ROST |4| 2018/1 Tavasz by Rost irodalmi lap

|4|

IRODALMI LAP 2018/1 TAVASZ

Tartalom PEGE IBOLYA Költözés

TÓTH VIVIEN 60 m2

WEISZ DORKA Járvány

SZABÓ DÁRIÓ Tejfog

MAJLÁTH ÁKOS Ke-Fö-Bu-Ir-To-Ha-Lu

SIMON BETTINA Noé nem veszi fel a telefont

VAS MÁTÉ Keresztszülő lettem, mostantól minden más lesz

BRANCZEIZ ANNA Az utolsó beszélgetésünk

SZEGEDI FANNI AMBER-RIASZTÁS

JOHN BERRYMAN 242. Álomdal

VESZPRÉMI SZILVESZTER Nyomok

MACZÁK ORSOLYA RITA CECÍLIA A pince

RADNÓTI ÁDÁM Savannah

PEGE IBOLYA

Költözés

Holnaptól magnéziumot fogok szedni, hátha elmúlik a mindennapos hányingerem. Visszaépül csontjaimba a kitartás, hogy legalább év végéig egyben maradjak. Legyen erőm bőröndöket cipelni, ha végre elköltözünk egy másik bolygóra. Ahol nyugtatók helyett, félelem-tablettákat szedünk, nehogy elfelejtsük, milyen volt itthon.

TÓTH VIVIEN

60 m2

Van valakim, elhagylak, mondod. Épp kijöttem a fürdőből, a gőz helyett ez csapott arcon. Nincs neked senkid, még fel sem vettem a bugyim, mondom. Pedig van. A kád mellett még azon gondolkoztam, hogy a szüleim mennyit civakodtak. Anyám a négyzetmétereket okolta. Hatvan négyzetméteren mindenki veszekszik. Tudtam, hogy mi nem fogunk. Nyolcvan négyzetméter a lakásunk, sok benne a sarok, ahova bújni lehet. Törölgetem a hajam, közben várom, hogy elnevesd magad. Januárban kérted meg, hogy álljon neked modellt, suttogod, februárban még nem szeretted, csak dugtatok, de most március van, és beleszerettél. Engem novemberben kezdtél el fotózni, három éve. Február óta nem dugtunk, március van, elhagysz. Nem is veszekedtünk. Hát épp ez az, már nem volt min, már nem volt erőd. Pedig mennyire utálod még mindig, hogy otthagyom a kiskanalat a mosogató mellett, de nem szóltál. Megette őket sorban a penész, kidobtad egyesével. Hozzáteszed, hogy ezt a kapcsolatot is megette a penész, én meg azt, hogy én vagyok az író, ne használj a lakásomban metaforákat. Felöltözöm, a mackónadrág zsinórjával eljátszadozom egy ideig, időt adok, hogy meggondold magad, de túl rövid a zsinór, a táskád után nyúlsz. Nem mehetsz el. Nem mehetsz el, mert magaddal viszel mindent. Itt hagyom a könyveket, nem kellenek. Nem úgy mindent, hanem belőlem, azokat nem tudom most odaadni, még kérek pár napot, hogy mindent úgy adhassak vissza, ahogy tőled kaptam. Mert most túl sok minden tapad rájuk belőlem.

Nem kell, itt hagyom azokat is. De nekem se kell. Akkor tegyük ki a gangra? Kitesszük. Szívod a cigid, közben nézzük a maradványokat, néha felkavarom a cipőm orrával, hátha maradt köztük valami, ami még jó lehet. A képeket eltetted? A konyhába raktam összegumizva. Miért raktál rá gumit? Túl sok volt belőle, szétcsúszott az egész. Kérdezlek, hogy vele jobb-e, mint velem, nem válaszolsz. A pinája az milyen, csukva marad a szád. Bebarnult már neki? Az a baj, hogy nem emlékszel, hogy az enyém milyen színű. Hatvan négyzetméteren mindenki veszekszik. Nyolcvan négyzetméteren nem veszekszünk, csak félrebaszunk.

WEISZ DORKA

Járvány

Prágát is bevettem végül. Az étvágyam kilépett a lakásból, ahol minden tárgyat különböző férfiak illata vett el tőlem, kilépett az országból, ahol férfinevek jelölik a városokat és vasútvonalakat. Terjeszkedik az étvágyam, úgy szórom szét magam Európán, mint egy fertőző betegség, amibe én halok bele.

SZABÓ DÁRIÓ

Tejfog

Gondosan magad alá hajtogatod a lábaidat, a sarkaidon csücsülsz. Mintha még várnék oda néhány éhes szájat, hatalmas terpeszben ülök az ágy szélén. A felsőtestem tartására nagy gondot fordítok: megfeszítem, és öntelt sármmal emelkedek föléd. Ritmikusan közeledünk és távolodunk; üres vagy, de tarts ki, a vonzalom mindjárt bevérzik köztünk. És mielőtt pofán csaplak vele, úgy esik ki a szádból, mintha tejfog lenne.

MAJLÁTH ÁKOS

Ke-Fö-Bu-Ir-To-Ha-Lu

Lassan egy órája ültem az íróasztal előtt. A bűneim soroltam magamban. Idegesen próbáltam egy nagy beszéddé formálni, de valami mindig kimaradt. Ez az első gyónásom, és lassan elsőáldozás, ezt tényleg nem kellene elszúrni. Végül arra jutottam, ha pontosan számot akarok vetni, akkor listát kell írnom. Kitéptem egy kockás lapot a technika füzetemből (úgy se írunk bele semmit),majd mint egy címet, ezt írtam a lap tetejére: Ke-Fö-Bu-Ir-To-Ha-Lu. Egyikről sem akartam megfeledkezni. Mint egy bevásárló listát, úgy írtam meg az elmúlt tizenkét évem (már amire emlékeztem belőle), és minden egyes sor után Bocira gondoltam. Boci egy elég jó haverom volt, azonban még télen, egy iskolai hógolyózás miatt rendesen összevesztünk. Az egyik nagyszünetben Bocit megdobták egy kavicsos hógolyóval. Ez a dobás olyan jól sikerült, hogy a szája széle vérezni kezdett. Rögtön rohant az ügyeletes tanárhoz, és azt mondta, ő úgy látta, hogy én voltam a tettes. Ez engem nagyon bántott, hiszen kavicsos hógolyót csak a leggyávábbak dobnak, és egyébként is, mi barátok voltunk. A tanár persze elhitte neki, és azt mondta, hogy szól az osztályfőnökünknek, Piroska néninek. Innentől világos volt a helyzet. Ha Piroska néninek jó napja van, akkor osztályfőnökit kapok, ha rossz, akkor még ordibál is mellé. Az ordibálással az volt a baj, hogy szegény Piroska néni úgy kiabált, mintha egy öreg kakas próbálna kukorékolni. Miután belátta, hogy nem megy ez már neki úgy, mint régen, a kulcscsomója dobásával pótolta a hangját. Ez érthető volt, hiszen ki tudja, mióta tanít, kiabál, kiabál és tanít, nem csoda, hogy nem maradt hangja. Viszont a kulcscsomódobással is baj volt. Piroska néni az évek 7

alatt az erejéből kicsit sem vesztett, de a célzása még fénykorában sem volt az igazi, ezt a felsősök, sőt még az öregdiákok is megemlegették. Mert nincs rosszabb annál, amikor a saját hülyeséged miatt vágnak fejen valaki mást, csak azért, mert közel ül hozzád. Főleg azért aggódtam emiatt, mert Panka mostanában előttem ült. Segítettünk egymásnak a dolgozatoknál. Ő többször segített nekem, mint én neki. Rá Piroska néni sosem ordibált, ő nem olyan, és pont emiatt lenne nagyon rossz, ha eltalálná egy ilyen kulcscsomó. Miután ezt végig gondoltam, már nem volt mit tenni. A következő szünetben gyúrtam egy kavicsos hógolyót, és jól fejen vágtam vele Bocit, egyrészt bosszúból, amiért azt gondolta, én voltam, másrészt azért mert az árulkodás majomszokás, harmadrészt azért, mert ha már úgyis ilyen rossz helyzetbe kerülök, akkor kövessek is el valamit érte. Piroska néninek aznap egyébként elég rossz napja volt, de szerencsére a célzással nem tévesztett. Így kezdődött Boci és köztem ez a háború, ami a mai napig tart. Sok csatánk volt már, elloptuk egymás tornazsákját, kidobtuk a kukába egymás füzeteit, összefirkáltuk egymás háziját, még rajzszögeket is szórtunk a másik székére. Hetekkel ezelőtt, azt a ravasz ötletet találtam ki, hogy osztályfőnöki óra előtt ellopom Boci ellenőrzőjét, és amikor a már mindenki azt hiszi, hogy elhagyta, én majd „megtalálom”, és a régi barátságunk miatt oda is adom neki. Ez különösen jó ötletnek tűnt, mert nehéz volt már valami újfajta támadást kitalálni, és az is lehet, hogy ezután, miután „megmentem” Bocit, a háborúnk is véget ér. Nagyon jó ötlet lett volna, ha nem a rossz osztályfőnöki óra előtt loptam volna el az ellenőrzőt. De ki tudja előre, mikor írjuk be a magatartás, szorgalom jegyeket, azt pedig, hogy Piroska néninek mikor van rossz napja, és mikor van még rosszabb, azt még Gróf tanár úr, Piroska néni férje sem tudja előre kiszámolni (pedig ő matekot tanít a felsősöknek). Nekem persze sikerült kifogni Piroska néni legrosszabb napját, aki 8

már akkor elkezdte az ordibálást, amikor Boci még csak kereste az ellenőrzőt. Piroska néni kiborította a táskáját a földre, hogy így majd biztosan könnyebben megtalálja. Miután látta, hogy nincs sehol az ellenőrző, elindult vissza a tanári asztalhoz, ahol már kárörvendően várta a legjobb barátja, a kulcscsomó. Súlyos darab volt, rajta az iskola, sőt talán még a falu összes ajtajának a kulcsa, és az összes fajta kulcstartó, amit a százforintos boltban kapni lehetett. Miközben Piroska néni visszasétált az asztalához, engem teljesen kivert a víz. Nem tudtam megszólalni. Bocira néztem, aki előre levette a szemüvegét, ahogy ilyenkor az összes értelmes szemüveges tette. Piroska néni minden egyes komótos lépése után egyre gyorsabban vert a szívem, és hiába akartam mondani valamit, mintha csomóba kötötték volna a nyelvem. Aznap nem csak kivételesen rossz napja volt Piroska néninek, de a célzása is nagyon bénára sikerült. Több paddal ültem arrébb Bocitól, és mégis olyan erővel talált el engem a kulcscsomó, mintha direkt így dobták volna. Mama azt szokta mondani „Isten nem bottal ver.”, amit eddig a pillanatig nem nagyon értettem ekkor viszont, mint a történelmi személyek vagy a filmszereplők, hirtelen megvilágosodtam. A többiek nevetni kezdtek a megkönnyebbüléstől. Ahogyan a régi nagyméretű kulcsok belém csapódtak, egyszerre kibogozódott a nyelvem, és kitört belőlem a sírás. Nem tudtam pontosan miért sírok, Bocit sajnálom vagy magamat, de a könnyek csak ömlöttek a szememből. Egész délután ez járt a fejemben. Azt belátom, hogy a kis háborúnk ideje alatt sok bűnt elkövettem, de Lázár atya azt mondta, a Jó Isten csak olyan dolgot tud nekünk megbocsátani, amit meg is bánunk. Azt, hogy megbántam-e, amiket Bocival tettem, nem tudtam eldönteni, hiszen Boci is épp úgy hibás volt, ahogyan én, de neki könnyű dolga van, ő református, neki elég ezt magában megbeszélnie, nem kérdezi ki senki az életéről. 9

Vakartam a fejem, fel-alá jártam a szobámban, ahogy egy ilyen helyzethez illik. Mama azt mondta, az elsőáldozás a legszebb dolog az általános iskolások életében és hogy vegyem komolyan, mert ez nagy megtiszteltetés. Féltem kicsit, mi történik, ha elrontom a gyónást. Az aggódással és fejtöréssel gyorsan eltöltöttem az időt, és bár a döntés nem sikerült meghozni, felírtam Boci nevét a listámra egy kicsi kérdőjellel, aztán rohantam a templomba. Az épületben hűvös volt, mint mindig. A többiek körben álltak, és – ahogyan azt a templomokban szokás – halkan pletykálkodtak. Panka és Zsolti közé furakodtam be, kezemben a bűnlistámmal, amin megakadtak a szemek, mintha egy gameboyt hoztam volna be ide. Mi az ott nálad, valami igazolás? - kérdezte Zsolti. Nem tudtam mit válaszoljak. A fülem égni kezdett, mintha nagyítón át öntenék rá a napfényt. Gyorsan körbe néztem és láttam, senki kezében nincs ilyen lista. Szégyellni kezdtem magam, hogy még a bűneimet sem tudom úgy fejben tartani, mint a többiek. Gyorsan a zsebembe gyűrtem a listát, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. Szerencsére ekkor Judit néni, a hitoktató, hangos léptekkel toppant be a sekrestyébe. Ahogy átvágtatott a templomon egészen hozzánk, jó pár poloskát eltaposott, és az apró rovarok, mint valami végső bosszú, úgy ontották magukból a bűzt. Judit néni mérgesen morogta, hogy az elsőáldozásunkra egy ilyen büdös bogár sem lesz, ugyanis holnaptól rovarirtás kezdődik. Kiirtani ezeket a lényeket nem túl szép dolog, gondoltam, de Judit néni úgyis azt mondaná, hogy nekik mindegy, se mennyország, se pokol, az állatoknak nincs lelke. Panka erre azt mondaná, ha jobban belegondolunk, pont ezért kellene élni hagyni az állatokat, mert nem várja őket semmi a halál után, viszont mivel Judit néni sem Pankát, sem pedig a jobban belegondolást nem szerette, ezért inkább csendben maradtunk. Judit néni magas és nagydarab nő volt, olyan, akinek mindig fasírt, 10

vagy rántott hús illata van. A reformátusok, akik nem ismerték, gyakran össze is tévesztették a konyhás nénikkel. A szüleinkkel mindig többet foglalkozott, mint velünk. Jól ismerte őket, ha rosszak voltunk, gyakran azzal zsarolt minket, hogy felhívja a „jóanyánkat” telefonon, és elmondja, hogy viselkedünk. Egyszer Zsolti azt mondta neki erre: tessék csak felhívni, ma még úgyse beszéltem velük. Alig bírta elmondani ezt röhögés nélkül, de éppen hogy a végére ért ennek a rövidke mondatnak, Judit néni máris a padjánál termett, és fejen vágta a hittankönyvével. Nem is értettük a dolgot. Egy hittankönyv azért mégiscsak hittankönyv, egyébként is kicsi, puhafedeles könyvecske volt, inkább hasonlított egy drága füzetre, mint egy könyvre. Ha az embert fejen vágják, azt sokkal inkább matekkönyvvel tegyék, az úgyis vastagabb, keményebb, és bár megtanultuk, hogy Isten mindenhol ott van, egy matekkönyvben mégiscsak kevésbé van ott, mint egy hittankönyvben. Széles bohócszerű vigyorral köszöntött minket, és mondta: Lázár atya mindjárt kezdi a gyóntatást, aki még nem tette ismételje át a bűnbánó imákat. Lázár atya szelíd arcú pap bácsi volt, olyan híresen szelíd, bánatos arca van, hogy amikor a rendőrök megállítják gyorshajtással, sosincs szívük megbüntetni. A gyónást természetesen Bálint kezdte, aki nagyon izgulós típus volt. Ha versmondás volt az iskolában, akkor is mindig ő mondta fel először a verset. Még elsőben annyira izgult, hogy egy felelés közben elájult, és mentőt kellett hívni hozzá. Nagyon figyeltem Bálintra, nem rejteget-e valahol ő is egy listát vagy egy cetlit, amit nem akart a többiek előtt megmutatni. Nem láttam nála semmilyen papírt, de alighogy bement a gyóntatófülkébe, két-három perc után már ki is jött. Furcsálltam, hogy lehet valakinek ilyen kevés bűne, bár Bálint rendes gyerek, ő másodikban kapta meg az első fekete pontját, amiatt meg egész nap úgy sírt, mintha meghalt volna a kutyája. Zsolti ment be utána, aki talán még kevesebb ideig volt bent, ezt már végképp nem értettem, mert amennyi 11

gyónnivaló dolgot mi Zsoltival az óvoda óta közösen elkövettünk, azt még felsorolni is órákba telne. Na, látjátok, megy ez szaporán – mondta Judit néni – mindjárt mehet mindenki haza. Vince ment utána vagy Misi, a sorrendre alig emlékszem, úgy jöttekmentek az emberek a gyóntatófülke körül, ahogyan falunapokon a pottyantós WC-k körül szoktak. Kár volt izgulni, gondoltam, és a listát a zsebemben apróbb és apróbb galacsinná gyúrtam, abban bízva, hátha egyszerre eltűnik a zsebemből. Nem volt ez igazi megkönnyebbülés, ha egy ember sokat készül egy dolgozatra, nem esik jól neki, ha könnyűt állít össze a tanár. Utoljára maradva zavarodottan léptem be a gyóntatófülkébe. Judit néni és a többiek már indulásra készen, türelmetlen szemekkel néztek rám. Még utoljára Bocira gondoltam és már igazán bántam mindent, amit ellene tettem. Éreztem, hogy bármit, amit itt mondani fogok, annak még annyi súlya sincs, mint egy kavicsos hógolyónak, egy ellopott ellenőrzőnek vagy Piroska néni kulcscsomójának, és hiába van itt Judit néni vagy Lázár atya, senki nem bocsájthatja meg ezt nekem Bocin kívül, és azon a valakin kívül, akit én akkor egészen távolinak éreztem.

SIMON BETTINA

Noé nem veszi fel a telefont

Noé kórházba került, mert azt képzelte, hogy kipusztultak az élőlények. Azt állítja, az állatkertben plüssállatok vannak, ő készítette őket. Az orvosok szerint megsérült az agya, amikor a Trauma IC-vel utazott. A tengerparti szakasz sokak számára nehéz, felfordul tőle a gyomruk. Noé nem látta a tengert, de gyerekkorában egyszer napszemüvegnek öltözött a farsangon. Értesítették édesanyját az esetről. Arra kérték, ha nem viszi magával, és látogatóba se jön, legalább hívja fel, de Noé erről hallani sem akart. Utoljára azt mondta neki, hogy árvíz van. Noé az ablakhoz sietett, de látta, hogy az anyja téved. Árvíz van, Noé, nem özönvíz, mondta, de a telefont a vonal másik végén a földhöz vágták. * Nem vagyok benne biztos, hogy ezek az én traumáim, szólt Noé a kiszáradt tenger partján. Szégyellje magát, mondta neki Isten, 13

aztán inkább visszavonta, mert eszébe jutott, Noénak még saját szégyene sincsen, tőle lopta azt is. Hiányzik belőled a veled született szégyen! – kiabálta, mert esővel nem büntethetett. * Noé felvette a telefont. Nem szóltak bele, de hallani lehetett, ahogyan valaki elkezdi a saját fejéhez ütögetni a kagylót, és nem hagyja abba. Ahogyan erősödtek az ütések, úgy puhultak a hangok. Utoljára egy madarat lehetett hallani, amelyik a távolból repül Noéhoz, és egyre közelebbről próbálja az ő fejét is eltalálni.

VAS MÁTÉ

Keresztszülő lettem, mostantól minden más lesz Amíg állok a zuhany alatt, biztonságban vagyok, Amíg vágom a körmöm, biztonságban vagyok, Amíg ülök a vécén, biztonságban vagyok, Amíg szelektíven gyűjtöm, biztonságban vagyok, Amíg az ösztöndíj tart, biztonságban vagyok, Amíg futok reggelente, biztonságban vagyok, Amíg Párizsban lőnek, biztonságban vagyok, Amíg emlékszem a szózatra, biztonságban vagyok, Amíg van nálam bérlet, biztonságban vagyok, Amíg nyaralni kell, biztonságban vagyok, Amíg jön egy új évad, biztonságban vagyok, Amíg az eredmény kijön, biztonságban vagyok.

BRANCZEIZ ANNA

Az utolsó beszélgetésünk

Már öt éve, hogy kirúgták, előfordul, motyogtam – előfordul, mondta ő, aztán napokig takarított. Előfordul, hajtogatta, hogy az embert kirúgják, majd másnap megmosakszik, rendbe teszi a dolgait, majd másnap másképp lesz. Minden ügye függőben maradt. Az utolsó beszélgetésünk is, ami arról szólt, hogy kirúgták a munkahelyéről, előfordul, mondtam én, majd másnap másképp lesz, ne csinálja, ne akassza fel magát. Félek, olyan halkan mondtam ezt is, hogy nem értette tisztán.

SZEGEDI FANNI

AMBER-RIASZTÁS

Csukott szemmel másodpercekig tart a biztonságérzet utolsó képe. Kitalálod hova mentem, ha megmutatom a szemhéjam alól a váltakozó árnyékvetületeket? Rózsaszín flamingókat, egymásba bonyolódó felsővezetékeket. A többit épp azelőtt felejtem el, hogy kimondanám. Jól csak üres gyomorral látok. Az összes szag ehető felezővonalakhoz vezet, magamat szaggatom. Talán nem is képes rá senki, hogy maradéktalanul a tenyerébe söpörjön. Félresikerült köpés csillogásával kenekszem. Ragasszatok össze. 17

JOHN BERRYMAN

242. Álomdal

Arról az ’énemről’. Egyszer egy előadás után egy hölgy odajött hozzám, hogy látni kíván. ’Persze. Mikor jönne?’ Nos, most, mondta. ’Igen, de ebédidőm van – ’Aztán ránéztem, elteltem bűntudattal, és azt mondtam, ’Rendben, gyerünk, menjünk.’ Így együtt mentünk át az irodámba, és leültettem őt, és megkérdeztem, ahogy csendben ült, ’Mi az, kisasszony?’ ’Bezárná az ajtót?’ Henry most zavarba jött. Nem zárjuk be az ajtót, ha diákokkal vagyunk, ez afféle alapelv. De ez a hölgy kívül állt a rosszalló tekinteteken. Így felálltam az asztaltól & bezártam, és visszafordulva könnyekben találtam őt – mentegetőzve – ’Nem, tessék csak,’ biztattam, ’itt egy zsebkendő. Sírjon.’ Sírt, sírtam. Mikor összeszedte magát, megkérdeztem, ’Mi a baj? – feltéve, ha el akarja mondani.’ ’Semmi. Semmi, nem számít.’ Így. Én vagyok ő. Branczeiz Anna fordításában

VESZPRÉMI SZILVESZTER

Nyomok

Csak a kakaós szívószálat hagytad itt, mert azt kettőnk közül csak én szeretem. Én belebeszéltem a híradóba, te nem mostad el a kést használat után. A lábtörlő neked nem tetszett, a függöny nekem, nem illett a fűzöld falakhoz, a norvégmintás képkerethez. Igazság szerint örültem, hogy leszedted, amikor csomagoltál, még mosolyogtam is. Értetted. Lementem tejért, te pedig elköltöztél. Nem hagytál cetlit a hűtőajtón. A lábtörlővel kapcsolatban lehet, hogy mégis igazad volt.

MACZÁK ORSOLYA RITA CECÍLIA

A pince

SMS „Mások a szekrényben bujkálnak, te lehordtál a pincébe, és a pincébe hordtad minden szavad, ami igaz lehetett. Ha nem hazudtál, ha valaha nem hazudtál, azt biztosan a pincében tetted. A pincében leheveredtünk, és nem volt nehéz. A pincének semmi baja, a pincével minden a legnagyobb rendben.” Lementem. Hátrafele berúgtam az ajtót, mint egy ló. Velem minden rendben – visszhangozta valaki a fejemben. Ott ült szemben. A haja a vállán és az arca két oldalán hullámzott, úgy döntöttem, ez nem is olyan nagy szám, ez a hullámzás most nem tetszik különösebben. – Szia! – köszönt olyan közömbösen-kedvesen, mintha elfelejtettem volna paradicsomot venni a kisboltban. A fejét felemelte, a tekintetem kereste onnan a kanapéról. – Már nem lakunk együtt – válaszoltam szemlesütve, aztán észrevettem, hogy ez nem az volt, amit mondani akartam. Egyik sem. A szemlesütés sem. Csak valahogy úgy éreztem, ez az illendő. Amikor így megmondják az embernek. Aztán gondoltam, sosem késő korrigálni, ezeket a dolgokat egyébként, mintha nem vennék észre. Csak azt hallják meg, amire számítanak. Ami beleillik a képbe. – Szia, jöttem, amint észrevettem, hogy írtál. Nagyon szép üzenet volt! – Mire gondolsz? Nem ülsz le? Egyáltalán nem akartam leülni, mert ő már ott volt a kanapén. Ráadásul hegedű volt a hátamon, és akkor azt most vegyem le? És még mindig olyan hangja volt, olyan kedvesen ingerült, olyan gondoskodón megmondó, gondoltam, most megtudom, mi a jó nekem valójában. 20

De az is lehet, hogy azt inkább ülve kell fogadni, mint valami rossz hírt. Belerúgtam a cipőimet egy ládába, ami régóta a sarokban állt. Szerettem így, távolról eltenni a dolgokat, utána lendületesebben tudtam mozogni. Leültem a kanapéra, szemmértékkel kimértem, melyik az a pont, ahol úgy tűnik, hogy nem mértem ki. A félutat a karfa és a karja között. Ha arra billen, akkor nyomulok, ha erre, meg érzéketlen vagyok. Meg nekem minden mindegy. A hegedű nekidőlt a falnak, picit csúszott, de aztán megállt. Leültem, és nem tettem keresztbe a lábam, tessék, nem vagyok én kényelmesen. A szemem sarkából láttam, hogy félig felém van fordulva, úgyhogy én is felé fordultam félig. Egyik miniatűr lábfejének ujjai a másikra csúsztak védelmezően. A hüvelykje bele is fúródott az alsó ujjak közébe. – Csak szerettem volna, ha tudsz még erről. Mintha kimaradt volna. Csinos zoknija volt, kedves. Inkább olyan, ami a tiszta ágyhuzaton nem zavar, nem, mint ami a koszos kövön nem. Véletlenül sem a vedd le a mocskos patád az ágyról, sokkal inkább a vegyél már fel egy papucsot, tiszta retek a padló. Azon agyaltam, azelőtt is ilyen volt, vagy csak amióta nincs itt, velem a pincében? – Mintha kimaradtam volna egyik napról a másikra. Minden döntésből. Nem számolsz velem. Ugye? Hirtelen fázni kezdett a kezem. Hát persze, ez igaz, de nem nyilvánvaló is? Máskülönben még mindig itt laknál, nem gondolod? Elmélázott a szemem. Röpke pillanatokra elhomályosodott előttem. Nem volt értelme végig fókuszban tartani, amúgy is képtelenség ennyi dologra figyelni egyszerre. – Nem, dehogyis – mondta a hangom hirtelen – csak most próbálok nagyon koncentrálni mindenfélére, amire eddig nem tudtam, meg biztos azért csinálok ennyi mindent, mert hiányod átjár, mint huzat a házon. 21

Féltem, hogy ez úgy hangzott, mintha poénra venném az egészet, de nem vettem poénra, csak nem figyeltem éppen, hogy miket beszélek. Megesik néha, ha unatkozom. Igény a meglepetés erejére, tőlem nekem. Hallgatott, úgyhogy gondoltam felnézek rá, meg nem is tudtam eldönteni, hogy ez most jó jel, vagy nem, épp ellenkezőleg. Ha el tudom kerülni, hogy szipogni kezdjen, akkor már elégedett leszek. Fent, ahol nem a lába van, hanem a másik vége, elég csinos volt. Nem mondanám, hogy meglepett, bár amikor legutoljára láttam, sokkal karikásabb volt a szeme, és kevesebb piros volt az arca két szélén. Legutoljára inkább sápadt volt, és azt mondtam rá magamban, hogy penészvirág. Amit persze nem gondoltam komolyan, mert hát szebb volt akkor is, mint bárki, akit addig ismertem. Amíg utoljára találkoztunk. Azóta változott a helyzet. Megrándult, vagyis inkább megrándította pici száját, alul. A pici szája az ovális fejnek a legalsó részén helyezkedett el, és talán az is valamivel pirosabb volt, mint szokott. Alig észrevehetően mozgott, mintha rágna, jól átrágná, rágódna, kérődzne, mielőtt megtámad. Az izgő-mozgó száját figyeltem, ez maradt éles az egész megcsúszott, homályos látókör centrumában. Hallottam, hogy megint beszélek, és mire sikerült kifeszítenem a felfogásom pányváját a zuhanó szavak alá, már ki is mondtam, hogy: – Add csak ide. Amíg az okozatokat nem tudom az előzmények utánra tolni, addig lehet, jobb volna, ha bezárkóznék. De mondom, ez is csak hozzáállás kérdése.

RADNÓTI ÁDÁM

Savannah

A Georgia-beli Savannah-ban Honeggert játszanak, ha szét kell a déli klímát szálazni, szét kell a déli klímát szálazni, hogy az europid gombák spórái zavar és károsodás nélkül lebeghessenek. A zöld teától az ablakkeretig minden ingerlő koloniálszaglásba tér vissza, egy összetéveszthetetlen panama-kalap karimájának tengelyén. Itt a rétisas nemződühe az izzadás útjára lépett. A lépegetés, gyomorrontás, a csirkeszárnyak romlása bisztrók mögötti leárnyékolt kukákban, az alvók álmainak hiánya kamaszos lázadás, a párolgó hormon, a vijjogó orgon kavarogva nyúlik. Savannah túlnő a közigazgatási határ prűd birodalmi mezsgyéjén.

IMPRESSZUM Kiadó, felelős kiadó: Bordás Máté Székhely: 5435 Martfű, Mandula u. 56. Felelős szerkesztő: Bordás Máté Szerkesztők: Kovács Gergő, Tancsik Brigitta Borító: Bordás Máté Lapterv: Bordás Orsolya

facebook.com/rostlap soundcloud.com/rostirodalmilap rostirodalmi@gmail.com

/100

Mellékletben: MEZEI GÁBOR: világos_tér Megjelent a Műút portálon 2017-ben.