EPILÓGUS
Jó húsz évvel később, az Eldorádó Vándorcirkusz nagysikerű előadása után, egy szeptember végi napon, lassan ereszkedett egy fekete autó a paksi kompkikötőbe. A volánnál egy erősen kopaszodó filigrán fiatalember ült, utasa nem volt; Budapest felől kanyarodott le a hatos útról és egyedüli autósként várt a kompra. Megállt a sorompónál, kiszállt, és mint valami kis ragadozó, beleszimatolt a dunai szélbe. A víz alacsony volt, a szél nyárfaleveleket repített a felszínére. A szemközti part fehéren világított a lemenő nap fényében. A kikötő egy része immár elkerített terület. A partvédő kövezés bejáratán védőláncon tábla lóg: IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET! A fiatalember úgy gondolta, ez a kitétel rá nem vonatkozik és belépett a tiltott zónába. Végigsétált a kövezés tetején, a túlpartot pásztázta, szemmel láthatóan keresett valamit. A kőhányás végén, kőről-kőre ugrálva jutott el a vízpartra, ott leguggolt és megmosta a kezét. A víz tiszta volt. Ősszel mindig nagyon letisztul. Tenyerét a vízbe merítve az arcához emelte a 152
vizet és megmosakodott. Az íze és az illata is ugyanaz, de hát miért lenne más? Épp a zokniját készült lehúzni, amikor rákiabált egy kék kezeslábasos, borostás kompos. – Hé, azonnal jöjjön vissza, nem tud olvasni, idegeneknek tilos a bemenet! A fiatalember nem szólt egy szót sem. Visszahúzta a cipőjét, felállt és lassan visszasétált a tiltott zónán kívülre. Senkit nem ismert már, s bár minden ugyanaz volt, mint régen, mégis teljesen más: eurokompatibilis kikötő, pedáns komp és hajó, betonozott lejáró, biztonsági felszerelések, egyenruhás komposok. Egy világ, ahol minden kiszámítható, mégis bizonytalan és alig leplezetten agresszív. Visszaült az autóba. Nem volt kedve a goromba kompos tekintetének kereszttüzében még nézelődni sem. Magányra vágyott. Hét óra: a kishajó motorja felbőg, kéménye felböfög egy fekete füst-gomolyagot, a kompos int, az egyetlen autó rágurul a kompra. Rajta kívül két biciklis utas van. Versenykerékpárosok. Ismeretlenek. A fiatalember a kompon kiszáll az autóból, gyorsan lerendezi a fuvardíjat és a korlátra támaszkodva kémleli tovább a partot. A komposok összesúgnak a háta mögött. Amikor a komp visszaér a túlpartról a kikötőbe, újra észreveszik a fekete autót a magas part nyárfái 153
között. Értetlenül figyelik, el sem tudják képzelni, mit csinálhat a férfi a kietlen túlparton. Gyanúsnak találják, dolguk már úgysincs, hát távcsővel nézik. A magas parton bóklászik az aljnövényzetben. Keres valamit. Nem sok mindent talál: a Kisbéka falait már akkor elhordták, amikor vészes közelségben szakadt le a part, de a hátsó traktus kisebb maradványát megtalálja a magas fűben, a betonalapozást pedig a leszakadt partfal egy részében. A romoknál megpróbálja felidézni a korábbi állapotot: nyári konyha, nádfedeles, kuglizó. A pottyantós vécé sokat segít a tájékozódásban, mert az messze hátul, a csalitos mélyén bújik meg. A budinak még van pár éve, amíg odaér a Duna. Egy-két hírmondónak ottmaradt ezüstnyár régi ismerősként tekint le rá; a törzsükbe vésett évszámok és nevek is jól látszanak. LOVE MARI. Számításai szerint a kuglizót még nem vitte el a víz, tehát a maradványait megtalálhatja valahol a magas fűben. Erre a gondolatra hevesen verni kezd a szíve; visszamegy oda, ahol a pályát sejtette és egy sávban, ahol ritkább a fű, megtalálja a kuglizó betoncsíkját. A deszka, vajon az megvan-e még? Megvolt. Nem is különösebben rossz állapotban. A deszkavég utolsó húsz centijén még látszik a gumigolyók hagyta fekete elszíneződés. A férfi könnybe 154
lábadt szemmel áll a természet által birtokba vett kifutón. Hirtelen gondol egyet, és elkezdi kigyomlálni a gazt. Amikor elkészül, leveszi a cipőjét és a kifutóra áll. A golyót a tenyerébe képzeli és rogyaszt. Készül a nagy dobásra. A komposok csak annyit látnak, hogy az emberük áll az aljnövényzetben és egy nem létező pályán légkuglizik. Biztosak benne, hogy hibbant, de az ártalmatlan fajtából, ezért nem hívnak rendőrt. Később leül a magas part egy darabjára és nézi a fodrozódó vizet. A lenyugvó naptól hunyorog, és szemhéjának napfoltjaiban felidézi mindazt, ami azóta is végtelenül hiányzik neki: a Kisbéka a kuglizóval, a zátonyok, a ladikok, feledhetetlen horgászatok, az ártéri erdő, a hajnali mezők, a pücskörészés a parton, a meggyfák a faluban, a malomkőasztal és persze a barátai: Szándokán, Bobi, Szőke Cigány, Farek, Miszminár és a többiek. Greksa Feri bácsi a huncut szemeivel a nagy fehér kötényben. Böske néni szotyija a Petőfi Népe papírtölcsérében. A partifecskék. Milike tanító néni pamukalmái. Öcsi bácsi és Mamuska. Bernát a szódás és a lova, Magda. A falusi srácok. A kis Kraszna a sóderes uszályokkal. Kóbor. A templom régi harangja. A Duna-túrák. A kitűző hajók, amik óriás hullámokat vetnek. A nagymama csokis fánkja celofánba csomagolva. A paksi torna155
tanár meteorológiai előrejelzései. A költő fokhagymával gazdagon megtűzdelt pulykasültjei, amit a nádfedelesben „tálaltak”. A költő... Azóta sem látta, jóllehet leveleztek egy darabig, de annak is már vagy tíz éve. A férfivá érett Szöszi közvetlenül az egyetemi felvételi előtt több tiszteletpéldányt kapott abból a folyóiratból, amit a költő szerkesztett, és amelyben a fiú versei először megjelentek. Egy plusz pontot adtak érte a felvételin. Azzal az egy ponttal csúszott át. A dedikált példányt a polcán őrzi. Azért szép, mert elmúlik. Ezen megint elgondolkodik. Nézi a leszakadt partot, a vízbe dőlő nyárfákat, tekintete a zátonyok felé réved. Dolgozik a víz: emitt rombol, amott épít. Meglehet, az egész part leszakad, és a felismerhetetlenségig átalakul. Ahol gyors a víz, ott harap, ahol lassul, ott lerakja a hordalékát, és új part formálódik, ahol minden adott lesz ahhoz, hogy létrejöjjön egy közösség, amiben nem érzi magát idegennek az ember. Ahol otthon van. Szerencsés, mert neki megadatott, hogy otthon érezze magát a faluban, a városban és kint a természetben is. Szerencsés természet. Ennek itt most vége? Fizikai értelembe véve bizonyosan. Amúgy meg ott van a múlt a jelen minden apró rezdülésében. Idővel hajlamos az ember elfogadni a mulandóságot is. Ez az élet rendje. 156
Elmosolyodott. Megvárta, míg a nap lebukik a löszfal mögött és az aranysárga nyárfák koronája is szürkébe borul. Mélyre szívta a dunai levegőt, mintha soha többé nem akarná kiengedni, elnézett az ordasi nagy kanyar felé, majd beszállt az autóba és a durván aszfaltozott műúton, ami a partot a töltéssel köti össze, elindult hazafelé.
157