Lassan fordult be az udvarra a piros kockalada. Matyi bácsi sofőrsapkában a volánnál, jobbján Nena néni vigyorog, mint pina az új bugyiban, Batya bácsi a hátsó ülésen integet Brezsnyev elvtárs stílusában. A család érdeklődőbb fele a teraszon áll díszsorfalat. – Megérkezett a gemenci dámvad – kommentálja az érkezést Mari néném, ezzel megadva a látogatás alaphangját. Batya kikecmereg a hátsó ülésről, és köszönti a családot, Laudéter Jézus Krisztus! Minket a nagyszobában ér a köszöntő. Az időközben megjavíttatott óriásheverőn, Nelson admirálison ülünk és nézzük a családi matinét. Négyen vagyunk gyerekek, testvérek, unokatestvérek. Batya mindegyikünknek személyes üzenet kíséretében adja át a létező legkisebb, kereskedelmi forgalomban kapható töltött csokoládét. Akkora, mint egy gyufás skatulya, de nem a méret a lényeg, ezt megtanultam a kuglizóban, sok egyéb mellett. – Banános csoki! Szereted? Igen? Ezt hozta neked a Batya bácsi! Ezt négyszer ismétli meg egy kertvárosi cukrosbácsi modorában, de a külcsíny sem semmi, ingatja nagy, busa fejét, felszaladó ínyével olyan, mint az Eldorádó Vándorcirkusz röhögő cirkuszi paripája. A remek konyhájáról és vendégszeretetéről méltán híres Mamuska – mint minden évben – a legrémesebb bajai májas hurkát kapja, amitől a ku140
tyánk, Kóbor okádott napokig. Öcsi bácsi pedig a szokásos liter kocsisborral lesz gazdagabb. A nagymamával ellentétben ő nem nagy gurman, neki a kommersz befogadása soha nem okozott gondot. Hozzászokott a vinkóhoz. Gyerekkoromban azt gondoltam, a búcsú azért búcsú, mert valaki búcsúzik valakitől. Vagy valamitől. Ebben nem is tévedtem sokat. Abban viszont már igen, hogy én a nyárra gondoltam. Hogy a nyár búcsúzik, és azt siratjuk meg ezzel a nagyszabású vurstlival. Igaz, a László napi Búcsú június végén van, de attól az még nyugodtan lehet búcsúzási aktus. Csak utána tart még két hónapig. Addig élvezzük minden pillanatát, így sokkal könnyebb az elválás. Sokszor volt úgy, hogy Öcsi bácsi már elköszönt a presszóban, aztán maradtunk mégis zárásig. Annyi kólát ittam, hogy másnap még reggelinél is azt böfögtem fel. Akkor kezdett derengeni, hogy a búcsúnak lehet valami vallási színezete is, amikor Mamuska kötelező jelleggel előírta a misén való részvételt. Ez rám és Dundikára vonatkozott, a nagyok ügyesen kihúzták magukat. A katolikus liturgia nehezen ment, nem tudtuk mikor kell keresztet vetni, térdepelni, imádkozni, felállni. A szertartás pedig feszes, alig van idő fegyelmezni, úgyhogy jobb híján a bambuszbottal kapunk, főleg fejre (hajtsd le a fejed!) és térdhajlatra (térdepelj le!). Az éneket már nem szor141
galmazta a mama, miután kérésére amolyan főpróbaként tartottunk otthon egy kis bemutatót. Kiskamaszoknál ritkán jön be ez az énekeltetés. A mutáló nagykamaszoknál pedig egyenesen reménytelen. Mamuska szerint abban a korban, amiben mi is voltunk, éppen ideje ismerkedni a rózsafüzérrel. A kegytárgyak beszerzését anyámra és keresztanyámra bízta. Meg is kaptuk hamarosan, mégpedig Kalocsáról, állítólag érseki áldással. De ezt, az „érseki áldás” részt, mindig elröhögték. Öcsi bácsi szerint azért röhögnek úgy, ahogy, mert lopták a kegytárgyakat. Mint később kiderült, Öcsi bácsinak igaza volt, mindkettőt lopták, sőt, keresztanyám még Szűz Mária kártyákat is. De ennek titokban kellett maradnia, a jó hírére oly kényes nagymama ezt nem tudhatta meg, amúgy is nagy szívfájdalma volt, hogy egyik gyermeke sem érezte magához túl közelinek a Teremtőt, a katolikus anyaszentegyházat meg aztán végképp nem. Jó húsz évvel később, amolyan bűnbocsánati jelleggel vásároltam Rómában tíz euróért a Szent Péter Bazilika előtt egy János Pál pápa által megáldott rózsafüzért egy pakisztáni árustól. Ezt később a feleségem nagymamájának ajándékoztam, de a két csalárdul szerzett rózsafüzér azóta is a polcomon lóg. Alig vártuk, hogy vége legyen a misének; a templomból kifelé jövet láttuk, hogy a Búcsú már kinyitott, szólt az Ádzseszkó Stevie Wonder-től. 142
Mamuskának csak egyetlen kérése volt: rendesen öltözzünk fel, mert az nem lehet, hogy az ő unokái úgy nézzenek ki, mint valami jampecek, miközben a géderiek meg olyanok, mint a kis grófok. Otthon mindenki a zsúfolásig megtelt konyhában ült, kivéve Nena nénit, aki elment megmutatni a falut Matyi bácsinak, mert az már olyan kíváncsi volt a szépülő falura. Biztonság kedvéért a Ladával mentek. A többiek az élénken anekdotázó Batyát ülték körül, akinek nagyon tetszett ez a bölcs nagyapói szerepkör. Ahogy meglátott minket, még jobban megeredt a nyelve. – És mondd csak Zsuzsikám, gyeseven vagy még a kis Dénessel? – Batya bácsi, a gyerek már tízéves, akkor már nem jár a GYES! Amúgy Balázsnak hívják, de ez tényleg részletkérdés – válaszolja Zsuzsa néném, és a végén már elcsuklik a hangja. Nem mer összenézni a sógornőkkel. – Tíz?! Hát, ezt nem gondoltam volna, hát így repül az idő, obligomon kívül vagyok, isten bizony mondom! Szinte tegnap volt, hogy megszületett a kis Déneske, jól emlékszem, amikor az a tündér Irénke felhívott telefonon interturbán! – Balázs. Balázsnak hívják...a kisebbet – mondja Zsuzsa nene és a száját harapdálja. – Ja, hogy Balázs! Hát persze, a kis Balázs! De 143
hát itt is vannak, jaj, de csinosak vagytok, melyiktek a Balázs, mondd csak te vagy ugye? – kérdezi tőlem és első gondolatom az, hogy azt mondom neki, én vagyok a Balázs, de nincs bátorságom hozzá. – Én a Péter vagyok. A Mangi fia. – Ááááh a kis pufók Margitka! Olyan csúnya gyerek volt a te édesanyád, amikor megszületett, hogy egy dzsungellakó majmocskáról nevezték el, tudtad? Így lett Margitkából, Mangika! Később Mangi. Az én édes bátyám sokat mesélt ám a szüleitekről, leveleztünk is! No, nem eleget, mert gyorsan a végösszpontjára ért szegény Lacikám. Meg az a Gyurika! Annak meg akkora volt a feje, mint a rosta! Ebédnél a bablevesre mindig azt mondta, parasztnak való a pap! Melyiktek a Gyuri fia? Nehezen szabadultunk Batyától, és az egész bemutatósdinak nem volt sok értelme, mert Batya a következő évre már mindent elfelejtett és kezdődött az egész mizéria elölről. Átöltöztünk, és ha kis grófok nem is lettünk, de rövidnadrág, fehér zokni és szandál azért volt rajtunk. Egyszerű kis vurstli volt a búcsú, ringlispíllel, vándorcirkusszal, hajóhintával, amit az öreg diófák között állítottak fel a mutatványosok a régi piactéren, a templom szomszédságában. Néha a búcsúsok csapatához csapódott egy-egy vándorcirkusz is. Évente egyszer, László napján. Ünnep volt ez a falusiak szá144
mára és ünnep volt nekünk is, mert vendégek jöttek, megtöltötték a házat, Mamuska kedvére sütött-főzött, ünnepelték Öcsi bácsit, és életben tartották a nagyapa emlékét. Kisfiúként a céllövölde megunhatatlan volt, különösen az a karaván, amit hercegszántói cigányok üzemeltettek. Sok szemre jól kinéző puskájuk volt. A búcsú előtti napon megjelent Öcsi bácsinál a hercegszántói mutatványosok vezetője, Marci bácsi, egy magas, szikár cigányember. Egy karórát hozott sürgős javításra. Öcsi bácsi turkált kicsit a szerkezetben, megpiszkálta, felhúzta, az óra szépen járt, garanciát is adott rá. A céllövöldés nagyon hálás volt, kérdezte, mivel tartozik. – Öt lövést adjon mindkét gyereknek, de ne beléjük! – mondta Öcsi bácsi, és még egy kikötése volt, hadd használhassuk a céllövöldében az ő légpuskáját. Marci bácsi, ha vonakodva is, de belement. Nem voltam rossz lövő, általános iskolában pallérozódtam az MHSZ 1508-as Pintér István úttörőcsapat lövész szakkörén. Öcsi bácsi puskáját pedig jól ismertem, annyit lopkodtam, hogy az edzés nyaranta is megvolt. Egy darabig, aztán lebuktam: az ólomsörét volt a szűk keresztmetszet, nem tudtam vele leállni, és Öcsi bácsi észrevette a hiányt. Mondjuk, nem volt nehéz. Mindent be kellett vallanom Öcsi bácsi kis csudaműhelyében, még azt is, amit nem én követtem el. 145