1956 Budapest / Faces and stories - Finnish Edition

ÖRS CSETE GÁBOR RICHLY

VUODEN 1956 KASVOJA JA KOHTALOITA UNKARILAISIA JA SUOMALAISIA

1956-OS ARCOK ÉS SORSOK MAGYAROK ÉS FINNEK

ÖRS CSETE – GÁBOR RICHLY

VUODEN 1956 KASVOJA JA KOHTALOITA ‒ UNKARILAISIA JA SUOMALAISIA 1956-OS ARCOK ÉS SORSOK – MAGYAROK ÉS FINNEK

Copyright © Docendo Oy 2016, Örs Csete (valokuvat ja Unkarissa tehdyt haastattelut | portréfotók és magyarországi interjúk), Gábor Richly (Suomessa tehdyt kaastattelut ja historiallinen tausta | fin­nországi­interjúk­és­történelmi­tanulmány) Käännös­|­Fordítás © Minnamari Pitkänen, Gábor Richly Kansi, layout ja taitto | Könyv-­és­címlapterv Harri Taskinen & Örs Csete Kiitämme Ottilia Kovácsia unkarinkielisten ja Anna Tarvaista suomenkielisten tekstien tarkistuksesta, sekä Sonja Laitista käsikirjoituksen muokkauksesta ja tarkistuksesta. | Köszönjük­Kovács­Ottiliának,­Sonja­Laitinennek­és­Anna­ Tarvainennek­a­szöveggondozásban­nyújtott­segítségüket.

Teoksen julkaisemista ovat tukeneet Unkarin kulttuurirahasto ja Vuoden 1956 kansannousun 60. merkkivuoden muistolautakunta. | A­könyv­megjelenését­a­Nemzeti­Kulturális­Alap­és­az­1956-os­forradalom­és­ szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.

Kirjaa voi tilata kustantajalta | A­könyv­megrendelhető­a­kiadónál Docendo Oy Ylistönmäentie­24 40500­Jyväskylä Finland +358-44-7270­250 info@docendo.fi www.docendo.fi ISBN­978-952-291-303-6 Painettu EU:ssa 2016 | Nyomtatva­az­EU-ban­2016-ban

SISÄLLYS − TARTALOM

Esipuhe, 7 Előszó Kasvoja ja kohtaloita, 11 Arcok és sorsok Vuosi 1956 Unkarissa ja Suomessa, 125 1956 Magyarországon és Finnországban Kronologia, 149 Kronológia Kirjallisuutta aiheesta, 157 Javasolt irodalom

ESIPUHE ELŐSZÓ

8 | Esipuhe

K

aksi vuosikymmentä olen valokuvannut budapestiläisiä vuoden 1956 vapaustaistelijoita. Kuvausten ohessa olen keskustellut kuvattavien kanssa ja tallentanut heidän tarinoitaan.

Työni yhteydessä olen päässyt tutustumaan myös sellaisiin Unkarin ulkopuolella asuviin ihmisiin, jotka osoittivat kukin tahoillaan tukensa Unkarin kansannousulle ja ryhtyivät auttamaan maasta paenneita. Ystävämme vuodelta 1956 -projektin puitteissa ikuistin ensin puolalaisten ja italialaisten tarinoita, minkä jälkeen päädyin Suomeen vuonna 2015. Kuvaustilanteen aikana onnistuimme yhdessä historioitsija Gábor Richlyn kanssa tallentamaan yksittäisiä tapauksia ja kokonaisia kertomuksia avun, ystävyyden ja solidaarisuuden eri muodoista. Joukossa oli niitä, jotka olivat järjestämässä sympatiamielenosoituksia, ja niitä, jotka keräsivät rahaa, paperia tai lumppuja Unkarin Punaiselle Ristille. Toiset luovuttivat verta, toiset valmistivat haavasiteitä haavoittuneille. Oli niitä, jotka lausuivat runoja, ja niitä, jotka kirjoittivat runoja. Syntyipä Unkarin kansannousun innoittamana jopa yksi oopperakin. Unkarilaisten ja suomalaisten valokuvista koostuva näyttelyni avattiin Unkarin kulttuuri- ja tiedekeskuksessa Helsingissä 23. lokakuuta 2015. Näyttely on kiertänyt tämän jälkeen myös muualla Suomessa. Kansannousun 60. muistovuonna vuoden 1956 vapaustaistelijoita ja heidän Unkarin ulkopuolella asuvia ystäviään esittelevä valokuvasarjani tulee esille Budapestiin.

Hankeen kotisivulla www.1956.hu voi tutustua muihinkin valokuviini.

Tämä kansannousun muistovuodeksi valmistunut kirja pitää sisällään tarinoita ja valokuvia, jotka on tallennettu neljäntoista Suomessa ja neljäntoista Unkarissa tehdyn haastattelun yhteydessä. Koska kyseessä on kaksikielinen kirja, on tarinoita siis yhteensä 56. Haluamme kirjallamme kunnioittaa vuoden 1956 vapaustaistelijoita, kansannousun kukistumisen jälkeisen ”kurinpalautuksen” uhreja sekä suomalaisia ystäviämme. Haluamme osoittaa kunnioitustamme myös niille unkarilaisille ja suomalaisille, jotka olivat kansannousun puolella mutta joita emme päässeet tai ehtineet tapaamaan.

Haastatteluihin tavoitettujen, aivan tavallisten ihmisten tarinoiden kautta paljastuu, että vaikka kansannousu kukistettiinkin, se sai lukuisissa maissa aikaan laajamittaisen liikkeen kansannousun ja sen pakolaisten auttamiseksi. Tämä oli kieltämättä pieni mutta silti olennainen osa sitä maailmanlaajuista tapahtumaketjua, jonka seurauksena sosialismiksi kutsuttu historiallinen kokeilu saatiin viimein päätökseensä.

Haluaisin kiittää unkarilaisia ja suomalaisia haastateltaviani heidän osoittamastaan luottamuksesta.

Budapestissä 16. kesäkuuta 2016 Pääministeri Imre Nagy’in teloituksen muistopäivänä Örs Csete

Előszó | 9

K

ét évtizede fotózom az egykori ötvenhatos budapesti fegyvereseket, s amíg fotózok, beszélgetek velük, és fotóalanyaim életútját is rögzítem. Munkám során kapcsolatba kerültem olyan külföldiekkel is, akik a saját országukban segítették a magyar forradalom, illetve a menekültek ügyét. Az Ötvenhatos barátaink projekt keretében először lengyeleket és olaszokat örökítettem meg, majd 2015-ben Finnországba is eljutottam.

A fotózások alatt Richly Gábor történész közreműködésével sikerült egy-egy gesztust, történetet is felidéznünk a segítség, a barátság, a szolidaritás változatos formáiból. Volt, aki szimpátiatüntetést szervezett, volt, aki a Magyar Vöröskereszt számára gyűjtött pénzt, papírt vagy rongyot. Mások vért adtak, kötszert készítettek a sebesülteknek.

Voltak, akik verset szavaltak, és voltak, akik verset írtak. Még egy finn opera is született, amit a magyar forradalom ihletett. Magyarokat és finneket ábrázoló fotóimból 2015. október 23-án kiállítás nyílt a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központban. A kiállítási anyagot ezután több finn városban is bemutatjuk. Az ötvenhatos fegyvereseket és külföldi ötvenhatos barátainkat bemutató portrésorozatom a forradalom 60. évfordulóján Budapesten lesz kiállítva. A projekt internetes felületén, a www.1956.hu oldalon további 56-os portréfotóim is megtekinthetők.

A kötet tizennégy magyarországi és tizennégy finnországi interjú során született portrékat és történeteket tartalmaz. Kétnyelvű kiadványról lévén szó, ez 56 történetet jelent. A könyvvel az egykori

fegyveresek, a megtorlás áldozatai és finn barátaink előtt kívánunk tisztelegni. Valamennyi magyar és finn előtt, akik a forradalom oldalán álltak: azok előtt is, akikhez nem juthattam el, illetve akik már nincsenek közöttünk. A még közöttünk élő hétköznapi szereplőkön keresztül megmutatkozik, hogy bár a forradalom ügye elbukott, számos országban mégis cselekvések sora indult meg a forradalom és a menekültek megsegítésére. Ez kétségtelenül egy apró, de lényeges csavarja volt annak a világméretű folyamatnak, amelynek következtében a szocializmusnak nevezett emberi kísérlet végül elbukott.

Köszönet illeti magyar és finn interjúalanyaimat a bizalmukért.

Budapest, 2016. június 16-án, Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének napján Csete Örs

KASVOJA JA KOHTALOITA ARCOK ÉS SORSOK

12 | László BALÁZS

BALÁZS László Juuri se minun heittämäni pullo tipahti suoraan ryssien tankin ilmanvaihtokanavan eteen. Samalla hetkellä kundit ampuivat. Kuului vaan jumalaton räjähdys!

Pontosan a ruszki harckocsi levegőszívó torkához esett az egyik benzines üveg, éppen amit én dobtam. A srácok rálőttek. Marha nagy robbanást hallottunk!

Syntynyt Budapestissä 1945. Kävi ennen kansannousua peruskoulua, osallistui taisteluihin lapsena Corvinin aukiolla ja loukkaantui lievästi. Välttyi syytteiltä kansannousun jälkeen ja työskenteli myöhemmin sekatyöläisenä ja lämmittäjänä. Työkyvyttömyyseläkkeellä, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1945-ben született Budapesten. A forradalom előtt általános iskolai tanuló, majd gyermekként harcolt a Corvin közben, könnyebben megsebesült. A forradalom után megúszta a számonkérést, később segédmunkásként, fűtőként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, rokkantnyugdíjas.

BALร ZS Lรกszlรณ | 13

14 | László BALÁZS

S

ynnyin maaliskuussa 1945. Meitä vuonna –45 syntyneitä penskoja asui Drégely-kadulla seitsemäntoista. Iltapäivisin me pelasimme räsypallolla jalkapalloa. Sitten eräänä päivänä puhkesi vallankumous. Se taisi olla illansuussa, kuuden tai seitsemän aikoihin. Ihmiset tulivat pitkin Mester-katua ja huusivat: ”Vallankumous on puhjennut, nyt on vallankumous! Kommunismi on kukistettu, turvallisuusjoukkojen miehet on nitistettävä!” Näin he sananmukaisesti huusivat. ”Venäläiset tulee häätää ulos maasta, vapaus ja itsenäisyys Unkarille!” Ihmisjoukko eteni kohti Kaarikatua. Me lopetimme pelaamisen siihen ja lähdimme mekin Kaarikadulle päin. Kävelimme ihmisjoukon mukana Mester-kadun päähän.

Mester-kadun kulmassa, ratikoitten 20 ja 30 päätepysäkillä seisoi ambulanssi. Sieltä jaettiin aseita.

Ympärille oli kerääntynyt naisia, miehiä ja nuoria kloppeja. Siellä oli kranaatteja, konepistooleita ja pyssyjä. Yksi raskaana oleva nainen käski meidän mennä kotiin, sanoi, että me olemme vielä lapsia, ei meidän kannattanut puuttua tähän, saamme vielä kotona korvillemme.

Sanoin yhdelle kaverilleni: ”Tule, mennään katsomaan mitä Kaarikadulla tapahtuu!” Me pysähdyimme Corvinin leffateatterin kohdalla.

Vanhemmat kundit käskivät meidän painua hemmettiin. He sanoivat, että täällä taistellaan kovaa

ja meille voi käydä huonosti. Me esitimme muka lähtevämme pois, kiersimme ringin ja menimme takaisin. Leffateatterin aulassa, narikan tiskillä oli kauhea määrä Bambi-limsapulloja. Joimme muutaman.

Joitakin päiviä myöhemmin menimme kaverin kanssa yhden Kaarikadulla sijaitsevan talon ullakolle. Siellä oli kattoparruja, pölyä ja kaikenlaista rojua. Huomasimme, että ihan ullakon päädyssä kattotiilet oli siirretty sivuun, ja siinä raivatussa kohdassa katon reunaa makasi viisi tai kuusi kundia. He sanoivat meille vain: ”Hei jätkät, jos ryssät tulee tankkien kanssa, heittäkää niitä noilla bensapulloilla, jotka on tuolla pyykkikorissa! Me sitten ammutaan.” Näimme, että ryssät olivat tulossa Petőfi-sillalta päin hyvää vauhtia, mutta kun ne pääsivät Tűzoltó-kadun kulmassa olevan talon eteen, ne hidastivat. Ne ampuivat ympäriinsä kuin hullut. Sitten yksi pojista huusi: ”Nyt!” Pullot melkein paiskautuivat toisiinsa ilmassa, ja vain jumala tietää miten, mutta juuri se minun heittämäni pullo tipahti suoraan tankin ilmanvaihtokanavan eteen. Juuri samalla hetkellä kundit ampuivat.

Kuului vaan jumalaton räjähdys! Tankin ovi oli auki, ja myös sieltä tuli ulos lieskoja – saattoi nähdä, kun liekit vain hulmahtivat ulos. Kaikki, jotka siellä tankissa olivat sisällä, paloivat poroksi.

BALÁZS László | 15

1945

márciusában születtem. Tizenheten laktunk ’45-ös srácok a Drégely utcában. Rongylabdával futballoztunk délutánonként. Egyszer csak kitört a forradalom. Délután lehetett már, hat-hét óra tájban. Jöttek az emberek a Mester utcán, és kiabálták: – Kitört a forradalom, forradalom van! A kommunizmus megbukott, az ávósokat ki kell nyírni! – így, szó szerint.

– Az oroszokat ki kell zavarni a hazából, szabadságot Magyarországnak, függetlenséget! – Ment a tömeg a Körút felé. Abbahagytuk a focizást, és én meg a haverom elindultunk a Körút irányába. Végigmentünk a Mester utcán a tömeggel.

A Mester utca sarkán, a húszas és harmincas villamos végállomásánál állt egy mentőautó. Körülötte nők, férfiak, fiatal srácok, fegyvert osztogattak.

Volt ott gránát, géppisztoly, puska. Az egyik terhes nő ránk is szólt, hogy menjünk haza, gyerekek vagyunk, ne avatkozzunk bele, mert otthon kapunk a pofánkra.

Mondtam az egyik haveromnak: – Gyere, menjünk el megnézni, hogy mi van a Körúton! – A Corvin mozinál álltunk meg. Az idősebb srácok ránk szóltak, menjünk a fenébe innen, mert itt nagy harcok vannak, bajunk eshet. Úgy tettünk, mintha elmennénk, tettünk egy kört, és visszamentünk. A mozi előcsarnokában egy ruhatári pulton rengeteg Bambis üveg volt. Ittunk belőlük.

Néhány nappal később a haverommal felmentünk az egyik körúti ház padlására. Padlásgerendák, por, mindenfelé limlomok. Arra lettünk figyelmesek, hogy a padlás szélén a cserép föl van szedve. A kiszélesedett csatornában öt-hat srác feküdt. Csak annyit mondtak: – Srácok, ha jönnek a ruszkik tankkal, dobjátok rájuk a benzines üvegeket, ott vannak a ruháskosárban! Mi tüzelünk. – Látjuk, jönnek a ruszkik a Petőfi hídról, jó svunggal, de amikor elértek a Tűzoltó utca sarka előtti házhoz, akkor lelassítottak. Forgott a torony. Úgy lőttek, mint az őrültek. Akkor az egyik srác elkiáltotta magát: – Most! – Szinte egymást keresztezték az üvegek, és az Úristen tudja, hogy volt, de pontosan a levegőszívó torokhoz esett az egyik benzines üveg, éppen amit én dobtam le. A srácok abban a pillanatban rálőttek a harckocsira. Marha nagy robbanást hallottunk! Ki volt nyitva a torony ajtaja, és onnan is jött ki a láng, lehetett látni, ahogy a láng kicsap! Mindenki megégett, aki bent ült a harckocsiban.

16 | István BÍRÓ

BÍRÓ István Suomesta tuli minulle uusi kotimaa. Se perustui yksinomaan siihen, miten suomalaiset suhtautuivat minuun ja rakastivat minua sen takia, että satuin olemaan unkarilainen.

Fent északon, Kittiläben is különleges érdemnek számított, hogy magyar voltam! Finnországban új hazát találtam. Olyan hazát, ami fenntartás nélkül elfogadott.

Syntynyt Budafokissa 1929. Kansannousun aikaan vastavalmistunut agronomi, innosti runonlausunnallaan kaduilla mieltään ilmaisevia unkarilaisia. Päätyi haavoittuneena Itävallan kautta Italiaan, josta muutti Suomeen. Meni naimisiin suomalaisen kirjeenvaihtotoverinsa kanssa. He saivat kolme tytärtä, yhdeksän lastenlasta ja kuusi lastenlastenlasta. Uudisti Lapin maataloutta Kittilän maatalousoppilaitoksen johtajana. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä. Haastateltiin erinomaisen kielitaitonsa vuoksi sekä unkariksi että suomeksi.

1929-ben született Budafokon. A forradalom idején frissen végzett agronómus, szavalataival lelkesítette az utcára vonuló magyarokat.

Sebesülten került Ausztriába, majd Olaszországba, innen emigrált Finnországba. Finn levelezőpartnerét feleségül véve három lányuk, kilenc unokájuk és hat dédunokájuk született.

A kittiläi mezőgazdasági iskola igazgatójaként a lappföldi mezőgazdaság megújítója. Jelenleg Helsinkiben él, nyugdíjas. Kiváló nyelvtudásának köszönhetően az interjút mindkét nyelven elkészíthettük vele.

BÍRÓ István | 17

18 | István BÍRÓ

K

aposvárissa 24. lokakuuta keskipäivän tienoilla pääkadulla noin 40-vuotias mies ilmestyi keskelle ajoväylää hienon Unkarin lipun kanssa, sellaisen lipun, jossa ei ollut kommunistista vaakunaa lipun keskellä. Mitä tämä mies olikaan riskeerannut, kun hän piilotti ja säästi sen lipun ja uskoi, että varmaan vielä tulee päivä, jolloin sitä tullaan tarvitsemaan! Tämä mies läksi liikkeelle lippuansa heiluttaen, ja kovalla, kovalla äänellä kehotti kadulla liikkujia liittymään tähän mielenosoitusmarssiin.

Ihmisiä siirtyi jalkakäytäviltä ajoradalle koko ajan lisää, porttikongeista, joka puolelta. Väki lisääntyi ja lisääntyi, ja varmasti paljon yli 10 000 heitä oli silloin, kun mielenosoitusmarssi saapui Kaposvárin kasarmin edustalle. Kasarmin portit avautuivat yhtäkkiä, ja ne, jotka seisoivat lippumiehen kanssa etujoukoissa, uhmasivat sieltä lähestyvää panssaria.

Kun panssari oli noin kymmenen metrin matkan päässä, se yhtäkkiä pysähtyi. Mielenosoittajat olivat hetken hiljaa, ja sitten alkoi kauhea huuto: ”Sanokaa, kenen puolella te olette. Unkarin kansan puolella, vai Neuvostoliiton!” Hetken päästä avautui panssarin yläluukku, ja sieltä ilmestyi unkarilainen upseeri ja sanoi: ”Olemme teidän puolellanne. Ei tarvitse pelätä, emme aio ampua.” Mikään ei ole vaikuttanut minuun yhtä paljon kuin tämä tapaus.

Kymmenen vuoden jälkeen ensikosketus vapauteen! Ensimmäinen kosketus siihen, että ihmiset uskaltavat sanoa, mitä ajattelevat.

Osallistuin kansannousuun etupäässä lausumalla Petőfin runoja, aivan eritoten Talpra magyar, hí a haza, eli Nouse, madjar, kutsuu maasi, ja sitten toista runoa, joka kertoi siitä, kuinka Unkari on joskus ollut mahtava valtio. Budapestissä lausuin runoja useammassakin paikassa, samoin kuin Gödöllőssä, Isaszegissä ja Érdissä. Marraskuun 4. päivänä maahan vyöryivät täysin uudet neuvostoarmeijan sotilaat. Alkoi armoton taistelu. Vetäydyttiin ja vetäydyttiin kohti länttä, mutta neuvostopanssarit olivat jo miehittämässä koko läntistä rajaa. Siellä sitten käytiin tulitaistelu, joka oli täysin toivoton. Siinä ei ollut enää mitään järkeä. Sain

vasempaan polveeni kolme haavaa. Uskomattoman hyvät ystävät riskeerasivat oman henkensä, mutta he eivät jättäneet minua. Ennen kuin saavuttiin rajalle, menetin tajuntani. Itävallan puolella kansainvälinen Punainen Risti otti minut hoiviinsa. Olin Italiassa Igea Marinassa kaksi kuukautta sairaalassa, ja siellä sain tutustua Italian silloisen presidentin Giovanni Gronchin vaimoon signora Gronchiin. Tämä tapaaminen ja tutustuminen oli se ihme, jonka kautta avautui tie Suomeen mukamas Italian kansalaisena. Siellä minua odotti kymmenen vuotta kanssani kirjeenvaihdossa ollut Liisa Mäkinen.

Maaliskuun 21. päivänä Turun satamassa oli lähes 30 astetta pakkasta. Minä seisoin kuitenkin hyvin kevyissä varusteissa Bore III:n kannella, koska elin siinä toivossa, että sataman laiturilla mahdollisesti minua odottaa Liisa. Enkä olettanut sitä turhan takia: Liisa oli laiturilla! Me vilkutettiin toisillemme, minä laivan kannelta ja hän laiturilta. Sitten kului tovi, ja nämä kaksi nuorta, Liisa ja István, kymmenen vuoden kirjeenvaihdon jälkeen ensimmäisen kerran halasivat. Ja se oli kyllä halaus! Kihloihin me mentiin huhtikuun 14. päivänä, ja meidät vihittiin kesäkuun 9. päivänä.

Suomen viranomaiset tiesivät, että kyseessä on unkarilainen, joka vuoden –56 tapahtumien yhteydessä joutuu pakenemaan Unkarista. Silti he hoitivat kaikki byrokraattiset asiat erinomaisesti. Myös ensimmäisessä työpaikassani kaikki tiesivät, etten ole italialainen, vaan unkarilainen. He suhtautuivat minuun uskomattoman hyvin. Aina löytyi joku tulkiksi, ja kaikki halusivat tietää Unkarin tapahtumista kaiken. Aivan kaiken. Ette voi kuvitella, kuinka monta kertaa kuukausien mittaan jouduin kertomaan samoja asioita uudestaan ja uudestaan, kuinka monta kertaa sain taputuksia ja halauksia!

Ymmärrättehän, kuinka helppo minun oli kotiutua Suomeen! Suomesta tuli minulle ennätyksellisen nopeasti uusi kotimaa. Se perustui yksinomaan siihen, miten suomalaiset suhtautuivat minuun ja rakastivat minua yksinomaan sen takia, että satuin olemaan unkarilainen.

BÍRÓ István | 19

E

gy nappal azután, hogy Budapesten elkezdődött a forradalom, Kaposváron egy 40 év körüli férfi megjelent a főutcán, magyar zászlóval, amin nem volt kommunista címer. És hangosan kiabálni kezdett: – Itt az idő, most vagy soha…

– Elindult a megyei tanács elől, és körülbelül egy kilométer után őmögötte nem százával, hanem ezrével voltak a kaposváriak! Én is ott voltam.

A laktanyához mentünk, és ott kezdődött az igazi tüntetés. Egyszer csak a laktanyának a hatalmas, kétszárnyú kapuja kezdett kinyílni, egy T34-es jött ki, és jött mifelénk. De mivel az a férfi a zászlóval egy lépést sem hátrált, így nem hátrált senki más sem. Egy pár perc múlva a tanknak a fölső nyílásában egy tiszt felsőteste jelent meg. A katonatiszt azt mondta: – Ne féljetek, nem fogunk lőni! – Akkor elkezdődött a párbeszéd, aminek az egyik része nagyon megmaradt az emlékezetemben. Amikor ez a tiszt azt mondta, hogy ők a néppel tartanak, akkor azt felelték neki: – Nem hisszük addig, ameddig a vörös csillag ott van a sapkán. – A tiszt erre azt mondta, hogy nektek meg papír- és fémpénz van a zsebetekben, azon is ugyanaz a csillag van, mint az én sapkámon. Ekkor azok, akik közel voltak a tankhoz, előszedték a pénzüket, és odadobták a tankra. Mire a tiszt levette a sapkáját, levette róla a csillagot, és odadobta az első sorok közé. Kis idő múlva a laktanyában lévő katonák is kijöttek, és beálltak a tüntetők sorába. Így megfordult a tüntetés, vissza a főutcán keresztül az Esterházy utcába, a bíróság elé, aminek a pincéjében voltak a börtönök. Mindazok, akik politikai okból voltak bedutyizva, szabadok lettek, még mielőtt este lett.

A rádió még mindig nem mondott mást, mint Rákosinak, később Gerőnek a szörnyű mondatait. Hogy minek nem neveztek bennünket, akik tüntettünk! Hogyha ők nem használták volna azt a nyelvezetet, lehet, hogy én nem is mentem volna Kaposvárról Budapestre, illetve Gödöllőre. Ezután az én feladatom a szavalás volt. Először Kaposváron szavaltam, október 24-én este, később háromszor

a Bem-szobornál. Budapesten, Gödöllőn, Budaörsön, Ercsiben ezreknek meg ezreknek szavaltam. Elsősorban a Talpra magyart, de gyakran Petőfi Sándor másik versét is, aminek a címe A hazáról. Ezt folytattam napról napra, tehergépkocsikkal egyik helyről a másikra, november 4-ig. De hogy azután mi történt, arról nem beszélek. Mert megesküdtünk egymásnak, hogy halálunkig egyikünk sem emlékezik sem szóban, sem írásban, hogy mi történt.

1957. március 21-e volt, és olyan kemény tél, hogy amikor a hajó Turkuban beérkezett a kikötőbe, 26 fokos hideg volt! Én pedig olasz öltözetben, ahol már a cseresznyefák virágoztak… De szerencsére Liisa arra is tudott gondolni, hogy milyen fölszerelésem lehet, ezért volt nála minden. Én a fedélzeten voltam, Liisa meg a mólón, úgyhogy megláttuk egymást, és az olyan érzés volt, minthogyha mindig együtt lettünk volna. Hogy két ember hogyan tud ölelni, azt nektek látni kellett volna! Akkor találkoztunk először, tíz év levelezés után, tíz év és száz és száz levél után. Áprilisban volt az eljegyzés, és június 9-én az esküvő. A munkahelyemen, nem lehet szóval elmondani, a tenyerükön hordoztak. Az összes munkatárs. És mindenki hallani akarta, hogy mi történt Magyarországon. Százszor is el kellett mondanom! Természetesen mindenféle bürokrácián is keresztül kellett menni. Én hivatalosan olasz voltam. A Belügyminisztériumban a Külügyi Osztály vezetője így kezdte: – Én tudom, hogy Ön magyar, és menekült, de nem kell félni, éntőlem ez nem fog kiszivárogni. – És hogy folytatja? Másfél órán keresztül Finnország belpolitikai és külpolitikai helyzetéről. Amikor befejezi, megkérdezi tőlem: – Tudja-e, hogy magának hogyan kell viszonyulni az itteni helyzethez? Ha tud úgy viszonyulni, akkor nem lesz semmi baj. – És én aztán úgy viszonyultam. Öt évig dolgoztam Helsinki közelében, és azután elköltöztünk 1100 kilométerre Helsinkitől. Fent északon, Kittiläben is különleges érdemnek számított, hogy magyar voltam! Finnországban új hazát találtam.

Olyan hazát, amely fenntartás nélkül elfogadott.

20 | János BÜK

BÜK János Törmäsin pariin kundiin Óbudasta. ”Lähde meidän mukaan!” he sanoivat. Sain aseen, ja he näyttivät minulle, miten sitä käytetään.

Összefutottam óbudai srácokkal. – Gyere közénk!

– mondták. Fegyvert kaptam, megmutatták, hogyan kell használni.

Syntynyt Budapestissä 1938. Toimi ennen kansannousua mekaanikkoharjoittelijana, taisteli aseellisissa joukoissa Széna-aukiolla. Joutui marraskuussa 1956 neuvostojoukkojen pidättämäksi ja karkotettiin neljäksi kuukaudeksi Neuvostoliittoon. Kotiinpaluun jälkeen pidettiin kuusi kuukautta vangittuna Kistarcsassa. Työskenteli myöhemmin kaupan alalla. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1938-ban született Budapesten. A forradalom előtt műszerészsegéd, majd a Széna téri fegyveres csoport tagja. 1956 novemberében a szovjetek letartóztatták, és négy hónapra a Szovjetunióba deportálták. Hazatérése után fél évig Kistarcsán tartották őrizetben. Később piacozással, kereskedéssel foglalkozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Bร K Jรกnos | 21

22 | János BÜK

I

soisäni oli ratikkakuski. Jos hän näki kahden pysäkin välillä sopivan kokoisen kiven, hän pysäytti ratikan ja kävi hakemassa kiven jalkojensa juureen lattialle. Kun vuoro loppui, hän vei kiven selkärepussa kotiin ja käytti sen pienen talonsa rakentamiseen. Tuo talo häneltä vietiin. Ehkä sen takia tartuin aseisiin vallankumouksen aikaan. Olin lähdössä kotiinpäin Unkarin Optiikkatehtaalta, kun työkaverit sanoivat minulle: ”Bütyök, sinä olet vielä nuori jätkä ja kaupungissa on aikamoinen kaaos, jää mieluummin vahdiksi tänne tehtaalle!”

Jäinkin kahdeksi päiväksi, mutta vanhempani eivät tienneet missä olin, joten 25. päivä tulin kävellen Széna-aukiolle päin. Törmäsin pariin kundiin Óbudasta. ”Lähde meidän mukaan!” he sanoivat.

Niin minä sitten lähdin Széna-aukiolle, ja minut esiteltiin Szabó-sedälle, joka sanoi: ”Tämä ei ole mikään leikin asia. Mieti nyt tarkkaan, haluatko tosiaan lähteä mukaan!” Otin haasteen vastaan ja sain aseen. He näyttivät minulle, miten sitä käytetään. Sitten jätin aseen yhteen kadunkulmaan, menin kotiin näyttäytymään vanhemmilleni ja palasin. Pysyin Széna-aukion porukassa aina marraskuun 4. päivään saakka.

Sitten tuli venäläisten kuorma-auto, johon meidät lastattiin ja vietiin Ócsaan. Olimme täysin venäläisten sotilaiden ympäröimiä. Meidät vietiin

yksi kerrallaan sotilaskuorma-autoon kuulusteltaviksi. Unkarilaiset kollaborantit tulkkasivat. Sitten meidät laitettiin radan varrelta karjavaunuihin ja vietiin rajan taakse Užhorodiin. Siellä meidän jokainen ruumiinosamme ajeltiin paljaaksi ja vaatteet desinfioitiin. Kuulustelut jatkuivat yötä päivää. Me olimme kaupungin vankilassa. Sitten osa meistä vietiin Puolan rajalle Stryihin, jossa homma jatkui kuten aiemminkin. Meidät majoitettiin joksikin aikaa samoihin tiloihin venäläisten sotilaiden kanssa, jotka olivat liittyneet tukemaan vallankumousta. Juotiin teetä ja syötiin jänteisillä lihapalasilla höystettyä kurkkukeittoa ja kaalikeittoa. Aamiaiseksi saatiin silliä, yksi tupakka ja kaksi sokeripalaa. Vaihdoin tupakan sokeriin, koska en polttanut. Puraisin puolet sokeripalasta ja sain näin suullisen kalaa vaivoin alas. Jotkut saivat keltataudin pelkästä iljetyksestä sitä silliä kohtaan. Kalat säilytettiin suuressa puutiinussa.

Siinä oli rehusuolaa, korillinen kalaa ja välissä taas suolaa. Silloin YK oli jo saanut vihiä siitä, että nuoria vietiin Neuvostoliittoon, ja meidät saatiin varastettua takaisin kotimaahamme YK:n painostuksella. Ei palautettua, vaan varastettua. Olin ehkä seitsemäntoista.

BÜK János | 23

A

nagyapám villamosvezető volt. Ha két villamosmegálló között meglátott egy terméskövet, megállt, felvette, a lába mellé tette, és amikor vége volt a műszaknak, akkor hátizsákban hazavitte, és beépítette a házacskájába. És ezt a házat vették el tőle. Talán ezért is vettem részt fegyverrel a forradalomban. Jöttem hazafelé a Magyar Optikai Művekből, a kollégáim azt mondták: – Bütyök, te fiatal srác vagy, és most balhé van, maradj inkább a gyárőrségben! – Maradtam két napig, de nem tudták a szüleim, hogy hol vagyok. 25-én jöttem gyalog a Széna tér felé. Összefutottam óbudai srácokkal. – Gyere közénk! – mondták. Így mentem el én is a Széna térre, és így mutattak be Szabó bácsinak, aki azt mondta: – Fiam, itt nem babra megy a játék. Jól gondold meg, ha közénk akarsz állni! – Vállaltam, fegyvert kaptam. Megmutatták, hogyan kell használni. Aztán letettem egy sarokba a puskát, és hazamentem, jelentkeztem a szüleimnél, és aztán visszatértem. Egészen november 4-ig a Széna téri fiúkkal voltam.

Akkor jött egy orosz kocsi, föltettek rá bennünket, és kivittek Ócsára. Körbe voltunk fogva orosz katonákkal. Egymás után vittek egy katonai teherautóba kihallgatásra. Pufajkások tolmácsoltak. Aztán marhavagonba tettek bennünket nyílt pályán, és kivittek Ungvárra. Ott lekopaszították

minden testrészünket, fertőtlenítették a ruháinkat. Éjjel-nappal folytak a kihallgatások. A városi börtönben voltunk. Aztán néhányunkat elvittek a lengyel határhoz, Sztrizsbe, ahol ugyanúgy folytatódott minden. Azokkal az orosz katonákkal voltunk elszállásolva egy ideig, akik átálltak a forradalom mellé. Teát ittunk, mócsingos uborkalevest, meg káposztalevest ettünk, reggelire heringet kaptunk, egy szál cigarettát és két szem kockacukrot. Én elcseréltem a cigarettát kockacukorra, mert nem dohányoztam. Leharaptam a cukor felét, és cukorral ettem a halacskát. Volt, aki sárgaságot kapott, mert annyira undorodott a heringtől. Nagy fadézsákban voltak ezek a halak. Marhasó, kosár hal, megint só.

Akkor már ugye mentek az ENSZ-ben ezek a dolgok, hogy fiatalokat visznek ki a Szovjetunióba, így ENSZ-nyomásra végül is hazaloptak bennünket.

Nem „hazahoztak”, hanem „hazaloptak”. Tizenhét éves lehettem.

24 | Annikki FABERT

Annikki FABERT Haavoittuneen sotilaan patsaasta tuli meille kaikille eräänlainen symboli. Minä muistan, että se oli siellä Vanhalla ylioppilastalolla, ja sinne vietiin aina kukkia.

Yrjö Liipolának volt egy sebesült fiatal katonát ábrázoló szobra az egyetemisták régi székházában.

Szerintem ez a szobor mindannyiunk számára az 56-os magyar forradalom szimbólumává vált.

Syntynyt Helsingissä 1932. Työskenteli englannin ja anskan lehtorina Ressun lukiossa. Toimi 1956 unkarin tulkkina Yleisradiolla ja käänsi Vapaan Kossuth -radion uutisia suomeksi, minkä ohella osallistui solidaarisuuskeräyksiin.

Työskenteli kansannousun jälkeen Suomen suurlähetystössä Budapestissä ja on näin ollen käynyt vuodesta 1957 lähtien säännöllisesti Unkarissa. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä. Haastateltiin hyvän kielitaitonsa vuoksi myös unkariksi.

1932-ben született Helsinkiben, középiskolai angol- és franciatanár. 1956-ban a Finn Rádió magyar tolmácsa volt, a Szabad Kossuth Rádió híreit fordította finnre, emellett szolidaritási gyűjtésekben is részt vett. A forradalom után a budapesti Finn Nagykövetségen dolgozott, így 1957 óta rendszeresen jár Magyarországra. Nyugdíjas, Helsinkiben él. Nyelvtudásának köszönhetően az interjút magyarul is elkészíthettük vele.

Annikki FABERT | 25

26 | Annikki FABERT

O

lin kolme- tai nelivuotias, kun Maija-sisareni, jolla oli tämmöinen Nándor-niminen kirjeenvaihtotoveri, otti minut syliin ja kertoi: ”Kuule, sitten kun sinä kasvat isoksi, sitten me mennään yhdessä Unkariin.” Olen hyvin eläytyväinen ihminen, ja kaikki tämmöiset menevät minulla kovin tänne sisään. Se oli ensimmäinen kosketus Unkariin, se Maija-siskon ajatus. Sitten tutustuin täällä asuviin unkarilaisiin. Täällä oli semmoinen magyar barátok köre, Unkarin ystäväin kerho, jossa oli etupäässä vanhoja tätejä, ja kävin siellä. Meitä oli siellä muutama, ja siellä minä rupesin sitä unkaria vähän opiskelemaankin.

Vuosi 1952 oli elämässäni suuri tapahtuma.

Radio ilmoitti, että he tarvitsevat radioselostajille avustajia, tulkkeja. He tarvitsivat kaksi, mutta unkarista he olivat löytäneet vain yhden. Ajattelin, että en minä osaa tarpeeksi unkaria, mutta minut hyväksyttiin. Se oli elämässäni suuri asia. Toinen tulkki, Sirkka, oli lähinnä Szepesin avustaja, minä taas Gulyásin. Ne olivat elämässäni mahtavia aikoja. Se oli vuonna –52, olympiavuonna. Silloin alkoi oikein minulla tämä innostus Unkaria kohtaan.

Vuonna –56 yritin kovasti pyrkiä sinne Unkariin, enkä päässyt. Sirkan kanssa me sitten kuuntelimme ja käänsimme näitä Vapaan Kossuth -radion ohjelmia ja toimitimme edelleen lehdistöönkin.

Vuonna –56 ainoa, mitä minä tein radiolähetysten suomentamisen lisäksi, oli se, että seisoin Vanhan

ylioppilastalon edessä ja täytin ilmapalloja. Siellä oli kaasupulloja, joilla pallot täytettiin, ja niitä myytiin Unkarin hyväksi. Minun toimintani silloin rajoittuu paitsi siihen, miten siellä radiossa toimin, myös juuri siihen, että olin mukana. Suurin osa opiskelijajärjestöistä oli kyllä mukana, lukuun ottamatta ehkä äärivasemmistoa. Siinä hengessä olin mukana, mutta en minä mitään muuta konkreettista tehnyt. Verta luovutin ja myin ja täytin niitä ilmapalloja.

Haavoittuneen sotilaan patsaasta tuli meille kaikille eräänlainen symboli. Muistan, että se oli siellä Vanhalla ylioppilastalolla, ja sinne vietiin aina kukkia. Se oli siinä eteisaulassa se Yrjö Liipolan veistos.

Muistan, että siellä ylioppilastalon edessä oli silloin semmoinen nuori mies, vaaleahiuksinen, ja hänelläkin oli kyyneleet silmissä, kun näistä tapahtumista puhuttiin. Hän oli hyvin sydämellinen. Opiskelijat, nuoriso, oli kovin, kovin mukana. Mutta virallisestihan Suomessa oltiin hyvin varovaisia, niin kuin me ollaan aina, että me ei uskalleta, me ei kehdata.

Annikki FABERT| 27

V

olt az édesapám első házasságából egy nálam 18 évvel idősebb nővérem, Maija, akinek volt egy Nándor nevű magyar levelezőtársa. Háromnégy éves lehettem, amikor Maija az ölébe vett engem és azt mondta: „Annikki, majd ha nagy leszel, akkor együtt utazunk Magyarországra”. Szerintem a nővéremnek köszönhető, hogy annyira beleéltem magam a magyarszeretetbe. 1948-ban valahol találkoztam itt élő magyarokkal. Akkor már létezett a Magyar Intézet az egyetemen, meg a magyarbarátok köre, és kezdtem odajárni. Egy étteremben jöttünk össze, sokan voltunk. Így kezdődött valahogy. A légkörben nagyon is élénk volt ez a magyarszeretet, mondjuk az én korosztályomban és a valamivel idősebbek között.

1952-ben kerültem a Finn Rádióhoz. Azért kerülhettem oda, mert nehéz volt találni olyat, aki tud magyarul. A nővérem munkatársának a férje dolgozott a Rádiónál, és ő mondta, hogy még hiányzik egy magyar tolmács. Ez nagyon-nagyon fontos volt az én életemben, például a sok sportverseny, a vízilabda, amiben a magyarok nagyonnagyon jól szerepeltek, életemben először láttam vívást, Gerevichet és a többieket. Amikor hallgattam és közvetítettem, az egész szívemmel beleéltem magam.

A forradalom idején azután a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgattuk és fordítottuk, az újságok számára is továbbítottuk a híreket. A fiatalok,

amilyen én is voltam, általában nagyon-nagyon a magyarok mellett voltunk. Yrjö Liipolának, a híres szobrászunknak volt egy sebesült fiatal katonát ábrázoló szobra az egyetemisták régi székházában. Szerintem ez a szobor nem csak a számomra, hanem mindannyiunk számára az 56-os magyar forradalom szimbólumává vált. Mindig volt körülötte friss virág, meg piros-fehér-zöld színek.

A szobor ott van még mindig az épületben, de már nem az előtérben, ahol akkor volt. Az egyetemisták mindenfélét készítettek és árusítottak, így akartuk segíteni a forradalmat. Én is részt vettem, ott álltam az egyetemisták régi épülete előtt, gázzal töltöttem ezeket a léggömböket, és árusítottam.

Rendeztek ott véradást is, én is adtam. Emlékszem még, hogy 1957-ben, amikor már a külügynél dolgoztam, volt egy idősebb néni, aki rengeteg csomagot küldött a menekülttáborokba, Ausztriába.

A gazdag Hackman család egyik tagja volt, és nagyon sok köszönőlevelet kapott a magyar gyerekektől. Ezeket én fordítottam le. A legnagyobb gondom talán az volt, mikor a gyerekek mindig azt írták, hogy kezét csókolom, mert finnül mi ezt így nem szoktuk… Ilyen nyelvi gondjaim voltak.

Szóval az én szerepem nagyon kicsi volt, de a lelkemben annyira beleéltem magam! Ahol csak lehetett, én szívesen segítettem, és az nagy öröm volt a számomra. Sajnos hivatalosan nem volt az a nagy lelkesedés, ami kellett volna, hogy legyen.

28 | Jenő FÓNAY

FÓNAY Jenő Tiesin, että vesijohtokanavien kautta pääsee ulos vankilasta. ”Jestas, nythän koko vankila pääsee pakenemaan!” innostuin. Sitten alkoi sireeni soida, ja meidät suljettiin selleihin. Hälytys!

Tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. – Atyaúristen, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. Egyszer csak megszólalt a sziréna, bezártak bennünket, riadó.

Syntynyt Kaposvárissa 1926. Työskenteli ennen kansannousua insinöörinä, taisteli Széna-aukion aseellisissa joukoissa. Pidätettiin tästä syystä 1957 ja tuomittiin kuolemaan. Vietti noin 130 päivää kuolemansellissä. Puhemiesneuvosto armahti ja alensi tuomion elinkautiseksi vankeusrangaistukseksi. Vapautui 1963. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1926-ban született Kaposváron. A forradalom előtt mérnökként dolgozott, majd Budapesten a Széna téri fegyveres csoport tagja. Ezért 1957-ben letartóztatták, a bíróság első és másodfokon egyaránt halálra ítélte. Mintegy százharminc napot töltött a halálos zárkában.

Az Elnöki Tanács egyéni kegyelemből az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. 1963-ban szabadult. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

FÓNAY Jenő | 29

30 | Jenő FÓNAY

V

ankilanjohtaja kysyi minulta: ”Sanopas Fónay, ymmärrätkö mitään vesijohtojen päälle?” ”Ymmärränhän minä, pitäisi vaan nähdä, miltä alhaalla näyttää”, sanoin. Kurkistin alas ja tiesin sillä samalla sekunnilla, että vesijohtokanavien kautta pääsee ulos vankilasta. Jonnekinhan sen veden täytyy sieltä virrata! Piti vain ryömiä kanavan läpi mahallaan. Kaverit lähtivät ryömimään, mutta vain yksi niistä tuli takaisin niin kuin oli sovittu.

Hän sanoi, että oli juuri käynyt Rákosrendezőn juna-asemalla. He olivat vain työntäneet kaivonkannen ylös ja löytäneet itsensä raiteiden välistä. ”Jestas, nythän koko vankila pääsee pakenemaan!” innostuin. ”Tämä on pojat aikamoista!” ”Mutta missäs ne kaksi muuta kundia ovat?” ”Ne on tulossa ihan kohta.” Miehet eivät kuitenkaan olleet palanneet vielä kolmelta iltapäivälläkään. ”Mene äkkiä takaisin vesijohtokanavaan ja huuda heille.

Kanava kuljettaa äänen pitkälle. Huuda heille, että tulevat takaisin!” sanoin Pista Szirmaille. Neljältä meidän tuli palata työpaikalta selleihin, ja mikäli karkulaiset eivät olisi siihen mennessä tulleet takaisin, olisi homma aika lailla siinä. No, eivät ne tulleet takaisin. Kundit olivat aamulla häivyttyään varmaankin ryhtyneet saman tien juhlimaan. Sitten alkoi sireeni soida, ja meidät suljettiin selleihin ja laitettiin täysi hälytys päälle. Kipusin kerrossängyn yläpetille, siinä oli kaksi punkkaa päällekkäin, ja katsoin ikkunasta ulos.

Parin minuutin päästä tuli palokunta, poliisi ja kaikki, ja sitten minua vietiin. En voi mitenkään ymmärtää, mistä ne tiesivät, että se olin minä. Menimme Gyűjtő-vankilasta Budapestin pääpoliisi-

aseman tutkimusosastolle Gyorskocsi-kadulle, koko matkan kamalaa vauhtia, sireenit soiden ja vilkut päällä. Ne veivät minut sisäministeriön turvallisuuspäällikön János Halascsákin luo. Menimme sisään ja katselin ympärilleni, ja mitä minä näinkään? Eteishuoneessa istuva sihteeri oli yksi minun entisistä työkavereistani. Katsoimme toisiamme suu auki. Sitten menin sisään päällikön huoneeseen. ”Istu alas”, hän sanoi. Hän riisui takkinsa ja kääri paitansa hihoja. Tunsin nahoissani, että tuo tuossa aikoo hakata minut henkihieveriin.

Olin varma siitä. Hän kääri jo toista hihaansa, kun vilkaisin kirjahyllyä ja jouduin katsomaan vielä uudestaankin: siellähän oli Pattantyús-sarja! Ne mustat kirjat kullanvärisillä teksteillä, päälle kirjoitettu Ábrahám Géza Pattantyús. Yksi oli nimeltään Lämpöoppi, toinen Dynamiikka ja niin edelleen, seitsemän tai kahdeksan nidettä vierekkäin. ”Nyt minä en enää pelkää teitä!” sanoin päällikölle. ”Miten niin et enää pelkää, mokomakin?” hän kysyi. Katsoin häneen ja sanoin: ”Hyvä herra, miksi minä pelkäisin ketään, jolla on Pattantyús-sarja kirjahyllyssään?” Hän istui minua vastapäätä ja rupesimme keskustelemaan. ”Kuka tiesi tästä?” hän kyseli. ”Tiesi mistä?” ”Paosta.” ”En ainakaan minä”, sanoin. ”En minä kysynyt, tiesitkö sinä. Minä kysyin, että kuka tiesi? Katso minua! Älä valehtele minulle.

Jos valehtelet, sinut hirtetään, annan siitä kunniasanani! Jos kerrot nyt rehellisesti kaiken…” Ja niin seurasi tuo vanha, tuttu ja typerä litania. Mutta selvisin ehjin nahoin! En saanut edes korvatillikkaa.

FÓNAY Jenő | 31

A

börtönparancsnok megkérdezte: – Mondja, Fónay, ért-e a vízvezetékekhez? Mondom: – Igen, meg tudom csinálni, csak meg kell néznem a gépeket. – Megnéztem a gépeket, és akkor már tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. Hiszen valahova bele kell folynia az abban lévő víznek! Csak végig kell a csövön mászni hason csúszva. Kimentek a társaim, de csak az egyik jött a megbeszélés szerint vissza.

Az azt mondta, hogy a Rákosrendező pályaudvarról jött vissza. Fölnyomtak egy akna-fedlapot, és ott voltak a vagonok közt. – Atyaúristen, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. – Gyerekek, ez óriási, hú de jó! – Na és hol van a másik két srác? – Mindjárt jönnek. – Délután három óra, még mindig nem jöttek. Mondom a Szirmai Pistának: – Kérlek, menjél gyorsan le a csőbe, és kiabálj, mert a cső az viszi a hangot, kiabálj, hogy jöjjenek vissza! – Négy órakor kellett bemennünk a munkahelyről a cellába, és ha nem jönnek vissza addig, akkor vége. Hát nem jöttek vissza. Kimentek reggel, elkezdtek szórakozni. Egyszer csak megszólalt a sziréna, megszólalt az összes csengő, bezártak bennünket, riadó.

Fölmentem az emeleti ágyra, két ágy volt egymás fölött, az ablakon néztem ki.

Pár perc múlva jöttek a tűzoltók, rendőrök, mindenki, és engem már vittek is. Elképzelni sem tudom, honnan tudták meg, hogy én csináltam. Be a Gyorskocsi utcába a Gyűjtőfogházból.

Végig robogva, szirénázva meg villogva. Bevittek a Belügyminisztérium biztonsági főnökéhez, Halascsák Jánoshoz. Beléptünk, néztem, te jó Isten.

Az előszobájában egy volt kolléganőm a titkárnő.

Tátott szájjal néztünk egymásra. Mentem be a főnökéhez. – Ülj le! – mondta. Levette a zakóját, tűrte föl az ingujját. Éreztem, hogy ez agyonüt, ez biztosan agyon fog ütni. Föltűrte a másikat, én meg közben ránéztem a könyvespolcra, nézem: hát ott a Pattantyús-sorozat! Fekete könyvek arany betűkkel, rajtuk, hogy Pattantyús Ábrahám Géza.

Az egyik a Hőtan, a másik a Dinamika, satöbbi.

Hét vagy nyolc kötet egymás mellett. Mondtam neki: – Én most már nem félek magától. Azt kérdi: – Mi az, hogy most már nem félsz tőlem? Te ilyenolyan. – Nézek rá, és mondom: – Uram, akinek Pattantyús-sorozata van, attól én miért féljek? – Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni.

Kérdi: – Ki tudott róla? – Miről? – A szökésről.

– Mondom: Én nem. – Nem azt kérdeztem, hogy te tudtál-e róla. Ki tudott róla? Ide figyelj! Ne hazudozz nekem, mert becsület szavamat adom, hogy föl leszel akasztva! Ha becsületesen bemondasz mindent… – Jött a jól ismert hülye duma! De megúsztam. Még csak egy pofont sem kaptam.

32 | Sándor GAZDAGH

GAZDAGH Sándor Katsoin ylös ja tiesin, että hän aikoo ampua. Nostin käsivarret eteeni suojaksi. Kun virkosin, olin vakuuttunut, että olin kuollut. Mutta miten minulla sitten oli kylmä?

Odalépett a fejemhez. Láttam, hogy lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Amikor felébredtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. De akkor miért fázok?

Syntyi Esztergomissa 1936. Soitti ennen kansannousua sotilasorkesterissa, taisteli kansannousun aikana aseellisissa joukoissa Corvinin aukiolla. Jäi venäläisen partion vangiksi 11. marraskuuta. Partio yritti teloittaa hänet. Lähti Unkarista Saksaan 1957. Menehtyi 2013.

1936-ban született Esztergomban. A forradalom előtt katonazenekari zenész volt. A forradalom alatt a Corvin közben részt vett a fegyveres harcban. November 11-én egy szovjet járőr elfogta, megkísérelték kivégzését. 1957-ben távozott Németországba. 2013-ban hunyt el.

GAZDAGH Sรกndor | 33

34 | Sándor GAZDAGH

O

lin treffeillä Kaarikadulla yhden satumaisen kauniin tytön kanssa myöhään iltapäivällä lokakuun 23. päivä. Siinä kävellessämme huomasin pienen, ruusukkeella koristellun, monistetun julisteen Kiliánin varuskuntaa vastapäätä olevien talojen seinässä. Luin sen alusta loppuun, ja minulle tuli välittömästi mieleen vuoden 1848 vallankumous. Sanoin tytölle: ”Anikó, jos vallankumous syttyy, on myös minun paikkani sen riveissä.” Tämän jälkeen hyvästelimme. Menin kummitätini luokse. Hän herätti minut jo aikaisin aamulla sanoen: ”Pestissä on syttynyt vallankumous!”

Halusin päästä Pesterzsébetistä keskustaan erään tuttavani luokse, jotta voisimme pohtia yhdessä keinoa päästä pakenemaan Itävaltaan.

Menin Ludovika-rakennuksen ohitse ja käännyin Üllői-tieltä kadulle, joka kulki ihan kasvitieteellisen puutarhan vierestä. Yhtäkkiä neljä tai viisi miestä syöksyi minua kohti. Ne olivat venäläisiä jalkapartiolaisia. Ne osoittivat minua konepistooleilla ja sieppasivat paperit taskustani.

Kansalliskaartin henkilökorttini tippui maahan, puna-valko-vihreä nauha vain paistoi sen kyljestä.

Tiesin, että kohtaloni oli sinetöity. Ja niin siinä myös kävi: ne tutkivat minut läpikotaisin ja löysivät myös pistoolini. Itkin. Olin kamala pelkuri.

Rakastin elämää. Lisäksi minua vaivasi se, ettei ruumistani koskaan löydettäisi, tai vaikka löydettäisiinkin, ei sitä koskaan tultaisi tunnistamaan, koska henkilöllisyystodistukseni oli viety. Seisoin valaistulla alueella, jonkin lampun valokehässä.

Ei tapahtunut mitään. Yritin kääntyä, mutta sain tästä hyvästä korvilleni sellaisen läimäyksen, että kuvittelin pääni lähtevän irti. Lyyhistyin. Palasin pian tolkkuihini. Yritin könytä ylös. Yksi tyypeistä huomasi yritykseni ja loikkasi pääni viereen.

Katsoin ylös ja tajusin, että tuo sika aikoi ampua.

Nostin käsivarret eteeni suojaksi. Samalla hetkellä kuului järkyttävän kova räjähdys. Kun virkosin, olin vakuuttunut, että olin kuollut. ”Hyvä jumala, jos olen kerran kuollut, miten minulla sitten on kylmä? Eivät kuolleet palele!” olivat seuraavat ajatukseni. Halusin päästä pois valaistulta alueelta. Ryömin niin kuin kuollut ruumis liikkuisi.

Kun pääsin varjoon, katsoin ympärilleni. Yritin nousta seisomaan. Se onnistuikin. Rynnistin katua eteenpäin. Halusin sisään klinikan portista ja painoin kahvaa. Kiinni. Aloin jyskyttää porttia toivottomana. Jostain ilmestyi lääkäri valkoisessa takissaan. Lääkärin ällistyneiltä kasvoilta saatoin lukea, kuinka kauhistuttavassa kunnossa olin.

GAZDAGH Sándor | 35

E

gy meseszép kislánnyal randevúztam valahol a Körúton október huszonharmadika késő délutánján. Séta közben a Kilián laktanyával szemben lévő házakon egy kis, kokárdával díszített, sokszorosított plakátra lettem figyelmes. Végigolvastam, és rögtön az 1848-as márciusi forradalom jutott az eszembe. Azt mondtam a kislánynak: – Anikóm, ha kitör a forradalom, akkor nekem is ott a helyem. – Aztán elbúcsúztunk. Én a keresztanyámhoz mentem. Ő már kora reggel azzal ébresztett: – Pesten kitört a forradalom!

Pesterzsébetről be akartam menni a városba egy ismerősömhöz, hogy megbeszéljük, hogyan meneküljünk ki Ausztriába. A Ludovika épülete mellett mentem el, s befordultam az Üllői útról egy utcába, amely pontosan a botanikus kert mellett vezetett. Hirtelen négy vagy öt ember rohant felém. Orosz járőrök. Rám tartották a géppisztolyokat, és kikapták az iratokat a zsebemből, a nemzetőr igazolványom leesett a földre, a piros-fehér-zöld csík csak úgy virított rajta. Tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve. Így is lett: átkutattak, és megtalálták a pisztolyomat is. Sírtam.

Borzasztó gyáva voltam. Imádtam az életet. És az is bántott, hogy a holttestemet sosem találják meg, de ha megtalálják, akkor sem fogják tudni,

hogy kié, hiszen az igazolványaimat mind elvették. Egy megvilágított területen álltam, valami lámpa fénykörében. Semmi nem történt. Megpróbáltam hátrafordulni, erre kaptam egy akkora pofont, hogy azt hittem, a fejem leesik a vállamról. Összeestem. Nemsokára magamhoz tértem. Föl akartam tápászkodni. A pasas látta, hogy kelnék fel, erre odalépett a fejemhez. Fölnéztem, és láttam, hogy ez a disznó lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Ebben a pillanatban egy borzasztó nagy robbanás hallatszott. Amikor feléledtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. – Tejóisten, ha én halott vagyok, akkor miért fázok, egy halott nem szokott fázni! – ez volt a következő gondolatom. A megvilágított terület szélét akartam elérni. Úgy kúsztam, mintha egy holttest mozogna. Amikor az árnyékos területet elértem, körülnéztem. Megpróbáltam fölállni.

Sikerült. Átrohantam az úton, be akartam menni a klinika kapuján, lenyomtam a kilincset. Zárva.

Elkezdtem kétségbeesetten dörömbölni. Erre kijött egy orvos fehér köpenyben. Milyen rémítő állapotban lehettem, azt az orvos megdöbbent arcán tudtam lemérni.

36 | Pentti HOLAPPA

Pentti HOLAPPA Helsingin Sanomissa julkaistiin suomalaisia runoja ihan kuin mielenosoituksena kansannousun puolesta. Mutta runot syntyvät aina itsestään.

Mitään joukkomanipulaatiotahan ei ollut.

Verseket jelentettünk meg a Helsingin Sanomatban, egyfajta kiállásként a magyar forradalom mellett. A versek azonban mindig maguktól születnek. Nem volt szükség befolyásolásra.

Syntynyt Ylikiimingissä 1927. Yksi suomalaisen nykyrunouden ja -proosan uudistajista. Lukuisia tunnustuksia saanut, monipuolinen runoilija, proosakirjailija ja kääntäjä, joka on ottanut kirjoituksillaan kantaa yhteiskunnallisiin asioihin.

Kirjoitti Unkarin kansannousun innoittamana runon Ennen jääkautta, joka ilmestyi yhdessä 11 muun runon kanssa Helsingin Sanomissa kannanottona kansannousun puolesta.

1927-ben született egy kis közép-finnországi településen, Ylikiiminkiben. A modern finn líra és próza egyik megújítója, többszörösen kitüntetett, sokoldalú költő, prózaíró, műfordító és közíró. A jégkorszak előtt című versét a magyar forradalom ihlette. A mű 11 más szerző versével együtt a forradalom melletti kiállásként jelent meg a legnagyobb példányszámú finn napilapban, a Helsingin Sanomatban.

Pentti HOLAPPA | 37

38 | Pentti HOLAPPA

M

inullahan on aina ollut voimakkaita sympatioita Unkaria kohtaan. Se on ehkä vähän vanhanaikaista, semmoista heimoajattelua. Vuonna –56 suomalaisten myötätunto oli yleisesti ottaen Unkarin puolella, mutta sehän ei pätenyt ollenkaan kaikkiin. Meillä oli tämä taistolaiskaarti, joka suhtautui vihamielisesti Unkarin kansannousuun. Siitä jäi ikäviä muistoja, rumia tapauksia. Mutta enimmältään suomalaiset olivat unkarilaisten puolella, vaikkei se epäilemättä ollut itsestäänselvää, koska Neuvostoliittohan oli sitä vastaan. Suomen johto

katsoi, että pitää toimia varovaisesti sellaisessa kansainvälisessä tilanteessa.

Luulen, että olin aloitteentekijä siinä, että Helsingin Sanomissa julkaistiin suomalaisia runoja ihan kuin mielenosoituksena kansannousun puolesta. Mutta runot syntyvät aina itsestään. Mitään joukkomanipulaatiotahan ei ollut. Jokainen toimi yksityishenkilönä. Muutenhan me olimme kaikki individualisteja. Nämä ovat minun muistojani, nimenomaan niistä tapahtumista.

Ennen jääkautta Elämään tarraudumme niin kuin tuuleen käsistä riistäytyvään, myrskyyn sinkoamme huutomme yksinäisen – tervehdyksen sokaistun linnun tavoin kehää kiertämään: Oi hehkuva sydän ihmisen pimeässä, oi vihan haavoittama ruumiin kauneus, oi rakkautemme – nämä sakramentit avuksi kutsukaamme – yö soi kuolemaa.

Elävät jäsenet ja ruumiin yhteisyys ja kärsimys on meidän, kun lihassamme rauta, tuli polttaa ja valtimoissa tuska. Huutomme ei kanna ylitse pimeyden vaitiolon – se niin kuin jääkausi maan päälle laskeutuu.

Pentti HOLAPPA | 39

M

indig is erősen szimpatizáltam Magyarországgal. Ez egy kicsit talán régimódi dolog, amolyan néprokonsági gondolat. 1956-ban a finnek nagy többsége a magyarok pártján állt, de ez azért nem mindenkire volt igaz. Volt itt nálunk egy szélsőséges baloldali csoport, az ún. taisztóisták – a kommunista Taisto Sinisalo követői –, ők ellenségesen viszonyultak a magyar forradalomhoz. Ezzel kapcsolatban szomorú emlékeim vannak, csúnya esetek. De a finnek többsége a magyarok oldalán állt, noha ez nem feltétlenül volt nyilvánvaló, mivel a Szovjetunió nem

nézte jó szemmel az ilyesmit. Finnország vezetése úgy gondolta, hogy az adott nemzetközi helyzetben óvatosnak kell lennie. Úgy gondolom, kezdeményező szerepem volt abban, hogy verseket jelentettünk meg a Helsingin Sanomatban, egyfajta kiállásként a magyar forradalom mellett. A versek azonban mindig maguktól születnek. Nem volt szükség egyeztetésre vagy valamilyen befolyásolásra. Mindenki szuverén személyként cselekedett. Hiszen mindannyian individualisták voltunk. Ilyen emlékeim vannak ezekről az eseményekről.

A jégkorszak előtt Kapaszkodunk az életbe mint a kezünkből kiszabaduló szélbe, a viharba repítjük magányos kiáltásunkat – üdvözletünket megvakított madárként körözve: Ó, sötétben izzó emberi szív, ó, düh sebezte szépséges test, ó, szerelmünk – ezeket a szentségeket hívjuk segítségül – az éj halált énekel.

Eleven tagok és a test egysége miénk a szenvedés, ha húsunkban vas, éget a tűz és az erekben fájdalom. Kiáltásunk nem hatol át a sötétség némaságán – mint ha jégkorszak ereszkedik a földre.

(Pusztay János fordítása)

40 | Erzsébet HRZOVA

HRZOVA Erzsébet Painoin konepistoolin hänen vatsaansa vasten, ja hän suostui antamaan avaimet. Ei kauppiaalta taittunut hiuskarvaakaan päästä! Sain tästä hyvästä kuitenkin kuolemantuomion.

Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot. A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek.

Syntyi Budapestissä 1938. Toimi ennen kansannousua sairaanhoitajana naisten klinikalla, taisteli kansannousun aikana Víg-kadun aseellisissa joukoissa VIII kaupunginosassa. Pidätettiin 1957 ja tuomittiin kuolemaan, tuomio alennettiin elinikäiseksi vankeusrangaistukseksi hovioikeudessa. Vapautettiin 1970, työskenteli myöhemmin ompelijana. Menehtyi 2014.

1938-ban született Budapesten. A forradalom előtt nővér volt a női klinikán. A forradalom alatt a VIII. kerületi Víg utcai fegyveres csoport tagja volt. 1957-ben tartóztatták le, első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönre ítélték. 1970-ben szabadult, varrónőként dolgozott. 2014-ben hunyt el.

HRZOVA Erzsébet | 41

42 | Erzsébet HRZOVA

V

uonna 1956 olin 18-vuotias ja jo naimisissa. 25. lokakuuta mieheni tuli Taszárista, jossa hän toimi sotilasupseerina, ja haki minut työpaikaltani. Hän pyysi luvan osastonhoitajalta. Menimme yhdessä Budapestin kahdeksannen kaupunginosan pääpoliisiasemalle, jonka vallankumoukselliset olivat jo silloin vallanneet. Józsi Újvári, mieheni entinen armeijakaveri, oli siellä komentajana. Sinne me sitten jäimme jumiin.

Minä tein pojille ruokaa. En osaa sanoa, kuinka monta meitä oli, koska osa kuoli, osa lähti ja uusia tuli tilalle. Olin enimmäkseen sisällä rakennuksessa, mutta menin minä välillä poikien kanssa uloskin. Minullakin oli ase, jota osasin myös käyttää, sillä se meille opetettiin jo kouluikäisinä. Osallistuin katutaisteluihin ja olin kaiken keskipisteessä.

Olimme kansalliskaartilaisia. Kerran olimme kulkemassa kadulla, kun meitä alettiin ampua yhdestä asunnosta. Haavoituin. Meillä ei ollut harmainta aavistusta siitä, milloin ja missä meidät oli valokuvattu, mutta meidät oli kyllä kuvattu, sillä suurin osa meistä saatiin myöhemmin kiinni juuri valokuvista tunnistamalla. Eiväthän ne tienneet edes meidän nimiämme.

Yhtenä päivänä poliisiasemalle tuli joukko ihmisiä pyytämään apuamme. Oli jokin kauppa, jonne he halusivat mennä ostamaan elintarvikkeita, koska ruoka oli loppu, mutta kauppias ei suostunut avaamaan liikettä. Meidät haluttiin paikan päälle käskemään kauppiasta avaamaan.

Muussa tapauksessa ihmiset murtautuisivat sisään, ja tästä koituisi luultavasti vielä enemmän haittaa. Kun pääsimme paikalle, kauppias kysyi meiltä, mitä halusimme. ”Kuulkaahan”, vastasin

hänelle, ”ruoka vain pilaantuu tänne, miksette avaisi kauppaa ja antaisi elintarvikkeita kansalle, joka ei saa riittävästi syödäkseen?” Hän vastasi, ettei aikonut avata kauppaa. Kansahan voisi myöhemmin panna häneet vastuuseen siitä. ”Kansa on tässä teidän nenänne edessä!” sanoin. Kauppias kieltäytyi edelleen. ”Kuulkaa, jos avaatte kaupan”, sanoin hänelle, ”voimme tehdä listan tavaroista, ja minä voin allekirjoittaa paperin, jossa sanotaan, että olen aseella uhaten pakottanut teidät avaamaan kaupan.” Painoin konepistoolin hänen vatsaansa vasten, ja hän suostui antamaan avaimet. Minun ei näin ollen tarvinnut rikkoa lukkoa. Sitten hän ilmoitti, ettei aio ottaa rahaa vastaan. No, jos ei ota, niin sitten ei ota. Hän katosi nuolena paikalta. Näin hänet seuraavan kerran vasta todistajana oikeudenkäynnissä, jossa olimme syytettyinä ”aseellisesta ryöstöstä ja murhan yrityksestä”. Vannon, etten vienyt siitä kaupasta omaan tarkoitukseeni edes sataa grammaa voita, eikä kauppiaalta taittunut hiuskarvaakaan päästä!

Sain tästä hyvästä kuitenkin kuolemantuomion.

Kerran yksi kapteeni yritti saada minut antamaan väärän lausunnon siinä onnistumatta. Nauroin hänelle. Seuraavana päivänä eräs korsto löi minua vankilan portaikossa kumipampulla kasvoihin niin, että alaleukani murtui ja minulta lähti kuusi hammasta. Etten naureskelisi enää.

HRZOVA Erzsébet | 43

T

izennyolc évesen már férjnél voltam 56-ban.

Október 25-én feljött a férjem Taszárról, ahol katonatiszt volt, és bejött értem a munkahelyemre. Elkért a főnővértől. Együtt mentünk a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, amit akkor már elfoglaltak a forradalmárok. Újvári Józsi, a férjem egyik régebbi katonatársa volt a parancsnok. Ott ragadtunk. Főztem a fiúkra. Nem tudom megmondani, hányan voltunk, mert volt, aki meghalt, volt, aki lemorzsolódott, újak jöttek.

Többnyire benn voltam az épületben, de néha kimentem én is a fiúkkal. Fegyverem nekem is volt, és tudtam is vele bánni, mert iskoláskorunkban bennünket megtanítottak rá. Utcai harcokban is részt vettem, benne voltam a sűrűjében.

Nemzetőrök voltunk. Egyszer mentünk az utcán, és az egyik lakásból ránk lőttek. Ekkor megsebesültem. Halvány gőzünk nem volt arról, mikor és honnan fényképeznek le bennünket, de lefényképeztek, mert aztán a legtöbbünket így kaptak el, felismertek a fotóról. Hiszen a nevünket nem tudták.

Egyik nap bejött a kapitányságra néhány ember, kérték, segítsünk rajtuk. Van egy közért, ahol szeretnének élelmet vásárolni, mert már nincs mit enniük, és az üzlet vezetője nem nyitja ki az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, nyissa ki a boltot, különben az emberek feltörik, és akkor biztosan kárt is okoznak. Amikor odaértünk, kérdi a közértes, hogy mit akarunk itt?

– Idefigyeljen, jóember – válaszoltam neki –, itt rohad meg magának az ennivaló, hát nyissa ki az üzletet, és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! – Erre azt mondja, nem nyitja ki, mert

hogy számol el majd a népnek! Én azt válaszolom: – Hát a nép itt van maga előtt! – Nem akarta erre sem kinyitni. – Nézze, ha kinyitja a boltot – mondom neki –, akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyveresen kényszerítettem magát arra, hogy nyissa ki az üzletet. – Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Aztán közölte, hogy ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el. El is tűnt nyomban.

Csak a tárgyalásunkon jelent meg, mint a „fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet” vádpont tanúja. Esküszöm, én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára. A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek.

Egyszer egy százados hamis vallomásra akart rávenni, de nem sikerült neki. Kinevettem. Másnap a börtönben az egyik lépcsőfordulóban úgy arcon vágott gumibottal a verőlegény, hogy eltört az állkapcsom, és kiszakadt hat fogam, hogy ne nevethessek többé.

44 | Pál KABELÁCS

KABELÁCS Pál Missä vain kuulimme ammuntaa, suuntasimme mekin sinne. Siihen aikaan elokuvateattereissa pyöri jatkuvasti neukkusotafilmejä. Niistä opimme, mitä piti tehdä.

Ahogy megláttuk a torkolattüzeket, azonnal odapörköltünk. Akkoriban folyton szovjet háborús filmek mentek a moziban. Azok tanítottak meg minket, hogy mit kell csinálni.

Syntynyt Budapestissä 1937. Taisteli kansannousun aikana Budapestin Tűzoltó-kadun aseellisissa joukoissa. Pidätettiin tästä syystä 1957 ja tuomittiin kuolemaan. Hovioikeus alensi tuomion 17 vuoden vankeusrangaistukseksi. Vapautui 1973. Eläkeläinen, asuu tällä hetkellä Budapestissä.

1937-ben született Budapesten. A forradalom alatt Budapesten a Tűzoltó utcai fegyveres csoport tagja. Ezért 1957-ben letartóztatták, majd első fokon halálra ítélték. A másodfokú tárgyaláson ítéletét tizenhét év börtönbüntetésre változtatták. 1973-ban szabadult. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

KABELร CS Pรกl | 45

46 | Pál KABELÁCS

I

kkunat olivat täynnä aseistautuneita miehiä ja naisia. Kaverini Jancsi Bárány sanoi minulle: ”Mennään mekin, pieni vahvistus ei varmaankaan haittaa!” Vajdahunyad-kadun ja Kaarikadun kulmassa oli rakennus, jonka sisäänkäynti oli Kaarikadun puolella. Menimme sisään. Päädyimme yhteen ensimmäisen kerroksen asunnoista ja asetuimme sinne. Asukkaat menivät alas kellariin.

Saatoimme jo kuulla, kun panssarivaunut lähestyivät Népligetistä päin. Jyrinä lähestyi koko ajan.

Sitten ne tosiaan olivat siinä. Seurasi mieletön tulitaistelu! Se kesti puolitoista tai kaksi tuntia. Kadulle jäi vain poroksi palaneita panssariautoja ja panssarivaunuja. Venäläisiä yritti ulos tankeista, ja heidät ammuttiin heti. Se oli kamalaa. Sitten nekin alkoivat tulittaa, tykillä, kaikkea. Kun tulitus oli laantumaan päin, menin ulos käytävään. Olisin halunnut mennä ensimmäisestä kerroksesta pohjakerrokseen, mutta se ei ollut enää mahdollista.

Koko porraskäytävä oli romahtanut. Ensimmäinen kerros, jossa olimme, roikkui ikään kuin ilmassa.

Lähdin kulkemaan pitkin kerrosta kiertävää parvekekäytävää. Minua ammuttiin. Heittäydyin betonilattialle ja jäin tarkkailemaan. Hajalle ammutun porttikongin oven tilalla oli ammottava aukko, joka oli täynnä pikakiväärein aseistautuneita venäläisiä. Ryömin takaisin. Laci Mertzillä ja yhdellä toisella, jonka nimeä emme edes tienneet ja jota kutsuimme aina Imre Arpinaamaksi, oli pikakiväärit. Sanoin heille, ettei talosta päässyt ulos. ”Totta kai pääsee, ystäväiseni!” sanoi Imre. Sitten hän

lähti siististi ryömimään pitkin käytävää painaen pikakiväärin piippua alaspäin ja sanoi: ”Juoskaa!”

Me juoksimme yhteen toiseen asuntoon. Hetken päästä myös Imre tuli asuntoon, mutta silloin venäläiset eivät enää ampuneet portin aukosta. Luulisin, että… heille saattoi tapahtua jotakin. En tiedä. Me kuitenkin otimme kaapeista lakanoita, solmimme ne yhteen ja kiipesimme niiden avulla ulos. Silloin sain osuman harhaluodista. Se osui minua reiteen, ja tunsin iskun, mutta se tuntui lähinnä siltä kuin jalkaan olisi osunut kivenmurikka.

Maahan oli matkaa puolitoista metriä. Hyppäsin, ja nilkkani nyrjähti. Menin yhteen ovisyvennykseen ja näin, että olin saanut osuman. Yksi nainen kehotti minua tulemaan luokseen, hän solmisi haavan. Menin sisään ja vedin housunlahkeen ylös.

Luodin saattoi nähdä, sillä se ei ollut uponnut kovin syvälle. Saatoin tuntea sen, kun naputtelin sitä pinseteillä. Siitä ei koitunut sen suurempaa vaivaa.

Nainen veti luodin ulos, sitoi haavan ja teippasi siteen kiinni.

Missä vain kuulimme ammuntaa, suuntasimme mekin sinne. Siihen aikaan elokuvateattereissa pyöri jatkuvasti neukkusotafilmejä. Niistä opimme, mitä piti tehdä: bensiinipulloja, Molotovin cocktaileja ja niin edelleen.

KABELÁCS Pál | 47

A

z ablakok tele voltak fegyveresekkel, Bárány Jancsi, a haverom, azt mondta, álljunk közéjük, rájuk fér egy kis erősítés! A Vajdahunyad utca és a Körút sarkán volt egy épület, a Körútról nyílt a bejárata, oda mentünk. Egy első emeleti lakásba jutottunk. Elhelyezkedtünk. A lakók lementek a pincébe. Már lehetett hallani a harckocsikat a Népliget felől. Mindig közelebb és közelebb jön a dübörgés. És valóban jöttek is a harckocsik. Óriási tűzharc volt! Másfél, két óra hosszat tartott.

Kiégett páncélautók, harckocsik maradtak az utcán. Másztak ki a tankból az oroszok, akkor lettek agyonlőve. Borzasztó volt. Aztán ők is, ágyúval, mindent. A tűzszünet vége felé kimentem a folyosóra, le akartam menni az emeletről a földszintre, de nem lehetett. Az egész lépcsőház le volt szakadva. Az első emelet meg, ahol voltunk, a levegőben állt. A körbefutó gangon indultam el. Rám lőttek.

Eldobtam magam a betonon, a gangon, és figyeltem. Ahol a kapualj szét volt lőve, ott egy lyuk tátongott, tele golyószórós oroszokkal. Visszakúsztam. Mertz Lacinál volt golyószóró, meg egy másiknál, akinek nem is tudtuk a nevét, csak úgy hívtuk, Vágottarcú Imre. Szóltam nekik, hogy nem lehet elmenni. – Dehogynem, komám! – mondja erre Imre. Aztán szépen elkezdett kúszni a gangon, a golyószórót meg lefele fordította, és azt mondta: – Fussatok! – Úgy futottunk be egy másik lakásba.

Aztán ő is bejött, de akkor már nem lőttek a kapuból az oroszok. Gondolom, hogy talán… valami történhetett velük. Nem tudom. Lényeg az, hogy

a lakásban a szekrényből lepedőket vettünk ki, öszszekötöttük, úgy másztunk le. Akkor sebesültem meg egy fáradt golyótól. Combon talált, éreztem az ütést, de csak mintha egy kődarab nekiesett volna. Másfél méterre volt a föld, leugrottam, és akkor megbicsaklott a lábam. Bementem egy kapu alá, és láttam, hogy meg vagyok lőve. Szólt az egyik nő, hogy menjek be hozzá, majd ő bekötöz. Bementem, fölhúztam a nadrágot. Látni lehetett a golyót, nem volt túl mélyen a sebben. Ahogy a csipesszel megkocogtattam, lehetett érezni. Nem is volt vele probléma. A nő kivette a golyót, a sebet bekötötte, leragasztotta.

Ahogy megláttuk a torkolattüzeket, azonnal odapörköltünk. Akkoriban folyton orosz háborús filmek mentek a moziban. Azok tanítottak meg minket, hogy mit kell csinálni. Benzines üvegek, Molotov-koktél, satöbbi.

48 | Ilppo KANGAS

Ilppo KANGAS Mehän järjestimme Vanhan ylioppilastalon edustalla viiden minuutin liikenneseisauksen, josta eivät menneet läpi autot eivätkä raitiovaunut. Se oli mieleenpainuva homma.

Az egyetemisták régi székháza előtt öt percre leállítottuk a teljes forgalmat: sem az autók, sem a villamosok nem mehettek tovább. Emlékezetes akció volt.

Syntynyt Helsingissä 1935. Toimi lukuisissa johtotehtävissä Helsingin yliopiston ylioppilaskunnassa. Oli vuonna 1956 mukana järjestämässä mielenosoituksia ja puolusti kansannousua opiskelijajohtajana monilla tahoilla, mm. arvostelemalla Palokärki-salanimellä Suomen liian varovaisia kannanottoja. Valmistui biologiksi, työskenteli eri ministeriöissä virkamiehenä. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä.

1935-ben született Helsinkiben. Számos vezető tisztséget viselt a Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzatában. 1956-ban tüntetést szervezett, és diákvezetőként több fórumon kiállt a forradalom mellett, többek között Palokärki álnéven bírálva a finn hivatalos politika óvatos állásfoglalásait. Végzettségét tekintve biológus, minisztériumi tisztviselőként dolgozott. Jelenleg Helsinkiben él, nyugdíjas.

Ilppo KANGAS | 49

50 | Ilppo KANGAS

S

e, että olin mukana mielenosoituksissa, joita täällä ylioppilaspiireissä järjestettiin Unkarin tueksi, johtuu tietysti siitä, että olin aktiivinen ylioppilaselämässä. Olin Vapauden Akateemisen Liiton, isänmaallisen ylioppilasjärjestön, jäsen. Oli täysin luonnollinen asia antaa tämmöisessä vaiheessa tukea Unkarille. Kyllä kielisukulaisuuskin vaikutti, mutta tärkein motiivi oli tietenkin se vääryys, joka siellä tapahtui, ja se tapa, jolla unkarilaiset yrittivät siitä vääryydestä päästä irti. Kyllä Suomessa ja nimenomaan nuorison piirissä tunnettiin tässä suhteessa kohtalonyhteyttä siitä huolimatta, että meillä oli täällä helpommat ajat.

Mehän järjestimme tuossa vähän matkan päässä Vanhan ylioppilastalon edustalla viiden minuutin liikenneseisauksen niin, josta eivät menneet läpi autot eivätkä raitiovaunut ollenkaan. Viisi minuuttia koko liikenne seisoi. Se oli mieleenpainuva homma. Olin Timo Tiusasen, sittemmin Helsingin Kansallisteatterin johtajan kanssa vierekkäin blokeeraamassa liikennettä. Meistä tuli elinikäiset ystävät siitä Unkarin kansannousun tukemisesta lähtien. Poliisille ilmoitettiin etukäteen, ja poliisi ilmoitti, että siitä vaan. Tämmöinen hiljainen suostumus oli olemassa. Mielenosoittaminen Neuvostoliittoa vastaan, sehän oli tabu.

Kyllä minun voimakkaat kannanottoni on noteerattu suomalaisessa muistelmakirjallisuudessa aika tarkkaan. Täällähän pidettiin suuri kokous Vanhan ylioppilastalon juhlasalissa. Äänestyksen voitti kyllä vastakkainen, maltillisempi kanta, mutta se oli hyvin tasainen äänestys. Kehtaan jälkeenpäinkin tunnustaa, että kyllä minä sitä hävinnyttä puolta johdin. Kirjoitin myös Ylioppilaslehteen jonkin artikkelin siitä. Sillä vastapuolella

oli sittemmin Suomen diplomatian kaikkein kirkkaimpia nimiä, joiden kanssa myöhemmin ystävystyin hyvinkin. Korostan, että olin silloin 21-vuotias. Minun senaikaisen tyytymättömyyteni syy, nimittäin virallisen Suomen varovainen suhtautuminen, liittyi siihen, että pyrittiin puolueettomuuspolitiikkaan. Milloin tahansa oli Neuvostoliiton ja Yhdysvaltain välisestä ristiriidasta kysymys, niin Suomi äänesti tyhjää.

Katsottiin, että tämä oli semmoinen tyypillinen asia, jossa Neuvostoliiton intressit olivat selkeät ja selvät, aivan riippumatta siitä, että tässä olikin nyt pienemmästä valtiosta kysymys. Etupiiriänsä se siinä rakensi taas kerran.

Eihän Suomessa sensuuria ollut, mutta tietynlainen hienovaraisuus uutisoinnissa oli aina, koko YYA-sopimuksen ajan tietenkin. Tiettyjä asioita ei ollut tarpeen sanoa suoraan. Voitiin sanoa vähän rivien välistä taikka epäsuorasti. Todellakin tilanne oli se, että – toistan tämän tärkeän asian – me olimme totta kai Unkarin puolella. Mutta sen jälkeen täytyy heti kysyä, että mitä muuta, minkä takia. Totta kai sen takia, että vastustimme sitä Neuvostoliiton aggressiota. Suomen sodanjälkeiseen historiaanhan kuuluvat nämä niin kutsutut vaaran vuodet, joissa oli koko ajan uhka kommunistikaappauksen suorittamisesta. Onhan meillä ihan tarkat dokumentit siitä, että sekä talvisodassa että jatkosodassa oli tarkoitus miehittää koko Suomi.

Ilppo KANGAS | 51

H

ogy részt vettem azokon a tüntetéseken, amiket az egyetemisták Magyarország támogatására szerveztek, az abból adódott, hogy egyébként is aktív voltam az egyetemi közéletben. A Szabad Akadémiai Szövetség nevű hazafias egyetemista szervezet tagja voltam. Teljesen természetes dolog volt ebben a helyzetben támogatást nyújtani Magyarországnak. A nyelvrokonságnak is volt szerepe, de még fontosabb ok volt az az igazságtalanság, ami történt, és az a mód, ahogy a magyarok igyekeztek ettől megszabadulni. Itt Finnországban, különösen az ifjúság körében bizony ebből a szempontból sorsközösséget éreztünk, attól függetlenül, hogy nekünk könnyebb dolgunk volt akkoriban.

Nem messze innen, az egyetemisták régi székháza előtt öt percre leállítottuk a teljes forgalmat: sem az autók, sem a villamosok nem mehettek tovább. Emlékezetes akció volt. Timo Tiusanen, a helsinki Nemzeti Színház későbbi igazgatója mellett álltam, amikor lezártuk az utcát a forgalom elől. Attól a naptól fogva, amikor kiálltunk a magyar felkelés támogatása mellett, életre szóló barátok lettünk. Az akciót előre bejelentettük a rendőrségen, ahol azt válaszolták, hogy rendben, csináljuk csak. Ilyen hallgatólagos támogatást kaptunk. De a Szovjetunió elleni tüntetés, az persze tabunak számított.

Az én határozott megnyilatkozásaimat elég jól dokumentálták a különféle finn visszaemlékezésekben. Például tartottunk egy nagy gyűlést a régi székház dísztermében. Végül ugyan a mérsékeltebb irányvonal győzött, de nagyon szoros volt a szavazás eredménye. Így utólag sem szégyellem bevallani, hogy én vezettem az alulmaradókat. Az egyete-

misták újságjába, az Ylioppilaslehtibe írtam is erről.

A mértékletesebb álláspont hangadóiból a finn diplomácia legnevesebb alakjai lettek – később többekkel össze is barátkoztunk. Hangsúlyozom, hogy akkor 21 éves voltam. Elégedetlenségem oka – nevezetesen a hivatalos tartózkodó álláspont – abból adódott, hogy Finnország semlegességi politikára törekedett. Minden olyan esetben, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembekerültek egymással, Finnország tartózkodott a szavazásnál. Úgy gondolták, hogy ez tipikusan olyan eset, amikor a szovjet érdekek egyértelműek és világosak, függetlenül attól, hogy ezúttal egy kis nemzetről van szó. Elvégre ekkor is az érdekszférája fenntartásáról volt szó.

Nem volt cenzúra Finnországban, de azért természetesen egyfajta tapintat jellemezte a híradásokat, végig a szovjet–finn barátsági és együttműködési szerződés időszakában. Bizonyos dolgokat nem kellett nyíltan kimondani, a sorok között vagy áttételesen is ki lehetett fejezni. Valóban az volt a helyzet – megismétlem ezt a lényeges dolgot –, hogy magától értetődő módon voltunk Magyarország mellett. De rögtön felmerül az a kérdés is, hogy miért, mi volt még a háttérben!

Természetesen azért, mert elleneztük a szovjet agressziót. A finn történelemben a világháborút követő éveket ún. veszélyes éveknek nevezzük, mert mindvégig ott leselkedett a kommunista puccs fenyegető eshetősége. Hiszen a hivatalos iratok is egyértelműen bizonyítják, hogy a Szovjetunió mind a téli háború, mind a folytatólagos háború idején meg akarta szállni egész Finnországot.

52 | Outi KECSKEMÉTI

Outi KECSKEMÉTI Ensinnäkin me kaikki annoimme verta – silloin tarvittiin paljon verta. Suomi lähetti heti Unkariin suurin piirtein kaikki varastonsa, ja sitten tarvittiin uutta verta tänne.

Vért adtunk, a Vöröskeresztben segítettünk, és csináltuk azokat a kis magyar kokárdákat, és azzal pénzt gyűjtöttünk. Azt csináltunk, amit tudtunk.

Syntynyt Helsingissä 1936, omaa sukua Vuorjoki. Työskenteli Helsingin yliopiston kirjastossa, nyt eläkkeellä. Osallistui opiskelijana kansannousun tukemiseksi järjestettyyn verenluovutukseen ja keräyksiin. Meni naimisiin erään vuonna 1958 Suomeen saapuneen unkarilaisen, István Kecskemétin kanssa. Heillä on kaksi lasta ja viisi lastenlasta. Haastateltiin hyvän kielitaitonsa vuoksi myös unkariksi.

1936-ban született Helsinkiben, leánykori neve Vuorjoki. A helsinki Egyetemi Könyvtár nyugalmazott munkatársa. Egyetemi hallgatóként részt vett a forradalom támogatására szervezett véradásban és gyűjtésekben. Feleségül ment egy 1958-ban Finnországba érkezett magyar emigránshoz, Kecskeméti Istvánhoz, két gyermekük és öt unokájuk született. Nyelvtudásának köszönhetően az interjút magyarul is elkészíthettük vele.

Outi KECSKEMÉTI | 53

54 | Outi KECSKEMÉTI

O

lin silloin Helsingissä, olimme opiskelijoita ja innokkaasti mukana kaikessa. Ensinnäkin me kaikki annoimme verta – silloin tarvittiin paljon verta. Suomi lähetti heti Unkariin suurin piirtein kaikki varastonsa, ja sitten tarvittiin uutta verta tänne. Punainen Risti järjesti suuren vaatekeräyksen, ja me olimme siellä auttamassa, järjestämässä näitä vaatteita ja katsomassa, mitä lähetetään, mikä on tarpeeksi hyvää lähetettäväksi ja mikä jää tänne Suomeen jaettavaksi. Sitten me teimme semmoisia pieniä puna-valko-vihreitä ruusukkeita, joita myytiin, ja siitä saatiin rahaa Unkarille. Ihmiset suhtautuivat hyvin myönteisesti, ja kaikkialla oli suuri auttamishalu, koska Unkari on kuitenkin sukulaismaa. Tietenkin tähän asiaan suhtauduttiin hyvin vakavasti ja oltiin hyvin surullisia, että tällaista tapahtui.

Vuonna 1956 tuleva mieheni István Kecskeméti opiskeli Esztergomissa. Hän oli siellä kispap, siis pappiskokelas. Hän pyrki kaksi kertaa pois maasta länsirajan yli, ennen kuin hän sitten tammikuussa pääsi Itävaltaan. Hän meni Wieniin ja metsätieteelliseen tiedekuntaan ja ajatteli sitä kautta pääsevänsä Suomeen, mistä hän oli haaveillut jo lapsenakin.

Siellä oli ilmeisesti tämmöinen unkarilaisten ylioppilaiden keskus, ja sinne soitettiin Suomesta, että Punaisella Ristillä ja Suomen ylioppilaskuntien liitolla oli kaksi stipendiä, voisivatko he lähettää kaksi unkarilaista Suomeen. Silloin István oli se ehdoton stipendinsaaja, koska kaikki tiesivät, että hän halusi Suomeen. Toinen Suomeen tulija oli sitten Csaba Király, joka sattui vastaamaan juuri silloin puhelimeen. He tulivat Suomeen tammikuun lopulla 1958.

Suomalaiset suhtautuivat erittäin hyvin nimenomaan unkarilaisiin sukulaiskansana, ja heillä oli

heti paljon ystäviä. Se, että me suomalaiset olemme jäykkiä, tietysti vaivasi Istvánia, mutta noin yleisesti ottaen oltiin ystävällisiä. Ylioppilaskunnan pojat järjestivät paljon ohjelmaa, veivät saunaan ja kaikkea tämmöistä silloin alkuun. Se stipendi kesti kuusi tai seitsemän vuotta. Valtio ei tehnyt yhtään mitään Unkarin pakolaisten hyväksi, ei antanut stipendejä, ei kutsunut tänne ketään, ei auttanut millään lailla. Luulen melkein, että aloite tuli ylioppilaskuntien liitolta, siis ylioppilailta.

He saivat Punaisen Ristin antamaan stipendin.

Helsingin yliopiston ylioppilaskunta antoi sitten vapaan asunnon ja yhden aterian päivässä ja osti alkuun kaikennäköistä vaatetta ja tämmöistä heille. Heistä pidettiin hyvää huolta. István rupesi heti opiskelemaan suomalais-ugrilaista kielitiedettä ja turkologiaa. Kun hän tuli Suomeen, hän kirjoitti sen ensimmäisen talven aikana koko Nykysuomen sanakirjan semmoisille pienille lapuille, joka ikisen sanan, ja sillä tavalla hän opetteli suomen kieltä.

Hänellä oli aina radio auki, ja hän luki aina pari tuntia sanomalehtiä päivittäin. Kun me tapasimme toukokuun alussa, hänellä oli jo suhteellisen hyvä suomen kielen taito.

István oli ystävystynyt useiden Karjalaisen osakunnan poikien kanssa asuessaan opiskelija-asuntola Domuksessa, ja näiden poikien kutsumana hän tuli osakunnan virkailijakaronkkaan, ja siellä me tapasimme toukokuun alussa. Kyllä me siitä asti olimme yhdessä jatkuvasti. Me menimme naimisiin elokuussa 1959.

Outi KECSKEMÉTI | 55

D

iákok, egyetemisták voltunk, és mindenfélét csináltunk a magyarokért. Vért adtunk, a Vöröskeresztben segítettünk, készítettük azokat a kis magyar kokárdákat, és azzal pénzt gyűjtöttünk. Azt csináltunk, amit tudtunk, nem volt pénzünk, nem tudtunk pénzzel segíteni. A Finn Vöröskereszt ruhákat gyűjtött, mindenki ruhákat küldött oda, és mi ott dolgoztunk, segítettünk a Vöröskeresztben válogatni ezeket az adományokat.

Az emberek nagyon szomorúak voltak, és segíteni akartak a magyaroknak.

A későbbi férjem, Kecskeméti István 1956 októberében nem volt Pesten, hanem Esztergomban tanult, kispap volt, és ott a tanárok nem meséltek arról semmit, hogy mi történt Pesten.

A forradalom után kétszer hiába próbált elmenekülni abból a diktatúrából, csak 1957 januárjában sikerült neki Ausztriába menni. Az elején Swechatban lakott, azután Innsbruckba ment tanulni. Teológiát akart tanulni, folytatni a tanulást, de az már nem sikerült. Azután Bécsbe ment.

Amikor a férjem még iskolás fiú volt, akkor olvasta a Kalevalát, és azóta nagyon vágyott Finnországba. Ezért Bécsben erdőgazdasági mérnöknek akart tanulni, arra gondolt, hogy ha azt tanulja, akkor talán Finnországba is könnyebben eljuthat. Novemberben vagy decemberben egy nap telefonáltak Finnországból, hogy lenne ösztöndíj két magyar diáknak. A férjem kapta az egyiket, mert mindenki tudta, hogy Finnországba akar menni. Király Csaba, aki a telefonon válaszolt, ő kapta a másikat. 1958 januárjában jöttek Finnországba. A pénz a Vöröskereszttől jött, a helsinki egyetemi diákszövetség adta a lakást, és naponta egyszer ingyen kaptak enni a diákok vendéglőjében. Az egyetemisták nagyon szépen segítettek

az elején a fiúknak. Programokat szerveztek nekik, szaunába vitték őket. A férjem finnugrista lett és turkológus, nyelvész volt. Nagyon szorgalmasan tanult finnül, szótárból, újságból és a rádiót hallgatva. Amikor májusban találkoztunk, már egészen jól tudta a nyelvet.

Mi a diákszövetségben találkoztunk Istvánnal, és attól kezdve együtt voltunk. A következő évben, 1959-ben férjhez mentem hozzá. 1966-ban, az általános amnesztia után mentünk volna először Magyarországra, de éppen akkor született a lányunk, szóval 1967-ben mentünk, és a nagypapánál laktunk. Három hétig ott voltunk. A férjemnek az elején nagyon nehéz volt megint azt az életet látni, és nekem is. Soha nem voltam azokban a szocialista országokban, és nehéz volt látni, hogy milyen.

A férjem a gyerekekkel mindig magyarul beszélt, velem sajnos finnül, csak finnül. Vele nem beszéltem magyarul, de a halála után a rokonokkal és a barátokkal magyarul kellett beszélnem. Most megint próbálok magyarul tanulni, hogy ne felejtsem el a nyelvet.

56 | Risto LEHTONEN

Risto LEHTONEN Päätimme järjestää näkyvän mielenosoituksen, joka marssisi Kansallismuseon kohdalta eduskuntatalon edustalle ja siitä eteenpäin Esplanadille, mahdollisesti Presidentinlinnan luo.

Elhatároztuk, hogy egy látványos tüntetést szervezünk, a Nemzeti Múzeumtól a Parlament elé vonulva, majd onnan tovább az Esplanadi parkba, lehetőleg egészen az Elnöki Palotáig.

Syntynyt Helsingissä 1926. Valmistui Turun yliopiston kemian laitokselta, toimi myöhemmin erilaisissa kirkollisissa tehtävissä, mm. piti yhteyttä sosialistimaiden evankelisluterilaisten seurakuntien kanssa. Järjesti Suomen Kristillisen Ylioppilasliiton pääsihteerinä mielenosoituksen kansannousun puolesta. Eläkkeellä, asuu tällä hetkellä Helsingissä.

1926-ban született Helsinkiben. A Turkui Egyetem kémia szakán végzett, később különböző egyházi feladatokat látott el, többek között a szocialista országok evangélikus gyülekezeteivel tartott kapcsolatot. A forradalom idején a Finnországi Keresztény Egyetemisták Szövetségének főtitkáraként szimpátiatüntetést szervezett. Jelenleg Helsinkiben él, nyugdíjas.

Risto LEHTONEN | 57

58 | Risto LEHTONEN

K

ristillisessä Ylioppilasliitossa me pyrimme seuraamaan hyvin tarkasti, mitä koko tässä Euroopan myllerryksessä tapahtui. Me olimme Suomessa pitkään, vielä niinäkin vuosina, voimakkaan painostuksen kohteena Neuvostoliiton taholta. Yritimme siinä yhteydessä huolehtia siitä, ettei suunta ole suurempaan sitoutumiseen, vaan suurempaan vapauteen suhteessa Neuvostoliittoon. Silloin, kun nämä Unkarin tapahtumat räjähtivät käyntiin, Kristillinen Ylioppilasliitto oli aika suuri, toimiva liike kirkon piirissä. Meillä ei ollut mitään tarkkaa poliittista analyysia tilanteesta. Kun tapahtumat kärjistyivät silloin lokamarraskuussa 1956, yksi toimenpide oli, että päätimme koota voimia, jotta saisimme aikaan laajakantaisen ylioppilaiden tukiaktion tämän kansannousun tukemiseksi. Ajatuksena oli, että tilanteessa, jossa me itse elimme tavallaan jatkuvasti Neuvostoliiton painostuksen alla ja itsesensuurin kohteena, oli välttämätöntä, että vapaa omantunnon ääni kuuluisi tässä kansainvälisessä kentässä – vaikkemme tienneet, oliko sillä mitään todellista vaikutusta poliittiseen kenttään.

Aloimme organisoida ryhmiä, ja päätimme järjestää näkyvän mielenosoituksen, joka marssisi Kansallismuseon kohdalta eduskuntatalon edustalle ja siitä eteenpäin Esplanadille, mahdollisesti Presidentinlinnan luo. Kaikki valmistelut oli tehty, ja olimme katsoneet, että Suomessa periaatteessa pitäisi olla oikeus järjestettyyn mielenosoitukseen. Me tiedotimme sen tavoitteesta. Seuraus oli kuitenkin se, että juuri kun olimme aloittamassa ja väkeä kokoontui aika runsaasti Kansallismuseon luo, poliisiautot ympäröivät meidät ja hajottivat joukon. Silloinen professori Mikko Juva, myöhemmin Suomen arkkipiispa, oli siinä

meidän joukossamme minua vähän vanhempana hahmona. Poliisipäällikkö tuli myös paikan päälle ja sanoi töykeästi Juvalle: ”Tämä määräys koskee teitäkin.” Meillä ei ollut mitään muuta mahdollisuutta kuin hajaantua. Tämä tapaus kuitenkin herätti sellaisen vireen, että asiaa oli seurattava ja löydettävä kontakteja. Oli keskustelua Suomen ylioppilaskuntien liiton ja Helsingin yliopiston ylioppilaskunnan johtoihmisten kanssa. Jotkut heistä sanoivat, että meidän toimintamme oli liian emotionaalista, epärealistista idealismia, ja että meidän täytyisi ottaa huomioon poliittiset realiteetit, tämä niin sanottu suomettuminen…

Kristillinen Ylioppilasliitto kuitenkin hyppäsi hetkeksi irti tästä varjosta.

Lehdistö yleensä vaikeni silloin kaikista kriittisistä asioista, mutta Suomen Kuvalehdessä oli pieni kertomus. Siinä oli myös hyvin oivallettu ajatus siitä, että ajatuksenvapaus ja ystävyyden ja sitoutumisen vapaus ihmisten kesken kriittisessä tilanteessa on täysin oikeutettua, eikä sitä ole oikeus tukahduttaa vain poliittisten realiteettien vuoksi. Tämä tuli siinä Suomen Kuvalehdessä esiin. Me olimme iloisia siitä, että ainakin jotakin kanavaa myöten viestitään meidän yrityksistämme. Monille meistä tämä aika oli sellainen silmien avaamisen aika, ponnahduslauta siihen, että pyrimme luomaan kontakteja Itä-Euroopan yliopistoihin, kirkkojen yhteydessä tai niistä riippumatta. Tämä toiminta sitten jatkui seuraavina vuosina.

Risto LEHTONEN | 59

A

Keresztény Egyetemisták Szövetségében igyekeztünk figyelemmel kísérni, hogy mi történik a forrongó Európában. Finnországban sokáig, még azokban az években is számolni kellett a Szovjetunió erőteljes nyomásgyakorlásával. Ebben a tekintetben azon fáradoztunk, hogy lehetőleg ne szorosabbá, hanem ellenkezőleg, inkább lazábbá váljon a kapcsolatunk a Szovjetunióval. Amikor kirobbantak a magyarországi események, a Keresztény Egyetemisták Szövetsége elég jelentős és aktív tényező volt a finn egyházban. Pontos politikai helyzetértékelésünk nem volt. Amikor 1956 október-novemberében kiéleződött a helyzet, elhatároztuk, hogy összefogunk, és széles körű támogatást szervezünk a forradalom mellett. Az volt az elképzelés, hogy abban a helyzetben, amikor valójában mi magunk is a Szovjetunió állandó nyomása alatt éltünk, és öncenzúrát kellett gyakorolnunk, feltétlenül ki kell nyilvánítanunk, amit a lelkiismeretünk diktál – még akkor is, ha nem tudhatjuk, hogy lesz-e ennek kézzelfogható hatása a politikai viszonyokra.

Elkezdtünk szervezkedni, és elhatároztuk, hogy egy látványos tüntetést szervezünk, a Nemzeti Múzeumtól a Parlament elé vonulva, majd onnan tovább az Esplanadi parkba, lehetőleg egészen az Elnöki Palotáig. Minden előkészületet megtettünk, abban a tudatban, hogy Finnországban törvény által biztosított jogunk van a véleménynyilvánításhoz. Be is jelentettük a tüntetés célját.

Mégis az történt, hogy amikor kezdetét vette volna a demonstráció, és már elég sokan összegyűltünk a Nemzeti Múzeum előtt, egyszerre rendőrautók vettek körbe minket, és feloszlatták a tüntetést.

A nálam valamivel idősebb Mikko Juva profeszszor, későbbi érsek, szintén ott volt közöttünk.

Maga a rendőrparancsnok is megjelent, és gorombán odaszólt Juvának: – Ez a parancs magára is vonatkozik! – Nem tehettünk mást, el kellett hagynunk a helyszínt. Az eset azonban arra ösztönzött minket, hogy figyelemmel kísérjük a fejleményeket, és kapcsolatba lépjünk másokkal is.

Tárgyalni kezdtünk a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége és a Helsinki Egyetem Hallgatói Önkormányzata vezetőivel. Néhányan közülük azt mondták, hogy túl emocionálisan cselekedtünk, hogy irracionális idealisták vagyunk, hogy figyelembe kell vennünk a politikai realitásokat – ez volt az a bizonyos finnlandizáció… Mégis, a Keresztény Egyetemisták Szövetségének sikerült egy pillanatra megkérdőjelezni ezt a gondolkodást.

A sajtó akkoriban igyekezett kerülni a problematikus témákat, de a Suomen Kuvalehti című hetilapban mégis megjelent egy rövid írás. A cikk helyesen állapította meg, hogy a véleményalkotás szabadsága, az emberek közötti barátság és elköteleződés szabadsága ilyen kritikus helyzetekben teljesen helyénvaló, és ezt senkinek nincs joga elfojtani holmi politikai realitásokra hivatkozva. Ezt írta a Suomen Kuvalehti. Örültünk, hogy akadt olyan csatorna, amin híre ment a próbálkozásunknak.

Sokunk szemét ezek az események nyitották fel, és egyfajta kezdőlökést adtak a számunkra, hogy próbáljunk kapcsolatokat teremteni a kelet-európai egyetemekkel, akár egyházi keretek között, akár anélkül. Ez aztán folytatódott a következő években is.

KIRJALLISUUTTA AIHEESTA JAVASOLT IRODALOM

158 | Kirjallisuutta aiheesta

Aczél, Tamás – Méray, Tibor: The Revolt of the Mind. A Case History of Intellectual Resistance Behind the Iron Curtain. Frederick A. Praeger, New York 1959.

Csete, Örs: 1956 Budapest. Arcok és sorsok. Faces and Stories. Magyar Napló Kiadó, Budapest 1999.

Halmesvirta, Anssi – Nyyssönen, Heino: Unkarin kansannousu 1956. WSOY, Helsinki 2006.

Halmesvirta, Anssi: Unkarilaisia illuusioita ja reaalipolitiikkaa: vuoden 1956 kanasannosu Suomen Budapestin lähettiläiden silmin. Hungarologische Beiträge 11., Jyväskylän yliopisto, Jyväskylä 1998, 127‒138.

Hegedüs, Kálmán: Unkarin toinen historia. Alea-Kirja, Helsinki 1991.

Hihnala, Paula – Vehviläinen, Olli (eds.): Hungary 1956. Tampereen yliopisto, Tampere 1995.

Huotari, Juhani: Suomi ja Unkari 1956. Folia Hungarica 7., Castrenianumin laitokset ja Suomalaisugrilainen Seura, Helsinki 1994, 43–61.

Kolbe, Laura: Sivistyneistön rooli. Helsingin Yliopston Ylioppilaskunta 1944–1959. Otava, Helsinki 1993.

Kopácsi, Sándor: Unkarin murhenäytelmä. Kuinka vuoden 1956 kapina likvidoitiin. Kustannuspiste, Helsinki 1982.

Lipták, Béla: A Testament of Revolution. Texas University Press, Texas 2001.

Lomax, Bill: Hungary 1956. Allison and Busby, London 1976.

Luoto, Reima T. A.: Unkari 1956. Unkarin kansannousun tausta, tapahtumat ja seuraukset. Fenixkustannus oy, Espoo 2006.

Nyyssönen, Heino: Historia poliittisena argumenttina. Vuoden 1956 tulkinnat Unkarissa Kádárin ajasta monipuoluevaaleihin. Hungarologische Beiträge 10., Jyväskylän yliopisto, Jyväskylä 1997.

Pusztay, János (szerk./toim.): Ei kaadu! Nem bukik el! Finn költőknek az 1956-os forradalom tiszteletére írott versei. Suomalaisten runoilijoiden runoja Unkarin vallankumoukselle vuonna 1956. Berzsenyi Dániel Főiskola – Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ, Szombathely 2006.

Rainer, M. János: Imre Nagy - The Leader and Martyr of the Hungarian Revolution of 1956. ARP Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, Budapest 2006.

Rainer, M. János: Imre Nagy – A Biography. I.B. Tauris and Palgrave Macmillan, London – New York 2009.

Rostbøll, Erik: Budapest, marraskuun 1956. Karisto, Hämeenlinna 1957.

Selin, Sakari: Kapina joka kukistettiin. Sotapäiväkirja Budapestista 1956. Ajatus Kirjat, Helsinki 2006.

Varga, Domokos: Viestejä talvisodan Suomesta ja kansannousun Unkarista. Outi Hassi (toim. ja suom.), Kalevala Ystäväpiiri ja Unkarin kulttuuri- ja tiedekeskus, Budapest–Helsinki 2006.

Javasolt irodalom | 159

Bibó István: 1956. Szerk.: Szigethy Gábor. Holnap Könyvkiadó, Budapest 2003.

Békés Csaba – Kecskés D. Gusztáv: A forradalom és a magyar kérdés az ENSZ-ben, 1956–1963.

Magyar ENSZ Társaság, H.n. 2006.

Boros Géza: Emlékművek ’56-nak. 1956-os Intézet, Budapest 1997.

Csete Örs: 1956 Budapest. Arcok és sorsok. Faces and Stories. Magyar Napló Kiadó, Budapest 1999.

Dent, Bob: Budapest 1956. A dráma színterei. Európa Könyvkiadó, Budapest 2006.

Eörsi László: 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő. Rubicon könyvek, Budapest 2006.

Fónay Jenő: Megtorlás. Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, Zürich 1983.

Fónay Jenő: Kálvária 1956. Szerzői magánkiadás, Budapest 1996.

Für Lajos: Bevérzett mámor 1956. Kairosz Könyvkiadó, Budapest 2006.

Gati, Charles: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris, Budapest 2006.

Hegedűs B. András (főszerk.): 1956 kézikönyve I–III. 1956-os Intézet, Budapest 1996.

Huotari, Juhani: 1956 – Finnország és Magyarország. In: Bak János (szerk.): Az 1956-os Intézet évkönyve II. Budapest 1993. 107–116.

Koltay Gábor – Wittner Mária: Életre ítélve. Szabad Tér Kiadó, Budapest 2012.

Nevakivi, Jukka: Kekkonen, a magyar ’56 és a finlandizáció kezdete. Hitel 2000/10. 38‒47.

Nyyssönen, Heino: Kádár, Kekkonen és a magyar 1956 emléke Finnországban. In: Rainer M. János – Somlai Katalin (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban. Budapest 2007. 356‒370.

Orbán Éva: Igazságot ’56-nak! Emlékőrző hitvallások I–III. Szent László Király Alapítvány, Budapest 2011.

Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. Szerzői magánkiadás, Budapest 1992.

Pusztay János (szerk./toim.): Ei kaadu! Nem bukik el! Finn költőknek az 1956-os forradalom tiszteletére írott versei. Suomalaisten runoilijoiden runoja Unkarin vallankumoukselle vuonna 1956.

Berzsenyi Dániel Főiskola–Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ, Szombathely 2006.

Székelyhidi Ágoston (szerk.): Magyar ’56 I–II. Magyarok Világszövetsége 1956-os Bizottság, Antológia Kiadó, Budapest–Lakitelek 1996.

Szopori Nagy Lajos: A magyar forradalom értékelése a korabeli finn sajtóban. Hitel 1996/11. 9‒20.

Szopori Nagy Lajos: 1956 a magyarok „téli háborúja” volt. Helyszíni tudósítások a forradalomról a korabeli finn sajtóban. Hitel 1997/10. 68‒75.

Varga László (szerk.): 1956 – A forradalom kronológiája és bibliográfiája. Századvég Kiadó–Atlanti Kiadó–1956-os Intézet, Budapest 1990.

Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere. Hamvas Intézet, Budapest 2001.

Lisätietoa Vuoden 1956 kansannousun osanottajat ja ulkomaalaiset avustajat -projektista ja Örs Cseten yhteystiedot löytyvät verkosta: www.1956.hu

Az 1956-os forradalom résztvevőit és barátait bemutató projektről több információt találhat valamint Csete Örssel kapcsoltba léphet itt: www.1956.hu

”Kaksi vuosikymmentä olen valo­ kuvannut budapestiläisiä vuoden 1956 vapaus­taistelijoita. Kuvausten ohessa olen keskustellut kuvattavien kanssa ja tallentanut heidän tarinoitaan.

2015 pääsin Suomeen, jossa kuvaustilanteen aikana onnistuimme yhdessä historioitsija Gábor Richlyn kanssa tallentamaan yksittäisiä tapauksia avun, ystävyyden sekä solidaarisuuden eri muodoista.

Haluamme kirjallamme kunnioittaa vuoden 1956 vapaustaistelijoita, kansannousun kukistumisen jälkeisen kurinpalautuksen uhreja sekä suomalaisia ystäviämme.” ” Két évtizede fotózom az egykori ötvenhatos budapesti fegyvereseket, s amíg fotózok, beszélgetek velük, és fotóalanyaim életútját is rögzítem.

2015‑ben Finnországba is eljutottam, ahol a fotózások alatt Richly Gábor történész közreműködésével sikerült egyegy gesztust, történetet is felidéznünk a segítség, a barátság, a szolidaritás változatos formáiból. A könyvvel az egykori fegyveresek, a megtorlás áldozatai és finn barátaink előtt kívánunk tisztelegni.”

– CSETE Örs

ISBN 978-952-291-303-6

KL 94.5