A bácsikával kapcsolatos fenntartásainkról egyébként sok mindent elárulnak anyám álmai: Öcsi bácsi járni tud, és mindenki fölé tornyosuló óriásként állja el az utat a szülői házban. A kicsapódó nagyszoba ajtaján Öcsi bácsi kiguvadt szemekkel siklott a szobába, ölében saját készítésű légycsapója: erős mogyoróbot, rajta kör alakú tenyérnyi marhabőr. Nem igényelt a légy ilyen erős szereléket, akár egy galambot is agyon tudott volna csapni vele. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy fegyelmezési eszközként is akarta használni a szerszámot velünk szemben, azért készült ebben az extra erős kivitelben. A nagytesók, Gyuri és Kati, Öcsi bácsi közeledésének első hallható jeleire átrohantak a másik szobába. Az átjáró ajtajára belülről, ráfordították a zárat. Csapdába kerültünk. Öcsi bácsi dadogott az idegességtől, szem guvadása hosszan kitartott: – Én-én-én-én nem tudom, milyen emberek vagytok ti, amikor én ennyi idős voltam, kint dolgoztam a paradicsom földeken, ti meg itt élősködtök és tönkre tesztek az égvilágon mindent, majd én megmutatom nektek, nem jön ide azonnal mind a kettő?! Persze nem mentünk. Mert nem mertünk. Csak álltunk vele szemben, mint megriadt egérkék, 127
köztünk a nagy kerek asztal. Aztán csinált egy indulócselt balra, felém, majd hátrarántotta a kocsit és elállta az utat kifelé. Dundika megette a cselt, egyenesen Öcsi bácsiba rohant és találkozott a mogyoróbottal. Beszedett pár kemény csapást. Amíg a felbőszült bácsika Dundikát verte a légycsapóval, addig kipréseltem magam a kocsi mögött és kirohantam az udvarra. Kicsivel később megérkezett Dundika is. Pityergett, és a combját dörzsölte: hurkás volt a mogyoróvessző-csapásoktól. A füle meg vörös és kicsit légyszaros. Nem mert panaszkodni, gyorsan kiheverte a fájdalom fizikai részét, különben is terítenünk kellett. Délre gyönyörű idő lett: a gyorsan futó felhők közül kisütött a nap, az öreg diófa fény-árnyék foltokkal pingálta tele a terasz betonját. A vaskos bejárati ajtó nyitva, és az előszobából nyíló konyhában Mamuska kora reggel óta talpon, süt-főz és cselédként ugráltat mindenkit. Almás pite illata száll a levegőben. Amikor a Krédlityúk és Szulimán András bácsi megérkezik, már terítünk az ebédhez, kint van mindenki, aki nem a konyhában teljesít szolgálatot. Öcsi bácsi is korábban kel. Nekünk, gyerekeknek külön teríték dukál a diófa alatt a malomkőasztalnál, máshogy el se férnénk. Ezt nagyon élvezzük, mert kedvünkre disznólkodhatunk. A László napi búcsú első látogatói nagyapám 128
sógornőjének a testvére, Annus néni – ismertebb nevén Krédlityúk – és András bácsi voltak. Előbbi pirospozsgás, apró parasztasszony rakott szoknyában, színes kendővel és hímzett mellényben, bal karján fényes ridikül; ahogy pipiskedve tipegett görbe lábaival a járdán, tényleg olyan volt, mint egy takaros kis szárnyas. Hallgatag férje Szulimán András bácsi, a helybéli hentes. Mamuska szerint András bácsi az ékes bizonyítéka annak, hogy török génállomány is jelen van az alföldi magyar parasztban: nagy, csontos, fekete ember, sűrű tömött bajusszal. A nevéről nem is beszélve. Helybéliek voltak, és tekintettel a sűrű rokonlátogatásra többször látogattak hozzánk a búcsút megelőző héten. Ritkán jelentkeztek be, jöttek, amikor tudtak, és nem zavartak jobban, mintha bejelentkeztek volna. Maradtak ebédre is. Házasságukat beárnyékolta fiuk, Andris tragédiája, akiről nem tudtunk sokat, csak hogy huszonegynéhány évesen felakasztotta magát a fészerben. Soha nem heverték ki: András bácsi befelé fordult, a Krédlityúknak pedig be nem állt a szája, igaz ez alapjában véve sem állt messze a természetétől. Andris tragédiája után pedig önkéntelenül így védekezett a folyamatosan kísértő depresszió ellen. Beszélt, hogy ne gondoljon arra, ami a legjobban fáj. Azon a napon a Krédlityúk feltűnően jókedélyű volt. Úgy tűnt, az ebéden kívül is jobban várja a 129
család első emberét, mert álmot látott, olyan álmot, aminek a megfejtéséhez a tekintetes asszony meglátásai nélkülözhetetlenek. Mamuska viszont a konyhában sürgött-forgott, nem ért rá a vendégekkel foglalkozni és valahogy úgy volt vele, a Krédlityúk nem is igazi vendég, hiszen úton-útfélen találkoznak, ráadásul rokonok is. Annus néni mindenesetre türelmesen várt. Aztán csak kijött a nagymama a cselédsorral együtt, Annuskám, bocsássatok meg, ez a László nap már csak ilyen tudod!, és odaült az üresen hagyott asztalfőre. Ahogy ott ült ez a törékeny asszony, a nagymamám, nagy, ibolyakék szemeivel, fehér hajával a lisztes kötényben, nem tudtam róla levenni a szemem. Ott, akkor értettem meg, mit jelent néptanítónak lenni. Egy hatvan év körüli asszony várt rá, aki tanácsért, vagy valami útmutatásféléért jött. Mamuska olyan tekintélynek örvendett a faluban, mint a jegyző, az orvos, és a plébános, ezért maradhatott meg az idősebb generációk körében ez az amúgy anakronisztikus megszólítás is: tekintetes asszony. Merthogy a papa – ugyancsak László, csakúgy, mint a másodszülött gyermek, Öcsi bácsi –, a falu főjegyzője a két háború között, és a feleségnek akkor kijárt ez a megszólítás. A háború után ez már nem volt divatban. A Bokor gyerekek a kommunista hatalomátvétel után osztályidegennek számítottak, nem vagy nehezen vették fel őket főiskolára. De a 130
nagymama bátorságát mi sem árnyalja jobban, mint az, hogy a legvadabb rákosista időkben – amikor már szentmisék sem voltak – is rendszeres látogatója maradt a templomnak. Csendesen imádkozott az oltár mögött. A közösségeknek olyan példát mutatott, ami miatt egy életre megmaradhatott tekintetesnek az idősebb generációk körében. Hivatása egy életre szólt, és ezt ő mindig nagyon komolyan vette. – Annuskám, mondd csak, miben tudok segíteni? – bíztatja a nagymama a Krédlityúkot, leül vele szemben, ezzel megadja a jelet a kezdésre. A Krédlityúk kiegyenesedik, nagy levegőt vesz, és rögtön bele is vág: – A zádori révhez igyekeztem, gondoltam átmegyek a paksi vásárba. Gyalog voltam, fél óra az út a révig a faluból. Már jó ideje mentem, de a sudár jegenyefákat még mindig ugyanolyan távolságban láttam, hiába gyalogoltam, egy szemernyit sem értem közelebb hozzájuk. Közben változott a táj: elértem a gyöpöt, a kenderáztatót, a vizes tarlót, a jegenyék messze a távolban még, és ott, ahol földút fordul a Pusztalak felé, egyszer csak, valami történt: szél támadt, hatalmas fellegek gyülekeztek az égen, dörgött, villámlott, pillanatok alatt teljesen besötétedett, de érdekes módon egy kicsit sem féltem. Csak egy helyen oszlottak el a fekete felhők, pontosan a fejem felett; az égbolt szakadásán bevertek a nap sugarai, olyanok voltak, mint valami óriás orgona131
sípok, leértek a földig, és megvilágítottak a pipacsmező szélén egy jegenyét, azok közül egyet, ami eddig olyan távolinak tűnt. Felnéztem, egy alakot láttam messze, fent a magasból lassan ereszkedni. Amikor elérte a jegenyefa csúcsát, földöntúli fény támadt – soha olyan szépet még nem láttam – angyalok kórusa zengett, bíborszínűvé változtak a felhők. Meg voltam győződve róla, hogy a Megváltó érkezik, de nem ő volt. Egy pillanat alatt megvilágosodtam! Leért végre, nagyon magas volt, a feje felett glória; felém fordult, vigyázzba vágta magát, háromszor meghajolt, egyenes derékkal, egészen a földig. Amikor felegyenesedett rám nézett és megszólalt: Köszöntelek Édesanyám! És ott állt előttem az Andriska, talpig Moszkvicsban!
132