Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyományai

AZ UDVARHELYSZÉKI GYÜMÖLCSÉSZET JELENTŐSÉGE MÚLTBAN ÉS JELENBEN A székelység egykori anyaszékének tájaira látogatót megnyugtató érzés keríti hatalmába a gyümölcserdőbe burkolódzó kicsiny falvak láttán, járjon bár a Gagy vagy a Küküllő völgyében, a Fehér-Nyikó vagy a Kis- és Nagy-Homoród mentén, a két Küküllő között elterülő hegyes-völgyes részen. Innen nézve nem is érthető, hogyan lehetséges az, hogy egyes (magyarországi) értelmiségi körökben az a tévhit kering, miszerint e tájon nem terem gyümölcs… Az egy-másfél évszázaddal korábban megjelent gazdasági sajtó írásait, a mezőgazdasági egyletek beszámolóit olvasva hasonló szakadékot fedezünk fel a városi értelmiségi és vidéki lakosság között. A XIX. század második felében az „elmaradottságot” és a „fejletlenséget” ostorozva egész mozgalom indult meg a gyümölcsészet népszerűsítésére. Vezéregyéniségei a felsőbb néposztályból kerültek ki, tanult mezőgazdászok, vagy lelkes pomológok, akik fásítási programokkal, községi csemetekertek létesítésével, a gazdasági alapismeretek oktatásával, folyóiratcikkekkel, de elsősorban saját gyakorlati tevékenységük révén igyekeztek a nemzet javát és vagyonát szolgáló gyümölcsészetet népszerűsíteni. Nemzeti elkötelezettségükhöz kétség nem fér, ám a társadalmi távolság miatt, amely köztük – mint táblabírák, állami hivatalt vállaló s legtöbbször városi polgárok –, valamint a falusi gazdálkodó népesség között fennállt, a falusi nép gyakorlatára alig hivatkoztak.

Mindkét esetben a tudományos, illetve a városi polgári réteg és az élő vidéki gyakorlat közti elmélyülő szakadék képezte akadály és a megismerésre való törekvés hiánya vagy a közeledés akadályoztatása bújhat meg a jelenség hátterében.

E társadalmi jelenség okai után kutakodva vetődött föl a kérdés, hogy mekkora jelentőséggel bírt Udvarhelyszék gyümölcstermesztése a múlt századaiban akár a helyi közösségek, akár a környező tájak, vagy egész Erdély viszonylatában? S a történetiségben meddig nyúlnak a gyökerei annak a gazdag gyümölcsészeti hagyománynak, amellyel számos faluban találkoztunk?

Kevés történeti adatunk ellenére, amely a székely falusi ember gyümölcstermesztési gyakorlatára vonatkozik, úgy gondoljuk, hogy a népi kultú-

rában, vagyis a vidéki életmódot folytató székely, paraszti és kisnemesi kultúrában, megvolt a maga helye a gyümölcsnek. Ez a feltevés elsősorban azon a megtapasztalható hiten nyugszik, hogy az ember természeti lényegénél fogva eredendően a rendteremtésre törekszik, és igyekszik a létezőből legjobb tudása szerint kihozni a legjobbat. Számtalan viszszaemlékezés vall arról, hogy a határt járó emberek – ha tudták – beoltották az erdei vadoncokat: „hogy ne legyen vad, hadd teremjen” – vallották már a dunai ártér rétjein tanyázó emberek is az 1970-es években.1 Andrásfalvy Bertalan, magyar néprajzkutató egy kiterjedtebb és elmélyültebb középkori gyümölcsészeti hagyományt vázol fel, amikor az ártéri gyümölcsészet hanyatlását a vízrendezések következtében az árterek megszűnésével és a szántóföldi műveléssel járó nagyobb munkaigénnyel magyarázza.2 A székelység a XVI. század végétől kezdte írásba foglalni falutörvényeit, melyek a határhasználat szigorú közösségi rendjének korábban, több évszázadon keresztül szóban megerősített gyakorlatának megörökített tanúságtételei. A falutörvények olyan közösségi normákat rögzítettek, amelyek modern kifejezéssel „ökológiai szemléletmódról” árulkodnak.3 Az udvarhelyszéki rendtartásokban a gyümölcsészet szabályozásáról kevés szó esik.

Ez természetesen nem a gyümölcs vagy gyümölcsösök hiányát jelenti. A gyümölcsészeti gyakorlatra épp elég bizonyítékot szolgáltat Csehérdfalva 1666. jan. 27-én írásba foglalt falutörvényének 19. pontja: „A ki más ember gyümölcsét tarisznyával, zsákkal és kebellel hordja el, birsága 1 frt., a gyümölcs helyett pedig adjon mást.”4 E szokás, erkölcsi rend máig megvan szinte minden gyümölcstermő területen, s azt a gondolatot hordozza, hogy az Isten ege alatt termett természeti javakból mindenki kaphat, de csak mértékkel – úgy, hogy más ember 1) Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ártéri gazdálkodás Tolna és Baranya megyében az ármentesítési munkák befejezése előtt. (2. bőv. kiadás) Budapest, Ekvilibrium, 2007.

244. o.

2) Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ártéri gazdálkodás Tolna és Baranya megyében az ármentesítési munkák befejezése előtt. (2. bőv. kiadás) Budapest, Ekvilibrium, 2007.

232. o.

3) Imreh István: A természeti környezet oltalmazása a székely rendtartásokban. In: R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Európa híres kertje.

Budapest 4) Idézi: Jakab Elek – Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig. Budapest, 1901. 393. o.

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

1

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya 2

fáradságos munkájából meg ne éljen, hanem maga is részese legyen az alkotó folyamatnak.

Azt gondoljuk, hogy a mindennapok természetes része volt a vadfák beoltása, a gyümölcsfák gondozása és a termés betakarítása. A mai értelemben vett „gyümölcsészetre” külön gondot fordítani nem kellett, a gyümölcsöskertek pedig nem a közösségi gazdasági rendbe illeszkedtek, ezért szabályozásuk szükségtelen volt. A gyümölcsnek a családi önellátásban, és nagyobb felesleg esetén a falvak és kistájak közötti cserekereskedelemben volt szerepe.

A gyümölcstermő falvak és kistájak specializálódására utalnak Benkő József középajtai református lelkész 1778-as Transsilvania sive Transsilvaniae Principatus (Erdély avagy Erdély Nagyfejedelemsége) c. fő művének idézett sorai: „A különböző fajú termesztett alma- és körtefajták Csík- és Gyergyószék mellett és más tájak mezőin Erdély-szerte majd mindenütt gyakoriak; nyilvánvaló bőségben mégis Medgyes, Segesvár és Marosszék; igazából azonban Udvarhelyszék, melynek falvai többnyire rendben beültetett gyümölcsösökben, almákban, körtékben, szilvákban, dióban, édes és savanyú meggyekben, továbbá tömeges párisi és hasonló négy vagy öt almafajtában hasonlóan bővelkednek, amelyeket mindig keresnek, annál is inkább, mert olcsók.”

A XIX. század helyi gyakorlat megismeréséhez Orbán Balázs 1860-as évekbeli feljegyzései nyújtanak fogódzót: a sükői cseresznye akkor már híres volt „az egész Székely földön”, Tordátfalvát pedig ekképpen mutatja be: „Tordátfalva az Álba patakába szakadó Lok pataka völgyfejében fekszik a gyönyörű lomberdő nőtte Falbükknek Fejtősarok nevű előhegye alatt; ott van a gyümölcsfák óceánjába foglalt falucska, mint kies oáz…”5 Lengyelfalváról a szintén a XIX. század második felére vonatkozó emlékezet szerint „Valamikor a falu környékén nagyobb gyümölcsöskertek húzódtak, amiről nemcsak a dűlőnevek, hanem a határban található, öreg, elhanyagolt gyümölcsfák is tanúskodnak.”6 Léteznie kellett tehát egy igen régre visszavezethető népi (paraszti, székely) gyakorlatnak, amely a nemzetségi, (nagy)családi önellátásban és a helyi, illetve tájak közötti cserekereskedelemben értékesítette a termett gyümölcsöket, és éppen ezen természetszerű voltánál fogva nem hívta fel magára a XIX-XX. század pénzorientált „fejlesztőinek” figyelmét.

Amikor a néprajzos a vidéki létforma megismerésének vágyától vezéreltetve felkeres tájakat, 5) Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. I. köt. Pest, 1868, 40., 118. o.

6) Lévai Lajos: Báró Orbán Balázs szülőfaluja, Lengyelfalva.

Székelyudvarhely, 1935. 9. o.

falvakat, embereket, akkor a jelen és a közelmúlt valóságából indulhat ki. Az ismeretszerzés legfontosabb forrása a falusi öregek elbeszélése, hiszen ők közvetlen tapasztalati tudásról tudnak beszámolni, amely sok esetben a társadalmi változások miatt nem adódhatott át egyik nemzedékről a másikra, vagy gyakorlati megvalósulása elmaradt. A hagyományozódás folyamata megszakadni látszik.

A gondolkodó, érző, élete útját megtalálni vágyó ember azonban a hely, az öröklött gondolkodásmód vagy tapasztalatai hatására előbb vagy utóbb meg szokta hallani a családi hagyomány folytatására szólító hívó szót. A hagyományozódás magyarázza meg tehát a hagyomány fogalmát. A hagyomány nem „hagyaték” jelentéssel bír (mint ahogy a „néphagyományok” szót, helytelenül a múltba utalva, szoktuk használni), hanem a hagyomány él és folytonos. Ezért lehet a hagyomány része az újítás is, amennyiben beválik, rendre megismétlik, és az ismétlés révén beépül a kultúrába.

A jelenkori gyümölcsészeti gyakorlatban két valóság: két gondolkodásmód összefonódását és hagyománnyá alakulását tapasztalhatjuk meg.7 Az egyik az öröklött népi gyakorlat, amely egy olyan szakrális létszemléleten alapul, amely szerint „az emberi és az embertől független nem különböztethető meg létszerűen.” Az így gondolkozó népek a létező bennerejlő természetadtaságát ápolják, gondozzák, és egy következő létszinten szabadságuk arra is kiterjed, hogy a létezőben lényegétől fogva bennerejlő tulajdonságokat felszínre hozhassák a feltételek kozmikus léttörvényekhez igazodó alakításával.8 A másik valóság, amelynek emléke elevenen él az idősek visszaemlékezéseiben, az a XIX. század második felétől kibontakozó okszerű mezőgazdaság, amelyet a „helyi emberek”9 (lelkészek, papok és tanítók) közvetítettek a falvakban. Ők úgy tudták átvenni és továbbadni a városi tanításokat, hogy azokat a helyi viszonyok keretei között valósították meg, és ezért példával járhattak a falu gazdái előtt. Ez a szemlélet és gyakorlat olyan alkotó tevékenységet eredményezett, amely a teremtett létező bennerejlő természetadtaságát volt képes felszínre hozni. Így vált oly sok település az udvarhelyszéki folyók partján gyümölcsöző faluvá a XX. század második felére.

A két „létesítő” hagyomány folytonosságát a XX. század közepén egy „létrontó” beavatkozás szakította meg: a hatalmi struktúraváltás következményeként a falvak mezőgazdaságát monokultúrás rendszerekké formáló kollektivizálás. „A 7) A jelenségek értelmezésében Vass Csaba filozófus, közgazdász elméleti alapvetése adta az alapot.

8) „A lét Isten műve” – aki „engedi megtörténni a földben rejtekezőn” a létigazság megtörténését, az „Isten által érintetten létezhet”. Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Hármaskönyv a globalizációról. Ökotáj Könyvek, Budapest, 2000. 25- 32. o.

9) Vö.: Lantos Tamás: Dráva menti alkalmazkodó gyümölcsészet.

In: (Uő szerk.) Dráva menti gyümölcsészet. Tanulmányok a tájhoz alkalmazkodó gyümölcsészetről. 26-29. o.

bennerejlőt átalakító hatalom” a létmegértés hiányából fakadt, a lét és a létező elválasztásából10: a gyors terméseredmények eléréséhez nem vették figyelembe a természetet mint létezőt.

Ennek alapján szeretném áttekinteni azokat a tereket és viszonyokat, amelyek a hagyományos gyümölcsészethez kapcsolódnak, és emlékük vagy gyakorlatuk mai nap is tetten érhető a táj arculatában, a falusi népesség életformájában.

Gyümölcskertek A mai udvarhelyszéki falvak határának dombvonulatairól letekintve láthatjuk, hogy a falumagot gyűrűszerűen veszik körbe a gyümölcsöskertek.

Székely család. Az udvar mögött gyümölcsöskert kezdődik. 1941, Erdődi Mihály felvétele.

(A Magyar Néprajzi Múzeum fényképarchívuma)

A bennvaló része tehát a gyümölcsöskert, amelyet sövénykerítéssel, később palánkkal választottak el az udvartól, vagy egyes szűkebb belterületű falvaknál a széles pajta az udvar teljes szélességében határolja el az udvart a kerttől (pl.

Székelymuzsnában, Homoródalmáson). A kicsiny dombvidéki falvak gyümölcsöskertjeire a nagy fák, a buja növényzet a jellemző. A gyümölcsös füvét – csakúgy, mint régen – ma is kaszálják. A kert kialakításában a gazda koncepciója úgy tűnik, az okszerű és a piaci keresletet figyelembe vevő gyümölcsészet megjelenésével egyre jellemzőbbé vált (pl.: arra törekedtek, hogy az év minden szakában legyen termő fa).

Ége, 2009

Újszékelyt így mutatja be egy XIX. századvégi leírás: „A tisztára sepert udvaron rögtön észrevehetjük a gazda vagyoni állapotát, rendszeretetét. A legszegényebbnél is ott áll az istálló, a csűr, kétfelől pajtákkal. Őszszel cserfalábakkal rakott asztag egészíti ki a sort. Balra a sütöház, kis konyha és a gémes kut foglalnak rendesen helyet. A lakás előtt lehetőleg 1-2 m széles kertecske kinálja illatos virágait. A lakás mögött, a méhest tartalmazó konyhakert és csűrök után, a gyümölcsös következik, s az egész telket tüskekoronával megrakott takaros fonásu sövénykerítés (ujabban deszkapalánk is) futja körül.”11 10) Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Hármaskönyv a globalizációról. Ökotáj Könyvek, Budapest, 2000. 30-32. o.

11) Molnár Károly – Vajda Emil: Udvarhelyvármegyei turista-kalauz.

1897, Kolozsvár, Erdélyrészi Kárpát-Egyesület, 2. o.

Sükői kert

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

A GYÜMÖLCSÉSZET TÉRBELI SZERVEZŐDÉSE

Sükői kert deszkakerítéssel 3

Átjáró

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

Egyes falvakban (pl. Ége, Székelymuzsna, Tarcsafalva) szokás volt a család (s talán korábban a nemzetség) halottait a gyümölcsös végében eltemetni. A halottkultusz és a gyümölcsfák kapcsolódása a temetőkertekben megfigyelt gyakorlat révén ismert: egyes temetők mára valóságos gyümölcsösökké lettek a sírok fejéhez ültetett gyümölcsfák által.

4

Homoródalmás, 1967. Szabó Tamás felvétele

Tanyák A havasalji települések lakossága a XVI-XVIII. század folyamán az állattartó gazdálkodás szervezése végett tartozéktelepüléseket: szállásokat, tanyákat épített ki a szénacsináló helyeken. Idővel a szállásokból tanyaközösségek, majd „falvak” lettek – így alakult Varság, Ivó, Üknyéd, Pálpataka12 stb.

12) A havasalji tanyák történetéről és XIX-XX. századi életvilágukról részletes beszámolókat olvashatunk a Havasalja Havasa. Tanulmányok a székelyvarsági hegyi tanyák népéről c. tanulmánygyűjteményben. (szerk.: Bárth János, 1998, Kecskemét, kiadta a Bács-Kiskun megyei múzeumok székelyvarsági kutatócsoportja és a Cumania Alapítvány).

Másutt (pl.: Farkaslaka, Firtosváralja határában) ezek a szállások, tanyák, tanyaközösségek a kollektivizálás idejéig nem alakultak falvakká.

A szállások és tanyák bennvalóján rendszerint ültettek gyümölcsfákat, és gyakran egész nagy gyümölcsös tartozott, tartozik hozzájuk. Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália a tanyák keletkezésének a székely lelkületből és mentalitásból magyarázó sorai a régiek visszaemlékezése alapján így mutatja be a farkaslaki határ tanyáit: „A székelyember, ha egy talpalatnyi földet érez a lába alatt, s az honi föld, akkor oda paradicsomot álmodik. Így tettek a farkaslaki emberek is. Az erdőalji sziklás hegyi földben irtottak és ültettek, dacoltak a zord éghajlattal, a sovány földdel és a vadállatokkal, amíg tanyákat, kis hegyi paradicsomokat nem teremtettek. E tanyák gyümölcsfáit rendszerint a mindenkori gazda oltotta vadoncba s gondozta. Egy részük csak nyári szállás volt, de sok közülük az öregek számára állandó lakóhely, öregségüket megszépítő menedék lett.

Ezeket az erdei tanyákat átölelte az erdő.”13 Érdemes idézni Bárth János néprajzkutató feljegyzéseit is a gyümölcstermesztésnek egyébként nem kedvező adottságú székelyvarsági tanyákról: „Szinte minden tanya udvarán, virágoskertjén, lakóháza mögött áll néhány szilvafa, almafa, körtefa, cseresznye, mogyorófa. A tanyákon járva-kelve az alábbi szilvafajták neveit jegyeztem fel: cseresznyeszilva, fehérszilva, hargasmagú szilva, fosóka szilva vagy kecskecsöcsű szilva, benedök szilva, húsos szilva. Az almafák fajtái a szóhasználatban: citromalma, boralma, budai domokos, batulalma, bőralma, pónikalma, vajalma, törökbálint alma, leánykaalma, epöralma, jonatán. Jellemző körtefajták: veresbelű vackor, aratási vackor, bagbűz vackor, császárkörte, fojtós körte. A kevés cseresznyefa jobbára fekete cseresznyét és piros cseresznyét terem. Sok tanyához tartozik gyümölcsösnek tekinthető terület, 20-40 gyümölcsfával. A gyümölcsöskert legtöbbször a lakóépület mögött vagy mellett található. Fái alatt kaszálható fű terem.

Néha kerítés választja el a birtok többi részétől, máskor a kerített birtokon belül nyitott a szomszédos kaszálók és szántók felé.”14

Gyümölcsfák a határban A határban oltott gyümölcsfák vagy egykori gyümölcsösök helyeit őrizhetik a régi helynevek. Az 1900-as évek legelején feljegyezték néhány Udvarhely megyei falu helyneveit.15 Bencéd községben szántókat neveztek így: Piros körtöve, Csonka körtöve (villámsújtotta körtefáról), Edős alma (talán 13) Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália: „Nálunk a harangszó elszáll a határig.” Népélet és néphagyomány Farkaslakán. 1998, Kolozsvár– Budapest, Tamási Áron Alapítvány. 30. o.

14) Bárth János: A varsági hegyi tanyák múltja és településrendje. In: Havasalja Havasa… 187. o.

15) Erdélyi határ- és helynevek. Erdély Népei. Az „Erdély” néprajzi melléklete. IV. évf. (1901) 2. sz. 26-31. o.

Vadalma s vadkörte hagyásfák Szentmihály határában

Székelydályai fáslegelő

Ezek a gyümölcsfás helyek egy hajdan volt közösségi rendszer maradványai, amelyek az ott tevékenykedő emberek által váltak élővé, és a bennük rejlő természetadtaságuk így válhatott valósággá – a Teremtő akarata szerint.

A SZÉKELY EMBER VISZONYA A TEREMTETT KÖRNYEZETHEZ A beszélgetések és emlékeztetések egy olyan mentalitás és gondolkodásmód létét hagyták felszínre törni, amely kimondatlanul a munkálkodást szakrális cselekedetnek tekintette.

Egy szentábrahámi gyümölcsész család utolsó leszármazottjának szavaiban így fogalmazódott ez meg: „A gyümölcsfa is elvárja, s ha gondozzák, megfizeti.” A létesítő (oltás, szemzés, magvetés), gondoskodó (az elhalt kéreg lekaparása), védelmező (meszelés, vadak elleni védelem), éltető (trágyázás) és mindenekelőtt a megismerő munkálatok (tapasztalati és gyakorlati tudás alkalmazása) természetesen nemcsak a gyümölcsfák szintjén értendőek.

Ahogy írásunk elején utaltunk rá, létesítő tevékenységet fejtettek ki azok a tanítók és földbirtokosok, akik a XIX. század végén gyümölcsfaiskolákat létesítettek falujukban, azt ápolták, és a munkákba bevonták a lakosságot is. Tevékenységükkel hozzájárultak egy-egy falu gyümölcsészetének kibontakozásához, amely később például a piacozás révén a kistájon is túlmutató hatással bírt. Idézhetjük a lengyelfalvi Orbán-birtokon, a kúria körül telepített gyümölcsös példáját. Egykorú szemtanú így ír erről: Székelylengyelfalva „területe nagyon alkalmas a gyümölcstermelésre is. Jelenben különösen szilvát, meggyet, cseresznyét, almát, körtét és diót termel. Az okos propaganda mind több és több gazdát nyer meg a nemes és hasznos gyümölcstermelés fejlesztésére. Mikor e sorokat írom, az Orbán-birtokon mintegy húsz holdon telepítnek a legpompásabb fajtából csemetekertet.”16 „A Lengyelfalván termesztett almafajok a következők: a brassai piros, a budai zöld, piros Párizs, török mocskotár, csupalma, tányéralma, mosolygó, szegesalma és szöllőalma”17 A XIX. század végén törvénybe foglalták a községi gyümölcsfaiskolák létesítését. Ez általában a tanítók és az iskola feladata volt. Bogárfalván Ozsváth Miklós tanítósága alatt az 1880-90-es években az iskola gondozott faiskolát tartott fenn, az oltványokból pénzhez is jutott, és az ott termesztett fajták máig ismertek a falu és környéke lakossága körében.

16) Lévai Lajos: Báró Orbán Balázs szülőfaluja, Lengyelfalva.

Székelyudvarhely, 1935. 9. o.

17) Lévai Lajos: Báró Orbán Balázs szülőfaluja, Lengyelfalva.

Székelyudvarhely, 1935. 30. o.

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

erdőben nőtt és beoltott almafákról kapta a nevét).

Kecsetben volt egy Tót János fája nevű határrész – nyilván ő oltotta. A székely nemzetség, család tájban való megjelenését mutatja, és a helyiek számára a tájékozódást segíthetik a gyümölcsfajták: egy malomfalvi idősebb ember édesapjától örökölt tudása szerint „ahol Balázskörtövefa van, ott Pirosak laktak.”

A helynevek nem állandók, hiszen ahogy változik a határ művelése, felosztása, úgy neveződnek át a közbeszédben a határrészek nevei. Új művelési rendszert kényszerített például a kollektivizálás a faluközösségekre. A régi rend szerinti határnevek eltűntek, összeolvadtak a földtulajdon birtokközösségekbe olvasztásakor. Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália a farkaslaki határneveknél megjegyzi, hogy a Szilvás, Cseresznyés, Körtés újabb határnevek – ezeket a területeket miután gyümölcsfával újratelepítették, a falu közössége a monokultúrás gyümölcsösök uralkodó faja szerint kezdte el emlegetni.

A falvak mai határában a legelőkön találhatunk gyümölcsfákat: egyrészt hagyásfákat, amelyek rendszerint vadgyümölcsfák, másrészt a fáslegelők gyümölcsfáit. Egyes falvak határában (pl. Rugonfalva) a kaszálókból kis területeket, gyepűket különítettek el, ahol leginkább szilvafák (szilvatelepek) sarjadtak, vagy más gyümölcsfákat telepítettek oda – a hosszan elnyúló gyümölcsfák sora – mint gyepű – határjelző funkcióval is bír.

5

Az iskolai faiskolából kiültetett fák az út szélén, Firtosváralja

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

A bogárfalvi iskola faiskolájában lévő gyümölcsfajokról az 1883. évben (az iskola jegyzőkönyvéből)

6

Az 1920-40-es években több községben működött olyan lelkes tanító, aki megszerettette diákjaival az oltást, szemzést, és az akkori diákok közül nem egy olyan van, akit ma a gyümölcsészet jó ismerőjeként tart számon a falu.

Bencédben például Boros György kántortanító mindenkinek, aki elvégezte a hét osztályt, adott három fát: almát, körtét és cseresznyét. „Azt vidd haza, s ültesd el emlékbe!” – szólt az útravaló. Az általános kerti munkák mellett a gyerekek megtanulták a magvetést (rendszerint nekik kellett összeszedni a vadalma- és vadkörtemagokat), szemzést, párosítást és a bőr alá oltást. Ezek közül a szemzést tartják általánosan a „legtisztább”, a „legfinomabb” műveletnek, amelyhez ügyesség is kellett. Tanítók is gyakran a régiesebb oltásmódot tanították, amennyiben nem bolti oltóviasszal, hanem agyagos sárral kötötték le az oltás helyét. A sarat Bencéden az állatok vedlésekor összeszedett szőrrel gyúrták össze: „Az a sok apró szőr nem hagyta, hogy a sár elrepedezzen rajta.” Az oltványokat az iskola hasznára eladták a faluban, illetve innen kerültek ki az út menti fák is. A faiskolakertet „az egész falu becsülte, tisztelte.” (Bencéd)

Tanító volt a Nyikó mente legnagyobb gyümölcsfa-telepítőjeként tisztelt Benczédi Ferenc18 (Bencéden és Tarcsafalván) és Benczédi Márton is Homoródalmáson.

Sok, Nyugatról behozott alma- és körtefajta a községi, iskolai faiskolák révén honosodott meg a falvakban úgy, hogy mára tájfajtákként tartják őket számon. A közösségi szervezetben élő ember saját megtapasztalt környezetéből indul ki, amikor nevet ad egy fajtának – a színe, az alakja, az íze, vagy felhasználhatósága jön számításba, nem pedig egyértelmű megnevezések kitalálása a célja, mint a tudománynak. A gyümölcsfajtákhoz kapcsolódó tudás tapasztalat útján született, és a megismétlődés révén rögzült évről évre. Így lehetett tudni, hogy melyek az elállós almák, és melyeket kell még ősszel elfogyasztani, s mik azok az ideális körülmények, amelyek között nem romlik meg a télire elraktározott alma, körte. Elálló almafajták vidékünkön: Bánfy Pál, batur, bojken, bőralma, Budai Domokos, fejedelmi páris, gyógyi alma, gyógyi zsíros, gyöngykormos, hosszúszárú páris, jonathan, kékalma, kisasszonyalma, kőalma, leányalma, londoni pepin, mosolygó alma, pónyik, renetek, sóvári, stájeri batur, Török Bálint, zöld alma. Télire eltartható körtefajták: ananászkörte, cigánykörte, császárkörte, csontkörte, dollárkörte, moldovai körte, papkörte, téli körte.

Sükőben a télire elraktározott gyümölcsöket mai napig hagyományos módon hosszú létrákról kászuba szedik. A kászut (mely például a Nyikó menti falvakban nem ismeretes) a vadcseresznyefa kérgéből készítik: amikor még nem hajtott ki a fa, a kérget körbe lehántják, majd vízben áztatják, hogy ketté tudják hajtani. Hagyományosan hasított mogyorófavesszővel fűzték össze az oldalát, és kávának szintén mogyorófaágat használtak.

Egy elágazó fadarabot kötnek rá akasztónak, hogy gyümölcsszedéskor a létrára vagy a fa ágára fel lehessen akasztani. A kászuba szedett gyümölcsöket aztán kétfülű kosarakba öntik.19 18) Szentannai Mózes: Nyikómente az ezredvégen. Székelyudvarhely, 1999. 102. o.

19) A sükei kászu készítésének szemléletes bemutatása Haáz Ferenc nevéhez fűződik: Udvarhelyszéki famesterségek, 1942, Kolozsvár

Gyümölcsszedő kosár, Sükő

A Nyikó menti falvakban hosszú szedőzsákba szedik még ma is a gyümölcsöt: a zsák alsó sarkába egy almát tesznek, a zsákot a mell előtt elhozva a kötőjével körbetekerik és rögzítik az almát.

Ahhoz, hogy télire elálljon az alma, fontos, hogy se harmatosan, se vizesen ne szedjék. Minden darabot kézzel kell leszedni. Ehhez nyújtott segítséget a szedő, amivel egy-egy magasan termő almát vagy körtét lehet szépen leszakítani. Az ászkokban fajtánként szétválogatva tartják az almákat, körtéket.

Ez a tudás a nagy mennyiségek elraktározásakor vált különösen fontossá, amely jelenség már összefonódik a kistájak közötti kereskedelemmel és a városi piacozással. A gyümölcsös falvakban már a kollektivizálás előtt megindult a kistájak közti árucserébe való bekapcsolódás. A kollektív idejében, főleg az 1960-70-es években sok családnak adott biztosabb megélhetési lehetőséget a téli almákkal és körtékkel való piacozás. A Nyikó menti és Udvarhely környéki falvakból (kóboros, ernyős) szekerekkel szállították Udvarhelyre, Medgyesre, Segesvárra és a Gyimesek felé a saját gyümölcsösben termett és a régi határbéli gyümölcsösökben immár a kollektív által elárverezett fák gyümölcsét.

A gyümölcsök téli eltartósítása elsősorban emberi szükségletből és a téli ínségesebb időkre való felkészülésből fakad, de a mélyén az a gondolat is rejlik, hogy a megkapott természeti javak ne menjenek kárba. Három olyan régi tartósítási eljárást szeretnék ismertetni, amelyek minden bizonnyal évezred óta ismertek.

Az aszalás Az aszalás hagyományos tartósítási mód, mely a gyümölcs víztartalmának elpárologtatásán alapszik. „Az olcsó répacukor megjelenéséig a gyümölcstartósítás legjelentősebb eljárása” volt.20 Udvarhely megye falvaiban (csakúgy, mint Szatmár és Zala megyében) a szilva aszalásának füstöléssel történő konzerválási módjának emléke maradt ránk. A falusi öregek elmondása szerint a

Almaászkok, Sükő

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

Gyümölcsszedő, Sükő

Sükői kászuk az ászokra akasztva

20) Magyar Néprajzi Lexikon, „aszalás” címszó

7

füstöléses aszalás gyakorlata az 1940-50-es évekig szokásban volt. Kétfajta aszalóra emlékeztek: az egyik a torkos változat, amelyet a gyümölcsösökben kisebb domboldalba ástak 50-60 cm mélyen. A tűz elől égett: „hagytak egy nyílást bütbe le végig, ahol tüzelték” – s a füst a lésza alá szállott. Taplós, „revesfával” tüzelték, amely nemigen égett, csak füstje volt (Malomfalva). A másik pedig kő-, vagy téglalábakon állott, és tűztere szinte közvetlenül az aszalandó gyümölcsök alatt volt. Hagyományosan a magvaváló hargasmagú (Besztercei) szilvát aszalták „épen”, vagyis egészben. A megmosott szilvát lészára, vesszőből font négyszög alakú keretre helyezték, amely pontosan illeszkedett a gödör nagyságához.

Körben le is tapasztották, földdel leszigetelték, hogy ne jöjjön ki a füst. A lészát deszkával és hitvány pokrócokkal leterítették. Aszalás közben állandóan válogatták és forgatták a szilvákat, és éjjel is felkeltek, raktak a tűzre. Gyakran a szomszédok egy lészára tették a gyümölcseiket, szépen elválasztva azokat. A rangosabb és sok gyümölccsel rendelkező családoknak azonban feltétlenül volt aszalója, és sokszor az egész rokonság odajárt aszalni. Farkaslakán és Rugonfalván községi aszalók emlékére is bukkantunk.

Sokan jó emlékkel gondolnak vissza a füstös aszalt szilva különleges ízére. A füstös aszalt szilvát vízben megfőzték, hagyták a korsókban, hogy megédesedjen (nem tettek hozzá semmilyen édesítőszert), és puliszkához fogyasztották egész télen.

A Homoród és a Nyikó mentén egyaránt ismerik a füstölt sertéshúsból (a szalonnás farka töve) aszalt szilvával készült levest, melyet hagymával, petrezselyemmel ízesítettek, és tejes-tojásos „eresztékkel” öntöttek fel. Friss gyümölcsből (egres, cseresznyeszilva, hargasmagú szilva almával) is főznek hasonló levest cukrosan vagy anélkül. Firtosváralján a savanykásabb almákból (boralma) készítettek levest. Farcádon említették, hogy annak idején inkább hússal főzték, de mostanában, hogy tudják, „egészségesebb”, gyakran „árván” főzik.

Aszalták a körtét is cikkekbe vágva, Malomfalván puliszkához ették. Az édes és kevésbé elálló almákat cikkekbe vágva, füzérekben aszalják.

Homoródalmáson találtunk rá egy vesszőből font aszalványtartó ládára.

Aszalt szilva tárolására használt fonott láda, Homoródalmás

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

Az aszalvány előnye, hogy könnyen szállítható. A katolikus falvak lakói, akik böjti ételei között fontos helyet foglalnak el az aszalványból készített ételek, rendre járták aszalt szilváért a Nyikó mente falvait.

A szilvaízfőzés

Lésza, Homoródalmás 8

Ugyancsak nagy múltú tartósítási eljárás a víz elpárologtatásával és a besűrítéssel kemény lekvárok készítése. A szilvaízfőzés hagyományos módja máig élő hagyomány: hargasmagú (Besztercei) szilvából rézüstben, szabad tűzön főzik cukor hozzáadása nélkül teljesen keményre. A szilvaízfőzés közösségi munka: a „pattogtatásnál” a családtagok is segédkeznek, és rendszerint több asszony áll neki a főzés hosszan tartó munkájához. A közösségi szokást azonban egyéni választások teszik élővé: az ízlés, a családi szokás, az újítókedv teret kap.

Mindenütt másként tartják a jó szilvaíz készítésének módját: van, ahol három üst előfőzetből lesz

Likaslábos, Homoródalmás

Úgy emlékeznek, hogy kivált a gyermekek szerették a szilvaízet – ezt vitték magukkal kis csuporban az iskolába, vagy amikor az állatokat mentek őrizni.

Az erjesztéssel való tartósításra az ecetkészítés kétféle eljárását szeretném ismertetni. A vadabb ecetet a vadalma (esetleg vadkörte) gyümölcséből készítik. A legelőkön, a mezőn nagyon sok „magonkőtt” vadalma- és vadkörtefáról emlékeznek meg. Egyes falvakban kizárólag ezek terméséből készítették az ecetet, hiszen ez savanyú, kevés cukrot tartalmaz. A Nyikómentén, mivel nem szőlőtermőterület, az 1930-40-es években alig volt néhány gazda, akinek szőlőprése lett volna, ezért ”botókával faváluban” megtörték, ruhába tekerték, két deszka közé fogták, és kicsavarták, kinyomtatták. A levet, amibe mást nem tettek, ecetes kádba öntötték (széles aljú, felfelé szűkülő, abroncsokkal összefogott hordó, melynek 10-15x20 cm nagyságú nyílását fatetővel lehetett lezárni), később üvegkorsókba szűrték, majd kisebb edényekbe töltötték. Hideg helyen tárolták, ott „jobban állt, tisztábban” (Malomfalva). Két hónap után már annyira megecetesedett, hogy lehetett használni.

21) Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália: Rugonfalva az idő múlásában. Székelyudvarhely, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, 2004.

A fölét (ecetágy) levették, eldobták. Másutt édes, nemes almából készítették. Firtosváralján miután a ”hullomás alma javát valúban”, „botókával” bétörték, csöbörbe töltötték, és vizet is adtak hozzá.

Ebből előbb almabor lett: csűgör, melyet megittak.

Amikor letöltötték, ki lehetett szorítani az összetört almát, és hordóba öntötték a levet, ahol megecetesedett. Karácsonyra már megérett. Firtosváralján a vadabb vadalmaecetre „azt mondták, hogy az orvosságra való”. Gyümölcsecetet használtak a levesekhez, pl. a tárkonyos és a tormás leveshez.

A mai középkorú és fiatal generációk részéről nem vagy csak részlegesen történt meg a belenevelődés abba a teljesnek mondható (mert szakrális) paraszti életvitelbe, amely meghatározta a közösségi létmódot. Mégis – eltérő okokból – vannak, akik a falusi létformát és vele együtt a gazdálkodást folytatják, vagy tudatosan azt választják. Ahhoz, hogy egy háztartás (család) részt tudjon venni a tájba illeszkedő gazdasági rendszereknek a fenntartásában, nemcsak magának a háztartásnak kell teljes szerkezetűnek lennie,22 hanem a közösséget is maga körül kell tudnia. Globalizációs társadalmunkban már alig beszélhetünk közösségekről, falura kiterjedő közösségi létformáról pedig egyáltalán nem, de nagyon sok kezdeményezés van, amely önszerveződő közösségek megvalósulása felé tart. Ezek a kezdeményezők felismerték, hogy egy új létmódban élünk, s megpróbáltak egy lehetséges választ adni arra a kérdésre, amely mindenki számára felelősségteljes elgondolkodásra késztetve tevődik fel: hogyan élhetünk ma emberhez méltó életet? „A létmódváltás mindenkor választási lehetőséget foglal magában. A lét egy új szintjére való átlépés küszöbére érve mindig felvetődik ugyanis a kérdés: engedjünk-e az új lehetőségek hamari megvalósításából következő kísértésnek, vagy türelemmel kísérletezzünk ki e létmódban is folytatható-fenntartható eljárásokat. A globalizációval mint létmódváltással kapcsolatban is ez a kérdés vetődik fel, e két lehetőség között kell választanunk. Korunk nagytörténelmi kérdése pedig éppen e két út közötti választás kérdése: Az, hogy amíg lehet, maradjunk az evolúciós zsákutcán belül, s ott halmozzunk keveseknek előnyöket, sokaknak pedig sokszoros hátrányokat, vagy tegyünk kísérletet a globalizáció által elkövetett hibák és tévedések kijavítására, s az új létszinten is építsük ki az emberhez méltó élet társadalmát.”23 22) Szabó Á. Töhötöm: Robogó kisszekér. Három erdélyi kistáj gazdálkodásának erőforrásai. Lenyomatok 5., 2006, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 187-188. o.

23) Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Hármaskönyv a globalizációról. Ökotáj Könyvek, Budapest, 2000. 16. o.

Udvarhelyszék gyümölcsészeti hagyománya

egy üst vastag szilvaíz (Rugonfalva)21, másutt „két nagyolásból lett egy tisztálás” (Firtosváralja), vannak, akik hozzátöltik, és vannak, akik nem töltik utána az újabb adag nyers szilvát, mert úgy tartják, akkor nem fő meg rendesen. Katyó, kotyó, gugyu nevekkel illetik a híg szilvaízet, amit nem főznek teljesen keményre. A húsos szilva lekvárját finomabbnak tartották, de azzal több a vesződés, mert nem magvaváló. Korondról hozott likas lábosban törték át az egyszer megfőtt szilvát.

9