|5|
IRODALMI LAP 2018/2 NYÁR
TARTALOM
2
BAJTSI VIOLETTA
4
KISS LÓRÁNT
6
PINTÉR KITTI
8
KUSTOS JÚLIA
9
KORMÁNYOS ÁKOS
Templomkert Keszthely pillanatkép
A jutalom Fantomfájdalom IV. a szimbolika érdektelensége Vihar vagy
11
VERÉB LÁSZLÓ
13
PALLÓS ÁRON
16
MILBACHER DÁNIEL
17
VÖRÖS ANNA
Kathi Béla nem buzi A létigei asszony Ódon, zöld kerítéses ház Amalról
BAJTSI VIOLETTA
Templomkert
Elfelejtett levelek – barnák, amikhez nem kötődnek élő emlékek; száraz faágak – ropogásuk visszaveri valakinek a közeledését; moha – egyensúlyt hoz a képbe, puhán bátorítja a ránehezedőt; sírkövek – a szőnyegen lyukakat vájnak, mint meredő csikkek; narancssárga focilabda – az egyetlen élénk szín a sarokban, kicsattanó bőr; én meg – percekig dühödten rugdosom vele az oldalfalat; öngól – közben egy sor hóvirágot letapostam.
2
Keszthely pillanatkép
Egy zöld gumimatrac a majdnem tengeren, úgy lebegek. Belém süppedve nyomot hagynak rajtam az emberek. Fáj a súlyuk. Felettem grillhús a felhőtakaró, alattam rizsszemek az apró, úszkáló lények. Zöldségköret vagyok csak, adalék, felfújt semmiség a tóban. Rám harapva levegőt nyelsz. A táj szürke, a naptól meg pirulok; attól félek, egy test alatt végül kipukkadok.
3
KISS LÓRÁNT
A jutalom
Mi lesz a jutalom a Napon, hőségben töltött hosszú órákért? Talán a szoba hűvöse, hogy hunyorgó ablakában visszaszorul a forróság, elnyeli a fényével tölcsérként betolakodó délután. Vagy az izzadság, lassan vonuló cseppjei nyomán felsercen a forró bőr, és a kövéren vánszorgó, sós gleccserek útjában meghajolnak a szőrszálak. Vagy csak ez a bűntudat marad, hogy innen, a hűlő test nyugalmából visszanézve úgy tűnik, lehetett volna még egy perccel többet, lehetett volna fegyelmezettebben, lehetett volna
4
pontosabban, lehetett volna nagyobb odaadással is kínálni a forróságnak a munkát, hogy végül a nedvesen tapadó, nehéz tömeg leváljon, és ebből az izzadt emberből semmi se maradjon, amit továbbcipelni kellene.
5
PINTÉR KITTI
Fantomfájdalom IV.
Rántottát készített. Ritkán maradt nálunk hosszú időre, de amikor igen, akkor kisajátította magának a konyhát, ragaszkodott ugyanis a kisajátítás módszeréhez, szépnek találta. Folyton az asztronautákkal példálózott, hogy a repülés technológiája magáévá tette a hajózás terminusait, aztán rám nézett, és megrendült arccal azt mondta, Flughaf, légikikötő, ahogyan a szája megformálta ezeket a szavakat, az egy landolás végéhez hasonlított. Filozófiát tanított egy középszerű gimnáziumban, és az a típusú nő volt, akiből lehetett volna tekintélyes tudós, ha nem válik hamarabb anyává. Nálam jóval idősebb volt, negyvenkét éves, gyakran nézegette magát a fürdőszobában, két ujjával kifeszítette az arcán a bőrt, ennek a kifeszülésnek a látványa megviselt mindkettőnket. Szeretkezés közben gyakran gondoltam a lányára. Annamari éppen akkor érkezett indulatos egyensúlyával, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Jácint nehezen viselte Fanni távollétét, és amikor már harmadszorra maradt el mellőlünk, az öcsém összeroppant a hetek súlya alatt, az erdőirtáshoz volt hasonlatos ilyenkor, a legmagasabb fenyő dőlésszögéhez. Minden erőszakoskodásom ellenére, kizárólagosan az oldalán feküdt, nem evett és nem ivott, aznap sem, amikor beletörődésem jeleként fölhoztam Annamarit a lakásunkra. Jácint élvezte az érdeklődését, hogy a nő képes volt órákig megfigyelni, hogyan építi meg, rakja össze a műszereit, és élvezte azt is, hogy a mély hallgatás után, mint amikor bálna vetődik föl a víz felszínére, úgy szólal meg. 6
Ilyenkor Annamari a füle mögé tűrte a haját. Szerettem ezt a mozdulatot, az ujja ívét, hogy közben kelletlenül sóhajtott a mindig előrebukó hajszálak konoksága miatt, nem türelmetlenségből, inkább az állandó ismétlésre való kényszerűség tudatában. Sokat foglalkozott Jácinttal, ismerte már benne a földkéreg lemezeinek minden mozgását, az egymásba torlódást, a vulkáni tevékenységeket. Úgy kezelte őt, mint egy gyönyörű kisfiút, módszeresen becézte a szorongásait, Jácint pedig két hónappal Fanni távozása után, végre hajlandó volt rázkódás és fogcsikorgatás nélkül elaludni. Ha képes lettem volna beleszeretni ebbe a nőbe, akkor azt a pillanatot választottam volna a megtörténésére, amikor ezen az első lázálom nélküli éjjelen begyűrte Jácint dereka alá a paplant, és a megnyugvás műveletének befejezéseként az öcsém homlokára tette a kezét.
7
KUSTOS JÚLIA
a szimbolika érdektelensége
végigültem gyerekként egy húsvéti misét. a mellettem térdeplő Rebeka kölcsönbe egy húszast adott, s elmagyarázta, mi az a perselyezés. azóta csak a színei maradtak a templomtéri testnek, a napszítta Mária-szobornak; a vasbeton lábikráról a kígyó zöldje, talpa alól a piros alma, és a lepel kékje, az örök máriakék. egy prizmával egymásra csúsztatva, szemtelen profánság, de a legszentebb színek összege semmiség. tenyeremben rézszagú izzadtság a kölcsönalamizsnát markolva, mikor Rebeka ötvenese visszhangot ver a mise közepén. egy számegyenesen mozgunk, a hit horizontális tengelyén. léteznie kell egy merőleges dimenziónak is; ott én ő vagyok, ő meg én.
8
KORMÁNYOS ÁKOS
Vihar vagy
Egészen közel hajolok, összeszűkült szememmel nézek bele a térképbe. Ezer folyója lüktetve terül szét a hatalmas alföldön. Hirtelen szembogarad megmozdul, átrajzolod a világot. Nem először nézek ilyen mélyen beléd. Már kislánykorodban kokainbáró akartál lenni. Akartál. Már kislánykorodban akartál. És azóta is csak akarsz. Még egy cseppet a nyelved alá. Még egy ezrest a bugyidba. Még egy tenyeret a homlokodra. Vihar vagy.
9
Én is gyerekkorom óta akarok. Egészen kicsi korom óta öngyilkos akarok lenni. Még egy csepp egy nyelv alatt, még egy ezres, még egy tenyér. Szembogarad szakkádikusan ugrik, visszarendeződik a térkép.
10
VERÉB LÁSZLÓ
Kathi Béla nem buzi
Egér vagyok bukósisakban, előttem fogó, lyukas sárga sajttal, soha ne add fel, írják, ne támaszd a tárcsát üvegnek vagy falhoz. Használat után rendet rakok, derékövem alaposan bekrétázom, pontos tüskéket keresek, és új, félénk hegem, kiterjesztett fantomfájdalmakat. Mint akit szorosra húztak, levezetésképp éhgyomorra futok, nyújtással végzek, a szalagok, az ízület elengedhetetlenül fontos. Ha rátalálok, reménykedni kezdek, várom a közös szaunát, hatalmas hátát tartom, eres combhajlító izmokat. Végigordítok három duplán hajtott lepedőt,
11
öklözés közbeni orgazmusokat, pár év alatt elérem, hetente hatszor basznak bukósisakban. Kicsi zsír, tucat tojás, kiló csiresz barna rizzsel, ha zöldet pisálnék sem aggódom, azok csupán felesleges vitaminok.
12
PALLÓS ÁRON
A létigei asszony
A zajt az ő dallamai hatották át. Egyre csak ültette hangjait a lelkekbe, de miként a világon több gép van, mint ahány lélek tartozik alá, nem önmagát szólaltatta meg: viseltes testével egy tangóharmonikát ölelt át, akár egy anya gyermekét… Egy pillanat erejéig, a gépeken keresztül tartott kapcsolatok jutottak eszembe, hogy magányunkban se érezzük magunkat egyedül. Arcok jelenése e tömegben; / szirmok nedves, fekete ágon. – Ezra Pound: Egy metróállomáson. A száz éves kétsoros gyakran megjelenik előttem, barátságaikat képernyő általi fél-magányban ápoló emberek láttán… Ez amolyan hétköznapi életkép… De vajon a muzsikus is ápolt valamit? Ő, kinek a „pixeles valóság” sem juthatott osztályrészül? Szaga áporodott, húsa öreg volt. Egy műanyag kávéspohárba eső pénzérmék által istenné váltak egyszerű járókelők… Miért is festene máshogy, aki táplálja létezését? Magam az élet legsötétebb bugyraiba merültem alá, - noha dantei távolságban - és úgy gondoltam, nincsen élet: csak az övé, és csak az enyém. A kettő együtt, az nem élete senkinek… Ekkor egy bizonyos írásra lettem figyelmes. Nem filozófiai remek, nem is szépirodalmi alkotás, sokkal inkább egy cetli volt az, ami megihlettet. Muzsikusunk harmonikájára volt tűzve: Eladó. A lelkek piacán éreztem magam, melyet a nincstelenek nyitottak, akik úgy tapasztalták: az élet nem ajándék, a lélek áru… mígnem kirajzolódott előttem a pénz, a siker és a boldogság talpáról sárfoszlányokat nyelő cél: a létfenntartás. 13
Mi forgott egy elvetett kocka élein? – A mindenség. Az asszony jövőjét láttam lelki szemeimmel, és úgy éreztem, mihelyt beteljesül az írás, ő maga semmivé lesz: mint kiapadt tómeder vagy pusztán létige… Szűknek éreztem a mezsgyét jótett és bűn között. Hogy megvásárolnám-e azt, ami az áru egykori mindenséget számomra közel sem jelentheti? – Talán… Éljen a létfenntartás! – gondoltam ál-, vagy valós gúnnyal. De azt a kérdést is feltettem magamnak, képtelenség volna nyugodt szívvel pumpálni a harmonika bőrlebenyét, s érinteni egyre a hangokat… képes volna-e bárki kifizetni és elmenni nélküle? - Én nem voltam. … Hónapok múltán ismét megpillantottam az asszonyt, miként ölelte a tangóharmonikát, akár egy anya gyermekét. Az ajánlat továbbra is állt: Eladó. Szem-, és fültanúja voltam kálváriájának, s ugyan másodízben is, de megihletett, ahogy készült feláldozni önmagát, a fájdalmas hangokat… De ha nem is járna sikerrel, az utcazene jutalmára még számíthat – gondoltam, és a műanyag pohárra néztem… Ezúttal korábban érkezett a villamos. Sokszor unatkozom rajta, bölcsebbnek láttam kifürkészni, hová vezet mindez: Eladó, az élet nem ajándék, a lélek áru, és hogy… az ember mégsem akar elmenni… Még eszembe jutott, milyen felemelő is volt Descartes-nál azt olvasni, lélek vagyok, de ezúttal mindez szánalmat hívott elő belőlem… Zötykölődött a szerelvény, akár a szívem. Sárcseppes ablakán át visszapillantottam. Vajon létezik igazság? Nem kérdeztem ugyan, de… úgy éreztem, az asszony örülne, ha elmúlna csupán, az ember mégsem akar elmenni. Neki viszont jobb lenne úgy, igazság híján is, – de ne hagyj Isten! – s e helyett. Egyfajta tisztelet, hála és sajnálat kötött gúzsba… 14
Elért valamit az asszony, pedig egy garast sem adtam. Mintha a megélhetés reménye és a semmi-lét násztáncakor, játéka adta volna a talpalávalót, mígnem a felkavaró paradoxon ihlette idáig a sorokat… Én pedig ártatlanul ugyan, de kihasználtam szenvedéseit. Bárhogy is, ennyivel talán még tartoztam is neki…
15
MILBACHER DÁNIEL
Ódon, zöld kerítéses ház
A szanatórium lépcsőjét felverte a pásztortáska. A nem-tudásba belebolydult a liget. Kesztyűnyi árnyékok szaggatták az avart. Zavarodott verebek igyekeztek újra és újra elmondani ugyanazt. A porfürdők helyén megkeményedett sár próbálta bemutatni a környék egyhangú domborzatát. A folyósokon lehulló válium kapszulák csörgése veszett el. A burjánzó pókhálók árnyékán nyugodtan terült el a penész, új diadalmas életforma. A szobákból semmi sem maradt. Falakba ivódott nyögések. Mára reménytelen kaparászás zörgeti keretről foszló zománcfestéket. Az ablakot bedobták. A rácsokat lecsavarozták. Már csak a csempék hullása. A kint zizegő nyár hallatszik. Tücskök meleg szelet ciripelnek. A vastag cementlapot száraz huzat horzsolja. Nincsenek nyöszörgések. Semmi nem emlékszik. Csak az van, amit itt hagytak.
16
VÖRÖS ANNA
Amalról
Egykorúak voltak, de Amal a családjával érkezett, ők szerencsések, és nem szakadtak el egymástól. Amal mindennél jobban vágyott egy új smink készletre, csinos kendőkre és karperecekre. Ő így élte túl azt, hogy el kellett menekülniük Szíriából. Az apja olajmérnök, rengeteg pénzük volt, de a táborban, sőt, már akkor mikor elindulnak a városból kifelé, azon a néhány méteren már eltörlődnek ezek a különbségek. Nincsenek gazdagok, nincsenek szegények. Csak menekültek vannak. Amal családja is végigvergődte az utat a makedón táborig. Ők is áthajóztak a tengeren, ők is majdnem megfulladtak, akárcsak Vadoma és a többi ezrek. Most különböző kavicsokat mutogat Vadomának, hogy olyan árnyalatú szemhéjfestéket szeretne venni, mikor végre Svájcba érnek. Vadoma felnéz rá, hogy nevetgél, hogy flörtöl az önkéntes fiúkkal, a divatra gondol, talán még a mentőmellényben vacogva és átfagyva is azért nem került sokkos állapotba, mert akkor is azt figyelte, hogy a mentőmellény színével egyező fejkendőt szeretne. Máskor ideges volt rá, idegesítette, hogy itt van ez az éhező tömeg, ez az emberarcú massza, az izzadt és könnyes menekülés, és ő kavicsokat gyűjtöget. Más már az élelmet is eldobja, hogy könnyebb legyen a hátizsákja. Vadoma önelégülten képzeli el Amalt, amint besétál a Macy’s sminkboltba, előveszi a kavicsocskáit, hogy pontosan ilyen színpalettát akar. Már beleborzong, ilyen emlék nem kell. Minden, amit elvesztettek és hátrahagytak egyébként is apró fátyolként takarja el a látóteret, mint 17
egy szúnyogháló, amin keresztül szemléli a kinti, még vidám világot benne olyan emberek millióival, akiknek van otthonuk és családjuk. Most Amal sír, ez különös, ez szíven üti, pedig hányszor kívánta, hogy térjen végre magához, és nézzen körül, ez a makedón menekülttábor, ez már hányadik tábor, jó ég. Rebegve kezdi, hogy van egy fiú. Itt Vadoma már félig kifújja a levegőt, hát erről van szó, hogy van egy fiú, akkor nem komoly, vagyis, lehet, hogy most lesz igazán komoly. A borzongás a lágyékától indul, és végigsugárzik a derekán. Az a magyar önkéntes, a David, tudod, igen, emlékszem, mióta itt vagyunk, őt bámulod, csak nem tudsz angolul, pedig turizmus-vendéglátás szakra készül, ezt már magában teszi hozzá, az apja beíratta volna a legjobb damaszkuszi egyetemre. Vadoma tanárnő szeretne lenni. Majd beíratja Svájcban, ha lesz még pénzük. Vagy ha elérnek odáig. David azt mondta, hogy neki ez nem fog menni, velem. Pedig mindenben megértjük egymást, de hát nincs is közös nyelvetek, de az nem számít, érzem őt, érted, nem értem, de nem baj. És tudom, hogy szeret, vagyis azt gondoltam, mert ma odament velem egy tolmácshoz, és elmondatta, hogy van ez az Eszter, abban az országban ahonnét ő jött, és tegnap írt neki Facebookon, és ő akkor rájött, hogy senki mást nem tudna megszeretni annyira, mint őt. Pedig az a lány kihasználja, én tudom. Biztos, hogy nem akar tőle semmit, Vadoma. Csak ugratja, nem szeretheti még mindig. És akkor David azt mondta, hogy maradjunk barátok. Ennél már nagyokat hüppögve sír, sokan nézik is őket. Néhány önkéntes összenéz, azt latolgatva, hogy jöjjenek-e megkérdezni, mi történt. David nincs köztük. Akkor most mi lesz, Amal, próbálja visszaterelni a beszédhez, mert addig sem sír olyan látványosan. Ezt nincs kedve tolmácsolni, elmagyarázni. Ezután egy órán át hallgattam, hogy nem 18
tudott megszeretni, pedig próbálta igazán, de nem ment, és ő olyan magányos, meg hogy mit is keres Makedóniában, mikor otthon lenne a helye azzal a másik lánnyal, aki egyébként amúgy is csak kihasználná, ezt mondtam volna neki, ha tudtam volna, hogy itt jó helye van, legalább ételt oszt meg másokon segít, és addig belém is szerethetne, talán, ha jobban próbálna megszeretni, vagy ha szebb lennék, ha lenne sminkem és szép ruhám, ha magasabb lennék, ha kék szemem és fakó bőröm lenne, ha nem lenne hijábom, ha nem lennék csak egy m. Nem tudja kimondani a szót. Ez a legrosszabb. A legnagyobb szitok. Ilyet nem mondhatsz magadra, Amal. Vadoma már megbánta, hogy azt kérte, bárcsak szembesülne a valósággal. Ne, nem kell. Ő legyen egy buta lány, legyen vidám, mégiscsak jobb ránézni a sok kiégett szempár közt. Ahogy egyszerűen csillog és legalább nincs benne fájdalom. Ő nem veszhet el, ha ő is, akkor mindenki. Ha nem lennék csak egy rohadt menekült, üvölti végül Amal.
19
I M PR E SSZ U M Kiadó, felelős kiadó: Bordás Máté Székhely: 5435 Martfű, Mandula u. 56. Felelős szerkesztő: Bordás Máté Szerkesztők: Kovács Gergő, Tancsik Brigitta Borító: Tancsik Brigitta Lapterv: Bordás Orsolya
facebook.com/rostlap soundcloud.com/rostirodalmilap rostirodalmi@gmail.com
/100