Csete Ildikó by Csete Örs

Az első borítón: Csete Ildikó: Pannon tengeri töredékek - részlet, 2001

CSETE ILDIKÓ

PÜSKI

Budapest, 2015

Jó és hiteles művészet ma is csak a régi és az új egyesüléséből születhet. Csete Ildikó művészete is a régi és az új összekötésének jegyében épül immár öt évtizede. Az övével rokon élet- és művészetszemlélet világszerte búvópatakként csörgedezik, többnyire a felszín alatt, s hitelét a megélt és friss élettel feltöltött hagyomány adja. Ildikó nem individuális, hanem közösségi jeleket használ, nem magánmitológiát épít, hanem egy közösség, a nemzet közös mitológiáját kutatja. A nem individualista művészet ugyanakkor szükségszerűen transzcendens is: az emberen túli világ földi tükröződését keresi, nem csupán az ember önképét kívánja megjeleníteni. Figyelme a múlt jeleit fürkészi, de szemlélete nem a szenvtelen, távolságtartó, ironikus kívülállóé, hanem a cselekvő résztvevőé, akinek van érzelmi és intellektuális viszonya művészete tárgyához. És itt érkezünk a legfontosabbhoz: mi valójában Csete Ildikó művészetének tárgya? Az utóbbi évtizedben készült munkái, textilművészeti méretekben monumentális újraírások, az Ómagyar Mária-siralom, a Szent István Intelmei, a Halotti beszéd és könyörgés, korábbi műveivel és az iparművészet tárgyaival ellentétben „funkciótlanok”. Mégis betöltik a mindennél fontosabb szellemi rendeltetést: tovább örökítik hagyományunkat. Művészetének tárgya tehát, konkrét és átvitt értelemben is, a magyar civilizáció öröksége. Művei átörökítik hagyományunkat, amely az utóbbi fél évszázadban elenyészni látszik. A nyugati civilizáció általános emlékezetvesztésének vagyunk tanúi, s látható, hogy a nyugati világ Magyarországnál (propagandisztikusan fogalmazva) „fejlettebb” országaiban ez a folyamat bár talán kisebb megrázkódtatások közepette, de ugyanígy lejátszódott. Nyugat-Európában a huszadik század közepére gyakorlatilag eltűnt a népi kultúra, mert megszűnt a paraszti civilizáció. E jelenség fölött ugyan sírhatunk, de annak van igaza, aki könnyezés helyett cselekszik, mint Kós Károly vagy Bartók Béla tette és teszi Csete Ildikó ma is. Ő, Kodályhoz hasonlóan, tudja, hagyományunk nem a polcra teendő holt anyag: „Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi azt magának” – mondja a zeneszerző.

A hagyomány nem cél és nem eszköz, létének értelmét önmagában hordja, s értelme az azonosság, nem pedig a másság, amely csupán hatalmi törekvések fügefalevele, gyakrabban áfiuma. Tehát az azonosságra kell koncentrálnunk, ez pedig egyszerre hely és anyag, valamint lélek és szellem is. Csete Ildikó művészetében anyaggal, jellel, jelentéssel és jelentőséggel találkozunk, s mindez együtt jelenlétet teremt, mert és – éppen azért, mert – múltunk hozzánk tartozik, őseink szövegeinek újraírásával nem teszünk mást, mint emlékezünk. Az emlékezet azonban nem valami haszontalanság, hanem az ép emberi lélek egyik életeleme. A nyugati civilizációban azonban már évszázadok óta nem az újramondás, a hagyományból származó gondolatkincs ismétlés általi (szertartásos) felelevenítése történik, hanem az egyre tragikusabbnak látott emberkép megfogalmazása. Hadd idézzem éppen az említett bencés művészeti fesztivál, az Arcus Temporum igazgatójának, Varga Mátyás bencés szerzetes-tanárnak a gondolatát, amelyet művészet és hit viszonyáról szóló esszéjében fogalmazott meg: „Mert abban a pillanatban, amikor a nyugati művészetre az újra-mondás, az ismétlés emberi feladatával szemben az állandó újat mondás nem emberi tiszte hárult, már elkezdődött e művészet titáni vállalkozása, amely jó ideje mintha a pillanatnyi túlélés érdekében készséggel asszisztálna önnön felszámolásához is.” Csete Ildikó, pontosan a művészet és a kultúra önfelszámolása ellen dolgozik kitartóan, az érvényes szellemi üzenetek tovább éltetése által. Mert amikor a magyar népi művészeti motívumkincs elemeit írja újra és annak törvényeit tiszteletben tartva, alkalmazza azokat, akkor nem tesz mást, mint beemeli a magas kultúrába az évszázados-évezredes tanulságokat. És úgy tűnik, nincs más út annak számára, aki gátat akar vetni a múlt- és emlékezetvesztés mindent elborító árjának. Csete Ildikó csendben, konokul őrzi az őrzendőket. És mindig lesznek, akik átveszik tőle a tanítást és a szerszámot, hogy a hagyomány végtelen láncának újabb és újabb szemeit kikovácsolják, megszőjék, kinyomtassák, felépítsék és megírják. Énekben, versben, képben és térben.

SULYOK MIKLÓS, 2004

A FŰZŐS JÁTÉKRÓL A játék a gyermek számára az önmegvalósítás legfontosabb eszköze. A gyermeki alkotó fantáziának teret engedő, arra építő játéktípusok azok, amelyeknél a lényeg nem a végeredményben, hanem a folyamatban rejlik, mely által közvetlenül juthat el a gyermek az igazi alkotáshoz. A “Fűzős játék” kiindulási alapja egy ősi, az egész világon ismert mintakészítési mód, a keresztszemes öltés. A vízszintes, függőleges, átlós irányú öltések máig megőrizték a textilszerkezet diktálta merev, szőttes jellegüket. Az anyag récsszerkezetének találkozási pontjaiban keletkezett lyukat, mint az adott technika legfontosabb pontját kiválasztottam és felnagyítottam. Rajtuk átfűzött színes fonalak segítségével mintát lehet készíteni. Az első két játék formája: baba, bábu (fiú-leány). Öltözteteni, vetkőztetni lehet őket a rájuk fűzött mintával. Fa (növény) és páva (állat) formája van a harmadik és megyedik játéknak. Ez utóbbi kettő esetben azonban kiléptem a keresztszemes minta szigorúan kötött rácsszerkezetéből. A lyukakat szabadon, a kifűzendő minta (csillag, virág, stb.) lényeges pontjain helyeztem el. Ezzel, és a lyukak nagyságának váltogatásával jelentősen bővült a mintakészítő lehetőség. A játék anyaga természetes színű fa vagy rétegelt lemez, 10 mm vastag. A fűzéshez használt fonalak, zsinórok színe: piros, sárga, zöld, kék, fehér - a tiszta alapszínek. A “Fűzős játék” ember, állat, növény formájával a gyermekeket körülvevő világ legfontosabb ismereteit nyújtja. A lyukak átfűzése, annak belső logikája összekötő kapocs egy nagy ősi technika (a keresztszemes öltés) - és korunk, az új évezred nyomtatott áramkörös, számítógépes világa között. A játékot az Iparművészeti Vállalat forgalmazta kis darabszámban. A “Fűzős játék” a sorozatgyártás követelményeinek figyelembe vételével készült.

CSETE ILDIKÓ

G Y E R M E K J ÁT É K O K

Fűzős gyermekjáték (fiú-leány-fa-páva), 1978; rétegelt lemez, színes festett fűzők

A képi gondolkodás teljesen új lehetőségei, összefüggései tárulnak elénk Csete Ildikó különös textíliáin.(...) Alkotásain át sok ezer éves magyar művelődés leglényegesebb elemeit ismerhetjük meg, újragondolt összefüggésben, új formában. Sugárzik belőlük a természet szeretetén túl a természet értése, az anyagismeret, a kultúra iránti elkötelezettség. Szép példa erre a TULIPÁNOS vásznak változatai. A termékenység szimbólumként ismert, egyik legrégebbi, ősi virágforma a tulipán, amit megtalálhatunk az ókori mezopotámiai köveken, perzsa könyvdíszeken, török kendőkön, és új életet kapott az európai barokkban. A tulipán réges-régen a magyar művészet jellegzetes része. Ott láthatjuk faragva az ácsolt ládákon, festve a kazettás menynyezeteken, írva a kalotaszegi hímzéseken, a népdalok pedig múlt ködébe vesző távlatokból énekelve hirdetik a szerelem örök érvényét. A tulipán – akár az ősrégi művészet folytatásának tekintett részként, akár a szecessziós magyar ábrázolások nyomán, vagy a népművészet indíttatására született szimbolikus forma alapján, vagy mindezektől teljesen függetlenül lélekből fakadva, új életre kelt Csete Ildikó keze nyomán változatosságával, játékosságával, természetes színeivel. Amikor a termékenységet, a bőséget, a napszeretetet jelképező NAPRAFORGÓT formázza, tudatosítja bennünk a Nap életadó erejét, a csukorékban lévő életet továbbvivő magok együttesének jelenlétét, a belőlük kapott gyógyító és tápláló erőt. Így takar be és melenget minket az olajcsepp mintás takaró Csete Ildikó lélek-vezérelte keze nyomán. A napraforgót az európai nyelvek „napvirág”nak mondják, utalva annak kerek, nap alakú formájára, napszínű szirmaira. Csak a mi magyar elnevezésünk utal arra, hogy ez a virág mozog, fordul a nap felé, amiről Plinius tudni vélte, hogy még borús időben is fordul keresve a fényt „olyan nagy a ragaszkodása ehhez az égitesthez”. Az életet hirdetik a BÚZASZÁLAS minták is. Nem véletlen, hogy éppen a búzakalászt mintázta meg és nem mást. A búzát eleink életnek nevezték, még Ady is így írt róla, amikor az aratás után lángba borult „égő élet” vízióját érzékeltette. A szájhagyományt továbbéltető asszonyok hitelt érdemlően mesélték el, hogy a kicsiny búzaszemben – ha jobban megnézed – látható Szűz Mária képe, az Istenszülő Máriáé, aki az Isten ígéretét hozta el az emberek közé, életet adott a Megváltónak. A búza szeretete, tisztelete a költészetben, Bibliában, népdalokban sokféle, de mindig többet jelent a legfontosabb tápláléknál. Annál többet, az élet értelmét adó munkát, a nyomában keletkező szeretetet, szerelmet, magát az életet.(...) Van a magyar művészvilágban egy alkotó, aki a kultúra értékeit modern eszközökkel hozza emberközelbe. A forma, a szimbólum, a jelentés a képekben szintézist alkotnak. Hatalmas vásznai, kárpitjai, selyemre írt képei lenyűgöznek. Ehhez elválaszthatatlanul tartoznak a színek. Az élénk piros, a meleg sárga, a bársonyos barna, a lágy fűzöld, meg a fátyolos színek egyaránt jellemzik a művészt, akárcsak a határozott kontúrok. Elődök nyoma kereshető a színes SÁRKÖZI textíliákon, a KALOTASZEGI írásos párnákon éppen úgy, mint a tompa színű Hódmezővásárhely környéki szőrhímzéseken, vagy a gödöllőiek széles ívű iparművészeti alkotásain. Csete Ildikó egyszerre új, modern és a hagyományt hűen követő művész, egyedi, egyszeri, meg nem ismételhető teremtés. NÁDASDY BORBÁLA, Keszthely, 2004.

ALAPMOTÍVUMOK

Balra fent: Tulipános lenvászon függöny, terítő és szettek, 1978; (Kerámia étkészlet: Kun Éva) Jobbra fent: „Tulipán-madár” rajz, 1975 Alul: Tulipános párna - Körből szabott tulipándíszes pamutvászon ing ballagásra - Tulipános szettek, 1970-es évek

Balra fent: Tulipános függöny, nemzeti színekben, 1970-es évek;; lenvászon, 300 x 140 cm Jobbra fent: „Piros tulipános” drapéria, 1977; filmnyomott lenvászon, 300 x 140 cm Alul: Átváltozás, 1977; lenvászon, 4 x 300 x 140 cm

Rajzok az írásos motívumhoz, „Kós-írásos” motívum (“Pólyás”) terítéken, 1977 Takaró, párnák írásos mintával, 1980-as évek

Kalotaszegi írásos zászló nemzeti színekben, 1980-as évek

Sűrített írásos textilek, 1980-as évek (“Írta: Szilágyi Jánosné, Nagyalmás, 1904. szeptember hó 10-én” - Malonyai I. kötet)

EZER ÉVEN ÁTÍVELŐ HÍD... (...)István király állama keresztény volt. Egy gondolatot hordozott: az élet rendjét megteremteni úgy, hogy az összefüggjön mindazzal, mit „a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon” isteni törvény tart fenn. (Az idézet az Intelmekből való.) Biztosította ezzel minden alattvalójának, hogy magukat és cselekedeteiket a mindenséghez mérjék, még ha nincsenek is ennek tudatában, legegyszerűbb hétköznapjainkon is. Azaz egy kultúrának nyitott tért, melyben kőbe örökíthette a faragó a természet változó szépségeit, fémbe-szóba a számtalan ötvös, írástudó az ég és föld közti kapcsolat fájdalmas szimbólumait. (Láthatjuk a corpusokat, kereszteket.) Árpád népe, istván király intelmei, a magyarok szokásaihoz, jelleméhez igazított törvényei, iskolái és egyháza egy romlott Európában honosodtak meg – ahogy ezt a múlt századi történetíró, Fessler Ignác Aurél állította, s ezért (is) különösen szigorúak voltak. Szigorúság és szabad lélek azonban korántsem állnak oly távol egymástól, mint hinnők. Előttünk a mai példa: Csete Ildikóé. Azon kódex írásmódja szerint, melyben a HALOTTI BESZÉD találtatott, textilre, festékkel, felnagyítva újraírta-festette a szöveget. Fekete alapra fekete betűkkel, amiken olykor felvillan vagy dereng a fény, mígnem végül kifehérednek. Hosszú, falra való textil ez, a betűhöz szokott emberek bibliája: biblia pauperum vagy omnium, mint a középkori templomok falképei vagy a szerzetesnők hímzései: a bayeux-i szőnyeg. Az újraírás életre kelt. Életet, s a halál utáni lét hitét, ezúttal. Ezért kezdődik az írás pirossal, s végződik fehérrel, a lélek, a halál utáni lét színével – szakrális színnel. A színekkel az életből egy másik létbe vezet Csete Ildikó, s vezeti magamagát is: átél, átéléssel megismeri az utat, az élet titkát: az elektrokardiogram életet jelző lüktetésétől a már csak mechanikus szívrezgéseken át a végtelen nyugalomig. Azt hiszem, az életet adó nők számára mi sem fontosabb az életnél. Az élettel, halállal foglalkozás mindig is női dolog volt (keresztanyáké, öltöztető- és siratóasszonyoké). Antigoné példája mutatja, vagy Kanizsai Dorottyáé, hogy olykor a temetés is, megszegve földi törvényt, parancsot, félelmet, az élet és halál, örök élet törvényének hitében. Ám eredendő női dolog a fájdalom is, aminek megtestesítője Mária. Évszázadokig a gyermekét életre tápláló majd sirató anya teje és könnyei voltak a nőiség princípiumai, szóban kifejezhetetlen érzelmek képi metaforái. Csete Ildikó spirituálissá szublimálja őket, mikor az ÓMAGYAR MÁRIA-SIRALMAT fehér vászonra fehér betűkkel írja újra. Eszközei szigorúan a legminimálisabbak, velük a legelső két magyar nyelvemlék tévelygő korunkat figyelmeztető csodájára döbbent: talán nem véletlen, hogy azok az emberi sors két legalapvetőbb, örökérvényű, csak a mindenségben feloldható ellentmondásával szembesítenek. Írásos textil-sorozatának első darabjai, a SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI egészen mások. A máig érvényes tanácsok Imre herceg számára vöröses (uralkodói) színű textilre íródtak, szkíta-avar arany fejedelmi díszek ábráival meg-megszakítva, rovásírással, magyarul. Mintha ezen önkényes megoldásokkal Csete Ildikó időben és térben ki akarná tágítani az Intelmek érvényét: mintha az mélyebbre nyúlna gyökereivel, mint ahogy a római kereszténység felvétele történt István által, s mintha nemcsak majdani utódjához, de mindenkihez, a latin írást és nyelvet nem ismerő népéhez is szólt volna.... KESERÜ KATALIN, 2000. január 22.

N Y E LV E M L Ã&#x2030; K E K

SZENT ISTVÁN INTELMEI Nyelvemlékeinkkel elsősorban a nyelvészek foglalkoztak. Egy kicsit talán az írók és a költők is, meg a zeneszerzőink is érdeklődtek irántuk. Csete Ildikóban felébredt a vágy, vagy inkább ihlet, hogy „megképesítse” az írott, önmagában holt és rejtőzködő szövegeket. A szövegek teljes kifejtésével a nyelvészek is foglalkoznak: ma már azt is elmondják, hogy a nyelv csak részben a gondolatközlés, sokkal inkább a gondolatrejtés eszköze. (...) Mi mindannyian rejtvényfejtők vagyunk. A művész különösen. Csete Ildikó tehát sorban megszólaltatta, képpé fordította-formálta a nyelvemlékeket. Kezdte SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEIVEL. Ez nem magyar nyelvemlék, mert latinul íródott – Csete Ildikó rovásírásra fordította. Az alkotói gesztusban benne van a középkori scriptor munkája és alázata. (...) Ezeréves dokumentált, írott nyelvi örökségünk kezdeteit alkotja-írja újra a művész: archaikus írásbeliséggel, középkori kódexeinkre emlékeztető íráskép-hagyománnyal, művészi-képi asszociációkkal: hajlításokkal, kanyarokkal, kiegészítő tárgyakkal. Az alkotói gesztus – mint írtam – a középkori scriptoré. Hiszen ő is, akár apáca volt, akár szerzetes, akár kancelláriai írnok mindig „valahol”, „valamilyen körülmények” között helyezte el az írást. Először is nem csak írt, hanem rajzolt is. Például iniciálékat (nagyobb

méretű, fejezetkezdő betűket). És színezett: nemcsak a fejezetkezdő betűket, de sokszor egy-egy szót is. (...) Első szövegemlékeinket az is jellemzi, hogy kevés volt belőlük. Annyira kevés, hogy sok fenn sem maradt. Ami fennmaradt, egyetlen példányban maradt fenn – holott tudjuk, másolták őket éjjel és nappal. Éjjel gyertyafénynél. Innen maradt ránk a „körmünkre ég” szólás. Bizony, a középkori scriptorok, ugyanolyan megszállottak voltak, mint a mai művész vagy alkotó, esetleg az egész éjjel internetező. Annyit dolgozott, hogy körmére égett a gyertya. Nekünk is folyton a körmünkre ég a sok feladat… Csete Ildikó ezt a középkori gesztust, alkotásmódon jeleníti meg textil-kompozícióiban. Alkotásai egyszerre közösségi és egyéni látásmódúak, bennük van a hagyomány, valamint a személyesség, csak néha tekinthetők meg, kiállításokon, egyébként eldugják őket, hogy minél inkább érezzük a hiányukat....

Szent István IntelmeI, 1993-96. kézzel festett lenvászon, 13 x 150 x 300 cm Jobb oldalon: Kiállításmegnyitó, 2000.január 22., Déri Múzeum, Debrecen

BALÁZS GÉZA Csete Ildikó és Csete György orosházi kiállításáról 2011. november 12.

Az István király „Intelmei”-t rovásírással, eredetileg a budapesti Szent István iskola könyvtárának üvegfalára készítettem. A kárpitsorozat tizenhárom darabból áll, egyenként 150x300 cm-es lenvászonra írva. Az első két kárpit a „Bevezetés”, a további tizenegy kárpit maga a tíz fejezetere tagolt „Intelmek”. Egyes fejezeteket szkíta, avar és magyar motívummokkal választottam el, minden kárpit szélére a latin, illetve a rovásbetűs ábécét írtam. Isván király „Intelmei”-t latin nyelven írták 1015-ben, s több kódexben másolatban maradt ránk. Hét évszázaddal később 1738-ban fordították először magyarra, s azóta többször is fordították, értelmezték. Ha annak idején magyar nyelven, és magyar rovás betűkkel is írják (a latin betűírás módszerével, tehát

Az Ómagyar Mária-siralom és Szent István Intelmei a Pécsi Galéria kiállításán, 2000 71.o. fent: Szent István intelmei a Pozsonyi Galéria kiállításán 71.o. lent: Szent István intelmei - részletek

betűnként), akkor elkerülhető lett volna a sok értelmezés, fordítás, mivel a magyar rovásírás – munkám a bizonyíték – alkalmas lett volna erre. Az „Intelmek” leírásának személyes indítéka elolvasásával megismert szépsége. Megindító szépsége az egy évezreden átsütő gyöngéd szülői-apai szeretetnek, bölcs, komoly királyi méltóságnak. Árpád és Géza fejedelem, és István király népe egy teljes körű kultúrával érkezett a X. század Európájának közepébe. E kultúrának része volt, elsősorban magyar nyelvünk és írásunk: a rovásírás. Szent István király „Intelmei” fiához, Imre herceghez szóltak. Tükre egy lelki, szellemi, magatartásbeli kultúrának. István király tanácsai, „Intelmei” az elmúlt tizenegy évszázad ellenére ma is időszerűek, ma is mindannyiunkhoz szólnak. Bárha megfogadta volna a XX. század végi, minden önmagát európainak mondott népe, ifjúsága a talán legfontosabb, ezer éven átívelő üzenetet, „intelmet”: „Fiam! Légy emberséges!” CSETE ILDIKÓ

(...) Csete Ildikó jól tudja, hogy ebben a világban mindannyian, miként Kosztolányi mondja, „egy nagy, ismeretlen Úrnak” vendégei vagyunk. Vendégségben vagyunk. Vendég-lét a mi életünk. És ebben az életben, ebben a vendég-létben segítségül kell hívnunk Azt, aki Ura ennek az életnek. Akinek vendégei vagyunk, s aki vendégként betér hozzánk. „Jövel… Légy vendégünk!” „Áldd meg…”

KORZENSZKY RICHARD

TEMPLOMI TEXTILEK

Árpádházi Szent Erzsébet, Imádkozó Ékes Asszonyunk, 2007; kendervászon, kézi festés Lent: Az állandó tárlat, ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET HÁZ, Sárospatak, 2007 (A kompozíció része Kun Éva kerámia lapjai.) (A mű mellett folyamatosan cserélődő friss rózsa mutatja a magyarok máig tartó szeretetét Szent Erzsébet iránt.)

Az ‘56-osterítő Úrasztal képolna az ‘56-os oltárterítője, kápolnába, 2002; 20..., ‘56-OS ..........HŐSÖK KÁPOLNÁJA, Kiskunmajsa (Építész Csete György) Kiskunmajsa, (Felirat: “Légy ‘56-os híve rendületlenül kápolna (Építész: hazádnak, Csete óh György) magyar, ez éltetőd, s ha elbukál, hantjával ez takar.”) Felirat: “LÉGY HÍVE RENDÜLETLENÜL HAZÁDNAK ÓH MAGYAR”

91 83

SZENT ERZSÉBET TEMPLOM, Halásztelek (Építész: Csete György) Zászlók, oltárterítő, miseruha, 1983

ERDŐK TEMPLOMA, Ópusztaszeri Történeti Elmékpark (Építész: Csete György) Balra fent és 95.o.: Miatyánk zászló Lent: Történelmi zászlók és oltárterítők, 1994

Csete Ildikó, a textilművész szinte minden Cseteépületben műveivel is jelen van. Falikárpitjai, szuggesztív zászlói, oltárterítői, a vörösek, fehérek, aranyok szövedékei beleragyognak az enteriőrökbe. A kövek és a fák gesztusaira palástként terülnek. Egységük egyidejű, egy színvonalú és természetes. Ildikó is ott tanít a nyári táborokban, rajzol, fest, szitázik, varrja képeit. Mosolygós arca az asszonyi örök realitás biztos léte az építész mögött. Ám nagyon is előtte, ha kiállításain a szuverén művész jelentkezik kompozícióival. Akkor ő hat, amikor ő hat vissza. Ott ő a hazai textilművészet egyik legegyénibb hangú, legkonzekvensebb ítéletű alkotója, egy sajátságos jövő évezredi nemzeti modernség tudatos úttörője. Formavilágának alapjait örökkévaló természeti formák és képződmények alkotják. Dalok, mesék, legendák vizuális áttételei ezek, s jelekké sűrűsödve szemiotikai jelentőséggel bírnak. Madaras, írásos textiljei téveszthetetlenek, és kockázatok nélkül utánozhatatlanok. A rovásírás léte jelentőségének tudatosításában, művészi és képi lehetőségeinek felfedezésében elévülhetetlen érdemei vannak. Mert nemcsak büszke arra, amit mások sanda szándékkal ítélnek feledésre, hanem kifogyhatatlan forrásértékeit is felmutatja. Bizonyít. István király Intelmeinek kiállítás-méretű, hatalmas kompozíciója (Ópusztaszer) e téren egyedülálló vállalkozás, megrendítő erejű közlés. Kiállításai itthon és külföldön a magyar textilművészet eseményei. Örökség voltuk vitathatatlan. A két alkotó igazi találkozása mindezekkel együtt a templomok belső világa, ahol a ház és az ember feltételezi egymást.(...)

MEGBÉKÉLÉS KÁPOLNA, Beremend (Építész: Csete György) Szivárványos zászlók, 1998

FEKETE GYÖRGY Elhangzott a „Magyar Örökség”-díj átadása alkalmából, 1999

OLTÁRTERÍTŐK ÉS ÚRASZTAL TERÍTŐK, 2000-2012 Balra fent: Úrasztal terítő a négy evangelistával, TÉGLÁSKERTI TEMPLOM, Debrecen

Bal: Oltárterítő a születés („Pólyás”) motívummal, lenvászon, filmnyomás Jobb: “Csillagút” karácsonyi oltárterítő, lenvászon, kézi festés (Felirat: “Ímé a szűz fogan méhében és szül fiat és annak nevét Immanuelnek nevezik.” Magyarul, németül és rovásírással)

EVANGÉLIKUS TEMPLOM, Erdőkertes (Építész: Tihanyi Judit, Halmos György) Úrasztal terítők-az év négy egyházi színében, 2006; lenvászon, kézi festés, 4 x 100 x 120 cm

100

SZENT ISTVÁN KÁPOLNA, Badacsonytomaj (Építész: Jankovics Tibor) Szőlővesszős oltárterítő és templomi textilek, 2014; lenvászon, filmnyomás, 120 x 160 cm

101 93

102

92 11

ISTEN-KÓD

Csete Ildikónak és Györgynek

Génjeinkbe vésve kitörölhetetlen Isten-kód a Halotti Beszéd, az életre ajzó, és beomlasztott ösztönmélységből tör föl az Ómagyar Mária-Siralom, a nem siránkozásra buzdító, bár vagyunk Boldogasszony Anyánk, régi jó patrónánk méhének keserű gyümölcse, tehetetlenül gurulva ki a szeretet erőteréből, a tudástól elátkozottan és nem megédesülve hátrálunk vissza a méhfalig, vénebbül az öregidőnél, és mégis elölhetetlen, örök, suhanc-forradalmas, virtus-fűtötte portyás megújhodásban – Ó, hány milliárd köldökzsinórnyi messzeségből érkeznek az üzenet-jelek, kőbe, bronzba, aranykincsbe, vasba, az URAM, A TE KATONÁD VOLTAM – Balassa kardvasába: - „Ó ÉN ÉDES HAZÁM, SZÉP MAGYARORSZÁG” – fába, arcredőkbe a szellem marta-vájta rovások, az Írás: képzeletünk évezredek mélyítette-kotorta medre, az ősfájdalom vadállat-torokból égre hörgött hangalakjai, mássalhangzók karistolta magánhangzó-öblök, Isten-könnye: magzatvíz-tócsák, kitárt angyalszárny-vitorlákba dőlve a Szentlélek szántja föl, akárha földkérge-agyunkat, a barázdákból fölpirkadd a Világ Világossága-eszmélet, a megdicsőülten kínzatos, a színéről tündöklő, fonákjáról fekete foncsoros; fölszakadó nyelvünk alól eredetmondává nemesül a makogás, már benn feszül a Hunor Magor űzte-vágyta Csodaszarvas szökellve suhanása, elnyúlt testének íve a horizontunk, úgy borul ránk, hogy távlatos, Atilla ostora a szívünkig verte, hogy nap s hold-fityegős szarvával rest lelkünk dúlja föl, Csaba királyfi megszikrázván homálytaplós tudatunk, a mindenségnek nekiterelte, meg így parancsolván önmagunk inaszakadásig hajszolását; gyí, te ELTÉVEDT LOVAS, ki jöttél a kínai Nagy Fal felől, förgeteges nyilazó kedvvel, fordultál Nyugatnak úgy háttal, hogy előre, temetkezvén szemközt Keletnek, jöttél áradván Isten kivételes szándékaként, hatalmas Sztyeppei gondolat, EB URA FAKÓ, és ÚJRA FELFAKADNAK A MAGYAR NEMZET SEBEI, Máriás lobogók árnyékában is döglegyek köpik be, hemzsegő nyüvek virgonc nagy vigassága máig az ország, bár nem csak a belenyugovásos romlásra tarisznyált szavakat FÖLNEVEL ÉDESANYÁNK; a nyelv, nem a buta önfeladás, bágyatag hanyatlás igéire formálta a szánk, mert a NEM, NEM, SOHA tántoríthatatlan daca is bennünk, és a tudás, hogy a Szent Korona égisze alá rendeltetett a mindent megtartó sejtelem: megmaradásunk sodra, irama, mint a megéledő gabonaföldek zöld szuronyrohama: huj, huj, hajrá, Jézus segíts, a HAZÁÉRT MINDHALÁLIG, és akkor megint és mindig újra az ISA PUR… S ha, megkövetvén őket elszámoltunk a hősi halottakkal, majd akkor BORT, BÚZÁT, BÉKESSÉGET; fő lehajtva majd akkor tegezve az Istent: TE VAGY AZ ÚT? AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET, S mert a tihanyi ősi apátság ikertornya soha nem volt, nem lesz a világkufárság pokolból felnövesztett két felhőkarcolója, TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG. De legelébb még önmagunk nyilaitól ments meg Uram, minket, Ámen.

DÖBRENTEI KORNÉL, Budapest, 2003. április 7.

103