www.stratfor.com/analysis/indiaspartnership-southeast-asia-nears-its-limits (2016.09.20.) India projected to add 300 million urban residents by 2050: UN report. In: The Economic Times, http://economictimes. indiatimes.com/news/politics-and-nation/india-projectedto-add-300-million-urban-residents-by-2050-un-report/ articleshow/52323432.cms (2016.03.18.) Narendra Modi történelmi látogatása Japánban. In: Inter Japan http://interjapanmagazin.com/narendra-modi-tortenelmi-latogatasa-japanban-melyulo-japan-indiai-kapcsolatok/ (2014.09.06.) Martin, Peter Yoga Diplomacy. Narendra Modi’s Soft Power Strategy. In: Foreign Affairs https://www.foreignaffairs.com/ articles/india/2015-01-25/yoga-diplomacy (2015.01.25.) The digit era. Indian business prepares to tap into Aadhar, a state-owned fingerprint-identification system. In: The Economist, http://www.economist.com/news/business/21712160nearly-all-indias-13bn-citizens-are-now-enrolled-indian-business-prepares-tap (2016.12.24.) The World in 2050. Will the shift in global economic power continue? In: Pwc, http://www.pwc.com/gx/en/issues/ the-economy/assets/world-in-2050-february-2015.pdf (2015.02.) Long-term macroeconomic forecasts. Key trends to 2050. The Economist Intelligence Unit https://www.eiu.com/public/topical_report.aspx?campaignid=ForecastingTo2050 (2015) India’s demographic dividend In: Thomson Reuters, https:// blogs.thomsonreuters.com/answerson/indias-demographicdividend/ (2016.07.07.) Top 10 largest countries in the world by GDP nominal (2015). In: Reinis Fischer https://www.reinisfischer.com/top-10-largest-economies-world-gdp-nominal-2015 (2016.11.27.) Unis Vienna: Fenntartható fejlődési célok. http://www.unis. unvienna.org/unis/hu/topics/sustainable_development_goals.html United Nations World Population Prospects – The 2015 Revision https://esa.un.org/unpd/wpp/publications/files/ key_findings_wpp_2015.pdf United Nations in India. Sustainable Development Goals. http://in.one.un.org/page/sustainable-development-goals1/ Japán és Korea jövőképe

India 2050 A Virtual Narendra Modi.In: BBC News, http://www.bbc.com/ news/business-27939865 (2014.08.07.) Census 2011. Density of India. http://www.census2011.co.in/ density.php

Barrett, Brendan FD: Can Japan Go 100% Renewable by 2050? In: Our World by United Nations University. https:// ourworld.unu.edu/en/can-japan-go-100-renewableby-2050 (2011. 04. 11.)

197

Creative Economy and People’s Happiness Through Science, Technology and ICT. Vision & Strategies, Ministry of Science ICT and Future Planning, Republic of Korea. http://english. msip.go.kr/english/msipContents/contents.do?mId=Mjcx Data Query: Average annual rate of population change (percentage). In: World Population Prospects, the 2015 Revision. United Nations, Department of Economic and Social Affairs, Population Division. https://esa.un.org/unpd/wpp/DataQuery/ Dél-Korea – Népesség 1950-2100. http://nepesseg.population.city/del-korea/#1 Environmental Vision 2050. Toshiba. https://www.toshiba. co.jp/env/en/vision/vision2050_0.htm Forecasting Japan: 25 Years Later. In: Stratfor. https://www. stratfor.com/analysis/forecasting-japan-25-years-later (2015.10.01.) In the Republic of Korea in 2050, more than one-third of the population will be 65 years old or above. United Nations ESCAP. http://www.unescap.org/ageing-asia/did-youknow/370/republic-korea-2050-more-one-third-population-will-be-65-years-old-or-above Japan Climate Vision 2050: An energy future independent of nuclear power and fossil fuels. Kiko Network, 2014.3. http:// www.kikonet.org/wp/wp-content/uploads/2014/05/japanclimate-vision-2050-scenario-en.pdf Japan Vision 2050: Principles of Strategic Science and Technology Policy Toward 2020. Science Council of Japan, 2005. http://globaltrends.thedialogue.org/publication/japan-vision-2050-principles-of-strategic-science-and-technology-policy-toward-2020/ Komiyama, Hiroshi: Vision 2050 and the Role of Japan toward the Sustainable Society. http://ieeexplore.ieee.org/ document/1619151/?reload=true Korea in 2050. In: The Korea Times. (2009. 09. 03.) http://www.koreatimes.co.kr/www/news/opinon/2015/11/202_51218.html Lee, Sang-Jun et. al: The Vision of the Korean peninsula and Territorial Networking Strategies. Summary. KRIHS. (2009. 12. 31). http://library.krihs.re.kr/upload/publication/s_report/0000049898.pdf

African Development Bank: Africa in 50 Years’ Time – The Road Towards Inclusive Growth, https://www.afdb.org/fileadmin/uploads/afdb/Documents/Publications/Africa%20 in%2050%20Years%20Time.pdf (2017.02.14.) Afrikai Unió: Agenda 2063 – The Africa We Want, http:// www.un.org/en/africa/osaa/pdf/au/agenda2063.pdf (2017.02.14.) International Food Policy Research Insitute: Report: Africa is projected to have just one low income country by 2050 ,http://www.ifpri.org/news-release/report-africa-projectedhave-just-one-low-income-country-2050 (2017.02.14.)

képek és ábrák jegyzéke Magyar iránytű Kelet és Nyugat között: 1. ábra: Az egy munkavállalóra jutó ledolgozott órák száma országonként 1980-2010,The Federal Reserve Bank of St. Louis, U.S. Bureau of Labor Statistics Ricardo Hausmann: A tudástőke növekedése és terjedése: 1. kép: wikimedia 2. kép: http://www.regionalstudies.org/conferences/conference/ rsa-dublin-2017 3. -5. kép: Hausmann, Hidalgo et al. (2011): The Atlas of Economic Complexity – Mapping Paths to Prosperity. Puritan Press, New Hampshire, October 2011. http://atlas.cid.harvard.edu/media/ atlas/pdf/HarvardMIT_AtlasOfEconomicComplexity.pdf

ISS: African Futures 2050, https://issafrica.s3.amazonaws. com/site/uploads/Mono175.pdf (2017.02.14.)

A Brit Birodalom évszázada, 1815–1914: 1. kép Louis-Philippe Crépin: A trafalgari csata, 1807, wikimedia.org

RICZ, Judit: Nyomornegyedek, szegénység, bűnözés – van-e kiút? In: Fala Város Régió, 2009. 2. 26-33. o.

Olaszország: hagyományra épített sikerek: 1. kép: Garibaldi megérkezése Nápolyba, 1861. március 17‑én Korabeli színezett fametszet (részlet)

United Nations – Department of Economic and Social Affairs: World Urbanization Prospects 2014, https://esa. un.org/unpd/wup/CD-ROM/ (2017.02.14.) United Nations: The World’s Cities in 2016, http://www. un.org/en/development/desa/population/publications/pdf/ urbanization/the_worlds_cities_in_2016_data_booklet.pdf (2017.02.14.) United Nations: World Cities Report 2016 – Urbanization and Development. Emerging Futures, http://wcr.unhabitat.org/ wp-content/uploads/sites/16/2016/05/WCR-%20FullReport-2016.pdf (2017.02.14.) TED TALKS Az exponenciális robbanás, Hibrid gondolkodás és A jövő oktatása „Future Smart” című előadások átiratai eredetileg a TXD IDEA BOOK 2017 – Evolving to exponential című kiadványban jelentek meg Parag Khanna: Konnektográfia A cikk Parag Khanna 2017. március 16-án a Corvinus Egyetemen tartott előadásának leirata Hogyan kormányozzunk egy nemzetet a 21. században?

Németország: romokból született gazdasági csoda: Forrás: blogspot.com/1: http://4.bp.blogspot.com/-uWj9ZUIA1. kép: Az egymilliomodik Volkswagen bogár átadása, 1955. augusztus 5-én, in-die-zukunft-gedacht.de Bajorország: Európa közepén: 1. kép: Rothenburg ob der Tauber, Bajorország, canadastock/ Shutterstock.com 2. kép: Schaffhausen, Svájc, trabantos/Shutterstock.com A lengyel gazdasági kitörés: 1. kép: Henner Damke/shutterstock.com Izrael: Fejlődés a Kősivatagban: 1. kép: Aratómunkások egy izraeli kibbuczban, Everett Historical/ shutterstock.com IV. Béla, a második honalapító: 1. kép: IV. Béla szobra a Millenniumi Emlékmű oszlopcsarnokában, Köllő Miklós alkotása, fotó: Vermes Tibor Erdély Aranykora: 1. kép: Kolozsvár 1617-ben – rézmetszet a Civitates Orbis Terrarum című műből, van der Rye festménye nyomán Magára találó ország: 1. kép: Than Mór: Széchenyi, Kossuth, Deák (Mennyezetfreskó a Magyar Nemzeti Múzeumban) A Boldog Békeidők: 1. kép: A Ganz és Társa hajógyár munkásai 1902-ben, Fortepan.hu Az áldozatos újjáépítés 1. kép: A főváros háború utáni első állandó Duna-hídja,a Parlament mellől induló Kossuth híd. Fotó: MTI Magyar út: 1. kép: Orbán Viktor miniszterelnök és Matolcsy György jegybankelnök. Fotó: MTI

Population Projections for Japan: 2001-2050. National Institute of Population and Social Security Research. http:// www.ipss.go.jp/pp-newest/e/ppfj02/ppfj02.pdf (2002.01.)

Khanna, Parag: Connectography – Mapping the Future of Global Civilization. Random House, 2016., 496.

Sakai, A: Environmental Vision Towards 2050. Seiko Epson Corporation, Japan, 2008. http://www.gmn.hkpc.org/ images/16oct09/ppt1.pdf

USA 2050 vízió: 1. ábra: Az USA tíz felemelkedő megarégiója az America 2050 stratégia alapján, http://www.america2050.org/content/ megaregions.html

Könyvajánló

Kína 2050-ben: 1. ábra. A kínai ipar fejlődési ciklusai az Államtanács honlapja alapján, http://english.gov.cn/2016special/madeinchina2025/

Scavone, Art: Global infrastructure: South Korea’s vision. In: White & Case, https://www.whitecase.com/publications/insight/global-infrastructure-south-koreas-vision (2016.01.18.) Shim, Doobo: Waxing the Korean Wave. Asia Research Institute Working Paper, No. 158. http://www.ari.nus.edu.sg/wps/ wps11_158.pdf (2011.06) Vision 2050. Maintain Position As a First-tier Nation. Japan Center for Economic Research. http://www.kooperationinternational.de/uploads/media/concept20131210.pdf (2013.01.) Európa 2050 European Commission, Directorate-General for Research and Innovation: Global Europe 2050, European Union, https://ec.europa.eu/research/social-sciences/pdf/policy_ reviews/global-europe-2050-report_en.pdf (2012.)

198

Afrika 2050

West, Geoffrey: Scale: The Universal Laws of Life and Death in Organisms, Cities and Companies. W&N, 2017., 496.

Oroszország 2050 : 1. ábra: A Pew Research Center demográfiai kutatása, http://esa. un.org/unpd/wpp/index.htm 2. Ecofys jelentése alapján, „A Plan for 100% Renewable Energy by 2050” https://skepticalscience.com/100-percent-renewableby-2050.html India 2050: 1. ábra: A világ lakossága 2050-ben, http://www.worldmapper. org/images/ largepng/11.png 2. ábra: A top három ország globális erőfölénye 2050-ben, the Economist Intelligence Unit 3. ábra: A top három ország globális erőfölénye 2050-ben, the Economist Intelligence Unit Japán és Korea jövőképe: 1. ábra: In the Republic of Korea in 2050, more than one-third of the population will be 65 years old or above. United Nations ESCAP. 2. ábra: Creative Economy and People’s Happiness Through Science, Technology and ICT. Vision & Strategies, Ministry of Science ICT and Future Planning, Republic of Korea. 3. ábra: Forecasting Japan: 25 Years Later, Stratfor. 4. ábra: Vision 2050. Maintain Position As a First-tier Nation. Japan Center for Economic Research. 5. ábra: Vision 2050. Maintain Position As a First-tier Nation, Japan Center for Economic Research. 6. ábra: Barrett, Brendan FD: Can Japan Go 100% Renewable by 2050?, Our World by United Nations University. 7. ábra: Barrett, Brendan FD: Can Japan Go 100% Renewable by 2050?, Our World by United Nations University. Afrika 2050: 1. ábra: United Nation – Department of Economic and Social Affairs: World Population Prospects, https://esa.un.org/unpd/wpp/ Download/Standard/Population/ 2. ábra: ISS: African Futures 2050, https://issafrica.org/research/ monographs/african-futures-2050 3. 4. ábra: African Development Bank: Africa in 50 Years’ Time – The Road Towards Inclusive Growth, https://www.afdb.org/ fileadmin/uploads/afdb/Documents/Publications/Africa%20 in%2050%20Years%20Time.pdf 5. táblázat: Adatok forrása: World Urbanization Prospects 2014, https://esa.un.org/unpd/wup/CD-ROM/ 6. táblázat: Adatok forrása: World Urbanization Prospects 2014: https://esa.un.org/unpd/wup/CD-ROM/ 7. ábra: United Nations: The World’s Cities in 2016, http://www. un.org/en/development/desa/population/publications/pdf/ urbanization/the_worlds_cities_in_2016_data_booklet.pdf TED TALKS előadások: képek: http://www.tedxdanubia.com/ ábrák: TXD IDEA BOOK 2017 – Evolving to exponential

Emott, Bill: The Fate of the West: the Battle to Save the World’s Most Successful Political Idea. Economist, 2017., 272. Kaplan, D. Robert: In Europe’s Shadow: Two Cold Wars and a Thirty-Year Journey Through Romania and Beyond. Random House, 2016., 336. De Lisle, Jacques – Goldstein, Avery: China’s Global Engagement: Cooperation, Competition, and Influence in the 21st Century. Brookings Institution Press, 2017., 365. Harari, Yuval Noah: Homo Deus: a Brief History of Tomorrow. Harvill Secker, 2015., 448. Manuel, Anja: This Brave New World: India, China, and the United States. Simon & Schuster, 2016., 368.

199

IMPRESSZUM FŐSZERKESZTŐ Csizmadia Norbert FELELŐS SZERKESZTŐ Bendarzsevszkij Anton Szerkesztőbizottság Bernek Ágnes Bendarzsevszkij Anton Körtvélyesi László Salamin Géza Szatmári Péter Szapáry György Szilágyi István Vajas Ákos olvasószerkesztők Czene István GRAFIKA, tördelés Nagy Gyula Kovács Fülöp KIADÓ Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány 1013 Budapest, Döbrentei utca 2. KIADÁS DÁTUMA 2017. július

200

SZERZŐINK Arndt Pechstein Bácsatyai Dániel Bánkuty Tamás Bendarzsevszkij Anton Boér Zoltán Boros Luca Czirják Ráhel Cséfalvay Zoltán Csizmadia Norbert Eperjesi Zoltán Eszterhai Viktor Gere László Horváth Zoltán Kiss Attila Kovács Tamás Mányai Csaba Matolcsy György Mechler Ákos Nánási Tamás Parag Khanna Polyák Eszter Somkuti Bálint Suslik Ádám Suslik Árpád Urbán Judit Vajda Zita

A HUG

jogi információ

A Hungarian Geopolitics (HUG) a Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány időszakos kiadványsorozata, amely hazai és külföldi szerzők segítségével mutatja be Magyarország és a világ aktuális geopolitika, geostratégiai illetve a két témakörökhöz szorosabban köthető tudománytématerületek (társadalomtudomány, közgazdaságtan, ) legújabb és legérdekesebb értékeit, eredményeit és változásait. A HUG célja, hogy a tudományos területek mellett átfogó tudással újabb értékteremtésre ösztönözze a geopolitika iránt érdeklődő közösséget.

A HUG (Hungarian Geopolitics) kiadvány ingyenes, kereskedelmi forgalomba nem kerülhet. A HUG-ban megjelenő írások a Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány (PAGEO) szellemi termékét és tulajdonát képzik. A kiadvány tartalmának sokszorosítása, illetve a benne foglalt tartalmak felhasználása a tulajdonos az Alapítvány előzetes engedélyéhez kötött. kapcsolat A HUG kiadvánnyal kapcsolatos kérdéseit, észrevételeit és problémáit a hug@pageobudapest.hu címen jelezheti munkatársaink felé.

201

Eddig megjelent szรกmaink

202

A PAGEO könyvműhely 4 darabos hiánypótló válogatása

George Friedman és Matolcsy György

„várd a váratlant” „döntéshozók szemével látni a világ eseményeit”

Abban szinte teljes körű az egyetértés, hogy napjainkban nagyon gyors, már-már követhetetlen technológiaváltozás-sorozatban élünk. Új technológiák, új gazdaságszervezési elvek, új fogyasztási minták, új foglalkoztatási modellek, új csataterek, új generációk, új mítoszok, új dinamikák jelentek meg. Ez az új korszak épp úgy kitermeli a maga nyerteseit és veszteseit, mint ahogyan a korábbiak tették. Magyarország számára pedig alapvető fontosságú kérdés, hogy miként lehetünk nyertesei ennek a korszakváltásnak. Az ide vezető út első lépése az új korszak föbb jellemzőinek megismerése.