Így ért véget a sokat látott nyaraló, ahol rendszeresen tarokkozott a Dunára néző teraszon a pap, a kántor, az orvos és a nagyapám. Amikor Czeiner plébó utoljára járt a nyaralóban, már tudta: a kalocsai érsekség hamarosan át fogja helyezni Sükösdre, községi plébánosnak. Az asztalra borulva zokogott egész éjjel. Évtizedekkel később is sokat emlegette a régi szép időket, a langyos nyárestéket, a gázlángot, a nagy hajót, ami köszönésképp kürtölt, és reflektorával megvilágította a hajdani nyaraló teraszán kártyázó társaságot. * A költőt hidegen hagyták a földi hívságok, a legkisebb érdeklődést sem mutatta a csodahajó iránt. Sokkal mélyebben érintette őt Kati nővérem, aki ekkor már gimnazista. És nagyon szép. Ráadásul okos is. Van benne valami keleties, rajta nagyon látszik, hogy mi ázsiai félszármazékok vagyunk. Tóth Panna dédanyám néz így vissza egy megbarnult fotográfiáról, ilyen enyhén mandulavágású zöld szemekkel. Nem tudom, miért gondolom, hogy zöldek a dédanyám szemei, hiszen a fotó barnított, de valamiért biztos vagyok ebben. Felmenőim esetében az Alföldön letelepített kunok leszármazottainak génállománya részben adná magát magyarázatként. Kati is kúnfajta, enyhén mandulavágású, kékszemű 90
leány. Csípője kissé széles, a dereka vékony, a válla szép, erős, látszik rajta, hogy úszik. Jelenléte mindig élénken hatott a férfitársaságra. Az ihlettel küzdő költő a vizet nézte és a kompot, amikor megakadt a szeme a vízben bukdácsoló Katin. Messze bent úszik a sodrásban, előre-hátra bukfenceket vet a vízben. Követi a szemével. Kati észreveszi és integet a vízből. A költő feláll, és egy újsággal visszainteget. Mentős Gábris végzett már a vízállás-jelentéssel, és kisétál a part szélére. – Itt a Kati? Hun a Kati? – kémleli a vizet ő is. – Kimentjük mielőtt a rendőrök húzzák ki? – fordul Gábris a költő felé, akinek nincs ellenére a dolog. Lesétálnak a magas partról a motoros mentős ladikhoz, Gábris felfűzi a motor csigájára a zsinórt, nekifeszül, berántja; bugyog a víz, kattan a motor, amikor sebességbe teszi, ráhúzza a gázt, és kékes füstöt maguk után hagyva pöfögnek a bukfencező Kati felé. Senki jobban nem úszott Katinál a Dunán, kunsztjainak sok csodálója volt. Én is többek között, mindig szerettem volna úgy úszni, ahogyan ő, de nekem „csak” dunai iskolám volt, és a makacs kutyaúszásom nagyon lassan alakult át a rendes mellúszássá. A Duna elkényezteti az úszni tanulót, ha az 91
nem fél tőle: csak érezni kell a sodrást, ráfeküdni a vízre, a többi már csak könnyed lebegés. Az ember akkor jön rá, hogy a technikája hiányos, amikor olyan vízzel találkozik, amiben dolgozni is kell. Ez a kitétel persze nem vonatkozik az árral szembeni úszásra, a Duna átúszására pedig végképp nem, de ez a sajátos beavatási szertartás az én esetemben csak jóval később jött el. Katinak nem nagyon akarózott a ladikba mászni, csak akkor állt kötélnek, amikor már vészesen közeledett a part alatti első kősarkantyú. Azért a fedélzetről ugrott még néhány fejest. A túlpart felől, a gesztenyéstől indult az az öt fővel túlterhelt kenu is, amiben hárman eveztek a sodrásban fölfelé. Alig haladtak valamicskét. Gábrisék a segítségükre siettek, kötelet dobtak át a kenuba, amit Süni1 kapott el a hajó orrában, rögzítette az üléshez és meg is indult a konvoj a part irányába, ahol a kisebb sodrásban már könnyebb volt a fölfelé menet. Süni2 ugyancsak költő: alacsony, vékonydongájú ember, borostás, haja kócos, mint akit megcsapott az áram, hasán hanyagul megkötve kigombolt géz inge. És jóval zárkózottabb Zoltinál. Nem olyan barátságos, sőt kicsit szigorú is. Mert amíg Zolti képes volt meglátni és átérezni egy gátlásokkal küzdő ² Szarka József, paksi költő (1959-2006) 92
kamaszfiú botlásait, addig ő felháborodva kérte számon, hogyan fordulhat elő az, hogy nem ismerem versének főhősét, Quintus Horatius Flaccus-t. Zavarba jöttem a sok latin névtől, nem ismerem, mondtam. Felháborodott, hát mit tanultok ti az iskolában?, de Zolti javasolta neki, hogy meséljen olyat, ami felkeltheti egy korombéli srác érdeklődését, különben is a Horatiushoz intézett verse szerinte nem jó. Akkor némileg kiengesztelődve elmesélte, amikor először utazott vonattal Hollandiába, ahol kétszáz Gulden költőpénzéből első nap elköltött ötvenet egy indonéz kurvára, de nem volt neki jó, mert úgy érezte, mintha spenótba dugta volna a farkát, amúgy is nagyon megszédült a nagy liberalizmustól, meg a sok jó hasistól, mert addig csak zsenge hajtású dunai vadkendert szívott. Erről eszébe jutott Petrarcától a Ti szerencsés füvek című vers, amit el is szavalt. Így szólt az előadásában, a végére emlékszem: Ne lássam itt ridegnek a követ se: lángoljatok, hisz lánggal égek én is. Adjatok egy cigit! Ez az a nap volt, amikor költőből három is akadt a parton, Kuti Gyuri3 a harmadik, ő is a kenuval érke³ Kuti-Horváth György, paksi költő (1948-2010) 93
zett. Néhány évvel ugyan idősebb a másik kettőnél, de korántsem volt öreg, legfeljebb gyerekszemmel. Mert ősz volt. Magas, kissé hajlott hátú decens férfi, pedáns oldaltáskával, szürke zoknis szandálban. Csendes, szerény emberként emlékszem rá, nem rémlik, hogy maradt volna valaha éjszakára is a parton, vagy hogy okádott volna a kuglizó mögötti csalitosban. Ott ült a három költő a magas parton. Katit várták, hogy újra felbukkanjon a vízben, és kisétáljon a partra. De Kati alighogy kijött ki a vízből, újra szaladt felfelé a kompkikötőhöz egy újabb csorgásra. Hatalmas rönköt hozott a víz. Ritka alkalom, amikor a folyóparton egészséges fejeseket lehet ugrani. A hatalmas úszó rönkök kínálták ezt a lehetőséget, és Kati élt is vele: elsőként kapaszkodott fel a nyárfatörzsre. A parton az élelmesebb gyerekek is kedvet kaptak, megrohanták az uszadékot, és néhány perccel később már vagy tucatnyian ugráltak róla. Kati is ugrott: fejest, bicskát, előre- és hátraszaltót. A költők elmélyülve dohányoztak, úgy figyelték. Süni törte meg a csendet: – Emlékeztek a jelenetre a Sörgyári Capriccio-ból, amikor a két öregúr stíröli a bicikliző as�szonykát és azt mondja az egyik, hogy te tudtad, hogy a térdkalács a Szentlélek másik neve? A másik kettő nem szól egy szót se, csak alig láthatóan bólogatnak. 94
– Ilyen érzésem van – teszi hozzá Süni. Barátok. Félszavakból is értik egymást. Van köztük valami rivalizálásféle, mint az azonos szakmák gyakorlói között oly gyakran. Egy generáció, egy térből és időből, szakmájuk is egy: költők. Lírikusok. – Versenyezzünk! – javasolja Zolti. – Napnyugtáig dolgozunk, este a tűznél felolvasunk, zsűri, aki itt van. A győztes jutalma babérkoszorú szomorúfűzből fonva és három nagyfröccs. – Fűzből? Magadnál vagy? Fűzfapoéták kapnak fűzkoszorút – értetlenkedik Kuti Gyuri. – Hát a babér itt kevés. Jelképesen gondoltam, de nekem mindegy. Meg aztán nem is valószínű, hogy te kapod. Felőlem lehet a koszorú akáctövis is. Különben is: hol leszel te már akkor? A hetes komppal mész haza. Nem a koszorú a lényeg. Benne vagytok? A másik kettő Zoltira néz és biccent. Benne vannak. – Rendben – folytatja Zolti, akkor a kiírás a következőképpen szól: kötetlen versforma, kötetlen terjedelem. A vers alanya és tárgya Kati. Verseny indul! Az első kör az enyém. Mit isztok? – és meg sem várja a választ, már megy is a Kisbéka felé. A költők a versenyre különböző taktikát választanak. Kuti Gyuri a csendes szemlélődő: figyel, nézelő95
dik, kicsit hallgatózik, és mindenek felett összpontosít. Rendes jegyzetfüzete van, kis spirálos, tolla és ceruzája is, hegyezővel. Érzi, hogy ő már nem lehet Katinak az, ami valójában szeretne lenni, és amivel a másik két kollégával szemben óriási hátrányban van. Pár év ide vagy oda, ő már túl van az esélylatolgatáson. Olyan neki Kati, mint Danténak Beatrice. Süni akcióba lendülne, de meggátolja ebben zárkózásra hajlamos személyisége, s bár Kati ismeri, és nem elutasító vele, Zolti jobban bejön neki, mint a tüskés kis Süni, aki nem olyan könnyed társasági ember. Nehezen nyílik meg, kevéssé hozzáférhető, nem véletlenül kapta környezetétől ezt a nevet. Sünit most a csalódásra predesztinálják az égiek, ebben a szellemben áll neki a feladatnak. Zolti mindent visz: kérdezget, mesél, elkíséri Katit úszni, együtt csorognak a kompkikötőtől a Tehénitatóig. A nagy találkozásairól mesél, amelyek hatottak az életére, a pályájára. Illyés Gyuláról, akivel hajnalig tartó beszélgetései voltak Budapesten, a Keleti Károly utcában. Nemes Nagy Ágnesről, akinek egy balatoni nyaralás alkalmával ihletetten tűzi fel a kontyát gyerekként, és Ági néni nagyon megdicséri az ügyes fiút, megerősíti abban, hogy még sokra viheti, költő lesz belőle! És persze borozgatások a paksi szőlőhegyen Pákolitz Pista bácsival, aki paksisága mellett kicsit pécsi is, mert hosszú éveken volt a Jelenkor szerkesztőségének a tagja. 96
Hogy már óvodás korában tudta, ő bizony költő lesz, nem is lehet más. Katinak erős a humán érdeklődése, issza az irodalmi adalékot. Később együtt metszik a pulykák mellét, inas combjait, a résekbe fokhagymákat rejtenek, hústűvel zárják a nyílást. Én állogatok. A költőhöz hasonlóan én is tudom, hogy én meg állogatónak születtem, igaz, ez a felismerés csak úttörő éveimre kristályosodott ki végérvényesen. Gyorsan beesteledett. Az állogatással jól kerestem, nem volt gondom semmire. Igaz, akkor sem volt gondom semmire, ha egyáltalán nem állogattam. Sokan gurítottak, de a nagy sztárok aznap nem jöttek. Kevés volt a dobott fa, négy már soknak számított, ezért aztán a licit – Eladó a gyerek! – felkúszott néha ötven forint fölé is. A sötétedés vetett véget a kuglinak. A madarak elhalkultak. Böske néni is hazatekert. Augusztus vége felé korábban sötétedik már, és a hetes komp hazatérte után a nap lebukó félben várakozik a löszfal fölött. Feri bácsi megkérdezte a viadal részvevőit, kérnek e még valamit, aztán bezárta a Kisbékát. A költők kértek még cigarettát, kenyeret, bort és szódát. Gábris úgy tervezte, marad éjszakára is. A ladikosok, amilyen a tornatanár is, szabad emberek voltak, jöttek-mentek, úgy, ahogy és amikor csak kedvük tartotta. 97
A pulykasült már ott piroslott a tepsiben a nádfedeles durván gyalult asztallapján; Robi és elválaszthatatlan barátja, Báró már ott ültek az asztalnál, és betyárbecsületükre legyen mondva, megvártak a vacsorával mindenkit. Valahonnan előkerült még Kenec, Farek és Szándokán is, annak a kenunak az utasai, amelyiket délután vontatott be Gábris mentőladikja. A várható izgalmakra tekintettel anyámék megengedték, hogy maradjunk még pár órát, és Feri bácsi felügyeletére bíztak minket. Nem kockáztatták meg, hogy maradnak, mert Mamuska szigorú és mindig sok a tennivaló a ház körül. Öcsi bácsiról nem is beszélve. Anyám persze büszke volt a lányára, aki szép, okos és költők versengenek a kegyeiért. Feri bácsi bezárt ugyan, de késő éjszakáig tett-vett a Kisbéka körül. Nyáron kint lakott a Kisbéka kiszolgáló épületeinek egyikében. Itt tárolta a raktárkészletet, itt volt gázos sütő és pár heverő is. Falubéli rendes ember, nagyanyánk nagy tisztelője, a szülők feltétel nélkül megbíztak benne. Amikor megkérték, hogy figyeljen ránk, Feri bácsi összecsapta a bokáját, tisztelgett, és csak annyit mondott: – Megtiszteltetés a tekintetes asszony unokáira vigyázni! A költők a tűz körül ültek. Kuti Gyuri úgy tűnt, végzett a verssel és földi dolgok miatt kezdett el aggódni: mit szól majd az 98
anyukája, ha későn ér haza, aggódni fog szegény! Örülne ő már annak is, ha a mama ezúttal nem riasztaná a vízirendőrséget. A tornatanár nyugtatgatta, hogy majd lecsorognak a ladikkal, és ott teszi ki, a kikötőnél, a Hattyú utca közelében. Süni a tüzet nézte, közben egy vágódeszkára tett papírlapon jegyzetelt. Komornak tűnt, néha még ördöginek is, ahogy a tűz fénynyalábjai megvilágították az arcát és összekuszált haját. Zolti kint ült a magas parton, a nyárfájánál, háttal a tűznek, és a Dunát nézte. Kuti Gyuritól kért ő is papírlapot a spirálfüzetből. Egy kis Heine versesköteten jegyzetelt. A vers alanya és tárgya még egy csorgást tervezett, mielőtt teljesen besötétedik. Amikor visszaért, a tűzhöz állt melegedni; fehér frottírtörülközőt terített magára, és a pattogó tűzből apró kis csillagok szöktek magasba, a nyárfák sötét lombkoronájába. A látvány megadta a jelet a kezdésre. Süni törte meg a csendet, felállt, a vágódeszkára erősített papírlapot a tűz felé fordítva belekezd: Gyenge füvű mosolyon pirul a szerelem, a vágy fodra alatt csillan az élet, én is, ki megsirattam az árnyékukból kizuhant fákat, boldog dalokba öltözöm.4 4 Szarka József: Megtalált kedvesem édes nyár. A kövek énekelnek, 1998.
99
Hallgatnak. Kenec a tüzet piszkálja. Ropog. Segítek neki. Farek fát tör a térdén, de érzi, hogy hangos, abbahagyja és ő is leül. Szándokán egy pokrócon ül, kezében pulykacomb, azt marcangolja. Báró kissé távolabb elaludt és alig hallhatóan hortyog. Kati a haját szárítja, lobog a fekete haja a tűz fényében. A folyón fölfelé dohog egy tolóhajó. Amikor elhalkul, Kuti Gyuri feláll, kezében a spirálfüzet. Nem jössz, én mégis várlak. Oltáros alkonyórán magányommal megáldlak. Kelő hold színezüstje csorog a méla tájra, mintha hangod hullna rám, hangodnak hűs brokátja. Levéltoprongyban a fák, testükből vér szivárog, mint avarban dermedt csend rám telepszik hiányod.5 Gábris nagyot sóhajt, hanyatt fekszik a magas fűben, az égboltot kémleli. Láthatóan megindítja a vers, valamit felszakít benne. Ribanc az élet, mondja alig hallhatóan a csillagoknak. 5 Kuti Horváth György: Nem jössz. Bocskorénekek, 2002.
100
Zolti is feláll. Nekem valójában ő a költő. Ha egy költőt kell elképzelnem, őt látom. Kigombolt fehér ingét meglibbentik a tűz hőhullámai, jobb kezében papírlap, karja csaknem kinyújtva, enyhén homorító felsőtesttel, megemelt állal olvas: A könnyünkről álmodó kagylók – hullámok kihűlt lelkei – már végleg a holdé a lebegő parton. Kiszédül szemünkből a táj, ajkamra szivárog szélitta szád. Egyetlen sirály a sóhajod. Pillantásom újra benned porlad el.6 A költő nem ül vissza a tűzhöz, tesz pár lépést előre a magas part széléig. A Kisbéka felől, két alak közelít. Feri bácsi az egyik. Egy demizson bort hoz és borospoharakat. Csilingelnek a kezében, ahogy közeledik a magas part tisztásához. A poharakat óvatosan a nyárfatönkre teszi és tölt mindenkinek. – Költő urak, a győzteseknek, egészségetekre! Koccintunk. A sötétből előbukkan Kati is. Három kis fűzkoszorú van nála, amit egyenként a költők fejére tesz. Közben nevet. A költőknek tetszik a különleges díjátadó. 6 Oláh Zoltán: Ének, Verssortüzek, 1987.
101
A harmadik vers kéziratát egyébként megtaláltam egy évtizeddel később a spirálfüzet kitépett és kormos lapján. Zolti első kötetében jelent meg, ott volt anyám dedikált példányában, egy lepréselt virág társaságában. A költő szerette nézni a réti virágokat, sokszor mutogatta őket nekem. – Látod, Szöszi, én ilyen szépet szeretnék írni, mint ez a virág itt. Ritkán sikerül. Késő este indultunk hazafelé. A bicikliken nem volt lámpa, Feri bácsi adott kölcsön egy elemlámpát. Hűvös volt az ártéri erdő, mozogtak már a vadak is. Féltünk és fáztunk is a biciklin. Amikor hazaértünk, Mamuska még fent volt. Soha nem tudott lefeküdni, amíg nem értünk haza. Dolga meg mindig volt. Kint volt a konyhában, tettvett és minket várt. Anyámék bementek a szobába, nem akarták hallani, ami következik. – Hun vótatok?! – kérdezi Mamuska, és néz ránk nagyon szigorúan. – Kint a Dunán – mondja Kati. – Irodalmi est volt. És sok érdeklődő. – Majd adok én nektek irodalmi estet, meg tizenegykor hazajönni! Hallgatunk. – Csak az a szerencsétek, hogy az Öcsi most nincs itthon! Ha ezt most látná, kinőne a lába! Hatásszünetet tartott, majd a sparhelthoz fordulva kevert párat a rigójancsi csokoládékrémjén. 102