JASSZER ARAFAT ZÁDORPUSZTÁRA LÁTOGAT
A géderlaki Új Hajnal Mgtsz 08-as számú italboltjában Pityu, a kocsmáros kevéssel a déli harangszó után egy barna bőrtokos Szokol rádiót bűvöl. A Kossuth Rádiót keresi, és rövid URH-zúgás után meg is találja. Épp híreket mondanak: – Jasszer Arafat, a Palesztin Nemzeti Hatóság elnöke levélben üdvözölte Grósz Károly elvtársat, az MSZMP frissen megválasztott főtitkárát. Levelében méltatta a Magyar Népköztársaság, a szocialista közösség tagjaként megvalósított eredményes külpolitikáját, amely tekintélyt váltott ki a nemzetközi színtéren is. A palesztin vezető kiemelte: az eredményeknek köszönhetően Magyarország nagy lépést tett afelé, hogy még hatékonyabban szolgálja az egész emberiség nagy célját, a világbéke megőrzését. Jasszer Arafat esélyt lát arra, hogy a közeljövőben személyesen is ellátogasson Budapestre, így erősítve testvéri kapcsolatát Magyarországgal. A hír különösebben nem hozza ki sodrából a vendégeket. Hárman a legyek lepte pultot támasztják: a vendégszektor felől Lekvár Imre és Pumpa, a kiszolgáló személyzet oldaláról Pityu, a kocsmáros. Az asztalnál is ül egy vendég, a Miniszter. Pipát szív 54
és a kavargó füstfelhőben szemmel láthatóan tudományos munkát végez: keresztrejtvényt fejt. A szék lábánál nemzeti színű szalagokkal díszített pergődob, az asztalon a harmatos pohárban kisfröccs, mellette fácántollas huszárcsákó. − Namost’ ebbe’ mi a hír? Ha valahányszor rád nézek, azt hiszem te vagy Jasszer Arafat − kommentálja a hírt Lekvár Imre a rejtvényt fejtő Miniszternek. − Hiába öltözöl be Kisbírónak! − és legyint. A Miniszter felnéz a keresztrejtvényéből. − Megmondta Arafat már a hatvanas években: olajággal jöttem és gépfegyverrel! Örüljünk, hogy Grósz elvtársnak az előbbit hozza. Arafat azért nem Kismiska − magyarázza Miniszter mutatóujját felfelé tartva − a prófétára mondom: anyai ágon Mohamed családjának sarja, a Fatimának. Ki is dobolnám a templom előtt, ha tényleg eljönne! − Ha megtudná, hogy a katolikus templom előtt dobolod ki az érkezését, lehet, hogy mégis a gépfegyverrel jönne − kapcsolódik be a beszélgetésbe Pumpa. − Tudatlan vagy! − mondja neki a Miniszter. − Ez akkor következne be, ha zsinagóga előtt tenném ezt. Az meg itt nincs. Zsidók se nagyon. Mondjuk az Aranyos Tót gyanús... De különben is, mi bajod vele? Közel áll a szívéhez a szocializmusunk. − Én viszont akkora kommunista vagyok, hogy sarlóval és kalapáccsal alszom! − replikázik Pumpa, 55
akinek nomen est omen, olyan vörös a feje, mint a Kádár-címerben a csillag. − Különben is, nem mindegy nekünk? Ha jön is, ide hozzánk biztosan nem – mondja, és szájához emeli a félliteres füles söröskorsót. Bizonyos szint alatt nem volt érdemes a Miniszterrel vitába szállni politikai kérdéseket illetően, mert a harmadik világ országaiból is kapásból fel tudott sorolni politikusokat, nem is beszélve a különféle államberendezkedések mibenlétéről. Pumpát pedig frusztrálta, hogy nincs a szintjén, hiába vezette a községi tanács kulturális tagozatát. A Miniszternek jó feje és keze volt, vihette volna a szabóságnál sokkal többre is, de nem vágyott többre. Jól érezte magát a kétszobás házban kialakított szabóműhelyében, ahol szinte éjjel-nappal szólt a zöld macskaszemekkel világító világvevő rádió. Tulajdonképpen itt élt, ez a helyiség, a műhely volt számára a legkedvesebb; eleinte csak egy heverőt húzott be, hogy ebéd utáni szunyókálását itt töltse, aztán ahogy teltek az agglegény-évek, egyre sűrűbben maradt éjszakára is. Egy idő után végleg átköltözött, a másik szoba pedig végérvényesen magmaradt lakatlannak. Azt gondolnánk, a műhelyben töltött idő együtt jár a hatékony munkavégzéssel. A Miniszter esetében ez nem volt igaz: sokat szuttyogott az apró, finom részletekkel, és ennek az attitűdnek 56
a rutin-jellegű munkák látták a kárát, mert ezek – a tanulóéveket leszámítva – semmi kihívást nem jelentettek számára. Ugyanakkor az egyedi megrendelésekben, a szokványostól eltérő ötletek megvalósításában mindig sok örömet talált. Sovány vigasz volt ez a vőlegénynek, akinek fércelt bélésű mellényben kellett oltár elé állnia és a halottöltöztetőknek, akik már akkor is örültek, ha félkész öltönyt adhattak a megboldogultra. A késve leszállított ruhadarab a Miniszter esetében borítékolva volt. Aki viszont számolt ezzel a kockázattal, az valóban minőségi munkát kapott a pénzéért és a türelméért. Jártam nála néhányszor, ruhát vittem vagy hoztam. De leg gyakrabban csak mentem, és nem hoztam semmit. Gyerekként amúgy két agglegényszobáért voltam oda. Öcsi bácsiét szinte minden nap láthattam, noha felügyelet nélkül ez alig volt lehetséges. (Eleinte legalábbis, később találtam módot erre is.) Volt egy tisztem, amit nagy örömmel láttam el: kuncsaftok elromlott holmijait vittem be kevéssel a déli harangszó előtt, az erre a célra rendszeresített dobozban. Volt ott minden: karóra, rádió, szemüveg, villanyborotva, kakukkos óra, turmixgép, még műfogsor is. Néha tévé, talicskán. Öcsi bácsi huszonévesen motorbalesetben sérült meg és gerinctől lefelé megbénult. Az ágyból felkelés és lefekvés nem volt egyszerű neki, ezért gyakran kellett bevinni ezt-azt a szobájába: újságot, 57
zománcos bilit, szomjazó vizet, a színes drótfonatú parafadugós üvegben, amit jól ismertem: azt hordta magával a horgászatok alkalmával is. Délelőtt nem lehetett zavarni, akkor aludt. Éjjel olvasott és hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Délutánonként dolgozott pár órát a címkézett dobozokkal, alkatrésszel, szétszerelt órákkal és műszerekkel telezsúfolt asztalánál, ahol csak egy nagyobb vágódeszkányi műanyag lap volt tiszta és rendezett felület. A plexilap mellett a nélkülözhetetlen szerszámok: a fekete, egyszemes műszerész nagyító, apró csavarhúzók, tégelyek parafinnal és sebbenzinnel, amiben az alkatrészeket tisztította, balján a lámpás forrasztó páka. Érdekes volt nála ez a jobb-bal kezesség: jobbal írt, de a finommechanikai műveleteket bal kézzel végezte. Szobájának jellegzetes szaga volt: a mindig jelenlevő áporodott bagószagba keveredett a húgyszag, a forrasztópáka cinje és a sebbenzin elegye, de ezt én egyáltalán nem találtam undorítónak. A másik varázsszoba a Miniszteré. Míg Öcsi bácsinál az asztal, a Miniszternél a fal vonzotta a tekintetet, mindenhol volt valami érdekes: a világ politikai térképe, a Duna halfajai óriásposzter, szabásminták, üveglap alatt papírpengők milliói és milliárdjai az 1945 előtti hiperinflációs időkből, barnított fotókon katonák, parasztasszonyok, nagyított csoportkép egyenruhás gyerekekkel, valami intézetben, nagycsalád műteremben, a sarok58
ban mángorlófa. És mindenfelé kacatok, könyvek, ládák, szerszámok, fadobozban pénzérmék szerte a világból. A Miniszternél csak a lábbal hajtós Singer varrógép és közvetlen környezete mutatott nagyobb rendezettséget. Volt elektromos gépe is, de azt állandóan szidta, alig használta. Önmagára nemigen adott, igénytelennek is mondhatnánk. Látszott rajta, hogy egyedül nehezen boldogul a ruhatárával és a háztartási munkával. Kitaposott cipőben járt, slampos volt, szinte mindig borostás, inge gyűrött és kétes tisztaságú. Állandó kelléke volt a széles, fekete hózentrógere és a ferdén fejébe csapott baktersapka, ami alól csigásan bug�gyantak ki rövidre nyírt hajának őszülő fürtjei. Alacsony termete, túlméretezett zakója, csámpássága valamint műveltsége és eredeti humora a falu félreismerhetetlen karakterévé tette. Kisbírói tisztét haláláig megtartotta. Emlékszem a rendszerváltás utáni első szabad választás után a Reform Magazin újságírója megjelent Géderlakon és a kocsmában készített vele interjút, mint az ország utolsó kisbírójával. Kire szavazott? – kérdezte a riporter. – Hát, akik röptetik azt a három nemzetiszín kangalambot! – hangzott a válasz. Öcsi bácsi szerint a Miniszternek lógott pár deszkája. Igaz, a bácsika a gügyögő gyermekeken kívül keveseket illetett pozitív kritikával. A Miniszter. 59
Öt faluval odébb is pontosan tudta mindenki, kiről van szó. Mamuskám egyébként szigorúan megtiltotta, hogy ennivaló gyanánt bármit is elfogadjak tőle. Ez bölcs tanácsnak bizonyult, mert egy évtizeddel később a Minisztert elvitte az ételmérgezés. * A kocsmában hirtelen nagy lett a csend. Mindenki néz maga elé vagy a poharába; a Miniszter a keresztrejtvényébe temetkezik. Csak a helyiség mennyezeti ventilátora kattog; olyan csálén jár, mint egy meglőtt helikopter rotorja, de azért jól keveri a dohányfüstöt. Az ajtó nyitva, a huzat meglibbenti a legyeket elvileg távol tartó retkes függöny színes szalagjait. − Nem jön ide senki. Se Arafat, se Grósz elvtárs − töri meg a csendet beletörődően Lekvár Imre. − Előbb látjuk meg a Szűzanyát a Bödd-bakodi földúton. − Hagyjuk már a Szűzanyát meg a Szentföldet! Mi szeretjük őket, ők szeretnek minket, nincs dolgunk velük. Messziről könnyű szeretni. Nekünk itt van Jaru és Csau. Dózerolják az erdélyi falvakat. Onnan ki hoz olajágat? A faszom. Vagy az se. − zárja le a beszélgetést Pityu. Hallgatnak. A társaság kissé megélénkül, amikor a kocsma 60