ROST |3| 2017/18/3 Tél by Rost irodalmi lap

|3|

Irodalmi lap 2017/18/3 TĂŠl

Tartalom

Vajna Ádám

Bőhm Balázs

Van szeretőm

Portré ’44

Kazsimér Soma Eta

Véssey Miklós

Bontás; Halottszállítás

Bocsik Balázs

Ezüsting híján

Pallós Áron

A léttár-múzeum

andré ferenc

aki másnak verset ás

androidok, dadagások, tékilenc 15

Komán Attila

panaszlevél a mesélőnek

Kállay Eszter

nosztalg 19

Seres Lili Hanna

Polip 20

Ádám Gergő

Az utolsó járat

Gerlei Dávid

Csonkból kihajtani

A lábaim

Maczák Orsolya Rita Cecília

Weisz Dorka

Pege Ibolya

ZENE NÉLKÜL

Jakab Péter (Jazzékiel)

Előre megírt körlevél

Álmomban a román tengernél

Másokat szeretni

Letheon

Vajna Ádám

Van szeretőm

Minthogy tehát itt minden magános test világsarkallatot mutat, A gerjedtség kettőnek az egyre hatása: Két test egyet állít azáltal elő, S ez az egymáson kívülálló dolgok cserés hatásain fekszik. Ahol két erő egymásba hat, A gerjedtség adja ahhoz a módformát. Túl a vizen a tengörön, Rózsa teröm a kendörön. Mindön szálon kettő-három, Van szeretőm tizenhárom. Tizönhárom? Egyébiránt nem csak munkamívű változásokat támaszt az, Hanem kémiai következései is vannak. A kémiai folyamatnak pedig a vége alkotás. Például: Azért akkoron császár leánya kikönyöklött vala Palota ablakáról ő óhajtását leány hallja vala Ü termetire az Szilágyinak fölgörjedett vala.

Továbbá: Császár leánya, hazaviszlek téged, Fölgörjedett rád, leszek feleséged1. Állítunk majd elő, Egyet ketten, drága, De máma, még máma, máma. A kémiában tehát nincs bocsánat.

férjed 4

Bőhm Balázs

Portré ’44

A feketezubbonyosok németül beszéltek. Három napja, hogy Pesten nincsenek bombatámadások. Három napja a csendnek, az álnyugalomnak, és három napja annak, hogy az emberek még mindig nem mernek kilépni az utcára. Mert az emberek mostanság félnek az utcától, félnek a kinti világtól. Félnek attól, hogy hirtelen a hangszórók elkezdenek vészriadót fújni, hogy jönnek a repülőgépek, a menekülők pedig képtelenek lesznek újra biztonságba kerülni, mert nem engedik be őket társaik, kizárják, a külvilágba zárják ki őket társaik, és akkor vége. Négy napja annak, hogy bombatalálat érte a háztömböt. Az ablaküveg apró szilánkokkal robbant be a hálószobába. A lökéshullám a padlóra vágott. Azóta fekszem itt. A két német megállt az ajtóban és a szobát figyelte. Először az ágyat nézték hosszan. Majd elkezdtek beszélni valamiről, és onnantól le sem vették rólam a szemüket. Végül mind a ketten odasétáltak hozzám. Két kézzel nyúltak alám, és megindultak velem az ajtó irányába. A lakás fel volt dúlva. A kárpitokat feltépték, a szekrényeket kipakolták. Mindent a földre dobáltak. Egy élet munkája és emlékei hevertek a nappali hajópadlóján. A háztömb folyosója pedig zsúfolásig volt katonákkal. A lakásokból hordták ki az értékeket, majd az utcára indultak velük. Lábasokat és szennyeskosarakat tömtek tele ékszerekkel, arannyal, ezüsttel és bundákkal. Festményeket, csillárokat és faliórákat adogattak kézről-kézre, a lépcsőfordulóban megálltak, gondolkoztak, mert nem akartak megsérteni egyetlen tárgyat sem. Mintha csak egy költözködés lett volna ez. Mintha az övék lett volna mindig is ez, úgy tárgyalták meg a folyamatot, úgy vitelezték ki, hogy milyen irányba és hogyan forduljanak vele. Néhány katona bujdosókra talált. Levitték őket a háztömb belső udvarára, ott kihallgatták mindet, papírokat kértek tőlük, levetkőztették 5

őket, ezen jól szórakoztak, németül beszéltek hozzájuk, jüdisch?, kérdezték, azok az emberek pedig nem tudtak németül, csak egy, az is annyit, hogy párttag, ennyit mondott, és egyből homlokon lőtték. A többi embert már meg sem hallgatták. A lépcsőfordulóban egy állóórát vitt le két fiatal katona. Mögöttük álltunk meg, engem nekitámasztottak a falnak, és vártak. Egy idősebb férfi jött fel velünk szemben, és amikor meglátott minket, megállt. Az egyikükhöz odalépett, szóba elegyedett vele. Remegő ujjával rám mutatott. Ő is feketezubbonyos volt, neki azonban több hímzett jelzés volt a mellkasán. Alaposan megnézett engem. Kissé lehajolt hozzám, majd tovább folytatta a beszélgetést. Már csak egy nő állt az udvar közepén, a kislányával maga mellett. Az egyik férfi fellendítette egy pillanatra a kezét, majd megszokottan visszadobta maga mellé hanyag mozdulattal. A nő magyarul ordította nekik, szemét disznók. A lépcsőfordulóban két dörrenés visszhangzott. Végül az idősebb férfi otthagyott minket, és sétált tovább a lépcsőn. A tölgyfakapun át vittek ki az utcára. Megálltunk három parkoló teherautó mellett. Leraktak a háztömb falához. Az utcán szinte csak katonákat lehetett látni. Kissé távolabb volt a bombatalálat helyszíne. Benne lobogó tűz. Egy középkorú férfi dobálta tele dolgokkal. Ő rajta nem volt egyenruha, mezítláb volt, csúszott a havas macskakövön, a lábfeje lila volt, az ajka remegett, mintha állandóan beszélt volna, vagy mintha állandóan beszélni akart volna, közben mégis szótlanul csinálta dolgát, a tüzet tartotta életben, dobálta a tűzre a szemetet. Könyveket, széttört bútorokat, festményeket, papírokat és halott embereket nyelt el az a tűz, mind elveszett a lángok között, csak körvonalak látszódtak a végére. Odafentről pedig érkezett a többi szemét, a többi dolog, ami a hóval együtt ért le a földre. A szoba ablakát néztem, ahol megtaláltak, aminek az üvege négy nappal ezelőtt betört. Néztem, hogy dobják ki a matracot, majd a matracra egy hullát. Fehér ruhájában zuhant le a földre Horváth Lajosné, a háztömb egykori képviselője. Mellettem találtak rá az ágyában. Holtan. A fiatal katonák sorban hozták ki odabentről a halottakat. Minden test a tűzben végezte. Volt, amelyiket egyedül kellett bedobnia a mezítlábas 6

férfinak, a tűzrakónak, másokat pedig a katonák hajítottak be. Nem foglalkoztak vele, hogy kik lehettek, nem számított már, hogy kik voltak egykor és honnan jöttek. Halottak voltak. És mikorra már minden az utcára került, és odabentről már minden lényegeset kihoztak, akkor újra elém lépett az idősebb egyenruhás férfi. A feketezubbonyos, aki németül beszélt. Belenézett a szemembe, majd egy fiatalabb katonának szólt. Az elráncigálta a tűzrakót az egyik szemétkupac mellől, és megállította előttem. Mind a ketten engem néztek. A férfi a tűzrakóhoz szólt, Was sagt der Maler dazu?, mit gondol a festő?, kérdezte tőle, majd újra rám tekintett. A tűzrakó nem szólalt meg. Rászólt végül magyarul, válaszolj!, amire annyit felelt a férfi, ez egy egyszerű olajfestékkel készült portré; csak a kerete értékes. A zubbonyos odalépett hozzám. Megkaparta a vásznat. Éreztem, ahogy az arcomhoz ér. Majd a keretet simított végig ujjaival. Végül ellépett tőlem. Újra németül szólt a tűzrakóhoz. A mezítlábas férfi lehajolt hozzám, leszedte az aranykeretet, és megindult velem a tűz irányába. Pillanatokkal később egy lövést hallottam. A test mellém zuhant. A tűzbe. Majd a három teherautó elindult lassan az utcán.

Kazsimér Soma

Eta

Etáról eddig nem mesélt nem illett a képbe pedig szerették csak a hosszú fehér parasztház volt benne ő a testvéreivel az anyuka aki öntözőrendszert készített a paprikáknak az ágyásokba húzott mély árkok a tormaföld a kútba leengedett palackok gyerekjáték az udvaron sátorként használt katonai zubbony az állomás bal kéz felől Monóék jobbról sztaniolba csomagolt cukormasszás szaloncukrok az asztal mellett elvágódó apuka aki aztán később ugyan jobban lett és mire hazaért a szanatóriumból kis konyhakert várta az addigi poros udvar helyén aztán jött Eta vagyis nem jött végig ott volt csak őt eddig nem mesélte el 8

a temetés után nem volt kérdés hogy a család magához veszi hazafelé már vele jöttek aztán gondoskodtak is róla annak módja szerint a nagykonyhában volt a helye széles vaságy pokróc párna azt mondták mikor az anyjával menekült akkor ütötte meg a fejét a pajta omlott össze ők meg a szénában bújtak aztán eltűnt nem találták a padláson se ahova pedig sokat járt a gerendákat nézni sötétedett amikor jött a hír hogy megvan a kútban onnan húzta fel a kántor meg Géza a sírkertfelvigyázó hogy direkt volt-e vagy csak szerencsétlenség másnap sem derült ki a szülei mellé tették

Véssey Miklós

Bontás

A homloktól induljon a kés. Végig az orrnyergen, az állon, a mellbimbók között. Kibújni belőle. A szerveket egy zsákba. A májat külön, a szívet még védi a bordarács. Nagyság szerint kupacokba pakolni az izmokat, koccanni a betonon. Hagyni, hogy talicskára dobálják a gerincet, a koponyát, a combot. Várni, míg csak a lüktetés marad. Lüktetni tovább.

Halottszállítás Ernyedt a pupilla, tág, mint szülés után a méh. A guruló hordággyal kikerülnek egy babakocsit, az ösvényen szél fúj végig. Elkékül az ég, a bőr. Ágyhoz kötözött betegek, vergődnek a fák. 10

Bocsik Balázs

Ezüsting híján

Felálltak a kárókatonák a határba, nincs bennük jóindulat, szánalom. Ezüstinget öltöttek: harci díszek, tollak feszülnek egymáson tükörképek szilárdságával. Minden tó, mikor láppá válik, van egy pillanat, amikor a kárókatonák a partról kifürkészik az utolsó halat, megvívnak érte becsülettel, és aljasul tovább állnak. És így, ha a városok táborrá, karanténná, majd elemi szénné lesznek, lesz egy pillanat, – ezüsting híján szakadt szürkeségben – dagadtnyakú, árva lányok boncolnak egy madártetemet.

Pallós Áron

A léttár-múzeum

Üdvözöllek kedves Látogatóm! Tapintatosan lesed nyakamban csüngő névjegykártyámat. Hadd könyveljem el mindezt egyfajta bemutatkozásként. Mai találkozásunk igazán különleges. Sejtelmeid beigazolódni látszanak: valóban egy kiállítás megtekintésére invitállak. Ennek értelméről később essék majd szó! Szívesen vezetlek – a főbejárat irányába legyél szíves! – és csupán figyelmedet kérem cserébe. Máris elkalandozni látszol és… Bocsáss meg! Valóban szemrevaló a tárlatnak otthont adó épület. Gömbölydeden áll, és a kék- zöld díszei minden látogatójában egyazon asszociációt ébresztenek. Zöldesebb ékességein a viaszból megalkotott emberek és épületek kitüremkedése is csak a homlokzat műanyag feliratát magyarázza: Léttár Múzeum. Kezdésképpen az előtérbe érkezünk meg. Itt máris egy fali ábra magyarázza számodra e különös tárlat szerkezetét. Három szinten keresztül kísérlek majd az elkövetkezőkben. Ennek megfelelően a világ három, különböző arculatát leszek hivatott bemutatni. Az élet és az ember megannyi tónusa mutatkozik majd meg általuk… Elsőként tekintsd meg, Látogatóm a földszinti etióp szobát! Ne aggódj, kiállított darab számodra az első-forma lét, és a szobában morzsányi térfogat sem vagy. A fekete-világban, sok helyen a természet szabta és igazította az emberek szellemét és jó pár tulajdonságát. Főként azon társainkra gondolok, kiket csupán a létige kötelez. Itt az idő, néhol alig temet világokat a századokon át: a tikkasztó hőségben egyszer elpárolgott egy kortynyi dialektika… Erre utal a terem mottója is: „Az örök élet múló emberei.” Isten, vagy istenek, termések és gumók vívnak meg itt a vékony emberek gondolataiért. A fölösleges életet jelentő táplálék elérésében, hátszélként segíti őket a halál fuvallata. Alig vetette itt meg lábát a tulajdon istene, csak vallások és idilli természeti urak. Tán nem is nekik járna áldozat, hanem 12

az embernek tőlük, amiért mégis itt marad… Bármennyire is szeretnél, itt nem segíthetsz. Látod a dzsibuti kikötő élethű mását? Szálljunk hajóra meglelni a következő arcot! A lift lesz most segítségünkre. Üvegfalán egy különös mondatot olvashatsz: „A világnak a világról a világért.” Valóban néhány másodpercig tartott az út, hiszen egy szintet emelkedtünk csupán. Ennek oka van, ugyanis az alávaló zsarnokság jellemzi következő állomásunkat. Ne ijedj meg! Etiópiához hasonlóan itt sem létezel. Elérkeztünk hát a kubai szobába, ahol egy despota úr emeli magát társai fölé. A kiszolgáltatott élet idővel itt olyan természetessé válik, mint a levegő. A karibi szigetet e bizarr úr fényképei díszítik. Forradalmak gyengítik olykor, a zsarnokság mégsem rest újjáépíteni önmagát. Látom, bezártnak érzed magad. Üdülni vágynál, az éghajlatot mégis elcsúfítja az eszme. Egy zsarnok boldogsága feljebb való országnyi embersokaság érzéseinél. Hozzáhasonlók akadnak majd mindig a földön, ámokfutásuknak sok ártatlan élet esik majd áldozatául. A terem mottóját megint csak érdemes volna elolvasnod: „Egy cseppnyi ember tengernyi ártalma.” Ahogy mondtam, kiállított darab számodra a második-forma lét is, és a szobában morzsányi térfogat sem vagy. Bármennyire is szeretnél, itt sem segíthetsz. A vitrin üvegén túl találod a José Marti repülőtér modelljét. Tarts hát velem meglelni a következő arcot! Ismét beszállunk a liftbe. Üvegén át nyugodtan lefényképezheted a múzeum tág csarnokát, és érezheted, amint a gömbölyű való által szűkül a tér emelkedésünk során. Eközben elárulom, hogy immár a világ általad ismertebb fokára hágunk. Bizony, megérkeztünk a tárlat legfelső szintjére. Látom, megkönnyebbültél az európai szoba láttán. Szerencsés vagy, amiért pont ez az általad ismert árnyalat. Nem éppen megszokott egy kiállítás, melyen önmagunkat is megcsodáljuk, ám bizony, kell ide a harmadik- forma lét is. Szívesen érezné bárki az itteni miliőt, és lenne hús-vér térfogat. Századok munkájába telt békét teremteni, majd újjágyúrni a semmivé lett testvériséget. Nem tűnsz valami kíváncsinak, elvégre jól ismered Európát. Pusztán a terem mottója nem fogalmazódott meg Benned soha: „Az igazság keserűsége az édes 13

igazságtalanság.” Testi és szellemi javakban sem szenvedsz hiányt. A gépek rabja vagy csupán, mégis szeretettel gondolsz befolyásukra. Jól mondom? Zseniális immáron a lüktető csúcs-világ, és mégsem emlékszik a tömeg a percre, amikor urnához sodorták megválasztani az új Istent. Létezésünk csúcsteljesítménye az európai terem. Összemberi műremek egy kellemes éghajlat áldása alatt. A drága ruhákba öltöztetett viaszszobor akár Te magad is lehetnél. Mint látod, valóban hazaérkeztél. Azonban a tárlat még nem ért véget, kedves Látogatóm. Mit gondolsz, mi célból e háromarcú, dokumentált lét? Épp most készülök beteljesíteni látogatásod célját. Kövesd az irányfényt! Végső állomásunk egy színházteremhez hasonlatos. Magadfajta emberek garmadáját találod itt. Ülj le szépen közéjük – elnézést, szabad? – és légy figyelmes a létezés nagy drámájára! A színházi deszkákra egy sín vezet fel. Sőt mi több: hálót vet szerte. E bizarr vágányon az alsó szintek viaszszobrai érkeznek, és töltik a teret fulladásig. A színes bőrű, csontos testek és a szabadultak is jönnek, és egyre csak jönnek… Mi a gond? Beszorult a lábad? Valóban elvezet odáig a sínpár. A helyedre és életedre vágynak. Itt sajnos mindenki hús-vér térfogat. Könnyeiddel küszködve nézed őket – minden bizonnyal szívesen segítenél – és önmagad is. Mindeközben jobbra és balra dülöngélve keresed a végső mottót: „Cserbenhagyás az áldozatiság, vagy éppen áldozatiság a cserbenhagyás helyett.” Úgy ám! Vendégeink könyvét a pénztár mellett jobb felől… Csak legyintésre méltatsz engem, kedves Látogatóm? Sietve baktatsz le a parkoló felé. Tárlatom óvatos üzenete sem érdekel? – üvöltöm utánad. Állj meg egy szóra! Cselekedeteidről ismerszik meg a szíved és tudod… Csakis őt lehetsz képes egy napon átmenteni egy szebb s jobb világba, – a kirakat még vonzza tekinteted – és bizony, nem árulnak lelkeket az ajándékboltban.

andré ferenc

aki másnak verset ás

androidok, dadagások, tékilenc 11. vajon mikortól bassza seggbe nagy masszív pelyhekben, hogy boldog ne legyen senkinek. nem alszom el a vonat mellett. a bakancs ha új, se nagy. kezében van, kifogástalan állapotú. használt ruha kis csoportnak. őskori emberi település nyílik a teraszról. ne haragudj, de a tehén termelt ki. bálnatetem vagy. 12. oltásokról kérdez. hogy mit várnál, kisgép, alkatrész, moszatok. fél órája érkeztünk vissza. a dupla szoba sarkában is tovább maradnátok. a legfrissebb narancs vagy. péntek délután már csak iszunk. kabátod lila homály fedte gogol. holt tengeri iszap a szappanadagoló alján. oldd magad fölé, de ami ennél jobb lehetne, visszahullik a színház előtt.

13. lövöldözés várpalotán, hogy legyen kiindulási lehetőségetek. a logisztikai asszisztens a halálba ugrott. holttestet találtak egy vastag retorikai szakirodalmon. kifestő játékok gyerekeknek. évike űrhajózik, hogy legyen átláthatóbb a rendszer. már csak egy haverom fotózta le. az óvoda felújítás folyamatosan figyeli, hogy ő mit javasol. szívében nem található zöld jelzés

Komán Attila

panaszlevél a mesélőnek

esténként az utolsó cigi előtt elmondasz egy mesét nekem és a mesében egy nyughatatlan tudat vándorol a kontinens peremén és amikor görnyedten olvad egybe egy kilométerkővel akkor leakasztja a tarisznyáját és a sok egymásba furakodó tolongó mondat közül random előhúz egy mesét amelyik kígyózva terül fel az égre és már meg is vannak a csillagok és köztük az űr aztán a vándor mindig folytatja a menetelést de miért nem marad veszteg már egyszer miért lesz mindig így vége a mesének: vég nélkül vége mikor fogod elmondani azt a mesét amelyiknek van vége amelyikben a vándortudat meg a sok királyfi nem végigbábozza az életét hogy ujjongva tapsolhassunk a végén az a mese érdekelne amelyikben nem ugyanaz az igazságérzet hever kidőlten az összes szereplő útjának a szélén mint egy óriás karimájú fekete kalapos cigány és nem az ő horkolása lesz a szereplők hangos GPS-e mindegy nem lehet felkölteni nem lehet elmozdítani nem lehet elkussoltatni sem leborotválni sem kicserélni de mikor mondod el a sztoriját a garázsok mélyén saját bujdosásuktól megszeppent karácsonyfáknak és az utolsó vacsora átírhatatlan forgatókönyvét tényleg ez lenne a feladatod hogy szépet látó szemüveget adj át de mikor fogod elkezdeni azt a mesét hogy 17

,,a maga rendje s ideje szerint” – ezzel hárítasz mint egy régi ventilátor mi lenne ha a legközelebb már az első alkalommal végtelen egyenesek helyett véges szakaszokról mesélnél melyeket megtoldhatsz újabbakkal hogy egy másik csillagképet fessél és hagynád hogy a gyerek ne veremként hanem hídként illeszthesse be a pontot és a halált mindig sejtve vérmesen tudja szem elől téveszteni azt és máris Tarzanként lendül a felhőkarcolók közti kábeleken és nem harsog nem kiált nem aggodalmaskodik mert fehéren feketén borítékolná az egyetlen be- és kiindulópontot hogy a születéshez képest a magzatvíz ugyanaz mint a halához képest a perfúzió

Kállay Eszter

nosztalg

a kelet-párizsi uszodákban ebédidőben két euróért lehet úszni. ebben a városban semmire nincs pénzem, beleszédülök az úszás gondolatába. alábukom, a fülembe folyik a víz. az iskolában nem mondták. a medence melletti nyugágyon, hosszú ősz haja van, szemüveges, szemrehányó. első hossz. úgy úszom, mint egy nyugdíjas, kiemelem a fejem. nekünk azt mondták, hogy két ember halt meg, nem kétszázat levegő, lőttek bele a szajnába. csillogó víz, kék-fehér négyzetek, a fürdőruhám felszívja magát, második hossz. negyven évig erről szó sem volt. belekortyol a teába, igazít a szemüvegén, minden harmadik szótagot elharapja. alig értem, nem merek megállni. a hallgatás felét éltem le eddig, harmadik hossz. most az algériaiak tanítják úszni a gyerekeinket. belenéz a csészébe, az ujjaim a medence peremén. a gyerekek élethosszánál többet úsztam. levegő, mit keresek ebben a városban.

Seres Lili Hanna

Polip

Ki ne gondolt volna már arra, hogy a Lánchídról egy polip ölelésében leugorjon? Ki ne gondolt volna a derekára fonódó csápokra, a síkos tapadókorongokra, ki ne képzelte volna el azt a nyálkás simítgatást, amit a testén érez, azt a bódultságot, amivel a hídon áll? És ki ne látta volna a szemet, a polip szemét, ahogy utoljára az ugrás előtt ránk néz, feketeség, domború űr, amiben saját elesett alakunk reszket, egy végső kérdőjel, egy végső biztatás, mielőtt vértelen lábunk elrugaszkodik?

Ádám Gergő Az utolsó járat

Péter elnyomta a cigit. A vége általában csak kapar, és ott már úgysincs semmi. A dealere mindig így tekeri, az utolsó centi tiszta dohány. De ez… Fú, bakker!, köhögte a szavakat. Egészen az utolsó milliméterig olyan volt, mintha krémet szívna, közben pedig lángolt a tüdeje. Már a felénél majdnem összecsuklott. És milyen telt füstje volt… Péter előre kérte a srácot, hogy olyan cuccot adjon, amilyet még nem próbált, mert jönnek az ünnepek, és rohadt szarul érzi magát. A dealer tudni akarta, hogy miért, de Péter csak elhúzta a száját, és legyintett. Amikor megkapta a spanglit, és megkérdezte, hogy pontosan milyen anyag van benne, azt a választ kapta, hogy „pácolt”. Aztán a srác elvigyorodott, elővett egy zacskót, azt mondta, hogy abban a szokásos normál tíz gé van, az asztalra dobta, és lelépett. Korábban ilyen sem volt még. Néhány slukk nélkül le nem lehetett vakarni. Most, hogy Péter végzett a cigivel, vett egy nagy levegőt, és máris jobban érezte magát. Aztán felkapta a kabátját, a fejére húzta a sapkát, és elment sétálni. December második fele volt. Éjjel kemény fagyok, nappal vacogós pluszok jártak. Hó alig esett, de legalább minden utcában akadt pár ház, ami tele volt aggatva színes égősorokkal. Ha fogcsikorgatva is, de összejött a karácsonyi hangulat. Néhol Télapófigurák és rénszarvasok álltak az udvaron vagy az erkélyen. Péter egy rózsadombi villánál még szánt is látott a tetőn. Este kilenc körül indult. A „pácolt” fű hatása fokozatosan erősödött, minden méter után még egy kicsit. A lábak lettek a másodpercmutatók, amik csoszogva ketyegtek, és amik alatt egyre puhábbnak tűnt a járda. A második kerületben sétálgatott, és fogalma sem volt róla, mennyire szét van csúszva. Karácsonyi ajándékötleteken törte a fejét, ezért a külvilágból nem sokat fogott fel. Szinte mindenkinek bevásárolt már. Csak a legjobb barátjának, Gábornak nem tudta, mit vegyen. 21

Sóhajtott egy nagyot. A lehelete meleg vattafelhő volt. Kedve lett volna utána harapni. Csak ekkor vette észre, mennyire fázik a keze. Az undok sárga fénybe tartotta, és ahogy nézegette, egyszer élénkvörösnek, egyszer normális bőrszínűnek tűnt. Kicsit meg is rémült, ezért inkább zsebre dugta a kezét, hogy ne is lássa, aztán félre akart rúgni egy követ, amiről rögtön kiderül, hogy friss kutyaszar. Bassza meg, sziszegte. Kábán nézte a cipője orrát egy darabig, aztán belenyomta egy hókupacba, megmozgatta benne, hátha, és tovább sétált. Mire a következő kanyart bevette, már el is felejtette az előbbi incidenst. Most csak az ajándékok foglalkoztatták. Pár évvel ezelőtt még sokkal kön�nyebb volt, gondolta. Négy éve egy testszőrnyírót vett. Eredetileg orrszőrnyírót akart, mert Gábor két-háromhetente egy ollóval bénázott a tükör előtt, de a komplett szett kevésbé volt kínos. Boldog karácsonyt! Nahát, egy orrszőrnyíró! Nem, ez gáz lett volna, futott át az agyán, de el is mosolyodott. Hozzál már egy zsepit!, szólt ki eleinte Gábor, és amikor Péter odament, Gábor vérző orral görnyedt a csap fölött. Balfasz, mondta mindig Péter. Közben könnyezve röhögött, de már bontotta a százas csomagot. Aztán három éve egy új hátizsák volt a nagy meglepetés, mert az előző már tele volt szakadásokkal, és Gábor folyton elhagyott ezt-azt. Péter számtalanszor vágta már Gábor fejéhez, hogy a táskáján olyan könnyű új lyukat találni, mint az Illatos úton. Ez a szöveg akkor vált igazán viccessé, amikor randi előtt egyszer egy egész doboz koton esett ki belőle Péternél, de ezt Gábor csak a nő lakásán vette észre. Ettől függetlenül lefeküdtek, csak aztán a lánynak sehogy sem akart megjönni, úgyhogy Gábort az idegbaj kerülgette. Megfogadta, hogy végre vesz egy új hátizsákot, de amikor mégis megjött a lánynak, az egész táskaügy elfelejtődött Gábor részéről. Tavalyelőtt az a bong is jó ötlet volt. A régit már fél éve repedten használták, és folyton szivárgott belőle a víz. Tíz perc után már tök üres volt, és mindig betépve kellett takarítaniuk maguk után, közben meg azon röhögtek, hogy vizes a zoknijuk. Amikor elmúlt a fű hatása, akkor pedig azon szakadtak, hogy betépve ilyenen képesek flesselni. Tavaly pedig… 22

Péter megállt. Nem jutott eszébe, mit vett Gábornak tavaly. Körbenézett. A Hűvösvölgyi Gasztroszínháznál volt. Embert csak egyet látott, szemben, a színház kapujában. Majd a semmiből előtűnt még egy, és az is a bejárat felé haladt, ahol… Péter nem akart hinni a szemének. Gábor állt a kapuban, de még nem vette észre őt. Péter elvigyorodott. Ezzel a hülyével is csak ilyen random helyen futhatok össze, gondolta, és elérzékenyült. Baszki, csak nem fogok bőgni?, próbálta pislogással szétkenni a könnyeit. Mi a franc van velem? Megtörölte az orrát, és már oda akart kiáltani, amikor a másik alak Gáborhoz lépett, és elkezdtek valamiről beszélni. Péter közben elindult feléjük, de a harmadik lépés után az idegen előrántott egy kést. Egyetlen gyors mozdulattal döfte hasba Gábort, aki a gyomrához kapott, és fenékre esett. Közben Gábor kabátja után kapott, és a zsebeit túrta. Péter fejéből kiszaladt a vér. Eltátotta a száját, és nyögött egyet, mintha neki is fájna a szúrás. Aztán a késes alak megtalálta a tárcát, és elfutott. Gábor hanyatt dőlt, mire Péter végre összeszedte magát, és a kapuhoz futott. – Gabi! Péter remegő kézzel Gábor hóna alá nyúlt, és ülő helyzetbe húzta a kerítés tövében. – Gabikám! Mondj már valamit, a jó ég áldjon meg! Péter hisztérikusan magas hangon beszélt. Az eszébe sem jutott, hogy felhívja a mentőket. Ehelyett könnyes szemmel Gábor mellett guggolva kapkodta a fejét jobbra-balra, hátha valahol meglát valamit, ami a segítségére lehet. De nem volt ott más, csak egy üres villamos. Péter lassan felegyenesedett, aztán a barátjára pillantott. Háttal fordította Gábort a megállónak, és a ruhájánál fogva rángatta arra. – Micsinász? – motyogta kábán Gábor, aki addigra olyan dermedt lett, mint egy darab fa. – Kórházba viszlek – szűrte a fogai közül Péter, és már a villamos elé is ért. Onnan továbbhúzta barátját az első ajtóig, majd lépcsőről lépcsőre felküzdötte az utastérbe. Székre már nem volt ereje felrángatni. Lihegve kapaszkodott az egyik korlátba, gyorsan körbenézett, de továbbra sem volt 23

senki a villamoson, ezért a vezetőfülke felé fordult. Az ajtó résnyire nyitva volt. Péter odalépett és kitárta. A gombok és karok félhomályba húzódtak, ám valahonnan mintha aranyszín fény ömlött volna be Péter arcába. Gondolkodás nélkül elfordította az egyetlen kulcsot, majd az egyik kart kissé előrenyomta. Erre a villamos lassan elindult. – Hé! – kiáltotta kintről valaki. Péter kilesett a fülkéből. A vezető futott az első ajtó felé. Menet közben elpöccintette a félig szívott cigarettát, és már épp fellépett volna az első lépcsőre, amikor Péter elé ugrott, és úgy arcon rúgta, hogy a BKV-s ájultan terült el a földön, X alakban. A villamos eközben lassan kigördült a megállóból. Amikor Péter elvesztette szem elől az kidőlt sofőrt, visszalépett a fülkébe. Megfogta a kart, amivel mozgásba hozta a járművet, és teljesen előre nyomta. Erre a villamos száguldásba kezdett. Gábor motyogott valamit az utastérből. – Mi? – Össze… – Mi? Nem hallom! – Összecsináltam magam. A Heinrich utca előtti kanyarban már akkora sebességgel robogtak, hogy a villamossínek fülsüketítő sikoltásba kezdtek, majd a jármű enyhén megbillent. Péter szikraesőt is látott oldalról, miközben kapaszkodót keresett, ahelyett, hogy visszavett volna a tempóból. Ijedtében csak egy sikkantásra futotta, amit aztán szóvá formált: – ÁJJJÍÍÍZMEEEG! A kanyar végén a villamos a helyére zöttyent, és ment tovább a következő ív felé. Péter két kézzel kapott a kar után, és a felére vette a sebességet. A szíve a fülében dobogott, és nem tudta eldönteni, hogy ők értek-e ki a kanyarból, vagy a sínek egyenesedtek ki. Ahogy lelassultak, orrfacsaró bűz rontott be a fülkébe. Az ürüléken és a savanykás borszagon túl valami más is érződött, ezért Gábor ismét teljesen előre nyomta a kart. A becsapó huzat így magával ragadta a szag egy részét, de éppen az, amitől Péter a legjobban rettegett, nem tágított. 24

A Heinrich István utcánál két kapucnis férfi várakozott zsebre tett kézzel. Péter látta, ahogy a távolból őt figyelik, aztán tanácstalanul összenéznek. Vállat vontak, és két lépést hátráltak. A következő megállóig a jármű visszatornázta magát a végsebességéig. A levegő kitisztult. Péter kezdett megnyugodni az egyenes szakaszon. Végre csend volt. Embereket sem látott a Vadaskerti utcáig. De ez mindegy is, úgysem áll meg, gondolta. Aztán eljutott a Zuhatag sorig. Látott egy rendőrautót és egy emelkedőn álló alakot bevásárlókocsival. A rendőr intett a furcsa férfinak, mire az elengedte a kocsiját, és elindult az autó felé. A bevásárlókocsi enyhe ívet véve közelített a sínpár felé, és éppen mielőtt Péterék odaértek, megállt a sínen. Péternek esze ágában nem volt lassítani. Az ütközés előtti pillanatban egyszerűen lekushadt a fülkében. Attól félt, hogy beszakadnak az üvegek, esetleg ki is siklanak. Óriási csattanás hallatszott, és mintha csak a villamos tüsszentett volna, kartonok és összenyomott sörösdobozok röppentek szét az orr felől. Az ablaktörlőn egy Kőbányai doboza akadt fenn. Péter felállt, és az arcát a jéghideg ablaknak nyomva kinézett a jármű elejére, de nem látott sérülést. Mikor a visszapillantóba nézett, még ott pörgött a távolban az üresen maradt bevásárlókocsi. Mögötte kéken villogott a rendőrautó, bömbölő szirénákkal. A járőr pár másodperc alatt beérte a villamost, ám utána lassítania kellett, mert azon túl, hogy követte, egyebet nem tudott tenni. Közben a hangosbemondón keresztül ordította, hogy azonnal álljanak meg. A hatvanegyes villamos tovább robogott a Szent János Kórház felé. Mikor pár perccel később odaértek, Péter nem lassított. Egyszerűen hátrarántotta a kart, aztán nekicsapódott az ablaknak. Beverte a fejét és a karját, de nem esett komoly baja. Fel sem fogta a fájdalmat. Alig húsz méter után a villamos megállt. Péter kirontott a fülkéből, a bűzlő test után nyúlt, és vonszolni kezdte a kórház felé. A rendőr éppen akkor csapta be maga mögött a járőrkocsi ajtaját, és már kapott is a pisztolya után. 25

– Álljon meg! Nem hallja? Azt mondtam, álljon meg! Péter nem felelt, csak húzta Gábort az ajtók felé. Az orrából nem tágított az a förtelmes egyveleg, amiből már nem tudta kizárni a halálszagot. Végül muszáj volt elengednie a testet, mert eluralkodott rajta a hányinger. Oldalra zuhant a fagyos betonon, és habos nyálat öklendezett fel. – Maradjon ott! Ne mozduljon! Péter elmosódottan látta csak a rendőrt, ahogy egyik kezével pisztolyt szegez rá, a másikkal pedig az övéről csatolja le a bilincset. Feltámadt benne a harag. Nem, gondolta, nem, bassza meg, nem azért jöttem idáig, hogy a kurva kapuban állítsanak meg! A kórház felé nézett. Két ápoló lassan közeledett feléjük. – Ide! Péter visszakúszott Gáborhoz. – Ide! Siessenek már! – intett nekik, és Gáborra nézett. Meglepettségében elakadt a szava, és nyitva felejtette a száját. Az arc nem Gábor arca volt. Egy szakállas, koszos öregember nézett el mellette üveges tekintettel. A rendőr végre odalépett, elkapta Péter egyik karját, hátrafeszítette, és rátette a bilincset. A szag, a hideg levegő és a karjába hasító fájdalom észhez térítette Pétert. Úgy érezte, valamit megfogtak, és egészben kiemeltek belőle. Kurva nagy, visszhangzó űr maradt csak a helyén, mert Gábort tavaly karácsony előtt késelték halálra a Hűvösvölgyi Gasztroszínház kapujában.

Gerlei Dávid

Csonkból kihajtani

Már túl hosszú a szakállam ahhoz, hogy szúrja a bőrödet. Neked ma még pont elég tüskés a lábad, bár jobban belegondolva borotváltan, három és fél ünnepi ebéddel ezelőtt is ugyanolyan voltál, mint a ma megmetszett tujasorunk, találkozásunk szögétől függően puha vagy durva. Azóta néha árnyékot adsz, máskor kinövöd a beszélgetést – ilyenkor zokogva szakítod el a telefonkábelt. Csak évek múlva beszélhetünk majd az új, hűvösebb árnyékról, ami miatt a felismerhetetlenségig csonkítottuk az örökzöldeket, vállalva minden előnyük tiltott eltüzelését a kertben. Látod, ilyen lenne nekünk is a jövőre gondolni, kivágni mindent, ami összeakad.

Maczák Orsolya Rita Cecília

A lábaim

Kétszer-háromszor is átfonom egymáson, keresztül-kasul ölelik egymást. Valahol legalul, talán már nem is a gyomromban, inkább a méhemben érzem ezt a fajta kíváncsi ürességet, arra emlékeztet, valaki mesélte, nem tudom biztosan, hogy ilyen lehet a boldogtalanság. Nem tudom, hittem-e neki akkor. Azt álmodtam, hogy teherbe estem, tőle, most már akkor szerencse, hogy sosem. Amikor felébredtem, kiderült, hogy csak pukiznom kellett. Már háromszor telefonáltak, a csajok, mindannyian. Az egyik megállóban egy lányt látok, talpig feketében, tátott szájjal nevet. A térdére siklik a szemem, ki van sebesedve. Szívesen beleköpnék a szájába, nem tudom, honnan jutott eszembe. Pont, amikor készülök leszállni, jön az ellenőr. Hirtelen azt hiszem, nincs bérletem, pedig már évek óta minden hónapban megveszem. Talán, mert nem mentem dolgozni. Kivételesen örülök, hogy ilyen közel lakom a megállóhoz. A kapubejáróban a galambok hányásban fürdenek. Kifelé egyikünk se vette észre. Se a galambok, se én. Pedig biztos, nem reggel óta került oda. Nagyon gyorsan becsipogok, nehogy felkússzon az orromhoz a szag. Elhaladok a két ló maszkos manöken között. Le vannak kötve, lánc jön a szájukból, nehogy valaki lelopja a fejüket. A liftben kicsit előregörnyedek, görcsöl, félek, hogy menni fog a hasam. Az a tej már biztos nem volt jó tegnap este. A lakást kivételesen nyugodtnak és hűvösnek érzem. A falhoz állítom a cipőmet. Mielőtt elpakolnám az új ruhákat, bekapcsolom a gépet. Beyoncé-t rakok be, az meg is nyugtat, meg fel is pörget egyszerre. Kamaszkorom óta a kedvencem. Who run the world? Kipakolom a szatyrokat, a tekilát a hűtőbe, a ruhákat a szennyesbe. 28

Mindig kimosom, mielőtt hordani kezdem. Ki tudja, ki próbálta fel előttem. Gyorsan utánuk dobálom magamról is a ruhákat, sietnem kell, hogy legyen időm zuhanyozni, mielőtt jönnek. Azt szeretem, ha forró a víz, legalábbis, amikor folyik. Ha áll, vagyis, ha fürdök, inkább a langyosat szeretem. Óvatosan borotválom a hónaljam, a bőr gyűrődéseiben mindig bennmarad a szőr, alig lehet kivakarni, hogy ne vágjam meg magam, szét kell feszíteni a ráncokat. A fürdőajtót kitárom, míg szárítom a hajam, különben a párától a rövidebb szálak begöndörödnek. A babahajak, meg amik nemrég nőttek. Más szellőztetési lehetőség nem nagyon van, elszívó nincs, az ablakot meg nem érem el, hiába erőlködöm. Be kellene szereznem egy létrát, legalább a matricákat is levakarhatnám róla. Az üvegen lepkék fekete sziluettje, még Jocó tette fel, amikor ideköltözött. Valamiért ragaszkodott ehhez, jobb kint, mint bent, valami ilyesmit mondott mikor felragasztotta. Fogkrémfolt a tükör bal alsó sarkában, pici csepp, letörlöm. Nem csípem rögtön ki magam, csak egy alakformáló cicanacit veszek, hátha még itthon leiszom magam. Vagy leeszem. Utána találomra pakolgatok, ellenőrzöm a hűtőt, a csipszeket, az édességet, előkészítem a fondü készletet. Félhat fele sorra jönnek meg a lányok. Négykor zár a műszakunk, aztán hazamennek átöltözni. Utána egyenesen ide. Hoznak karamellát, tekilát még, és magazinokat. Átnézni a horoszkópot, meg ilyenek. Anna érkezik először, általában is, most is, illatfelhőt hoz, már az ajtóból érzem. Integet, amíg kinyitom neki a rácsot. Sajnálom. Azért jól vagy? – kérdezi még a másik feléről. Majd jobb lesz. Meg már amúgy sem volt az igazi, – felelem, és beengedem. Amikor kinyitom a kaput is, megölel. Az enyém mellé teszi a cipőjét, mosolyog. De nem iszunk, és a beszélgetésbe sem melegedünk bele, amíg nem jönnek meg a többiek. Néha simít egyet amúgy is hátranyalt haján. Gyönyörű kék szeme van. Mi volt a gyárban? Semmi extra. Csomagoltuk a karamellákat, ami mindig jó. Sosem 29

tudnám megunni. Hát én sem. Kis ideig hallgatunk, a gyárra gondolok, szinte honvágyam van. Azt szeretem legjobban, amikor kapunyitáskor először megpillantom az épület rózsaszín falát, ahogy süti a reggeli nap. Megcsinálhatnánk előre egy adag koktélt, hogy legyen, mire ideérnek a többiek – mondja Anna, talán azért, mert furcsa, hogy nem csinálunk semmit. Persze, jó ötlet. Kimegyünk a konyhába, kotyvasztani kezdünk, még éppen kicsit örülök is, hogy egy adagot hamarabb megcsinálunk, minthogy Lili ideér, mert ő mindig irtó erősre keveri. Persze pont ekkor jön meg, kinyitom az ajtót, de már előre hallom, hogy kiabál. Ő a legjobb barátnőm, de azért nem szeretem mindig. Szóval vannak furcsa dolgai, úgy mondom. Sziaaaaa Cukiiiii! – gügyögi, és felém nyújtogatja a kezét a kapu vasrácsán át. Nem simulok bele, most inkább kinyitom. A mellére hajtja a fejemet, és megsimogatja frissen mosott hajam, amit amúgy pont utálok. Mindegy, nem ez a fontos. – Na, majd a Lili jól megvigasztal. Minden pasi egy fasz, mondtam neked én már korábban is! Hittél te nekem? Amikor elenged, látom, hogy ott maradt a mellén egy fehér folt a fülem nyomán, és azt is, hogy rendesen fel van polcolva. Bejön, a falhoz teszi a cipőjét, és első lendülettel beledönt még egy jó adag tekilát a margaritába. Megugrik a gyomrom, de nem szólok semmit. Lili felül a pultra, Anna egy zsámolyra telepszik, és egy magazint kezd lapozgatni. Közben Lili megállás nélkül magyaráz. Ebben a generációban már nincs egy valamire való férfi, esküszöm! Vagy pénze nincs, vagy használható farka! Nevetek. Lili mindig tudja, mit kell mondani, nem csak szórakoztat, de tényleg meg is vigasztal. Beyoncé a szobából énekel. Lili poharakat vesz elő, négyet, egy tálba sót önt, és a poharakat fejjel lefelé belemártogatja. Az utolsónál megáll a keze, és néz az ajtó irányába. Hallottátok? Szerintem megjött végre a Sárika is. Odafordulok, átüt az alakja az ajtóüvegen. Kinyitom, Sári békésen 30

álldogál, a telefonját babrálja éppen. Annyira vékony, hogy kb. át is férne a rácsokon, ha akarna. Amikor beengedem, ő is megölel, szorosan. Semmi baj, ennél úgyis csak jobb lesz – mondja. Bezárom utána a kaput, és az ajtót is. Megfogjuk az italokat, meg mindenki egy poharat, és bevisszük a szobába. Ott már tálakban elő vannak készítve a sósak, meg a fondü készlet. Ez amolyan szokás. A Glamourban olvasta valamelyikünk, még amikor megismerkedtünk a gyárban. Körbeülünk. Lili tölt a poharakba, magasra emeli a sajátját, közben vigyorog, mert Beyoncé éppen most váltott a Single Ladies-re. Hát ezekre a szingli csajokra, akiket egytől-egyig imádok! – kiáltja. Koccintunk, és aztán már bele is melegedünk a beszélgetésbe, közben persze iszunk rendesen. Először elmesélik mi volt ma a gyárban, aztán azt, hogy értelmezik az utolsó napok fényében az előző heti horoszkópokat. Utána persze a volt-pasik jönnek, és innen már tudom, hogy nemsokára a tárgyra kell térni. Próbálok sokat inni és feloldódni addigra. Lili szerint az a baj, hogy fatökű mind. Sári szerint meg éppen az, hogy mind csak azt akarja. Annának meg az a baja, hogy az utolsó pasija 11 év után sem vette el, és amikor nem bírta tovább, és számon kérte, lelécelt. De erről nem beszélünk túl gyakran. Igyekszem rendszeresen WC-re járni, és vizet is inni folyamatosan, különben hamar kidőlök, és holnap mozdulni se bírok majd. Amikor megyek vissza a szobába, látom, hogy a lányok összehajolva néznek valamit. Amikor meglátnak, Lili rám kiált. Nézd már, mit hagyott itt az a kis fasz! – azzal felmutat egy könyvet, a másik kezében egy sodort cigi van. Olyan. Belőle esett ki – mondja magyarázatképpen. Odamegyek, látom, az a könyv, amit utoljára olvasott, de nem tudtam volna megmondani, mi a címe. Könyvjelző gyanánt egy fénykép van, ő csinálta, mikor egyszer elkísért munkába. A gyár előtt állok, mosolyogva. A lányok kicsit hátrább, rám várnak, fekete árnyékot vetnek az épületre. Szeretem a képet, olyan művészi. Megint kicsit elszomorodok, hogy ma nem mentem be dolgozni. Begyújtom a fondü készletet, Annára nézek, 31

aki előpakolja a karamellt. Félek, hogy holnap nem fogok tudni felkelni, érzem, hogy berúgtam. El se hiszem, hogy ennyi ideig kibírtad egy ilyen drogos kis farok mellett. És a legjobb, hogy persze éppen az ilyen akar gyereket mindenáron. Az ilyeneknek fogadok, fel se áll rendesen. Lilire nézek, a plafont bámulja, látom, hogy részeg. Az üres poharat forgatja a kezében. Örültem volna, ha nem pont ezzel vigasztal, mert egyszer láttam, hogy írt Jocónak, hogy esetleg menjen fel hozzá, ha van kedve. Furcsán érzem magam, tudom, hogy a margarita miatt, de hátradőlök, a lányokat nézem, aztán felkapom a fényképet és azt. Szúr a hasam, amióta betöltöttem a harmincat, még a tekilától is megfájdul néha. Kicsit hangyázik a szemem, hirtelen úgy látom, hogy a reggeli napfényben nem rózsaszín, hanem olyan kakaóbarna a gyárépület. Ki van száradva a szemem, dörzsölöm, de nem változik semmi, az épület barna. Mit nézel? – kérdezi Sári, mellém ül, a lábamra teszi a kezét, és a vállamra dől. Anna is odajön, átkarol. Lili az asztal túloldalán előrehajol, és bátorítóan mosolyog. Vibrál a tekintete. Hát nem tiszta olyan, ebben a fényben, mintha barna lenne a gyár? Szerintem tisztára olyan. Sári elkapja a fejét a vállamról, nézi a képet, aztán látom, hogy Lilire mered. Ez hülyeség – mondja Lili nevetve. Fekete rúzsa alól kilátszik mind az összes gyönyörű foga. Visszanézek a képre. Talán az árnyékok teszik – mondom, de közben valahogy élesebb lesz a kép, barnul, határozottan barnává válik az épület. De hát teljesen barna! – nevetem el magam, aztán megfordul a világ velem, valamiért a földön fekszem. Sári lefogja a lábam, Anna a vállam, míg Lili a fejem, és érzem, ahogy becsorog a forró karamell a fülemen. Beyoncé tovább énekel.

Weisz Dorka

Előre megírt körlevél

Szerintem legyen az, hogy találkozunk a Blahán, és meghívsz egy sörre egy helyen, amit én választok ki, mert lovagias akarsz lenni. Szerintem legyen az, hogy azt mondod, csinos vagyok, pedig csak farmer lesz rajtam, arról beszélgetünk majd, hogy milyen fehérnemű van rajtam, és bedobod azt a viccet, hogy a fekete, az nem is fehérnemű. Szerintem legyen az, hogy én végigtáncolom a koncertet, te meg engem nézel, és vársz az alkalomra, a harmadik számnál átkarolsz, és próbálsz a szemembe nézni. Szerintem legyen az, hogy egy lassúbb szám alatt óvatosan megcsókolsz, én meg meglepődöm, és mosolygok majd, és onnantól fogva folyton csókolózunk két szám között.

Szerintem legyen az, hogy körülnézel a lakásban, megkérdezed, kik vannak a fotókon, és leülsz az ágyra, nem beszélsz szeretkezés közben, és mindketten szégyellünk majd valamit a testünkön. Szerintem legyen az, hogy reggel meg akarsz csókolni, de én nem engedem, mert még nem mostam fogat, és olyan dél körül kiiszom a sör végét, amit az asztalon hagytál.

Pege Ibolya

Álmomban a román tengernél

Különös érzés. Távol a nagykörút zajától, a borgőzös romkocsmáktól. Távol a Práter utcától, ahol éhgyomorra vodkát hörpint a délelőtt. Távol mindentől, ami megszokott, ami a miénk. Mert itt a hullámok morajlása idegen. Mégis. A parton egy szerecsensirály apró lábaival a homokba írja: itthon vagyok.

ZENE NÉLKÜL Jakab Péter, 1983, Dunaújváros. A Jazzékiel zenekar frontembere és szövegírója, kreatív szakember. A két dalszöveg a Holy Shit (2009) és a Másokat szeretni (2015) albumokon jelent meg, nem versnek íródtak.

MÁSOKAT SZERETNI (2010) Mert bátor, aki ölt. És gyenge, akit öltek. És aki hagyta, hogy öleljék? Az csak bolond lehet. Letérdelek eléd, Mint halálos ágyainkhoz, Amikor másokat szeretni, Az hinni az Istenben. És elkapartam egy sebet magamon, Hogy legyen egy képem rólad, Mindig. És kihasítanék egy darabot innen, És egy gyönyörű arcot varrnék. De nem is egyet, Hanem rengeteget. ***

LETHEON (2007)

Ha szemhéjaid cérnaszőtt varrásán át kukucskálsz egy denevérre a sarokba, aki vigasztalan: arra vár, hogy meglássák a sötétben.

Számoljunk el tízig csendben, Csukjuk be a csatornákat, Fussunk bele mezítláb, A naplementés tapétába.

Az igaz szájak elnémultak, Akik bíztak, mind elmúltak, A józanlátók megszédültek, A szédelgők meg mellénk ültek.

„A pillangónak nincs vére, és Zsuzsának sincs nővére” – szólt Gyilkos úr a konyhában – bár ő sem hiszi el azt, hogy hetek óta már, csak egy idegennel kel fel.

Elbaszódott balerinák Nem kapnak több virágot, Meghaltak a szobájukban A hétköznapi királyok.

Számoljunk el tízig csendben, Csukjuk be a csatornákat, Fussunk bele mezítláb, A naplementés tapétába. Mennyi élet? Mennyi hús? Mennyi esély? Mennyi gúzsba kötött lelkes reménység lát boncasztalt és sebészkést?

Elhibáztam, megtanultam: Az öreg kurvák jobban szopnak. Az öreg kurvák jobban szopnak, Jobban szopnak, Jobban szopnak. ***

IMPRESSZUM Kiadó, felelős kiadó: Bordás Máté Székhely: 1137 Budapest, Radnóti Miklós utca 22/A Felelős szerkesztő: Bordás Máté Szerkesztők: Kovács Gergő, Tancsik Brigitta Borító: Tancsik Brigitta Lapterv: Bordás Orsolya

facebook.com/rostlap soundcloud.com/rostirodalmilap rostirodalmi@gmail.com

/80