Tuz, vér, ember Összegyúrva homok a vérrel… Juhász Ferenc: Világtuz Világunk tuzben keletkezett, földünk emberi története vérrel színezett, mondhatni legkézenfekvobb szimbolikánkban a piros szín talán a legegyértelmubb, mindannyiunk elmúlhatatlan gyermekségében legmegközelíthetobb – szinte egyezményes jelentéssel. Bizonyos, hogy az ember mögé képzelt drapéria piros, ha az iménti szimbolika jegyében fogalmazunk. Részegh Botond képi megnyilatkozásaiban az embert rendre ebben a jelképi kontextusban mutatja föl – a tuz körül melegedo kezek vagy a tragikus sorsában megtöretett ember folytonos kivérzése akárha egyazon színmezo volna. A képek alaptónusa tehát valamilyen árnyalatban ezt a színt hordozza, sot, az alaptónuson telítettebben megjelenik tuzként, vérként, megmutatkozik kapcsolatában az emberrel, amely kapcsolat nemhogy szoros, de egyenesen megszakíthatatlan. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a staffázs idorol idore elotérbe kerül: a dráma lejátszásában átveszi az ot megilleto foszerepet. Az egyik foszerepet. Mivel a másik foszerep minden esetben az emberé, aki megkerülhetetlen részese ennek a drámának. Tragikus hangoltságúak ezek a képek – akkor is, amikor a cidrizteto magány kényszeríti a tuz közelébe az átfázott kezeket, akkor meg kivált, amikor az élteto vér ömlik ki a meggyalázott emberi testbol. Holott a rajz szerint jószerivel teste sincs Részeg Botond emberének, mintha a szakadozó, olykor már-már önkényesen mozduló vonal mindössze az ur egy-egy darabkáját keretezné figurává, figura jelképpé, maradvánnyá. Semmi esetre sem úgy, mint a gyerekrajzokon, amelyeken a torzítás többnyire szimbolikusan nem releváns, inkább a fölülírhatatlan expresszió értelmében az. Persze, ez korántsem azt jelenti, hogy Részegh számára nem a kifejezés lenne elsodleges, csupán annyit, hogy o az általánost sugalmazza, a mindenkori általánost, amely képes józan kapcsolatra az osi elemmel, a tuzzel, de aki kényegénél fogva képtelen szabadulni az eredendo buntol, a vér bunétol. Ami a legérdekesebb a Részeg-jelenségben, az az, hogy noha esze ágában sincs föladni a nagyelbeszélést (lehet-e nagyobb elbeszélés az emberi sors lényegének megközelítésénél?), formai eszközei félreismerhetetlenül a posztmodern iskolázottságot mutatják: az új-figuratívitás jegyeit tanúsítják. A nyilvánvaló és szándékolt önellentmondás ha nem is föltétlenül fricska a posztmodernnek, mindenképpen továbbgondolása és posztja: zsákutca helyett új útkeresés. Eszköztelenségében, viszonylagos szukszavúságában, jelzésszeruségében is rendkívül komoly, ígéretes vállalkozás ez, amely átgondolt, letisztult formanyelvet épített föl mondandója kifejezésére, korszerusége pedig eltökélten bizonyos magyarországi és erdélyi grafikai hagyományokra alapoz markánsan egyéni hitellel, merészséggel.
Fábián László
Fire, blood, man Sand and blood kneaded together… Juhász Ferenc: Worldfire
Our world was created in fire, our earth's human history is stained with blood, and we could say that in our most obvious symbolism, the red color is maybe the most evident, the best reachable in our all never-ending childhood - baring almost a conventional meaning. It is certain that the hangings imagined behind the man are red, if we define it in the terms of the previously described symbolism. In his paintings, Részegh Botond presents the man in this symbolical context – hands heating around the fire or the constant bleeding of the man shattered in his tragic destiny, are presented as if they were of the same color palette. The basic tone of the paintings carries this red color in different forms, moreover, on the fundamental tone it appears more impregnated than fire or blood; it presents itself in his relation with the man, and this relationship is not just tight but it is unbreakable. I could even affirm that the decoration is highlighted from time to time: in playing the drama play, it overtakes its rightful main role. One of its main roles. No doubt, the other main role belongs to the man, who is an ineludible part of this drama. These paintings are tragically tuned- when the solitude constrains the frozen hands near the fire, and particularly when the vital blood pours out from the outraged human body. According to the painting, Részegh Botond's man doesn't even have a body, as if the braking, sometimes almost arbitrarily moving line, would frame some of the space's pieces into a figure, a figure symbol, into remains. The body isn't represented as in the children's drawings, in which the distortion is not relevant symbolically, but more in the meaning of the unexplainable expression. This doesn't mean that for Részeg, the expression isn't primary, but it means that he suggests the general, the all-time general, which is capable of rational relationship with the ancient element, with the fire, but which is unable to escape of the original sin, of the blood's sin. The most interesting aspect in Részegh's phenomena is that, even though he doesn't intend to give up the big narrative (is there bigger narrative than approaching the significance of man's destiny?) its formal means show his unmistakably postmodern education: they testify the marks of the new shapes. The evident and intended self-contradiction, if it isn't a flip for the postmodernism, in any case, it is the further- thinking and post- thinking of it: instead of a dead-end it is a search for a new direction. In its lack of instruments, in its relative sparing of words, in its signification, it is a highly severe and promising task, which has set up a deliberate and clear-out language form in order to express what it has to say; its modernity is based on specific Hungarian and Transylvanian graphical traditions, with
craggy unique authenticity and boldness.
László Fábián